Dr. Szabó
Ferenc S.J.
Dienes Valéria
bergsonizmusa
[Az előadás elhangzott a
Dienes Valéria-emlékülésen
a Magyar Tudományos Akadémián –
2010. november 10-én]
Bevezetésképpen én is emlékezéssel kezdem. Dienes
Valériával személyesen 1965-ben Párizsban ismerkedtem meg, amikor elkísértem a
Teilhard de Chardin Alapítványhoz, hogy engedélyt kérjünk Teilhard-fordítása
kiadásához. Miután visszakísértem a hotelbe, még hosszan beszélgettünk
Bergsonról, Teilhard és Prohászka bergsonizmusáról. Felolvasott részleteket
egyik naplójából az eszméletcseréről. (Erre még visszatérek.) Igazában korábban
már levelet váltottunk, főleg Babitsról faggattam. Rómából gyakran levelet
váltotta Vali nénivel. A 70-es évek első felében, amikor már hazalátogathattam,
felkerestem Mayáéknál a Levendula utcában. Egyszer hosszan elmondta
élettörténetét: katolikus neveltetését, majd hite „elvesztését” (egyetemista
korában a Pállal való megismerkedés hatására ő is ateista lett), Szabó Ervin,
Jászi Oszkár és a Huszadik Század körével fenntartott kapcsolatait, a 10-es évek
körül a párizsi éveket a Bergson-órákkal (amelyek következtében elhagyta
materialista világnézetét), a Pállal való szakítást, franciaországi „kalandját”
két gyermekével), megismerkedését a Duncan-házaspárral, majd hazatérését és
1923-as megtérését, szellemi-lelki barátságát Prohászka Ottokárral.
Mindezt azért jeleztem, mert akkorra már jól
megismerkedtünk Vali nénivel, amikor elhangzott a híres tv-interjú Vitányi
Ivánnal. A Vatikáni Rádióban hozzá is szóltam, kiegészítettem, a szöveget
leközölte Rónay György a Vigiliában.* Megjegyzem még: a sok (37) levélen
kívül számos (részben kiadatlan) írást őrzök Vali nénitől, egy részüket most
felhasználtam előadásomhoz. ** (A leírt szöveg teljes felolvasására nincs időm,
csak a lényegesebbeket idézem, amelyek Bergsonnal kapcsolatosak.)
------------------
*
Dienes (Geiger) Valéria (1879–1978) Henri Bergson
(1859–1941) kortársa és tanítványa volt, majd a mester nagy műveinek magyar
fordítója és eszméinek terjesztője, továbbfejlesztője. A kommunista
évtizedekben, amikor Lukács György Az ész trónfosztása c. műve szabta meg
a hazai kultúrpolitikát, és tett indexre olyan nagy filozófusokat is, mint Henri
Bergson, érthetően tanítványáról, Dienes Valériáról is hallgattak. A 70-es évek
derekán szenzációszáma ment Vitányi Iván híres Tv-interjúja az elfelejtett
filozófusnővel. H. Bergson
irracionalizmusát élesen bírálja Lukács György Az ész trónfosztása
bevezetőjében, Bp. 1954, 3–26. – Vö. Szabó F.: „Ami egy interjúból kimaradt”,
Vigilia, 1976. március.
**A következőkhöz: Dienes
Valéria önmagáról, Szeged, 2001; „Eszméletcsere” in Prohászka ébresztése
II, Bp. 1998, 277-323.
A nyolcas terem emléke
Megindító, hogy a 100. évében járó DienesValéria egyik
utolsó, remegő kézzel írt naplójegyzetében (1977. dec. 27) még Bergsonra
emlékezik: „Emlékezés: Ültem én Bergson 8-as termében…”, kezdi. Majd arról vall,
hogy szerelmes volt a „Bergson-gondolatba”. „Ilyen szerelem teszi magát a
Bergson-gondolatot vallásforrássá…” „Aki egyszer Bergsoné lett, mindig Bergsoné
marad. Mi a titka ennek? Talán Péguy tudta.” Igen, század elején Péguy is járt a
Collége de France-ba Bergson előadásaira, és elvitte oda a Maritain-házaspárt,
ők meg más írókat, művészeket, későbbi konvertitákat, akikre ugyanúgy
felszabadítóan hatott Bergson, mint Dienes Valériára.
1957-ben kiadatlan „Bergson” c. esszéjében hosszan
visszaemlékezik a Bergson-órákra. Költőien érzékelteti azt az izzó szellemi
légkört, amely a híres 8-as termet betöltötte, és amiről számos egykorú
Bergson-hallgató tanúskodik. Így kezdődik: „Jelenléte betöltötte a termet.
Sugárzott. Magas katedrájának elsőpados árnyékában ültünk. Csodálatos világító
fej jelent meg az asztal felett. Tekintete kéken simított végig a termen, a sűrű
emberarcokon. Megszólalás halk, tiszta artikulációs beszéd, ennél csak a
gondolat lehetett finomabb, amelynek elemzésére vállalkozott. Azt mondta, hogy
egész évben ezen a napon s ebben az órában a lélekről és a testről akar
beszélni. A Szellem és a Test – mondta a címet. (…) Elkezdődött egy „emlékezés”,
egy fakadó forrás, abból a messze múltból való, amikor a boldogság elfogulatlan
biztonságában, a teremtő élet munkájának talaján kezdett élni bennem egy
megújulás, amely a régi énemből kiemelt engem. Ez a folyamat azt a nevet
viselhetné: bergsoni évek.”
Később: „…és lefolyt a tanév. Tele színes, gazdag
emlékeznivalóval. Annak a nagy belső átalakulásnak külső kerete az a minden
ízében termékeny párisi szellemi atmoszféra volt, amilyet csak az a Quartier
Latin tud adni. Nem kellett földrengés a mi ateistás materializmusunkból való
kivetkőzéshez, csak el kellett kezdeni gondolkozni a Nyolcas Terem levegőjében.
És hazavinni a gondolatot…”
Az esszé végén ezt olvassuk: „A gondolat megelevenedése
folyt ezeken az órákon. Mindenki a saját belső készletével, mindenki a saját
„érzékével”, mondjuk belső érzékszerveivel dolgozott, felvételezett és egyesült
a feléje áradó gondolatban. Átnevelődés, áthasonulás volt –, metafizikának, a
Valóság átélésének iskolája. Visszafordulni már nem lehetett. Az evolúció ereje
volt ez, az egyéni eszméletfejlődés visszaverődésében, vagy inkább beleolvadó
lendületében, mert ez az egység megállíthatatlanul tart Előre és Felfelé.
Bennünk volt a megújulás. De még hosszú, tarka, eseménydús Nagyidőnek kellett
letelni 1923-ig, onnan 1957-ig, hogy a lélek élte tényein nevelődve arra érjen,
amivé szánta Isten.”
Dienes Valéria 1911-ben írt leveleiben nagy lelkesedéssel
számol be barátjának, Babitsnak élményeiről, Bergson rá gyakorolt hatásáról.
1911. ápr. 19-én hosszú levelet írt Mihálynak, amelyben baráti tanácsokat ad
neki, hogy nyugtalan igazságkeresésében „a te belső életed is megtalálhatja a
maga nagy gazdag folyamát, ahol összeömlik a soká egymásnak ártó ezer kívánság,
s egymást szépíti, igazabbá, teljesebbé teszi…” 1911. július 15-i ugyancsak
hosszú levelében Bergson perszonalizmusát állítja Mihály elé, hogy megtalálja
önmagát. Valójában a korábban nihilista Babits már tanulmányozta Bergson
filozófiáját. 1910-ben tanulmányt írt a Nyugatba „Bergson filozófiája”
címmel, amelyet Valéria visszafordított franciára, és felolvasta Bergsonnak. A
Mester megjegyezte: ez az ő „pensée”-jának legjobb összefoglalása.
D. Valéria Bergsontól megtanulja azt, hogy az ember több mint a teste, hogy
minden személy önteremtő eszmélet, hogy az átélt időn (durée) keresztül
rányitunk a lét titkára. Az eszmélődő ember, aki az idő végtelene felé kitárul,
valami egészen újat fedez fel: az idő határtalanságát mind a múlt, mind a jövő
felé. Valéria ezt írja: „Eszméletünk múltja ébredésünkkel kezdődik, de ha
egyszer ébred, nem tud többé lezárulni. Teremtett lélek csak Teremtőből
meríthetett, csak annak a képére és hasonlatosságára keletkezhetett.” – Dienes
Valéria ilyen eszmélés révén nyit rá a Transzcendensre.
Dienes Valéria a
bergsonizmus hazai közvetítője
Sándor Pál, aki némileg már kiigazítja Lukács György
egyoldalú és torzító Bergson-értékelését, könyve végén
a filozófus magyarországi hatásáról szólva, ezeket írja: „Az a körülmény, hogy
Bergson fontosabb művei (Idő és szabadság, Teremtő fejlődés, Tartam és
egyidejűség, A nevetés, Bevezetés a metafizikába, Metafizikai értekezések)
magyarul megjelenhettek, nemcsak annak a társadalmi, objektív érdeklődésnek
tulajdonítható, amely a bergsoni filozófia – nagyrészt mint nyugati divatos
eszmei áramlat – iránt megnyilvánult, hanem annak a szubjektív előfeltételnek
is, hogy e művek fordítója és propagátora, Dienes Valéria, Bergson személyes
tanítványa volt.” Sándor Pál még felsorolja a Bergsonról szóló magyar
tanulmányokat, kiemelve Dienes Valéria „Bergson lélektana” (az Idő és
szabadság kötet bevezetése), valamint Babits Mihály már említett
tanulmányát.
Az Idő és szabadság címmel Bergson első nagy,
Eszméletünk közvetlen adatai című munkájának
Bergson doktori értekezésének magyar fordítása jelent meg. Dienes Valéria 1923.
október 7-i előszavában jelzi, hogy „a szerzőtől összes munkáinak magyar
fordítására nyert kizárólagos felhatalmazásunknál fogva kilátásba helyezzük a
L’Évolution Créatrice /1906/ és a Matière et Mémoire /1897/ mielőbbi
közzétételét is.” Az Essai bevezetésében D.V. a bergsoni filozófia
értelmezésének kulcsát adja kezünkbe. Természetesen itt már utal Bergson többi,
addig megjelent műveire is, mestere filozófiájának fejlődésére. A kötet végén
fontos fordítói megjegyzéseket tesz, többek között megmagyarázza, hogy miért
fordította a conscience-t tudat helyett eszmélettel.
„Alkalmasabb volt a bergsoni terminológia középpontjául, mint a lélektani
használatra készített tudat szó, melynek értelmi rezonanciája tisztán
tudományos, a mindennapi nyelvben tartalmassá és színessé vált eszmélet
jelentés-körével szemben.”
A bevezető tanulmányban DV hosszan elemzi a durée
(tartam, tartamosság) jelentését. „A lelki élet kvalitás-áramlat és időssége
adja minőséges megújulását. (…) A tartam e minőséghalmazok haladó
felgöngyölődése, minden múltnak a jelenbe szűrődése és folytonos érvényesülése,
valóságos pszichikai univerzum, mely magában foglal és előresodor mindent, amit
csak valaha átéltünk. A múlt e megmaradása Bergsonnál maga a tiszta lelkiség, az
eszmélés fővonása.” „A múlt megmaradása nem egyjelentésű a visszaemlékezéssel.”
A „tartamosság közvetlenül az eszméletben ismerhető meg.” (…) Az Essai-ben
a szabadság problémája nyer általa új formulázást, a Matière et Mémoire-ban
a test és lélek, anyag és szellem viszonya jut megvilágításhoz s eszköz gyanánt
egy új lélektani alapjai tevődnek le, a L’Évolution Créatrice-ben pedig
ugyanez a használat közben megterhelődött s új munkaképességekhez jutott
alapszemlélet alkalmazódik bizonyos fejlődéstani meggondolásokra és jut egy
sajátságos dualisztikus kozmogóniára.”
Az erkölcs és a vallás két
forrása
Mindezeket DV bővebben kifejti a Bergson halála után, a
negyvenes évek elején írt Henri Bergson (1859–1941) c. tanulmánya,
amelyben elemzi mestere fejlődését az Essai-től a Deux sources-ig.
Ezt a kiadatlan tanulmányát közzétettem Az erkölcs és a
vallás két forrása (Szent István Társulat, 2002) bevezetőjéül. Dienes
Valéria hagyatékában ugyanis megtaláltam Bergson utolsó nagy művének fordítását,
amelyről eddig nem tudtunk. Az utolsó hiányzó tucatnyi oldalt hozzáfordítottam,
és kicsit átsimítottam a fordítást, mielőtt a SZIT-nek átadtam kiadásra.
Itt jelzem, hogy 1933. márc. 16-án a Nyugatban
Babits Mihály lelkesen ismertette a „várva várt” könyvet. Elmondta, hogy az
elsők között volt, akik Magyarországon Bergson nevét leírták. „Az első érzésem,
mikor Bergsont fiatal koromban először olvastam, a fölszabadulás érzése volt. Ez
a gondolkodókétségtelenül megszabadította a filozófiát a ’természettudományos’
és agnosztikus század bizonyos fojtó előítéleteitől és csüggedéseitől, s
közvetlen adatokból s pszichológiai tapasztalatokból indulva ki, az empirikus
naturalizmust a saját fegyvereivel verte meg. (…) A teremtő fejlődés
végén, 1907-ben, Bergson jelezte, hogy majd foglalkozik az istenkérdéssel;
hosszú ideig hallgatott erről. A hosszú attente után végre itt van
kezemben a könyv, mely Bergson filozófiai művét az erkölcs és isteni problémák
végiggondolásával betetőzi: Les deux sources de la morale et de la religion.”
Babits ezután részletes elemzést ad a könyvről, amelyben Bergson – a keresztény
misztikusokat is tanulmányozva – eljut a Szeretet-Istenig.
Dienes Valéria az említett tanulmányban így elemzi Bergson
negyedik nagy tanulmányát, a Két forrás-t. „Benne Bergson negyedszer és
utoljára alkalmazza kutatásmódját, ezúttal még tágabb területre tágítva
munkamezejét. (…) Ha lefejtjük e mű alapgondolatáról mindazt, amivel a kivitel
fölékesítette, az egész bergsoni művön végigvonuló Tartam-intuícióból fakadó
teremtő fejlődésnek a tapasztalati világban elérhető legmagasabb állomását
pillanthatjuk meg a keresztény misztika hatalmas élménykincsében, mely Bergson
számára az emberi szellemiség csúcsteljesítményét jelenti. Az emberiség e
morális hősei, az evangélium neveltjei a teremtő fejlődésnek új győzelmét
képviselik. A teremtő fejlődés szellemlépteiben mindegyikük egyetlen és
megismételhetetlen megújulás az anyagon áttörő eszméleti erőnek új meg új
állomásai, egybehangzó tanúságok arról, hogy a lát Okának és Céljának a mi
eszmélésünk köréből vett legjobban megközelítő vonása a szeretet.”
„Isten szeretet és szeretet tárgya: ez a miszticizmus egész
hozadéka. Erről a kettős szeretetről beszél vég nélkül a misztikus. Leírása
befejezhetetlen, mert a leírnivaló kifejezhetetlen. De az, amit világosan
megmond, annyi, hogy az isteni szeretet nem valami az Istenből, hanem maga az
Isten. Ehhez az útbaigazításhoz csatlakozik a filozófus, aki Istent személynek
tartja, és mégsem akar durva antropomorfizmusba esni.”
Bergson a következőkben elmondja, hogy a Két forrásban
a Teremtő fejlődés folytatását, második részét írta meg. A misztikus a
szeretetben látja Isten lényegét; a filozófus ezt a szeretetet teremtő
energiának fogja fel. Egyes lények azért hívattak létre, hogy szeressenek és
szeressék őket, minthogy a teremtő energiát a szeretettel kell meghatároznunk. E
lények különböznek Istentől, aki maga a szeretetenergia; ezért csak a
világegyetemben jöhettek létre, és a világegyetem értük, miattuk lett.”
A Két forrás-ban Bergson csak egyszer beszél
Krisztusról. „A kereszténység eredténél ténylegesen ott van Krisztus”, szögezi
le. Nem vitatja itt Krisztus isteni természetét, megelégszik a Krisztus-tény
állításával, és a Hegyi Beszédet Hozzá kapcsolja. „Egyszerűen csak ezt mondjuk:
ha a nagy misztikusok olyanok, amilyeneknek leírtuk őket, akkor utánzói vagy
eredeti, de tökéletlen folytatói annak, amit tökéletesen valósított meg az
Evangéliumok Krisztusa.”
Ide kell még kapcsolnunk Bergson személyes vallomásait és
szellemi végrendeletét is. Ez utóbbiban leszögezi: „Elmélkedéseim egyre inkább a
katolicizmus közelébe vezettek, amelyben a judaizmus beteljesedését látom.
Megkeresztelkednék, ha nem látnám évek óta az antiszemitizmus hullámát (…) ,
amely elönteni készül az egész világot. (Eddig Sándor Pál is idézi a
végrendeletet.) Bergson a folytatásban azt óhajtja, hogy katolikus pap mondjon
imát temetésekor, ha ezt Párizs bíboros érseke engedélyezi. „Senki előtt nem
kell eltitkolni, hogy én erkölcsileg a katolicizmushoz tartozom…” Kívánsága
teljesült. De Tonquédec jezsuita mondott imát sírjánál.
„Eszméletcsere”
Dienes Valéria hosszú életét és tevékenységét a bergsoni
eszmevilág – az intuíció, az időreform (durée/tartam, megélt idő) és a
„teremtő fejlődés” (a lét dinamizmusa) – alakította. Bergson-fordításai és
értelmezései, valamint az az „eszméletcsere”, amely Bergson–Teilhard–Prohászka
rokon eszméit továbbgondolva teremtő eszmélődésében – valami csodálatos ozmózis
révén – megvalósult. Erről tanúskodnak hajnali (jórészt kiadatlan)
naplójegyzetei, amint egy nagyobb tanulmányomban megmutattam.
„Dienes Valéria, aki 1924–1927 között az
ugyancsak „bergsonista” Prohászka Ottokár püspökkel is szellemi/lelki barátságot
kötött, majd felfedezte Henri Bergson és Pierre Teilhard de Chardin szellemi
rokonságát (a 60-as években a jezsuita gondolkodó esszéiből is fordított,
1967. május 22-én ezt jegyezte be naplójába „Szeretném felgyújtani azt a
belső tüzet, amit az én nagy lelkeim tápláltak: kinek melyik volna alkalmasabb:
Bergson–Prohászka–Teilhard; szeretném megírni a nagy Triót (…):
Henrik–Ottokár–Péter trióját, akik abban az Időn kívüli örök állapotban
talán el tudnák mondani az Idők emberének azt, amit nem találnak meg maguk…”
1970. május 14: „Ottokár és Henrik az örökkévalóságban
karöltve járó lelkek. Szomszédos Terra-évben születtek. A véges életszakaszban
egymástól földileg ’messze’ élnek. Sohasem cserélik ki gondolataikat
emberszóval. Henrik nem érti Ottokár nyelvét. Ottokár olvassa Henriket.
Gondolataik emberlelkekben mégis összeélednek. Még Péter nincs itt, később jön.
Hozza az ideszánt gondolatfejlődés kezdődő szintézisét….”
Dienes Valéria „Eszméletcsere”c. (kiadatlan) esszéjében
elkezdte megvalósítani tervét. Elképzeli Bergson és Prohászka beszélgetését,
„eszméletcseréjét. Az „elmék párbeszédében” bemutatja Bergson és Prohászka
ismeretelméletét, beszélnek az intuícióról, közben említés történik Teilhard-ról
is. Idézek a párbeszédből:
Prohászka: „Én ismeretelméletem kettősségét már nem
az emberi eszmélet magyarázatában, hanem Krisztus valóságában vettem munkába, és
megépítettem a magyar lelkek számára az egyházias Krisztus-valóságot. Te
messziről jöttél Krisztus felé.”
Bergson: „Jól mondod: én gyermekkori judaizmusomból
léptem ki. Én nem nevelődtem benne, mint te, hanem úgy kellett fölfedezni a
Krisztust. Sohasem tudtam teljesen kibeszélni magamat róla, mert sohasem mondtam
ki utolsó szavamat sem. Mégis a Két forrás című művemben a misztikus
empíriával egybehangzóan és főleg a katolikus misztika kijelentéseinek
értelmében azzal a meggyőződésemmel konkludáltam, hogy Isten – szeretet. Ez a
Krisztus tanítása. Így én is a te konklúziódra jutottam…”
A párbeszéd következő szakaszában Dienes Valéria még jobban
kidolgozza azt, hogy milyen hatások, felismerések révén jutott el Bergson ahhoz
a felismeréshez, hogy Isten = Agapé. Prohászka már nem ismerhette a
Két forrás-t, amely oly mély benyomást gyakorolt 1933-ban – mint láttuk –
Valéria ifjúkori barátjára, Babits Mihályra.
1973. febr. 7-i levelében Valéria Kardos Pál
Babits-könyvéről írt kritikámat megköszönve arra reflektál, hogy Babits is „evolutív”
ember volt: „…Hogy mennyire evolutív lények vagyunk és hogy egymás megérzése
céljából, talán a jó régi logika helyett valami ’evologikát’ kellene elfogadni,
amelynek megvannak a maga evolutív törvényei: ismétlődéstelenség,
visszafordíthatatlanság, alapművelet-nélküliség, inverz műveletek teljes hiánya,
minden ’mennyiség’ megcsúfolása, és mégis valami titkos módon másodrendű
törvényekkel dolgozó, amelyeket nehéz még mindig ’törvényeknek’ nevezni, mert
titkok, a ’Teremtés’ titkai, az a múlt-megmaradás, az a jövő-invázió, amiből
folyton a jelen születik…folytassam? Ez a Babits egy ilyen példatár. És talán
valamennyien ilyen példatárak vagyunk, csak nem vesszük észre, annyira
belesulykolódtuk magunkat kész fogalmainkba, amelyeknek mankóira olyan nagyon
szükségünk van. – Kedves Feri! Gyorsan sóhajtottam egy köszönetet…”
Ha valaki, akkor Dienes Valéria valóban evolutív lény volt,
és az evologika addig meg nem fogalmazott ’törvényei’ szerint gondolkozott,
továbbfejlesztve Bergson, Prohászka és Teilhard meglátásait. Bármire reflektál
is hozzám küldött leveleiben, eszmélődésében mindig valami új van születőben.
Bergsontól és Babitstól Prohászkán és Teilhard de Chardin-en keresztül Dienes
Valériáig szélesedik és mélyül – vagy inkább misztikus magasságokig lendül – az
eszméletcsere, végül az örök isteni Akaratig, az Ómegáig száll a Gondolat. És
ebben az isteni–emberi–kozmikus távlatokat táró vízióban – ebben a
„léleklátásban” – megvan a helye az Australopithecusnak éppúgy, mint a mai homo
sapiensnek, mint názáreti Máriának és a kozmikus Krisztusnak. Vali néni élete
vége felé már csak versben és énekben tudja kifejezni „eszmélése teljes
világát”. Jézus neve számára „szeretetsugár”, „szent mágia” vagy áldott „isteni
erőtér”. Itt már a középkori „Amor sanctus” modern változata zeng tovább.
Befejezésül 1974. május 6-i leveléből idézek, amely a 95
éves Valéria lelki fiatalságáról tanúskodik.
„Kedves Feri! Ilyenkor a rigók teledalolják a Levendula
utcát, és ha valami szép Bach- muzsikával én kiszólok a teraszról, ők is
beleszólnak, mégpedig a ritmusfajoknak oly csodálatos elfogadásával, hogy szinte
bele lehetne kottázni, talán a ’Brandenburgi’ vagy egyéb ütemekbe…” Később: küld
egy AVE-füzért („Istenszülő az örök Akaratban”; majd így folytatja: „A földi
dolgaimból is küldök valamit. Volt itt egy szemiotikai konferencia, ahová
elméleti múltam alapján meghívtak, és Tihanyban tartottam egy előadást a
plenáris együttesnek ilyen címmel: Jel és mozdulat (Evologika), ennek kivonata
is elindul ezzel a levéllel. (***) Talán ráér elolvasni valamikor. Akarok
Magával szellemi kapcsolatban maradni. Azért küldöm ezeket. (Persze Tihanyba úgy
kerültem, hogy a pódiumig vittek oda-vissza. (…) Majd arról ír, hogy megzenésíti
a szentmise bizonyos részeit. (…) – Hát, kedves jó Ferim, a rigódalok efféle
dalokba mennek át. És a Levendula utca továbbadja s rájuk bízza a szeretetteljes
köszöntést – rigóhangon: Valéria.”
***Kiegészítés
Vali néni gépelt szöveget
küldött, egy kis cédulán jelezte: „Kedves Feri, ilyesmiket mondtam azon a
tihanyi Konferencián, előre összefoglaltam, mert úgy volt, hogy ilyen öregen már
nem megyek le, csak Gee /Gedeon/ leviszi, de aztán mégis levittek; nem olvastam
ezt, mert jobban szeretek szabadon beszélni, ha már ott vagyok. De lényegében
ezt szántam arra a konferenciára…”
A „Jel és mozdulat” (Evologika)
gépelt példánya így kezdődik:
„Az a kutatás, amelyről itt
beszámolok, évtizedeken át (1915 óta) folytatódó elméleti és gyakorlati munkának
jelen ütemeiből való. Eredményeit kezdettől fogva az ember megismerésének a
mozdulatrendszer eszközeivel való gazdagítására szántam. Azaz ébredési tünetek
között, amelyek a századfordulón az emberiség szellemi életét jellemezték,
elevenedik meg az az antropológia, mely Pavlov és Bechterev óta
mozdulatpszichológiával világítja meg az eszméleti jelenségeket. Ezt a
gondolatot filozófiailag is megalapozza, sőt egy fiziológiai eredményt
metafizikával megelőz (Henri Bergson és Pierre Marie), az esztétikát új utakra
tereli (Benedetto Croce), a képzőművészeteket új irányokkal gazdagítja
(impresszionizmus, expresszionizmus, kubizmus stb.), még a táncszínpadot is
gondolatközlővé teszi (szabad tánc, a jövő tánca, Béjart-előzmények), mindezt s
még sok mást, az időnek tartammá éledése, az átélt idő megpillantása révén, mely
az emberi alkotásoknak közlésére is új látóhatárt nyitott.”
Az ember – mozdulat
kapcsolatról írva így hangsúlyozza Bergson befolyását: „A legteljesebb
embertanulmány a teljes mozdulattanulmányon alapul. Nem mozgást, hanem
mozdulatot mondok. A mozdulatnak a mozgás fizikai tényezőin kívül pszichológiai
tényezője is van. A fizikai mozgás tér–idő–erő hármasa az életjelenségekben a
negyediknek: a jelentésnek szolgálatában áll. Így a mozdulat teljes tanulmánya
négyágú feladat. Mikor a századforduló körül Bergson gondolatainak és a két
Duncan mozdulatkincsének hatására ebbe a tanulmányba fogtam, nem a mozdulat
puszta gyakorlata, hanem annak az emberi fejlődésben adott szerepe érdekelt.
Ezért neveztem el munkámat ’orkesztikának’ (mozdulattanulmánynak; az orcheomai=mozdulok
értelmében). A Matière et Mémoire-ban megjelenő mozdulatpszichológia és
az Évolution créatrice fejlődéstana dolgozott gondolkodásomban, amellyel
Isadora táncait és Reymond geometriai mozdulatkincsét szemléltem a XX. század
második tizede után.” (…)
„Minden emberközi
információelmélet azon múlik, hogyan értelmezzük ezt az érintkezést. Az
eszmélettartalmak eredeti mivoltukban más elmékbe át nem vihetők, és egyéb
kapcsolatuk nem valósítható, mint a közös birodalomba tartozó mozdulataink
jelentésének megértése. Azt a mozdulathidat, amelyen át gondolataink
kicserélődnek: jelnek nevezzük. Minden jel mozdulat eredetű,
bármelyik érzékszervünk vállalta is ennek közvetítését. A jel közvetítő
hatásának megértéséhez eszméletünk szimbolizáló hajlamának
megvilágítására van szükségünk, amelyet az átvevő, a mozdulatrezonanciát végző
fél az átvett mozdulattal újra eszméléssé szublimál. Ez az
eszméletből mozdulattá és a mozdulatból újra eszméletté változó műveletinverzió,
az eszméletcsere, ennek a két folyamatnak a találkozása. Egyik a
szimbólummá változtatás, a mozdulatjelenség, amely eszméletből fakad és
mozdulattá válik, másik a szublimálás, mely a rezonált mozdulatból fakad és újra
eszmélést teremt. Ez az eszméletcsere lefolyása.”
Valéria később megküldte a
Táncművészeti Értesítő 1977/1. számának különlenyomatát, amelyben „A
szimbolika főbb problémái” c. tanulmányát közölték, és amelyben bővebben
kidolgozta az evologikát. Ezt közölte Dienes Gedeon 1995-ben a Dienes Valéria:
Orkesztika – mozdulatrendszer c. gyűjtőkötetében (Planétás, Bp. é. n.,
66–86.)
Babits tanulmányát 1987-ben felvették bevezetőnek a Dienes Valéria által
magyarra fordított, és 1930-ban kiadott Teremtő fejlődés 1987-es
reprint kiadásába.
Eszméletcsere”, in: Prohászka ébresztése II, Budapest, 1998, 277–323.
|