Szabó Ferenc SJ: Új
távlatok
Válogatott irodalmi,
művelődéstörténeti
és teológiai tanulmányok
Dr.
Szabó Ferenc S.J. (1931– ) 1953-ban lépett a jezsuita rendbe. Az Idegen Nyelvek
Főiskoláján, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar–francia szakon
tanult. A forradalom leverése után, 1956-ban, fiatal rendtársaival külföldre
távozott. Rendi filozófiai és teológiai tanulmányait a belgiumi
Eegenhoven-Leuvenben végezte. 1962-ben szentelték pappá Brüsszelben.
1964–66-ban Párizsban a Katolikus Egyetemen teológiai doktorátust szerzett.
1967 és 1992 között a Vatikáni Rádió magyar műsorának szerkesztője (1972-től
vezetője) volt. 1992-ben hazaköltözött, azóta a Távlatok c. világnézeti,
kulturális és lelkiségi folyóiratnak a főszerkesztője. Rómában és itthon számos
irodalomkritikai, filozófiai és teológiai könyvet, tanulmányt tett közzé.
Néhány évig tanított a piliscsabai Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, az utóbbi
években pedig a váci Apor Vilmos főiskolán. Bőséges bibliográfiájából kiemelem
Pázmány Péter teológiájáról és Prohászka Ottokár életművéről írt monográfiáit.
1981 óta versekkel és műfordításokkal is jelentkezik.
Ebben a munkájában újabb
irodalmi, művelődéstörténeti és teológiai tanulmányait teszi közzé: különböző
gyűjtőkötetekben, szakfolyóiratokban megjelent írásait és tudományos
konferenciákon elhangzott előadásait. Az olvasók számára is sokat mond néhány
témakör: magyar és francia költők és írók istenkeresése. Pázmány Péter szerepe
a magyar művelődésben, K. Rahner és Henri de Lubac teológiai életműve. Ezek a
tanulmányok képet adnak a szerző újabb kutatásairól, és kiegészítik korábban
megjelent köteteit, valamint a Távlatokban két évtized során közzétett
írásait. P. Szabó Ferenc a Vatikáni Rádiónál töltött negyedszázados médiamunka
után hazánkban a nyomtatott és elektronikus sajtóban a II. vatikáni zsinat
szellemében szorgalmazta a hazai egyházi korszerűsödést, segítette a hit és a
kultúra párbeszédét. Kulturális és sajtótevékenységéért több kitüntetésben
részesült.
Gyorgyovich Miklós
Dr.
Török Csaba teológusprofesszor könyvbemutatója
a XIX. SZENT ISTVÁN KÖNYVHÉTEN
Amikor az ember mérlegre tesz egy emberi, tudományos
pályát, nehéz dolga van. Miként lehet összegezni sok évtized munkáját? Hogyan
lehet a tárgyi teljesség igénye nélkül, de mégis a lehető legnagyobb eszmei
hűség igényével felrajzolni valakinek az arcélét, akinek élete igen jelentős
részét az írás tette ki? És hogyan összegezzünk egy művekben lenyomatot hagyó
curriculum vitae-t, amikor a személy, aki mindemögött áll, egyszerre
teológus, költő, író, rádiós újságíró?
Szabó Ferenc jezsuita szerzetes idén ünnepli 80.
születésnapját, s e jeles évforduló kapcsán jelent meg az Éghajlat
Könyvkiadónál Új távlatok. Válogatott irodalmi, művelődéstörténeti és
teológiai tanulmányok című kötete. Olyan újabb tanulmányok ezek, amelyek
próbálják a neves jezsuita szerző munkásságában a hazatérés utáni két évtizedet
egybefogni (ld. Előszó, p. 5). A vaskos (512 oldalas) kötet hármas tagolást
mutat, amely mind tematikájában, mind stílusában tükrözi magának Szabó
Ferencnek sokarcú szellemét: I. Irodalom, II. Művelődéstörténet, III. Teológia.
Szakfolyóiratunk szempontjából természetesen a III. rész a
leginkább érdeklődésre számot tartó, azonban röviden szólnunk kell az első két
részről is. Az elsőben fellelhető írások (előadások, tanulmányok, esszék) hűek
ahhoz a gondolathoz, amelyet Pierre Emmanueltől kölcsönöz Szabó, s amellyel az
1994-es Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik konferenciabeszédét kezdte meg:
„Biztos vagyok abban, hogy a hit a világ tavaszát jelenti, amint az ateizmus a
telet. […] Mert a tavasz hirdetése is hivatás: részvételünk az egyetemes
teremtő Aktusban” (Nyitány, p. 7). A jezsuita szerző értő tekintettel
vizsgálja, elemzi a modern és a posztmodern kor képét. Az irodalomban, a
legmélyebben emberit megszólaltató művészi szóban egyfajta locus theologicus-t
lát. A kortárs ember, annak kultúrája, szellemi valósága olyan hely, ahol a hit
tavasza megszülethet, legyen mégoly kemény is a tél. A legnevesebbeket (Pascal,
Baudelaire, Rimbaud, Claudel, Gide, Valéry, Emmanuel, Saint-Exupéry, Nietzsche,
Babits, József, Illyés, Dsida, Vas) taglaló írások mellett találkozunk ebben a
részben a két világháború közének irodalmát meghatározó Prohászkával, vagy a
polihisztor Dienes Valériával is.
A második rész (Művelődéstörténet) két fő csoportra
tagolódik. Az elsőben lelhetők fel azok a tanulmányok, amelyek Szabó kiterjedt
és évtizedes Pázmány-kutatásának eredményeit ismertetik. A korkép, a
Pázmány-recepció története és értékelése mellett nagyon értékesek azok az
oldalak, ahol a nagy magyar bíboros teológiai munkásságának értelmezésével
találkozunk (Pázmány Péter, az európai szellemáramlatok közvetítője, 217–231;
Pázmány, Szent Tamás értelmezője, 232–242; A sztoicizmus befolyása Pázmány
prédikációira, 243–255). Mindez előre mutat egy még meg nem írt
Pázmány-monográfia felé, amely nem csak a történeti tényekre, vagy a
forráskritikára korlátozódik, hanem a teológus Pázmányt képes teológiai szinten
és módszerrel bemutatni (hasonlóan szerzőnk már megjelent
Prohászka-monográfiájához). A második blokk a Jesuitica címet viseli –
itt kifejtést nyer a jezsuita iskoladrámák értelmezése, a barokk szellemiség és
stílus szellemtörténeti háttere és egy sajátos jezsuita „dráma-elmélet” is.
A kötet harmadik része (Teológia) elevenünkbe vágó
kérdéseket taglal. A szellemi-filozófiai körkép (Isten halála – avagy Isten
időszerűsége, 299–314) után tematikus fejezetek következnek, mindannyiszor
egy-egy Szabó által már hosszú évek óta ismert és ismertetett teológusról, vagy
teológiai relevanciájú gondolkodóról (Ricoeur, Rahner, de Lubac, de Chardin).
Hosszabban elemzi Joseph Moingt SJ krisztológiáját (három alfejezetben,
373–405), amely nagy visszhangot váltott ki a nemzetközi teológiai világban.
Emellett olyan hittudományi érdekességekkel is találkozunk itt, mint a
feltámadás és a kozmosz átalakulásának kérdése (406–419), vagy Keresztes Szent
János munkássága (430–441) és a szentignáci lelkigyakorlatokból ismert „érzékek
alkalmazása” nevű elmélkedési mód leírása, bemutatása (442–449). Két záró
fejezet foglalkozik az archaikus népi imádságok teológiaiságával, azok
értelmezési lehetőségeivel (450–456 és 457–477).
A kötetet – a Casaroli bíboros halálára írt rövid
megemlékezés után – bő húsz oldalnyi jegyzetanyag, bibliográfiai jegyzék zárja.
A cím programadó: Új távlatok. Abban az évben adja
kötetének ezt a címet Szabó Ferenc, amikor megszűnt a Távlatok című
folyóirat, amelytől személyes életének és munkásságának elmúlt két évtizede nem
választható el. A cím utalhat arra, hogy a kötetben olyan írásokat olvashatunk,
amelyek a Távlatokban még nem jelentek meg, de mutathatják egyszersmind
– és bizonnyal ez a fontosabb – azt az eltökéltséget, amely a most nyolcvan
esztendős jezsuitában ott él: haladni előre a kötetből is kirajzolódó úton,
hirdetni a „hit tavaszát”, s mindezt úgy, hogy nem csak hiteles hangon, de
teológiai igénnyel, szaktudományos komolysággal szólaljon meg. Sok erőt
kívánunk hozzá – ad multos annos!
Dr. Török Csaba