Michel Sabbah
Kiengesztelődés a Szentföldön?
Christus, octobre 2010,
449-455.
(Christus: a francia
jezsuiták negyedéves lelkiségi folyóirata.)
A Szerző: Mgr Michel Sabbah, Jeruzsálemi latin pátriárka 1987-2008
között.
Két könyvét a Desclée de Brouwer tette közzé: Paix sur Jérusalem (Béke
Jeruzsálemre), 2002; Lire et vivre la Bible au pays de la Bible
(Olvasni és élni a Bibiliát a Biblie földjén), 2003.
Jeruzsálem a
Megváltás városa, vagyis az emberiség Istennel és az emberek egymás közötti
kiengesztelődésének városa. Krisztus ugyanis eljött, hogy ledöntse az elválasztó
falat a választott nép és a világ más népei között (vö. Ef 2, 14), hogy
megvalósuljon a próféta szava: „Jöjjetek, menjünk fel Jákob Istenének házához…
Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és nem tanulnak többé hadviselést” (Iz 2,
3-4).
Jeruzsálem, ellentmondás jele
Jeruzsálem azonban ellentmondás jele maradt. A népek még háborúznak ott. A
Szentfödlön – Palesztina és Izrael – Isten terve, és misztériuma e föld népei
történetében és az üdvösségtörténetben, megengedte, hogy ez a föld a vallási
pluralizmus és a különböző vallások hívői közötti feszültség földje maradjon.
Mégis megőrizte ragaszkodását hitének ehhez az egyetlen és egyedüli földje
iránt. Aztán eljött Jézus, akit ugyanaz az Isten küldött, hogy „beteljesítse a
törvényt és a prófétákat” (Mt 5, 17). Tehát a kereszténység is ezen a földön
született. Aztán a VII. században jött Iszlám az arab hódítással. A történelem
folytatta menetét. Megváltoztatta az ország jellegét, kultúráját, vallásait,
lakóit. Az arám és a görög nyelv átadta helyét az arabnak; a héber csak a
cionista mozgalommal jelent meg újra.
Ma, 2000 év történelem után, ezen a földön két nép él: palesztin és izraeli;
három vallás: judaizmus, kereszténység és iszlám – konfliktus-helyzetben. Két
közös vallási hely van zsidóknak és muzulmánoknak: az első Jeruzsálem (a
Mecsetek eszplanádja a muzulmánok számára és Templom Hegye a zsidók számára); a
második Hebron (Ábrahám mecsetje vagy az Atyák sírja). Mindkét hely éles
ellentétek szülője a két vallás hívői között. A Mecsetek eszplanádja még
kizárólag a muzulmánok kezén van. De az izraeli rendőrség ellenőrzi a bejáratát,
hivatalosan hogy megelőzze az összetűzést a különböző hívők között. Minden
évben, bizonyos zsidó ünnepek alkalmával (zsidó) vallási csoportok erőszakkal
akarnak oda benyomulni. Az a hr is járja, hogy a zsidók újra akarják építeni a
Templomot a mecsetek helyén. Hebronban, Ábrahám mecsetjét az 1967-es elfoglalást
követően ketté osztották az izraeli hatóságok muzulmánok és zsidók között.
A politikai konfliktus
A konfliktus a XIX. század végén kezdődött a cionista mozgalommal. Véres
összeütközésekre került sor a két nép között 1922-ben a Palesztina fölötti brit
mandátum kezdetén.
Az Oszmán Birodalomnak 1918-ban lett vége az első világháború végén elszenvedett
katonai vereséggel. A Birodalom idején Palesztina Szíria provincia részét
képezte. Lakói zsidók – az ősi időkből itt maradt kisebbség – és arabok voltak:
muzulmánok és keresztények. A brit mandátum alatt Palesztinát első ízben
kormányozták úgy mint független politikai egységet. Az ősi lakossághoz új
népesség csatlakozott: zsidó bevándorlók. Mindenkinek, zsidóknak és araboknak
palesztin útlevelük volt, három nyelven kiállítva: angol, arab, héber.
1948-ban, a brit mandátum végén, az ENSZ határozata kettéosztotta az országot:
zsidó és arab részre, nemzetközi státust biztosítva Jeruzsálemnek. Az arabok ezt
visszautasították. Innen katonai összetűzések származtak. A zsidóknak sikerült
államot létesíteniük az ország 78 %-án. Jordánia a maradék 22%-át foglalta el,
és hozzácsatolta Jordániához. 1967-ben, az új háborúban Izrael Palesztina
maradék részét, magához csatolta Kelet-Jeruzsálemet, de a többi területet nem.
Ezek a mai napig katonai megszállás alatt vannak, ami kedvez Izraelnek a
betelepítésekhez.
1948-tól, az első időkben az arabok elutasították Izrael állam elismerését.
1988-ig kellett várni, hogy ezt megtegye az OLP (Palesztina Felszabadítási
Szervezete). Attól kezdve a palesztinaiak csak az 1967-ben elfoglalt részeket
követelik, tehát a történelmi Palesztina 22%-át.
Több közvetítés
Miután az arabok elismerték Izrael államot, 1989-ben megtartották a Madridi
Konferenciát: ez volt az első hivatalos találkozás zsidók és arabok között, hála
az amerikai és a nemzetközi közösség közvetítésének. A konferencia által
elindított békefolyamat hirtelen megszakadt, mert helyettesítették egy másik
folyamattal, amelyet titokban készítettek elő, és amely az Oslói Egyezménnyel
végződött 1993-ban. Ez volt az első egyezmény Izrael és az OLP között. Amint a
palesztinaiak 1988-ban elismerték Izrael államot, most Oslóban Izrael elismerte
a OLP-ot, – amelyet eddig terrorista szervezetnek tartott – a palesztin nép
törvényes képviselőjének. Az Oslói Egyezménynek egyedüli hibája volt, hogy az
ígéretek beváltásának túl hosszú időt, tíz évet jelöltek meg. Sikertelen lett.
Az 1999-es béke helyett 2000-ben elkezdődött a második palesztin intifada,
amelyet pontosan az váltott ki, hogy Izrael nem tartotta meg az egyezményt.
2002-ben, a Bejrútban tartott arab csúcstalálkozón teljes békét ajánlott
Izraelnek valamennyi arab ország, azzal a feltétellel, hogy megoldják a
palesztinkérdést. Izrael semmibe vette az ajánlatot.
2006-ban az USÁ-ban (Annapolis) tartott konferencián Bush elnök második
mandátuma végén összeállítottak egy „menetrendet”, hogy eljussanak a békéhez.
Újabb kudarc.
Bush után Obama elnök kijelentette, hogy véget akar vetni a konfliktusnak. Hogy
folytassa erőfeszítéseit Közel-Kelet békéjéért, szervezett közvetett
megbeszéléseket palesztinaiak és izraeliek között, amelyek ez ideig nem vezettek
eredményre. A közvetett megbeszélések után nyomást gyakoroltak a
palesztinaiakra, hogy kezdjenek közvetlen tárgyalásokat. Ez utóbbiak ezt
mondják: „A megbeszélések célja világos: hogy visszaadják az 1967-ben megszállt
területeket.” Izrael viszont így válaszol: „A területeknek csak egy részét adjuk
vissza.” Netanyau, bár közvetlen tárgyalásokra hív, kijelenti, hogy céljukat
sohasem érik el. Egyébként egy időben nem habozik kiterjeszteni az izraeli
telepítéseket palesztin területeken.
Oslo előtt volt béke-megállapodás Egyiptommal, majd Jordániával. Megegyezés
kormányok, de nem népek között. A szívek nem engesztelődtek ki. Mert erre utal a
jordániai és egyiptomi sajtó, amikor Izraelről beszél, a palesztin kérdése, nem
pedig a rajta kívül történő megegyezésekre. Addig amíg ezt a kérdést nem
oldották meg, Izrael ellenség marad. Mihelyt a palesztinaiak ezt mondják: „Az
izraeliek barátaink”, az arab világ is úgy tekint Izraelre, mint baráti népre,
és elkezdődhet a kiengesztelődés.
Lehetséges-e a kiengesztelődés?
Arabok és zsidók együtt tudnak élni. A múltban ez lehetséges volt Palesztinában
is, mint a különböző arab országokban, És napjainkban is van békés együttélés
közöttük Izrael államban is, a zsidók és nem zsidók közötti hátrányos
megkülönböztetés ellenére, és annak ellenére, hogy az izraeli állampolgár arabok
politikai támogatást nyújtanak a megszállt területeken élő palesztinaiaknak.
Hogy megvalósulhasson a kiengesztelődés, több nézeteltérést kellene
összeegyeztetni. A palesztinaiak szemében a zsidók, nem számítva egy kis
csoportot, amely sohasem hagyta el az országot, újonnan érkezett hódítók, akik
megszállták őket és uralmukat rájuk erőltették. A zsidók szerint viszont az ősök
országába való visszatérésről van szó, amelyet ugyan 2000 évvel ezelőtt
elhagytak, de amelyet minden zsidó szerte a világon megőrzött emlékezetében és
szívében.
A konfliktus meghatározása is különböző. Az izraeliek szemében a palesztin
terrorizmus elleni küzdelemről van szó. A megszállás részükről másodlagos tény.
A palesztinaiak szerint először a megszállásnak kell véget vetni, hogy
megteremtsék a független palesztin államot. E feltétellel a kölcsönös elismerés
új korszaka elkezdődhet egész Közel-Kelet számára.
A bizalom zsidók és arabok között Izraelben egyre romlik. Éles csaták folytak a
Knessetben a szélsőséges zsidó pártok tagjai és az arab pártok tagjai között.
Július 20-án egy törvénytervezetet nyújtottak be (a „zsidó és demokratikus”
állam iránti lojalitás törvényét). A Likud párt miniszterei ellene voltak a
„zsidó és demokratikus” kifejezésnek. Ebben a kívánt lojalitásnak eggyel több
akadályát láttak, és provokációt Izrael arab polgárai számára.
Ha másrészt a nagyon változatos nevelési rendszert tekintjük Izraelben, és a
nagyon uniformizáltat Palesztinában, nem mondhatjuk, hogy e helyzet kedvez a
kiengesztelődésnek. Mindkét részről a másik: ellenség. „Halál az arabokra!” – ez
a kiáltás hallatszik bizonyos izraeli tömegek részéről minden merényletnél vagy
összetűzésnél, és a palesztinaiak szerint mindig a „cionista ellenségről” van
dolguk.
Ezzel szemben az emberi jogok védelmére alakult szervezetek a másik megértésének
nyit teret, továbbá az önkritikának, tehát a kiengesztelődés előkészítésének. A
találkozásnak ez a tere létezik még bizonyos izraeli médiáknál is.
Megoldhatatlan politikai kérdések?
Jeruzsálem sajátos státusán és az izraeli betelepüléseken túl még ilyen kérdések
vannak: a menekültek visszatérése, a vízellátás és a határok meghúzása, -
mindezek akadályozzák a megoldást. De a legfőbb mindkét részről az akarás
hiánya.
Manapság, a konfliktus különböző fázisai után, a Palesztin Hatóság – ezt nem
lehet mondani a palesztinaiak többségéről – azt választotta, hogy békében akar
élni Izraellel. Még a Hamasz iszlám mozgalom is el tudná fogadni, szélsőséges
ideológiája ellenére, a két állam megoldását az 1967-es határok szerint.
Izraeli oldalról viszont hiányzik a béke megvalósításának akarata. Mert ez azt
jelentené számára, hogy engedményeket tesz a palesztinaiaknak, és le kell
állítania a területi terjeszkedést. Ma Izrael elutasítja azt, hogy visszaadja a
palesztinaiaknak az ország 22 %-át, amelyet 1967-ben elfoglalt. Izrael számára
szó sem lehet az egész terület visszaadásáról, tekintve, hogy az izraeli
telepesek elfoglalták már annak 42 %-át. Tehát esetleg csak egy részét adnák
vissza. És Kelet-Jeruzsálemet sem adnák vissza a palesztinaiaknak. Ezenkívül
Izrael számára a béke kockázat. Nem biztos, hogy meghozná a végleges
kiengesztelődést, hogy véget vetne a bosszúállásnak, vagy a Hamasz
szándékának, hogy véget vessen Izrael államának.
Nézzük a 2010. július 25-i sajtót: Mahmud Abbas elnök az Al-Quods arab
újságban egyetlen államról beszél, minthogy a két állam megoldása többé már nem
lehetséges. Az izraeli parlament volt képviselője, Avraham Burg azt javasolja,
hogy alapítsanak egy új zsidó és arab pártot egyetlen állam számára, amelyben
teljes egyenlőséget élveznének zsidók és arabok. A szamariai zsidó telepesek
Szamaria bekebelezését javasolják, anélkül hogy meghatároznák az arabok
státusát. A lojalitásról szól törvényjavaslat vitájakor Netanyahu a következő
formulát javasolja: „Zsidó és demokratikus állam, egyenlő jogokkal minden
polgára számára.”
Az újságok Izrael habozásáról beszélnek a két államról szóló határozat
megvalósításáról szólva, vagyis arról, hogy megteremtsék az Izrael államtól
független Palesztin államot. Mivel ez a megoldás járhatatlan útnak tűnik, új
megoldás felé fordulnak: egyetlen ország, egy állam zsidók és arabok számára.
Izrael számára az okoz nagy félelmet, hogy zsidók kisebbségben maradnának a
palesztin demográfiai növekedés miatt.
Tehát dilemma előtt állnak: vagy tovább élni az erőszak, a bosszú és a megtorlás
ciklusaiban, vagy pedig eljutni a kiengesztelődéshez. A palesztin állam
létrehozása az összes 1967-es területen a legjobb menekvés Izraelnek a jövőben,
hogy elfogadja az egész arab és muzulmán világ.
A hívők szerepe
A konfliktusok peremén, vagy azok ellenére a három vallás hivői találkoznak.
Számos vallásközi párbeszédet kezdeményeztek zsidók és keresztények, zsidók és
muzulmánok között, vagy együtt mindhárom vallás képviselői, pl. a Szentföldi
Vallási Intézmények Tanácsa, amelynek tagjai a jeruzsálemi Fő Rabbinátus, a
Muzulmán Főbíró és a tizenhárom keresztény közösség vezetői. Ez a Tanács mindent
megtesz, hogy figyelemmel kísérje az eseményeket és mérsékelje az
összeütközéseket.
A politikai konfliktus kihívás minden őszinte hívő számára, legyen az zsidó,
keresztény vagy muzulmán. Miért kell megölni a másikat, hogy én létezhessem?
Emberi lények halnak vagy megaláztatást szenvednek mindkét oldalon, a szívek
megtelnek gyűlölettel, betonfal választja el őket továbbra is házakat rombolnak,
földeket kisajátítanak, sok ezer palesztinai válik politikai fogollyá. És sokak
eszmét megcáfolják a helybeli tények.
2009 decemberében megjelent egy palesztin dokumentum a helyzetről: Az
igazság pillanata. Ennek lényege. Lássuk meg Isten kegyelmét minden
eseményben. Remélni kell tehát továbbra is minden nehézség ellenére. Az egyetlen
orvosság a bajjal szemben, amelytől Szentföld szenved: a szeretet parancsa.
„Szeressétek egymást!”, „szeressétek ellenségeiteket!”- ez lehet a
kiengesztelődés útja. A szeretet abban áll, hogy Isten képmását látjuk minden
emberi személyben, az ellenségben is. A szeretet abban áll, hogy elfogadjuk az
ellenséget nem csupán mint ellenséget, hanem Isten képmását. Beszélni kell az
ellenség emberségével, meggyógyítani a bajából, amely elnyomja a másikat. Így
segítjük, hogy véget vessen bajának, amelytől mi is szenvedünk: a ránk
erőszakolt politikai igazságtalanságnak.
Hinnünk kell, hogy lehetséges a kiengesztelődés. Őszinte akarattal minden
kérdést meg lehet oldani, minden akadályt elhárítani. Hinnünk kell a másik
jóságában. Kell, hogy a két nép és politikai és vallási vezetői eljussanak a
meggyőződéshez, hogy képesek a kiengesztelődésre, és hogy békében éljenek saját
államukban. Kell, hogy a vallási és politikai vezetők tudatosítsák: küldetésük –
túl minden politikai bonyodalmon – elvezessék Jeruzsálemet Istentől akart első
hivatásához: hogy a megváltás városa legyen, és megszűnjön az ellentmondás
jelének lenni; ez ellenkezik Isten és a hívők akaratával, akik arra hívattak,
mert képesek rá, hogy építsék a békét Isten földjén.
(Szabó Ferenc S.J. fordítása) |