a magyar jezsuiták folyóirata

V I L Á G N É Z E T  -  L E L K I S É G  -  K U L T Ú R A

[Nyitólap]

 

Dr. Szabó Ferenc S.J.

Dienes Valéria bergsonizmusa

[Az előadás elhangzott a Dienes Valéria-emlékülésen
a Magyar Tudományos Akadémián – 2010. november 10-én]

Bevezetésképpen én is emlékezéssel kezdem. Dienes Valériával személyesen 1965-ben Párizsban ismerkedtem meg, amikor elkísértem a Teilhard de Chardin Alapítványhoz, hogy engedélyt kérjünk Teilhard-fordítása kiadásához. Miután visszakísértem a hotelbe, még hosszan beszélgettünk Bergsonról, Teilhard és Prohászka bergsonizmusáról. Felolvasott részleteket egyik naplójából az eszméletcseréről. (Erre még visszatérek.) Igazában korábban már levelet váltottunk, főleg Babitsról faggattam. Rómából gyakran levelet váltotta Vali nénivel. A 70-es évek első felében, amikor már hazalátogathattam, felkerestem Mayáéknál a Levendula utcában. Egyszer hosszan elmondta élettörténetét: katolikus neveltetését, majd hite „elvesztését” (egyetemista korában a Pállal való megismerkedés hatására ő is ateista lett), Szabó Ervin, Jászi Oszkár és a Huszadik Század körével fenntartott kapcsolatait, a 10-es évek körül a párizsi éveket a Bergson-órákkal (amelyek következtében elhagyta materialista világnézetét), a Pállal való szakítást, franciaországi „kalandját” két gyermekével), megismerkedését a Duncan-házaspárral, majd hazatérését és  1923-as  megtérését, szellemi-lelki barátságát Prohászka Ottokárral.

Mindezt azért jeleztem, mert akkorra már jól megismerkedtünk Vali nénivel, amikor elhangzott a híres tv-interjú Vitányi Ivánnal. A Vatikáni Rádióban hozzá is szóltam, kiegészítettem, a szöveget leközölte Rónay György a Vigiliában.* Megjegyzem még: a sok (37) levélen kívül számos (részben kiadatlan) írást őrzök Vali nénitől, egy részüket most felhasználtam előadásomhoz. ** (A leírt szöveg teljes felolvasására nincs időm, csak a lényegesebbeket idézem, amelyek Bergsonnal kapcsolatosak.)

------------------

Dienes (Geiger) Valéria (1879–1978) Henri Bergson (1859–1941) kortársa és tanítványa volt, majd a mester nagy műveinek magyar fordítója és eszméinek terjesztője, továbbfejlesztője. A kommunista évtizedekben, amikor Lukács György Az ész trónfosztása c. műve szabta meg a hazai kultúrpolitikát, és tett indexre olyan nagy filozófusokat is, mint Henri Bergson, érthetően tanítványáról, Dienes Valériáról is hallgattak. A 70-es évek derekán szenzációszáma ment Vitányi Iván híres Tv-interjúja az elfelejtett filozófusnővel.  H. Bergson irracionalizmusát élesen bírálja Lukács György Az ész trónfosztása bevezetőjében, Bp. 1954, 3–26. – Vö. Szabó F.: „Ami egy interjúból kimaradt”, Vigilia, 1976. március.

**A következőkhöz: Dienes Valéria önmagáról, Szeged, 2001; „Eszméletcsere” in Prohászka ébresztése II, Bp. 1998, 277-323.    

 

A nyolcas terem emléke

Megindító, hogy a 100. évében járó DienesValéria egyik utolsó, remegő kézzel írt naplójegyzetében (1977. dec. 27) még Bergsonra emlékezik: „Emlékezés: Ültem én Bergson 8-as termében…”, kezdi. Majd arról vall, hogy szerelmes volt a „Bergson-gondolatba”. „Ilyen szerelem teszi magát a Bergson-gondolatot vallásforrássá…” „Aki egyszer Bergsoné lett, mindig Bergsoné marad. Mi a titka ennek? Talán Péguy tudta.” Igen, század elején Péguy is járt a Collége de France-ba Bergson előadásaira, és elvitte oda a Maritain-házaspárt, ők meg más írókat, művészeket, későbbi konvertitákat, akikre ugyanúgy felszabadítóan hatott Bergson, mint Dienes Valériára.

1957-ben kiadatlan „Bergson” c. esszéjében hosszan visszaemlékezik a Bergson-órákra. Költőien érzékelteti azt az izzó szellemi légkört, amely a híres 8-as termet betöltötte, és amiről számos egykorú Bergson-hallgató tanúskodik. Így kezdődik: „Jelenléte betöltötte a termet. Sugárzott. Magas katedrájának elsőpados árnyékában ültünk. Csodálatos világító fej jelent meg az asztal felett. Tekintete kéken simított végig a termen, a sűrű emberarcokon. Megszólalás halk, tiszta artikulációs beszéd, ennél csak a gondolat lehetett finomabb, amelynek elemzésére vállalkozott. Azt mondta, hogy egész évben ezen a napon s ebben az órában a lélekről és a testről akar beszélni. A Szellem és a Test – mondta a címet. (…) Elkezdődött egy „emlékezés”, egy fakadó forrás, abból a messze múltból való, amikor a boldogság elfogulatlan biztonságában, a teremtő élet munkájának talaján kezdett élni bennem egy megújulás, amely a régi énemből kiemelt engem. Ez a folyamat azt a nevet viselhetné: bergsoni évek.”

Később: „…és lefolyt a tanév. Tele színes, gazdag emlékeznivalóval. Annak a nagy belső átalakulásnak külső kerete az a minden ízében termékeny párisi szellemi atmoszféra volt, amilyet csak az a Quartier Latin tud adni. Nem kellett földrengés a mi ateistás materializmusunkból való kivetkőzéshez, csak el kellett kezdeni gondolkozni a Nyolcas Terem levegőjében. És hazavinni a gondolatot…”

Az esszé végén ezt olvassuk: „A gondolat megelevenedése folyt ezeken az órákon. Mindenki a saját belső készletével, mindenki a saját „érzékével”, mondjuk belső érzékszerveivel dolgozott, felvételezett és egyesült a feléje áradó gondolatban. Átnevelődés, áthasonulás volt –, metafizikának, a Valóság átélésének iskolája. Visszafordulni már nem lehetett. Az evolúció ereje volt ez, az egyéni eszméletfejlődés visszaverődésében, vagy inkább beleolvadó lendületében, mert ez az egység megállíthatatlanul tart Előre és Felfelé. Bennünk volt a megújulás. De még hosszú, tarka, eseménydús Nagyidőnek kellett letelni 1923-ig, onnan 1957-ig, hogy a lélek élte tényein nevelődve arra érjen, amivé szánta Isten.”

Dienes Valéria 1911-ben írt leveleiben nagy lelkesedéssel számol be barátjának, Babitsnak élményeiről, Bergson rá gyakorolt hatásáról. 1911. ápr. 19-én hosszú levelet írt Mihálynak, amelyben baráti tanácsokat ad neki, hogy nyugtalan igazságkeresésében „a te belső életed is megtalálhatja a maga nagy gazdag folyamát, ahol összeömlik a soká egymásnak ártó ezer kívánság, s egymást szépíti, igazabbá, teljesebbé teszi…” 1911. július 15-i ugyancsak hosszú levelében Bergson perszonalizmusát állítja Mihály elé, hogy megtalálja önmagát. Valójában a korábban nihilista Babits már tanulmányozta Bergson filozófiáját. 1910-ben tanulmányt írt a Nyugatba „Bergson filozófiája” címmel, amelyet Valéria visszafordított franciára, és felolvasta Bergsonnak. A Mester megjegyezte: ez az ő „pensée”-jának legjobb összefoglalása.[1]  D. Valéria  Bergsontól megtanulja azt, hogy az ember több mint a teste, hogy minden személy önteremtő eszmélet, hogy az átélt időn (durée) keresztül rányitunk a lét titkára. Az eszmélődő ember, aki az idő végtelene felé kitárul, valami egészen újat fedez fel: az idő határtalanságát mind a múlt, mind a jövő felé. Valéria ezt írja: „Eszméletünk múltja ébredésünkkel kezdődik, de ha egyszer ébred, nem tud többé lezárulni. Teremtett lélek csak Teremtőből meríthetett, csak annak a képére és hasonlatosságára keletkezhetett.” – Dienes Valéria ilyen eszmélés révén nyit rá a Transzcendensre.

Dienes Valéria a bergsonizmus hazai közvetítője

 Sándor Pál, aki némileg már kiigazítja Lukács György egyoldalú és torzító Bergson-értékelését, könyve végén[2] a filozófus magyarországi hatásáról szólva, ezeket írja: „Az a körülmény, hogy Bergson fontosabb művei (Idő és szabadság, Teremtő fejlődés, Tartam és egyidejűség, A nevetés, Bevezetés a metafizikába, Metafizikai értekezések) magyarul megjelenhettek, nemcsak annak a társadalmi, objektív érdeklődésnek tulajdonítható, amely a bergsoni filozófia – nagyrészt mint nyugati divatos eszmei áramlat – iránt megnyilvánult, hanem annak a szubjektív előfeltételnek is, hogy e művek fordítója és propagátora, Dienes Valéria, Bergson személyes tanítványa volt.” Sándor Pál még felsorolja a Bergsonról szóló magyar tanulmányokat, kiemelve Dienes Valéria „Bergson lélektana” (az Idő és szabadság kötet bevezetése), valamint Babits Mihály már említett tanulmányát.

Az Idő és szabadság címmel Bergson első nagy, Eszméletünk közvetlen adatai című munkájának[3] Bergson doktori értekezésének magyar fordítása jelent meg. Dienes Valéria 1923. október 7-i előszavában jelzi, hogy „a szerzőtől összes munkáinak magyar fordítására nyert kizárólagos felhatalmazásunknál fogva kilátásba helyezzük a L’Évolution Créatrice /1906/ és a Matière et Mémoire /1897/ mielőbbi közzétételét is.” Az Essai bevezetésében D.V. a bergsoni filozófia értelmezésének kulcsát adja kezünkbe. Természetesen itt már utal Bergson többi, addig megjelent műveire is, mestere filozófiájának fejlődésére. A kötet végén fontos fordítói megjegyzéseket tesz, többek között megmagyarázza, hogy miért fordította a conscience-t tudat helyett eszmélettel. „Alkalmasabb volt a bergsoni terminológia középpontjául, mint a lélektani használatra készített tudat szó, melynek értelmi rezonanciája tisztán tudományos, a mindennapi nyelvben tartalmassá és színessé vált eszmélet jelentés-körével szemben.”[4]

A bevezető tanulmányban DV hosszan elemzi a durée (tartam, tartamosság) jelentését. „A lelki élet kvalitás-áramlat és időssége adja minőséges megújulását. (…) A tartam e minőséghalmazok haladó felgöngyölődése, minden múltnak a jelenbe szűrődése és folytonos érvényesülése, valóságos pszichikai univerzum, mely magában foglal és előresodor mindent, amit csak valaha átéltünk. A múlt e megmaradása Bergsonnál maga a tiszta lelkiség, az eszmélés fővonása.” „A múlt megmaradása nem egyjelentésű a visszaemlékezéssel.” A „tartamosság közvetlenül az eszméletben ismerhető meg.” (…) Az Essai-ben a szabadság problémája nyer általa új formulázást, a Matière et Mémoire-ban a test és lélek, anyag és szellem viszonya jut megvilágításhoz s eszköz gyanánt egy új lélektani alapjai tevődnek le, a L’Évolution Créatrice-ben pedig ugyanez a használat közben megterhelődött s új munkaképességekhez jutott alapszemlélet alkalmazódik bizonyos fejlődéstani meggondolásokra és jut egy sajátságos dualisztikus kozmogóniára.”[5]

Az erkölcs és a vallás két forrása

Mindezeket DV bővebben kifejti a Bergson halála után, a negyvenes évek elején írt Henri Bergson (1859–1941) c. tanulmánya, amelyben elemzi mestere fejlődését az Essai-től a Deux sources-ig.

Ezt a kiadatlan tanulmányát közzétettem Az erkölcs és a vallás két forrása (Szent István Társulat, 2002) bevezetőjéül. Dienes Valéria hagyatékában ugyanis megtaláltam Bergson utolsó nagy művének fordítását, amelyről eddig nem tudtunk. Az utolsó hiányzó tucatnyi oldalt hozzáfordítottam, és kicsit átsimítottam a fordítást, mielőtt a SZIT-nek átadtam kiadásra.

Itt jelzem, hogy 1933. márc. 16-án a Nyugatban Babits Mihály lelkesen ismertette a „várva várt” könyvet. Elmondta, hogy az elsők között volt, akik Magyarországon Bergson nevét leírták. „Az első érzésem, mikor Bergsont fiatal koromban először olvastam, a fölszabadulás érzése volt. Ez a gondolkodókétségtelenül megszabadította a filozófiát a ’természettudományos’ és agnosztikus század bizonyos fojtó előítéleteitől és csüggedéseitől, s közvetlen adatokból s pszichológiai tapasztalatokból indulva ki, az empirikus naturalizmust a saját fegyvereivel verte meg. (…) A teremtő fejlődés végén, 1907-ben, Bergson jelezte, hogy majd foglalkozik az istenkérdéssel; hosszú ideig hallgatott erről. A hosszú attente után végre itt van kezemben a könyv, mely Bergson filozófiai művét az erkölcs és isteni problémák végiggondolásával betetőzi: Les deux sources de la morale et de la religion.”[6] Babits ezután részletes elemzést ad a könyvről, amelyben Bergson – a keresztény misztikusokat is tanulmányozva – eljut a Szeretet-Istenig.

Dienes Valéria az említett tanulmányban így elemzi Bergson negyedik nagy tanulmányát, a Két forrás-t. „Benne Bergson negyedszer és utoljára alkalmazza kutatásmódját, ezúttal még tágabb területre tágítva munkamezejét. (…) Ha lefejtjük e mű alapgondolatáról mindazt, amivel a kivitel fölékesítette, az egész bergsoni művön végigvonuló Tartam-intuícióból fakadó teremtő fejlődésnek a tapasztalati világban elérhető legmagasabb állomását pillanthatjuk meg a keresztény misztika hatalmas élménykincsében, mely Bergson számára az emberi szellemiség csúcsteljesítményét jelenti. Az emberiség e morális hősei, az evangélium neveltjei a teremtő fejlődésnek új győzelmét képviselik. A teremtő fejlődés szellemlépteiben mindegyikük egyetlen és megismételhetetlen megújulás az anyagon áttörő eszméleti erőnek új meg új állomásai, egybehangzó tanúságok arról, hogy a lát Okának és Céljának a mi eszmélésünk köréből vett legjobban megközelítő vonása a szeretet.”[7]

„Isten szeretet és szeretet tárgya: ez a miszticizmus egész hozadéka. Erről a kettős szeretetről beszél vég nélkül a misztikus. Leírása befejezhetetlen, mert a leírnivaló kifejezhetetlen. De az, amit világosan megmond, annyi, hogy az isteni szeretet nem valami az Istenből, hanem maga az Isten. Ehhez az útbaigazításhoz csatlakozik a filozófus, aki Istent személynek tartja, és mégsem akar durva antropomorfizmusba esni.”[8]

Bergson a következőkben elmondja, hogy a Két forrásban a Teremtő fejlődés folytatását, második részét írta meg. A misztikus a szeretetben látja Isten lényegét; a filozófus ezt a szeretetet teremtő energiának fogja fel. Egyes lények azért hívattak létre, hogy szeressenek és szeressék őket, minthogy a teremtő energiát a szeretettel kell meghatároznunk. E lények különböznek Istentől, aki maga a szeretetenergia; ezért csak a világegyetemben jöhettek létre, és a világegyetem értük, miattuk lett.”[9]

A Két forrás-ban Bergson csak egyszer beszél Krisztusról. „A kereszténység eredténél ténylegesen ott van Krisztus”, szögezi le. Nem vitatja itt Krisztus isteni természetét, megelégszik a Krisztus-tény állításával, és a Hegyi Beszédet Hozzá kapcsolja. „Egyszerűen csak ezt mondjuk: ha a nagy misztikusok olyanok, amilyeneknek leírtuk őket, akkor utánzói vagy eredeti, de tökéletlen folytatói annak, amit tökéletesen valósított meg az Evangéliumok Krisztusa.”[10]

Ide kell még kapcsolnunk Bergson személyes vallomásait és szellemi végrendeletét is. Ez utóbbiban leszögezi: „Elmélkedéseim egyre inkább a katolicizmus közelébe vezettek, amelyben a judaizmus beteljesedését látom. Megkeresztelkednék, ha nem látnám évek óta az antiszemitizmus hullámát (…) , amely elönteni készül az egész világot. (Eddig Sándor Pál is idézi a végrendeletet.) Bergson a folytatásban azt óhajtja, hogy katolikus pap mondjon imát temetésekor, ha ezt Párizs bíboros érseke engedélyezi. „Senki előtt nem kell eltitkolni, hogy én erkölcsileg a katolicizmushoz tartozom…” Kívánsága teljesült. De Tonquédec jezsuita mondott imát sírjánál.[11]  

„Eszméletcsere”

 Dienes Valéria hosszú életét és tevékenységét a bergsoni eszmevilág – az intuíció, az időreform (durée/tartam, megélt idő) és a „teremtő fejlődés” (a lét dinamizmusa) – alakította. Bergson-fordításai és értelmezései, valamint az az „eszméletcsere”, amely Bergson–Teilhard–Prohászka rokon eszméit továbbgondolva teremtő eszmélődésében – valami csodálatos ozmózis révén – megvalósult. Erről tanúskodnak hajnali (jórészt kiadatlan) naplójegyzetei, amint egy nagyobb tanulmányomban megmutattam.[12] Dienes Valéria, aki 1924–1927 között az ugyancsak „bergsonista” Prohászka Ottokár püspökkel is szellemi/lelki barátságot kötött, majd felfedezte Henri Bergson és Pierre Teilhard de Chardin szellemi rokonságát (a 60-as években a jezsuita gondolkodó esszéiből is fordított,[13] 1967. május 22-én ezt jegyezte be naplójába „Szeretném felgyújtani azt a belső tüzet, amit az én nagy lelkeim tápláltak: kinek melyik volna alkalmasabb: Bergson–Prohászka–Teilhard; szeretném megírni a nagy Triót (…): Henrik–Ottokár–Péter trióját, akik abban az Időn kívüli örök állapotban talán el tudnák mondani az Idők emberének azt, amit nem találnak meg maguk…”

1970. május 14: „Ottokár és Henrik az örökkévalóságban karöltve járó lelkek. Szomszédos Terra-évben születtek. A véges életszakaszban egymástól földileg ’messze’ élnek. Sohasem cserélik ki gondolataikat emberszóval. Henrik nem érti Ottokár nyelvét. Ottokár olvassa Henriket. Gondolataik emberlelkekben mégis összeélednek. Még Péter nincs itt, később jön. Hozza az ideszánt gondolatfejlődés kezdődő szintézisét….”

Dienes Valéria „Eszméletcsere”c. (kiadatlan) esszéjében elkezdte megvalósítani tervét. Elképzeli Bergson és Prohászka beszélgetését, „eszméletcseréjét. Az „elmék párbeszédében” bemutatja Bergson és Prohászka ismeretelméletét, beszélnek az intuícióról, közben említés történik Teilhard-ról is. Idézek a párbeszédből:

Prohászka: „Én ismeretelméletem kettősségét már nem az emberi eszmélet magyarázatában, hanem Krisztus valóságában vettem munkába, és megépítettem a magyar lelkek számára az egyházias Krisztus-valóságot. Te messziről jöttél Krisztus felé.”

Bergson: „Jól mondod: én gyermekkori judaizmusomból léptem ki. Én nem nevelődtem benne, mint te, hanem úgy kellett fölfedezni a Krisztust. Sohasem tudtam teljesen kibeszélni magamat róla, mert sohasem mondtam ki utolsó szavamat sem. Mégis a Két forrás című művemben a misztikus empíriával egybehangzóan és főleg a katolikus misztika kijelentéseinek értelmében azzal a meggyőződésemmel konkludáltam, hogy Isten – szeretet. Ez a Krisztus tanítása. Így én is a te konklúziódra jutottam…”

A párbeszéd következő szakaszában Dienes Valéria még jobban kidolgozza azt, hogy milyen hatások, felismerések révén jutott el Bergson ahhoz a felismeréshez, hogy Isten = Agapé. Prohászka már nem ismerhette a Két forrás-t, amely oly mély benyomást gyakorolt 1933-ban – mint láttuk – Valéria ifjúkori barátjára, Babits Mihályra.

1973. febr. 7-i levelében Valéria Kardos Pál Babits-könyvéről írt kritikámat megköszönve arra reflektál, hogy Babits is „evolutív” ember volt: „…Hogy mennyire evolutív lények vagyunk és hogy egymás megérzése céljából, talán a jó régi logika helyett valami ’evologikát’ kellene elfogadni, amelynek megvannak a maga evolutív törvényei: ismétlődéstelenség, visszafordíthatatlanság, alapművelet-nélküliség, inverz műveletek teljes hiánya, minden ’mennyiség’ megcsúfolása, és mégis valami titkos módon másodrendű törvényekkel dolgozó, amelyeket nehéz még mindig ’törvényeknek’ nevezni, mert titkok, a ’Teremtés’ titkai, az a múlt-megmaradás, az a jövő-invázió, amiből folyton a jelen születik…folytassam? Ez a Babits egy ilyen példatár. És talán valamennyien ilyen példatárak vagyunk, csak nem vesszük észre, annyira belesulykolódtuk magunkat kész fogalmainkba, amelyeknek mankóira olyan nagyon szükségünk van. – Kedves Feri! Gyorsan sóhajtottam egy köszönetet…”

Ha valaki, akkor Dienes Valéria valóban evolutív lény volt, és az evologika addig meg nem fogalmazott ’törvényei’ szerint gondolkozott, továbbfejlesztve Bergson, Prohászka és Teilhard meglátásait. Bármire reflektál is hozzám küldött leveleiben, eszmélődésében mindig valami új van születőben. Bergsontól és Babitstól Prohászkán és Teilhard de Chardin-en keresztül Dienes Valériáig szélesedik és mélyül – vagy inkább misztikus magasságokig lendül – az eszméletcsere, végül az örök isteni Akaratig, az Ómegáig száll a Gondolat. És ebben az isteni–emberi–kozmikus távlatokat táró vízióban – ebben a „léleklátásban” – megvan a helye az Australopithecusnak éppúgy, mint a mai homo sapiensnek, mint názáreti Máriának és a kozmikus Krisztusnak. Vali néni élete vége felé már csak versben és énekben tudja kifejezni „eszmélése teljes világát”. Jézus neve számára „szeretetsugár”, „szent mágia” vagy áldott „isteni erőtér”. Itt már a középkori „Amor sanctus” modern változata zeng tovább.

Befejezésül 1974. május 6-i leveléből idézek, amely a 95 éves Valéria lelki fiatalságáról tanúskodik.

„Kedves Feri! Ilyenkor a rigók teledalolják a Levendula utcát, és ha valami szép Bach- muzsikával én kiszólok a teraszról, ők is beleszólnak, mégpedig a ritmusfajoknak oly csodálatos elfogadásával, hogy szinte bele lehetne kottázni, talán a ’Brandenburgi’ vagy egyéb ütemekbe…” Később: küld egy AVE-füzért („Istenszülő az örök Akaratban”; majd így folytatja: „A földi dolgaimból is küldök valamit. Volt itt egy szemiotikai konferencia, ahová elméleti múltam alapján meghívtak, és Tihanyban tartottam egy előadást a plenáris együttesnek ilyen címmel: Jel és mozdulat (Evologika), ennek kivonata is elindul ezzel a levéllel. (***) Talán ráér elolvasni valamikor. Akarok Magával szellemi kapcsolatban maradni. Azért küldöm ezeket. (Persze Tihanyba úgy kerültem, hogy a pódiumig vittek oda-vissza. (…) Majd arról ír, hogy megzenésíti a szentmise bizonyos részeit. (…) – Hát, kedves jó Ferim, a rigódalok efféle dalokba mennek át. És a Levendula utca továbbadja s rájuk bízza a szeretetteljes köszöntést – rigóhangon: Valéria.”

 

***Kiegészítés

Vali néni gépelt szöveget küldött, egy kis cédulán jelezte: „Kedves Feri, ilyesmiket mondtam azon a tihanyi Konferencián, előre összefoglaltam, mert úgy volt, hogy ilyen öregen már nem megyek le, csak Gee /Gedeon/ leviszi, de aztán mégis levittek; nem olvastam ezt, mert jobban szeretek szabadon beszélni, ha már ott vagyok. De lényegében ezt szántam arra a konferenciára…”

A „Jel és mozdulat” (Evologika) gépelt példánya így kezdődik:

„Az a kutatás, amelyről itt beszámolok, évtizedeken át (1915 óta) folytatódó elméleti és gyakorlati munkának jelen ütemeiből való. Eredményeit kezdettől fogva az ember megismerésének a mozdulatrendszer eszközeivel való gazdagítására szántam. Azaz ébredési tünetek között, amelyek a századfordulón az emberiség szellemi életét jellemezték, elevenedik meg az az antropológia, mely Pavlov és Bechterev óta mozdulatpszichológiával világítja meg az eszméleti jelenségeket. Ezt a gondolatot filozófiailag is megalapozza, sőt egy fiziológiai eredményt metafizikával megelőz (Henri Bergson és Pierre Marie), az esztétikát új utakra tereli (Benedetto Croce), a képzőművészeteket új irányokkal gazdagítja (impresszionizmus, expresszionizmus, kubizmus stb.), még a táncszínpadot is gondolatközlővé teszi (szabad tánc, a jövő tánca, Béjart-előzmények), mindezt s még sok mást, az időnek tartammá éledése, az átélt idő megpillantása révén, mely az emberi alkotásoknak közlésére is új látóhatárt nyitott.”

Az ember – mozdulat kapcsolatról írva így hangsúlyozza Bergson befolyását: „A legteljesebb embertanulmány a teljes mozdulattanulmányon alapul. Nem mozgást, hanem mozdulatot mondok. A mozdulatnak a mozgás fizikai tényezőin kívül pszichológiai tényezője is van. A fizikai mozgás tér–idő–erő hármasa az életjelenségekben a negyediknek: a jelentésnek szolgálatában áll. Így a mozdulat teljes tanulmánya négyágú feladat. Mikor a századforduló körül Bergson gondolatainak és a két Duncan mozdulatkincsének hatására ebbe a tanulmányba fogtam, nem a mozdulat puszta gyakorlata, hanem annak az emberi fejlődésben adott szerepe érdekelt. Ezért neveztem el munkámat ’orkesztikának’ (mozdulattanulmánynak; az orcheomai=mozdulok értelmében). A Matière et Mémoire-ban megjelenő mozdulatpszichológia és az Évolution créatrice fejlődéstana dolgozott gondolkodásomban, amellyel Isadora táncait és Reymond geometriai mozdulatkincsét szemléltem a XX. század második tizede után.” (…)

„Minden emberközi információelmélet azon múlik, hogyan értelmezzük ezt az érintkezést. Az eszmélettartalmak eredeti mivoltukban más elmékbe át nem vihetők, és egyéb kapcsolatuk nem valósítható, mint a közös birodalomba tartozó mozdulataink jelentésének megértése. Azt a mozdulathidat, amelyen át gondolataink kicserélődnek: jelnek nevezzük. Minden jel mozdulat eredetű, bármelyik érzékszervünk vállalta is ennek közvetítését. A jel közvetítő hatásának megértéséhez eszméletünk szimbolizáló hajlamának megvilágítására van szükségünk, amelyet az átvevő, a mozdulatrezonanciát végző fél az átvett mozdulattal újra eszméléssé szublimál. Ez az eszméletből mozdulattá és a mozdulatból újra eszméletté változó műveletinverzió, az eszméletcsere, ennek a két folyamatnak a találkozása. Egyik a szimbólummá változtatás, a mozdulatjelenség, amely eszméletből fakad és mozdulattá válik, másik a szublimálás, mely a rezonált mozdulatból fakad és újra eszmélést teremt. Ez az eszméletcsere lefolyása.”

Valéria később megküldte a Táncművészeti Értesítő 1977/1. számának különlenyomatát, amelyben „A szimbolika főbb problémái” c. tanulmányát közölték, és amelyben bővebben kidolgozta az evologikát. Ezt közölte Dienes Gedeon 1995-ben a Dienes Valéria: Orkesztika – mozdulatrendszer c. gyűjtőkötetében (Planétás, Bp. é. n., 66–86.)


[1] Babits tanulmányát 1987-ben felvették bevezetőnek a Dienes Valéria által magyarra fordított, és 1930-ban kiadott Teremtő fejlődés 1987-es reprint kiadásába.

[2] Henri Bergson filozófiája, Gondolat, 1967, 318.

[3] Eredetileg Essai sur les données immédiates de la Conscience, 1889.

[4] Idő és szabadság, reprint kiadás, Szeged, 1990, 197. –Tverdota György kimutatta, hogy József Attila nagy Eszmélet c. költeményét a Bergson-fordító DV ihlette. Vágó Mártától is tudjuk, hogy József Attila nagy érdeklődéssel olvasta eredetiben Bergson Teremtő fejlődés-ét.

[5] H. Bergson: Idő és szabadság, 10–11.

[6] Babits M.: Könyvről könyvre, Magyar Helikon, 1973, 110–120.

[7] Uo. 15. o.

[8] Az Erkölcs és a vallás két forrása, Bp. 2002, 278.

[9] Uo. 283–284.

[10] Uo. 264–265.

[11] Vö. H. Gouthier: Bergson et le Christ des Evangiles, Fayard, Párizs, 1961. Jean Guitton: Oeuvres complétes, Desclée de Br. Párizs, 1967, 7–41.- Minderről bővebben lásd tanulmányomat: „Bergson útja az Evangéliumok Krisztusa felé”, Vigilia, 1981/1 = Lélekben és igazságban, Róma 1986, 225–240. – Babits Bergson katolizálásnak hírére megjegyzi : „Félvér volt, de vallása zsidó. Filozófiája azonban a katolicizmushoz állt közel. Ezért sokat térítették. Az érsek szerint azért kívánta a titoktartást, hogy a szidóellenesség, zsidótörvény korában ne lássék. Nálunk is a katolikusok propagálták, főleg Prohászka.” (Utalás Prohászka „ A lényegismeret Bergson tanában és a régi filozófiában” c. tanulmányára.) (Beszélgetőfüzetek II, 1980. 324-326).) 

[12] Eszméletcsere”, in: Prohászka ébresztése II, Budapest, 1998, 277–323.

[13] Hit az emberben, Bp. 1968.

 [ Nyitólap  |  Jezsuiták  |  Katolikus  |  Katolikus Rádió  |  Magyar Kurír  |  Plébánia | Breviárium ]