SZEMPONTOK A JEZSUITA LELKISÉG TÖRTÉNETÉHEZ 

„A devotio moderna és az Imitatio Christi (Kempis) hatása Szent Ignácra (Lelkigyakorlatok)
és a jezsuita lelkiségre” (Szabó Ferenc S.J. előadása Kolozsvárott)
 

 2011. augusztus 22-27 között Kolozsvárott rendezték meg a 7. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszust ezzel a központi témával: „Nyelv és kultúra a változó régióban”. A központi témán belül egyes szekciókon történeti, irodalom-, művelődés-, és művészettörténeti, filozófiai, szociológiai, politológiai és nyelvészeti kérdésekről hangzottak el előadások. Az irodalomtudományon belül másfél napon keresztül a következő kérdéskörről folytattunk eszmecserét: „A közép- és kora újkori lelkiség nyelvei: hagyományok és irányváltások.” Ennek keretében tartotta meg előadását Szabó Ferenc S.J. 2011. augusztus 23-án erről a témáról: „A devotio moderna és az Imitatio Christi (Kempis) hatása Szent Ignácra (Lelkigyakorlatok) és a jezsuita lelkiségre.”

Itt közöljük az előadás teljes szövegét.
 

Amikor erre az előadásra készültem és forrásanyagom már együtt volt, megkaptam a belga jezsuiták folyóirata, a Nouvelle Revue Théolgique legújabb számát, és benne egy érdekes cikket olvashattam: „Loyolai Ignác és Luther Márton: lelki élet és teológia” (szerzője R. Lafontaine S.J.) Bevezetésül most e cikk bevezetőjéből idézek.

„Luther Márton (1483-1546) és Loyolai Ignác (141-1556) kortársak voltak. A földrajzi távolság és az őket elválasztó kulturális különbözőség ellenére, ugyanahhoz a hatalmas lelki megújulási áramlathoz tartoztak, amely megelőzte és kísérte őket: a devotio moderná-hoz. Ez a lelkiségi irány kedvezett a személyes ima elmélyítésének, függetlenül az Egyház szerzeteseknek előírt szabályzatától és a világiak hagyományosan javasolt jámborsági gyakorlatoktól.” 

A devotio moderna 

A „devotio moderna” nevű lelkiségi mozgalom „modern” nevet kapott, jóllehet szorosan kötődött a középkori lelkiségi hagyományokhoz. A Németalföldön született a 14. század vége felé. A korábbi reformmozgalmaktól eltérően (Cluny, Citeaux, ferencesek) nem egy rend regulájára épült, hanem kezdetben mint férfi és női laikus mozgalom jött létre. Szélesen kibontakozott a 15. században az európai országokban: két szerzetesi intézményben öltött formát: a Windesheimi ágostonos kanonokrend férfi és női ágában. A megújulási mozgalom „atyja” Gerhart (Gert) Groote (1340-1384) volt, akit egyesek a flamand misztikus, Jan Ruysbroek (+1381) tanítványának tartanak..

A devotio moderna a középkor és az újkor fordulójának lelki és egyházi válságából született: az egyházi élet külsőségessé vált, szakadék támadt a jámborság és a teológia között (nominalizmus). A természeti katasztrófák, pl. pestis sújtotta emberek a hitben kerestek menedéket. Kezdetben tehát különbözik a monasztikus indítású egyházi reformmozgalomtól; világi foglakozású emberek megtérése nyomán létrejött közösségek lelkisége lesz, akik kétkezi munkájukból élnek, lemondanak világi jövedelmükről, vagyonközösséget alakítanak. Házaikban a belső életre figyelnek, jámborsági gyakorlatokat végeznek. Fő céljuk: Krisztus követése, mert a hozzá való hasonulás az üdvösségre vezető út. Korábban már Assisi Szent Ferenc és Szent Bernát is a Krisztus-követés evangéliumi útját ajánlották példájukkal és szavaikkal. A devotio moderna nem törekedett mindenképpen misztikus élményekre, elragadtatásokra, a németalföldiek realizmusára jellemzően elhatárolták magukat a szélsőségektől. A jegyesi misztika, amely oly kifejezett pl. Szent Bernátnál, e lelkiségben nem hangsúlyos. Fontos a belső béke, a barátság Jézussal. De erőteljes még a középkori fuga mundi, a világtól való menekülés, elfordulás és kolostori cellába való menekülés.

A devotio moderna elterjedésében fontos szerepet játszott Kempis Tamás Imitatio Christi, Krisztus követése c. könyve, amely legjellegzetesebb és legismertebb összefoglalása e lelkiségnek 

Kempis Tamás: Krisztus követése 

Thomas a Kempis, családi nevén Thomas Hemerken (Kempen, 1380 – St. Agnetenberg, 1471) a devotio moderna legjelesebb képviselője. Fiatalon Florent Radewijns tanítványa, húsz évesen Agnetenbergbe, az ágostonrendi kolostorba került, és kevés kivétellel hetven éven át, haláláig itt élt. Könyveket írt, Bibliát és jámbor könyveket másolt. Főműve az Imitatio Christi, Krisztus követése

Sok vita folyt arról, hogy igazában ki is az Imitatio szerzője. Azt biztosra vették, hogy a devotio modena szerzetesi köréhez tartozott,. A devotio moderna köreiben többen írtak lelki naplókat, másoltak át szép gondolatokat. Gondoltak Gersonra vagy Geert Groote-ra. Az Imitatio egy 1441-ből származó kézirata végén ugyan az áll, hogy Kempis Tamás írta, saját kezével. De lehet, hogy csak másolta, hiszen egy szentírás-kódex végére is ugyanezt írta. Lehet, hogy K. Tamás csak Groote írását bővítette.

Ez a könyv a Biblia mellett a kereszténység legtöbbször kiadott, legtöbbet olvasott lelkiségi könyve volt, katolikus és protestáns világiak számára is, annak ellenére, hogy erősen „világellenes”. 1470-ben Augsburgban nyomtatták. A négy könyvből álló Imitatio eredetileg nem volt egységes mű, hanem inkább három különálló kis traktátus. A két utolsó könyv formailag is különbözik az elsőktől: párbeszéd az Úr és a szolga között, sőt a negyedik csaknem monológ: a szolga beszél az Úrhoz. Azt a lelkiséget tükrözi, amelyet a kolostorban megéltek. Ez a lelkiség egyesíti az alapítók szigorúságát, a világmegvetést, a liturgia által táplált személyes jámborságot, és a ruysbrocki misztika néhány elemét. Számos (1159) szentírási idézettel, sok lelki és erkölcsi szabállyal/tanáccsal vezet az önismeret útján és a kereszt királyi útján az Istennel való egyesülés felé.

Lényegében csak az első fejezethez találó a Krisztus követése cím. Az első két fejezet jórészt bölcs mondások, lelki tanácsok sorozatából áll. Mindenesetre az evangéliumi lelkiséget sugallja: Krisztus példájára az alázatosságot, az önmegtagadást, a kereszt türelmes viselését ajánlja. Egyszerű lelki tanácsokat ad. Távol áll tőle a spekulatív misztika. Többször nyilatkozik az értelmi, elvont vallásosság ellen. Mindjárt a könyv elején: „Mi hasznod abból, hogy a Szentháromságról mélyreható vitákba bocsátkozol, ha nincs benned alázatosság, s azért nem telik benned kedve a Szentháromságnak? Inkább kívánom, hogy érezzem a töredelmet, mint hogy tudjam annak meghatározását.” A cél: Jézus közeli követése, az eszközök: a Szentírás olvasása, a módszeres lelkiismeretvizsgálat, a lelki olvasmány és elmélkedés

Kempisnél nem találjuk a kritikát a kor romlott egyházi állapotai miatt. De küzd a külsőséges, a korabeli jámborsági gyakorlatok (zarándoklatok, ereklyetisztelet) felszínessége ellen, és inkább a mindennapok misztikáját ajánlja. Egyesek ezt a „modern”, „új” jámborságot a reformáció előfutárának tekintik.

A devotio moderna lelkisége azonban még sok ponton a középkori fuga mundi szellemiségét tükrözi. Egyik jellemző mondását Senecától vette: „Valaki azt mondta: Ahányszor csak emberek között voltam, emberségemben megrövidültem.” Ez még a monasztikus szellemre vall. 

Loyolai Szent Ignác: a „szolgálat misztikája”  

A devotio moderna lelkiségét részben magáévá tette Loyolai Szent Ignác. A jezsuita rendalapító nagyra tartotta, naponta elmélkedve olvasta és nagyon ajánlotta Kempis Tamás könyvét. De világtól való menekülés helyett a rendtagokat a világba küldte apostoli feladatokra akiknek a „szolgálat misztikáját” ajánlotta. A jezsuita lelkiségét, Ignác egyik első társa, Nadal Jeromos így jellemezte: a cselekvésben szemlélődő, contemplativus in actione. 

1551-ben Nadal Jeromos több társa vágyát tolmácsolta Ignác atyának: tárja fel, hogyan oktatta és vezette Isten megtérésétől kezdve. A lediktált Visszaemlékezések erre ad választ. (Zarándok. Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései = V.) Vallomásában Ignác beszámolt megtéréséről, a rá hatást gyakorolt olvasmányokról: Jézus és a szentek élete.(V 5-11), Manresában „látomásai” voltak (a Szentháromság , az Oltáriszentség, Jézus embersége, V 28-29), és ugyanott a Cardoner folyó mellett megvilágosodása (V 30): „Nem látomást látott, hanem sok mindent megértett és felismert, lelki dolgokat csakúgy, mint a hitre és a tudományra vonatkozókat.”

Ezek az alapvető manresai élmények azonban nem feledtetik vele azt a tanítást, amit előtte és utána kapott Istentől. Krisztus és a szentek életének olvasása „nem kevés világosságot hozott számára” (V 9), és lemásolta, amit meg akart őrizni emlékezetében (V 11). Manresában is, amikor a szellemek megkülönböztetését gyakorolta, tanult olvasmányaiból is (V 26), különösen a Krisztus követéséből (Camara, Memoriale, 97). Ignácot egész életén át Isten vezette megtérésétől kezdve. Döntő élménye volt még a La Storta-i látomás, amikor Róma felé tartottak Faberrel és Lainezzel (V 96): Miasszonyunk közbenjárását buzgón kérte, hogy Fia mellé helyezze. Nos, itt a kis Róma közeli helység kápolnájában imádkozva lelki szemével világosan látta, hogy ”Isten, az Atya, odahelyezte őt Fia, Krisztus mellé”. A La Storta-i látomásban a keresztjét hordozó Krisztus szolgálatába fogadta.

Mindezzel jelezni akartam, hogy a devotio moderna befolyásától függetlenül is, Ignácban - olvasmányai és misztikus élményei révén – kikristályosodott a „szolgálat misztikája”..(Joseph de Guibert SJ: La spiritualité de la Compagnie, Rome, 1953). Ezzel a szakértők megkülönböztetik az ignáci misztikát az ún. „jegyesi misztikától” (pl. Keresztes Szent János), vagy a „passzív” szemlélődéstől. 

Szent Ignác és a „devotio moderna” 

De szakemberek kimutatták a devotio moderna hatását is Ignácra.

Az újonnan megtért Loyolai Ignác 1522-ben érkezett a monserrati bencés apátságba, ahol a tudós és buzgó Jean Chanon (vagy Chanones) bencés szerzetes lett lelki vezetője. A kutatók egyetértenek abban, hogy Ignác Monserratban a devotio moderna szellemében kapott lelki vezetést az itteni bencések által.

Azt is bizonyították, hogy Ignác olvasta Cisneros (Gracia Ximenes de) spanyol bencés (+1510) Exercitorio de la Vida spiritual c. lelkigyakorlatos könyvét, amely 1500-ban jelent meg Monserrat nyomdájában; Cisnerosra többek között hatottak Szent Bonaventura művei, Gerson lelki írásai és Kempis Hortulus rosarum (Rózsácskertecske) c. könyve. Ignác nem másolta Cisneros „A lelki élet gyakorlása” c. művét, de tanult belőle, amikor tapasztalatait rögzítette, és lassan megszerkesztette Lelkigyakorlatos könyvét. Cisneros vezette be Spanyolországba azt az imamódszert, amely a szó modern értelmében vett elmélkedést terjesztette. De máris jeleztem, hogy a spanyol szerző magába olvasztotta a százados középkori lelkiséget.

Szent Ignác közeli munkatársai tanúsítják milyen nagyra értékelte és napi elmélkedéseihez használta Krisztus követését (Az előbb utaltam rá, hogy Manresában is olvasgatta.) P. Nadalnak később azt mondta, hogy néha találomra kinyitotta, és csodálatos módon éppen akkori lelki szükségletéhez kapott eligazítást. Luis Gonzalez is ugyanerről tanúskodott, de azt is hozzáfűzte, hogy Ignác naponta rendszeresen elolvasott egy fejezetet a könyvecskéből.

Loyolai Ignác a Lelkigyakorlatos könyv első bevezető megjegyzésében ezt írja: „Lelkigyakorlaton értjük a lelkiismeret-vizsgálás, elmélkedés, szemlélődés, szóbeli és elmélkedő ima és egyéb lelki tevékenység minden módját.” Ignác a testi gyakorlatokhoz, a gyalogláshoz és a futáshoz hasonlítja a lelkieket. Cisneros hatása érezhető Ignácnál pl. az elmélkedési módszerek ajánlásánál, vagy a második, harmadik és negyedik hétnél is, amikor a gyakorlatozó Jézus misztériumairól szemlélődik.

Ignác azt tanácsolja: imádkozzam azért, hogy bensőleg megismerjem az Urat, aki „értem” emberré lett, hogy jobban szeressem és szolgáljam” (104). Egyébként az Ágoston-rendi Luther (Szent Pál nyomán) szintén ezt a személyes kapcsolatot hangsúlyozza Jézussal, aki értem (pro me), bűneimért vállalta a kereszthalált.*

* Itt gondolhatunk még az ágostoni hagyományt követő janzenista B. Pascal „Jézus misztériuma” c. híres elmélkedésére. Jézus mondja: „Gondoltam rád a halállal viaskodva, vérem e cseppjét éretted hullattam.”

A keresztre feszített Krisztus előtti imabeszélgetésben kérdezzem meg: „Mi bírhatta rá, hogy Teremtő létére emberré legyen, hogy az örök életből az ideig való halálba lépjen, hogy így meghaljon bűneimért. Mit tettem én Krisztusért, mit teszek Krisztusért, mit kell tennem Krisztusért. (Lgy 53)

Jellemző, hogy Ignác szándéka szerint a lelkigyakorlatozónak nem pusztán a szenvedő Jézussal való együttérzést kell felkelteni magában, hanem a szemlélődésnek a bűnbánatban és a cselekvésre való felkészülésben kell gyümölcsöznie.

Szent Ignác a Lelkigyakorlatok „második hetében” a Krisztus Királyról és a Két zászlóról szóló elmélkedésekben (Lgy 91, 136) is azt kell kérnem Urunktól, hogy ne legyek süket hívására, hanem készséges és szorgos szent akaratának teljesítésében. És ha az isteni Felség kiválaszt és elfogad, felajánlom magam teljes követésére, vállalva a keresztet is. A világ Üdvözítője követőket, munkatársakat keres, akik részt vesznek szenvedésében, hogy dicsőségében is osztozzanak. A jezsuita Jézus társa: sorsközösséget vállal a Mesterrel, hogy segítse az embereket megtalálni az üdvözítő igazságot, Jézus Krisztust, aki maga az Út, Igazság és Élet.

Az ignáci lelkiség tehát túlmutat a devotio moderna világmegvető, világtól menekülő „passzív” magatartásán. Éppen a Jézussal való bensőséges barátság, az egység a szemlélődésben sarkallja arra, hogy az Üdvözítő cselekvő apostola, munkatársa legyen. Contemplativus in actione. Hogy mindenben és mindenütt Istent keresse, és jelenlététől tüzet fogva elkötelezze magát a hit terjesztésében, a hit és az igazságosság védelmében - akár a legnehezebb terepeken, határhelyzetekben is – a kultúrákkal és vallásokkal folytatott párbeszédben.

Előadásom elején említettem R. Lafontaine SJ tanulmányát (NRT, 133, 45-64), amely Loyolai Ignác és Luther Márton lelkiségét hasonlítja össze. Idézi Annegret Henkel 1994-ben megjelent könyvét, amely – ökumenikus szellemben – Loyolai Ignác és Luther Márton lelki tapasztalatában sok közös vonást mutat ki. Lafontaine inkább a különbségeket hangsúlyozza.

Jellemző példa: Szent Ignác a Lelkigyakorlatos könyvben (Lgy 352-370), az Egyházzal való együttérzés (sentire cum Ecclesia) szabályaival világosan elhatárolja magát a hitújítóktól, a lutheri egyházkritikától. Mindjárt az első szabály így hangzik: „Tegyünk félre minden ítéletet és készséges és elszánt lelkülettel engedelmeskedjünk mindenben Krisztus, a mi Urunk igazi Jegyesének, aki a mi szent Anyánk, a hierarchikus Egyház.” (353)

Ignác a továbbiakban ezt hangoztatja: Dicsérni kell a gyónást és az Oltárszentség vételét (354), a liturgikus és jámborsági gyakorlatokat (355), a szerzetesrendeket, a szerzetesi fogadalmakat (356-357), a szentek tiszteletét, ereklyéiket, a zarándoklatokat és búcsúkat, böjtöket , szentképek tiszteletét, az Egyház minden parancsát (358-361). Mindezek nyilvánvalóan a reformátorok tagadásait akarják helyrebillenteni. A rendalapító inti a prédikátorokat, hithirdetőket, hogy legyenek óvatosak a katolikus-protestáns viták olyan kényes kérdéseinek tárgyalásában, mint a predestináció (367), hit és jócselekedetek (368), kegyelem és szabadság (369). Mindezekben tehát Loyolai Ignác világosan eltávolodik Luther teológiájától, még ha személyes jámborságukban – részben a devotio moderna befolyására – vannak is hasonló elemek. 

Pázmány Péter Kempis fordítója 

Az 1470-ben kinyomtatott Imitatio Christi gyorsan nagyon népszerű lett. Közel száz fordítását több mint 3000 kiadásban vehették kézbe a hívők. Magyarul először Vásárhelyi Gergely jezsuita fordítása jelent meg itt Kolozsvárott 1622-ben. Valószínű, hogy nem tudott arról, hogy Pázmány Péter is lefordította, mert csak az övé csak 1624-ben jelent meg. Egyesek (pl. Fraknói) szerint Pázmány már gráci tanári évei alatt 1604-ben elkészítette , bár a most ismert első példány 1624-ben Bécsben jelent meg. (ÖM I, 201-370). Mindenesetre 1606-ban megjelent Imádságos könyve már világosan mutatja Kempis befolyását.

Ismerjük Pázmány Péter ajánlását. Miután a keresztény doktorok (Ágoston, Lactantius), Seneca és Szent Pál (Ef 5, 1) nyomán megmagyarázza az „imitari”, utánozni, követni szó jelentését, Szent Pál intését újra idézve (1Kor 4, 16. 11, 1) írja, hogy az Atyaisten azért küldte el Fiát, „hogy az ő vezérlése és tanítása által megtanúlnók, mint kellyen követni Istenünket (…) Maga Christus azt mondgya, hogy ki őtet követi nem jár sötétségben.” Isten tehát a mennyei boldogságra sietőknek Krisztust rendelte vezérlőül, aki tanításával és példájával kalauzunk a tökéletes életre. Erről a Krisztus követéséről Kempis Tamás Ágoston-rendi kanonok „négy rövid könyvet irt, együgyü szókkal, de csuda nagy bölcsességgel; mely könyvrül merem mondani, hogy a ki ezt szerencsére felnyíttya és egy részét, mely elibe akad, figyelvesen megolvassa lelki vigasztalást és isteni szolgálatra-való gejedezést vészen.”

Pázmány ezután megjegyzi: a könyvet régen minden keresztény nyelvre, sőt még törökre is lefordították, ő maga nem látta, hogy valaki magyarul kinyomtatta volna. Majd következik a sokat idézett, ismert szakasz: „Én a Biblia után nem olvastam könyvet, melynek előtte ezt nem itíltem vólna fordításra méltónak. Azért a hivek vigasztalására, magyarrá fordítám e könyvecskét. Igyekeztem azon, hogy a deák bötűnek értelmét híven magyaráznám; a szóllásnak módgyát pedig úgy ejteném, hogy ne láttatnék deákból csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kevesen folyna, mint-ha először magyar embertűl, magyarúl íratott volna.”

Pázmány itt nemcsak saját szándékát jellemzi, hanem fordításával nagyszerű példát is mutatott a fordítóknak. Veretes, sőt sokszor költői szépséggel adta vissza az Imitatio latinját. Csak pár példát idézek mindjárt a könyv elejéről, ahol Kempis Krisztus követéséről és a „világ hiúságainak megutálásáról”, a Prédikátor (1, 2) híres mondásáról (Vanitatum vanitas…) elmélkedik: „hivságok hivsági, és csak azon hivságok mindenek, az Isten szereti és egyedűl nékie-való szolgálat-kívül. Ez a derék bölcseségnek sommája: hogy e sovány és csalárd világot megutálván, a mennyei boldogságra áhitozzunk é siessünk. Csak merő hivság azért a veszendő gazdaság keresés, és abban-való reménség helyheztetés. Hivság a tiszteket vadászni, és magas pólczokra felemelkedni. Hivság a testnek kivánságit követni és ollyakra vágyódni, melyekért végre kemény kínokkal kel lakolni…” (Itt figyelhettünk az alliterációra!)

A kövekező szakasznál, a halálról szól elmélkedésben (ÖM I, 237) a ritmusra, sőt, a rímekre is figyeljünk:  

„Ha jó lelkiismérettel birnál, nem igen rettegtetne a halál.

Job vólna a bűntűl távúl járnod , hogy-sem a haláltúl futnod.

A halálhoz ha ma nem vagy kész, hólnap mint lész merész?

Bizonytalan e mái nap; és mint tudod, hogy reád-kél a hólnap?

Mi hasznunk hosszu életünkben, holot ily kevés jobbítás vagyon erkölcsünkben?

Jaj s nem mindenkor jobbít a hosszu élet; sőt gyakran öregbíti vétkünket…

Ha rettenetes a halál: talám a hosszu életben nagyob veszedelem talál…

Ha láttál valaha halálra vált embert: meggondolod,

hogy azon úton kel néked-is elmenned…”

És így folytatódik a ritmikus próza a többi részben is.

Zsíros Ferenc jezsuita 1881-ben átdolgozta , modernizálta Pázmány fordítását; az átdolgozás újra megjelent 1936-ban. A bölcs mondásokat megszámozták. Szerintem ellaposodott Pázmány veretes, költői (sokszor rímelő) fordítása. Pl. a halálról szóló elmélkedés előbb idézett (kurzívval szedett) két verse: Zsírosnál: „Ha ma nem vagy készen, holnap hogyan leszel? Bizonytalan a holnap és honnan tudod, hogy a holnap reád virrad?”

Számtalan példát idézhetnénk e veretes magyar fordításból. A harmadik könyvben már elkezdődnek a misztikus párbeszédek. Idéznünk kellene az egész III/5. részt (ÖM I, 271-72): „Az isteni szeretet csudálatos erejérül”. Ez a két oldal a szeretet költői, szárnyaló magasztalása: a középkori amor sanctus zeng tovább; a jegyesi misztika hangjait halljuk ki belőle, amikor így imádkozik: „Uram Istenem, én szent szeretőm, mikor te az én szüvembe szállasz, örvendeznek minden belső részeim.” Végül az elmélkedés az első Korintusi levél 13. fejezetének szeretet-himnuszában emelkedik fel a legmagasabbra.

Itt Pázmány, miként pl. a Jézus nevéről szóló prédikációjában, saját lelkét is feltárja: ott azonosult Szent Bernát Jézus-misztikájával, itt a Kempis-fordító úgy szól, mintha ő maga , a magyar ember magyarul írta volna a latin elmélkedést és saját imájává vette.

Horváth János kiváló irodalomtörténészünk immáron klasszikussá vált monográfiájában (A magyar irodalom fejlődéstörténete) kijelölte Pázmány Péter, „a magyar próza atyja” (Kosztolányi), a nyelvművész előkelő helyét a magyar irodalomtörténetben. Kitér (95-97) a Kempis-fordításra is, illetve megvilágítja azt, hogy Pázmány magyar műveiben miként alkotja magyarrá a deák-szövegeket: Bibliát, egyházatyákat, az újítóktól átvett latin idézeteket. Pázmány tanult a latintól, de megmaradt magyarnak. „Idomult a latinhoz, de nem az anyag szerint, mint a kódexírók, hanem csak abban, ami a latinban ’irodalmiság’; merített az élő nyelvből, mint a XVI. század, de az anyagban rendet teremtve, az élő nyelvet szöveggé fegyelmezve.”

Befejezésül idézem Horváth Jánostól a Kempis-fordításra vonatkozó kitűnő jellemzést: „Latinul kitűnően tudott; átment egy elsőrendű retorikai iskolán: a jezsuitákén. Vérébe ment át a latin mintákban tapasztalt és saját latin nyelvű gyakorlásában kifejlődött fegyelemérzéke, melynek legfőbb értéke éppen az, hogy szinte öntudatlanul is működik, fitogtatás nélkül érvényesül. (…) Ő nem megy lépre a latinnak; nem szót, hanem értelmet fordít, mikor fordít. Tanúja ennek Kempis-fordítása; az egykori szóhoz ragadt fordítás helyett itt teljes egységű szólam- és mondatmagyarság; a lényeg kiemelése a magyar szórend saját eszközeivel, megvilágítása magyaros pótlékokkal; a latin szöveg mondatkötésétől független, a magyar ember számára felfoghatóbb taglalása a mondatnak. E fordítás némely részletei száz évvel előbbi, kódexbeli fordításokkal is egybevethetők. S itt tűnik ki csak a roppant haladás! Itt látszik meg, mit művelt egy század a magyar irodalmi nyelv kiképzésében! Rövidült hanganyag; életszerűbb s gondolatbíróbb hangsúlyrendszer; szabatosabb tömörség, szorosabb kötés, önállóbb magyarság, tisztább tagolás: e száz év szerzeményei.”

IRODALOM

Pierre Debognie: „Dévotion moderne” szócikk in Dictionnaire de spiritualté, tome III, Bauchesne, Paris, 1957, col. 727-747. Itt bőséges további irodalom.

Uő. :”Exercices spirituels dans la devotio moderna, Dict. de Sp. III, 1923-1933.

Szabó Ferenc SJ (szerk.): Loyolai Szent Ignác Írásaiból (Thesaurus SJ) , Róma 1990. E gyűjteményben:Szabó Ferenc „Kegyelem és szabadság az ignáci lelkiségben” (13-23); Hugo Rahner „Loyolai Szent Ignác” (27-66); Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyve (67-181); a III. részben Szemelvények Szent Ignác visszaemlékezéseiből, Lelki naplójából és leveleiből.

Szabó Ferenc - Bartók Tibor (szerk.): Jezsuiták Szent Ignác nyomdokain. Szent István Társulat, 2006. Ebben Szent Ignác naplója, és Hugo Rahner tanulmánya a teológus Szent Ignácról.

Szabó Ferenc SJ: „A ’szolgálat misztikája’ Szent Ignácnál’, Távlatok, 71/5.

A Zarándok. Loyolai Szent Ignác Visszaemlékezései. Vigilia, Bp. 2001.(=V)

R. Lafontaine S.J.: „Ignace de Loyola e Martin Luther: vie spirituelle et théologie”, NRT 133 (2011) 45-64.

Pázmány Péter Kempis-fordítása in P.P. Összes Munkái I. köt. 201-370. Kisfaludy Árpád Béla bevezetőjével.

Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Akadémiai K. Bp. 1976, 91-98).