Szabó Ferenc S.J.

„Isten távolléte vagy csendje a mai költészetben”

Cikkismertetés és jegyzet a francia katolicizmusról

A francia jezsuiták folyóirata, az ETUDES  legújabb száma (2011. november)  a fenti címmel közölt tanulmányt Stéphane Michaud irodalomtörténésztől, a Sorbonne professzorától. Három költő világnézetét elemzi: Paul Celan romániai születésű, zsidó német költő és irodalomkritikus életművét, aki a holokauszt következtében elveszítette családját, és a háború után Franciaországban telepedett le. 1920-ban született és 1970 áprilisában öngyilkos lett (a Szajnába vetette magát). Nem tudta feldolgozni a holokauszt okozta traumát. A másik két költő francia: Yves Bonnefoy költő és műfordító (1923-ban született), a szürrealizmustól indult el, Celan barátja, meglehetősen nihilista. 2007-ben Magyarországon is járt. A másik francia: Michel Deguy, költő és műfordító, 1930-ban született, szintén jó barátságban volt Celannal.

Mielőtt a cikk ismertetését folytatnám, mindjárt megjegyzem: Paul Celan szokatlan, nehéz líráját neves magyar költők igyekeztek nyelvünkre átültetni. Halálfúga c. válogatott versei (Európa, Bp. 1981) utószavában a fordító, Lator László így jellemezte: „A lélegzet (Celan lírájában az egészség, a létezés és a költészet szinonimája) akadozik, (…) veszedelmes örvények között lebeg. Celan önmaga ’legmélyébe szorulva’ már nem a szenvedésből , hanem magából ’lépett ki’. Lírája (s nyilván élete utolsó színterei  borzongató, kopár világvégi tájak, amelyek egyszerre áthatják a dermesztő határtalanság és az egyre szűkülő tér hangulatát. (…) Egyre szűkszavúbb lett, kiszikkasztotta verseiből a kötőanyagot, szinte csak vázuk maradt meg. Bele kell nyugodnunk, hogy nem mindig tudunk értelmükig hatolni. De ha elfogulatlanul olvassuk, többnyire megérezzük a súlyt sötéten fénylő szavaiban.” Íme Celan egyik versének magyar fordítása:

OLVASHATATLAN ez
a világ. Kettős minden.

Az erős órák
a hasadó időnek igazat
adnak rekedten.
Te, legmélyedbe szorulva
kilépsz magadból
mindörökre. 
             (Lator László fordítása)

 Az Etudes cikkírója szerint Celan költészete némileg hasonlítható az őrületben szenvedő Hölderlinéhez, aki egyszerre akart igent is meg nemet is mondani. Van úgy, hogy variálja a biblikus imát a szentségtöréssel és a profanációval. 

Paul Celan „Zsoltár” c. versében a távollévő Istenhez imádkozik: 

Többé már senki sem gyúr bennünket földből és agyagból,
Senki nem szólaltatja  meg porainkat.
Senki.
Áldott lény te, Senki.
A te szerelmedért virágzunk
Ellened. 

Egy semmi,
Voltunk, vagyunk, leszünk virágzók
Senki rózsája. 

Stéphane Michaud mottóul írta fel tanulmánya élére Yves Bonnefoy egyik műve, a Valószínűtlen (L’Improbable, 1980) ajánlását: „Ezt a könyvemet a bizonytalannak ajánlom, vagyis annak, ami van. A virrasztó szellemnek. A negatív teológiáknak. A vágyott költészetnek, az esőzéseknek, a várakozásnak és a szélnek. Egy nagy realizmusnak, amely súlyosbít, ahelyett hogy megoldana, amely a sötétet jelöli ki, amely a világosságokat mindig szétszakítandó felhőknek tartja. Amelynek gondja a nagyszerű és megélhetetlen világosság.”

Egy helyütt ezt írja: „A költészet visszautasítja a halált. A költői nyelv az, amely feltárja ideiglenes közvetítő szerepét és átíveli a semmit, amely szegélyezi.” Van remény, amely nem töröl el minden nyugtalanságot, szolidáris marad a kérdezéssel:

       A nappal áthágja az estét, győzni fog
        A mindennapi éjszakán.
        Ó mindennapi erőnk és dicsőségünk, át tudod-e
        Lyukasztani a halottak falát? 

Bonnefoy költészete néha közel áll Rilkééhez: visszatér az egyszerű dolgokhoz, amilyen a kő, a víz, a kenyér és a bor. Nyelvezete alázatos, bizalmatlan a hatalom illúziójával szemben. A lehető legközelebb van a mindennapokhoz, valamint a gyermekséghez. Egyedül a „meztelen” és a „rekedt” elérhető számunkra, hangoztatja. Isten nem esik tapasztalatunk körébe. Bár Isten „alakja” gyakran visszatér Bonnefoy korai verseiben, ez a könnyű megoldás kísértése: ahhoz a  korszakához tartozik, amikor még Kiekegaard hatása alatt alkotott, és nem szakadt el a vallásostól. Idézzük egyik furcsa versét: 

Isten aki nem vagy, tedd a kezed vállunkra,
Vázold fel testünket visszatérésed súlyával,
Végre keverd lelkünkbe e csillagokat.
E fákat, e madárkiáltásokat, ezeket az árnyakat és nappalokat. 

Hullj ki  belőlünk mint egy gyümölcs mely felhasad
Mosódj el bennünk. Fedd fel nekünk
Titkos értelmét Annak ami csupán egyszerű volt
És tűz nélkül elhamvadt a szeretet nélküli szavakban. 

Michel Deguy szerint sincs már jövője a „keresztény költészetnek.” Már 1966-ban azt írta, hogy az Evangéliumnak nincs igazsága önmagán kívül. Megvan a nyelvezete, a rendje, a törvényei. A költészet a figurák és a parabolák alapján alkot. Például emberi (nem természetfeletti) jelentése van az „üdvösség” szónak, olyasmi, mint amit Beatrice képvisel Danténál: az udvariasság, a barátság gesztusa, jel, amely irányítja a költő életét. A költészet így „epifánia”, megnyilatkozás: megvalósítja egy önmagára központosuló dolog jelenlétét, ennek önmagában való békés forgását: boldog körét. Amikor Deguy a zsoltárok nyelvén szól, közel áll Ovidiushoz vagy Hölderlinhez. Deguy költészetében két eszközt használ: az összehasonlítást és a fordítást. Fordítani annyi, mint egyik nyelvről átmenni a másikra. Nála átmenni a hit nyelvéről az ateizmus nyelvére. A világban levő rossz, az ártatlanok szenvedése Isten ellenes lázadásra ösztönzi. Miként barátja, Celan, Deguy is Auschwitz tragédiájára utal: „Auschwitzban nem volt különleges ’Isten-fogyatkozás’. Nem jobban és nem kevésbé e történelmi pillanatban, mint másokban. (…) Isten ugyanúgy távol van, vagy népies nyelven: ’igazságtalan’, egy kislány megerőszakolásért, a ’lázadó’ kínzásáért, szeptember 11-ért  stb. Nincs Isten, ez minden. És Jób könyve mindig szép könyv marad. (…) A ’teremtést’ másképp kellene elgondolni, mint ahogy a Genezis /Teremtés könyve/ elbeszéli.” 

Stéphane Michaud , az Etudes cikkírója, nem akarta a három költő hatalmas életművét minden szempontból elemezni, hanem, korunk szellemi helyzetét jellemezve, példának, illusztrációnak villantotta fel e modern, vagy inkább posztmodern  költők elutasító magatartását az istenhittel és a vallással szemben. Michaud szerint a költészet sokkal inkább tükrözi azt, hogy Isten távol van a mai világból, mint a filozófia, a pszichoanalízis és a művészetek, bár nem független ezektől. Azért is feltűnő egyes mai költők negatív magatartása, távolságvétele a vallási jelenséggel szemben, mivel manapság újraéledőben van egy bizonyos visszatérés a sacrumhoz, az istenihez, amint ezt többek között a nagy keleti vallások iránti érdeklődés is jelzi. Az elemzett három költő világnézetében érezhető Nietzsche nihilizmusának befolyása, aki „Isten halálát” hirdette, Kierkegaard, Heidegger és Derrida filozófiájának elemei,  a költészet területén pedig  Rimbaud és  a szürrealisták befolyása. De mindezeket asszimilálva már túlhaladnak filozófiákon és izmusokon; a legtöbb meglátást talán a nyelvfilozófiákból ültettek át költészetükbe. Mindenesetre Isten, az isteni (a transzcendencia) kizárva, kigúnyolva.

Mindhárom elemzett költő gátat akar vetni annak, hogy a vallásos(ság) visszatérjen szekularizált világunkba. Elgondolkodtató a cikkíró által is kiemelt tény, amely világosan jelzi a francia és az európai szekularizáció és ateizmus terjedését: e költők világnézete (és sok másé) homlokegyenest ellentétes a 20. század első harmada katolikus költőinek és íróinak (jórészt konvertiták) hitvalló tanúságtételével: Péguy, Léon Bloy, Claudel, Bernanos, Heinrich Böll, Grosjean, Pierre Jean Jouve és annyi más hitvalló magatartásával. Száz évvel ezelőtt  a franciaországi „megtérések tornádója  még a  Párizsban tartózkodó Ady Endrét is megsuhintotta, és sorra írta istenes verseit.

*

Most az ismertetett cikkhez kapcsolódva e különös szellemtörténeti változáshoz fűznék egy jegyzetet. Ez év májusában „Száz év után” címmel egynapos tudományos konferenciát rendeztünk: Henri Begson spirituális filozófiájának hatását vizsgáltuk a XX. század első harmadának írói, művészei, gondolkodói életművére. Magyarország felé a közvetítő  Dienes Valéria volt, aki száz évvel ezelőtt  Bergson párizsi előadásait hallgatta, és műveit magyarra fordította, eszméit terjesztette.* A sorozatos megtérések különös jelenségéről, azok történetéről nemrég megjelent Frédéric Gugelot híres monográfiája. A kötet Előszava kiemeli: a leginkább figyelemre méltó az a tény, hogy e megtérések éppen egy időben történtek az állam laicizálásával és a francia (európai) társadalom egyre felgyorsuló szekularizációjával.

Közismert, hogy mikor 1905-ben meghozták az egyház és az állam szétválasztásának törvényét, a francia katolikusok azt úgy élték meg, mint az egyház és a hit elleni agressziót, vagyis amely az egyház lerombolását célozza. Két pápai enciklika is elítélte ezt a törekvést és törvényhozást. Ma már az egyház alkalmazkodik a törvényhez. Egy évszázad alatt sok minden megváltozott: az általános vallási helyzet, az a fogalmi és értékrendszer, amelyben a laicitás gyökerezik, az adminisztrációs gyakorlat, és főleg fejlődtek a szellemek, ideértve a katolikusok felfogását is. A laicitás megítélésénél számolni kell ezekkel a változásokkal. Ma a törvényt annak a  törekvésnek a jeleként értelmezik, hogy ki kell venni az egyház gyámkodása alól az államot, az oktatást, a civil társadalmat és intézményeit, a közösségi és egyéni magatartásokat. Hosszú szenvedélyes viták és lelkiismereti vívódások előzték meg a „megbékélést”. 1923-ban a Francia Köztársaság és a franciaországi katolikus egyház (a Szentszékkel való tárgyalás nélkül) egy bizonyos megállapodásra jutott, modus vivendit fogadott el. Az állam lemondott arról a törekvéséről, hogy a politikai demokrácia mintájára szervezze újra az egyházat. A Köztársaság elismerte, hogy a katolikus egyház alapelve más természetű, mint a politikai demokráciáé.

Ma már egyházi vezetők is elfogadják az ún. pozitív laicitást.  A II. vatikáni zsinat a vallásszabadságról szóló nyilatkozatban megnyitotta az utat a pluralista társadalom és a laicitás olyan értelme felé, amely számol a vallással, és nem küzd ellene. A hit és a vallás szabadságát minden módon biztosítani kell; semmiféle kényszert nem alkalmazhat az államhatalom: nem szabad „erőszakkal, megfélemlítéssel vagy más módon polgáraira rákényszeríteni bármelyik vallás követését vagy elvetését, vagy akadályozni valakit abban, hogy egy vallási közösségbe belépjen, vagy azt elhagyja”. (DH 6) A közhatalom kötelessége, hogy biztosítsa az alapvető jogokat, így a vallásszabadság jogát, de nem illetékes tekintély vallási kérdésekben! A Gaudium et spes 76. pontja is hangsúlyozza: „A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van. . .”

E zsinati tanítást váltották aprópénzre a francia főpásztorok újabb megnyilatkozásaikban, amelyek az egyház és az állam (társadalom) kapcsolatát magyarázták. Az egyház manapság nem keres semmiféle hatalmat és kiváltságot. Szolgálni akar triumfalizmus nélkül; elismeri az evilági valóságok (így a politika, kultúra stb.) jogos autonómiáját. Az Egyház nem vetélytársa a politikai hatalomnak, mert  misztérium, lelki valóság,. Szabadon akarja teljesíteni krisztusi küldetését: hirdetni az üdvözítő Isten örömhírét a világban és a világnak.

*Az  érdeklődőknek itt jelzem, hogy a Távlatok és a Faludi Ferenc Akadémia által szervezett konferencia anyaga most megjelent könyvalakban is. Beszerezhető: 1085. Bp. Horánszky u. 22. Tel: : 06/30/343-9492 (Medve Helga, a Faludi  Ferenc Akadémia asszisztense).