Honlap > Egyház >  2013-07-15 13:30:33

A XX. század konvertitái – P. Szabó Ferenc sorozata: Reinhold Schneider - A nihilizmustól a krisztusi hitig

Az ötvenéves Reinhold Schneider (1903-1958), aki a tragédiákkal terhes XX. század első felében a küzdelmes hit tanúja volt, így jellemezte magát Önéletrajzában:

„Döntő az emberi személyiség lényege, amelyet nem lehet meghatározni, a személy küldetés, és az z idő, amelyben az író működik. Egy kínai közmondás szerint az ember inkább hasonlít ahhoz a korhoz, amelyben él, mint az apjához. Gyermek- és ifjú éveim Baden-Badenben, ahol 1903-an születtem, lehetővé tették, hogy egy utolsó pillantást vessek még arra a világra és társadalomra, amely 1914-ben süllyedni kezdett; ez volt életem első gyógyíthatatlan törése. Az első letörés, amellyel összetört bennem az iskolában kapott liberális-idealista műveltség és képzés, és amely teljes pesszimizmusba vezetett. Többé nem hagyott el soha a következő letörések előérzete. Küzdenem kellett ellene …Írói munkám nem építmény, de nem is rendszer, hanem út, amely a radikális keresztény éthosznak a világi hatalommal való összeütközésében végződik; ott, ahol megkísérlik, hogy bálvánnyá tegyék a hatalmat.”
Reinhold Schneider német író harminc éven át hirdette írásaiban ezt az éthoszt, miután a pesszimizmus és a nihilizmus örvényéből – hosszú gyötrődés után - sikerült kiemelkednie, és eljutni a keresztény hitre. A nemzeti szocializmus idején a német nép lelkiismerete volt.

Esszéinek és drámáinak két jellegzetes témája: a tragédia é a kereszt volt: a történelem nagy szellemei és a szentek, főleg a misztikusok ihlették. 1956-ban neki ítélték oda a német könyvkiadás békedíját. 1958 húsvétján egy szerencsétlenség következtében halt meg.

Sorozatomban, amikor bemutatok egy-egy konvertita írót, nem teljes életművét ismertetem és méltatom, hanem megtérése mozzanatára irányítom a figyelmet. Most is Schneider megtérését vázolom.

Reinhold Schneider hoteltulajdonos apja protestáns, anyja katolikus volt. Katolikus nevelést nem kapott. Kamasz korában teljes nihilizmust vallotta, öngyilkosságra is gondolt. Spanyol Unamuno) és portugál (Camoëns) írók, meg misztikusok döntő befolyást gyakoroltak világnézetére. Átment a lélek sötét éjszakáján, amelyről a misztikusoknál olvasott. Hitbeli nehézségei részben fiatalkori Isten-képe átértékelésekor, a filozófusok és tudósok ellenvetéseivel szembesülve jelentkeztek. Egyik mestere, a spanyol Kierkegaard, Miguel Unamuno volt. A világháborúk, az emberi szenvedés és a halál megtapasztalása, a létezés tragikuma megjelölte Schneider életművét. Schopenhauer pesszimizmusa, Nietzsche nihilizmusa, a buddhizmus, a modern egzisztencializmus (Sartre abszurd világnézete) befolyása mellett főleg Unamunónak a Tragikus életérzésről és a Kereszténység agóniájáról szóló művei, továbbá, mint említettem, - a spanyol kármelita misztikusok: Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János hatottak életszemléletére.

Unamuno is a hinni akarást hangsúlyozza, amely gyökeres ellentétben áll az ateizmussal. És a pascali gondolatra utal megtérése folyamatát elemezve: „Eszemmel egy racionalista Istent kerestem, aki, mivel puszta eszme volt, elpárolgott… Eljutottam így a Semmi-Istenhez, ahova a panteizmus vezet, és a tiszta fenomenizmushoz, ami minden üresség-érzés gyökere. Nem éreztem az élő Istent, aki bennünk lakik, és aki szeretet-tettei révén nyilatkoztatja ki magát nekünk…” Unamuno, Journal intime, 24)

Schneider is hasonló gondolatokat jegyzett fel: Pascalt tanulmányozva ráébred, hogy amikor az ész tehetetlen, a szívnek megvannak az érvei. Idézem feljegyzését (Winter in Wien, 216):

„Hitt Pascal? ..Pascal akart hinni. Az értelem nem tudott, de a szív igen.”

Az osztrák író modern istenképe a természettudományokkal való találkozásban, kozmológiában, csillagászatban és fizikában rajzolódik ki előtte. Azon a véleményen volt, hogy a hívő keresztény embernek a világmindenség és élet egészének értelmére kell választ találnia: „Elmulasztjuk az óra követelményét, ha nem látjuk Krisztust az űrök, az idők és az erők előtt, amelyeket felfedezni és, amelyekkel szembenézni történelmi parancsszó…” (E látásmód hasonlít a tudós gondolkodó, Teilhard de Chardin kozmikus víziójához. De persze a jezsuita tudós szemlélete nem tragikus, mint Schneideré.)

Schneider Istenhez vezető útján a döntő fordulat 1937, vagy 1938 újévjén következett be: „ekkor mentem először húsz év után Potsdamban misére. Úgy mentem, mint aki hazamegy, de elfelejtette már anyanyelvét. (…) Utam a tragikus nihilizmusból vezetett a hithez.” (Verhüllter Tag, 134.)

Schneider küzdelmes hite „heroikus ellentmondás a tapasztalati világgal szemben, a gyermek bölcsessége, feltétlen ráhagyatkozás a védtelen csónak néma kormányosára a kozmikuséjszakán át vivőúton.” (Der Balkon, 170).

Meg volt győződve arról, hogy az üdvösség útja csak a kereszten át vezethet. Hite nem intellektuálisan bizonyítható, hanem imádkozó hit. Ezt gyakran hangoztatta Dachaura és Auschwitzra, meg a történelemben tapasztalt sok rosszra utalva. Erről szól sokat idézett szonettje:

Csupán az imádkozóknak sikerülhet
a vészes kardot elhárítani,
az ítélő erőket visszatartani
világunk védve szentelt életükkel.

Hiába versenyeznek tetteink az éggel:
mit egyesítenek az ismét meghasad,
vészt és bajt hoz, amit alapítanak
s mit újraalkotunk az elavul egy éjjel.

Rejtőzködik most még az üdvösség,
az önteltség kinn vásári lármát csap
amíg a dómban buzgó imák hangzanak.

Áldás lesz az Úr szavára minden áldozat
s élő víztől csobognak mint rég
a szem nem látta kiszáradt kutak.

(Szabó Ferenc SJ fordítása)

Honlap > Egyház >  2013-04-06 15:12:56

A XX. század konvertitái - Szabó Ferenc SJ sorozata: Charles Péguy megtérése

A konvertitákról szóló sorozatomban már több ízben említettem Charles Péguy (1873-1914) francia költő nevét, aki a XX. század elején megtért írókkal, művészekkel, gondolkodókkal kapcsolatban volt; főleg azokkal, akik eljártak Henri Bergson spirituális filozófusnak a párizsi Collège de France-ban tartott előadásaira. (Bergson hatásáról Dienes Valéria megtérését bemutatva már bővebben szóltam.) A konvertita házaspár, Jacques Maritain és felesége Raïssa, köréhez számos megtérő tartozott: R. Maritain a Nagy barátságok c., már többször idézett könyvében bőven ír a saját megtérésükről, Bergson befolyásáról és konvertita barátaikról, köztük Péguy-ről. Bergson órájára is először barátjuk, a szocialista író-költő, Péguy vitte el őket, akik akkor még nem hívők voltak.

Charles Péguy 1873-ban Orléans-ban született. Családja katolikus volt, Charles hittanórákra is járt, majd szülővárosa líceumában tanult. Párizsba került, megismerkedett az élő fővárossal, kultúrájával, nyomorával. 1894-ben beiratkozott a tanárképző főiskolára (École Normale), ahol kiváló gondolkodók voltak mesterei: köztük Henri Bergson. De egy év után visszatért Orléans-ba, és Jeanne d’Arc történetét tanulmányozta. 1897-ben jelent meg első Jeanne d’Arc-ja. Az angolok ellen harcoló egyszerű parasztlány eszményképe volt: „a francia vitézség, a francia szeretet, a francia szentség virága”. Keresztény, de nem klerikális. Péguy forradalmár, a rossz, a kárhozat problémája gyötri. Tizenhárom év múlva (1910-ben) megírja a második, keresztény Szent Johannáját: „Mystère de la Charité de Jeanne d’Arc” (Jeanne d’Arc szeretetének misztériuma, 1910). A két mű közé esik a szocialista Péguy 1908-as megtérése.

A költő 1896-ban visszatér a párizsi főiskolára, feleségül veszi barátja, Marcel Baudoin húgát, könyvesboltot nyit, forradalmi cikkeket ír; mint Dreyfus híve részt vesz a századforduló egyre erősödő csatározásokban, a küzdelem élén áll, letartóztatják. Mivel sorozatomban figyelmünket mindig a bemutatott személy megtérésére összpontosítom, most sem részletezem a zsidó származású, árulás vádjával elítélt katonatiszt körüli jórészt politikai harcokat. Csak annyit jegyzek meg: Péguy jól tudta, hogy a Dreyfus-párti csoportban nem volt minden egészen tiszta.

Péguy katolicizmusa ösztönös, népi eredetű volt. Amikor hitetlen szocialista lett, akkor se lett materialista. A Pénz c. munkájában a tőkepénzesek hatalmát és a pénzéhes burzsoáziát, a jó állású hivatalnokokat ostorozta, és a nyomorban élő szegények jogaiért küzdött. Valójában akkor is egy bizonyos keresztény szellem ihlette. Megtérésében döntő mozzanat volt, hogy végül a hosszú ideje őt gyötrő hitbeli nehézségét megoldotta, az örök kárhozat lehetőségét el tudta fogadni. Isten kegyelme legyőzte ellenállását.

Hűséges barátja, Joseph Lotte, aki csak 1910-ben tért meg, később elmondta, hogy Charles megtérésének éve 1908-ra tehető: ekkor vallotta magát először katolikusnak. Péguy betegen feküdt, amikor meglátogatta. Beszélgetés közben Charles hirtelen ágyában felülve könnyes szemmel kijelenti: „Nem mondtam el neked mindent. Megtaláltam hitemet: katolikus vagyok.”

Raïssa Maritain említett könyvében (i.h. 124) beszámol barátjuk megtérése előtti családi nehézségeiről. A katolikus hitre való visszatérésekor Péguy-nek áldást kellett kérnie polgári házasságára, és meg kellett kereszteltetnie gyermekeit. Feleségét hitetlen édesanyja nevelte, ő sem volt megkeresztelve, sőt ebben az időben gyűlölte a katolicizmust. Férjének tehát meg kellett győznie feleségét. Házasságuk vallási szentesítését felesége akarata ellenére nem akarta kierőszakolni. Pedig csak ezek után járulhatott volna szentségekhez. Mindehhez még számos más probléma járult. Innen magyarázható hosszas halogatása. Aztán jött a világháború; a költő 1914 nyarán esett el a csatamezőn.

Egy évvel korábban Alain Fournier ezt írta a Claudel által megtérített Jacques Rivière-nek Péguy-ről: „Azt mondom, és tudom, hogy mit beszélek: Dosztojevszkij óta nincs olyan ember, aki ennyire világosan Isten embere lenne.”

És Henri Bergson zsidó filozófus, aki elérkezett a katolikus egyház kapujáig, és akinek spirituális filozófiája révén fontos szerepe volt Péguy megtérésében, 1939-ben ezt írta róla: „Alakját olyan anyagból faragták, amiből Isten a hősöket és a szenteket formálja.”

Péguy 1913-ban, egy évvel halála előtt megírta Ève (Éva) c. hatalmas poémáját, amely az üdvösségtörténet költői összefoglalása. „Ebben minden benne van”, jelentette ki maga a költő. Péguy-nek , a „Megtestesülés költőjének”, sikerült összhangba hoznia a természetet és a természetfelettit.
„Maga a természetfeletti is testi.
A kegyelem fája mélyen ver gyökeret
És gyökerét mélyen talajba ereszti
És így a faj fája ma is örök lett.”


Pierre Emmanuel – szintén konvertita francia költő, akit már itt bemutattam, ezeket írta: „A teológia és a művészet remekműve; a legnagyobb alkotás, amit művész valaha islétrehozni merészelt a Nőről /a két Éváról/ és az Egyházról egyszerre. (…) Évá-val elkészült a szellemi katedrális, a francia költészet Chartres-ja.”

Befejezésül idézek még a költőnek a Reménység misztériumáról írt csodálatos költeménye egyik részletéből: Az Éj (La Nuit). A Teremtő mondja a megszemélyesített Éjnek:
„(…) Ó édes, ó nagy, ó szent, ó szép éjszaka,
talán a legszebb leányaim között,
nagypalástú, csillagos palástú éjszaka!
Emlékeztetsz arra a nagy csendre, amely majd eljön
az ember uralmának vége után,
midőn majd visszaveszem jogaromat.
És néha már előre ere gondolok,
mert az ember valóban nagy zajt csap.

De Éj, főleg arra az éjszakára emlékeztetsz.
És örökre emlékezni fogok rá.
Ütött a kilenc óra.
Ez népem, Izrael országában történt.
Minden beteljesedett.
Ne beszéljünk erről.
Ez fájdalmat okoz nekem.
Fiamnak ez a hallatlan leereszkedése
az emberek közé, az emberekhez.
Azért amit vele tettek.
(…)
Minden beteljesedett.
Ez a hihetetlen kaland
mely által nekem, Istennek
örökkévalóságom idejére
meg vannak kötözve karjaim
E kaland által Fiam megkötözte karjaimat.
Örökre megkötözte igazságosságom karjait
és örökre feloldotta irgalmasságom karjait…
(…)
És akkor, ó Éj, eljöttél
és egy nagy lepellel beborítottad
a századost és római embereit,
a Szüzet és a szent asszonyokat, költeménye
és ezt a hegyet és ezt a völgyet
amelyre leszállt az este
és népemet, Izraelt és a bűnösöket
és velük együtt Őt,
aki meghalt és halott volt értük.
És Arimateai József embereit,
akik már közeledtek hozva a fehér leplet.

Honlap > Egyház >  2013-03-20 17:37:44

A XX. század konvertitái - P. Szabó Ferenc sorozata: Az atombomba áldozatinak hősies szolgálatában

Paul Nagai Takashi (1908-1951) japán orvos megtérése

1945. augusztus 9-én – a hirosimai atomtámadás után három nappal - Nagasakira is ledobták az atombombát, amely közel 80 ezer halálos áldozatot követelt, és további 75 ezren szenvedtek sugársérülést. Nagai doktor testét szinte szétroncsolta a betegség, két gyermeke anyátlan árva lett. Minden erejét a sugárzás áldozatainak ápolására szenteli. A doktor többek segítségével a romok alól kiemel egy épen maradt harangot, amely tíz évvel korábban a belgiumi hívők ajándéka volt. 1945 karácsonyára a porráégett templom helyén egy összeácsolt faállványon már megszólal a harang. Nagai doktor szűk kunyhójában hallva a harangszót, visszaemlékezik, hogy tizenhét évvel ezelőtt ugyanez a harang zengte el lelki ébredését, megtérését.

Idősebb hallgatóink talán ismerik a történetet Takashi Nagai Nagaszaki harangjai c. világhírű könyvéből, amely magyarul is megjelent 1986-ban az Ecclesia kiadónál. De negyed század után a fiatalabbak számára talán hasznos lesz bemutatnunk a hitetlen japán orvos megtérését, aki szerencsétlen testvérei szolgálatára szentelte fogyó életét. A japán orvos, Nagai Takashi 1908-ban született. Semmit sem tudott a katolikus hitről, a sintoizmus sem érdekelte. Amikor a középiskola elvégzése után húszévesen beiratkozott a nagasaki egyetem orvosi fakultására, Japánban virágkorát élte az anyagelvű materialista tudományszemlélet. Csak a puszta anyag van, nincs lélek, vallotta. De azért nyugtalanította az emberi élet probléma, az igazságot a tapasztalati tudományok útján akarta megismerni. Édesanyjának 1930-ban szélhűdés következtében történt váratlan halála fordulatot hozott nyugtalan keresésében. A búcsúzó édesanya szeméből feléje sugárzó szeretet megsejttette vele, hogy az ő lelke élő valóság. Bár testéből kiköltözik lelke, nem semmisül meg.
Ebben az időben olvasta a mélyen hívő tudós, Pascal Gondolatait. „Kétségtelen volt – írta később Nagaszaki harangjai-ban -, hogy az az igazság, amit Pascal mond; de nem voltam képes megragadni, cáfolhatatlan valóságként felfogni ezt az igazságot. A lélek, az örökkévalóság, az Isten…Nagy elődünk, Pascal, a fizikus komolyan hitt bennük! Ez a páratlan tudós igazi hívő volt. Milyen lehet az a katolikus vallás, amelyet Pascal, a tudós el tudott fogadni, anélkül, hogy ellentmondásba került volna a tudománnyal? Érdeklődésem így magától értetődően fordult a katolicizmus felé.” Nagai doktor, aki eddig csak a boncasztalt figyelte, az anyai tekintet hatására tekintetét az ég felé kezdte emelni.

Az ifjú Nagai új lakásba költözött, a katolikus Moriyama családnál bérelt szobát. A tudós Pascal hitét találta meg itt az egyszerű gazdálkodó embereknél is. 1932 márciusában, a doktorrá avatási ünnepségen hidegrázás tör rá, ágynak dönti. Fenn áll a veszélye, hogy a fülgyulladás agyhártyagyulladássá fajul. Ez nem következik be, de miután felgyógyul, jobb fülére siket marad. Egy évet mint katonaorvos a mandzsúriai háborúban szolgál. Ez alatt a Moriyama család feje meghal. Lánya, Midori csomagot küld a doktornak, benne egy katekizmust. Hazakerül, folytatja orvosi munkáját, de felkeresi a negyed öreg plébánosát, és kéri, hogy keresztelje meg. A katekizmust már megtanulta. Júniusban részesül a keresztségben., a Pál nevet kapja. Két hónappal később feleségül veszi Moriyama Midorit. Két gyermekük születik.

Nagai doktor a sugárgyógyászatot tanulmányozta. 1937 júliusában kitör a kínai háború, Nagai doktort behívják. Három év alatt bejárja Kínát, gondozza a japán és kínai sebesülteket. 1940 márciusában visszatér otthonába, feleségéhez és két gyermekéhez. Kinevezik a röntgenosztályra adjunktusnak. A sugarak áldozata lesz: krónikus fehérvérűségben szenved.

1945. augusztus 9-én az atombomba robbanása pillanatában Nagai röntgenfilmjeit rendezgeti. Az egyetem lángba borul, súlyosan megsebesül az üvegszilánkoktól. Jobb kezével vérző halántékát szorítja, és bal kezével máris a sebesülteket kezdi ellátni. Pokoli látvány. A sebesültek áradata özönlik hozzá, csak néhány ápoló segédkezik. Pár óra múlva a tűz átterjed a röntgenosztályra. A betegeket ki kell hordani a közeli dombra. Nagai kimerülten elájul. A halántékán levő sebet próbálják összevarrni, a műtét sikerül. A doktor engedélyt kap az igazgatótól, hogy hazamehessen. Házából csak hamu maradt. A hamuban felesége csontjai mellett egy rózsafüzért talál. Nagai augusztus 12-én reggel a pusztasággá vált várost szemlélve, a romok fölött térden állva rózsafüzérrel imádkozik.

Két gyermekét korábban kimentette egy 8 km-re fekvő faluba. Örömmel életben találja őket. Hamarosan megkezdődik az újjáépítés. Nagai doktor egyre súlyosodó betegsége és gyengülése ellenére testvéreit szolgálja az utolsó pillanatig. 1947 tavaszán ágynak dől. Hátán fekve megkezdi irodalmi munkásságát, írja visszaemlékezéseit. Leghíresebb munkája Nagaszaki harangjai. Magas állami kitüntetéseket kapott. 1951. április 28-án újabb agyvérzés éri. Kórházba szállítják, eszméletét veszti. Halálos ágya mellett fia áll. Kezében egy feszülettel és rózsafüzérrel leheli ki lelkét. A negyvenhárom éves Dr. Paul Nagai Takashi, Krisztus hiteles tanúja a XX. század derekán.

Honlap > Egyház >  2013-02-04 13:13:41

A XX. század konvertitái - P. Szabó Ferenc sorozata: A bűn és a kegyelem drámája Graham Greene életművében

Graham Greene (1904 -1991), a Magyarországon is jól ismert angol regényíró, 1926/27-ben tért át az anglikánról a katolikus vallásra. 1940-ben megjelent Hatalom és dicsőség c. regénye francia fordítása elé írt bevezetőjében François Mauriac így jellemezte: „szinte úgy tört be a természet és a kegyelem ismeretlen birodalmába”. Ebben a regényében talán a legmélyebben megsejtette és érzékeltette a kegyelem és a bűn, az üdvösség és a kárhozat drámáját. E regényt 1941-ben Sőtér István fordította magyarra; 1984-ben újra megjelentette a Szent István Társulat. A nyolcvanas években Greene több könyvét kiadta magyar fordításban az Európa Kiadó (A kezdet és a vég 1948,1987; Monsignor Quijote, 1982,1987; Brightoni szikla, 1938,1988; Az emberi tényező, 1978,1988; Az isztambuli vonat, 1932,1988; A félelem misztériuma, 1943,1990).
A Hatalom és dicsőséget kivéve, amely a nagy francia katolikus írók (Bernanos, Mauriac, Julien Green) regényvilágára és világszemléletére emlékeztet, G. Greene regényei egyre inkább a krimi és a politikai elkötelezettség keverékei lettek, bár mindig jelen van így vagy úgy a vallási kérdés is. Németh László jellemzését leegyszerűsítőnek tartom: „A G. Greene-regényeknek receptjük van…” (Utolsó széttekintés, 266.) Greene nem receptekre gyártotta regényeit. Németh László Greene esetében éppúgy, mint pl. Claudel Selyemcipő c. drámájáról írva, nem mérte fel igazán azt a drámát – a bűn és a kegyelem rettenetes küzdelmét –, ami az említett két katolikus író lelkében lejátszódott, és – bár másképpen Claudelnél, mint Greene-nél – műveikben is kifejezésre jutott. Egyébként Németh László is, miként az angol regényíró, a maga módján egész életében az üdvösséget kereste.

Graham Greene utolsó interjújában „agnosztikus katolikusként” jellemezte magát. (Vö. Il Corriere della Sera, 1991. 04. 21). De nem elégedett meg a „horizontális", „evilági” üdvösséggel. Minden bűne, pl. a katolikus morál szerint rendezetlen házasélete ellenére, hitt a megérthetetlen Misztériumban. Nem a népi vallásosság és a katolikus hagyomány elképzelt mennyében és poklában, de hitt a lehetséges kárhozatban, amelybe nem valami Szörny-Isten taszítja az embert, hanem az ember maga teremti poklát, amikor elszakíthatja magát Istentől, aki mindvégig szereti teremtményét, de tiszteletben tartja szabadságát.

Graham Greene-t is, miként a katolikus költőt, Charles Péguy-t, állandóan gyötöri a kárhozat, a pokol lehetősége. Talán ezért nem tud hinni az irgalmas Isten szeretetében, amelyről pedig csodálatos lapokat írt. Valóban: hinni Isten emberszeretetében, bízni a szeretet hatalmában, ez a szív legnagyobb erőpróbája. De ha mi nem is tudunk hinni és remélni, és még kevésbé vagyunk képesek a szeretetre, Isten hisz és bízik bennünk, Isten szeret bennünket. Isten, az Atya, a keresztre feszített és feltámadt Jézus Atyja, akit a bűn és a szenvedés megsebzett, aki nem „apatikus" /szenvedni nem tudó/ Isten, hanem szeretetből szenved, együtt érez. Ha az ember azt akarja, hogy Isten ne létezzék számára, Isten „halott" lesz számára. De Isten nem semmisíti meg teremtményét, akit szeretetből alkotott; továbbra is szereti, és szenved a visszautasítás miatt. A kárhozat, a pokol, a Szeretet-Isten teljes és végleges visszautasítása tehát mindig csak az egyik oldalról létezik, a lázadó, tagadó teremtmény részéről. Krisztus a kereszten mindezt megélte, amikor nyomorúságunkat és bűneinket magára vette. Isten szeretete és gyötrelme itt volt kimeríthetetlen mélységű. De egyben a végtelen szeretetenergia lett Jézus feltámadása: a mi megistenülésünk forrása.

Graham Greene regényvilága a modern emberi valóságot tükrözi a maga rettenetes sivárságában; a barbár kor szörnyűségeit, a háború, az erőszak, a pénzsóvárság, az éhség és az elnyomás különböző megnyilvánulásait érzékelteti; de a nyomor (miseria) alacsony és sötét egén áttörnek néha az isteni irgalom (misericordia) fénysugarai, és így valamiképpen megsejthetjük egy másik világ – nem az illuzórikus háttér-világ, nem is a mitologikus másvilág – valóságát, hanem a más rendből való Szeretet birodalmát, amelynek kulcsát Jézus Krisztus adja nekünk.

Honlap > Egyház >  2013-01-28 09:23:52

A XX. század konvertitái – „Clara Sheridan (1887-1969) megtérése Assisiben” – Szabó Ferenc SJ sorozata

A XX. század konvertitáinak seregéből már többet bemutattunk. Hallgatóink megfigyelhették, hogy nagy többségük férfi és főleg francia volt. Bár már más nemzetiségű megtértek és nők is szerepeltek már sorozatomban. A francia konvertiták serege volt a legnépesebb, rájuk még visszatérünk, de időnként néhány kevésbé ismert más nemzetiségűt is sorra veszünk. Ez alkalommal egy angol házas nő, Clara Sheridan megtérését mutatom be.
Angol nemesi család leányaként Dél-Írországban született 1887-ben A család leghíresebb egyénisége Winston Churchill volt. Az ő unokanővére volt Clara, a protestáns angol lány, aki a katolikus Írországban nevelkedett. Ebben az időben Írország elkeseredett küzdelmet folytatott függetlenségéért és vallásszabadságáért. Az első világháború előtti években Írországban ismeretlen volt a vallási tolerancia, még kevésbé az ökumenizmus, a protestáns és katolikus keresztények egységtörekvése.

Clara arisztokrata szülei francia nevelést akartak biztosítani lányuknak, akit 13 évesen egy párizsi nevelőintézetbe küldtek, a „Mária Mennybevitele” nevű apácakollégiumba. A protestáns kislány kétszeresen is idegennek érezte magát. Az intézetben töltött három év alatt nem kapott igazi bevezetést katolikus hitbe; bár a katolikus liturgia, az egyházi zene, az apácák kolostori élete elbűvölte. Mereven protestáns szüleinek az volt az elve: „Inkább semmi se legyen, mint katolikus!”. Elérkezett a házasság ideje.

Clara vőlegénye pápaellenességéről volt híres. Eljegyzésükkor megegyezett vőlegényével, hogy évente néhány hetet egyedül tölthet Itáliában. Rómában a templomokat látogatta, mint a jámbor turisták. Különös áhítatott érzett Szűz Mária és Assisi Szent Ferenc iránt. Az ő közbenjárásuknak köszönte később megtérését, amely lassan ment végbe, nem hasonlított Saul damaszkuszi „pálforduásához”.

Kilenc hónappal római zarándoklata után Clarának kislánya született, 1915-ben pedig kisfia. Éppen akkor, amikor a gyermek édesapja elesett a franciaországi csatamezőn. A következő huszonegy esztendőről az özvegy szinte semmit sem mond önéletrajzában. „Huszonegy éven át a fiamat bálványoztam, égen és földön mindennél jobban szerettem őt.” De a boldogság és öröm évei után jött a szenvedés. Imádott fia 1937-ben meghalt Észak-Afrikában. A fájdalom és a szenvedés közelebb vitték Clarát Istenhez, aki Assisi Szent Ferencet rendelte mellé pártfogóul.

Assisiben, Szent Ferenc és Szent Kára városában, hatvanéves korában történt végleges megtérése, belépése a katolikus egyházba. Először csak futó látogatást tett egy csoporttal Umbriában, egyedül imádkozott Szent Ferenc sírjánál. De a második világháború befejezése után újra visszatért azzal a szándékkal, hogy ha eljut Assisibe, katolizál. 1947. augusztus 11-én, Szent Klára ünnepének előestéjén, Clara Sheriadan részt vett az éjféli misén a San Damjanóban. Védőszentjének ünnepe meghozta vágyainak beteljesedését. Felkészítették a keresztségre és a bérmálásra. Éppen névnapján lépett a katolikus egyház tagjai közé. A szertartásra abban a székesegyházban került sor, ahol Szent Ferencet és Szent Klárát megkeresztelték. Röviddel ezután Szent Ferenc sírjánál járult első szentáldozáshoz. Végre elérte célját, amely felé egész életén át tartott. Néhány napig - túlcsorduló örömben - Assisiben a templomokban imádkozott, majd visszatért szülőföldjére, a katolikus Írországba.
Ahogy ő maga nevezte: „előre elrendelt élete” a katolikus világ két pólusa között teljesedett ki: az egyik Írország volt, Szent Patrik hazája, a másik Szent Ferenc és Szent Klára városa: Assisi. A két hely között megtett hosszú út előzte meg a katolikus egyházba való visszatérését.

Clara Sheridan önéletrajza végén ezt írta: „Assisi, a szent város, a keresztények Mekkája! Az ott élőknek csupán halvány fogalmuk lehet arról, mit jelent számunkra ez az oázis, amikor hosszú, fárasztó utazás után odaérkezünk.” Clara Sheridant Írországtól, a Mária Mennybevitele kollégiumon át Assisiig, emberségének minden árnyékával, habozásokkal és szenvedésekkel teletűzdelt életen át vezette Isten tervei szerint a teljesség felé.

Honlap > Egyház >  2012-08-28 15:41:10

A XX. konvertitái - P. Szabó Ferenc SJ sorozata - Erik Peterson különös teológiája címmel

Megjelentek annak a római szimpozionnak az aktái, amelyet 2010 októberében tartottak Erik Petersonról (1890-1960), a katolikus hitre tért hamburgi evangélikus teológus halálának 50. évfordulója alkalmával: „Egy kívülálló /outsider/ teológia jelenléte.” Annak idején beszámoltunk a nemzetközi konferenciáról, amelyen neves szakemberek vettek részt, és akiket kihallgatáson fogadott XVI. Benedek pápa, aki – mint ismeretes – igen nagyra értékeli Peterson tudományos munkásságát. Ratzinger pápa, akinek a fényképét láthatjuk az Osservatore-ban, amint kezében tartja a szimpozion aktáit tartalmazó hatszáz oldalas kötetet, 2010-es beszédében ezt mondta: „meg kellett élnie a keresztény különös létét: idegenné vált az evangélikus teológiában, és idegen maradt az akkori katolikus teológiában is.”

Peterson 1920-ban vált híressé Heis Theos című doktori disszertációjával Göttingenben: „Formatörténeti kutatások az ó- és újszövetségi vallásról és irodalomról”. A fiatal Peterson az exegézis, a patrisztika és az egyháztörténelem területén végzett kutatásaival tűnt ki, 1924-ben meghívták a Bonni Egyetemre: innen termékeny eszmecserét folytatott Adolf von Harnack-kal, Theodor Haeckerrel és Carl Schmitt-tel. Karl Barth hallgatta Peterson konferenciáit Szent Tamásról. Tamáson kívül Newman írásait is tanulmányozta. 1930. december 23-án vették fel Rómában a katolikus egyházba. Rómában tanított a Keresztény Archeológia Pápai Intézetében. 1933 júniusában megházasodott. Egy fiatal római lányt, Matilde Bertini-t vette feleségül, hat év alatt öt gyermekük született. 1947-ben a Keresztény Archeológia Pápai Intézetében az egyháztörténet és a patrológia professzorának nevezték ki. 1960-ban bekövetkezett haláláig a Bonni Egyetem filozófiai, a Müncheni Egyetem pedig teológiai díszdoktori címmel tüntette ki.

Bár – amint XVI. Benedek pápa mondta - idegenné vált az evangélikus teológiában és idegen volt az akkori katolikus teológiában is, tudományos munkásságával a teológia és a történelem szeretetére ébresztette azokat, akik szellemi hagyatékát tanulmányozzák. Erről tanúskodik a szimpozion 30 dokumentuma, amely most egy vaskos kötetben megjelent. Peterson jelentős befolyást gyakorolt Karl Barth és Ernst Käsemann protestáns teológusokra, a katolikusok közül pedig Joseph Ratzingerre, Jacques Maritainre, Jean Daniéloura és Yves Congarra. Erik Peterson és Carl Schmitt politikai teológiájáról Geréby György magyar szakember írt jelentős angol nyelvű tanulmányt.

Befejezésül idézünk még XVI. Benedek említett 2010-es beszédéből, amelyben bemutatta és méltatta Erik Peterson életművét, hivatkozva különböző munkáira, vallomásaira. A húszas évek derekán „Peterson elhatározta”, hogy „a történelem területén dolgozik, és különösen is a vallások történelmét tanulmányozza, mert az akkori evangélikus teológiában nem sikerült utat vágnia a nézetek erdejében. Ezen az úton egyre inkább közeledett ahhoz a bizonyossághoz, hogy nincs Istentől elszakadt történelem, és hogy ebben a történelemben az Egyháznak különleges helye van. Hogy az Egyház van és egészen különleges módon van megalkotva, szorosan attól a ténytől függ, hogy van egy különlegesen meghatározott teológiai történet. Az Egyház Istentől kapja a küldetést, hogy vezesse az embereket egyéni, elszigetelt létüktől egy egyetemes kommúnió (közösség) felé, a természetestől a természetfeletti felé, a múlandóságtól az idők vége beteljesedéséig. Az Egyház útja a földi Jeruzsálemtől a Mennyeiig vezet, az angyalok és a szentek közösségéig. Ennek az útnak a kiindulópontja a Szentírás.

Peterson szerint a Szentírás kötelező nem önmagában, hanem konkretizálódik az apostoli folytonosságban, és így az Egyház megőrzi az Írást élő aktualitásában és egy időben értelmezi azt. Az apostoli folytonosságban levő püspökök által a Szentírás eleven marad, és az élő Egyházban mindig érvényes hitmeggyőződés alapja marad, amelyet elsősorban a krédóban és a dogmákban találunk. E meggyőződések állandóan a liturgiában jelennek meg, amely az Egyház élettere Isten dicsőségére. Az istentisztelet ünneplése a földön elválaszthatatlanul össze van kapcsolva a mennyei Jeruzsálemmel: a szentmisében ajánlja fel az Egyház Istennek és a Báránynak a dicséret igazi és örök áldozatát, amelynek csak árnyképe a földi ünneplés.”
(OR 2012. augusztus 2.)

Honlap > Egyház >  2012-08-07 17:34:36

Léon Bloy francia író megtérései – P. Szabó Ferenc SJ sorozata a XX. század konvertitáiról

A XX. század konvertitáiról szóló sorozatunkban mutatom be a neves francia író, Léon Bloy (1846-1917) megtéréseit, bár ez a történet még a XIX. századhoz tartozik: 1846-ban született és 1917-ben hunyt el. De Bloy is ahhoz a konvertita körhöz tartozik, amely a XX. század elején a megtért Maritain-házaspár Párizs melletti meudoni lakásán összejött: megtért írók, művészek, gondolkodók baráti társasága volt ez, akik közül néhányat már bemutattunk.

Ki is volt ez különös, hányatott sorsú, többször is megtért francia író?

Léon egyike volt a Bloy-család hat fiúgyermekének Az apa - Périgueux-ben közmunka felügyelő III. Napóleon uralkodása idején - szabadgondolkodó, az édesanya hívő. Léon hiányos vallásos nevelésének köszönhetően 14 éves korára megtanulta, hogy hogyan játssza ki a parancsolatokat. Amikor azt hitték, hogy a templomban van, elcsatangolt és a folyó partján cigarettázgatott. A családban nem születtek leányok; az anya szomorúan látta, hogy fiai hogyan válnak hitetlenekké. A líceumban Léon rossz diák volt, összeférhetetlen. Apja kivette az iskolából, és műszaki rajzolói munkát szerzett neki. 18 éves korában Párizsba költözött. Tisztviselői állása ellen fellázadt, mert művész, író akart lenni. Kalandokba vetette magát, a vallás parancsait áthágta, nem tartotta vissza semmi a bűntől. Elveszítette állását, nyomorba süllyedt.

Egy napon találkozott és megismerkedett a csodált írófejedelemmel, a gyakorló katolikus Barbey d’Aureville-lel,. Kapcsolatuk során kezdett átalakulni az anarchista Léon. Egy év múlva – az isteni kegyelem indításának engedve - megvallotta édesanyja és a „mester” hitét: 1869-ben, Szent Péter napján a Szent Genovéva templomban meggyónt, és teljes meggyőződéssel visszatért az egyházba. 1870-ben bevonul katonának. Kész meghalni Franciaországért. Leszerelése után Bloy 1871-1890 között csak tengődik. Keservesen – alkalmi cikkírásokkal keresi kenyerét. Keresi hivatását. Húsz éven keresztül fel- felmerül gondolataiban a szerzetesi hivatás. Buzgón gyakorolja vallását. De 1877-ben elragadja a test ördöge: találkozik egy utcalánnyal, aki szeretője lesz. Meghal édesanyja. Kegyetlen lelkiismeret-furdalás gyötri. 1877-ben és 78-ban kétszer is trappista kolostorba menekül. Könyörög a megoldásért. De bukást bukás követi. Majd hirtelen fordulat következik be: szeretője, Anne-Marie buzgó kereszténnyé válik, majd megőrül, és élete hátralevő részét intézetben tölti. Bloy úgy érzi, Isten elhagyta. Ismét kolostorba, a trappista apátságba menekül. A szerzetesek arra biztatják, legyen harcos író.

Csakugyan keményen bírálni kezdi a giccses katolikus művészetet, a langyos hívőket, a középszerű papokat. Bár magát is méltatlannak érzi az hiteles apostoli küldetésre. 1889-ben, 44 éves korában már ott tart, hogy – miként barátja , a költő Paul Verlaine – emberi ronccsá válik. Az alkoholizmus is fenyegette. Ekkor következett be a csoda: a házasság mentette meg. Két író barátjánál is találkozott egy fiatal dán leánnyal, Jeanne Molbeck-kel, aki buzgó evangélikus volt. Jeanne, Bloy iránti szerelme és az igazság utáni szomjúság hatására, 1890. március 19-én áttér a katolikus hitre, és május 27-én házasságot kötnek. A szív és az ész asszonyának oldalán Léon Bloy élete rendezetté válik, naponta szentmisére jár, és áhítatosan megáldozik. (Abban az időben ez még szokatlan volt.)

De hányatott sorsa ezután sem rendeződött. Léon Bloy egész életében nyomorgott, felesége és gyermekei is osztoztak sanyarú sorsában. Könyveiből csak annyi bevétele volt, hogy fedezte a nyomtatás kiadásait. Állandó munkahelyet nem kapott az újságoknál, amelyeknek néha cikket írt. A nélkülözések következtében két fiúgyermekük kiskorában meghalt, a két leánygyermeknek sem jutott mindennapi kenyér. Léon Bloy koldulásra adta fejét! Nyíltan ”hálátlan koldusnak” nevezte magát, mert nem érzett semmi hálát az igazságtalan társadalommal szemben, amely őt koldulni hagyta, miközben milliókat juttatott Anatole France vagy Emile Zola „lélekmérgező” regényeinek (saját kifejezése szerint). Pedig Léon Bloy nagyszerű műveket alkotott: Szegény asszony, Üdvösség a zsidók által, Véres verejték, A szegény ember vére, A közhelyek magyarázata. Szatíráiban kigúnyolta a nyárspolgárokat. Naplójában szép imákat írt a Szent Szűzhöz, és misztikus szárnyalású történeteket háziurakról, házmesterekről, jámbor iszákosokról és megvetésre méltó papokról. „Csak egy szomorúság van, ha az ember nem szent!” – írta a Szegény asszony végén. 1917. november 2-án halt meg.

Az öregedő Léon Bloy-t Isten felhasználta fiatalok megtérítésére. Említettem, hogy pl. Jacques és Raissa Maritain megtérésében is Isten eszköze volt. Az orosz zsidó származású Raissa, aki a protestáns Jacques Maritain felesége lett (mindketten részben Henri Bergson spirituális filozófiájának hatására tértek a katolikus hitre), lelkes lapokat írt különös sorsú író barátjukról, Léon Bloy-ról Nagy barátságok c. visszaemlékezéseiben (Bp. SZIT, 1986, 72-92). Elmondta, hogy Bloy Szegény asszony c. könyve közelítette először őket a katolicizmushoz. A nagy próféták hangját hallatta ez a különös egyéniség, aki türelmetlenül kereste az igazságot, és várta, hogy Isten igazságossága megvalósuljon a földön. Raissa említett könyvében (75) Barbey d’Aureville találó jellemzését idézi róla: „Léon Bloy egy katedrális vízköpőjéhez hasonlít, amely az ég vizét a jókra és a gonoszokra egyaránt szórja.”

Honlap > Egyház >  2012-07-24 16:09:24

Megjelent Edith Stein teljes levelezése - Néhány vonás a szent kármelita lelkiségéhez – P. Szabó Ferenc jegyzete

Az Osservatore Romano július 22-i száma (5. old.) közli Edith Stein (1891.okt. 12, Breslau – 1942. aug. 9, Auschwitz) egy fontos levelét, amelyet a zsidó származású filozófusnő már 1922-es megtérése után, de még Kármelbe lépése előtt, 1928. február 12-én írt Callista Knopf speyeri domonkos nővérnek. A vatikáni napilap a La Croix c. francia katolikus napilap júl. 19-i számából vette át a szöveget némi kommentárral.

A francia lapból megtudjuk, hogy most jelent meg Edith Stein teljes levelezésének I. kötete: Correspondance I, 1917-1933, Cerf-Éditions du Carmel-Ad Solem, 770 p. A II. kötet szeptemberben jelenik meg. Edith Stein még Kármelbe lépése után is levelezett „külsőkkel”. Most megjelent levelezéséhez Cécile de Jésus-Alliance, Montmartre-i kármelita nővér írt jegyzeteket. Mielőtt egy jelentős leveléből idéznénk (a La Croix, illetve az Osservatore Romano nyomán), emlékeztetünk a ma már szent kármelita életének fontosabb mozzanataira.

Edith Stein ortodox zsidó családban született az akkor sziléziai Breslauban (Wroclaw-ban) 1891. október 12-én. 1904-ben kitért a judaizmusból és ateista lett. A Göttingeni Egyetemen Edmund Husserl filozófus tanítványa lett, majd asszisztense a Freiburgi Egyetemen. Itt 1916-ban doktorátust szerzett. 1921-ben Avilai Szent Teréz misztikus önéletrajza mély benyomást gyakorolt rá, 1922. január elsején megkeresztelkedett, lemondott a Husserl melletti asszisztensi állásáról és a 1922-1932 között a speyeri domonkos leányiskolában tanított. Itt ismerkedett meg Callista nővérrel, akinek az idézendő levelet írta. A speyeri években németre fordította Newman bíboros leveleinek és naplójának egy kötetét. Aquinói Szent Tamás De Veritate (Az igazságról) című művét és a katolikus filozófiát tanulmányozta.

Most megszakítjuk Edith Stein életútjának ismertetését, mert a kérdéses 1928-as hosszú levele éppen itteni gondolkodására vet fényt. Részleteket idézünk belőle.

„Kedves Callista Nővér! (…) Mindjárt in medias res, a témába vágok, hogy válaszoljak legfontosabb kérdéseire. Természetesen a vallás nem jelenti azt, hogy egy kis nyugodt sarokban élünk néhány óráig a nagy ünnepeken, hanem, amint Ön is sejti, egész életünk gyökerének és alapjának kell lennie, és nem csupán néhány választott számára, hanem minden igazi keresztény számára (igaz, mindig csak egy „kis nyáj” van).

Aquinói Szent Tamást tanulmányozva értettem meg igazán először, hogy a tudományt lehet úgy gyakorolni, mint Isten-szolgálatot. (…) És csak ettől kezdve tudtam rászánni magamat, hogy ismét komolyan a tudományos munkának szenteljem magam. Abban a korszakban, amely közvetlenül megelőzte megtérésemet, és még utána is hosszú ideig, azt gondoltam: élni a vallást azt jelenti, hogy elvonatkoztatunk mindattól, ami földi, hogy egyedül Isten dolgainak éljünk. De fokozatosan megétettem, hogy mást kérnek tőlünk ezen a világon, és hogy még a leginkább szemlélődő életben sincs jogunk elvágni a világhoz fűződő kapcsolatot; sőt azt hiszem, hogy minél mélyebben Istenbe vonzódunk, annál inkább „ki kell lépnünk önmagunkból”, vagyis a világ felé menni, hogy oda elvigyük az isteni életet.

A fontos az, hogy legyen számunkra a tények közepette egy nyugalmas sarok, ahol az ember Istennel tud társalogni, mintha egyáltalán semmi más nem létezne, és ezt naponta megtenni. Úgy tűnik nekem, hogy erre legalkalmasabbak a reggeli órák, mielőtt a munka kezdődne. (…) Végül is az ember egyszerűen puszta eszköznek tekinti magát, különösen is a tehetségeket, amelyekkel dolgoznia kell, a mi esetünkben az értelmet, amelyet nem úgy tekintünk, hogy azt mi kezeljük, hanem úgy, hogy azt Isten használja bennünk. (…)” (Eddig a levél-idézet.)

Két részletet idéztünk Edith Stein 1928-as leveléből, amelyet Callista Knopf domonkos nővérhez intézett. Ezek már elárulják a mélyen gondolkodó filozófus és a szemlélődésre hajló, leendő kármelita gondolkodásmódját. Felfedezi a szentek nyomán, hogy az Istennel való egyesülés feltétele az önmegtagadás, a „kilépés önmagunkból”. Lényeges a napi ima-elmélkedés: találni foglalatosságaink közepette egy „nyugodt sarkot”, ahol, amikor egyedül Istennel társalgunk.

Most folytassuk Edith Stein vázlatos életrajzát. 1934-ben belépett a kármeliták kölni kolostorába, és felvette a Teresa Bendicta a Cruce (Keresztről nevezett Terézia Bendicta) nevet. Itt írta meg a Véges és az örök létezés c. könyvét, amelyben Aquinói Szent Tamás és volt mestere, Husserl filozófiáját igyekezett összeegyeztetni. A növekvő náci fenyegetés miatt áthelyezték a hollandiai Echt kármelita kolostorába. Itt írta meg Keresztes Szent Jánosról szóló, A Kereszt tudománya c. könyvét. A holland püspöki konferencia 1942. július 20-án nyilvánosan elítélte a náci fajelméletet. A körlevelet az összes templomban felolvasták. Válaszként Hitler július 26-án elrendelte Hollandiában az áttért zsidók letartóztatását is. Edithet és Rosa nővérét letartóztatták, és Auschwitzba szállították. 1942. augusztus 9-én elgázosították őket.

II. János Pál pápa Teresa Bendicta a Cruce kármelita nővért 1987. május 1-jén Kölnben boldoggá, 1998. október 11-én pedig szentté avatta, és Európa társvédőszentjévé nyilvánította.

Befejezésül idézünk II. János Pál beszédéből, amely a kölni boldoggá avatáskor hangzott el 1987. május elsején: „Mélyen meghajolunk Edith Stein élete és halála előtt, aki Izrael jeles leánya és ugyanakkor a Kármel leánya volt. Keresztről nevezett Bendikta nővér olyan személyiség volt, akinek intenzív élete századunk drámai szintézise volt, mély, még most is vérző sebek gazdag szintézise; ugyanakkor egy ember feletti teljes igazság szintézise egy olyan szívben, amely sokáig, mindaddig nyugtalan volt, mígnem végül Istenben megtalálta a békét.”

(szf)

Honlap > Egyház >  2012-07-17 15:03:01

A XX. század konvertitái – P. Szabó Ferenc SJ sorozata Unamuno a damaszkuszi úton

Miguel de Unamuno (1864-1936) spanyol (baszk) író, filozófus küzdelmes, ellentmondásos hitét szeretném röviden bemutatni, főleg kevésbé ismert naplójegyzetei alapján. A Salamancai Egyetem professzora, majd 1900-tól rektora, politikai ellenálló volt a húszas években, majd a polgárháború alatt. Időnként száműzetésben élt. Esszéket, regényeket, színműveket és költeményeket írt. Örökösen kereste az élet és a keresztény hit értelmét. Az abszurddal küzdő, „tragikus életérzésről” eszmélődő gondolkodót a „spanyol Kierkegaard”-nak is szokták nevezni. 1897-es megtérését az ész és a szív csatája jellemzi.

Charles Moeller, a XX. századi irodalom és a kereszténység kapcsolatát feldolgozó monográfiasorozata IV. kötetében így jellemezte a salamancai rektor világnézetét: soha nem ismerte azt a lelki békét, amely „meghalad minden értelmet” (Fil 4, 7), de hinni akarása (querer creer) alapvetően különbözött a gyökeres ateizmustól. „Bizonyos szövegeinek panteista íze ellenére az a vallásos teizmus, amelyre eljutott a salamancai rektor, a keresztény kinyilatkoztatás elemeivel van áthatva, mert számára egyedül a hús-vér ember feltámadása adhat értelmet a világ történelmének és az egyes ember sorsának. Bármilyen hiányos is üzenete, a XIX. század végi és a XX. század eleji Európának szüksége volt erre.” (M 93)

Unamuno Naplójában Saul/Pál megtéréséhez hasonlítja saját „holdfényes damaszkuszi útját.” Érezte, hogy Isten valóban hívja őt, hogy „felébredjen” az álomból, hogy lelkileg újjászülessék, megtisztulva bűneitől. „A halál félelme a bölcsesség kezdete”, írta naplójába, módosítva az Írást, amely „Isten félelméről” beszél. Felfedezi, hogy elérkezett a születés órája, amely a partus mortis: a halál az új születés. Egész lényével, minden idegszálával az örök életre, a feltámadásra vágyakozik. Ezt nemcsak filozófiai reflexióval keresi.

A materializmus és a pozitivizmus, a racionalista teizmus (racionalista istenérvek) kritikájával előkészíti az utat a hit, remény és szeretet „más rendbe”, a természetfelettibe tartozó ismeretének, tapasztalatának „Eszemmel egy racionalista Istent kerestem, aki, mivel puszta eszme volt, elpárolgott…Eljutottam így a Semmi-Istenhez, ahova a panteizmus vezet, és a tiszta fenomenizmushoz, ami minden ürességérzés gyökere. Nem éreztem az élő Istent, aki bennünk lakik, és aki szeretet-tettei révén nyilatkoztatja ki magát nekünk, nem pedig a hiábavaló gőgös fogalmak révén, egészen addig a pillanatig, amikor szívemen kopogtatott és a halálszorongásba merített.” (J 24)

„Az alázattal az ember békében él önmagával és a világgal, az Úr békéjében, az igazságra, nem pedig az észre támaszkodva. – Az én álomban töltött éveim gőgjével lépek be a hitbe, és számomra így minden hiú dicsőségek szövése, mert úgy cselekszem, hogy Isten szolgáljon nekem, nem pedig hogy én szolgáljak Neki. Gondolok a híres konvertitákra és a külsőséges katolicizmus hiúságára. Kérem Istent, hogy vetkőztessen ki önmagamból.” (J 26)
Nemcsak naplójába jegyzi be, hogy „kérnem kell” ezt és azt Istentől, hanem elmélkedés gyakran imává alakul. A Miatyánk parafrázisa végigvonul naplójegyzetein. Gyermeki alázata újra elvezeti Szűz Máriához, az Irgalmasság Anyjához: „Irgalmasság Anyja, légy kegyes hozzám!” – szakad fel szívéből. „Ő a nyugalom a zaklatottságban, ő a pihenés a harcban. A Szűz maga az egyszerűség; az anya, a gyöngédség. Az Istenember asszonytól született, az emberiség nyugalmából, egyszerűségéből.” (J 34-35)

1897 nagycsütörtökjén rányit a legfőbb megoldásra is: „Tanulj meg Istenben élni, és többé nem félsz a haláltól, mert Isten halhatatlan.” (J 39). A Misereré-t imádkozza: „Istenem, teremts nekem új szívet, újítsd meg keblemben az erős lelkületet…Uram, nyisd meg ajkamat, és szám hirdeti dicséretedet!” (41).

A gőgös észt legyőzi az ágostoni és pascali „szív”, amelynek megvannak azok az érvei, amelyeket az ész nem ismer. De Unamuno a racionalizmus ellen küzdve a másik végletbe esik. Erősen hat rá a protestáns liberális szentíráskritika és Kant filozófiája: igyekszik megcáfolni a klasszikus teodícea istenérveit. (Lásd A tragikus életérzés VIII. fejezetét: „Istentől Istenig”.) Kantot követve eljut A tiszta ész kritikájától A gyakorlati ész kritikájáig: „Kant a szívével újjáépítette azt, amit a fejével lerombolt” (T 7).

Hatással volt rá a dán filozófus, Kierkegaard is, aki az „arisztotelészi istentől” elvezeti a lelkiismeret Istenéhez, az erkölcsi rend alkotójához, a lutheránus hitfogalomhoz (Vö. T 7 és 159). Unamuno is eljut ahhoz az Istenhez, „aki emberi célt és emberi értelmet ad a világegyetemnek, aki nem az ens summum, nem a primum movens, aki nem az Eszme-Isten. Élő, szubjektív Isten ő, (…), aki több mint puszta eszme, aki inkább akarat, mint ész. Isten annyi, mint Szeretet, vagyis Akarat. Belőle származik az ész, az Ige; de Ő maga, az Atya mindenekelőtt Akarat.” (T 159)

A keresztény kinyilatkoztatás alapvető kijelentése: Isten=Szeretet (1Jn 4, 8. 16). Unamuno jól meglátja, hogy nemcsak Isten létének elfogadásáról van szó. Istenben hinni annyi, mint egész lényünkkel igent mondani Neki, feléje menni szeretettel, engedve az ő vonzásának (Jn 6, 43-44), kiszolgáltatni magunkat a Szeretetnek (T 183-184.)

Unamuno hitfelfogását jellemzi a hinni akarni (querer creer), amely egyébként életművében jelentésváltozáson esik át. Az 1897 körüli időben, amelyből a Napló származik, a hinni akarni világosan különbözik a hit isteni erényétől, a természetfeletti hitaktustól. Unamuno

A tragikus életérzés VIII. fejezete végén így összegez: „Istenben hinni annyi, mint arra sóvárogni, hogy Ő legyen, és ezenkívül úgy is viselkedni, mintha lenne; annyi, mint ebből a sóvárgásból élni, és tevékenységünk legbelső rugójává tenni ezt a sóvárgást. Ebből az istenség utáni sóvárgásból vagy éhségből születik meg a remény, a reményből a hit, a hitből és a reményből pedig a szeretet; ebből a sóvárgásból fakad a szépség, a célszerűség és a jóság érzése.” (T 176). Ez a hinni akarás tehát még nem a „teológiai” hit, amely teljesen a kegyelem (és a szabadság) műve; de a hit kezdete; már a hit kezdeténél is ott van a kegyelem, tehát a hinni akarást is a kegyelem mozgatja.

Unamuno antiintellektualizmusa végletes volt: a credo, quia absurdum világnézete ez, végletes, egyoldalú, de lehet benne igazságmagot látni. Unamuno, miként általában a költők, misztikusok, vagy az egzisztencialista filozófusok, meglátta és hangoztatta azt, hogy a valóság nem csak az, amit az ész és a tudomány feltérképez; a lét misztériumát intuícióval, rokonszenvvel lehet megközelíteni, és képekkel, szimbólumokkal kifejezni a kimondhatatlant. Egyes gondolkodók Ágostontól Pascalon át Claudelig, Prohászkáig és Gabriel Marcelig jól megsejtették ezt, azok az antiracionalisták, akik tudták, hogy a szeretet „más rendből” való, és hogy „Isten a szívre érzékeny”.

Charles Moeller szerint (M 125) „Unamuno páratlan nagysága abban van, hogy versben és prózában, filozófiai esszéiben és színdarabjaiban, kritikai cikkeiben és regényeiben azt állította: ez a világ alapjában véve abszurd, ha nem létezik a túlvilág.” Egyik partnerének, aki azzal vádolja, hogy a földi életet megveti, ezt válaszolja: „A halál megszállottsága az élet teljességéből származik; mivel érezzük, hogy az élet túlmutat rajtunk, azért akarjuk azt mérhetetlenül.” „Azok, akik napról napra élvezik az életet, anélkül, hogy törődnének vele, hogy elveszítik-e azt, vagy sem, azok igazában nem szeretik. Végeredményben az érzékiek szomorúbbak, mint a misztikusok. Én megelégedetten élek a misztikusokkal.”

Unamuno, mint annyi modern kortársunk, megélte Isten „hallgatását”, a „rejtőzködő Istent” (Pascal – Izajás nyomán) Úgy tapasztalta meg Istent, „mint aki a világ kezdete óta hallgat, és ez az egyetemes tragédia alapja.”(vö. M 116). Mérhetetlen szorongása a halál előtt, a semmi egyetemes vízözöne előtt rémületté vált: vajon ez az özönvíz, a „semmi sodra” (Babits, József Attila) nem viszi el magát Istent is? Az egyetemes tragédia megoldását kereste a kereszténységben, Krisztus és a saját feltámadása hitében, illetve reményében. „Abban hinni, amit nem látunk, annyit tesz, mint abban hinni, amit látni fogunk…A szeretet tesz, hogy hiszünk Istenben, akiben reménykedünk, és akitől az eljövendő örök életet várjuk; a szeretet teszi, hogy hisszük, amit a reménykedés álomvilága alkot bennünk.” (T 190)


(szf)

Honlap > Ökumenizmus >  2012-05-27 16:25:19

A XX. század konvertitái - P. Szabó Ferenc SJ sorozata: Sigrid Undset, a Nobel-díjas norvég írónő katolizálása

Manapság, a terjedő feminizmus, a házasság és családellenes irányzatok korában, Sigrid Undset norvég regényíró konvertita élete, küzdelmes sorsa a női hivatás, az anyaság példaképe lehet. Sigrid Undset kezdetben a tisztviselőnő érdektelen életét folytatta, úgy gondolta: élete házasság és család nélkül is teljessé válhat. Később mégis férjhez ment egy elvált férfihez, gyermekei születtek, majd felbomlott házasságuk.
 

Röviden vázolom életútját, és főleg megtérése történetére, indítékaira világítok rá. Sigrid Undset nem Norvégiában született 1883-ban, bár később kiváló norvég állampolgár lett, hanem Dániában. Édesanyja ugyanis egy dán jogtudós leánya volt. Eredetileg evangélikus volt, de gyermekeit minden vallási befolyástól mentesen nevelte. Édesapja norvég parasztcsaládból származó történész, vallásos neveltetése ellenére hitetlen volt. Sigrid még tizenegy éves sem volt, amikor édesapja meghalt. Regényeiben később megírta a férjüket elveszített anyák és apátlan árvák drámai sorsát. A fiatal lány részt vett az egyházközségi bérmálási előkészületen, de nem tetszett neki a lelkész felfogása, általában nevelői nézetei a kereszténységről, Jézus Krisztusról, akiben már csak tökéletes embert láttak, de istenségét tagadták.
A fiatal Sigrid mást vallott, bár még nem az Egyház teljes hitét:

„Anélkül, hogy bármiféle bizonyítékot kerestem volna, bebizonyítottnak tekintettem, hogy a történeti Jézus, vallási lángelme volt, akit belső megérzései több fokozaton át elvezettek az emberek közötti Isten eszméjéhez…De nem gondoltam rá, hogy bármi jelentősége lehetne számomra annak, miszerint egy fiatal zsidó tizenkilenc évszázaddal ezelőtt a bűnök bocsánatát hirdette meg az embereknek, amikor azt mondta: ’Ki vádolhat engem bűnnel közületek?’…”

Sigrid Undset időközben titkárnői szolgálatba lépett, mint lánynak semmi kilátása nem volt. Ezért az írásba menekült. Elbűvölte az angol irodalom. Anglia mellett a franciák felé fordult, minthogy franciául kitűnően beszélő édesanyja korábban már megszerettette vele a francia kultúrát. A liberális feminista mozgalmak kezdeti időszaka volt ez. Martha Oulie c. regénye hősnője kizárólag a szerelnek él, és tudatosan válik hűtlenné. Hamarosan megjelenik A boldog kor c. regénye. Felszámolja titkárnői állását és elkezd utazni. Rövid időt tölt Németországban, majd Róma felé veszi útját. Itt ismerkedik meg későbbi férjével, Svarstad festőművésszel.

Római élményei megjelennek Jenny c. regényében. A protestáns hősnő így vallott a katolikus egyházról: „Sohasem vontam kétségbe, hogy a katolikus egyház azonos a Krisztus alapította Egyházzal. A katolikus egyház tekintélyének kérdése számomra egyes egyedül Krisztus tekintélyének kérdése volt. A reformáció történetét mindig a kereszténység elleni lázadásnak tekintettem még ott is, ahol ezt a mozgalmat a jámbor szándékú, jóakaratú hívők és keresztények indították el…”

A Jenny megjelenése után Sigrid Undset polgári házasságot köt Antwerpenben Svarstad festőművésszel, aki elvált férfi volt, első házasságából három gyermeke született. Sigrid újra Angliába, majd Rómába utazik. Itt születik meg első gyermeke: a kislány beteges, és rövidesen meghal. A gyermek elvesztése volt az írónő legsúlyosabb keresztje, de ugyanakkor felszabadítja az érzelemvilágában rejtett gyengédséget és szeretetet is. Az anyaság élménye kiteljesíti egyéniségét. Ragyogó lapokat ír a női hivatásról, megbotránkoztatva a skandináv feministákat. Sigrid Undset az Oslo melletti Ski-ben teremtett otthont családjának. 1914-ben megjelent Tavasz c. regénye himnusz az otthonról.

Az első világháború alatt tanulmányozza az egyház történetét. Mint tudós édesapja, nagyon igényes, alapos a kutatásban, ellene szegül a divatos ideológiáknak. Anélkül, hogy szemet hunyna a katolikus egyház történetének szégyenfoltjai előtt, egyre inkább vonzódik a katolicizmus értékeihez. A kegyelem működése lassan kiteljesedik ebben az igazságot őszintén kereső lélekben. Sigrid Undset teljesen megbizonyosodott arról, hogy egyedül Krisztus igazsága szabadít föl bennünket. Egy katolikus pap készítette elő az áttérésre. 1924. november 1-én, Mindenszentek ünnepén fogadta be hívei közé a katolikus egyház. Ezt vallotta: „Mivel hiszek Jézus Krisztus istenségében, aki mindnyájunkat teremtett, hiszem, hogy egyházát olyannak alapította, amilyenre nekünk, embereknek szükségünk van.” A következő évben visszatért Olaszországba, a húsvéti ünnepeket Rómában élte át, megtapasztalta az egyház egyetemességét, a szentek közösségének nagyszerűségét.

Nem folytatom az írónő küzdelmekkel teli életének további alakulását. Mivel férje elvált volt és még élt első felesége, vele nem köthetett katolikus házasságot. Különváltan éltek. Sigrid Undset megírta legnagyobb regényeit: a Christine Lavransdatter triptichonját és a négykötetes Olaf Audunssen-t. Mindkét regény egyénien jellemzett, látszólag a középkorban élő szereplői a modern életérzést és problémákat hordozzák. Sigrid Undset regényírói munkásságáért 1929-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A díj hatalmas összegét nagylelkű adományokra fordította.

A második világháború alatt mindkét fiát behívták katonának. Anders elesett egy ütközetben. A németek közeledtével Svédországba, majd 1940 nyarán Hans fiával Moszkvába és onnan Japánon keresztül San Franciscóba repült, később pedig New Yorkba. A háború végén tért haza Norvégiába. 1949. június 10-én temették el fia és kislánya mellé.

Honlap > Egyház >  2012-05-21 15:35:48

„A XX. század konvertitái” – P. Szabó Ferenc SJ sorozata – Gabriel Marcel megtérése

Gabriel Marcel (1889-1973) katolikus író és filozófus, a XX. század nagy megtérői csoportjához tartozik. Még jóval Jean-Paul Sartre előtt – a harmincas évek derekán – a francia egzisztencializmus megszületésében jelentős szerepe volt. Világszemlélete jelentősen különbözik az ateista Sartre-étól, akit Magyarországon jobban ismernek.
 

Marcel világnézete hatott Rónay Györgyre és Pilinszky Jánosra; ez utóbbi személyes kapcsolatba került a francia író-filozófussal Párizsban. Gabriel Marcel műve abban hasonlítható Sartré-hoz, hogy világnézetét, filozófiáját irodalmi művekben, drámákban éppúgy kifejtette, mint filozófiai eszmélődéseiben, pl. Metafizikai naplójában.
 

Gabriel Marcel agnosztikus apától és zsidó anyától született Párizsban 1889. december 7-én. Szüleinek egyetlen gyermeke volt: vézna, végtelenül érzékeny, mindig gyenge egészségű. Négyéves korában meghalt édesanyja. A gyász meghatározó élménye volt; későbbi eszmefuttatásaiban is központi szerepe van a szeretett személy halála miatti fájdalomnak. Apja feleségül vette anyja nővérét. A nagynéniből lett mostohaanya vállalta tehát nevelését. Gabriel vallási ismereteit úgyszólván kizárólag olvasmányai alapján szerezte. Apja államtanácsos, francia követ Stockholmban, majd múzeumi, ill. könyvtári igazgató volt Párizsban. Alapos irodalmi, művészeti és zenei műveltséget biztosított Marcelnek, aki 1910-ben már filozófiai képesítést szerzett, és elkezdett filozófiát tanítani. Az első világháború alatt vöröskeresztes szolgálatot teljesített, a fronton került szembe a szenvedés, a rossz misztériumával, amely később nagy helyet foglalt el eszmélődéseiben. 1919-ben házassága egy mélyen vallásos protestáns családdal hozta kapcsolatba.

Gabriel Marcelt szülei nem keresztelték meg. 1929. március 2-án vette fel a keresztséget. A kegyelem mellett két személynek döntő szerepe volt megtérésében. Charles du Bos a saját konverziója és barátsága révén egyengette útját Krisztus felé. A döntő lépésre pedig François Mauriac felszólítása késztette. Marcel ismertetést írt a megtért regényíró, Mauriac Isten és Mammon c. vallomáskönyvéről. Mauriac, miután elolvasta az írást, levelet írt Marcelnek, amelyben többek között ez állt: „De végül is, Uram, miért nem tartozik Ön hozzánk?” Ez a felszólítás felkavarta Marcel lelkét, aki már évekkel azelőtt nyugtalanul kereste Istent. Később azt írta: „Mauriac úgy jelent meg előttem, mint Isten képviselője. Isten szólt hozzám általa. (…) E döntő pillanatban éreztem, hogy el kell köteleznem magam. És mindjárt a katolicizmusra gondoltam, mert ez képviselte számomra a kereszténység teljességét.” Itt rögtön megjegyzem: protestáns felesége csak 15 évvel később, 1944-ben tért át a katolikus vallásra.

Rövid előkészület után a negyvenedik évében járó Marcel felvette a keresztséget. Anyja hajdani izraelita tanítója, Altermann abbé keresztelte meg, aki maga is konvertita és Charles du Bos lelki atyja volt, és a konvertita Maritain-házaspár meudoni értelmiségi, írói köréhez tartozott. A keresztség és az első áldozás után kimondhatatlan béke szállt lelkébe. Naplójába aznap ezt jegyezte be: „Ezt a belső lelkiállapotot alig mertem remélni: semmi egzaltáció, hanem béke, az egyensúly, a reménység és a hit érzése.”

Mint említettem: anyja halála és a fronton átélt szörnyűségek mélyen hatottak Marcelre. Megtérése előtt egy ideig érdeklődött az okkult jelenségek iránt, kapcsolatba került spiritiszta körökkel is. Személyes barátság fűzte két neves filozófushoz: Victor Delboshoz és Henri Bergsonhoz. (Már korábban szóltam arról, hogy a zsidó származású filozófus, aki a keresztény misztikusok tanulmányozása során eljutott a Szeretet-Isten felismeréséig, milyen jelentős hatást gyakorolt a XX. század első harmadában írókra, gondolkodókra: Péguy, Maritain, Dienes Valéria stb.) A Paul Ricoeur-rel folytatott beszélgetésben Marcel azt is elmondta, hogy a konvertita költő, Paul Claudel zsenijének is sokat köszön, mint író és filozófus. Már említettem, hogy Marcel írásainak felét drámái teszik ki. A színház és a zene szerves részét alkotják művének.

Itt most nem térhetek ki a keresztén „egzisztencialista”, ill. perszonalista filozófiájára, amelyet egy kétkötetes monográfiában elemzett volt leuveni jezsuita tanárom, Roger Troisfontaines: „Az egzisztenciától a Létig.” Marcel maga elismerte e szintézis kiválóságát levél-bevezetőjében. A monográfia azt mutatja be, hogyan jut el Marcel egy bizonyos idealista színezetű fenomenológiától az ontológiai közösség metafizikájáig. Az átmenet az egzisztenciális közösségtől (communauté)) az ontológiai közösséghez (communion), a birtoklástól az igazi létig a szeretet révén történik.

Marcel a perszonalistákkal vallja a személyek kölcsönös nyitottságát (intersubjectivité). A párbeszéd, a mások felé való megnyílás, a kommunikáció elvezethet a kommúnióig, a szeretetközösségig, főleg akkor, ha megnyílunk a legfőbb Te-nek, a Szeretet-Istennek. „Szeretni annyi, mint lenni”, ez a gondolat áll Marcel filozófiájának tengelyében.

Honlap > Egyház >  2012-05-14 12:36:29

A XX. század konvertitái – P. Szabó Ferenc SJ sorozata: Chesterton útja a Semmi partjától a keresztény örömig

Gilbert-Keith Chesterton (1874-1936) angol író megtérése és áttérése az anglikánból a katolikus vallásra hosszú történet. A konvertita Chesterton a XX. század elején, már végleges 1922-es megtérése előtt felhívta magára kortársai figyelmét szellemes, paradoxonokban bővelkedő könyveivel, regényeivel, novelláival, amelyekben bírálta kora, elsősorban Anglia társadalmát, továbbá a katolicizmus, a „sötét középkor” értékei és a katolikus egyház védelmére kelt sajátos apológiájával.
 

Több művét, verseit Magyarországon is lefordították: Orthodoxy (1908), magyarul: Igazságot!; Az ember, aki csütörtök volt (1908); Brown atyáról szóló „detektívregényei (1911-1921; Az örökkévaló ember (ez a könyve magyarul az Igazságot! cíművel 1985-ben a Szent István Társulatnál jelent meg

Gilbert K. Chesterton 1874. május 29-én született. Igazi londoni volt. Ingatlan-ügynökséggel foglalkozó családjában az anglikán hit agnoszticizmussá hígult. Gilbert huszadik éve táján kemény válságon esett át, amely megtépázta agnoszticizmusát. Egyetemi hallgató társaival néha éjszakákon át világnézeti kérdésekről vitatkozik. Nihilizmus felé hajlik: a Semmi gondolata gyötöri (mint a század elején a fiatal Babitsot). De már a gyógyulás tünetei is jelentkeznek. Naplójában Jézus Krisztus vonzó személye iránti csodálatát jegyzi fel: „Századokkal ezelőtt élt egy ember Keleten. És én nem nézhetek egy juhot, egy fecskét, egy liliomot, egy búzaföldet, egy szőlőskertet, egy hegységet anélkül, hogy Őrá ne gondolnék…”

Befejezi tanulmányait. Nyugtalansága elvezeti a teozófusokhoz és a spiritisztákhoz, de ezek nem nyugtatják meg. Sorra jelennek meg irodalmi és filozófiai esszéi: az irodalomban uralkodó divatos pesszimizmus ellen harcol. A XX. század hajnalán már közismert író lesz.

Eleinte csak neve kezdőbetűivel szignálja cikkeit, amelyekben élesen bírálja a brit birodalom imperializmusát, és a búr-barát párt híve lesz. Eretnekek c. könyvében (1905) szembeszáll a „hamis prófétákkal”, Bernard Shaw, Wells, Kipling írótársaival, akik szerinte új vallásokat eszelnek ki, felsőbbrendű embereik és hiábavaló hiedelmeik ellentétei a keresztény világnézetnek. Majd (1908-ban) kiadja Orthodoxy c. munkáját a katolicizmus védelmében, amely egyben megtérését is illusztrálja. Chesterton maga mondja: a könyv igazában nem hitvédelmi értekezés, hanem „egyfajta hanyag önéletrajz.” „Nem akarok e könyvből szabályszerű keresztény apológiát csinálni, de bármikor szívesen nézek szembe a kereszténység ellenfeleivel”. (O., 147)

Amikor Nietzsche nihilizmusa és emberfeletti emberének morálja a divat, amikor Renan Jézus élete tagadja Jézus istenségét, és Tolsztoj újfajta vallást hirdet, amikor a modernista válság megtépázza a katolikus hitet, Chesterton megrostálja és elutasítja az új irányzatokat, amelyek a keresztény hitet és a katolikus Egyházat támadják, megmutatja a keresztény hitvallásban a józan ész magvát, és sziporkázó dialektikával kimutatja az ellenérvek elégtelenségét. Elmélyülten tanulmányozza az Újszövetséget: csodálattal szemléli Jézus istenemberi alakját. Könyve végén ezeket olvassuk:

„Az öröm, mely a pogány apró nyilvánossága volt, gigászi titka a kereszténynek. (…) Az óriás Alak, aki az Evangélium lapjait betölti, ebben a tekintetben is, mint minden másban, toronymagasan emelkedik minden gondolkodó fölé, aki valaha magát nagynak képzelte. Az Ő pátosza természetes volt, majdnem ötletszerű. A sztoikusok, a régiek és modernek egyaránt, azzal büszkélkedtek, hogy el tudják rejteni könnyeiket. Ő sohasem rejtette el. (…) Gőgös ’felsőbbrendű emberek’ és császári diplomaták büszkék arra, hogy megfékezik haragjukat. Ő sohasem fékezte meg. Lelökte a pénzváltók asztalait a Templom főlépcsőjén, és megkérdezte az embereket, miként akarnak megmenekülni a kárhozattól. Valamit mégis rejtegetett. (…) Volt valami, amit hirtelen csönddel vagy viharos elzárkózással eltakart. Volt valami, amit megmutatni még Istennek is túl nagy feladat volt, midőn közöttünk járt a földön, s én olykor úgy vélem – lelkének derűje volt az.”

Chesterton a XX. század elején ontja a könyveket: három, négy, sőt öt-hat megjelenik évenként. Szimbolikus elképzelések, humoros ötletek keverednek bennük a szentség iránti érzékkel (Az ember, aki csütörtök volt, A golyó és a kereszt), rövid életrajzok írókról (Charles Dickens, William Blake), esszék a világ helyzetéről (Mi baj a világgal?) Chesterton szerint ez a világ elveszítette jogát a létezésre, katasztrófák leselkednek rá. Az egyetlen orvosság a kereszténységhez való visszatérés.

A döntő lépésre, a katolikus egyházba való áttérésre 1922-ben kerül sor. Előzőleg szellemi/lelki alakulását – saját eszmélődésein túl – befolyásolták döntő találkozások: Frances Blogg, lelkes angol-katolikus nő, akit feleségül vett Hilaire Belloc író barátsága és O’Connor atya lelki vezetése. 1919-ben Palesztinába, a Szentföldre látogatott két barátja nyomdokait követve. Mire visszatér, elhatározza magát az áttérésre. Ez megtörténik 1922-ben, kis idő múlva felesége is követi példáját. Chesterton ettől kezdve boldogan vallja katolikus hitét. Pár év múlva (1925) Az örök ember-ben így vallott:

"Amikor a megtért „bejutott az Egyházba, akkor fedezi fel, hogy az belülről sokkal hatalmasabb, mint kívülről. Ott van az óriási kupolák alatt, melyek nyitottak, mint a reneszánsz és egyetemesek, mint a világ köztársasága. Akkor minden mai ember számára szokatlan értelemben ejtheti ki ezeket a régi, derűs szavakat: Romanus civis sum, római polgár vagyok, nem rabszolga…” Még jobban magasztalja az Egyházat „A katolikus Egyház és a megtérés” c. rövid művében.

A szabadgondolkodás hívei felé ezt magyarázza: ez az Egyház, nemhogy elfojtaná a szabad gondolkodást, inkább megtanítja az embert eszének helyes használatára. Chesterton irodalmi korszakából megemlítem még két középkori szent életrajzát, vagy inkább rokonszenves portréját: Assisi Szent Ferencről és Aquinói Szent Tamásról szóló könyvit. Ez utóbbiról írta Etienne Gilson híres tomista filozófus: „Egész életemben tanulmányoztam Aquinói Szent Tamást, mégis képtelen lettem volna ilyen könyvet írni.”

Chesterton évek múltán elhízott kolosszussá lett. A mértéktelen munkától kimerülten, beteg szívvel 1936. június 14-én hirtelen, szenvedés nélkül halt meg.

Honlap > Egyház >  2012-05-07 10:54:07

„A XX. század konvertitái” – P. Szabó Ferenc SJ sorozata: Eugenio Zolli (1881-1956), Róma főrabbijának megtérése

A XX. század megtérései között találunk egy rendkívüli esetet: Róma főrabbijának 1945-ben történt katolizálását. A Galíciában 1881-ben született Israel Zoller, a későbbi római főrabbi keresztelésekor nevét Eugenio-ra (Jenőre) változtatta XII. Pius iránti hálája jeléül. Ezzel is meg akarta hálálni a pápának az üldözött zsidóknak nyújtott segítséget. Jó erre emlékeztetni, amikor ismételten támadások érik Pius pápát azzal a hamis váddal, hogy „hallgatott.”
 

A galíciai Zoller-család öt gyermeke közül Israel volt a legfiatalabb. Nyolcévesen megkezdte a héber iskolát. Egyik barátja édesanyjának a szobájában meglátta a feszületet, és elgondolkozott: „Ki ez a keresztre feszített? Gonosztevő?” Később Izajás könyvében olvasott Isten Szolgájának szenvedéséről. Amikor egyetemre készül, az újszövetségi Szentírást is olvassa. Ez nagyon új volt a lengyel fiatalembernek. 23 éves, amikor meghal édesanyja. Beiratkozik a bécsi egyetemre, majd a firenzeibe. Itt a rabbi képzőbe is jár. 1904-ben kísérleti lélektanból doktorál.

Néhány mozzanat Zoller rabbi életéből: 1911-ben Triesztben rabbi-helyettesnek nevezik ki. Megnősül, felesége, Adele Litwak egy kislánnyal ajándékozza meg. Az első világháború alatt nehézségei, ütközései vannak főnökével, a trieszti főrabbival, aki osztrákpárti, ő pedig szereti Olaszországot. 1917 vége felé nagy gyász éri: meghal felesége. 1920-ban Trieszt főrabbijává nevezik ki. Újra megnősül, Emma Majonica lesz a felesége, megszületik második kislánya. Számos tudományos lap munkatársa lesz: vallástörténeti és biblikus tanulmányokat ír. Szent Pálról szóló elmélkedésében olvassuk: „Pál megtért. Elhagyta-e Izrael Istenét? Megszűnt-e szeretni Izraelt? Abszurd lenne ezt gondolni. De hát akkor…”

1933-ban felveszi az olasz állampolgárságot, ekkor családi nevét, Zoller-t Zolli-ra kell változtatnia Mussolini előírásainak megfelelően. Németországban kitört a faji üldözés, az antiszemita propaganda Mussolini Itáliájában is erősödik. Zolli rabbi bátran befogad németországi üldözött zsidókat, súlyosan bírálja a nürnbergi törvényeket.
1940-ben a római izraelita közösség meghívta Zollit főrabbinak és a rabbi képző rektorának. Mussolini, Hitler tanítványa átülteti a német eljárást, törvényeket Itáliába, itt is megkezdődik a zsidók zaklatása, üldözése. A háborúban Zolli főrabbi a békét hirdeti. Őt is eltávolítják az egyetemről. Rejtőzködik családjával. A Gestapo figyeli.

Későbbi emlékezéseiben írja: „Itália szerte, a sorsdöntő napon, 1943. október 16-án, 800.000 a deportált, mártír áldozat…Rómában a deportáltak száma: 291.000. Ezek itt nemcsak egyszerű számok, hanem a civilizáció elleni bűntény és az isteni Törvény elleni sértés számai, a vér és könny adója.” Röviddel ezelőtt a németek megsarcolták a zsidókat. Letartóztatási és túszszedési fenyegetéssel egy nap alatt 50 kg aranyat követeltek. Csupán 35 kg aranyat sikerült összegyűjteni. A főrabbi egyik barátjával a Vatikánba sietett. A Gestapo-t kijátszotta: mint karbantartó mérnök bejutott az Államtitkárságra, ahol a kincstáros és egy prelátus fogadta. A kincstáros felkereste Pius pápát, és ezt az üzenetet hozta: „Rövidesen jöjjön vissza, addigra az aranyat összekészítünk. Egyszerű átvételi elismervényt ad érte"

Zolli főrabbi az üldözöttek sanyarú, nélkülöző életét élte a háború vége felé. Átélte Jób sorsát, Istenhez fohászkodott, reménykedett. 1944. március 24-én a rómaiak szörnyű vérengzés idejét élték. A nácik egyetlen éjszakán 71 zsidót és több mint 300 „árját” gyilkoltak le. Zolli rabbit egy keresztény házaspár nagy szeretettel befogadta. A megszállás utolsó hónapjai alatt náluk rejtőzködött.

1944. július 4-én a felszabadító amerikaiak bevonultak Rómába. Zolli rabbit visszahelyezték tisztségébe és a rabbi képző vezetői állásába. A kiengesztelődés ünnepi szertartása alatt a főrabbi lelki szemével látta Jézus Krisztust. Amikor hazament, felesége így szólt hozzá: „Ma, amikor a Tóra előtt állt, láttam maga mellett Jézus Krisztust. Fehérben volt. A kezét fejére tette, és megáldotta magát.”

Aztán megszólalt Miriam lányuk is: az éjjel ő is a fehér alakról álmodott. Ezek az egybeesések szíven ütötték Zolli főrabbit. Néhány napi megfontolás után így döntött: „A zsinagógában már nincs helyem. Nem lenne becsületes, ha ott maradnék.” Telefonon időpontot kért egy paptól: „Tanítson. Szeretnék megkeresztelkedni.” 1945. február 13-án keresztelték meg a római Angyalos Szűz Mária kápolnában feleségével együtt Miriam leányát pedig a következő évben. Mint említettük, a főrabbi Izrael nevét Eugenio-ra, Jenőre változtatta, Eugenio Pacelli, XII. Pius iránti hálából. Másnap a házastársak megáldoztak, pár nap múlva a Gergely-egyetemen bérmálkoztak.

Az egyetem rektora ekkor Paolo Dezza jezsuita volt, aki később VI. Pál gyóntatója élete végén pedig bíboros lett. Pár nappal keresztsége előtt Zolli Dezza atyának kijelentette: „A keresztség iránti kérésem nem ’do ut des’ (adok-adsz alapon történik). A keresztvizet kérem, semmi mást. Szegény vagyok, és szegényként élek. Bízom a Gondviselésben.”

A keresztség után a római izraelita közösség néhány tagjától kritikákat, szidalmakat, fenyegetéseket kapott telefonon. Barátai jónak látták védelem alá helyezni. Páter Dezza több hónapra vendégül látta a Gergely-egyetemen. A keresztény Zolli minden reggel részt vett Dezza atya miséjén. Sokáig végezte a hálaadást. Később családjával egy szerény ház IV. emeletén egy kis lakásban élt. XII. Pius közbenjárására Eugenio Zollit a jezsuiták által vezetett Pápai Biblikus Intézet professzorává nevezték ki, és a római egyetemen is tartott előadásokat.

1953 nyarán meghívták Amerikába, hogy előadásokat tartson Indiana Notre-Dame egyetemén. Amerikában jelent meg angolul önéletrajzi műve: Hajnal előtt. 1956 februárjában hunyt el. Március 4-én temették a római Campo Verano temetőjében. Sírján ez a felirat olvasható: ”Domino morimur, Domini sumus” „Az Úrnak halunk meg, az Úré vagyunk.”

Honlap > Kultúra és társadalom >  2012-04-10 14:02:02

A XX. század konvertitái – P. Szabó Ferenc SJ sorozata François Mauriac vallomása Jézusról

Henri Bergson levelezését olvasom. A zsidó filozófus, aki élete végén (+1941) elérkezett a katolicizmus küszöbéig, kapcsolatban állt neves (megtért) katolikus írókkal. A harmincas években pl. Gabriel Marcel, Jean Guitton, François Mauriac elküldték neki új írásaikat, amelyeket a betegeskedő filozófus nemcsak udvariasan nyugtázott, hanem – olvasásuk után – méltatott is.
 

1936 áprilisában F. Mauriac (akkor már híres regényíró, 1933-ban a Francia Akadémia tagja) elküldi neki Jézus élete c. új könyvét. Bergson 1936. április 14-i levelében köszöni meg – betegsége miatt kissé késve – a könyvet: „Ez a ’Jézus élete’ csodálatos könyv. Önt átitatta az Evangéliumok lényege olyannyira, hogy még ott is, ahol elbeszélése tisztán emberi síkon mozog, jelen van az isteni, és valamiképpen átlátszóvá lesz. Bárcsak minél többen olvasnák és meditálnák könyvét ebben a korban, amikor egyre erősebben jelentkezik az igén a spirituális megújulásra!”

François Mauriac (1885-1970) egyik utolsó képviselője volt annak a nagy írónemzedéknek, melynek tagjai között több hitvalló katolikus, amely a XX. század első felében világirodalmi szintre emelte a francia irodalmat: Péguy, Proust, Valéry, Gide, Claudel, Barnanos, Malraux…
Jean Guitton katolikus filozófus a két háború közötti világi katolikusok tanúságtételét hangsúlyozta: „Jóval a zsinat előtt, főleg Franciaországban, a világi írók-gondolkodók (Claudel, Blondel, Gilson, Maritain, Marcel, Chevalier, Mauriac, Green, Bernanos, Thibon…) mutatták a legnagyobb bátorságot, hogy kimondják azt, amit igaznak tartottak.”

Henri Bergson fent idézett levelét olvasva ösztönzést kaptam, hogy kézbe vegyem újra Mauriac Jézus élete c. kis könyvét. Mindjárt az Előszó elején olvasom a regényíró figyelmeztetését: óvakodnunk kell az olyan történetíróktól és szentírás-magyarázóktól, akik a természetfölötti eleve tagadásával Jézusban nem különböztetik meg az Istent, de azoktól a rajongó keresztényektől is, akiknél Jézus emberi arca „megsemmisül a második isteni Személy ragyogásában”. Mauriac, a katolikus regényíró, aki egyébként jól tájékozódott kora nagy szentírástudósainak műveiben - elkerüli ezeket a végleteket.

Szeretné megéreztetni az olvasóval, hogy az Evangéliumok Jézusa „nem mesterséges és összetákolt lény”, hanem „a történelem nagy alakjai közül a legmegrázóbb s a benne szereplő nagy jellemek közt a legkevésbé logikus, mert a legelevenebben élő.” Mauriac reméli, hogy „ezt a vakmerő könyvet” nem írta meg hiába, „ha csak egy olvasó is akad, aki mikor becsukja, hirtelen megvilágosodással megérti, hogy mit jelentett a katonák mentegetődzése – mikor a papok szemükre vetették, hogy nem mertek kezet emelni Jézusra -: ’Soha ember így nem szólott, mint ez az ember.’”

A sok tudós Jézus történetéről szóló mű után felüdítő Mauriac Jézusának olvasása. Valójában az egész könyv személyes vallomás is, válasz arra a kérdésre: „Ki neked Jézus?”

Mauriac 1962-ben „Amit én hiszek” c. könyvében vall küzdelmes hitéről: „Ez a könyv nem tudósokhoz, sem filozófusokhoz, nem is teológusokhoz szól. A lehető legegyszerűbben és legnaivabban akartam válaszolni erre a kérdésre: ’Miért maradt Ön hűséges ahhoz a valláshoz, amelybe beleszületett?’”

E vallomáskötetében, amikor Nikodémus Jézusnál tett éjjeli látogatásáról eszmélődik (Jn 3, 1-21), ezeket írja: „Éjszaka van bennem, bensőmben, és ennek az éjszakának titkában találtam ró Krisztusra, kétségkívül nem minden alkalommal, amikor kívánta. Ezek a kegyelem pillanatai. Talán, mint Nikodémus számára, egyesek számára csak egyetlen találkozás van, egyetlen éjszaka, de ez meghatározza egész életüket. Ami engem illet: a világ minden kincséért le nem mondanék már arról, amit láttam és hallottam, amit érintettem, még ha csak egyetlen egyszer is. Tudom, ez a Világosság önmagában misztériumot alkot, sőt, sokkal többet: misztériumok csomópontja, amely hitet követel.

Ennek ellenére önmaga révén vesz hatalmába; ez a Világosság jelen van a történelemben, elkezdett ott égni egy meghatározott térben és időben: olyan tűz, mely világít és éget. A világba dobatott. Mennyire szeretem az Úrnak ezt a sóhaját: ’Az Emberfia azért jött, hogy tüzet bocsásson a földre és mi mást kívánok, mint hogy égjen?’ Ég a mindig lángoló szavakban, és pontosan, mint a tűz, ezek a szavak átterjednek, továbbgyűrűznek, a lángok fenyőről fenyőre, csúcsról csúcsra átcsapnak, és felfalják az égő emberi fa koronáját és szívét.” (45-46)

Mauriac vallomáskönyvének IX. fejezete „Imádság a hitért.”

Ebből idézek: „’Hiszek, Uram, segíts hitetlenségemen!’ Istenem, ezt a könyörgést saját füleddel hallottad, amikor ember voltál, körülvéve a szegény galileai férfiaktól. Ez a kis könyv sem fejez ki mást, mint ezt az ellentmondást. Hiszünk Benned, akit nem látunk. Hallgatjuk szavadat, amelyet nem hallunk. Erre a kis kovásztalan kenyérre itt a nyelvemen azt mondom, hogy Te vagy, összeszedetten imádom magamban ezt a jelenlétet, amelyet semmiféle érzékelhető nem tanúsít. Sokan, akik nem is voltak szentek, jelet kaptak: Claudel, Max Jacob, Simone Weil…És én? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy életem során semmiféle jelet nem kaptam. (…) Oly sok év temeti be a kegyelem e pillanatait, hogy már nem vagyok biztos benne, hogy jól emlékszem-e rájuk…”
És Mauriac felidézi azt az évet, amikor megírta A keresztény szenvedései-t, ami után végleg megtalálta a lelki békét. Talán 1927 vagy 1928 Pünkösd napja volt. „Hirtelen térdre zuhantam, mintegy valamiféle ismeretlen erőtől kényszerítve, és valamiféle heves boldogság kerített hatalmába. Sírtam, anélkül, hogy letöröltem volna könnyeimet. E naptól kezdve Pünkösd a legkedvesebb ünnepem lett.

Ha idegállapotom, nem pedig a Lélek kényszerített térdre, hogyan magyarázható az, hogy az utána következő 35 év során soha nem tapasztaltam hasonlót, és ma sem, amikor remélem, hogy a kegyelem állapotában élek? Soha ilyen villámlás nem terített le.”

Mauriac, aki a modernizmus idején sokat szenvedett haladó nézetei, „nyitott” hite miatt, megérte a II. vatikáni zsinatot, és kiengesztelődött XXIII. János és VI. Pál egyházával. Az agg Simeonnal adott hálát: „Most bocsásd el szolgádat, Uram! Mert vénségünk napjaiban a mi szemünk is látta azt, amit ifjúságunk nem mert remélni.”

Honlap > Egyház >  2012-04-03 17:50:19

A XX. század konvertitái – P. Szabó Ferenc SJ sorozata: Jörgensen Assisi igézetében

Johannes Jörgensen (1866-1956) dán író megtérése a XIX. század végén Európa-szerte nagy feltűnést keltett. Az anarchista és istentagadó dán lutheránus regényíró, a kereszténység pusztulását és a pogány életkultusz feltámadását várta honfitársa, Georg Brandes és a svéd August Strindberg, valamint a francia Taine és Renan szellemiségét vallva. Tudatos forradalmár volt, a szabadosság hirdetője.

De néha szorongató érzések keltek fiatal lelkében. Kezdetben a teozófia vonzotta, de e „titkos tudás” nem elégítette ki. „Egy borongós januári délutánon a fiú a hideg szobában ült, és kétségbeesett levertség lett úrrá rajta, nem volt benne más, csak a létezés tudata és ez félelemmel töltötte el; nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy nincs más lét, csak ez …Ez volt hát minden. Nem volt másik világ, mint ahogy másik Isten sem volt…Fölötte, önmagán kívül senki, csak az üres, hideg és feneketlen semmi. A gondolat teljes súlyával nehezedett rá…” Anarchistaként arról álmodozott, hogy lerombolja az egész társadalmat, mint istentagadó elvetette az erkölcsi törvényeket.

A fiatalember egy dán újságnál kapott állást. Megnősült, és egyelőre boldog volt. Közben a naturalizmus szellemisége hanyatlóban volt. Jörgensen hallott a híres megtérésekről. Olvasta Huysmanst, Barbey d’Aurevillyt, Maeterlincket. Erős hatással voltak rá Ernest Hello breton gondolkodó pszichológiai elemzései. Megtérésében nagy szerepet játszott két konvertita: a zsidó származású dán Morgens Ballin és Willibrord Verkade holland festő, a későbbi bencés szerzetes. Ez utóbbi meghívta a beuroni bencés apátságba. Tovább vergődött „az érzéki élvezetek sötétségei közepette”. Elmenekült. Németországban, Svájcban bolyongott.

Luzernben olyan dolog történt vele, ami mintegy gondviselésszerű felelet volt menekülésére a beuroni apátságból. A Pilátus-hegy gerincén vihar kapta el, és betért egy templomba. Így emlékezett vissza az eseményre: „A pap fölvette az oltárról a szentségtartót, fölemelte, és megáldotta a térdeplő tömeget. Én is letérdeltem a sokaság közepén, mintha valami ellenállhatatlan hatalom kényszerített volna rá, s ebben a pillanatban, az egybegyűltek és az imádság mélységes csendjében éreztem, hogy Valaki ott van mellettem…És ettől a luzerni estétől kezdve Krisztus tüze ott égett a szívemben. De a szívem nem akarta engedni, hogy ez a tűz feleméssze, hanem megpróbálta elfojtani, és lehetőleg kioltani ezt a lángot. (…) A szeretet lángja volt ez, és annak tárgya a Legfőbb Jó.” A benne élő pogány és panteista a luzerni hívás ellenére sem adta meg magát.

Egyik barátja meghívására Itáliába érkezett. Verkade irányításával a keresztény vallást tanulmányozta, olvasta az újszövetségi Szentírást. Lassan megértette, hogy Istenhez Jézus az út, és nincs más út rajta kívül. Morgens Ballin Assisibe hívta, hogy lakjon nála, egyen asztalánál. Jörgensen elfogadta a baráti meghívást; három hónapos umbriai tartózkodása során Assisi Szentjének igézetébe került. Küzdött még az ellenvetésekkel, lázadozott a katolikus vallás által megkövetelt lemondás ellen. „Egész idő alatt állandó harc tombolt bennem, mintha két ellentétes arcvonal küzdene egymással, szorosan a tájhoz tapadva: harc az új, még gyenge, gondolatilag rosszul kiegyensúlyozott érvek, az új fény, a paradicsom utáni törekvés, és a régi, berozsdásodott szükségérzet között: azt tenni, ami könnyű, magamat elhagyva engedni, hogy lefele csússzak és elmerüljek…”

Verkade Beuronból buzdította, hogy emelje föl szívét, és hozzon áldozatot. Assisi-beli naplója utolsó oldalán ezt írta Jörgensen: „A saját személyem iránti, s a múltamhoz, korábbi meggyőződéseimhez kapcsolódó szeretetem akadályoz abban, hogy – szerzett tapasztalataim ellenére- katolikussá legyek; ezeket még mindig jótéteménynek tekintem az egész emberiség, és különösen a magam számára. Ez az önzés tévedése.” Három hónap alatt Jörgensen kijárta Assisi iskoláját, a saját személye iránti szeretetet megsemmisítette a Poverello szeretetének szelleme.

1896. február 16-án vették föl a katolikus egyházba, az előző napon végzett életgyónás után. Naplójába ezt jegyezte be: „Az öröm érzése. A hit teljessége. Hosszú séta a napfényben.”
Johannes Jörgensen egy dán kórházban halt meg 1956. május 29-én. Dánia ünnepelt írója volt. És csakhamar világhírűvé lett. Összesen 72 kötetet írt, műveit számos nyelvre lefordították. Megtérése után állandóan a szentek között élt. Híressé lett trilógiája: Assisi Szent Ferencről, A ferences zarándoklatról szóló munkája és Útikönyve , majd az Alverna hegyéről, továbbá Sziénai Szent Katalinról írt művei, amelyekben a tudomány és a költészet egyesül

1947. szeptember 6-án Assisiben Jörgensen 80. születésnapját ünnepelték. Felolvasták XII. Pius köszöntő táviratát, aki apostoli áldását küldte „az érdemes szerzőnek, aki Assisi szeráfi szentjének szolgálatába állította tehetségét és hitét.”

Honlap > Egyház >  2012-03-17 17:19:53

Emmanuel találkozása a Názáretivel – P. Szabó Ferenc SJ sorozata a XX. század konvertitáiról

Pierre Emmanuel (1916-1984) költő, esszéíró, a Francia Akadémia tagja, 1916-ban született Dél-Franciaországban. Igazi neve Noël Mathieu. 1947-ben megírt önéletrajzában („Ki ez az ember?), feltárta gyermekkorát és kötővé „születését”. Költői nevével ezt az „újjászületést” akarta jelezni. Igazában matematikát és filozófiát tanult. Gide és Valéry hatása után 1938-ban döntő befolyással volt rá Pierre-Jean Jouve, a Vérverejték költője.
 

Leszállt a tudattalan poklába, az őskáoszba, ahol a libido, a bűntudat, az elveszett paradicsom emléke, az embert mozgató élő és romboló erők kavarognak. Jouve tudatosan keresztény költő: az ő hatására és vele elindult az üdvösség, a szabadulás keresése útján. Freud és Jung meglátásait is kamatoztatta költészetében. Erről tanúskodik a hatvanas években Baudelaire-ről írt könyve. (Baudelaire, a nő és Isten.) Itt kapjuk meg a kulcsot a hetvenes évek végén megírt verstrilógiája értelmezéséhez: Egy - Párbaj - A Másik.

Szellemi fejlődését és megtérését még a következő gondolkodók segítették: Pascal, Kierkegaard, Barth, Monchanin abbé, Massignon és Simone Weil, aki mintegy szellemi „kapocs” lett később Pilinszkyvel kötött barátságában.

Átélte a háború alatti ellenállást. 1941-ben írt és 1942-ben közzétett „Orpheusz sírja” c. költeményében már a keresztény költő szólalt meg. Péguy-ről („A megtestesült Ige szolgája”) és Claudelről írt esszéiben a két konvertita költővel való szellemi rokonságáról vallott. 1968-ban lett a Francia Akadémia tagja. Emmanuel megvallotta: a kommunizmus kísértését legyőzve még tovább tartott ateizmusa.

Nem akart elfogadni más Istent, mint akit ő teremtett saját magának.. Amikor megnyílt szeme, felismerte korábbi elvakultságát. A kereszténységhez az ateizmus hosszú tele után tért vissza, amint Az emberi arc (1965) c. kötetben vallotta: „Hiszek Benned! Sohasem szakítottam el gondolatomat misztériumodtól, amely tovább működik bennem, és – minden látszat ellenére – életemet a Kereszt előtti hódolattá teszi.” Isten Arcának keresését, Jákobi küzdelmét Istennel, megtérését írja meg a hetvenes években született költeményei ciklusaiban (Jákob, Te)

Az 1978-as Te-ben jelent meg a hosszú La Rencontre (A Találkozás) c. poéma, amely a Názáreti Jézussal való találkozása élményéből született. Ebből fordítottam az alább közölt részleteket. Emmanuelnek szenteltem a „Mai írók és gondolkodók” c. sorozatom 6. kötetét: P. Emmanuel önmagáról, Szent István Társulat, 1995; bevezető tanulmány és válogatott fordítások. Az itt közölt részlet most jelenik meg először. (Szabó Ferenc SJ)


A TALÁLKOZÁS
(Részletek)
De miért követtelek Téged én is?
Miért vagyok akaratlanul tanítványod és tanúd?
Miért csak Rólad tudok beszélni
Aki felfoghatatlan vagy nekem?
Miért tapogatózom Feléd
Mikor a végsőkig feszítem elmém?

Názáreti Jézus!
Mit jelent megnevezni Téged?
Mit jelent nem ezt mondani: Ö volt
Hanem: Te vagy!
Most és századokról századokra?!
(…)
Lassan észrevétlenül mint a hajnal
Reszket messze-messze az éj sűrűjében
Alvadt vértől összeragadt szempillákon
Átszüremkedett valami vak tengermélyi derengés
Alig érintette arcomat – majd erős lett
Arcomat súrolta észrevétlen
És sötétségem legmélyéről világított
Még éjszakában jártam de arcom fénylett
Mert mosolyod bőröm alatt fény volt
A Jóság e mosoly által szemlélt engem
Éreztem hogy felszáll a napfordulat Arca
Megdagadt emberi magma-tekintetemből.

Mióta június kilencedikén az univerzum rámszakadt
A háború mindenfelé krátereit vájta
Hogy megalapozza új Bábeleit
Attól a naptól a Történelem nekem
Az ami az Ember Nélküled:
Tátogó csatatér csaknem a kezdettől
Hol a jövő csontvázai halmozódnak.
Egyetlen napon sem reméltem
Folyton láttam hogy az acélököl
Szétmorzsolja az ember szemét-száját
Egy napon sem estem kétségbe
Folyton láttam, hogy megvilágít Arcod.
- Nem illanó pillantás déli verőfény-tekintet
Gyermektekintet melynek monstranciája Mária
Mikor a pásztorok és napkeleti királyok imádják
Vagy a haldokló tekintete ki ott fenn kiáltja: Éli!
Ugyanaz a szem hol minden eleven emlékezet
Ugyanaz a trón a történelem felett
Az anya öle és a gyalázat fája.

Egész életed az istálló és a kereszt között
Egyetlen pillantást vetsz az emberekre
Mégis ez a tekintet mindegyiknek
Saját neve: Te adod neki hogy kimondja
Ha akarja.
A bizonyosság egyazon mélysége
Egyszerre szorongással és örömmel tölt el
Mindenki a saját mértéke szerint:
Aki a bizonyosságot várja Tőled
Szereti a kísértő örvényt is.
Az első reggel örvénye a vizeken
Mikor a Kezdet kinyitja ébredő szemét
A távolság mostani magunk és ama énünk között
Amilyennek a teremtéskor láttál
Szemed nyitja a távolságot bennünk.
Minden találkozásnál
Reád vetett tekintetünket
Megtöltöd az egyetlen Kérdéssel
Mely Te magad vagy örökké: Jésua
Most is mint „abban az időben”.
Utadat nem kerülhetem ki
Folyton Veled találkozom:
Csak úgy vagyok ha nézlek Téged
Mintha minden járókelő Te lennél.
Így látott Téged Zakeus a fügefáról
Így látlak ma én is Téged
Szememben szemed visszfénye.
A szír-föníciai asszony lelkében
Én vagyok az összetört házasságtörő
Akit a Törvény meg akar kövezni
Én vagyok a kenyérre váró tömeg
Amelyen megesik a szíved
Én vagyok Lázár és én vagyok Júdás
Mindkettőt másképpen szeretted
Én vagyok a katona kereszted tövében
Aki életed utolsó pillanatában
Megszán és harmatként fogadja tekinteted
Amely szemében kialszik
Megáldva mindnyájunkat.
Engedd hogy Magdolna legyek
Húsvét kristályragyogásában
Válaszolva a Kérésre mely Te vagy!
Egyetlen: Te – itt lenn kifürkészhetetlen.