Hová vezeti az egyházat a pápa? (Bevezető)

A II. vatikáni zsinat (1962–1965) kétségtelenül a „nagy fordulatot” jelentette az újkori egyház történetében. Yves Congar 1965-ben így jellemezte a zsinati egyháztani „fordulatot”: „Átmentünk a túlnyomó részt jogi felfogástól a kegyelem ontológiai (léttani) elsőbbségéhez, a szisztéma uralkodó szerepétől a keresztény ember állításához; ami pedig Isten népe tekintélyi struktúráját illeti, jobban elismertük a római monarchia mellett a püspökök egyetemes testületének helyét, a helyi szervezetekét és az ecclesia, az Egyház mint közösség mivoltát.” Az újabb nemzedék nem tudja felmérni az esemény jelentőségét, sem a zsinat után kitört válság, az egyházon belüli két-három évtizedes kontesztálás hatásait, amelyeket még napjainkban is tapasztalunk. Utalok itt többek között a Lefebvre érseket követő tradicionalisták körüli vitákra, amelyek kapcsán éles támadásban részesítik XVI. Benedeket is: erre bővebben visszatérek). A jeles egyháztörténész, Roger Aubert szerint egy-két nemzedék után lesznek csak képesek felmérni a történészek a II. vatikáni zsinat értékét és az azt követő válság horderejét. Egy másik történész, a német H. Jedin is hangsúlyozta 1979-ben, hogy egy évtized elteltével még lehetetlen felmérni a II. Vaticanum eredményeit: „Immáron bebizonyosodik, hogy e zsinatnak jelentősebb hatása lesz az Egyház történetére, mint volt az I. vatikáni zsinatnak, és kihatásait mindenképpen a trentói zsinatéihoz lehet hasonlítani.” (Gr 5–13, lásd az Irodalmat.)

Y. Congar domonkos teológus, akinek fontos szerepe volt a zsinati egyháztan előkészítésében, majd a zsinati munkákban, 1969-ben – az 1968-as tekintélyi válság kirobbanása után – már ezt írta: „Az Egyház a vihar közepette néz szembe ma jövőjével”. (Au milieu des orages.) Congar akkor korunk civilizációs válságából eredeztette a belső egyházi válságot, pontosabban a feltörő lázongásban (gondoljunk az 1968-as diáklázadásokra, illetve VI. Pál Humanae vitae k. enciklikája visszhangjára) a tekintély válságának kirobbanását látta, és ezért a tekintély és a közös felelősség helyes értelmét magyarázta tradicionalistáknak és haladóknak. 1970-ben megjelent Hans Küng, a kontesztálók hangadója Unfehlbar? (Tévedhetetlen?) című könyve, amely a pápaság, pápai tévedhetetlenség kemény kritikája volt, és nagy vitát váltott ki. Egy évtized után a fokozódó kontesztálás egyik kifejezése volt az 1989. jan. 25-én közzétett ún. „Kölni nyilatkozat”, amelyet 163 nyugatnémet, svájci, osztrák, luxemburgi és holland teológiatanár írt alá. Ezek a Római Kúria (a pápa és a kongregációk) működését (püspökök kinevezése, nunciusok szerepe) továbbá azt a gyakorlatot bírálják, hogy a Hittani Kongregáció következetesen visszavonja vagy megtagadja a kánoni megbízatást olyan teológiai tanároktól, akik a hit és erkölcs kérdéseiben nem mindenben igazodnak a „római” teológiához. (Ismeretes, hogy ez történt Küng tübingeni professzorral is.) De a nyilatkozat főleg a születésszabályozásról szóló pápai enciklika, a Humanae vitae tanítását bírálta. A nyilatkozat továbbgyűrűzött: francia és francia nyelvű belga és svájci teológusok (157-en) levelet intéztek Ratzinger bíboroshoz, 1981-től a Hittani Kongregáció prefektusához, és szolidaritást vállaltak a Kölni nyilatkozatot aláíró teológus kollégákkal.

A teológusok részben jogos követeléseire visszatérünk, amikor Ratzinger teológus, majd a Hittani Kongregáció prefektusa, végül XVI. Benedek pápa teológiáját elemezzük, különös tekintettel a II. vatikáni zsinat egyháztanára, illetve egyes krisztológiai kérdésekre. Mindjárt hangsúlyozom, hogy mostani írásomban nem foglalkozom a zsinat utáni egyházi válság minden problémájával, pl. a Római Kúria, a római centralizmus elleni részben jogos kritikákkal, csupán néhány olyan torzító nézettel, amely Ratzinger pápát jogtalanul érte. Látjuk majd, hogy a zsinat utáni belső egyházi válságról hasonló véleménye volt Henri de Lubac jezsuita zsinati teológusnak, majd bíborosnak, vagy Hans Urs von Balthasarnak, aki 1974-ben mélyrehatóan elemezte a „Róma-ellenes indulatot, komplexust” (Der antirömische Affekt). Ez ugyan Luther óta mindig létezett, de főleg kívülről érte az egyázat, de a II. vatikáni zsinat után belülről bomlasztja a hívők közösségét, előítélettel szemléli mindazt, ami a „maradi” Rómából jön mert Róma elmarad a teológiai és a szociológiai kutatások mögött stb. Az egyházat csak intézménynek tekintik, és mellőzik isteni arculatát, azt, hogy az emberi gyengeségek és bűnök ellenére a feltámadt Krisztus Lelke élteti: a bírálható struktúra, jogrend hierarchikus szerkezet mélyén az isteni élet bontakozik ki. A zsinat rávilágított (LG 8) Krisztus Egyházának e kettős arculatára. Az új ebben a kemény és keserű kritikában tehát az, hogy az egyházon belülről jönnek a támadások progresszista és konzervatív köröktől egyaránt. Bár aránytalanul súlyosabb a progresszív teológusok (Küng tábora), mint a zsinatellenes tradicionalista csoport (M. Lefebvre Társasága) támadása. Látjuk majd, hogy J. Ratzinger a két szélsőség között igyekszik a középúton haladni, bár újabban is (H. Küng Visszaemlékezéseiben és barátja, Hermann Häring legújabb könyvében (Im Names des Herrn) a konzervatívek táborába sorolják a pápát. Häring könyvéhez Küng írt előszót, ő maga pedig Visszaemlékezései (Erinnerungen) két vaskos kötetében gyakran konfrontálja álláspontját Ratzingerével, és legtöbbször keményen bírálja volt tübingeni kollégáját.

A következőkben négy előadásban mutatom be Ratzinger pápa zsinati teológiáját, felhasználva J. Ratzinger műveit, önéletrajzát (Életutam), interjú-nyilatkozatait (Messori, Seewald), teológiájáról írt néhány könyvet (Rollet, Rowland, H. Häring). Azt vizsgálom meg, hogy vajon a zsinatellenes konzervativizmus képviselője-e ?

1) J. Ratzinger zsinati szakértő,

2) Ratzinger teológiaprofesszor,

3) a Hittani Kongregáció bíboros prefektusa,

4) végül XVI. Benedek pápa teológiája.

Vajon Joseph Ratzinger az a „reakciós”, „restaurátor” teológus, „főinkvizítor”, „páncélbíboros” lenne, akit pápává választásakor, legújabban pedig a szerencsétlen Williamson-ügy (lásd Távlatok, 2009/2,84) kapcsán is így titulált a liberális vagy baloldali média, sőt az egyházon belül is néhány magát kereszténynek tartó, nem éppen az egyházat építő újságíró?

Előre bocsátom, hogy többször hivatkozom Henri de Lubac jezsuita teológusra, akit Ratzinger egyik mesterének tartott, és aki – több jeles katolikus gondolkodóval – ugyanúgy vélekedett a zsinat utáni válság során tapasztalt szélsőséges teológiai álláspontokról, mint Joseph Ratzinger. Kemény szavakkal bírálta már 1969-ben (majd 1985-ben) az erőszakos kontesztálást, a zsinat tanítását eltorzító értelmezéseket, és miután helyet adott a jogos kritikáknak, rávilágított a helyes zsinati teológiára, továbbá megjelölte az építő kritika és a válság megoldása feltételeit: 1) A Jézus iránti feltétlen szeretet, 2) a katolikus egység szerető gondja. Ami pedig J. Ratzinger teológiájának alapvető irányultságát illeti, Jacques Rollet Ratzinger bíboros teológiájáról szóló könyve elejéről idézem a mottóként alkalmazott szöveget (Isten új népe, 1969): „A keresztények alapvető lelki irányultsága nem a restauráció felé fordul, hanem a reménység jele alatt áll. Az Egyház, amely igyekszik megújulni, megszabadul egy történelmi korszak törmelékétől, amely rárakódott és benne felhalmozódott, nem azért, hogy a múlt idők eszményi állapotát restaurálja, hanem hogy az Úr elé járuljon, és készséges legyen új hívása teljesítésére.”

Joseph Ratzinger teológiai tanulmányai alatt (1946–1953) az egyházatyákat, nevezetesen Szent Ágostont tanulmányozta, doktori disszertációját Szent Ágostonról, habilitációs dolgozatát pedig Szent Bonaventúráról írta. Mesterének tartotta R. Guardinit, H. de Lubacot és H. U. von Balthasart. H. de Lubac Katolicizmus c. könyve kulcsfontosságú lett számára, de a francia jezsuita többi munkáját is fölkutatta (Corpus Mysticum). (Életutam, 8–113. Vö. HH 56–57.) Az ausztráliai teológus nő, Tracey Rowland is kiemeli H. de Lubac és az ún. „új teológia” hatását, továbbá a hagyományos, merev tomizmussal szemben egyrészt a perszonalizmus (Mounier, Scheeler), másrészt az Ágoston–Newman–Przywara–Guardini szellemi irány befolyását Ratzinger gondolkodására. (TR 18–24; vö. még HH 56–57) Tény az, hogy a fiatal Ratzinger nemcsak a francia teológusokat, hanem a nagy francia gondolkodókat, írókat is szívesen idézte (Claudel, Marcel, Mounier, Teilhard). Bizonyára emiatt is felfigyeltek rá a franciák, és a Francia Akadémia 1992-ben A. Szaharov helyére tagjai közé választotta.

Hogyan lett zsinati szakértő, Frings kölni bíboros érsek „tanácsadója”, a fiatal teológusprofesszor? J. Ratzinger és Frings kölni bíboros között kölcsönös szimpátia, szívélyes egyetértés alakult ki, olvassuk Életutamban. 1959-ben „XXIII. János pápa meghirdette a II. Vatikáni Zsinatot, és újra megélhettük a náci légkör fenyegetései ellenére a nyitás és a remény hangulatát, ami az egyházban és a teológiában már az első világháború óta érezhető volt, és sokak számára már a túlzott lelkesedésig nőtt. Frings bíboros a zsinat teológiájáról tartott egy előadást, amire engem a Bensbergi Katolikus Akadémia hívott meg. Így keveredtem vele egy hosszú beszélgetésbe, ami később évekig tartó együttműködésünk kiindulópontja lett. A zsinat Központi Előkészítő bizottságának tagjaként a bíboros megkapta a szövegtervezeteket, amiket a zsinat összehívása után az atyáknak kellett elterjeszteni megbeszélés és egyeztetés céljából. Ezeket a szövegeket rendszeresen elküldte nekem, hogy véleményezzem, és a szükséges változtatásokra javaslatokat tegyek. (…) Az utóbbi évtizedekben magától végbement bibliai és patrisztikai magújulás ezekben az előterjesztési javaslatokban alig volt fellelhető. Ezek kissé merevnek tűntek, és túlságosan kötődtek a tanított teológiához, illetve a tudósok gondolkodásmódjához, és túl kevés közük volt a lelkipásztorkodáshoz; azt azonban meg kell hagyni, hogy alapjában véve megbízhatóan és gondosan voltak kidolgozva.” (Életutam, 125–126)

Hogy milyen várakozással nézett a zsinat elé, arról Seewaldnak is vallott (Só 58): „Azon a véleményen voltam, hogy a skolasztikus teológia abban a formájában, ahogyan megmerevedett, már nem eszköz a korral való párbeszédben a hit átadására. A hitnek ebből a páncélból ki kell lépnie és új nyelven, a jelen helyzet iránti új nyitottsággal kell szólnia. Ugyanígy az egyházban nagyobb szabadságnak kell megnyilvánulnia. Mindebbe természetesen belejátszott egy fiatalember pátosza is.”

Amikor eljött a zsinat kezdetének napja, Frings bíboros titkárával együtt Rómába vitte J. Ratzingert mint teológiai tanácsadóját, és elérte, hogy az első ülésszak vége felé hivatalos zsinati teológusnak, azaz peritusnak nevezzék ki. Ratzinger bíboros életrajzában nem részletezi római élményeit, de megemlíti sok találkozását „olyan nagy emberekkel, mint Henri de Lubac, Jean Daniélou, Yves Congar, vagy Gérard Philips – hogy csak néhány kiemelkedő nevet említsek–, nem is beszélve a többi kontinensről származó püspökökkel való beszélgetésekről, illetve a kialakult kis baráti körökről. Az akkori évek teológiai–egyházi drámája sem ebbe az emlékezésbe tartozik.” (126–127)

J. Ratzinger zsinati szerepléséről több ízben megemlékezik H. de Lubac zsinati jegyzeteiben. (Carnets du Concile), általában Frings bíboros felszólalásai kapcsán, minthogy az ő teológusa volt Ratzinger. Híres volt a kölni érsek 1963. nov. 8-i felszólalása („történelmi matiné”), amikor is a Szent Officium reformját sürgette, és Ottaviani heves tiltakozását váltotta ki. (Carnets II, 15) H. Küng részletesebben mondja el az esetet. (E 1, 492–494). Megjegyzi, hogy Frings felszólalását teológiai tanácsadója, az ő volt kedves kollégája, Ratzinger sugallta. A bonni, münsteri, majd tübingeni professzor (Tübingenben kollégája is) haladó nézeteiről elismerően nyilatkozik a gyakran kritikus Küng. Idézi Ratzinger 1969-es „inkvizíciókritikáját” (Das Neue Volk Gottes, 302–321), amelyet ő maga is megfogalmazhatott volna. De hozzáfűzi: egyesek szerint Ratzinger bíboros, amikor a Hittani Kongregáció (a volt Szent Officium) prefektusa lett, elárulta Frings bíboros örökségét

Ratzinger bíboros önéletrajzában két kitérőt tesz a zsinati teológiai vitákról (Életutam 127–136). Az egyik a liturgia reformjával kapcsolatos: „A liturgikus mozgalom szellemiségében végrehajtott liturgikus reform a zsinati atyák többsége számára nem élvezett elsőbbséget, sokuknál egyáltalán szóba sem jöhetett.” (Idetartozott pl. Montini bíboros, aki VI. Pálként a zsinat pápája lett.) A másik a „kinyilatkoztatás forrásairól” szóló dokumentum előterjesztésekor keletkezett drámai összeütközés. Ezzel a szöveggel az egész modern bibliaértelmezés, nevezetesen a történelmi-kritikai módszer vita tárgya lett. Ratzinger már itt fenntartásokkal élt a történelmi-kritikai módszer túlzásaival szemben, miként H. de Lubac is számos megnyilatkozásában, csatlakozva Hans Urs von Balthasarhoz, aki ugyan nem volt zsinati teológus.

Érdekes itt (Életutam 135–136) még Ratzinger kitérője K. Rahnerrel való kapcsolatáról, ahol saját teológiájáról is vall. A kinyilatkoztatásról Frings bíboros kérésére az eredeti helyébe újabb szövegtervezetet vázolt fel, amelyet még át kellett dolgozni. Megegyezett K. Rahnerrel, hogy együtt megfogalmaznak egy újabb, elmélyített változatot, amiben Rahnernek volt döntő szerepe. A tervezet elkeseredett reakciót váltott ki. „Közös munkánk során lett számomra világos – írja Ratzinger –, hogy Rahnerrel sok közös eredmény és azonos gondolat ellenére is teológiailag két teljesen különböző bolygón mozogtunk. A liturgikus reformért, az újfajta bibliamagyarázatért az Egyházban és a teológiában és még sok minden másért ugyanúgy szállt síkra, mint én, de teljesen más okból kifolyólag. Bár korábbi éveiben sokat olvasott az egyházatyáktól, teológiai felfogását teljesen a szuareziánus skolasztika, és annak német idealizmus és Heidegger szerinti újfajta értelmezése alkotta. Vizsgálódó és filozofikus teológia volt, amiben a Szentírás és az egyházatyák szerepe végül is nem volt nagy; a történelmi dimenziónak is alig volt jelentősége. Engem ellenben képzettségemből adódóan is teljesen a Szentírás, az egyházatyák és egy alapjában véve történelmi gondolkodás határozott meg.”

Ratzinger Seewaldnak válaszolva (Só 59–63) elmondja, hogy szerinte – és sokak szerint – a zsinati várakozások nem teljesültek. „Manapság elsősorban a ’progresszív’ emberek beszélnek az ’Egyház teléről’. Tagadhatatlan, nem jött el a kereszténység új órája, hanem sok elpártolás következett be – a néhány jó kezdeményezés mellett. Miért történt ez? Két indokot próbálok megadni: az első, hogy kétségtelenül túl sokat vártunk. Az Egyházat nem tudjuk mi magunk előállítani. Szolgálhatjuk, de virulása vagy hanyatlása nem egyedül a mi tevékenységektől függ. (…) A másik indok, hogy jelentős különbség támadt aközött, amit a zsinati atyák akartak, s aközött, ami a nyilvánossághoz eljutott és a közvéleményt formálta. Az atyák ’aggiornálni’ akarták a hitet – s épp ezáltal teljes súlyával akarták átadni. Ehelyett egyre inkább kialakult az a kép, hogy a reform abban áll, hogy megszabadulunk a terheinktől; megkönnyebbülünk, úgy hogy a tulajdonképpeni reform már nem a hit radikális vállalásában, hanem bizonyos fölhígításában áll. (…) „Alapeszmém, főleg a zsinaton, mindig az volt, hogy a hit lényegi magvát kiszabadítsuk a rárakódott héjak alól, s erőt és mozgást adjunk e magnak. Ez az impulzus életem nagy állandója. Természetesen a hivatal a dolgoknak olyan hangsúlyt ad, ami egy professzor esetében nincsen. Számomra azonban fontos, hogy ettől az állandótól, amely gyermekkorom óta meghatározta életemet, soha nem tértem el, s hogy életem ezen alapirányához hűséges maradtam.”

Joseph Ratzinger professzori évei alatt alakította ki teológiája (krisztológiája) alapirányát. „Azon a véleményen voltam – mondta P. Seewaldnak (Só 58) –, hogy a skolasztikusteológia abban a formájában, ahogyan megmerevedett, már nem eszköz a korral való párbeszédben a hit átadására. A hitnek ebből a páncéljából ki kell lépnie és új nyelven, a jelen helyzet iránti új nyitottsággal kell szólnia. Ugyanígy az egyházban nagyobb szabadságnak kell megnyilvánulnia.”

A „haladó” Ratzinger álláspontját jól tükrözi az 1968-as Einführung (Bevezetés)… A könyv (előadássorozat) ugyan már a zsinat befejezése után íródott, de még az előző évek felfogását rögzíti. J. Rollet könyve bevezetőjében hangsúlyozza, hogy a Bevezetés szerzője nagysikerű könyvével nyitott teológusnak számított. Ratzinger professzor 1967-ben Tübingenben (itt voltak kollégák Künggel) tartotta azt az előadássorozatot hallgatóiknak, amelyből megszületett a Bevezetés. A könyvet 17 nyelvre lefordították, és sok kiadást ért meg. (Életutam 150) Igaz, H. Küng és barátja, H. Häring már a „haladó” Einführungot is bírálják (E 1, 597), mivel Ratzinger szkeptikusan látja a modern történeti-kritikai exegézist; szerintük „a kortárs Jézus-kutatásnak karikatúráját adja”.

A Bevezetés ma is megállja helyét. (Szerencsére 2007-ben a Vigiliánál újra megjelent magyarul, új fordításban.) A hit aktusát, majd a Credo ágazatait elemezve Ratzinger radikálisan megfogalmazza és a hitetlenség „dialektikáját”. Hosszan tárgyal a hit Istenéről és a filozófusok Istenéről, továbbá a történeti Jézus és a hit Krisztusa kapcsolatáról, a történeti-kritikai exegézis túlzásairól. (Ez a problematika visszatér XVI. Benedek A názáreti Jézus c. könyvében.) A megtestesülésről, majd páli kozmikus Krisztusról, a „végső Emberről” eszmélődve elismerően ír Teilhard de Chardin evolúciós víziójáról. (209–213)

Az 1968-as diáklázadás és a zsinat után kitört egyházi válság bizonyos fordulatot hozott Ratzinger szemléletében. Ő maga, már mint bíboros, könyve újabb kiadásának 2000 áprilisában kelt előszavában visszatekint az elmúlt 30 évre. „1968-ban egy új nemzedék jelentkezett, amely nem csupán a háborút követő újjáépítésről állította, hogy az elégtelen, hanem a kereszténység győzelme óta eltelt egész történelmet is elhibázottnak, kudarcot vallottnak tartotta. Az volt a szándékuk, hogy végre jobban csinálják, és szabadságot, egyenlőséget és igazságosságot teremtsenek a világban. Meg voltak győződve arról, hogy ehhez a marxista elmélet széles áramlatában találják meg az utat. 1989. azonban meghozta az európai szocialista rendszerek váratlan összeroppanását.” Majd később így folytatja: „Amikor 1967-ben ez a könyv íródott, a zsinat utáni erjedés lendületes korában éltünk. A II. Vatikáni Zsinatnak éppen az volt a szándéka, hogy a kereszténység történelemalakító erejét újra felébressze. (…) A kereszténység – legalábbis a katolikus egyház meggyőződése szerint – megkísérelte, hogy kitörjön a gettóból, ahová a 19. század óta száműzték. Újra bebocsátást kért a világ egészébe.”

1970-ben megjelent Hans Küng Unfehlbar? (Tévedhetetlen?) című könyve, amely a pápaság, a pápai tévedhetetlenség kemény kritikája volt, és nagy vitákat váltott ki teológusok körében. A kontesztálás egyre fokozódott. 1974-ben kiadta Christ sein (Kereszténynek lenni) c. művét, amely még nagyobb visszhangot keltett krisztológiája miatt. (Vö. Szabó F. Jézus Krisztus megközelítése, 239–272 = Mérleg 1977/1.) A könyvet olyan neves teológusok is keményen bírálták Ratzingerrel együtt, mint K. Rahner, W. Kasper, H. U. von Balthasar, A. Grillmeier és mások. Küng komolytalan válasza (futballcsapatra utalva): „Milyen meccs ez: 11 – egy ellen?” Ratzinger és Balthasar egyaránt elismerték, hogy Küng könyve kiváló bevezetés a „pogányoknak”, a hittől távolálló keresőknek, de sajnos, dogmatikapótlék is akart lenni, a dogmák átértelmezése. Igaz, hogy a dogmák értelmezését mindig el lehet mélyíteni. Így a khalkedoni (451) krisztológiai dogma sem vég, hanem kezdet, ahogy K. Rahner kiadta a jelszót. (Vö. Szabó: JK, 117kk) De nem elég azt mondani, hogy Jézus Isten „végleges Helytartója. Mert kicsoda Jézus Krisztus Küng szemében? Isten országának hirdetője, Mester, Isten helytartója… Átadja magát az Atya akaratának egészen haláláig, de nem akart olyan egyházat alapítani, amelyet ma tapasztalunk. Küng szentírás-értelmezése önkényes, a történeti-kritikai módszert eltúlozza, ezt többen, J. Ratzinger is megállapították. De a legsúlyosabb nehézségek Küngnek Jézus istenfiúságáról és a Szentháromság dogmájáról alkotott nézetei körül merülnek fel. Küng szerint Jézus istenfiúsága azt jelenti, hogy a názáreti Jézus, az igaz ember a „hit számára”, az „egyetlen igaz Isten igazi kinyilatkoztatása” (Cs 434); az ember Jézusban maga Isten „mint Isten Fia tárja fel magát, nyilatkoztatja ki magát a hit számára” (Cs 450). Küng nem fogadja el a megtestesülést (ontológiai valóságával), úgy, ahogy azt a Krédóban megvallja az Egyház, idejétmúltnak tartja az ember (kegyelmi) megistenülését, ami meglepte K. Rahnert és W. Kaspert.

Mint említettem, Ratzinger főleg Küng módszerét bírálja: rámutat a történeti-kritikai módszer korlátaira (amint ezt Benedek pápa A názáreti Jézus c. könyvében is teszi), továbbá bírálja a tübingeni professzort azért, mivel a keresztény misztériumokat (pl. a Szentháromságot, Cs 463–468) értelmezve csak azokat az elemeket tartja meg, amelyek a mai gondolkodás számára „plauzibilisek”, mai olvasói számára elfogadhatónak tűnnek; inkább követ pártos nézeteket, haladó teológiai iskolákat, mint az egyház dogmáit vagy a Krédó hittételeit. Ratzinger szerint, ha a Christ sein amolyan Summa pro paganis, egy bizonyos előkatekézis akart volna lenni mai hitetlen keresők számára, nyitva hagyva az utat az egyház teljes hite felé, elfogadható lett volna.

Itt még megjegyzem, hogy 1975. febr. 20-án a Hittani Kongregáció kiadott egy figyelmeztetést Küng nézeteiről, amelyet a német püspöki kar is kommentált. Ismeretes, hogy 1979-ben a Kongregáció megvonta a kánoni küldetést Küng professzortól. Közben, tehát nem taníthatott az egyház nevében. Közben folytatódott a teológusok kontesztálása, amellyel Joseph Ratzingernek mint a Hittani Kongregáció prefektusának (1981-től) szembe kellett néznie.

J. Ratzinger további pályafutását éppen csak címszavakkal jelzem. Kezdetben részt vett a haladó Concilium c. folyóirat alapításában, de ebből kivált és a konzervatívabb Communio folyóiratnak lett oszlopos tagja. Meghívást kapott a Nemzetközi Teológiai Bizottságba. „Nagy bátorítás volt számomra látni, hogy sokan a jelenlegi helyzetet és feladatunkat pontosan úgy értékelik, mint én: Henri de Lubac, aki nagyon szenvedett az újskolasztikus uralom szűklátókörűsége miatt, most a hit határozott harcosaként mutatkozott azzal a fundamentális fenyegetéssel szemben, amely minden azelőtti arcvonalát megváltoztatta.” Ratzingerhez hasonlóan látták az Egyház helyzetét: Philippe Delhaye, Jorge Medina, M.-J, Le Guillou, Louis Bouyer. Hozzájuk társult még Hans Urs von Balthasar nagy alakja, akivel Ratzinger először 1960-ban Bonnban találkozott személyesen. „A Balthasarral való találkozás egy életre szóló barátság kezdete lett számomra, amiért máig hálás lehetek.” „Congar békülékeny természete miatt mindig az ellentétek között próbált közvetíteni, és ezzel a türelmes nyitottságával tényleg fontos küldetést töltött be.” Rahner és Feiner elhagyták a bizottságot. (Életutam, 155–157)

Következett 1977-ben a münchen–freisingi érseki kinevezése, és még ez év júniusában VI. Pál bíborossá kreálta, majd 1981. nov. 25-én II. János Pál kinevezte a Hittani Kongregáció prefektusának. E prefektussága idején (1981–2005) kapta Ratzinger bíboros a legtöbb kritikát.

1989. január 25-én tették közzé az ún. „Kölni Nyilatkozatot”, amelyet 163 nyugatnémet, svájci, osztrák, luxemburgi és holland teológiatanár írt alá. Miként Hans Küng, e tanárok is a Római Kúria (a pápa és a kongregációk) működését bírálták: püspökök kinevezése, nunciusok szerepe, továbbá a Hittani Kongregáció gyakorlatát, hogy következetesen visszavonja vagy megtagadja a kánoni megbízatást olyan teológiai tanároktól, akik a hit és az erkölcs kérdésében nem igazodnak – mint mondták – a „római teológiához. A nyilatkozat főleg az 1968-as Humanae vitae kezdetű enciklika tanítását bírálta. A kontesztálás továbbgyűrűzött: francia és francia nyelvű belga és svájci teológusok (157-en) levelet intéztek Ratzinger bíboroshoz, aki közben (1981-ben) a Hittani Kongregáció prefektusa lett. Nem részletezem a bonyolult ügyet. (Lásd Szabó F.: Napfogyatkozás, Róma 1991, 414–426.) De idézek abból a nyilatkozatból, amelyet Ratzinger bíboros 1989. dec. 30-án tett a Le Monde c. francia napilap munkatársának. A bíboros prefektus igazságtalannak tartotta a centralizmus és az autoritarizmus vádját. Az európai, nyugati egyházak rossz közérzetére utalt, a politikai változásokra, amelyek az egyházban is éreztetik hatásukat. Egyes pártok tiltakoznak a totalitáriusnak minősített centralizmus ellen. Kiábránduláshoz vezettek a 68–70-es évek nagy reménykedései, amelyek egyrészt a marxizmushoz, másrészt az embertudományok fejlődéséhez kapcsolódtak. Az ember önazonosságának védelme jórészt az etikai elvekre való hivatkozás nélkül alakul. Az egyensúly hiánya az erkölcsi értékek és az új világ felé való nyitottság között mindenfelé, a katolikus Egyházban is bizalmatlanságot szül. E távlatokon belül válaszolt Ratzinger bíboros a római centralizmus és autoritarizmus vádjaira. Szerinte a Szentszék foglalkozik a helyi egyházakban felmerült problémákkal: a püspökök ad limina látogatásai és a pápa külön találkozásai az egyes püspökökkel (pl. apostoli útja során) igyekszik fokozni a római központ és a helyi egyházak közötti együttműködést. Ratzinger bíboros és a Nemzetközi Teológiai Bizottság megvizsgálta a kontesztáló teológusok nyilatkozatát, ll. Levelét, majd válaszolt is. E válaszból idézek: „A teológus szerepe nemcsak a tanítás, hanem a hit elmélyítése is: választ kell találni az új problémákra, és néha bírálni is kell. De a kritika jogának határt szab az Egyház szeretete és a Tanítóhivatal tisztelete. E szempontból is igen nagy a hiányosság, és újra kell fogalmazni a hagyományos szabályokat. Ma már a teológus nem cellája magányában dolgozik, mint hajdan. Tudatában kell lennie a hívekkel szembeni felelősségének, akiket közvetlenül tájékoztat – és nem mindig tárgyilagosan – a mass media. Meg kell találni a helyes egyensúlyt a Tanítóhivatal tisztelet, a hívek java és a szigorú tudományos kutatás követelményei között.” Figyelemre méltó megjegyzések; úgy látszik, Ratzinger bíboros nem felejtette el Frings bíboros zsinati felszólalását, amelyben neki is része volt. Persze ezekkel az általános elvekkel nincs minden probléma megoldva, a megújulás Rómában, a Kúriában (kongregációkban) is lassan valósul meg, mint szerte a világegyházban

Vittorio Messori olasz újságíró a bíboros prefektussal 1985-ben készített beszélgetésében (Rapporto sulla fede=R) mindezeket a kritikákat felhozza, miután a bíboros elmondja már ismert véleményét a zsinatról, illetve az utána következő két évtized jobb- és baloldali csoportok túlzásairól. Bírálja a tradicionalista Lefebvre érsek következetlenségét: Mereven ragaszkodik IX. Pius és X. Pius tanításához, az I. Vaticanumhoz, de miért nem fogadta el következő pápák tanítását? „Vagy talán a Szentszéknek való engedelmesség felosztható évek szerint vagy aszerint, hogy egy tanítás összhangban van-e a saját megállapodott meggyőződésével?” (R 29) A bíboros hangsúlyozza, hogy teljesen el kell fogadni a II. vatikáni zsinatot, ez a válság megoldása. „Arra vagyunk hivatva, hogy építsük az Egyházat, nem az igazi zsinat ellenében, hanem annak köszönhetően.” Az „igazi” zsinattal szembehelyezkedik a hamis „zsinati szellem”, amely szerint mindaz, ami új, jobb annál, ami volt és van. E szerint az egyháztörténetet a II. Vatikáni Zsinattól, mintegy zéró ponttól kell kezdeni. (R 32–33)

Egyébként H. de Lubac, hivatkozva Messorival folytatott beszélgetésre, védelmébe veszi a Hittani Kongregáció prefektusát (Entretien…1985, 113kk). Szerencsésnek tartja, hogy a prefektus szakított elődei gyakorlatával. Emlékeztet Frings bíboros zsinati felszólalására (amelyet Ratzinger sugallt vagy írt), aki keményen bírálta Ottaviani bíboros Szent Officiumát. Seper bíboros alatt már elkezdődött a változás, amelyet Ratzinger folytat. Nem állja meg a helyét az az állítás, hogy a prefektus a zsinattól vissza akar térni a múltba, „restaurálni” akar. Befeketítő kampányt kezdtek ellene, ami gyalázat (imposture), mondja Lubac. A „restaurálni” szónak lehet helyes értelmet adni: helyreállítani ott, ahol szükséges – és sok ponton szükséges – a zsinat igazi értelmét, és előrehaladni a zsinati irányelvek megvalósításában. „Semmi sem annyira hitelesen zsinati, mint az Egyház egységének sürgetése: a mindenünnen összegyűjtött közösség Isten Lelke által, szemben az individualista bomlasztás lázával, amely szétszakítja (Krisztus) varratlan köntösét.”

H. de Lubac az egyház zsinat utáni válságát elemezve idézi Christofer Butler bencés apátot, aki 1967 végén így nyilatkozott: „Miután átéltem a zsinatot és örvendtem művén, meg fogják engedni nekem a következők megállapítását. Bizonyos jelenségek a mai Egyház életében arra sürgetnek, hogy mindenkinek a figyelmét fölhívjam a következőre: a karizmatikus élet idővel szétrombolhatja önmagát, ha nem ismerik el becsületesen, és nem tartják lojálisan tiszteletben a Tanítóhivatal isteni jogait.”

Sorozatomat Hermann Häring kritikus könyvének alcímével kezdtem: „Hova vezeti a pápa az egyházat?” Az előző adásokban igyekeztem válaszolni a kontesztáló H. Küng irányát követő német teológus főbb kritikáira, megmutatva J. Ratzinger kiegyensúlyozott álláspontját a zsinati teológiával kapcsolatban. Most egy utolsó adásban Ratzinger pápa teológiájának néhány lényeges vonását vázolom, továbbra is számolva HH (75–96. kk) ellenvetéseivel.

Mindenekelőtt idézem a Häring által is idézett (73–74) Messori-beszélgetés egy szakaszát (Beszélgetés 26–28), ahol a Hittani Kongregáció bíboros prefektusa arra a kritikára válaszol, mintha a „jobb” oldalnak (Lefebvre érsek követőinek) több engedményt tenne, mint a „bal” oldal haladó teológusainak. Az integrista tradicionalizmusról ezt mondta Messorinak: „Semmi jövője sincs egy olyan álláspontnak, mely alapvetően elutasítja a II. Vatikáni Zsinatot, mert ez önmagában véve logikátlan. Ennek az irányzatnak kiindulópontja kétségkívül a IX. és X. Piusz tanításához való szoros hűség, valamint – még erősebben – az I. Vatikáni Zsinathoz és annak a pápai főségről (primátusról) való meghatározásához. De hát a pápák csak XII. Piuszig számítanak, azután már nem? A Szentszék iránti engedelmesség változhat évszámok szerint, vagy annak mértékében, hogy egy bizonyos tanítás mennyire esik közel személyes meggyőződésünkhöz?”

Amikor Ratzinger pápa – elődjéhez hasonlóan – keresi a kiengesztelődést a szakadár integristákkal, határozottan követeli, hogy ismerjék el a II. Vatikáni Zsinat tanítását. És pápasága kezdetétől több ízben hangsúlyozta, hogy szolgálata vezérfonala a zsinat tanítása. Más kérdés az, hogy a zsinati dokumentumokat ki hogyan értelmezi. Häring három fő kérdéskörben bírálja a pápát, hivatkozva Jézus-könyvére is (A názáreti Jézus, I. 2007).

Szentírás-értelmezés.– Alapvető ez a kérdés, hiszen a teológia is ettől függ. Tény az, hogy a II. Vatikáni Zsinat (Dei verbum), integrálta, magáévá tette a két háború közötti biblikus fejlődést, az exegézis újabb módszereit, így a történeti-kritikai módszert is. J. Ratzinger-XVI. Benedek pápa (így van a szerző kettős neve!) is alkalmazza ezt a módszert Jézus-könyvében. Világos, hogy folytonosság van Joseph Ratzinger teológus és XVI. Benedek teológiája között, még ha a zsinat utáni szélsőségek miatt kissé megmerevedett is a bíboros és a pápa álláspontja. Ratzinger korábban is (miként pl. H. de Lubac és Hans Urs von Balthasar) bírálta e módszer egyoldalú használatát, a történeti Jézus és a hit Krisztusa teljes szétválasztását, aminek következtében eltorzítják a názáreti Jézus igazi arcát. A történeti-kritikai módszer korlátain túllépve, felhasználva az egyházatyák nyomán a spirituális és teológiai értelmezést is, Ratzinger pápa megmutatja, mit jelent a Jézus Krisztusba, az élő Istenbe vetett keresztény hit. Figyelembe kell venni mindig a teljes Szentírást, nemcsak a szinoptikusokat; a Biblia egyes szövegeit az egész összefüggésében kell olvasni („kánoni exegézis”), az élő Egyház ölén született írásokat az Egyház hagyományának keretében kell értelmezni. A történeti-kritikai szövegmagyarázat a szavak eredeti értelmét igyekszik kideríteni. Ez lehet hasznos, fontos, de rekonstrukciói viszonylagos értékűek. A szöveg szavai a hit történetének folyamatában érlelődtek meg. A szerző annak a közös történelemnek alapján beszél, amely őt is hordozta, és amelyben a jövő, az új lehetőségei rejtve benne vannak. A hitvallások Krisztus-címeiről (Krisztus, Fölkent, Isten Fia, Úr) írva is leszögezi (NJ 249): „A cím minden egyes formáját teljesen az egyes evangéliumok egészében és hagyományuk sajátos alakjában kell olvasnunk.”

Miután kijelölte a történeti-kritikai módszer korlátait, Ratzinger pápa hangsúlyozza: „Ezt a könyvet nem a modern exegézis ellen írtam, hanem nagy hálával mindazért, amit nekünk ajándékozott és ajándékoz.” (NJ 18)

2. Az írásértelmezéssel függ össze Ratzinger pápa Krisztus- és egyházképe. Már mint bíboros küzdött a zsinati egyháztan egyoldalú értelmezése ellen, ti. ama tendencia ellen, amely az „Isten népe” bibliai képet hangsúlyozva egy bizonyos horizontalizmust és „demokratikus” struktúrát hangsúlyozva homályban hagyták a szentségi struktúrát, a misztériumot, a Szentlélektől éltetett szeretetközösséget. Messorinak hangsúlyozta (Beszélgetés 41): „Az egyház titkának olyan látása nélkül, mely nemcsak szociológiai, hanem természetfeletti is, maga a krisztológia is elveszíti az istenihez való vonatkozását: egy tisztán emberi szervezetnek végül egy tisztán emberi terv fog megfelelni. Az Evangéliumból Jézus-terv lesz, a társadalmi felszabadítás terve vagy másféle teóriák, melyek azonban csak történetiek és evilágiak, még látszhatnak vallásosnak, de a maguk lényege szerint valójában ateisták.” Majd az „Isten népe” egyházfogalom egyoldalú használatáról ezt válaszolta: „Valóban, a hangsúly ide került és itt van, bár a zsinati szövegekben ezt más, kiegészítő fogalmak egyensúlyban tartják. Ez az egyensúly azonban számos teológusnál már elveszett.”

„A valóságban nem létezik olyan katolikus és valóban újszövetségi egyházfogalom, amelynek nincs közvetlen és élő vonatkozása nemcsak a szociológiával, de mindenekelőtt a krisztológiával. Az egyház nem vezethető vissza a ’hívők közösségére’, mert a ’Krisztus teste’ sokkal többet jelent, mint tagjainak egyszerű összege.” És a bíboros idézte a LG 3. pontját: „Az Egyház, vagyis Krisztusnak már misztériumban jelen lévő országa, Isten erejéből látható módon növekszik a világban.”

A Jézus-könyvben Péter Fülöp Cezáreájában tett vallomását (Mk 8,29 és Mt 16,16) elemezve (Pierre Grelot francia exegétával vitatkozva) a pápa újra csak hangsúlyozza (NJ 252): „Meg kell állapítanunk, hogy minden kísérlet zsákutcába vezet, amely Péter eredeti szavait történetileg akarja rekonstruálni, és minden egyebet, ami ezenfelül marad, azután a későbbi fejlődésnek, lehetőleg a húsvét utáni hitnek tulajdonítja. Honnan született volna meg tulajdonképpen a húsvéti utáni hit, ha a húsvét előtti Jézus ehhez semmi alapot nem nyújtott? Az ilyen rekonstrukciókkal a tudomány elbízza magát.”

3. Keresztény morális. – Egyesek pesszimizmussal gyanúsítják Benedek pápát, aki folyton panaszkodik a hit és az egyház válságos helyzete miatt, a hitbéli és az erkölcsi relativizmust hangoztatja és bírálja. De az illetők nem olvasták és elmélkedték át három enciklikáját, a Szeretet-Istenről, a keresztény reménységről szóló ragyogó elmélkedéseit és a globalizálódó világ társadalmi–gazdasági válságát az egyház szociális tanítása fényében elemző körlevelét. Messori még nem ismerte e pápai körleveleket, amikor Ratzinger bíborost az erkölcsi válságról, elsősorban a szexualitás és a család problémáiról kérdezte (Beszélgetés, 72–79). Itt nem bocsátkozhatunk részletkérdésekre. A zsinat után viták kezdődtek a speciálisan keresztény erkölcsi szabályok létéről. Talán nincs többé Tanítóhivatal, sem a kinyilatkozatás Istene a maga elvárásaival és tízparancsolatával: a kereszténység szabályrendszere tőlünk idegen kultúrának, antropológiának és történelemnek függvénye. E relativizmusban újra felszínre kerül a Szentírás egységének a tagadása is, felújítva a régi eretnekséget, amely az Ószövetséget („Törvényt”) meghaladottnak tartotta, és az Újszövetség („Kegyelem” országa) által elutasítottnak jelentette ki. Ma ezt mondják: A felnőtt, szabad emberek maguknak keresik saját viselkedési normájukat. Ratzinger bíboros és XVI. Benedek ez ellen a relativizmus ellen emeli fel szavát, amikor a katolikus egyház hiteles morálját hirdeti

Ratzinger pápa ezt vallja: „A keresztény ember tudja, hogy a történelem már meg van váltva, s ezért a végkifejlet pozitív. Azt azonban nem tudjuk, hogy miféle viszontagságokon és nehézségeken keresztül jutunk el a nagyszerű befejezéshez. (…) Az Úr ma még jobban, mint máskor, tudomásunkra hozza, hogy egyedül Ő képes egyházát megmenteni. Tőlünk azt várja, hogy dolgozzunk erőink teljes bevetésével, félelem nélkül, azok szerénységével, akik tudják, hogy akkor is haszontalan szolgák maradnak, ha megtették minden dolgukat. (…) Olyan időszak ez, amikor a türelmet várják el tőlünk, a szeretetnek hétköznapi formáját; olyan szeretetet, amelyben a hit és a remény egyszerre vannak jelen.” (Beszélgetés, 11)