XVI. Benedek pápa Birminghamban,
2010. szeptember 19-én,
John Henry Newman boldoggá avatása alkalmából elmondott homíliája
Krisztusban kedves Testvérek!
Igen örvendetes ez a nap, amely bennünket itt
Birminghamban összehozott. Először is, ma vasárnap van, az Úr napja, az a nap,
amelyen Urunk Jézus Krisztus feltámadt a halottak közül, és örökre
megváltoztatta az emberi történelmet azzal, hogy a sötétségben és a halál
árnyékában élő minden embernek meghozta az új életet és a reményt. Ezért
gyűlnek össze világszerte e napon a keresztények, hogy dicséretet mondjanak és
hálát adjanak Istennek a velünk cselekedett nagy csodatetteiért. Ez a mai
vasárnap az angol nemzet életében is fontos nap, minthogy e napot jelölték ki,
hogy megemlékezzünk az „Angliai Csata” hetvenedik évfordulójáról. Engem, aki a
náci uralom sötét napjaiban Németországban éltem és szenvedtem, mélyen meghat,
hogy e napon itt lehetek veletek, és felidézhetem annak a sok honfitársatoknak
az emlékét, akik életüket adták, hogy ellenálljanak e gonosz ideológia erőinek.
Különösen felidézem a közeli Coventry városát, amely 1940 novemberében sok-sok
életet kioltó súlyos bombatámadást szenvedett. Hetven év elteltével
szégyenkezéssel és borzalommal emlékezünk a háború által okozott szörnyű
emberáldozatra és pusztításra, és megújítjuk elhatározásunkat, hogy a békéért
és a kiengesztelődésért fogunk dolgozni mindenütt, ahol csak viszályok
fenyegetnek. Van azonban egy örvendetesebb ok is, amely ezt a napot
Nagy-Britannia, a Midlands tartomány és Birmingham városa számára sok jót ígérő
nappá teszi: ezen a mai napon lesz John Henry Newman bíboros oltárra emelve és
hivatalosan boldoggá avatva.
Köszönöm Bernard Longley érseknek a ma reggeli mise
kezdetekor mondott kedves üdvözlő szavait. Elismeréssel adózom mindazoknak,
akik keményen dolgoztak, hogy Newman bíboros boldoggá avatási ügyét
előmozdítsák, beleértve a birminghami Oratórium atyáit és a „Das Werk”-nek
nevezett lelki közösség tagjait. Köszöntöm valamennyi jelenlevőt, akik
Nagy-Britanniából, Írországból és még messzebbről jöttek. Köszönöm, hogy itt
vagytok ezen a szentmisén, amelyben dicsérjük és áldjuk Istenünket, aki hősies
erényekkel tüntette ki ezt a szentéletű angol férfit.
Angliában hosszú a sora azoknak a szent vértanúknak, akik
bátor tanúságtételükkel támogatták és ihlették itt évszázadokon át a katolikus
közösséget. Méltó és illő azonban, hogy a mai napon elismerjük egy hitvalló
életszentségét, aki e nemzet fia, és bár nem kellett vérét ontania Uráért,
mégis ékesszóló tanúságot tett róla a papi szolgálatnak szentelt hosszú élete
során, főképpen szentbeszédeivel, tanításával és írásaival. Megérdemli, hogy
elfoglalja helyét az ezekről a szigetekről származó szentek és tudósok hosszú
sorában, Szent Béda, Szent Hilda és Boldog Duns Scotus között, hogy csak néhány
nevet említsek. Boldog John Henryben ez a szelíd tudományosság, mély emberi
bölcsesség és az Úr iránti mélységes szeretet bőséges termést hozott. Ez jelzi
az életszentség bőséges ajándékait létrehozó Szentlélek állandó jelenlétét
Isten népe szívének mélyén.
Newman bíboros mottója: Cor ad cor loquitur, „Szív
szól a szívhez” megérteti velünk, hogy ő a keresztény életet az életszentségre
való meghívásnak tekintette. Ezt a meghívást az Isten szívével való bensőséges
közösségre irányuló emberi szív mély vágyaként éljük meg. Newman emlékeztet
arra, hogy a hűséges ima fokozatosan átalakít bennünket Isten hasonlóságára.
Sok szép szentbeszédének egyikében ezeket mondta: „Az ima szokása, vagyis az a
gyakorlat, hogy minden alkalommal, minden helyen, minden szükségben Istenhez és
a láthatatlan világhoz fordulunk, hogy úgy mondjam, természetszerűleg azt
eredményezi, hogy lelkünket megtisztítja és felemeli. Az imádkozó ember már nem
az, aki azelőtt volt. Fokozatosan új ideákat szív magába, és eltöltődik új
életelvekkel.” (Parochial and Plain Sermons, iv, 230-231) A mai
evangélium megmondja nekünk, hogy senki sem szolgálhat két úrnak (vö. Lk
16,13), és boldog John Henrynek az imáról szóló tanítása megmagyarázza, hogy
miképpen lép a hívő keresztény végérvényesen annak az egyetlen igaz Mesternek a
szolgálatába, aki egyedül tarthat igényt feltétlen odaadásunkra (vö. Mt 23,10).
Newman segítségével megérthetjük, hogy ez mit jelent mindennapi életünkben.
Megmondja nekünk, hogy isteni Mesterünk sajátos feladatot adott
valamennyiünknek, olyan „határozott szolgálatot”, amelyet Isten egyedülálló
módon bíz minden egyes emberre. Így ír: „Én egy láncnak vagyok a láncszeme.
Embereket összekötő kapocs vagyok. Isten nem céltalanul teremtett engem. Jót
fogok tenni, Isten munkáját fogom végezni, békeangyallá leszek, saját helyemen
az igazság hirdetője leszek, ha csak megtartom parancsolatait, és hivatásomban
szolgálom Őt.” (Meditations and Devotions, 301-302)
Az a határozott szolgálat, amelyre Isten boldog John
Henryt hívta, magával hozta, hogy éles elméjét és termékeny tollát napjainak
sok sürgető kérdése tárgyalásának szentelje. A hit és értelem viszonyára, a
kinyilatkoztatott vallásnak a művelt társadalomban játszott szerepére, a széles
alapokra épülő és tág látókörű nevelésre vonatkozó meglátásai nemcsak a
Viktória királynő korabeli Anglia számára voltak nagy fontosságúak, hanem ma is
világszerte sok embert megihletnek és megvilágosítanak. Különösen is ki
szeretném emelni a nevelésre vonatkozó felfogását, amely oly nagy mértékben
segítette annak az éthosznak kialakítását, amely ma is a katolikus iskolák és
nevelési intézmények hajtóereje. Newman határozottan ellenezte a nevelés
feladatának leszűkítését és tisztán utilitarista felfogását. Olyan nevelési
környezetet igyekezett megvalósítani, amelyben az értelem képzése, az erkölcsi
fegyelmezettség és a vallásos elköteleződés összekapcsolódnak egymással. Az
írországi katolikus egyetem alapításának terve alkalmat adott Newmannak, hogy
kidolgozza a nevelésre vonatkozó elgondolásait, és azok az előadások, amelyeket
The Idea of a University („Egy egyetem ideája”) címmel közzétett, olyan
ideált állítanak elénk, amelyekből az egyetemi képzésben tevékenykedő minden
ember ma is tanulhat. Valóban, hitoktatók nem tűzhetnek ki maguk elé jobb célt,
mint azt, amelyet John Henry fogalmazott meg híres beszédében, amelyben az
értelmes, jól képzett világiak szükségességét hangoztatta: „Azt kívánom, hogy
olyan világiak legyenek az Egyházban, akik nem önteltek, beszédükben nem
meggondolatlanok, nem veszekedősek, hanem olyan valakik, akik ismerik
vallásukat, belehatolnak vallásukba, tudják, hogy hol állnak, tudják, hogy mit
állítanak és mit nem állítanak, olyan jól ismerik hitvallásukat, hogy képesek
számadást adni róla, és annyit ismernek a történelemből, hogy meg tudják védeni
vallásukat.” (The Present Position of Catholics in England, ix, 390) Ma,
amikor e szavak íróját oltárainkra emeljük, imádkozom, hogy az ő közbenjárására
és példájára, az ő általa elénk tárt vízió nagyobb erőfeszítésre buzdítson
mindenkit, akik a tanítás és hitoktatás feladatával vannak megbízva.
Érthető okokból John Henry Newman intellektuális
hagyatékára figyelt fel leginkább az ő életéről és munkájáról szóló széleskörű
szakirodalom, a mai alkalommal azonban befejezésül inkább röviden szeretnék az
ő papi, lelkipásztori életéről szólni. A lelkipásztori szolgálatának alapját
képező szívélyességet és emberiességet szépen fejezik ki egy másik híres
beszédének következő szavai: „Kedves testvéreim, ha angyalok lettek volna a ti
lelkipásztoraitok, nem tudtak volna részvétet érezni irántatok, nem tudtak
volna szimpatizálni veletek, nem tudtak volna együtt érezni veletek,
gyöngédséget érezni irántatok, tekintettel lenni gyengeségeitekre, ahogy azt
mi, emberek tehetjük. Angyalok nem lehettek volna példaképeitek és vezéreitek,
és nem vezethettek volna a régi énetekből az új életbe, ahogy azt megtehetik
azok, akik közületek származnak.” („Men, not Angels: the Priest of the Gospel”,
Discourses to Mixed Congregations, 3) Newman életében megvalósította a
papi szolgálatnak e mélységesen emberi felfogását Birmingham népének odaadó
gondozásában azokban az években, amelyeket az általa alapított Oratóriumban
töltött. Látogatta a betegeket és szegényeket, vigasztalta a gyászolókat,
törődött a börtönben raboskodókkal. Nem csoda, hogy halálakor sok ezer ember
sorakozott fel az utca mentén, amikor koporsóját vitték az alig félmérföldnyire
fekvő itteni temetőbe. Százhúsz évvel ez után, ma nagy tömeg gyűlt össze ismét,
hogy örvendezzék, hogy az Egyház ünnepélyesen elismeri annyira szeretett
lelkiatyjuk kiváló életszentségét. Nincs jobb mód e pillanat örömének
kifejezésére, mint a mennyei Atyánkhoz intézett szívbeli hálaadás, azokkal a
szavakkal, amelyeket Boldog John Henry Newman adott a mennyei angyalkórusok
ajkára:
Dicséret a magasságban a Legszentebbnek,
És dicséret a mélységekben;
Az ő minden szava a legcsodálatosabb,
Minden útja a legbiztonságosabb.
(The Dream of Gerontius)