A Názáreti Jézus Húsvétja

Joseph Ratzinger- Benedikt XVI

Jesus von Nazareth, II. Herder, 2011, S. 366.

Joseph Ratzinger/XVI. Benedek A Názáreti Jézus c. könyvének II. kötete 2011 nagyböjtjére több nyelven is megjelent. (Hamarosan magyarul is olvashatjuk. Itt most a német eredetire hivatkozom.) Alcíme: „A Jeruzsálembe való bevonulástól a Feltámadásig”. A kötet tehát a Virágvasárnaptól a húsvéti időszakig terjedő misztériumokat, Jézus szenvedését, kereszthalálát és feltámadását, megdicsőülését elemzi. Vagyis hitünk központi titkát, amely az őskeresztény igehirdetés középpontjában állt még az evangéliumok megírása előtt.

Ratzinger Pápa módszere itt is, miként az első kötetben, „kánoni exegézis”, úgy is mondhatnánk: „lectio divina”, olyan lelki olvasmány, amely a Szentírást hittel olvassa és alkalmazza a keresztény lelki életére. Bár néha utal a történeti-kritikai módszerre, ennek túlzásait elkerüli, nem szorítkozik csak a szinoptikusokra, hanem a János-evangélium fejlettebb teológiáját is feldolgozza. Bevezetőjében hangsúlyozza: nem Jézus életét akarta megírni, nem is „felülről kiinduló” krisztológiát, ahogy egyik kritikusa megjegyezte (R. Guardini Az Úr c. könyvéhez hasonlítva az ő munkáját), hanem egy kis túlzással azt lehetne állítani, hogy a valóságos Jézust akarta megtalálni (den realen Jesus finden), tehát „alulról kiinduló krisztológia” módszerével, ha egyáltalán ez lehetséges. (12-13) Főcélja az, hogy a mai hívő, kereső, sőt hitetlen ember találkozzék a hitben az üdvözítő Jézus Krisztussal, aki az Út, Igazság és Élet. – Bevezetőjében még megjegyzi: Most sem beszél Jézus gyermekségéről, de - mint első kötetében ígérte – majd még erről megír egy kis könyvecskét.

Joseph Ratzinger teológiaprofesszor volt, számos szakteológiai munkát tett közzé. A pápa most felhasználja korábbi kutatásait; néhány jeles biblikus teológus művére hivatkozik is (pl. W, Kasper, J. Gnilka), de szántszándékkal nem bonyolódik „másodlagos” exegétikai vitákba, a „történeti Jézust” rekonstruálni akarók szőrszálhasogatásaiba. Szívesen és gyakran idézi az egyházatyák spirituális értelmezését. Jellemző, hogy nem használ lábjegyzeteket, hanem a szövegben van hivatkozás néhány számára fontos műre. A kötet végén közölt bibliográfiában megadja a fontosabb, újabb Jézus-könyvek jegyzékét, és az egyes fejezetekhez tartozó irodalmat. A függelékben szereplő mutatók , így a bibliai fogalmakat magyarázó „Glossar”, megkönnyítik a könyv használatát szélesebb olvasóközönség számára is. Nagyon hasznos segédeszköz lelkipásztoroknak, igehirdetőknek, katekétáknak. Természetes, amint a pápa már az első kötetben hangsúlyozta: könyve nem a Tanítóhivatal tévedhetetlen megnyilatkozása, tehát bírálni is lehet.

E II. kötet kilenc fejezetből áll. A kezdet: „Bevonulás Jeruzsálembe és a templom megtisztítása.” Ennek a nyitánynak az értelmezésével XVI. Benedek mindjárt könyve elején jól illusztrálja módszerét: Jézus Krisztus alakját és történetét nemcsak a szinoptikusok elemzésével, hanem a Jézus Istenségét világosan hangsúlyozó a Jézus-misztériumot teológiailag elmélyítő János-evangélium, sőt a teljes Szentírás fényében szemléli, értelmezi. A jeruzsálemi templom lerombolásáról mondott jézusi szavaknak teológiai jelentésük van. Jézus keresztáldozatával megszűnik a templomi kultusz, az ott bemutatott áldozatoknak vége lesz az új szövetségben.

        A templom megtisztításának epizódját tehát Ratzinger Pápa mind a négy evangélium leírása alapján magyarázza. Röviden sorra veszi az értelmezéseket. Hangsúlyozza, a politikai teológia művelőivel ellentétben (23-31; 200-201)), hogy itt nem a zelóta „buzgóságáról” (Jn 2,17; Zsolt 68, 10), a politikai forradalmár Jézus fellépéséről van szó. Jézus majd Pilátus előtt kijelenti: „Az én országom nem e világból való.” A zsidó vezetők és a hazug vádlók nem értik Jézus szavait  (Mk 14, 58). Amit Jézus hatalma igazolására a templom lerombolásáról és felépítéséről mondott  (amely majd István első diakónus vádlóinál is visszatér) előre hirdeti Jézus teste templomának lerombolását és felépítését, vagyis Jézus halálát és feltámadását. A szamárháton bevonuló Király az izajási Szenvedő Szolga sorsát teljesíti be. János evangéliumában világos lesz ez a jelentés. János is beszél Jézus működése elején a templom megtisztításáról, és idézi az elemzett Jézus szavakat és azok mély jelentését (2, 19kk). Az utolsó húsvét előtt János evangéliuma (12, 12-43) ismét világosan kifejezi a „templom jele” utalását a búzaszemről szóló hasonlattal (24-26) valamint a zsidó vezetők, a „templomi arisztokrácia” hitetlenségéről szóló szakasszal (37-43), ahol Izajás jövendölését idézi (Iz 53, 1). Szent János, aki mindig teológiailag is elmélyíti a történetet, megjegyzte (Jn 2, 21-22): Jézus „testének templomára gondolt. Mikor aztán föltámadt halottaiból, tanítványai visszaemlékeztek erre a mondásra, és hittek az Írásnak meg Jézus szavainak” (36-37).

       Ratzinger a Főtanács és Pilátus előtt lejátszódó „Jézus pere” kapcsán (200-202) még visszautal a templom megtisztítása alkalmával elhangzott vádakra. Már korábban megmutatta azok teológiai jelentését. A jeruzsálemi Templom Izrael egyetlen Istene imádásának, az áldozatok bemutatásának helye volt. A nagy ünnepekre ide zarándokolt a nép, amelynek belső egységét biztosította e szent hely. A messiási ígéretek Izrael királyára vonatkoztak. E királyban a Főtanács bizonyos körei politikai szabadítót reméltek (mint egyébként sokáig Jézus közvetlen követői is). Ez világos a zsidó háború történetéből, amikor a város és a templom elpusztult. Pilátus majd Jézus elítélésének indokaként ezt a felírást szegezteti keresztjére: „A Názáret Jézus - zsidók királya”. Jézus a hamis messiás-hitet igyekezett helyreigazítani.

    Jézus szavai a templom lerombolásáról és újraépítéséről – amely történeti tény is – mély teológiai vonatkozása van.  A Zsidóknak írt levél szerzője majd kifejti (5,6; 9, 11-14)), hogy Jézus az Újszövetség végleges főpapja „Melkizedek rendje szerint”: a tökéletes áldozatot mutatta be, megtisztítva bennünket bűneinktől saját vére által,  amikor  „az  örök Lélek által önmagát ajánlotta föl szeplőtelen áldozatul Istennek.”

      Mind a négy evangéliumban úgy jelenik meg ez a világtörténelmi pillanat, mint olyan dráma, amely három egymásba kapcsolódó szinten zajlik, és amely szinteket egymással összefüggésben kell látnunk (vö. Jézus a Főtanács előtt: Mt 26, 57-75; Mk 14, 53.72; Lk 22, 54-71; Jn 18, 12-27).” Ugyanabban az időben, amikor Kaifás Jézust kihallgatja, miután két hamis tanú megismétli a templom megtisztításakor elhangzott szavait, végül felteszi neki a kérdést messiási mivoltára vonatkozóan („Esküvel kényszerítlek az élő Istenre: mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten fia?” – Jézus válasza: „Én vagyok”), ugyanakkor Péter a főpap palotájának előcsarnokában ül és megtagadja Mesterét. Különösen Jánosnál szoros a kapcsolat a két esemény között. Máté verziójában Jézusnak a messiási mivoltára  vonatkozó kérdésre adott válasza és Péter tagadása között belső összefüggés van, miként a Jézust arcul űtő templomszolga és Pilátus poroszlóinak viselkedése között. (201-202)

    Tovább elemezve „Jézus perét” (202-204), XVI. Benedek rávilágít az egybecsengésre a főpapnak adott válasz - tehát amikor Jézus Messiásnak és Isten Fiának vallja magát – és Péter Fülöp Cezáreájában tett vallomása között: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16, 16)  Akkor nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt Péternek, hanem a mennyei Atya. Jézus Kaifás előtt tett vallomása után következik Péter tagadása. Ratzinger pápa még kissé részletezi az egyes evangéliumok variációit, majd rámutat a lényegre: Jézus a zsidó hagyományban élő, több értelmű Messiás-címet pontosítja. János szerint (18, 36) Pilátusnak kijelenti: „Az én országom nem e világból való.” Máténál a dánieli jövendölésre utal, miután megvallotta, hogy ő a mesiás: „Mondom nektek: Látni fogjátok egykor, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható jobbján, és eljön az ég felhőin.” (Mt 26, 64). Akkor a végső időkben állítja majd fel végleges királyságát.

II.  A lábmosás (3. fej.)

   „Közel volt már húsvét ünnepe. Jézus tudta, hogy eljött az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához. (…) A vacsora alkalmával történt…” (Jn 13kk.)

   A János-evangliumban, amikor Jézus szenvedése előtt tanítványaival az utolsó estét tölti, és elkölti az utolsó vacsorát, két „saját” epizód szerepel: a lábmosás és Jézus búcsúbeszéde. XVI. Benedek ennek a két mozzanatnak szentel egy-egy fejezetet, mielőtt a szinoptikusok alapján az utolsó vacsora történetét elemezné.

      Közel volt húsvét; Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amikor e világból visszatér, átmegy az Atyához. Az utolsó vacsora az ő „órája”, ez az óra a végsőkig menő szeretet órája. „Mert szerette övéit, mindvégig szerette őket. Az „átmenet” és a „szeretet” egymást kölcsönösen megvilágítják.  Jézus „órája” a nagy átmenet, átalakulás órája, amely a végsőkig menő szeretet (agape) által valósul meg. Ezzel Jézus beteljesíti küldetését, amint utolsó szava a kereszten ezt kifejezi: „Beteljesedett!” - telestai (Jn 19, 30). Ez a vég/telos önmaga teljes átadása, odaajándékozása a halálban. Jézus itt is, mint sokszor kifejezi azt, hogy az Atyától jött és visszatér hozzá. De ez lényegesen különbözik a régi filozófiából (különösen Plótinoszból)  ismert exitus és reditus mozgástól. Jézus leereszkedése a szeretet mozdulata: leszáll  az isteni létrendből a teremtményi létrendbe az emberség felvételével, és visszatér az Atyához – nem egyedül, hanem – az egész emberiséggel. Nem veti le testét, hanem megdicsőült testével tér vissza, és mindenkit magához vonz, magával visz. Arról van itt szó, amit Szent Pál a Filippiekhez írt levél 2. fejezetének Krisztus-himnuszában ír: Jézus Krisztus isteni mivoltához nem ragaszkodva szolgai alakot vett fel, „kiüresítette önmagát…megalázta magát és engedelmes lett a kereszthalálig, ezért  Isten felmagasztalta.”

      A „leereszkedést”  fejezi ki a lábmosás epizódja.  „Jézus tudta, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött és Istenhez megy, fölkelt a vacsorától, levette felsőruháját, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, és mosni kezdte tanítványainak lábát…”

     Az epizódban háromszor visszatér a „tiszta” kifejezés Péter tiltakozása és Jézus válasza során. János evangéliuma utal a zsidó vallási hagyományra: az ember csak lelkileg (a bűntől) megtisztulva léphet közösségre a szent Istennel. Az evangéliumokban sokszor szó van a zsidók kultikus tisztálkodásáról. Márk (7, 6-23) Jézus ajkára adja ezeket a kemény szavakat, amelyekkel  a csak a külső tisztálkodásra adó farizeusok és írástudók magatartását  korholja: „Ti képmutatók, találóan jövendölt rólatok Izajás (Iz 29, 13)…Isten parancsát nem tartjáztok meg, de emberi hagyományokhoz /korsók és poharak mosogatásához stb/ ragaszkodtok…”

       Majd Jézus a tömegnek megmagyarázza: „Nem az szennyezi be az embert, ami kívülről jut szájába, hanem az szennyezi be, ami az emberből távozik…A szívből származik ugyanis minden rossz gondolat, paráznaság, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, hamisság, kicsapongás, irigység, káromkodás, kevélység, léhaság. Mindez a gonoszság belülről ered és tisztátalanná teszi az embert.” Az Apostolok Cselekedeteiben olvassuk (15, 5-11): a jeruzsálemi  apostoli zsinat alkalmával  Péter a mózesi törvénnyel szembeállítja az új törvényt, amely a  most megtért zsidókra és pogányokra egyaránt vonatkozik: „A szíveket vizsgáló Isten kinyilvánította akaratát, mikor nekik /a pogányoknak/ éppen úgy megadta a Szentlelket, mint nekünk, és nem tett különbséget köztünk és közöttük, mikor a hit által szívünket megtisztította.”  Tehát a szívet a hit tisztítja meg,  amely a Szentlélek ajándéka.

      János 13. fejezetében a lábmosás út a megtisztuláshoz. De végső soron Jézus halálig menő szeretete, értünk kiontott vére tisztít meg bennünket bűneinktől. Erről ír Szent Pál a Római levélben (5, 9; vö. 3, 25): „Isten azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk. Most tehát, amikor már megigazultunk vérében, sokkal inkább megment minket a büntetéstől.”  Ezt bőven kifejti a Zsidóknak írt levél, amikor Krisztusról, az Újszövetség főpapjáról és tökéletes áldozatáról ír (9, 11-14): Ha bakok és bikák vére révén az emberek külsőleg megtisztulnak, „mennyivel inkább tisztítja meg lelkiismeretünket a holt cselekedetektől Krisztus vére, - aki az örök Lélek által önmagát ajánlotta föl szeplőtelen áldozatul Istennek – hogy az élő Istennek szolgáljunk.”

     A lábmosás tanúságaként (13, 14kk) Jézus figyelmezteti tanítványait: ha Ő, a Mester ezt tette, nekik is követniük kell példáját az alázatos szolgálatban. De Ratzinger pápa itt  (78) figyelmeztet - Rudolf Schnackenburgra és az egyházatyákra is hivatkozva - : nem csupán alázatosságra intő példaadásról, morális tanításról van itt szó, hanem tágabb értelemben vett sacramentumról; tehát nem egy konkrét szentségről, hanem  Krisztus egész misztériumáról – életéről és haláláról. Önátadásának belső dinamikájából fakad a mi új életünk, ha hiszünk:, amint később búcsúbeszédében mondja : „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket fogja végbevinni, amiket én magam cselekszem, sőt nagyobbakat is, mert én az Atyához megyek.”

      A lábmosás tanúsága és az áruló Júdás távozása után, valamint Péter tagadásának megjövendölés előtt adja Jézus új parancsolatát: „Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is. Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13, 34-35). Az ószövetségi tízparancsolat útja vezet az új törvényhez Jézus a Hegyi beszédben tökéletessé tette a mózesi törvényt, radikális követelményeket állított a keresztények elé. A pápa itt (81) Szent Ágostonra hivatkozva magyarázza az új parancsolatot, a szeretet törvényét, amely megtisztít és újjáteremt bennünket, úgy hogy – amint Szent Pál írja (Gal 2, 21) – „Élek ugyan, de nem én, hanem Krisztus él bennem.  Amennyiben most testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem s önmagát adta értem.” A pápa itt (82) még Aquinói Szent Tamásra hivatkozik (S. Theol. I-II q. 106 a.1) : „Az új törvény a Szent Lélek kegyelme.” Nem új erkölcsi norma, hanem Isten Lelkétől ajándékozott új belső élet. Ezt a valóban új tapasztalatot a kereszténységben Ágoston Vallomásaiban (Conf. X. 29, 40) a híres formulában foglalta össze: „Da quod iubes et iube quod vis, add meg, amit parancsolsz, és parancsolj, amit akarsz.

Az ajándék (sacramentum) – példa (exemplum), lesz, de mégis mindig ajándék, kegyelem marad. A keresztény lét először ajándék, amely azonban mindig megköveteli a kegyelemmel való együttműködés dinamikáját.

      XVI. Benedek még  a János-evangélium 13. fejezete elemzésekor, a lábmosás epizódjával kapcsolatos két fájdalmas tényről eszmélődik: Júdás árulása titkáról, valamint Jézus és az őt megtagadó Péter párbeszédéről. Ez utóbbiról szólva (86kk) felidézi a Fülöp Cezárea-i jelenetet, amikor Péter értetlenül megjegyzi a szenvedését előre jelző Jézusnak: „Ments Isten, Uram! Ilyesmi nem történhet veled!” (Mt 16, 22) Most a lábmosásnál tiltakozik: „Az én lábamat meg nem mosod soha!” (Jn 13, 8) Az evangéliumi történeten végigvonul ez az értetlenség. A hatalom Istene megalázkodását nem értik. Isten hatalma más: a Messiásnak a szenvedésen át kellett bemennie dicsőségébe   

     A lábmosásról szóló fejezetre visszapillantva (91-92) XVI. Benedek megjegyzi: Jézus megalázkodásában mintegy láthatóvá válik egész élete és halála szolgálata: az Úr úgy előttünk, mint Isten Szolgája, beteljesíti Izajás második énekét a szenvedő szolgáról (Iz 49, 1-9a): Az Úr „így szólt hozzám: ’Szolgám vagy, benned fogok megdicsőülni.” Bizonyos szempontból ez a jánosi szenvedésteológia alapvonala: a szolgai alávetettség és dicsőség (doxa) együtt állandóan visszatér  nála a szenvedéstörténetben. Jézus lealacsonyodása a kereszthalálig kinyilvánítja Isten dicsőségét.

       Jézus az Olajfák hegyén megrendülve könyörög: „Szabadíts meg attól az órától, Atyám? De hiszen éppen azért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg nevedet.” Erre szózat hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és továbbra is megdicsőítem.” (Jn 12, 27kk).

III. Jézus főpapi imája (4. fej.)

       A lábmosás jelenete után következik a János-evangéliumban Jézus hosszú  (14-16. fej.) búcsúbeszéde, majd ezután (17. fej.) Jézus főpapi imája. (Ezt az elnevezést a 16. században egy luteránus teológus, David Chytraeus adta neki. Az egyházatyák korában ezt az imát főleg Alaexandriai Cirill (+444) magyarázta.) A pápa itt a bevezetésben (94) hivatkozik még André Feuillet monográfiájára, aki a középkori szerző, Ruppert Deutz szövegét idézi, amely jól összefoglalja  a főpapi ima lényegét: „Haec pontifex summus propitiator ipse est propitiatorium, sacerdos et sacrificium pro nobis oravit” – Itt a Főpap, aki maga a Kiengesztelő és a Kiengesztelés, Pap és Áldozat volt, értünk imádkozott. (PL 169, 764B.)

      A főpapi ima helyes megértésének kulcsát Ratzinger/XVI. Benedek André Feuillet biblikus teológus említett monográfiájában (Jn 17. fejezetének  komentárjában) találta meg. Őt követi további magyarázatában. Feuillet megmutatja, hogy ezt az imát csak a zsidó kiengesztelés-liturgia (Jom hak-Kippurim) hátterében érthetjük. Az ünnepnek teológiai értelme Jézus imájában „valósul meg”, szószerinti értelemben: Jézus fordítja át a rítust valósággá.

     Hogy mindez érthető legyen, Ratzinger idézi és magyarázza a Leviták könyve 16. fej.-ben és 23, 26-32-ben leírt szertartást. Az engesztelés napja Izrael általános bűnbánati és engesztelő napja a 7. hónap (Tisri) 10. napján. Erre a napra az előírások böjtöt és szombati nyugalmat rendeltek. A főpap egyszerű fehér öltözéket viselt, amikor szolgálatát végezte. Ő volt a legfontosabb személy, a szentek szentjébe csak ő léphetett be. Először odavezették az áldozati állatokat (2 kecskebakot, egy kost és egy bikát) a szentély bejáratához, majd sorsot vetettek a két kecskebakra: az egyik Jahvéé lett, a másik Azazelé, a gonosz pusztai démoné. Ezután a főpap levágta a bikát engesztelésül magáért és háza népéért, majd belépett a szentélybe. Itt először tömjénezett, azután vért hintett egyszer a szövetség ládájára, kétszer a láda elé, ill. az engesztelés helyére. Sor került arra, hogy a  szentélyt megtisztítsák a nép bűneitől: a főpap a sorsvetéskor Jahvénak jutott kost levágta, és vérét, mint a bikáét a szentélyben az engesztelés helyére és a kiengesztelés táblája elé hintette. Nem részletezzük tovább a szertartást.

     A Feuillet-t követő Ratzinger pápa szerint (96) Jézus főpapi imája pontosan követi a kiengesztelés rítusának struktúrájá. Jézus is először önmagáért, majd az apostolokért, végül mindazokért imádkozik, akik az apostolok szavára hinni fognak, minden idők Egyházáért (Jn 17, 20)  - Jézus imája őt mint a kiengesztelés napja  főpapját mutatja be. Az ő keresztje és felmagasztalása a világ kiengesztelésének napja, akiben az egész világtörténelem – minden emberi bűn és rombolás ellenére – megtalálja értelmét. Ezenkívül János 17. fejezetének teológiája pontosan megtalálható a Zsidóknak írt levél hosszú elemzésében. Az ószövetségi kultusz jelentése Jézus Krisztusban tárul fel, annak lelke Jézus imájában jelenik meg. De Szent Pál teológiája is e központ felé mutat. A 2. Korintusi levélben (5, 16-31) hirdeti: „Mindaz, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi tovatűnt, lám valami új valósult meg. Mindez Istentől ered, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, s aki ránk bízta a kiengesztelés szolgálatát. Isten ugyanis Krisztusban kiengesztelődött a világgal s nem számítja be bűneinket, sőt ránk bízta a kiengesztelés igéjét. (…) Krisztus nevében kérlek: engesztelődjetek ki Istennel!”

     Ratzinger könyve ezután (97) felveti a Jézus főpapi imája és az Eucharisztia közötti összefüggést. Van egy mély összefüggés. Jézus imája Atyjához az engesztelés rituáléját átalakítja imává:. A templomi állatáldozatok helyébe a felajánlás szó módján történik  (a görög atyák szerint ez thusia logiké). Szent Pál is a Római levélben (12, 1) „észszerű istentiszteletről” beszél (logiké latreia). Természetesen, ez az áldozat helyébe lépő Szó nem puszta szó. Mindenek előtt nem pusztán emberi szó, hanem annak a Szava, aki maga a Szó/Ige, aki minden emberi szót Istennel való párbeszédébe, az ő értelmébe és szeretetébe felvesz. De több is, mint szó, mert ez az Örök Szó/Ige mondta, amikor a világba lépett: „Nem kell neked a vér s az ételáldozat, de embertestet alkottál nekem, engesztelés sem kedves, s égő áldozat. Így szóltam hát: íme, eljövök, Istenem, hogy akaratodat megtegyem.” (Zsid  10, 5-7; vö. Zsolt 40,7). A Szó Test, és még több, nekünk adott Test és kiontott Vér.  (98)

     XVI. Bendek a 4. fejezet 2. részében  (100-119) részletezi a főpapi ima fontosabb témáit:

-                     „Az örök élet az, hogy ismerjenek téged, egyedül igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (17, 3)

-       „Szenteld meg őket az igazságban…” (17, 16)

-                     „Megismertettem nevedet az emberekkel, akiket a világból nekem adtál.” (17,6)

-                     „Hogy mindnyájan egyek legyenek…” (17, 21)

      Most csak az utolsó téma gondolataiból emelünk ki néhányat. Mert a téma a reformáció óta napjainkig, az ökumenikus párbeszédben  nagyon időszerű.  Az egységet Jézus sokszor ismétli imájában. Hogy a világ higgyen, ennek feltétele a Jézusban hívők egysége. A hívők egységének lényeges eleme a hit Istenben és küldöttjében, Jézus Krisztusban. Napjainkban is, az ökumenikus mozgalomban, a keresztények egységéért végzett imában mindig hivatkozunk Jézus „végrendeletére”: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (17, 21-22)

      De vajon melyik egységért imádkozott Jézus, melyik az a hívő közösség a történelemben? A pápa válaszában hosszan idézi itt (111-112) Rudolf Bultmann protestáns exegéta János-kommentárját (Das Evengelium des Johannes, S. 393f.): Az egységet az Atya és a Fiú egysége alapozza meg. Tehát  nem természetes vagy történelmi adottságokra épül, nem lehet szervezéssel, intézményekkel vagy dogmákkal biztosítani. Csakis a kinyilatkoztatott Szó hirdetése révén lehet megteremteni, amelyben jelen van  maga a Kinyilatkoztató, egységben az Atyával. Ha az igehirdetéshez szükség van is intézményekre és dogmákra, de ezzel még nem lehet az igaz igehirdetés egységét garantálni. Ott tud hitelesen felhangzani a Szó, ahol megőrzik a Tradíciót. Ahol nem lehet ellenőrizni az igehirdetést, ahol a Szóra válaszoló hit láthatatlan, ott az igazi egység is láthatatlan. Láthatatlan, mivel egyáltalán nem „világi jelenség”.

     Ratzinger pápa, miután idézte Bultmann szövegét, megjegyzi: meglepő mondatok, több kijelentését lehet vitatni: pontosítani ilyen fogalmak, mint intézmény, dogma, igehirdetés egysége, tradíció - jelentését. És milyen a felfogása a láthatatlan „egyházról”, amely helyett a „gyülekezet” szót használja? Vajon Bultmann Jézus imájának helyes értelmezét nyújtja? Az biztosan igaz, hogy a tanítványok – a leendő Egyház – egysége, amelyért Jézus imádkozott, nem „világi jelenség” („kein weltliches Phänomen”) Az egység nem a világtól jön. A tapasztalat jól mutatja, honnan jön a megoszlás, a szakadások: amennyiben a világ hat a világegyházban.  Az egység csak az Atyától jöhet a Fiú által , aki a Szentlelket küldte, és működik az Egyházban; az egység a Kereszt gyümölcse, a halál és a feltámadás átalakulásán keresztül. És ennek a jelen levő Lélek erejében konkrétan. láthatóan is meg kell nyilvánulnia. Azért az egységért imádkozott Jézus, amely az Atyától jön Krisztus által, és a benne hívők közösségében látható lesz. A „gyülekezet” láthatatlan egysége nem elég.

      A jövendő Egyház alapja is ez a hit, amelyet Péter a többi apostol nevében megvallott, miután a kafarnaumi beszéd hallatára több tanítvány elhagyta Jézust (Jn  6, 69): „Uram, kihez menjünk? Neked örök életet adó igéid vannak. Mi hisszük és tudjuk, hogy Te vagy az Isten Szentje.”(114)

IV. Az Utolsó vacsora (5. fej.)

     Az 5. fejezet elején (122-125) XVI. Benedek ismét módszertani megjegyzéseket tesz, hangsúlyozva, hogy a történeti-kritikai módszer törekvése, hogy rekonstruálja az utolsó vacsora történetét, legfeljebb nagy valószínűséghez vezet. Jézus eredeti szavait (ipsissima verba Jesu) akarják kihámozni az áthagyományozott anyag tömegéből, hogy biztos sziklára építsék a hitet. Figyelemre méltó tudományos vállalkozás, de megvannak a határai. De hitünket nem kapcsolhatjuk a hitelre méltó exegétikai eredményekhez. Teológiai szempontból a részletekre vonatkozó vitákat is nyitva hagyhatjuk. De a János-prológus (1, 14): „Verum caro factum est” kijelentése érvényes mint keresztény alapkategória, nemcsak a Megtestesülés mint olyan számára, hanem az Utolsó vacsora, a Kereszt és Feltámadás számára is vonatkozik. Jézus megtestesülése az emberekért vállalt önátadáshoz, ez pedig a feltámadáshoz van rendelve, különben a kereszténység nem igaz. E „factum est” valósága nem tekinthető az abszolút történelmi bizonyosság módján ténynek, de a helyes szentírásolvasás alapján egész komolyságában ilyennek kell elismernünk. A végső bizonyosságot, amelyre egész egzisztenciánkat építhetjük, a hit ajándékozza nekünk, az Egyház hitével, amelyet a századokon át a Szentlélek vezet.

    Ratzinger pápa ilyen módszertani alapállás szerint vizsgálja, értelmezi az Utolsó vacsora történetét: először annak időpontját, tehát azt, hogy a pászkavacsorát költötte-e el vagy sem; másodszor azokat a szövegeket, amelyek az utolsó vacsoráról tudósítanak; harmadszor az utolsó vacsora áthagyományozásának teológiai tartalmát; végül negyedszer az Eucharisztia ünneplését világítja meg.

1.  XVI. Bendek elidőzik az Utolsó vacsora időpontjára vonatkozó vitáknál, ti. annak eldöntésénél, hogy vajon a szinoptikus evangéliumok, vagy pedig a János-evangélium tőlük eltérő kronológiája felel-e meg a valóságnak. (126-134)  „Az első kovásztalan napon, amikor le szokták vágni a húsvéti bárányt, tanítványai megkérdezték: Hová menjünk? Hol készítsük el számodra a húsvéti vacsorát?...Amikor beesteledett, odajött a tizenkettővel.” Így olvassuk Márknál  ( Mk 14, 12. 17) Ezzel lényegében megegyezik Máté és Lukács is. Itt tehát a pászka-ünnep vigíliájáról van szó, tehát csütörtökről. János viszont a Pilátus-jelenetnél gondosan kiemeli a zsidó hatóságokról szólva,  hogy Jézus utolsó vacsorája nem pászkavacsora volt: „Kaifástól a helytartóságra vezették Jézust. Kora reggel volt. Azok nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanokká ne legyenek, hanem hogy megehessék a húsvéti bárányt.” (Jn 18, 28). A pászka-vacsora tehát csak este kezdődik, a per és a keresztre feszítés a pászka-ünnep előtti napon történik, nem magán az ünnepen. Abban az évben a zsidók pászka-ünnepe péntek estétől szombat estéig , nem pedig csütörtök estétől péntek estéig tartott. Egyébként az események sorrendje lényegében megegyezik Jánosnál és a szinoptikusoknál.

     Ratzinger megviszgálja a megoldási kísérleteket (többek között azt, hogy a zsidók két naptárt követhettek), végül elfogadja John. P. Meier véleményét, aki híres monográfiája első kötete végén (A Marginal Jew I, S. 398) különböző források vizsgálata után a jánosi kronológiát választja. (131-133) A hagyomány összességéből kiderül, hogy Jézus búcsúvacsorájánál nem a régi pászka, hanem az új volt a fontos. Tehát Jézus a tizenkettővel, nem a zsidó pászkalakomát költötte el, hanem a saját pászkáját: ez átmenetét az Atyához , tehát halálát és feltámadását. Szent Pál a Korintusiaknak írt első levélben (1Kor 5, 7) kapcsolatba hozza a régi és az új pászkát, ez utóbbit Jézus halálához és feltámadásához kapcsolja: „El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok! Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták.” Szent Pál szavai egybecsengenek a János által leírt eseményekkel.

 2. Az Eucharisztia alapítása. (135kk) A szinoptikusok beszámolóját (Mt 26, 26-29; Mk 14, 22-25; Lk 22, 19-23)  megtaláljuk Szent Pálnál is, az első Korintusi levélben (1Kor 11, 23-26). A három beszámoló alapjában véve hasonlít, bár részletekben eltérések, sőt ellentétek vannak Jézus szavainak értelmezésében, illetve a hagyomány kialakulását illetően. Ezekről a részletekről az exegéták vitatkoznak, Ratzinger pápa ismertet néhányat (R. Pesch, G. Lohfink, U. Wilkens, E. Peterson ). Ezeket most nem követjük.  Mindjárt rátérek a 3. pontra:

  3. Az Eucharisztiát  alapító Jézus szavainak teológiája. ((146kk)  - Márknál (14, 22) és Máténál (26, 26)  Jézus ezt mondja a kenyérre: „Ez az én testem.”;  Pálnál (1Kor 11, 24): „Ez az én testem, értetek.” ; Lukácsnál (22, 19): „Ez az én testem, mely értetek adatik.” Lukácsnál és Pálnál ezt követi: „Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ez hiányzk Márknál és Máténál. A kehelyre mondott szavak  Márknál (14, 24): „Ez az én vérem, a szövetség  vére, amely sokakért kiontatik.”; Máténál (26, 28) így folytatódik: „…amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.”, Pálnál ezt olvassuk (1Kor11, 25): „Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetmer.”, Lukács kis különbséggel így fogalmazza (22, 20) :”Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amely értetek kiontatik.” És hiányzik a második „Ezt tegyétek…”

     A lényeges különbség: Márknál és Máténál a „vér” az alany „Ez a[SFS1] z én vérem.”  Pálnál  és Lukácsnál a hangsúly az új szövetségen van: „az új szövetség az én véremben” Fontos tény: mind a négy szövegben az alapítás elbeszélésének kezdete azonos kis eltéréssel:„vette a kenyeret, megáldotta/hálát adott, megtörte..”   Pálnál és Lukácsnál hálaadás (Eucharistia), Márknál és Máténál áldás (Eulogia) szerepel, de mindkettő a héber berakara utal: a zsidóknál a nagy hála- és áldás-imádság volt ez, amely a pászka-lakoma rítusától átment asztali imává. Ami pedig a „kenyértörést” illeti: a házigazda törte meg a kenyeret az asztaltársaságnak, vendégeknek. Jézus új jelentést ad gesztusnak, amely így az Eucharisztia titkát jelöli. Az  Ap. Cselben olvassuk: a jeruzsálemi hívek „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban” (2, 42; vö. 1Kor 11, 27-32). Tehát itt már az első keresztények szeretet-lakomájáról (agapé) van szó, amelyet az Eucharisztia ünneplésével összekapcsoltak. – Ratzinger még hosszan fejtegeti az alapítási szavak teológiáját. A 4. pontban visszatér az utolsó vacsora és a mai szentmise kapcsolatára.

4. Az utolsó vacsorától a vasárnap reggeli Eucharisztiáig. (159-164). Megvizsgálja azt a kérdést, hogy vajon az Úr Jézus mit is akart, amikor a kenyér és a bor átváltoztatása után kijelentette: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Idézi Josef Andreas Jungmann jezsuita véleményét, aki a szentmise történetéről monográfiát írt, és aki a liturgia-reform egyik szerzője  volt. „Alapvető a hálaadás-ima a kenyér és a bor felett. Az utolsó vacsora utáni hálaadásból vette eredetét  a  mise liturgiája, nem pedig az étkezésből…A liturgia és liturgiák a kenyér és a bor felett elmondott  hálaimát fejlesztették tovább, amint az Úr az utolsó vacsorán meghagyta az apostoloknak és az Egyház továbbadta: halál-áldozatának emlékezetét.” (Jungmann: Messe im  Gottesvolk, S. 24). A továbbiakban a pápa még hivatkozik az ókeresztény hagyományra: Didaché, Antiochiai Szent Ignác (+110), ahol az „Úr napja” (vasárnap) szerepel az Eucharisztia ünneplése elbeszélésénél.

V. A Getszemáni-kertben (6. fej.)

„Miután elmondták a hálaadó zsoltárt, kimentek az Olajfák hegyére” – olvassuk Máténál (26, 30) és Márknál (14, 26) Jézus utolsó vacsorájának lényegéhez tartoztak – akár pászka-vacsora volt, akár nem – a  hálaadó- áldást mondó imák, zsoltárok. Jézus zsoltárt énekelve vonult ki  apostolaival az Olajfák hegyére, a Getszemáni kertbe. Egyes zsoltárok (Hallel 113-118 és 136) Izrael megszabadításáról, az egyiptomi fogságból való szabadulásról szóltak, Istent dicsőítő és hálaadó énekek voltak Amikor Jézus apostolaival ezeket énekli, mintegy jelzi a két szövetség közötti egységet. A régi pászka mintegy az új terve (előkészítése) volt; a Jézus által szerzett új pászka igazi szabadítás, amely most történik Jézusnak az egész emberiséget átölelő szeretete által. XVI. Benedek hangsúlyozza: egész könyvében visszatérő motívum annak jelzése, hogy a múlthoz való hűség és az újdonság együtt van Jézus alakjában és tanításában: akár a mózesi törvényekről (pl. a Hegyi beszédben a tízparancsolatról), akár az ünnepek megtartásáról van szó. A templom megtisztításakor mondott szavai is jelezték, hogy a kőtemplomot lerombolják, az új templom az ő teste lesz, és Istent lélekben és igazságban kell imádni. Jézus tehát beteljesíti és túlszárnyalja a mózesi törvényt. Folytonosság és szakadás. Ez történik a szenvedése előtt éjszakán.

    Még úton az Olajfák hegye felé, a zsoltárének után Jézus ajkáról három jövendölés hangzik el. Zakariásra hivatkozva (13, 7) Máténál (26, 31) kijelenti: „Ti mindnyájan megbotránkoztok bennem az éjjel. Írva van ugyanis: Megverem a pásztort, s elszélednek a nyáj juhai.” Ezt követi mindjárt az örvendetes bejelentés: „De föltámadásom után megelőzlek majd titeket Galileában.” Ezt Péter és a tanítványok csak Jézus feltámadás után értik meg. A harmadik Péter tagadásának megjövendölése. Péter fogadkozása most is, mit tiltakozása a lábmosáskor, azt jelzi, hogy nem érti: a messiásnak meg kell halnia, és utána feltámad.

     Jézus a Getszemáni majorban (kertben) haláltusát vív, könyörgése közben vérrel verejtékezik. Az epizódról öt híradás van az Újszövetségben: a szinoptikusok, János (12, 27kk a pálmavasárnapi templomi beszédbe ékelve) és a Zsidóknak írt levél (5, 7kk) Az utolsó vacsorán és utána az apostolokkal együtt imádkozta a zsoltárokat, most egyedül imádkozik, amit ezt sokszor tette: az éjszakát imádságban töltötte. Pétert, Jakabot és Jánost vette maga mellé, de ők nem tudtak vele virrasztani. Márknál olvassuk: „Egyszer csak remegni és gyötrődni kezdett. ’Halálosan szomorú a lelkem, mondta nekik, várjatok és virrasszatok’. Kicsit tovább ment és földre borulva imádkozott, hogy a lehetséges, múljék el ez az óra. ’Abba, Atyám, szólt, neked minden lehetséges: Vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te.’ Akkor visszament, de alva találta őket.” (Mk 14, 33kk.)

     „Halálosan szomorú a lelkem”, ez a zsoltárvers (43, 5). Most is, mint a szenvedéstörténet során vagy a kereszten Jézus a zsoltárokkal imádkozik, amelyeket magáévá tesz, személyes imáivá válnak. Márk szerint Jézus „földre borulva”, Lukács szerint „térdre borulva” imádkozott. Lukácsnál Jézus vérrel verejtékezik, és angyal erősíti meg. De a lényegeset Márk és Lukács egyaránt hozza:  Atyám, ha lehetséges, vedd el ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. János (12, 27) még a szenvedés előtt ír Jézus megrendüléséről. Jézus Atyjához fohászkodik:„Most mélyen megrendült a lelkem. Mit is mondjak? Hogy szabadíts meg attól az órától, Atyám? De hiszen éppen azért az óráért jöttem! Atyám, dicsőítsd meg nevedet.” Erre jön az égi szózat.  János evangéliumában máshol is szó van Jézus megrendüléséről: Lázár feltámasztásakor (11, 33), Júdás árulása közlésekor (13, 21). Ratzinger pápa megjegyzi: János ezzel (a tarassein igével) kétségkívül a halál közelsége előtti  teremtményi szorongást jelöli, de még ennél is többet: annak a sajátos megrendülésétt a szétszórás, a gonosz, az istentelenség örvénye előtt, akinek mindezt magára kell vállania, ahogy a második Korintusi levélben (5, 21) olvassuk: „Krisztus nevében kérlek: engesztelődjetek ki Istennel! Ő a bűn hordozójává tette azt, aki bűnt nem ismert…” A protestáns fordítás pontosabb: „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk.”

    A Fiú magára veszi az emberiség bűnét, ránehezedik a bűn és a halál súlya, ki kell innia a testi-lelki szenvedés kelyhét. Az én bűnöm is  megkeserítette kelyhét.  Ratzinger itt (176-177) utalt Pascal híres, Jézus misztériuma c. elmélkedésére, ahol Jézus és Pascal misztikus párbeszédét olvashatjuk (Pensées, Br. 553). Idézek belőle: „Gondoltam rád a halállal viaskodva, vérem e cseppjét éretted hullattam. (…) Forróbban szeretlek, mint ahogy te szeretted szennyesedet.” – „Látom kevélységem, kíváncsiságom és gonosz vágyaim feneketlen mélységét. Nem hasonlíthatom magamat sem Istenhez, sem az igaz Jézus Krisztushoz. De Jézus bűnné lett érettem /vö. 2Kor 5, 21/; minden csapásod őt sújtotta…”

    Jézus vívódásában két akarat feszültségéről, drámai küzdelméről van szó: az egyik a természetes emberi akarat, amely irtózik a szenvedéstől és szorong a halál előtt, a másik a Fiú akarata, amely szerető engedelmességgel teljesen átadja magát az Atya akaratának, hogy halála által Isten neve megdicsőüljön.

    A fejezet 3. pontja Jézus akarata  és az Atya akarata viszonyát, ellentétét  vizsgálja. Miről van szó? Ki áll szemben kivel: az Atya a Fiúval, avagy az ember Jézus Istennel, a háromszemélyű Istennel? Sehol a Szentírásban nem látunk ilyen mélyen Jézus titkába, mint az Olajfák-hegyén.  A pápa itt utal az első egyetemes zsinatok krisztológiai dogmáira: 325-ben Niceában kimondták, hogy az Atya, Fiú és Szentlélek három személy az egy Isten „lényegében” (a Fú egylényegű az Atyával); 451-ben a Chalkédoni zsinat dogmája szerint Jézus Krisztusban az isteni és az emberi természet egyesült Isten Fia egyetlen személyben. A végtelen távolság Isten és az ember, a Teremtő és a teremtmény között megmarad: az emberlét marad emberlét, Isten-lét marad Isten-lét. Tehát a megtestesüléssel az Istenség nem nyeli el Jézus emberségét, ámbár az Ige isteni Személye birtokolja.

       A pápa még pár oldalon magyarázza a krisztológiai dogma fejlődését, majd – meglehetősen elvont magyarázattal - megvilágítja azt a titkot, hogy Jézusban milyen viszonyban van az emberi és az isteni akarat. Jézus Krisztusban nincs szkizofrénia a két akarat  között, amely két személyiséghez vezetne. Van az emberi természetnek „természetes akarata” („Naturwillen”), de csak egyetlen személyi akarat („Personwillen”) van, amely magába felveszi a természetes akaratot. Az emberi akarat a teremtéssel az istenihez van rendelve, anélkül, hogy az isteni lerombolná az emberit. Az isteni és az emberi akarat harmóniáját (Synergie) a bűn rombolta le, és ezután az ember már Isten akaratának teljesítésében nem látja a saját kiteljesedését, hanem szabadsága fenyegetését. A harmónia ellentétté változott Az Olajfák helyén Jézus Igenje az Atyának helyreállította a harmóniát Isten és ember között, megfordította az emberiség Isten-ellenes magatartását: az ellentét közösségbe ment át.

   A 6. fejezet 4. pontja a Zsidóknak írt levélnek azokat  a  verseket(5, 7- 10) elemzi, amelyek az Olajfák-hegyi agóniára utalnak: „Ő, testi mivoltának napjaiban imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatta annak, aki megszabadíthatta őt a haláltól; és meghallgatást is nyert hódolatáért. Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett; és amikor eljutott a beteljesedéshez, örök üdvösség forrása lett mindazoknak, akik engedelmeskednek neki – mivel Isten főpapnak nevezte őt Melkizedek rendje szerint.” Itt (186) a pápa idézi a jezsuita Albert Vanhoye (élete végén bíboros ) kutatásait, a Zsidóknak írt levél monográfusát, aki szerint a teleioun (beteljesíteni)  kifejezés a Pentateuchusban kizárólag „pappá szentelni” értelemben szerepel. Jézus Krisztus engedelmessége, az lajfák helyén kimondott tökéletes Igenje az Atyának, egyben pappá szentelése is: így az emberlét teljes átadása Istennek a papság igazi érelme

VI. Jézus pere (7. fej.)

     A Getszemáni kertben imádságban töltött éjszaka mind a négy evangélium szerint azzal ér véget, hogy a főpapok és írástudók által küldött csapat, zsidó őrség  elfogja Jézust , és a főtanács elé. Kaifás főpap palotájához hurcolják.

     János (11, 47-53) tudósít arról, hogy már korábban, Lázár feltámasztása után, a főtanács határozatot hozott Jézus ellen. ( Márk 14, 1-2 csak röviden utal e határozatra.) : „Tanakodtak: ’Mit tegyünk? Ez az ember nagyon sok csodát művel. Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne, aztán jönnek a rómaiak és elpusztítják szentélyünket és népünket’. Egyikük, Kaifás, aki abban az évben főpap volt, közbeszólt: ’Ti nem értetek semmit. Nem látjátok át: jobb, hogy egy ember haljon meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon’. Ezt azonban nem magától mondta, hanem mint főpap abban az évben, megjövendölte, hogy Jézus meg fog halni a népért. De nemcsak a népért, hanem azért is, hogy Isten szétszórt fiait összegyűjtse. Attól a naptól fogva határozott szándékuk volt, hogy megölik őt.” Kaifás „próféciájának” tartalma mindenekelőtt gyakorlati természetű: félelem a római megtorlástól. Továbbá azt a reményét fejezte ki, hogy a világon szétszórt izraelitákat az eljövendő Messiás majd összegyűjti. János evangélista ad mélyebb teológiai jelentést a főpap jövendölésének. János 10, 13kk (Jézus a jó pásztor), valamint Jézus főpapi imája előre jelzi ezt a teológiát.

     A főtanács ítéletének főindítéka világos: Messiásnak, Isten Fiának vallotta magát. A főpap most tehát maga előtt látja Jézust, és kikérdezi. Ratzinger hangsúlyozza (192):  Jóllehet az előbb idézet szövegben a rómaiaktól való félelem szerepel ürügyül, mégsem lehet azt mondani, hogy csupán politikai indíték játszott közre a főtanács, a főpap ítéletében. Nem csupán politikai, de nem is pusztán vallási. Ez utóbbiról Márknál ezt olvassuk (14, 60-64): a hamis tanúk vallomása után a főpap megkérdezte: „Te vagy a Messiás, az Áldott fia?” „Én vagyok”, felelte Jézus. (Majd a dánieli jövendölésre hivatkozva folytatta:) „Látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a Mindenható jobbján, és eljön az ég felhőin.” A főpap erre megszaggatta ruháját: „Mi szükségünk van még tanúkra? -. kérdezte. Hallottátok a káromkodást. Mi a véleményetek?” Azok (a főtanács tagjai) egyhangúan méltónak ítélték a halálra.”

    XVI. Benedek a Főtanács (Szanhedrin) és Pilátus ítéletét elemezve ismételten visszatér (199-202) Jézus pere kettős, vallási és politikai szempontjára. Miként fontos mozzanatoknál (pl. korábban a templom megtisztításakor mondott jézusi kijelentésnél, amely most is visszatér a hamis tanúk szavaiban), itt  sem bonyolódik bele egyes exegéták és jogtörténészek által hosszan magyarázott részletekbe, hanem a lényegre, a történelem teológiai hátterére világít rá. Jézus a főtanács előtt, Kaifás kérdésére  megvallja, hogy ő a Messiás, Isten Fia. Ratzinger megjegyzi (203): Ez Péter Fülöp Cezáreájában tett vallomására emlékeztet bennünket: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia!” Péter ott van a közelben, mert bement a főpap palotájának udvarába, csak egy ajtó választja el Jézustól, akit az első kakasszóra mindjárt megtagad. Megtagadja Mesterét, akit hajdan a mennyei Atya sugallatára vallott Messiásnak, Isten Fiának. (Mt 16, 17)

   Jézus magára vállalta a zsidó hagyományban sok jelentésű Messiás-címet, de azt megtisztította politikai jelentésétől, pontosította, transzcendens jelentést adott neki, amikor a főpapnak válaszolva az Emberfiára vonatkozó dánieli jövendölésre hivatkozott (Dán 7, 13; Zsolt 110, 1): Isten végleges országának királya lesz. A római helytartó, Pilátus vallató kérdésére válaszolva is elhárítja a politikai jelentést: „Az én országom nem e világból való. (…) Igen, király vagyok. Én arra születtem, és azért jöttem a világra, hogy tanúságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki igazságból való, hallgat szavamra.”- Pilátus vállat vont: „Mi az igazság?” (Jn 18, 36-38).-  NB.Erről a párbeszédről pápa később (213-219) hosszan értekezik.

A főpapok, a zsidó vezetők, akik halálát követelik, most ezt hangoztatják: ”Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell halnia, mert Isten Fiává tette magát.” Később ezt kiabálják a habozó helytartónak: „Ha elbocsátod, nem vagy a császár barátja. Mindaz, aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak.” (Jn  19, 7-8;  12,  15). Pilátus kiszolgáltatta Jézust, hogy keresztre feszítsék. Egy táblát készíttetett, és a keresztre erősíttette. Ez volt ráírva: „Názáreti Jézus, a zsidók királya.” (Jn  19, 16-22).

    Itt most a János-evangéliumot követtük. Ratzinger a Pilátus ítéletét elemezve kitér a szinoptkusok variánsaira is, különösen azt kutatva, hogy mi is volt pontosan Jézus halálra ítélésének indítéka, minthogy sok vélemény olvasható erről. (Néhányra kifejezetten hivatkozik.) J. Gnilkát követve magyarázza (210-211) Máté verseit: „Az egész nép így kiáltott  ’Az ő vére rajtunk és gyermekeinken ’ (27, 25- 26)” Márknál is a főpapok által fölizgatott  néptömeg követeli Jézus keresztre feszítését és Barabbás szabadon bocsátását.(15, 8kk) A történeti valóság  világosan megjelenik  Jánosnál és Márknál: a Pilátus előtt Jézus halálát kívánó  népcsoportot a főpapság izgatta fel, tehát nincs szó az egész zsidó népről. Máté kijelentése pedig: „Az ő vére rajtunk és gyermekeinken” – kapcsolatba hozható azzal a korábbi Máté-szöveggel (23, 37-38), ahol Jézus megjövendöli a templom pusztulását: „Jeruzsálem! Jeruzsálem! Te megölöd a prófétákat és megkövezed a hozzád küldötteket. Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk gyűjti szárnya alá csibéit, de te nem akartad. Meglátjátok, elhagyatott lesz házatok…”

     Amikor a keresztény ezt hallja: „Vére mirajtunk és gyermekeinken”, arra gondol, hogy Jézus vérehathatósabban kiált az égre, mint Ábel vére, amint a Zsidóknak írt levélben olvassuk (12, 23-24): „Ti Sion hegyéhez járultatok, az élő Isten városához,…mindenek bírájához, Istenhez…az új szövetség közvetítőjéhez, Jézushoz és a meghintés véréhez, mely hathatósabban kiált, mint Ábelé.” Jézus vére nem bosszúért és büntetésért kiált, hanem kiengesztelődését. Nincs senki ellen, hanem mindenkiért. Pál írja a Rómaiaknak (3, 23-25): „Mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik Isten dicsőségét. Kegyelme jóvoltából azonban ingyen történik megigazulásuk Jézus Krisztus megváltása által. Őt adta oda az Isten véres engesztelő áldozatul a hit által, hogy kimutassa igazságosságát.” Mi  a Máténál olvasott  szavakat Jézus véréről  hittel olvassuk: mindnyájunknak szükségünk van vére, a szeretet tisztító erejére. Nem bosszú, hanem kiengesztelődés, üdvösség. „Csakis az egész Újszövetség úrvacsora- és  keresztteológiája adja meg a Máté-vers helyes értelmét.” (211)

   A pápa hosszabban tárgyal Pilátus és Jézus párbeszédéről, a habozó és szkeptikus helytartó pszichológiájáról és kérdésel („Mi az igazság?”) kapcsán az igazságról, Jézus megostorozásáról, tövissel koronás király, a „zsidók királya” halálra ítéléséről.

    A Jézus Pilátus előtt evangéliumi szakaszokról eszmélődve megjelenik szemünk előtt Munkácsy Mihály csodálatos trilógiája. E festmények művészi illusztrációk lehetnének A Názáreti Jézus II. kötete 7. fejezetéhez.

VII. Jézus keresztre feszítése és halála (8. fej.)

    Mind a négy evangélium lénygében hasonlón mondja el Jézus szenvedését és halálát a kereszten, bár részletekben vannak eltérések. Mindegyik jellemzője, hogy gyakran hivatkoznak az ószövetségi írásokra. A tények elmondásához kapcsolódik Isten szava, amely az értelmet adja, a beteljesedést jelzi. Másrészt viszont: ami eddig sokszor érthetetlen Szó (ószövetségi jövendölés) volt, az most valóággá válik, és feltárul jelentése. Ez történik majd az őskeresztény igehirdetésben. Ezt példázza az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélés Lukácsnál (24, 13-35) A tanítványokhoz csatlakozó feltámadt Jézus (akit csak a kenyértöréskor ismernek fel) – Mózestől kezdve valamennyi prófétánál - megmagyarázza, ami az írásokban róla szólt: „ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe.” Jézus beszélgetése a két kiábrándult tanítvánnyal összefoglalja a leendő Egyház  keresését és megérlelődő meggyőződését. Ratzinger pápa hangsúlyozza (226-227): Húsvét, a feltámadás fényében kell – a Feltámadott kíséretében - újraolvasni az Ószövetséget., amely így új értelmet nyer. A keresztény hívők számára Jézus  szenvedéstörténete tényét is a kinyilatkoztatott Szó világítja meg  E nélkül nem érthetjük a kialakuló Egyházat: hihetősége a történet és a hit által adott értelem együtteséből adódik. Ha ezt az összefüggést feloldjuk, a keresztény hit alapstruktúrája szétesik.

     A szenvedéstörténetet az ószövetségi idézetek foglalják keretbe. Különösen is jelentősek a 22. (21.) zsoltár és Izajás 53. fejezetében az Úr szenvedő szolgájáról, a fájdalmak férfiárl szóló negyedik ének. A 22. zsoltár a szenvedő Izrael segélykiáltása. A kereszten szenvedő Jézus ajkáról hangzik el a segélykiáltás: „Éloí, Éloí, lámmá szabaktáni? Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem” (Mk 15, 34) A pápa szerint, főleg Márknál, e zsoltárnak, e kiáltásnak központi jelentősége van. A szenvedő jajveszékelve kiáltoz a távol levő Istenhez, akihez az atyák bizalommal kiáltottak és megszabadultak. „Én azonban féreg vagyok, nem ember, embereknek gyalázata, népek utálata. Aki csak lát, mind gúnyt űz belőlem…Átlyuggatták kezemet és lábamat, megszámlálhatom minden csontomat. Néznek rám, bámulnak engem, elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek . De te, Uram, ne légy távol tőlem, én erősségem siess segítségemre!” De szenvedő jajkiáltása végül dicséretté alakul a zsoltár  utolsó szakaszában: hálával dicséri az Urat „a nagy gyülekezetben”, mert az Úr jóllakatja a szegényt, meghallgatja, mindazt, aki Hozzá kiált. Végül majd megtér az Úrhoz a föld minden népe.

      Az Újszövetségben az Úr „jóllakatja a szegényt” az eucharisztikus lakomán. A föld népei megtérnek Izrael Istenéhez, mondja a zsoltár; az újszövetségi Isten népe, amely minden népből gyülekezik össze, megtér Jézus Krisztus Istenéhez.  Hálaadó dicséret (Eucharisztia) és az üdvösség egyetemessége lesz az Atya válasza a kereszten haldokló Jézus kiáltozására.

    A pápa a továbbiakban Jézus kereszten elhangzott szavairól elmélkedik. Első szó Jézus kiáltása: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23, 34) Amit az Úr a Hegyi beszédben hirdetett, azt most maga teljesíti. Nincs benne gyűlölet, nem kiált bosszúért, bocsánatért esedezik azok számára, akik keresztre feszítették. Erre emlékeztet Péter templomi beszédében (Ap. Csel. 3, 14-17): Ti, akik megtagadtátok Jézust Pilátus előtt, „noha szabadon akarta bocsátani. Megtagadtátok a Szentet és Igazat. Egy gyilkos szabadon bocsátását kértétek, az élet szerzőjét pedig megöltétek. Isten azonban föltámasztotta őt halottaiból…De tudom testvérek, hogy tudatlanságból cselekedtetek, amint elöljáróitok is. Isten azonban így vitte végbe, amit az összes próféták által már előre hirdetett, ti. hogy Fölkentje szenvedni fog. Tartsatok hát bűnbánatot, és térjetek meg.” (Péter beszéde típusa az őskeresztény igahirdetésnek.)

     Jézus a kereszten nem válaszol gúnyolóinak. De amikor a jobb lator így fordul hozzá: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz uralmaddal.”, ezt válaszolja: „Bizony mondom neked: ma velem leszel a paradicsomba.” (Lk  23, 42-43) A keresztény hagyományban a jobb lator a reménység példája lett. Életünk utolsó órájában is bizalommal fohászkodhatunk az irgalmas Istenhez. A Dies irae-ben is így imádkozunk: „Ki Magdolnát föloldottad,/ és a latrot meghallgattad:/ nekem is e reményt adtad.” (Babits M. ford.)

     Jézus elhagyatottságáról elmélkedve (237kk) - visszautalva a 22. zsoltár kiáltására: ”Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”! – a pápa teológiai választ keres erre a kérdésre: Hogyan lehetett Isten Fia Istentől elhagyott? Mit jelent kiáltása?  Mindenekelőtt félreértették azok, akik azt gondolták, hogy Illést hívja. Amint mondtuk, Jézus a 22. zsoltár, a szenvedő izraelita szavaival kiáltoz az Atyához. De magára vállalja a rejtőzködő Istenhez kiáltozó ember szenvedését, a világból távollevő Isten utáni fájdalmas segélykiáltás hordozója lesz. Mindenki nevében várja a szabadító Isten válaszát.

    Ratzinger pápa e mély misztérium teológiai megközelítéséhez hivatkozik az egyházatyák magyarázataira. Idézi Szent Ágostont, aki egyik zsoltárkommentárjában azt magyarázza, hogy Krisztus mint a test (az Egyház) Feje imádkozik, és mint közösségi Alany, mindenkit  magába foglal, de imádkozik úgy is, mint „test”, vagy tagjai szükségeit, fájdalmait, reménykedéseit magára vállalja mint szószólónk Istennél. Messiási szenvedésébe belevon minket is, és ha vele vagyunk a szenvedésben, vele együtt fel is támadunk. Ez a keresztény együtt-létezés („Mitsein”) , amely a szeretetből fakad, és már a megváltást, a szeretet győzelmét magában hordozza. (239)

      XVI. Benedek sorra veszi a golgotai történés főbb mozzanatait: Jézus ruháinak elosztása; a „Szomjúhozom!” kiáltás (Jn 19, 28); nők a kereszt alatt – Jézus Anyja (Mk 15, 40kk). János (19, 25-27 örökíti meg Jézus végrendeletét: anyjához és a szeretett tanítványhoz intézett szavait: „Asszony, íme a te fiad”; „Nézd, ő a te anyád.”. Az ősegyház Mária konkrét személyén túl gondolt arra is, hogy édesanyját, jegyese, az Egyház Anyjául adta. Ugyanígy a szeretett tanítvány is őstípusa lett a tanítványi mivoltnak.

      Jézus meghal a kereszten. Lukács szerint (23, 46) Jézus utolsó szava a 31 zsoltár (31, 6) verse volt: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” - János szerint (19, 30): „Amint Jézus az ecetet megízlelte, így szólt:’Beteljesedett!’Aztán lehajtotta fejé, és kilehelte lelkét.” A beteljesíteni – telestai – ige már szerepelt a szenvedéstörténet elején, a lábmosásnál (a végig szerette őket, Jn 13 1), és most az utolsó pillanatban, amikor Jézus beteljesíti küldetését, és teljesen átadja magát  és a világot az Atyának. (vö. még Zsid 5, 9) Így Jézus utolsó szava a kereszten megvilágítja a kereszt titkát. Jézus keresztje lép minden más kultikus cselekmény helyébe Isten egyedüli valódi megdicsőítése: Isten megdicsőül, amikor benne nekünk ajándékozza szeretetét.

     A hosszú, meglátásokban igen gazdag 8. fejezetből éppen csak kiragadtunk néhány fontos szakaszt, teológiai meglátást.  A fejezet vége felé a pápa még három oldalt szentel Jézus temetésének. Az evangélisták elbeszéléseikben több fontos információt közölnek, amelyek már átvezetnek a húsvét reggeli feltámadás leírásához. Az utolsó hosszabb részben pedig Jézus üdvözítő halálának teológiáját  foglalja össze.

      A következő alkalommal, a Jézus feltámadásáról szóló utolsó fejezet ismertetésével  lezárjuk XVI. Benedek A Názáreti Jézus c. könyve II. kötetének bemutatását.

VIII. Jézus feltámadása (9. fej.)

    Szent Pál még az Evangéliumok megírása előtt hirdette a korintusi híveknek: „Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, amint az Írás is mondja. Eltemették és harmadnapon föltámadt. Ez is az írás szerint.” (1Kor 15, 3-4). A korintusiak elfogadták a Krisztus feltámadásáról szóló üzenetet, de sokan nem hittek saját feltámadásukban. Ezeknek érvel Szent Pál: „Ha nincs föltámadás, akkor Krisztus sem támadt föl. Ha pedig Krisztus nem támadt föl, hiábavaló a mi igehirdetésünk, s hiábavaló a ti hitetek. Sőt még Isten hamis tanúinak is bizonyulunk…” Szent Pál ezekkel a szavakkal hangsúlyozza Krisztus föltámadásának jelentőségét a keresztény hit számára. – Az első Korintusi levél 15. fejezete a legfontosabb újszövetségi híradás Krisztus feltámadásáról. Ratzinger pápa később részletesen elemzi a páli üzenetet (274-276), de  már a fejezet elején hangsúlyozza Szent Pál nyomán: a keresztény hit áll vagy bukik ama tanúságtétel igazságán, hogy Krisztus feltámadt a halálból.

    Márk (16, 1kk) alapján felidézi a történteket. Korábban Márk (9, 9kk) megjegyezte, hogy a színeváltozás hegyéről lejövet az apostolok tanakodtak: mit is jelenthet Jézus kijelentése, hogy az Emberfia halottaiból föltámad.  Valóban mit is jelent a föltámadás?  Ratzinger megmagyarázza: nem olyan csoda, mint egy halott életre keltése, visszatérése az életbe, amint ez a naimi ifjú, Jairus leánya és Lázár feltámasztása esetében történt. Ezek a éltre keltettek később meghaltak. Az Újszövetség tanúsága szerint az Emberfia feltámadása lényegesen különböző: Jézus feltámadásával egy egészen új életbe, más létdimenzióba tört át, lépett be. Nem egy hulla elevenedett meg, hanem Jézus él örökre. Jézus feltámadása tehát  minőséi ugrás, hasonlattal: „mutáció” volt, vele az emberlét így új lehetőségeket kapott. Szent Pál Krisztus feltámadásáról szólva érzékelteti, hogy olyan egyetemes eseményről van szó, amely az emberi egzisztenciának új dimenziót nyitott.  A tanítványok és a hívők fokozatosan megértették, hogy a zsidók seol-hitétől különböző a test feltámadása, amelyet aztán a krédóban is megfogalmaztak.

     Ratzinger pápa e fogalomtisztázás után a eltámadásról szóló tanúságok két különböző típusát elemzi (273kk). A keresztény hagyományban a tanúságtételekből rövid formulákba sűrített  hitvallások alakultak ki. Az emmauszi tanítványok története azzal fejezdik be, hogy visszatérnek Jeruzsálembe, és az összegyűlt tizenegy így fogadja őket: „Az Úr valóban föltámadt és megjelent Simonnak.” (Lk 24, 34). A két formula együtt szerepel a Római levél 10. fejezetében (10, 9): „Ha száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten föltámasztotta őt halottaiból, üdvözülsz. Ez a rövid hitvallás: „Jézus Krisztus az Úr” Jézus istenségét vallja meg.

     Mit jelent az ősi igehirdetés kitétele: „meghalt bűneinkért az Írások szerint?” Természetesen itt az ószövetségi írásokról, messiási jövendölésekről van szó. Jézus halála nem véletlen, Isten örök üdvösségtervébe illeszkedik. Az izajási jövendölés, a szenvedő szolgáról szóló negyedik ének (Iz 53) beteljesül Jézus kereszthalálában. Jézus, Isten Fia megalázkodása, szeretetből vállalt engedelmessége bűntől való szabadulásunk, megváltásunk. (Vö. még Fil 2).

     Ratzinger ezután egy kényes, nehéz kérdést, az üres sírról szóló híradást tárgyalja (278kk). Világos, hogy az üres sír önmagában még nem bizonyítja Jézus föltámadását. Mária Magdolna azt hiszi, hogy elvitték a sírból Jézus holttestét. De másrészt feltehetjük akérédést: Lehet-e Jézus föltámadásáról beszélni, ha ott van a sírban a holtteste. Ratzinger idéz néhány szerzőt, akik helyesen állapítják meg: az akkori Jeruzsálemben lehetetlen lett volna Jézus feltámadásának hirdetése, ha holtteste a sírban megmutatható lett volna. Tehát ha az üres sír önmagában nem bizonyítja Jézus föltámadását, azonban szükséges feltétele a feltámadáshitnek, minthogy a testre és általa a személyre vonatkozik.

           Szent Pál elbeszélése kifejezetten nem említi az üres sírt, amelyet a az evangéliumok  hangsúlyoznak a húsvét élmények leírásakor. Ratzinger számára a teológiai megértés szempontjából jelentősek tűnik Szent Péter pünkösdi beszédének egy részlete (Csel 2, 29kk): „Testvéreim! Pátriárkánkról, Dávidról nyíltan beszélhetek előttetek. Ő meghalt, eltemették, és írja mind a mai napig látható nálunk. Mivel azonban próféta volt, ismerte Istennek számára esküvel tett ígéretét: az ő utódaiból ültet majd valakit trónjára. Ezért a jövőbe látva a Messiás föltámadásáról mondta, hogy sem az alvilágban nem marad, sem testét nem éri rothadás. Ezt a Jézust támasztotta föl Isten.” Péter a 16. zsoltárra (9-11) hivatkozik. Dávid sírja látható. A sír a holttesttel annak bizonyítéka, hogy nem támadt föl. A Jézusra vonatkoztatott zsoltárvers jelzi, hogy Jézus testét nem érte rothadás, hanem  megdicsőülten az Atya jobbjára szállt föl az égbe, és elküldte a Szentlelket. A Péter-levél tanúságtétele másfajta tanúságtétel Jézus feltámadásáról, mint Pálé, de mindenképpen ez i az ősegyház tanúságtétele. Teste„rothadást nem lát”, - ez is a feltámadás egyik meghatározása. Az régi egyház erre hivatkozva alakította ki  hitét, hogy Jézus testét nem érte rothadás. Nem maradt a halálban, valóban feltámadott, él!

     Ratzinger ezután hosszan elemzi a jelenésekről szóló elbeszéléseket, a feltámadás tanúit az evangéliumok és Szent Pál tanúságai szerint. (284-297) Ezeket az oldalakat itt hely hiány miatt nem ismertethetem.

     Befejezésül a föltámadás lényegére és történelmi jelentőségére vonatkozó összefoglalást vázolom (298-32). Ismételjük a fontosabb megállapításokat:  - Jézus nem tért vissza a közönségesen ismert biológiai életbe, mint az életre keltettek, akinek egyszer újra meg kellett halniuk; - Jézus nem kísértet, hazajáró lélek, de olyan szellem, aki megmutathatja magát az élők világában (amikor leereszkedik tanítványaihoz, hogy megerősítse őket hitükben), -  de a megjelenő Feltámadottal való találkozások különböznek a misztikus tapasztalatoktól, amikor az emberi szelem  egy pillanatra önmaga és a világ fölé emelkedik, és az istenivel érintkezik. Szent Pál  beszél misztikus elragadtatásairól (2Kor 12, 1-4), de ezeket a tapasztalatokat határozottan megkülönbözteti a damaszkuszi úton történt élménytől, amikor azt írja, hogy a Föltámadott neki is megjelent, mint a többi apostolnak (1Kor 15,8).

     Krisztus föltámadása esemény a történelemben, de a történelem keretén túlhaladó, minőségi ugrás, „mutáció”, vagyis a feltámadt Názáreti Jézus más dimenzióba, isteni  létrendbe megy át. Az ember Jézus feltámadt testével, lelkével már az isteni létrendhez tartozik. Szent Pál fogságban írt leveleiben (Kol 1, 12-23; Ef 1, 3-23) Krisztus kozmikus testéről beszél, amely olyan hely, amelybe az emberek, közösségben Istennel és egymás között, beléphetnek, és örökké élhetnek a fogyhatatlan élet teljességében.

      Joseph Ratzinger/ XVI. Benedek Jézus-könyvét könyvét Jézus mennybemenetelével fejezi be.  Lukács az Apostolok Cselekedetei elején írja le Jézus mennybemenetelét és a Szentlélek eljövetelét. Az apostolok még mindig értetlenek. Ezt kérdezik: „Uram, tehát mostanában állítod helyre Izrael országát?” Majd csak a Szentlélek megvilágosító kegyelme révén értik meg Jézus Krisztus misztériumát, és a Lélek erejében tanúságot tesznek a Feltámadottról egészen a föld végső határáig.

    Jézus majd újra eljön dicsőségben a világ végén. Addig imádkoznunk kell: Marana tha! „Jöjj el, Uram Jézus!” Jöjjön el az Atya országa. Jöjj, alakítsd át életemet jóságos hatalmad jelenlétével. És fogadd be szeretetedbe mindazokat, akiket szeretünk és akikről gondoskodunk. Kérünk, légy jelen hathatósan Egyházadban, hogy hűségesen teljesítse küldetését végső eljöveteledig!