Az egység szolgálatában

Walter Kasper életútja egy interjú tükrében

Walter Kasper – Daniel Deckers: A hit szívverése. Vigilia, Bp, 2009 

Walter Kasper bíboros a Keresztény  Egységtörekvés Pápai Tanácsának elnöke volt, amikor Daniel Deckers teológiai író, a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) politkai szerkesztője érdekes és tanulságos beszélgetést folytatott vele. Az 1933-ban született W. Kasper, jelentős teológus, majd püspök, 2001-től mostanáig vezette az Egységtörekvés Tanácsát. 2010. július 1-én XVI. Benedek elfogadta – életkorára való tekintettel benyújtott – lemondását, és utódául a Tanács élére Kurt Koch  bázeli püspököt nevezte ki, akit egyben érseki rangra emelt. Walter Kasper rendkívüli nehéz körülmények között folytatta az ökumenikus párbeszédet ortodoxokka, protestánsokkal, anglikánokkal, valamint a nagy vallások képviselőivel. Rokonszenves személyisége, kiegyensúlyozott teológiája és korábbi püspöki tapasztalatai kiválóan alkalmassá tették a fontos szentszéki hivatal vezetésére.

Könyvismertetésemben nem W. Kasper teljes életútját akarom vázolni, hanem a kötetben tallózva szeretném idézni volt kollégái, Joseph Ratzinger és Hans Küng teológiai nézeteire vonatkozó megjegyzéseit. (Úgy tűnik, hogy Ratzinger és Küng több kérdésben egymással szembenálló nézetei között Kasper középúton haladt.) Ezzel mintegy kiegészítem J. Ratzinre/XV Benedek teológiájáról tartott sorozatomat. Végül a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsáénak titkára, majd bíboros prefektusa ökumenikus szolgálatának néhány kiemelkedő mozzanatát idézem fel. Itt is voltak nézeteltérések J. Ratzinger és W. Kasper között.

Tübingen. – A fiatal sváb szeminarista 1952-ben Tübingenbe költözött, a püspöki kollégiumba, teológiai tanulmányokra. (1957-ben szentelték pappá.)  A híres Tübingeni teológiai iskola, amely Johann Adam Möhler  (és általa Newman) szellemében működött , alapvető jelentőségű lett a XX. századi ökumenikus teológiában, és Kasper életművére is döntő befolyást gyakorolt. A tübingeni egyetemnek a katolikus mellett evangélikus teológiai fakultása is volt, amely régebbi hagyományra tekintett vissza, számos nagy protestáns teológus működött ott. Kasper rövid káplánkodás után visszakerült Tübingenbe, hogy doktoráljon teológiából. Értekezését „A hagyomány a Római iskolában” címmel írta meg; ennek előkészítése során két alkalommal is több hetes tanulmányútra érkezett Rómába. A zsinat megnyitása előtti forrongó időszak volt ez. A zsinat megnyitása (1962) előtt Kasper már megvédte doktoriját. „ A dolgozat bírálója az akkoriban még fiatal svájci professzor, Hans Küng volt, aki 1958-ban  ’Rechtvertigung’ (Megigazulás – Karl Barth tanítása és egy katolikus reflexió) címmel írt nagystílű doktori értekezést Párizsban, és 1960 óta Tübingenben tanított fundamentálteológiát. Az ember csak csodálkozhat: a vatikáni nevelésügyi kongegáció vétót emelt az ellen, hogy a hasonlóképpen Svájcból származó Hans Urs von Balthasart hívják meg erre a tanszékre. Joseph Ratinger a következőt írta Küng megigazulás-könyvéről: ’ezért az ajándékáért Küng méltó mindazok köszönetére, akik a szétszabdalt kereszténység egységéért imádkoznak és dolgoznak.’” (42)

Kaspernek habilitálnia kellett. Leo Scheffczik és Hans Küng mellett lett tudományos munkatárs. A jövőbeli konfliktusokból és összeütközésekből még semmit sem lehetett érezni. Kasper három év leforgása alatt megírta habilitációs dolgozatát, noha két egyetemi előadáson helyettesítenie kellett a zsinati tanácsadóként Rómában levő Hans Küngöt. Schelling történelemfilozófiáját választotta témának. E foglalatoskodás döntő élménnyé vált számára.

Münster.- 1964-ben Kaspert a Münsteri Egyetem dogmatika tanszékére hívták meg, ahol a mainzi püspöknek kinevezett Hemann Volk utódja lett. Kaspert mindebben Joseph Rtzinger támogatta, akit 1963-bn hívtak Bonnból Münsterbe. J. Ratzinger mellett Münsterben olyan neves személyek tanítottak, mint Johann Baptist Metz, Joachim Gnilka, Wilhelm Thüsing. Ratzinger Frings kölni bíboros mellett volt zsinati tanácsadó. A zsinat ülésszakai közötti szünetekben zsúfolt előadótermekben számolt be a zsinat legfrissebb fejleményeiről. Kasper a zsinati időszakban (1964/65-ben) krisztológiát adott elő. Két éven át tanított ugyanazon a fakultáson Ratzingerrel. „1966-ban Ratzinger elfogadta a Tübingeni Egyetem meghívását, ahol Kasper tanult. Elsősorban Hans Küng szorgalmazta Ratzinger meghívását. Önéletrajzában Küng azt írja: úgy tervezte, hogy Tübingen legyen a Zsinat utáni megújult teológia központja. ’Ennek kapcsán különösen egy hozzám hasonló korú, érzületű és képességű kollégába, Joseph Ratzingerbe vetettem reményemet.’ Sőt: ’Igen, ez volt az álmom: Rahner, Ratzinger és én, a helyünkre lépő Hermann Häring, Walter Kasper, Karl Lehmann, Johann Baptist Metz, Otto Herman Pesch és lehetőleg sokan mások támogatásával – egy  megújított ktolikus teológia avantgárdja Németországban.’ „ (46)

Münsterben Ratzinger búcsúvacsorára hívta a kollégákat egy étterembe. Az aggiornamentóról beszélt, amelynek megvan a maga legitim helye  az egyház életében, de időközben fontossá vált számára, hogy a megőrzés, a megmaradás és a hűség is alapvető bibliai fogalmak. „Ebben csak egyetérthettünk vele – mondja Kasper. Mindazonáltal az efféle kijelentésekben olyan tendenciát lehetett felfedezni, amelyek a későbbiekben még inkább felszínre kerültek. Kétségtelen, hogy nem csak Tübingenben, az ottani diákság zavargásai nyomására változott, illetve differenciálódott a dolgokhoz való hozzáállása, mint ahogyan gyakran állítják. Már a zsinat vége felé módosult, vagy pontosabban végérvényesen letisztult az álláspontja. Hans Künggel mindezek mellett is jó közös munka folyt. Közösen adtak ki teológiai könyvsorozatot és írtak alá nyilatkozatokat, amelyek egyházpolitikailag meglepőek voltak.” (46-47) Tübingen a katolikus teológia mekkája lett. Ratzinger utóda K. Rahner lett, aki Münchenből jött Münsterbe. Magával hozta fiatal asszisztensét, Karl Lehmannt is, aki akkor 30 éves volt, Kasper pedig 33 ; rövid időn belül összebarátkoztak. Már korábban Münsterben tanított K. Rahner egyik tanítványa, J.B. Metz. Kasper hat évet töltött Münsterben: teológiai tanársága és a Zsinat által hozott egyházi fellendülés korszaka volt ez. Utána következett a magújulás mellett a válság.

Megújulás és válság a Zsinat után. – W. Kasper abszurd nézetnek tartja azt, hogy a Zsinat nem az egyház növekvő válságára adott válasz volt, hanem maga okozta a nehézségeket és a válságjelenségeket. A válság már korábban felütötte fejét, és így vagy úgy felszínre tört volna, sőt a Zsinat nélkül még súlyosabb lett volna, hangsúlyozza Kasper. Az is a II. vatikáni zsinat szándékának félreértelmezése, hogy megtörte az eddigi hagyományt, sőt szembement az I. vatikáni zsinattal. A II. Vaticanum az egyházatyák és az első évezed osztatlan egyházának szellemiségéből hozott megújulást: új fénybe állította a Tradíciót, és ezzel egy új egyháztörténeti korszak alapját és nyitányát képezi. De hamarosan feszültségek jelentkeztek. 1965-ben megjelent a Concilium c. folyóirat első száma. Célja az volt, hogy ébren tartsa és továbbgondolja a Zsinat ösztönzéseit. A vezető teológusok  csatlakoztak hozzá: Küng, Rahner, Böckle, Metz , Kasper és Ratzinger a németek közül, továbbá: Congar, Lubac, Schillebeeckx, Aubert, Mejia és  mások. Csak később váltak szét a résztvevők útja.  Walter Kasper akkor távozott, amikor a folyóirat irányvonala túlságosan egyoldalúvá vált. Joseph Ratzinger és Hans Urs von Balthasar 1972-ben megalapította a Communio c. nemzetközi katolikus folyóiratot.

A Zsinat utáni években heves viták alakultak ki a teológusok között. Sok kísérletezés történt ezekben a nyugtalan években a reformok terén (pl. a liturgiában nagy összevisszaságot tapasztaltak; néha képrombolásra emlékeztető újítások jelentek meg a népnyelv bevezetésével, a templomok átalakításában stb.) Sok tisztázatlanság jellemezte ezeket az éveket. (53) Az 1968-as év diáklázadásai nagy fordulatot hoztak. Valójában egyfajta kulturális forradalmat robbantottak ki az európai társadalomban. Az egyetemi városokban – Párizsban, Berlinben, Frankfurtban – de Münsterben és Tübingenben is, szó szerint terrorizáltak néhány professzort. Ebben a helyzetben választották Kaspert 1968/70-ben a münsteri teológiai kar dékánjává. Emlékezetes, hogy VI. Pál Humanae vitae k. enciklikája 1968 júliusában (a helyes születésszabályozásról, amelyet egyesek „pirulaenciklikának” neveztek), a robbanásig feszítette az egyházi tekintély-válságot. (Erről Kasper bővebben nyilatkozik: 57-60.)

A teológia és az egyház. – E fontos IV. fejezetben (61-91) W. Kasper  a következő közel két évtizedes tübingeni teológiai működéséről számol be: itt rávilágít arra, hogy miként vált szét Küng, Ratzinger és a saját útja. Walter Kasper az 1970/71-es téli szemesztertől kezdve Ratzinger utóda lett Tübingenben. (1989 áprilisában lett a Rottenburg-Stuttgarti egyházmegye püspöke.) Kasper Tübingenbe érkezésekor a diákság forrongott. Az előadótermeken és a hallgatói csoportosulásokon kívül is élénk teológiai élet folyt, miként Franciaországban és Hollandiában. Több memorandumot kiadtak. 1970. febr. 9-én a Német Püspöki Kar hit- és erkölcstani kérdésekkel foglalkozó bizottságának 12 tanácsadója közül kilenc egy memorandumot fogalmazott meg a cölibátusről szóló vitáról, és a püspökök elé terjesztették. K. Rahner és K. Lehmann fogalmazták meg, de J. Ratzinger és W. Kasper is aláírta. Azt kérték, hogy a latin egyházban érvényben levő törvényt alaposan vizsgálják felül. (62-64). A Zsinat megnyitása után 10 évvel (1975-ben) Würzburgban megtartották a német szinódust (zsinatot), amelyen nagynevű teológusok vettek részt: Rahner, Ratzinger, Lehmann, Kamphaus, Wetter, a második ülésszaktól Kasper is. Julius Döpfner müncheni bíboros maradandó érdeme, hogy a szinódus mindent elért minden akkor lehetségest, és megakadályozta a német egyház szétesését. Kasper részletezi (65kk) a szinóduson megvitatott témákat: a hit továbbadása, a laikusok szerepe a lelkipásztorkodásban, német egyházi intézmények, szervezetek, „Katholikentag” stb.

W. Kasper teológiai működése jelentős: kiegyensúlyozott álláspontját tükrözik a 70-es  és 80-as években írt, később a Vigiliánál magyarul is megjelent művei: Jézus a Krisztus (1996), Jézus Krisztus Istene (2003). A hit válságát szem előtt tartva a hetvenes évek végén  Kasper javaslatot tett J. Ratzingernek, aki akkor müncheni érsek  volt és a Német Püspöki Kar hittani bizottságának elnöke, egy „felnőttkatekizmus” megszövegezésére. Ratzinger elfogadta a javaslatot. A katekizmus – több szakember munkája – 1985 húsvétján jelent meg Joseph Höffner püspökkari elnök előszavával. 2008 elején XVI. Benedek pápa megemlékezett erről az időszakról abban a személyes hangú  ajánlásban, amelyet a 75 éves W. Kasper tiszteletére kiadott emlékkönyv elé írt. „Ezekben a sodró erejű évtizedekben mindig a legelső sorban álltál. Megvolt a bátorságod ahhoz, hogy ebben a korszakban hozzászólj a teológia központi témáihoz, és újraértelmezd azokat. Az új  kiadásban éppen most megjelent krisztológiád sokak számára, legyenek teológusok vagy laikusok, a legkülönbözőbb nyelveken és kultúrákban iránymutatóvá vált. /…/ Nem szeretnék megfeledkezni az Istenről írt könyvedről sem: újra emlékeztettél bennünket a teológia valós középpontjára, amely lényege szerint Istenről  való beszéd – az Isten hozzánk szóló beszédéből merít és a Vele való beszédbe vezet be.” (77-78) Kasper később (83kk) szól arról, hogy J. Ratzinger Bevezetés a kereszténységbe c. könyvéről (magyarul új fordításban megjelent a Vigiliánál 2007) 1969-ben írt kritikája vitát váltott ki. Kasper Retzinger tudományos módszerét bírálta. Ratzinger nyilvánosan megvédte magát, majd Kasper újra állást foglalt.

Küng esete. – A hetvenes évek elején egyre inkább nőtt a feszültség a katolikus teológusok, ill. bizonyos teológusok és a Tanítóhivatal között. Kasper tübingeni kollégájával,  H. Künggel összeütközött a Tévedhetetlen? (1970) körüli viták során, majd idővel elváltak útjaik. (85kk) Az Unfehlbar? miatti konfliktus Küng és a Hittani Kongregáció között csaknem tíz évig húzódott. Nem részletezem az ügyet. Végül is, bár a német főpásztorok  (Döpfner bíbors, Moser püspök) mindent megtettek, hogy csillapítsák a konfliktust, és legalább visszavonásra bírják Küngöt, a Hittani Kongregáció megnyilatkozása után püspöke 1979 végén megvonta tőle a tanítási engedélyt. Tübingenben nagy felháborodás támadt. Tiltakozások következtek. Küng a „médiahatalom kiépítésével” igyekezett hatékonyan befolyásolni az egyházpolitikát, ahelyett, hogy a II. vatikáni zsinat előtt (1950-ben) Róma által megcenzúrázott és félreállított Henri de Lubac és Yves Congar és mások nehéz engedelmességét követte volna, akiket aztán „rehabilitáltak”, a zsinaton mérvadó teológusok lettek és végül bíborosi rangot kaptak. „Hans Küng sajnálatos módon nem akarta rálépni az alázatosságnak erre az útjára.” (87) W. Kaspert is mélyen érintette az „ügy”: „Tudtam, hogy hol a helyem. Emberileg természetesen nem volt könnyű, hogy középutat találjak az egyházzal való szolidaritás és ama másfajta, ám épp annyira méltányos szolidaritás között, amely egy olyan kollégához fűzött, akivel hosszú időn át együtt dolgoztam. Nem kívánom, hogy még egyszer végig kelljen élnem egy hasonló konfliktust.” Később ezt mondta Küngnek: „Sokkal jobb lett volna, ha elismered, hogy azok, akik akkor tőled eltérően látták a dolgokat és ma is másként vélekednek, szintén lelkiismereti alapon cselekedtek, és nem csupán karrierjüket féltve vagy hasonló okokból.” És Kasper még hozzáfűzi: „Ezt nem is vonta kétségbe.” (88)

Mielőtt 1989-ben elment Tübingenből, hogy elfoglalja a rottenburgi püspöki széket, Kasper kimerítő beszélgetést folytatott Künggel. Időközben kiegyensúlyozottabbá vált kapcsolatuk, bár továbbra is másképpen vélekedtek bizonyos kérdésekről, pl. az egyházi lét és a teológia egyháziasságának kérdéséről. Kasper még megjegyzi (90): Azóta Küng más kérdésekkel kezdett el foglalkozni: a világvallásokkal folytatott párbeszéd és a ’világéthosz’ lehetőségével. (…) Természetesen a hajdan esett seb nem gyógyult be teljesen sem a püspökségben, illetve azon kívül, sem pedig magánál Küngnél. Egy XVI. Benedek pápával folytatott mélyreható emberi beszélgetés időközben begyógyított néhány sebesülést.”

.A recenzens megjegyzése: Sajnos, H. Küng újabb támadásai Ratzinger-Benedek pápa ellen (pl. 2010. ápr. 15-i  Nyílt levele a világ püspökeihez) azt jelzik, hogy a pápa öt évét nagyon negatívan ítéli meg. Négy órás beszélgetése Benedek pápával reményt adott neki: „Joseph Ratinger, aki korábban kollégám volt a tübingeni egyetemen, a II. vatikáni zsinat szellemében megtalálja majd az utat az egyház további megújulása  és az ökumenikus kölcsönösség felé. Reményem – és oly sok elkötelezett katolikus reményei – sajnos nem teljesültek, s ezt levelezésünkben különféle úton-módon tudomására is hoztam Benedek pápának.” Küng elismerően nyilatkozik a pápa három „hasznos” enciklikájáról, de utána a kritika áradatát zúdítja rá. Végül: Oda az esélye annak, hogy a II. vatikáni zsinat szellemisége végre a Vatikánban is a katolikus egyház iránytűje lehessen és előmozdíthassa az egyház reformját.” „A pápa zsinatellenes politikája a római Kúria maradéktalan támogatását élvezi.(…) Benedek restaurációs politikája megbukott.”  Küng hat javaslata lényegében a Rómával szembeni engedetlenségre, reformkezdeményezésekre, kollegiális, állhatatos nyomásgyakorlásra buzdít, végül: „Követeljék egy zsinat összehívását!” 

Ökumené a XX. században

W. Kasper könyvének második része kúriai szolgálatával az ökumenikus párbeszéd  mai helyzetével foglalkozik.  II. János Pál a kiváló teológust, az ökumenében elkötelezett, a világegyházban már jól ismert  rottenburgi püspököt 1999-ben a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa titkárává nevezte ki, 2001-ben pedig bíborossá kreálta. Ekkor a nyugdíjba vonuló Edward I. Cassidy elnök-bíboros utóda lett. Hozzá kellett szoknia a Kúria sok mindenben elavult intézményéhez, amelyet meglehetősen kritikus szemmel tekintett (163-165). Tagja lett a Hittani kongregációnak is, amelyet volt tanártársa, J. Ratzinger bíboros vezetett, és akivel nem egyszer voltak nézeteltéréseik éppen az ökumenikus kérdésekben. Kasper bíboros továbbra is a kiegyensúlyozott álláspontot képviselte a  az ortodoxiával és a reformáció egyházaival folytatott, továbbá az anglikán közösséggel folytatott párbeszédben. Jellemző pl. a Lutheránus Világszövetséggel  létrejött  1999-es katolikus-luteránus „Közös nyilatkozat” a megigazulásról, amelynek részben megszületésében, majd értelmezésében Kasper Ratzinger bíborostól eltérő, nyitottabb álláspontot képviselt (170-174). Ugyanígy a Hittani Kongregáció (J. Ratzinger) 2000-ben kiadott Dominus Jesus nyilatkozata értékelésében, amely (a LG 8. pontját értelmezve) a protestáns egyházakat „a nem tulajdonképpeni értelemben vett egyházak” közé sorolja, és „egyházi közösségeknek” nevezi. A dokumetum jelentős lehangoltsághoz és az ökumenikus kapcsolatok elhidegüléséhez vezetett (174-175; 224-226).

Jelentős szerepe volt W. Kaspernek – a gyenge egészségű  II. János Pál által sürgetett – keresztény Kelettel támadt nehézségek (az uniatizmus-vita) elsimításában és az katolikus-ortodox párbeszéd egyengetésén (X. fejezet). W. Kasper, aki korábban Johann Adam  Möhler XIX. századi teológus egyháztanát követte, miként Yves Congar is, azt vallotta: Az eretnekség nem egyszerűen puszta tévedés, hanem tartalmaz valamilyen részigazságot, másrészt az eretnekség ellen küzdő egyház is ki van téve annak a veszélynek, hogy egy másik szempontból egyoldalúvá váljon. A XX. századi ökumenikus teológiának nem abból kell kiindulnia, mint a régi hitvitázó teológia tette, ami szétválaszt, hanem abból az átfogóbb valóságból, ami összeköt. Közös hitvallás, hitbeli különbségek: ez jellemezte Kasper „hitvallás-ökumenéjét”. Egység a sokféleségben: „ A jövő egyetlen egyháza nem homogén egyház lesz. A katolicitás teljességet jelent, abban az értelemben, ahogyan Pál az egyház egységét a különböző lelki adományok egységében látja. Az egyház egysége ly módon nem lehet más, mint egység a sokféleségben és sokféleség az egységben.” (181-182) Kasper az Egységtanács titkáraként, majd elnökeként ezt a teológiát, és a zsinat által is sürgetett lelki ökuménét képviselte számos tárgyalásában. Nem titkolja, hogy a Hittani Kongregációi és az Egységtitkárság, majd Egységtanács között újra meg újra feszültségek alakultak ki. „A Hittani Kongregáció tanítói szerepben gondolkodik és szólal meg az Egységtanács pedig dialogikus módon. (…) E két szempont nem ellentétes egymással, hanem különböző hangsúlyokról és eltérő látásmódról van szó.” (183) J. Ratzinger-XVI. Benedek határozottan folytatni akarta az ökumenikus párbeszédet a zsinat szellemében, de a hogyanról, az ökumené konkrét útjáról vita folyt.

A kilencvenes években krízis következett be az ortodoxiával folytatott párbeszédben. A Szovjetunió felbomlása után újra előtérbe került az uniatizmus problémája, és a régi sebek újra felszakadtak (Az ortodoxiából a katolikus egyházhoz visszatért görög katolikusok helyzetéről volt szó.)  XVI. Benedek pápai szolgálatának kezdete után az ortodox egyházak is esélyt láttak az új kezdetre. A legnehezebb a Vatikán és az orosz ortodox patriarkátus  közötti kapcsolatok elmérgesedése volt, amely 1990/91-ben az ukrajnai uniatizmus-kérdés  kirobbanásával kezdődött, majd súlyosabbá vált, amikor II. János Pál 2002-ben az oroszországi püspökök kérésére  az Orosz Föderáció területén fennálló négy apostoli adminisztratúrát püspökség rangjára emelte, és külön egyháztartományt létesített belőlük. A moszkvai patriarkátus katolikus expanzionizmust, prozelitista (erőszakos térítési) szándékot látott ebben. Elkezdődött a katolikus-ellene kampány Oroszországban. Kasper kereste a kapcsolatokat, végül 2004-ben sor került kényes moszkvai látogatására (197kk). Rómába visszatérve néhány görög katolikus ukrán számos vádat zúdított rá: azzal gyanúsítottál, hogy feláldozza egyházukat az ökumené oltárán. Tehát nemcsak Róma és Moszkva között lappangott konfliktus, hanem a katolikus egyházon belül is. II. János Pál rossz egészségi állapota és a moszkvai patriarkátus elutasító magatartása miatt nem kerülhetett sor Wojtyla pápa moszkvai látogatására, de szimbolikus jele volt a közeledésnek, hogy W. Kasper bíboros a pápa nevében 2004-ben elvitte a Kazani Istenanya ikonját Alexij moszkvai pátriárkának (202-205).

XVI. Benedek megválasztása új reményeket ébresztett az ortodox egyházakkal való párbeszédet illetően. 2005 júniusában Kasper bíboros ismét Moszkvába, majd Szerbiába utazott. Fontos áttörés volt a katolikus-ortodox párbeszédben a „Ravennai dokumentum, amely az egyház három szintjét különbözteti meg: a lokális szintet, a helyi egyházat (püspökséget), a regionális szintet, amely a patriárkátusnak felel meg, illetve a nemzeti és nemzetek feletti püspöki konferenciáknak, végül az egyetemes szintet. „Az egyházi élet mindhárom szintjén érvényesülnie kell a szinodális vagy kollegiális elvnek és az autoritásnak egyaránt, azaz mindenütt kell lennie egy protosznak (elsőnek), ami latinul prímást jelent. Ravenna az első lépés volt; a teljes egyház közösség megvalósulásához még hosszú és nehéz út vezet. A következő eszmecserék témája a következő lesz: „Róma püspökének szerepe az első évezred egyházában.” Végső soron ara a kérdésre kell választ találni, amelyet II. János Pál tett fel 1995-ben, amikor a péteri szolgálat gyakorlásának új módjáról tanácskozást hívott össze. A közeledés folytatódott. XVI. Benedek 2008-ban Konstantinápolyba, majd  rögtön az ökumenikus pátriárka háromszor Rómába látogatott, és ebben az évben Kasper bíboros  Kirill metropolita meghívására Oroszországban tett látogatást. A Szent Pál évben, a megnyitót XVI. Benedek és Barthalomaiosz ökumenikus pátriárka közösen celebrálták az istentiszteletet a Falakon kívüli Szent Pál-székesegyházban, másnap pedig a Szent Péter-bazilikában. Ezek a „reálszimbólumok” a kiengesztelődés jelei voltak.

Nem folytatom tovább a könyv ismertetését. A reformáció egyházaival, az Anglikán Közösséggel, a zsidósággal és a nagy vallásokkal folytatott nehéz párbeszédben Walter Kasper mindig  az egyensúlyt kereste. Áldásos vatikáni működése az egység szolgálatában minden elismerésünket megérdemli. Szívből ajánlom olvasásra W. Kasper - D. Deckers könyvét mindazoknak, akik a II. vatikáni zsinat utáni egyházi életben, főleg az ökumenében tájékozódni kívánnak.

Szabó Ferenc