A II. VATIKÁNI ZSINAT TÚLHALADOTT?

I. A II. vatikáni zsinat (1962–1965)

II. Az Egyház paradoxona és misztériuma

III. Isten újszövetségi népe és tagjai

IV. Az Egyház és a modern világ

Előszó

  Ez a hitvédelmi füzet annak az előadássorozatnak a rövidebb, átdolgozott változata, amely 1997 tavaszán (vasárnap esténként) hangzott el a Vatikáni Rádióban.

 A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején több sorozatban ismertettem a Vatikáni Rádióban a II. vatikáni zsinat tanítását. Erre azért is nagy szükség volt, mivel a kommunista rendszer megnyomorította a magyar katolikus sajtót, könyvkiadást. 1967-ben mindössze két könyv jelent meg a zsinatról: Saád Béla A zsinat budapesti szemmel és Vitányi György A II. vatikáni zsinat című munkája. Mindkettő meglehetősen „budapesti” látószögből, sőt „békepapi” szemmel mutatta be és értékelte ezt a rendkívüli horderejű egyházi eseményt. Az összes zsinati dokumentum magyar fordítása pedig csak tíz évvel a zsinat befejezése után, 1975-ben jelent meg a Szent István Társulatnál. (Ezt a kötetet újra kiadták napjainkban, sajnos a fordítás kellő revíziója nélkül. Füzetemben ezt a kiadványt idézem, többször pontosítva a fordítást: A II. vatikáni zsinat tanítása, szerkesztette: Dr. Cserháti József és Dr. Fábián Árpád, Budapest 1975. Jelzem az oldalszámokat is.) 

Sokat írtak hazánkban is a zsinati recepcióról, az elmaradt vagy késlekedő aggiornamentóról, korszerűsödésről, illetve arról, hogy a papság és a hívek nem tették magukévá kellőképpen a zsinati tanítást. Az elmúlt jó három évtized során újabb nemzedékek nőttek fel, amelynek igen hiányos vagy egyáltalán nem létezik a vallási kultúrája: nem ismerik a kereszténységet, a katolikus egyházat, még kevésbé a II. vatikáni zsinat tanítását. Nem fölösleges tehát ma sem az egyetemes zsinat főbb határozatainak ismertetése, illetve irányvonalának vázolása. Igaz, egyes nyugati katolikusok már azt hangoztatják, hogy a II. vatikáni zsinat túlhaladott, hogy egy III. vatikáni zsinatra lenne szükség.

A következőkben azt szeretnénk megmutatni, hogy a zsinati tanítás nem veszített időszerűségéből: recepciója, kiegyensúlyozott, gyakorlati alkalmazása sürgető feladat. Természetesen, ebben a kis füzetben nem mutathatjuk be a zsinat összes dokumentumát. Figyelmünket az Egyház és a modern világ viszonyára összpontosítjuk, így elsősorban a két legfontosabb konstitúció, a Lumen gentium és a Gaudium et spes főbb tételeit vázoljuk.

Mi idősebbek átéltük a zsinati megújulással hozott tavaszi lelkesedést, de a három évtizedes egyházi válságot is, amelynek hatásait még ma is érezzük. A pesszimisták a katolicizmus felbomlásáról beszéltek, mások, a derűlátóbbak azt hangoztatták, hogy a növekedés válságáról van szó. Az egyház híveinek szembesülése a modernséggel, illetve az ebből származó válságról van szó. Az egyház híveinek szembesülése a modernséggel, illetve az ebből származó válság nem történhetett meg máról holnapra. A korszakváltások mindig hosszabb időszakaszt igényelnek.

Téves lenne a zsinatnak tulajdonítanunk a válság okozását, ahogy ezt egyes integrista gondolkodók tették. Túlzás az is, ha valaki a katolicizmus felbomlásáról beszél. De a másik oldalon – a progresszisták részéről is – elhangzanak túlzott vádak, ti. hogy – főleg az utóbbi évtizedben – „restaurációs” törekvések erősödnek a római egyházban, és a zsinat által meghirdetett „aggiornamento”, korszerűsödés egyre inkább lassul, sőt visszafelé lépünk pl. az ökumenizmus útján; vagy doktrinális téren a modernizmust elfojtó X. Pius integrizmusa érvényesül. A két szélsőséges irányt két név említésével jelezhetnénk: az integristák Lefebvre érsek magatartását követik, a progresszisták Hans Küng protestáló, szinte protestáns álláspontját vallják magukénak.

Tény az, hogy II. János Pál is, miként VI. Pál, szolgálata legfőbb programjának tekinti, hogy megvalósítsa a II. vatikáni zsinat határozatait, hogy kitárja a kapukat Krisztusnak és a világnak is, hogy szembenézzen a modernség kihívásaival és az evangéliumi tanítást aktualizáló zsinat irányelvei szerint igyekezzen megoldást keresni az újabb, egyre bonyolultabb hit- és erkölcstani kérdésekre. Hogy a megoldásokhoz nincsenek receptek, ez természetes. Hogy a mélyreható egyházi válság, amely jórészt a világ kulturális, társadalmi, szellemi válságának függvénye, nem szűnik meg egy emberöltő során, ez is világos azoknak, akik valamicskét figyelik a történelem alakulását.

De a hívő katolikusoknak kötelességük az, hogy keressék a tájékozódást a mai szellemi zűrzavarban, hogy az „aggiornamentó”-t a zsinat szándékai szerint igyekezzenek megvalósítani, figyelve Róma szavára, és ellenállva annak a Róma-ellenes komplexusnak, amelyet már pár évtizede leleplezett a nagy svájci teológus, Hans Urs von Balthasar. Helye van az építő kritikának az egyházon belül, de csak akkor, ha a katolikus egység szerető gondja vezérli az Anyaszentegyházat megújító szándékot, és ha a reformot magunkon kezdjük.

I. A II. vatikáni zsinat (1962–1965)

Kétségtelen tény, hogy korunk legjelentősebb egyházi eseménye az 1962–65 között megtartott II. vatikáni zsinat volt. Amikor 1959 elején XXIII. János pápa bejelentette, hogy egyetem zsinatot kíván összehívni, még ő maga sem látta pontosan, milyen kérdéseket tárgyalnak meg, merre tart majd mit eredményez a zsinat. A Szentlélek indítására kitárta az ablakokat, hogy friss levegő áradjon be. De – amint később egyesek megjegyezték – olyan huzat támadt, amely felforgatta az egyház életét. A második ülésszaktól VI. Pál pápa vezette, és ő fejezte be a zsinati munkákat, neki és jelenlegi szentatyánknak kellett szembenéznie a zsinat után kitört válsággal, amely a mai napig tart.

A zsinat gyökeres fordulatot hozott, amint azt Yves Congar domonkos, a zsinati egyháztan egyik előkészítője hangoztatta 1975 decemberében a La Croix című katolikus napilapnak adott interjújában. „XII. Pius egyháza – jóllehet e nagytekintélyű pápának szellemi kisugárzása rendkívüli volt – valami hihetetlen képet mutatott, amiről a mai fiataloknak fogalmuk sincs. Róma abban az időben minden területen szigorúan és hatékonyan gyakorolta a szabályozó szerepet, az ellenőrzést: nemcsak a teológiában, amely akkor a római skolasztika volt, hanem a jogrendszer, az erkölcs és a kultúra területein is. Ehhez viszonyítva XXIII. Jánosa pápa igen nagy újdonságot hozott. Már magának az új pápának a személyisége is nagyon különbözött elődjétől: XII. Pius arisztokratikus megjelenésű volt, zárkózott; János pápa szegény családból származott, mindig is közel maradt az egyszerű emberekhez. Mihelyt megválasztották, rögtön olyan tetteket hajtott végre, amelyek új stílust jeleztek. Pl. meglátogatta a Regina Coeli börtönt. Kiadta Pacem in terris kezdetű körlevelét, amelynek rendkívüli visszhangja lett. Az emberek rögtön érezték, hogy testvérük szól hozzájuk. De főleg legkiemelkedőbb tettét kell említenünk: hamarosan megválasztása után bejelentette, hogy egyetemes zsinatot hív össze.  A zsinat megnyitotta az ajtókat és az ablakokat az egyházban. János pápa szót engedett az egyháznak, míg XII. Pius uralkodása alatt lényegében megelégedtek a pápa szavainak visszhangozásával.”

Összesen 21 egyetemes zsinatot tartott az eh: az I. Niceában (Nikaia) 325-ben, az utolsó előtti, a befejezetlen I. vatikáni pedig 1869–70-ben zajlott le. Ezt megelőzően a trentói (1545–1563) a protestáns hitújítókkal szemben fogalmazta meg a katolikus tanítást. A politikai események miatt félbeszakadt I. vatikáni zsinat a modern tévedésekkel szemben hozott határozatokat a katolikus hitről és a pápai primátusról (csalatkozhatatlanságról), de nem tudott tárgyalni az egyház mivoltára és életére vonatkozó minden kérdésről.

21 egyetemes zsinat

Nicea                                                            325

Konstantinápoly I                                          381

Efezus                                                           431

Kalcedon                                                      451

Konstantinápoly II                                         553

Konstantinápoly III                                       680

Nicea II                                                        787

Konstantinápoly IV                                       869

Laterán I                                                       1123

Laterán II                                                      1139

Laterán III                                                    1179

Laterán IV                                                    1215

Lyon I                                                           1245

Lyon II                                                         1139

Vienne                                                          1311–1312

Konstanz                                                      1414–1418

Firenze                                                          1439–1445

Laterán V                                                     1512

Trento                                                           1545–1563

Vatikán I                                                       1869–1870

Vatikán II                                                     1962–1965

A zsinat első ülésszakán (1962. október 11-től december 8-ig) mindjárt az első teljes ülésen a 2540 zsinati atya többsége elvetette a kúria tervét, hogy a tíz zsinati bizottságba főleg kuriális és konzervatív tagokat válasszanak be. Öt szkémát kezdtek megvitatni. Meghalt a zsinatot összehívó XXIII. János pápa.

A második ülésszakot már VI. Pál pápa nyitotta meg (1963. szeptember 11-től december 4-ig). 43 általános gyűlésen 637 beszéd hangzott el; erős volt a feszültség a haladók és a konzervatívak között. Az átdolgozott liturgikus konstitúciót és a hírközlő eszközökről szóló határozatot az ülésszak végén megszavazták.

A harmadik ülésszakon (1964. szeptember 14-től november 21-ig) 48 általános gyűlésen 618 hozzászólásban 14 tervezetet vitattak meg. Az utolsó nap a nagy többség elfogadta az egyházról szóló dogmatikus konstitúciót, valamint a keleti egyházakról és az ökumenizmusról szóló határozatot.[1]

A zsinat negyedik ülésszaka (1965. szeptember 14-től december 8-ig) a legtermékenyebb volt. 2400 zsinati atya 41 általános gyűlésen 332 beszédet mondott, 250 alkalommal szavaztak. Leghosszabban vitatták a vallásszabadságról szóló nyilatkozatot, amelyet végül elfogadtak. Ezen az ülésszakon szavazták meg a következő dokumentumokat: a püspökökről, papokról, szerzetesekről, a keresztény nevelésről,  a nem keresztény vallásokról a missziókról és a világiak apostolkodásáról szóló határozatokat, valamint a kinyilatkoztatásról szóló dogmatikus és az egyház a mai világban című lelkipásztori konstitúciót.

A 16 zsinati okmány (a latin kezdőszavak és rövidítésük)    

4 Konstitúció

Az egyházról, „Lumen gentium” (=LG)

A szent liturgiáról, „Sacrosanctum Concilium” (=SC)

Az egyház és a mai világ, „Gaudium et spes” (=GS)

Dogmatikai konstitúció az isteni kinyilatkoztatásról „Dei verbum” (=DV)

9 Határozat

Az egyház missziós tevékenységéről „Ad gentes” (=AG)

A papi szolgálatról és életről „Presbyterorum ordinis” (=PO)

A szerzetesi élet korszerű megújításáról „Perfectae caritatis” (=PC)

A püspökök lelkipásztori hivatásáról „Christus Dominus” (=CD)

A papnevelésről „Optatam totius” (=OT)

A világi hívek apostolságáról „Apostolicam actuositatem” (=AA)

A keleti katolikus egyházakról „Orientalium Ecclesiarum” (=OE)

Az ökumenizmusról „Unitatis redintegratio” (=UR)

A tájékoztatási eszközökről „Inter mirifica” (=IM)

3 Nyilatkozat

A vallásszabadságról „Dignitatis humanae” (=DH)

A keresztény nevelésről „Gravissimum educationis momentum” (=GE)

A nem keresztény vallásokról „Nostra aetate” (=NE)

A konstitúciók teológiai, vagy egyéb tartós érvényű tanítást tartalmazó okmányok.

A határozatok gyakorlati jellegű, irányt szabó illetve (belső) fegyelmi vonatkozású döntéseket tartalmazó okmányok.

A nyilatkozatok a vizsgálódások, kutatások egy-egy szakaszának eredményét kifejtő okmányok (az Egyház belső körén túlmutatnak).

II. János Pál pápa 1990. december 20-án, a Bíborosi Kollégium tagjaihoz szólva a II. vatikáni zsinat negyedszázados hatástörténetét méltatta, többek között ezeket mondotta: „Ez a történelmi esemény kétségtelenül különleges és gondviselésszerű állomást jelent a keresztény közösség útján. A Szentlélektől vezetett Egyház bátran a mai ember elé ment, hogy találkozzék vele: mintegy kézen fogva vezette az evangéliumi üzenet teljesebb megértése és megvalósítása felé. Szükségét érezte annak, hogy a mai emberiséghez könnyebben érthető nyelven szóljon, anélkül azonban, hogy az igazság követelményeiből engedne. Az Egyház főleg tudatosította, hogy mély megújulásra van szüksége, hogy arcán egyre világosabban felragyogjon Krisztus fénye. Ez az állandó törekvés a megújulásra vezérli ma is lépteinket, bár nem nehézségek és fáradság nélkül. De, meg vagyok győződve róla, a növekedésből ered ez a fáradtság. Mert az Egyház ezekben az években növekedett missziós öntudatában  éppúgy, mint a megtérésre és a megújulásra való elkötelezettségében.” – A pápa ezután még a zsinat kulcsfogalmára, a koinoniára (szeretetközösségre) irányította a figyelmet, hangsúlyozva, hogy ez az Egyház lényegét fejezi ki, a hit közös megvallásától a gyakorlati tanúságtételig, a tanítás átadásától a struktúrák megalkotásáig. Az Egyház – a Lumen gentium szerint (4., 9., 23. pontok) – az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből egybegyűlt nép, látható társaság és kegyelmi valóság, a szeretet egyetemes közössége.

Az 1989/90-es politikai fordulattal, a kommunizmus összeomlásával a volt „szocialista” országokban is új lehetőségek nyíltak, hogy felgyorsítsák a zsinati aggiornamentót. Ezt sürgette a Szentatya első magyarországi útja alkalmával és azóta is, pl. a magyar főpásztorok ad limina látogatásakor. Jobban meg kell ismernünk a zsinat tanítását, hiszen csak így lehetséges annak gyakorlati alkalmazása. Hála Istennek – minden nehézség ellenére – a magyarországi egyház újraéled. Most már a politikai hatalom nem fékezi a „kis lépéseket”. Az egyház pásztoraira és híveire vár a feladat, hogy siettessék a tavaszi kibontakozást.    

II. Az Egyház paradoxona és misztériuma

„A népek világossága Krisztus. (…) Az egyház pedig Krisztusban mintegy szakramentuma (szentsége), vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének…” (LG1) Így kezdődik a zsinat legfontosabb dokumentuma, az egyházról szóló, Lumen gentium kezdetű konstitúció.

A zsinati teológia átvette az újabb ekkléziológia (egyháztan) Ursakrament, ősszentség kifejezést, hogy Krisztus és az Egyház titokzatos kapcsolatát, egységét és különbözőségét jelölje. „Egyház Krisztus szentsége, az a vezeték, közvetítő, amely révén az Evangélium fénye és ereje eljut hozzánk. Az Egyház történelmünkben az a tengely, amely körül megvalósul a nagy, titokzatos egyesülés (az emberiség egyesülése)”, – magyarázza Henri de Lubac  jezsuita teológus, aki a domonkos        Yves Congarral a zsinati egyháztan egyik előkészítője volt. Krisztusban: ezt ki kell emelnünk, hogy elkerüljünk minden félreértést. A „népek világossága” nem az Egyház, hanem Krisztus. És az Egyház misztériuma (ez az I. fejezet címe) a másik, a legfőbb Misztérium, Krisztus közvetítése, kiterjedése. Mert ahogy Szent Ágoston írja egyik levelében: „Non est aliud Dei mysterium, nisi Christus. = Nincs Istennek más misztériuma, mint Krisztus!”

Amikor e fejezet címéül – Henri de Lubac nyomán – „az Egyház paradoxona és misztériuma” címet választottam, rögtön érzékeltetni akartam, hogy a Krisztusban hívók gyülekezete (Ecclesia = gyülekezet) összetett, néha ellentmondásos valóság: ISTENI ÉS emberi elemekből áll, amint később a LG 8 pontja magyarázza.

A II. vatikáni zsinaton az Egyházról szóló dokumentum első szkémáját jelentősen módosították: egy bizonyos „kopernikuszi fordulattal” a zsinati atyák elvetették az eredeti tervezetet, és a második ülésszaktól kezdve a haladó teológusok nézetei jutottak érvényre itt is, mint fokozatosan a többi dokumentumnál. Egyre inkább a Biblia képei és fogalmai kerültek előtérbe, illetve az egyházatyák teológiájából merítettek: P. Congar így jellemezte a kopernikuszi fordulatot: „A túlnyomóan jogi felfogást felváltotta a kegyelem ontológiai (léttani) primátusa, a rendszer elsőbbségét a keresztény ember állítása, a tekintély struktúráit az Isten népe; jobban elismerték a római monarchia mellett a püspökök egyetemes kollégiumának (testületének) szerepét, a helyi szervezeteket, továbbá az Ecclesia = gyülekezet/közösség gondolatát.

Amikor a zsinat a misztérium (titok) szóval jelölte az Egyházat, ki akarta küszöbölni azt az egyoldalú látásmódot, amely az Egyházat csak intézménynek, szociológiai jelenségnek tekinti. A konstitúció Jézus szavainak és tetteinek misztériumából kiindulva egészen a Szentháromság misztériumáig emelkedik. A 2., 3., és 4. pontban éppen azt mutatja meg – főleg a Szent Írás alapján –, hogy miképpen kapcsolódik az Egyház titka a Szentháromság misztériumába. Majd Szent Cipriánra hivatkozva így következtet: „Így az egész Egyház »az Atya és a Fiú és a Szentlélek egysége által egyesített népként jelentkezik.« (LG 4 = 43. old.)”Az Anyaszentegyház titka már alapításában megnyilvánul. Az Úr Jézus ugyanis azzal indította el útjára Egyházát, hogy hirdette a jó hírt, az Írásokban ősi idő óta megígért Isten országának elérkeztét: „Beteljesedett az idő, és már közel az Isten országa” (Mk 1,15)”. – Ezzel a mondattal kezdődik a Lumen gentium 5. pontja, amely az Egyház és az Isten országa kapcsolatával foglalkozik. Most ennek a pontnak a bibliai hátterét szeretnénk megvilágítani. A zsinati konstitúció csak röviden utal a szentírási alapokra; nem polemizál, nem is bizonyít: egyszerűen előadja a katolikus Egyház álláspontját. Mert a zsinati atyák állást foglalhattak volna olyan nézetek ellen, amelyek a liberális protestantizmus és a modernizmus nyomán azt vallják, hogy Jézus, aki az Isten országát hirdette, egyáltalán nem akart egyházat alapítani. A modernista pap, Alfred Loisy hírhedt mondása szerint: „Jézus az Isten országát hirdette, és az egyház jött helyette.” (Az egyház krisztusi alapításáról lásd a 15. hitvédelmi füzetet: „Igaz-e, hogy Jézus nem akart egyházat alapítani?”

A zsinat hangsúlyozza azt, hogy Isten országa nem azonos az Egyházzal. ez az egyház csak az Isten országa magját csíráját, kezdetét alkotja. Az Isten országa (uralma) főleg Krisztus igéiben, tetteiben és jelenlétében tárult fel az emberek előtt. (Vö. Lg 5, 43). Órigenész szavaival Jézus maga az Isten országa: „autobasileia.” Jézusban Isten megváltó szeretete végérvényesen megnyilatkozik és kiárad a világba. A Szent László erejében a Krisztusban hívők közössége, „felruházva Alapítójának adományaival és hűségesen megtartva parancsait- átveszi a küldetést, hogy Krisztus és az Isten országát hirdesse és megalapítsa minden nép között; így ennek az országnak csírája és kezdete a földön.” (LG 5=43–44)

A Szentírás szerint így foglalhatjuk össze az Isten országa és az Egyház kapcsolatát:

1. A Názáreti Jézus hirdeti Isten országát: szavai, tettei, mindenekelőtt pedig az ő személye feltárják (kinyilatkoztatják) Isten beavatkozását világunkba. Isten elküldte Fiát, hogy hirdesse az örömhírt: az Atya gyermekei, tulajdona, népe vagyunk; örök életre vagyunk hivatva. Ezt az életet már most megkezdjük, ha Jézus Lelke által befogadjuk az isteni (kegyelmi) életet. Az isteni hívás választ vár: ki kell tárulnunk, mint a jó termőföld a vetőmagnak, gyümölcsöztetnünk kell az Igét. Az isteni esemény a történelemben folytatja útját, az Isten ország fokozatosan bontakozik ki.

2. Az Isten Országa tehát titokzatos valóság. Az Égből száll le, hogy minket az Égbe vezessen. Az Isten ország közöttünk, bennünk van, mert a Názáreti Jézus Lelke által felkelti szívünkben a hitet, a reményt és a szeretetet. Akik Krisztussal egységben vannak, vagy Pál szavai szerint „Jézus Krisztusban” élnek, (akik Krisztus Testét alkotják, 1Kor 12) új teremtmények, más megkezdték az örök életet, amely csak a végső időkben teljesedik be.

3. Az Egyház elválaszthatatlan a Názáreti Jézus személyétől. Krisztus akaratából és Lelke erejében folytatja Mestere és Alapítója üdvözítő művét. Az Isten Országának kezdete, fokozatos előkészítése az időben: az Egyház. Isten újszövetségi népe, mely Isten üdvözítő terve szerint vándorol az örök haza felé.

Az Egyház paradoxonát még jobban látjuk, ha a zsinati okmány nyomán közelebbről vizsgáljuk isteni és emberi arcát. A LG 8 pontja arról szól, hogy az Egyház látható és egyben kegyelmi valóság. „Nem szabad két valóságnak tekintenünk a hierarchikus szervekkel ellátott társaságot és Krisztus titokzatos Testét, a látható gyülekezetet és a lelki közösséget, a földi Egyházat és a mennyei javakban bővelkedő Egyházat. Ezek ugyanis egyetlen összetett valóságot alkotnak, amely emberi és isteni elemből áll. Ezért nem semmitmondó analógia alapján hasonlítható az Egyház a megtestesült Ige titkához. Amint ugyanis a fölvett természet az isteni Igének szolgál, mint az üdvösség élő eszköze, amely vele elválaszthatatlanul egyesült, hasonló módon az Egyház társadalmi szervezete is az őt éltető Léleknek, Krisztus Lelkének szolgál – a Test növekedésére (vö. Ef 4,16).” (Lg 8=46)

A LG 8 az Efezusi levélen kívül kétszer hivatkozik a jegyzetben XIII. Leó Satis cognitum kezdetű és XII. Pius Mystici corporis kezdetű körlevelére. A Zsinat a pápák tanítása nyomán attól a tévedéstől akar óvni, amely – miként az első századokban a krisztológiai eretnekségek Krisztussal tették – szétválasztja az egyetlen istenemberi valóságot. Mert az Egyház isteni és emberi, láthatatlan és látható arculata ugyan megkülönböztethető, de sohasem választható teljesen szét. XIII, Leó Satis cognitum kezdetű körleveléből idézünk: „Krisztus maga, az Egyház feje és mintaképe, nem teljes, ha kizárólag az emberi és látható természetét látjuk benne, ahogy ezt Photius és Nestorius hívei vagy ha egyedül csak az isteni és láthatatlan természetet tekintjük, miként a monofiziták: mert Krisztus egyetlen a két természet, a látható és láthatatlan egysége révén, egy mind a kettőben. Hasonlóképen – folytatja XIII. Leó – titokzatos Teste is csak úgy az igaz Egyház, hogy látható elemei a természetfeletti és láthatatlan adományokból merítik az erőt  és az életet, és éppen ebből az egységből ered természetük és létjogosultságuk…”

XIII. Leó után XII. Pius és a II. vatikáni zsinat is megismételte ezt a figyelmeztetést, mert ma is állandóan tapasztaljuk azt, hogy az Egyház paradoxonát – amely kétségtelenül botrány sokak számára – úgy akarják feloldani, hogy mellőzik vagy tagadják akár az isteni, akár az emberi oldalt. Pedig az Egyház titka a megtestesült Ige titkához hasonlít, hiszen az Istenember kiterjedése, meghosszabbodása, – Teste, a páli allegória szerint (1Kor 12).  VI. Pál a zsinat második ülésszakának megnyitásakor mondott beszédében ezt tömören így foglalta össze: „Krisztus látható és misztikus Teste”.

– Az Egyháznak ez a kettős, mondjuk szakkifejezéssel: theandrikus = istenemberi természete és a belőle folyó megszentelő tevékenység világosság válik, ha megfontoljuk, hogy a Testet a Fő élteti, hogy a hívők közösségének megszentelője a feltámadt Krisztus Lelke. Ezért lehet az Egyház „Krisztusban mintegy szentsége, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének”. (LG 1) De ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell, hogy itt csak analógiáról, egy bizonyos hasonlóságról van szó, amely különbözőséget is jelent. A Fő szent, bűn nélkül való, mert Krisztusban az emberi természet az istenivel tökéletesen egyesült a második isteni Személyben. A Test a Fő kegyelméből részesedik, de tagjai bűnös emberek. Addig, míg az egyház az égi haza felé vándorol, amíg tagjai visszaeshetnek a bűnbe, állandó feszültség van az isteni és az emberi elemek között; amíg a tagok nem egyesültek teljesen a Fővel a szeretetben – és ez az egység itt a földön sohasem tökéletes – az Egyháznak állandó bűnbánatra, megtisztulásra és megújulásra van szüksége. (LG 8 = 46) Az Egyházat állandóan arra szólítja fel Krisztus, hogy kövesse Őt: hogy úgy szeressen, ahogy Ő szeretett; hogy tagjai egyek legyenek, amint Ő egy az Atyával; hogy megbocsássanak egymásnak, ahogy az Atya megbocsát; hogy ugyanazt az érzést ápolják magukban, ami a magát megalázó és kiüresítő Jézus Krisztusban is megvolt. Ami az embereknek önmaguk erejéből lehetetlen, azt a Lélek erejében megvalósíthatják.

Nem kell hangsúlyoznunk, milyen lényeges a Lumen gentium most elemzett bekezdése ökumenikus szempontból is. A katolikus és protestáns egyházfogalom alapvetően eltér ezen a ponton. Tudjuk, hogy a reform a pneumatikus, lelki, láthatatlan egyházat hangsúlyozta, és a látható szervezetet lebecsülte vagy elvetette. Az újabb időkben – részben az ökumenikus törekvések hatására – a protestánsok is kezdik újra felfedezni a látható szervezetet. Az Újszövetség tárgyilagos elemzése arra a belátásra vezet bennünket, hogy – R. Schnackenburg kifejezésével – az Egyház láthatósága „a keresztény tapasztalat konstruktív része”.

P. de Lubac találóan írja: „Az Újszövetségben semmi sem sugallja a (kizárólag) láthatatlan Egyház eszméjét. Nem redukálhatjuk le Krisztus titokzatos Testét a római egyház kereteire ( a Mystici corporis kezdetű körlevélben elég erős volt ez a tendencia), de nem is oldjuk fel azt az Egyházat valamiféle teljesen „misztikus” testben. Valljuk azt, hogy az Egyház titokzatosan túlmutat saját láthatósága határain, és hogy  – mintegy lényegénél fogva önmagán túlra utal” (Mivel Krisztusnak és az üdvösségnek a jele, a Misztériumra utal!)

Manapság sok katolikusnál is érezhető az a – többé-kevésbé protestáns hatásnak köszönhető – mentalitás, amely nemcsak bírálja az egyházi szervezetben, a látható, bűnös emberekből álló társaságban mutatkozó hibákat, hanem el akar vetni minden láthatót, szervezetit, jogit, és valamiféle kizárólag lelki, misztikus közösségről álmodik. Igaz, ez az egyoldalúság visszahatás egy másik elhajlásra, amely a zsinat előtt eléggé érezhető volt: sokan az egyházat szinte kizárólag hierarchikus szervezett közösségnek, jogi szervezetnek, intézménynek tekintették, vagy legalábbis úgy ítélték, cselekedtek, mintha az Egyház nem lenne Krisztus Lelkétől éltetett, dinamikus kegyelmi közösség: ekkléziológiájuk is szinte hierarchiológia volt. (Ez még a zsinat eredeti szkémáján érezhető volt.) Ezekkel szemben K. Rahnerrel hangsúlyozzuk: „Az önmagukat túlszárnyalni nem képes ideológiáktól eltérően a kereszténység bizonyos értelemben több, mint önmaga: mert a kereszténység nem más, mint az a dinamizmus, amely révén az ember átadja magát annak a misztériumnak, amely lénye mélyét képezi és amely megragadhatatlan számára; és a keresztény biztos abban, hogy ez a dinamizmus abba a misztériumba torkollik, amely igazában Jézus Krisztusban valósul meg: a szeretetbe, amely közelhozza Istent és átszövi egész egzisztenciáját”.

A Credóban ezt valljuk: Credo sanctam Ecclesiam. Hisszük az Egyházat, amely a Szent László műve. Hisszük a látható társaságot és a misztikus valóságot; egyszerre megvalljuk az emberi és az isteni arc különbözőségét és egységét. Csak ez a dialektikus gondolkodás óv meg bennünket egyrészt az ekkléziológiai monofizitizmustól, amely az emberi elemeket, a tökéletlenségeket is isteníti, másrészt a látható egyházat elvető liberális protestáns felfogástól. Csak így lehet beszélni az Egyház bűnösségéről és az állandóan sürgető magújulásról: Ecclesia semper reformanda!  Csak ez a látásmód segít bennünket arra, hogy megkülönböztessük a helyes és hamis reformokat az Egyházban.

Olvassuk tovább a Lumen gentium 8. pontját: „Ez Krisztus egyetlen egyháza, (vagyis a hit-remény-szeretet közössége, amely látható közösség és Krisztus titokzatos Teste); a Hiszekegyben egynek, szentnek, egyetemesnek és apostolinak valljuk. Föltámadása után Üdvözítőnk Péternek adta át, hogy pásztora legyen. Péterre és a többi apostolra bízta, hogy terjesszék és kormányozzák, és mindörökre az igazság oszlopának és biztos alapjának tette meg.  Ez az Egyház e világon társaságként van megalapítva és megszervezve, és a katolikus Egyházban áll fenn. Péter utóda és a vele közösségben lévő püspökök kormányozzák, jóllehet látható szervezetén kívül is jelen vannak a megszentelődés és az igazság olyan elemei, amelyek, minthogy Krisztus Egyházának tulajdon adományai, önmagukban a katolikus egység felé irányulnak”. (LG 8 = 46)

– Ez az igen fontos szakasz szinte az új katolikus ekkléziológia összefoglalása dióhéjban.

Az egyházról szóló szövegtervezetben eredetileg ez a kitétel állt: „Ecclesia Catholica Romana est Mysticum Christi Corpus”, vagyis: a római katolikus egyház (est) Krisztus titokzatos Teste. A tervezet tehát (amelynek egyik megfogalmazója az a P. Tromp volt, aki XII. Pius Mystici corporis kezdetű körlevelének kidolgozásában is részt vett), egyszerűen azonosította a római katolikus egyházat Krisztus Testével. A Lumen gentiumban viszont ez áll: subsistit in = létezik, van meg, található meg. (Igen nehéz pontosan visszaadni a subsistit igét ebben az összefüggésben.)

A zsinati viták története bizonyítja, hogy az atyák tudatában voltak a kérdéses fogalmazás horderejének. Az egyik szövegmódosítási javaslat így magyarázta az est helyett használt subsistit in-t: Miért a helyettesítés? – Azért, hogy összhangba hozzák más zsinati szövegekkel, ahol az Egyház elemei szerepelnek. Tehát; ha nem is az összes jegy, az Egyház bizonyos elemi megtalálhatók a nem-katolikus közösségekben is. Az ökumenizmusról szóló dekrétum tervezete már eleve nyitottabb volt, azért az említett vita nyomai nem találhatók meg vele kapcsolatban. Az UR 4. pontban van egy utalás rá (ez a pont éppen az ökumenikus mozgalomról szól): „Az egységet Krisztus kezdettől fogva megadta az egyháznak. Hisszük, hogy a katolikus Egyházban elveszíthetetlenül megvan (subsistit), és reméljük, hogy gyarapodni fog napról napra a világ végezetéig.” (UR 4= 394)

A zsinat minden kommentátora kiemeli a most említett szövegmódosítás (est helyett subsistit in) jelentőségét, minthogy ez a szemlélet elkerüli a látható katolikus egyház és a misztikus Test egyszerű azonosítását, és így helyet hagy az Egyház elemeiről szóló egyháztani megfontolásoknak, következésképp az ökumenikus párbeszédnek is. Más szóval mindez azt jelenti, hogy a Krisztus által akart Egyház misztériuma, amely mindenekelőtt a hit-remény-szeretet Szent Lászlótól éltetett közössége (kommuniója), túlmutat a hierarchikusan megszervezett katolikus Egyház keretein, jóllehet magának Krisztusnak a szándékai szerint az Egyház látható társaság is, és a Krisztus által akart Egyház összes ismertetőjegyei legteljesebben a katolikus Egyházban találhatók meg (ez a katolikus hit).    

III. Isten újszövetségi népe és tagjai

A zsinati atyák, amikor az Egyház titkát meg akarták határozni, visszahajoltak a Szentíráshoz. Számos képet, szim­bólumot alkalmaztak a misztérium megvilágítására. De van egy bibliai kifejezés, amelyet annyira előtérbe emeltek, hogy egy külön fejezetet szenteltek neki: Az Isten népe. Ez a máso­dik fejezet címe. Az eredeti szkémában nem itt következett volna az Isten újszövetségi népéről szóló fejtegetés, hanem előbb a hierarchiáról tárgyaltak volna. Suenens belga bíboros javaslatára illesztették ide ezt a szép fejezetet Isten újszövetségi vándorló népéről, hogy elmondják azt, ami az Egyház minden tata - a hierarchia képviselői és a hívek - számára közös. Szakemberek véleménye szerint ez a zsinati egyháztan egik legfontosabb fejezete, - a dinamikus nép-fogalom, amely visszautal az ószövetségi választott népre, szerencsésen kiegészíti az Egyház=Krisztus Teste hasonlatot.

Az is mondhatnánk, hogy ebbe a II. fejezetbe belesűrítet­ték a zsinati egyháztan lényegét. A meghatározás után ugyan­is szó van a megkereszteltek egyetemes papságáról (10. és 11. pontok), Isten népe hitérzékéről és karizmáiról (12), az egyház katolicitásáról (13. és 14.), továbbá az egyház és a nem ka­tolikus keresztények (15), valamint az egyház és a nem ke­resztény hívők (16) kapcsolatairól, végül az egyház missziós jellegéről ( 17). A felsorolt témákat még később tárgyalja a Lumen gentium, illetve egyeseknek külön okmányt is szentelt a zsinat ökumenizmus, nem keresztény vallások, missziók).

A II. fejezet elején ezeket olvassuk: „Minden időben, bármely nemzethez tartozó ember kedves az Isten előtt, ha eltölti az Ő félelme, és igaz tetteket visz végbe. (Vö. ApCsel 10,35) Ám Istennek úgy tetszett, hogy ne külön-külön szentelje meg és üdvözítse az embereket, tehát függetlenül bármilyen köl­csönös kapcsolattól, hanem olyan néppé tegye őket, amely Őt igazságban elismeri, és szentül neki szolgál. Saját népének választotta tehát az izraelita népet, szövetséget kötött vele, és fokozatosan tanította. E népnek történetében kinyilatkoztat­ta önmagát és akaratának szándékát, és önmagának szentelte ezt a népet. Mindez azonban csak előkészítője és előképe volt a Krisztusban megkötendő új és tökéletes szövetségnek, és annak a teljesebb kinyilatkoztatásnak, amelyet maga a meg­testesült Ige közölt” [...] (A Jeremiás [31,31–34] által megjö­vendölt új szövetséget.) „Krisztus alapította meg, nevezetesen saját vérével szerzett új testamentumot. Zsidókból és pogá­nyokból hívta meg magának ezt a népet, hogy ne test szerint, hanem Lélekben egyesüljön és az Istennek új népe legyen... (LG 9=47) A zsinat tehát Isten népéről szóló fejezetében jobban elmélyíti az első fejezet témáját, az Egyház titkát, mielőtt még külön az egyházi hierarchiáról, a világiakról, a szerzetesekről szólna. Kétségtelen, hogy korunk közösségi és demokratikus szelleme belejátszott abba, hogy a zsinat úgy mutassa be az Egyházat mint népet, mint közösséget. De nem valami új tan ez, hiszen láthattuk, hogy a képnek bibliai alapja van; tehát legfeljebb csak arról lehet szó, hogy az újrafelfedezésben ösztönzően hatott a mai szellemiség. Az Isten népe kifejezés egyrészt emlékeztet arra, hogy a hierar­chikusan szervezett közösségben az üdvösségre való meghívás és az isteni élet szempontjából egyenlőség van minden megke­resztelt között; másrészt dinamikus valóságra utal, hiszen ez a nép a történelemben vándorol az égi haza felé. Kétségtelen, teljesen nem vonatkoztathatunk el az egyház hierarchikus szervezetétől, de az Isten népe tagjainak alapvető egyenlősége éppúgy Krisztus akarata, mint a hierarchikus szervezet.

A szempontok természetesen különbözők. Maga a Lumen gentium a világiakról szóló negyedik fejezetében, a 32. pont­ban leszögezi: „Egy tehát az Isten választott népe: »Egy az Úr, egy a Hit, egy a keresztség« (Ef 4,5)”. Közös a tagok mél­tósága, mert újjászülettek Krisztusban. Közös az istenfiúság kegyelme, közös a tökéletességre szóló meghívásuk. Egy az üdvösségük, egy és osztatlan a szeretetük... Bár egyesek Krisztus akarata szerint tanítóknak, a titkok kiosztóinak és pásztoroknak vannak rendelve mások javára, de azért teljes egyenlőség van mindnyájuk között méltóság szempontjából és az összes híveknek Krisztus Teste építését célzó közös tevé­kenységét illetően. Az a különbség ugyanis, amelyet az Úr tett a fölszentelt szolgák és az Isten népének egyéb része között, szoros kapcsolattal (conjunctio) jár együtt, minthogy a pászto­rok és a többi hívő kölcsönösen egymásra vannak utalva. Az Egyház pásztorai – az Úr példáját követve – egymásnak és a többi hívőnek szolgálnak; ezek viszont buzgón együttműköd­nek pásztoraikkal és tanítóikkal. Így a változatosságban tesz­nek valamennyien tanúbizonyságot a Krisztus Testében lévő csodálatos egységről. (LG 32=63)

Az Isten népe kifejezésnek egy másik szempontja: az Egy­ház az időben él és bontakozik ki, szolidáris az emberi nem történetével. Erre a konstitúció 9. pontjának második fele hívja fel a figyelmet: „Ez a messiási nép (az Egyház) – bár ténylegesen nem öleli föl az összes embereket és nem egyszer kisded nyájnak tűnik föl – mégis az emberi nem számára erős magja az egységnek, a reménynek és az üdvösségnek. Krisztus élet-, szeretet- és igazságközösségnek alapította. Ó teszi meg mindenki megváltásának eszközévé, és küldi az egész földke­rekségre a világ világosságául, a föld sójául. Amint pedig már a pusztában vándorló, test szerint való Izraelt gyülekezetének hívják, úgy az új Izrael, amely a mostani világban él, keresve az eljövendő, maradandó hazát, a Krisztus Egyháza nevet viseli. Hiszen Ó szerezte meg tulajdon vérén, saját Lelkével töltötte el, és fölruházta a látható és társadalmi egység alkal­mas eszközeivel.” (LG=47)

Krisztus szent, az Egyház is, amennyiben a Lélek élteti, de bűnös tagjai vannak, ezért állandóan megtisztulásra szorul, a bűnbánat útját járja szüntelen:

»Krisztus szent, ártatlan, szeplőtelen” (Zsid 7,26), »bűnt nem ismert« (2Kor 5,21), hanem azért jött, hogy a nép bűneit kiengesztelje (vö. Zsid 2,17): az Egyház viszont, mely bűnösö­ket foglal magában, egyszerre szent is és folytonos megtisztu­lásra is szorul, a bűnbánatnak és a megújulásnak útját járja szüntelen. Az egyház »vándorolva járja útjait, a világ üldözi, az Isten vigasztalja« (Szent Ágoston, Civ. Dei. XVIII, 51,2), az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg ő el nem jön (vö. 1Kor 11,26). Megerősíti a feltámadott Úr ereje...” (LG=46)

Ez a vándorló nép Isten népe: Istenhez tartozik, az Ő tulajdona, Tőle függ, küldetése Isten örök üdvözítő tervét valósítja meg a feltámadt Krisztus Lelke erejében. A Lélek ajándékai (karizmái) révén Isten jelen van az egész közösség­ben; a szent nép minden tagja megkapja a karizmákat. A LG 12. pontja ezt kifejezetten állítja, amikor az egész Isten népe hitérzékéről beszél: „A hívők összessége a Szentlélek kenetét kapta (vö. 1Jn 2,20 és 27), és így nem tévedhet meg hitében. Ezt a kiváltságos tulajdonságát akkor nyilvánítja ki, az egész népben meglevő természetfeletti hitérzék birtokában, amikor – »kezdve a püspöktől, a legjelentéktelenebb világi hívőkig” (Szent Ágoston, De praed. sanct. 14,27) – kifejezi általános egyetértését a hit és erkölcs dolgaiban...” (LG 12=49). Igaz, a konstitúció hozzáfűzi: Isten népe „a szent tanítóhivatal veze­tése alatt” részesedik ebben a kiváltságban, mégis jelentősen módosul itt az I. Vaticanum tanítása.

A továbbiakban, még ugyanebben a pontban a karizmákról olvashatunk: „Ezenkívül ugyanez a Szentlélek az Isten népét nemcsak szentségeken keresztül és papi szolgálatokkal szenteli meg, vezeti és ékesíti erényekkel, hanem ajándékait »tetszése szerint juttatva kinek-kinek« (1Kor 12,11), sajátos kegyelmeket is oszt szét a hívők minden fokozata között” (LG 12=49). E karizmákat mindenki azért kapja, hogy szolgáljon, hogy elősegít­se a Test kiépülését és megújulását (vö. 1Kor 12,17).

Az előző pontokban a LG hangsúlyozza a hívek (megke­reszteltek) egyetemes papsága és a hierarchikus (felszentelt, szolgálati) papság közti lényeges különbséget, de egymáshoz rendeltségüket is (LG 10-11=48-49).

Ebben a III. részben még kitérünk arra a kérdésre, hogy kik és hogyan tartoznak az Egyházhoz?

A zsinati dokumentumok, nevezetesen az ökumenizmusról szóló dekrétum, (UR 3=393), amikor a római katolikus egy­házra utalnak, általában Ecclesia Catholica-t mondanak, ami­kor pedig tágabb értelemben beszélnek az Egyházról akkor (néha) az Ecclesia Christi kifejezést használják. Láttuk, hogy a LG 8. pontjában a zsinat azt állítja, hogy Krisztus egyetlen Egyháza a katolikus egyházban található meg (subsistit), jólle­het ennek látható keretein kívül is jelen vannak (többé-kevés­bé) az igaz Egyház bizonyos elemei.

A Lumen gentium szerint különböző módokon tartozhat­nak az emberek Isten ~?j népéhez. A 13. pontban olvassuk: „Isten új népébe valamennyi ember meghívást kap... (Az Úr ajándékának birtokában) az Egyház hathatósan arra törek­szik, hogy Krisztus fősége alá foglalja az egész emberiséget összes javaival együtt, az Ő Lelkének egységében. Ennek az egyetemességnek erejében minden egyes rész odaadja sajátos ajándékait a többi résznek és az egész Egyháznak... Az Isten népének ebbe az egyetemes egységébe tehát – amely előre jelzi és előmozdítja az általáros békét – minden ember meg van híva. Különféle módokon bár, de ehhez az egységhez tartoz­nak vagy ehhez vannak rendelve mind a katolikus hívek, mind Krisztus más hívei, mind pedig általában az összes emberek, akiket Isten kegyelme meghívott az üdvösségre.”

Ebből az alapelvből indulva a következő 14., 15. és 16. pontok beszélnek a katolikus, a nem katolikus keresztény, végül a nem keresztény emberek Egyházhoz való tartozásá­nak fokairól, illetve az Isten népéhez való odarendeltségének módozatairól.

Az egyházatyák, a középkori és újkori teológusok különfé­leképpen magyarázták ~z Isten egyetemes üdvözítő akaratát, illetve az egyház üdvösségközvetítő szerepét.

Egy régi axióma azt tartja, hogy „Extra Ecclesiam non est salus” = az Egyházon kívül nincs üdvösség. Ennek a mondásnak lehet helyes értelmet adni, de úgy is lehet magyarázni, hogy ellene mondunk a Szentírás határozott tanításának, amely szerint Isten azt akar­ja, hogy minden ember üdvözüljön. A teológusok újab­ban, hogy az említett kétértelműséget kizárják, pozitív formában fogalmazták meg az elvet: Az Egyház szük­séges az üdvösségre. Ezt a meghatározását vette át a zsinat is: „Sancta Synodus ... docet... Ecclesiam hanc peregrinatem necessariam esse ad salutem...” A most felvetett probléma súlyosságát csak egy utalással érzé­keltetjük: az emberek 85%-a ma nem tagja az Egyház­nak a szó teljes értelmében; vajon hihetnénk-e azt, hogy ezek az embermilliók nem jutnak el az üdvösségre?

A LG 14. pontjában ezt olvassuk a katolikusokról: „A Szent Zsinat elsősorban a katolikus hívekre fordítja figyelmét. A Szentírás és a Hagyomány alapján azt tanítja, hogy ez a földön vándorló Egyház szükséges az üdvösségre. Mert az egy Krisztus a közvetítő és az üdvösség útja, aki Testében, az Egyházban válik jelenvalóvá részünkre. Ő maga kifejezetten megmondta, hogy szükség van a hitre meg a keresztségre, és ugyanakkor hangsúlyozta az Egyház szükséges voltát is, hi­szen az Egyházba a keresztségen mint ajtón lépnek be az emberek... Az Egyház közösségébe azok iktatódnak be telje­sen, akik Krisztus Lelkét hordozzák magukban, elfogadják az Egyház egész rendjét meg az üdvösségnek az Egyházban létesített összes eszközeit, és az Egyház látható szervezetében összekapcsolódnak Krisztussal, aki a pápa és a püspökök révén kormányozza az Egyházat. Nevezetesen a hitvallás, a szentségek, az egyházi kormányzat és közösség kötelékei által kapcsolódnak össze Vele”. Ugyanakkor a zsinat arra is figyel­meztet, hogy nem kell úgy tekintenünk az egyház látható közösségébe való tartozást mint valami talizmánt; az üdvössé­get nem kapjuk meg mágikus módon.

„Nem mindaz, aki ezt mondja: Uram, Uram! megy be a mennyek országába!”

A 15. pontban ez áll: „Az egyház tudja, (itt a katolikus egyházról van szó), hogy többféle szálon át össze van kötve azokkal, akiket megkeresztelt voltukért a keresztény név ékesít, bár nem vallják a teljes hitet, vagy nem tartják meg a közösségbeli egységet Péter utóda alatt.” (LG 15=51)

Ezután a konstitúció leírja az egyházakban vagy egyházi jellegű közösségekben található „katolikus” elemeket, majd hozzáfűzi: „a Szentlélek – adományai és kegyelmei által ­őbennük is munkálkodik megszentelő erejével...”

Különösen is fontos a 16. pont az egyház és a nem keresz­tények viszonyáról (egyébként a gondolatot megismétli a Gau­dium et spes 22. pontja is!), mert itt új megfogalmazást kap az összefüggés Isten egyetemes üdvözítő szándéka és az Egyház üdvösségközvetítő szerepe között. Egyes teológusok szerint itt a zsinat egyik legfontosabb teológiai tételéről van szó. Idézzük ezt a csodaszép szakaszt:

„Azok végül, akik még nem fogadták el az evangéliumot, különféle fokozatokban kapcsolódnak az Isten népéhez. Elsőként az a nép, amely a szövetségeket és az ígéreteket kapta, és amelyből Krisztus test szerint is származik (vö. Róm 9, 4–5); a kiválasztás és az atyák miatt Isten szemében igen kedves nép: ő ugyanis nem bánja meg kegyelmi adományait és hívó szavát (vö. Róm 11, 28–29). De azokra is kiterjed az Isten üdvözítő szándéka, akik elismerik a Teremtőt; köztük elsősorban a mohamedánokra. Ők azt vallják, hogy Ábrahám hitén vannak, velünk együtt imádják az egy Istent, aki irgalmas, és az utolsó napon megítéli az embereket. Azoktól sincs távol az igaz Isten, akik homályos képekben keresik az ismeretlen Istent, minthogy ő ad mindennek életet, levegőt és mindent (vö. ApCsel 17,25–28); az Üdvözítő azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön (vö. 1Tim 2,4). Elnyerhetik ugyanis az örök üdvösséget mind­azok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliu­mát és egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, ame­lyet lelkiismeretük szavában ismernek fel. Még azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem jutottak el az Isten kifejezett ismeretére, de – éppen nem az isteni kegyelem nélkül – iparkodnak becsületesen élni. Mert ami jó és igaz van náluk, azt evangéliumra való előkészületnek értékeli az egyház, és az Isten adományának tartja; Isten pedig megvilágosít minden egyes embert, hogy végül is élete Legyen.” (LG 16=52)

Ezek a zsinati kijelentések, amelyeknek gyakorlati alkal­mazását megtaláljuk a nem keresztény vallásokról (vö. NE 1-4=410–412), valamint a vallásszabadságról (DH 2–3=374) szóló okmányokban, igen jelentősek az egyház missziós külde­tése (AG 6–9=281–283) és a „külsőkkel” folytatott párbeszéd (GS 22=457–458; 92=504) szempontjából.

Látjuk, hogy a II. vatikáni zsinat egyszerre nyitott is az Egyház látható keretein kívül élők, a más vallásúak vagy akár a nem hívők üdvösségének lehetőségével kapcsolatban, hang­súlyozva Isten egyetemes üdvözítő szándékát! Ugyanakkor el akarja kerülni a manapság egyre erősödő relativizmust, amely szerint minden vallás egyformán jó lehet, mindegy, hogy mit hisz az ember, csak kövesse lelkiismeretét. Ez a megfogalma­zás félreérthető. Természetesen, Isten mindenkit lelkiismere­te szerint ítél meg (vö. DH 3=374), még ha ez a lelkiismeret, az illető személy önhibáján kívül téves is, de ugyanakkor mi hisszük azt, hogy Krisztus az igazság, és nincs más üdvösség; ezért kell róla tanúságot tenni, és hirdetnünk az evangéliumot minden népnek. Miután hangsúlyozta, hogy „elnyerhetik az üdvösséget mindazok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de őszinte szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék akaratát, amelyet lelkiismeretük szavában ismer­nek fel”, a LG 16. pontjának vége – hivatkozva a Római levélre – figyelmeztet: „Ám a Gonosztól rászedett emberek gyakran szégyent vallottak okoskodásukban, Isten igazságát hamissággal cserélték fel, és inkább szolgáltak teremtmény­nek, mint a Teremtőnek, vagy végső kétségbeesés veszélye fenyegeti őket, mivel Isten nélkül élnek és halnak meg e világon. Épp ezért, Isten dicsőségére és mindnyájunk üdvének előmozdítására, az Egyház odaadóan fölkarolja a missziókat ­–  megemlékezve az Úr parancsáról: »Hirdessétek az evangéliu­mot minden teremtménynek!« (Mt 16,16)”

Ez az utolsó mondat már átvezet a 17. ponthoz, amely az egyház missziós tevékenységéről szól. Az Egyház az Úr paran­csát teljesíti, amikor az evangéliumot hirdeti minden népnek, amikor keresztel és a parancsok megtartására vezeti az em­bert. A Szentlélek az Egyházban folytatja Krisztus üdvözítő művét egészen a világ végezetéig.

A LG II. fejezetének kérdéses utolsó pontja három dolgot emel ki (ezeket aztán jobban kibontja az AG, a missziós tevékenységről szóló dekrétum):

1. A missziók teológiája a Fiú küldetésére megy vissza: Krisztus bízta meg az apostolokat művének folytatására, ami­kor elküldte nekik a Lelket;

2. a missziós tevékenység átveszi, asszimilálja és az evan­gélium szolgálatába állítja mindazt, ami jó és igaz van a népek kultúráiban, a nem keresztény vallásokban;

3. az Isten népének minden tagja kiveszi részét, sajátos helye és küldetése szerint az egyetemes Egyház missziós kül­detéséből.

Ezt az utolsó pontot, a missziókkal foglalkozó szakbizott­ság kérésére csatolták az Isten népéről szóló fejezet végére, hogy jelezzék a missziós tevékenység teológiai forrását és az Isten népének egyetemes dinamizmusát.

IV. Az Egyház és a modern világ

A II. vatikáni zsinat alatt Suenens belga bíboros vetette fel azt a gondolatot, hogy az egyetemes zsinat – miután az egyház mivoltát, küldetését és belső életét megvilágította –, forduljon ad extra, kifelé, a világ felé, amelyben krisztusi küldetését teljesítenie kell. A zsinati dokumentumok közül az egyik legjelentősebb, a Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konsti­túció éppen ezt a célt tűzte ki: megvilágítani, miként folytat­hat párbeszédet az egyház a mai világgal, hogyan szolgálhatja a világot, és mit kaphat tőle. A kezdetben XIII. szkémának nevezett szövegtervezetet ötször átdolgozták, és közvetlenül a zsinat bezárása előtt, 1965. dec. 7-én szavazták meg végleges szövegét.

A Gaudium et spes kivételes a zsinati dokumentumok között hosszúságánál fogva is: a trentói zsinatot kivéve, egy­magában hosszabb, mint a korábbi zsinatok valamennyi szö­vege együtt. Ezzel a dokumentummal megszűnt az egyház és a modern világ ellentétes, ellenséges viszonya: IX. Pius 1864-­es Syllabusától és az anatémákat mondó I. vatikáni zsinattól, a modernizmust elítélő 1907-es Pascendin és a XII. Pius 1950-es Humani generis kezdetű körlevelén át – eljutottunk az őszinte és nyílt párbeszédhez. Mindezt XXIII. János és VI. Pál pápák nyitásának köszönhetjük, akik „rehabilitálták” és meghívták a zsinatra a korábban félreállított vagy gyanúsított haladó teológusokat is. A Gaudium et spes szövegét olvasva lépten-nyomon olyan gondolkodók tételeivel találkozunk, mint Henri de Lubac és Teilhard de Chardin jezsuiták, vagy Marie ­Dominique Chenu és Yves Congar domonkosok, hogy csak a legnagyobb neveket említsük.

Az okmány ugyan lelkipásztori, de több alapvető dogmati­kai tételt is tartalmaz az ember hivatására, a természet és természetfölötti viszonyára, a földi valóságok isteni értelmére vonatkozóan. Bizonyos pontokon visszautal korábban elfogadott dokumentumokra. Így az a híres 22. pont, amelyet II. János Pál pápa már első enciklikájában, a Redemptor homi­nis-ben idézett, és később is többször hivatkozott rá, a jegy­zetben utal a Lumen gentium fontos 16. pontjára, amelyet az előzőekben ismertettünk. Mindjárt idézzük ezt a fontos szakaszt, hiszen egyrészt ez a kapocs a két konstitúció között, másrészt megfogalmazza, az egyház és a mai világ közötti párbeszéd teológiai alapját.

„Ő (Krisztus) a láthatatlan Isten képmása (Kol 1,15), ő a tökéletes ember (...) Ő, az Isten Fia valamiképpen minden emberrel egyesült, amikor testté lett. (...) A keresztény ember ­– ez magától értetődik – kénytelen, sőt köteles is, sok gyötrődés közepette küzdeni a rossz ellen, de reményből merített erővel a feltámadás felé menetel, hiszen a húsvéti misztériumban része­sedett, és Krisztus misztériumához hasonul. Mindez azonban nemcsak a keresztény hívőre vonatkozik, hanem minden jó szándékú emberre is, akinek szívében láthatatlan módon működik a kegyelem (vö. LG 16). Mivel Krisztus mindenkiért meghalt (vö. Róm 8,32), és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vállalnunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, mikép­pen –, hogy a húsvét titkában részesedjék” (GS 22=458).

Ez a teológiai tanítás óriási horderejű (K. Rahner a zsinat egyik legfontosabb tételének tartotta): az egyház és a világ kapcsolata, az üdvösségre szóló egyetemes meghívás és az evangelizálás, a más vallásokkal, más keresztényekkel és a nem hívőkkel folytatott párbeszéd, mind-mind új fényben tárul fel. Így oldódik meg az a dilemma is, hogy ha az egyház az üdvösség egyetemes közvetítője, miért lehetséges az üdvös­ség azok számára, akik – saját hibájukon kívül – nem jutnak el az Evangélium ismeretére, akik, bár nem tagjai az Egyház­nak, de követik lelkiismeretük szavát, és készek a teljesebb igazság befogadására.

Az egyház, amelyet bensőséges kapcsolat fűz az emberiség­hez, szolgálni akarja az embereket, olvassuk mindjárt a kons­titúció elején. Krisztus példájára részt akar venni az emberek örömeiben és reménykedéseiben, szorongásában és szenvedé­sében. Amikor Isten népének hitéről tanúskodik és azt kifejti, párbeszédet kezd az emberekkel az alapvető kérdésekről, és az Evangélium fényét vetíti rájuk (1–3). A fejtegetések közép­pontjában az ember és nagyszerű hivatása áll. Hangsúlyozza: a személyt és a közösséget megújítani akaró szándékot Krisztus Lelke vezérli.

Az egyház kötelességének tartja, hogy vizsgálja az idők jeleit,„enélkül ugyanis nem adhatja meg minden egyes nemze­déknek a korszerű választ az örök emberi kérdésekre az evilági és túlvilági élet értelméről és a kettőnek egymással való összefüggéséről”.

Az idők jelei kifejezés a XIII. szkéma tárgyalásá­nál teológiai jelentést kapott. (Korábban XXIII. János a zsinatot összehívó bullában és a Pacem in terris enciklikában használta.) P. Chenu rámutat arra, hogy az egész lelkipásztori konstitúció a mai valóság elem­zésére támaszkodik: az emberi méltóságról, a házas­életről, a kultúráról, a társadalmi igazságosságról, vagy a népek szolidaritásáról szóló fejezetek az „idők jeleinek” tanulmányozásából születtek. (US 205–209)

P. Congar a zsinat harmadik ülésszakáról készített jegyze­teiben (Le Concile au jour le jour, 1965, 84) ezeket írja: „Az »idők jelei« kifejezést hasznosabban meg kell határozni, hiszen bibliai, krisztológiai és eszkatologikus vonatkozásai vannak. De a legfontosabb a kifejezés mögött meghúzódó látásmód. Arról van szó, hogy teljesen elismerjük a világnak, sőt magának az egyháznak a történetiségét, az egyházét annyi­ban; amennyiben a világhoz van kapcsolva (mert különbözik is tőle). A világban végbemenő történések visszhangot kelte­nek az egyházban, legalább olymódon, hogy kérdéseket intéz­nek hozzá. Az egyház nem tud mindig mindjárt válaszolni a kérdésekre, legalábbis nincsenek »előre gyártott« és minden szempontból kielégítő »recept-válaszai«. Mindebből pedig az a tanulság, hogy nem elégséges a mindenkori leckének egyszerű ismétlése.”

P. Chenu idézett tanulmányában megjegyzi, hogy a XIII. szkéma kidolgozásakor így határozták meg (teológiailag) az idők jeleit: „Az egyház kutatja az idők jeleit. Az idő ugyanis jel és szó az egyház és az emberek számára, minthogy Isten jelenlétére, vagy ­sajnos – távollétére utal, valamint az ember többé-ke­vésbé tudatos Istenhez fordulását jelzi. Az idő szavá­ban tehát meg kell hallani az Isten szavát, éspedig úgy, hogy a hit fényében tudatosítjuk az emberek mai szükségleteit és nyomorát, hogy ez a megismerés a gyakorlati szeretetre sarkalljon bennünket.”

A GS 11. pontjában olvassuk: „Isten népe hiszi, hogy őt az Úr Lelke... vezérli; ez a hit indítja arra, hogy törekedjék felkutatni, melyek végül is az Isten jelenlétének és szándékai­nak jelei a kortársakkal együtt átélt eseményekben, igények­ben és vágyakozásokban”. A hit fényében vizsgálja azokat az értékeket, amelyeket a mai ember nagyra tart, hogy azokat visszavezesse isteni forrásukhoz.

Amikor leírja a változó és válságon áteső mai világot, a konstitúció kitér a társadalmi (6), a lélektani, erkölcsi és vallási változásokra (7), majd szól az egyensúlyhiányról (8), az egyetemes közösség megvalósulását akadályozó igazságtalan­ságokról, a személyek kibontakozását korlátozó anyagelvűség­ről, illetve a rossz, a szenvedés és a halál erőin diadalmaskodó krisztusi hitről, amely egyedül ad választ az emberi létezés és a történelem végső kérdéseire (9–10).

* * *

Az emberi személy méltósága és hivatása

A katolikus tanítás sarkpontja az a kinyilatkoztatott igaz­ság, hogy Isten az embert saját képmására teremtette, tehát szellemi lény, képes megismerni és szabadon szeretni, képes Istenre (mivel imago Dei: capax Dei). Tehát képes személyes kapcsolatba lépni az élő Istennel, mert Jézus Krisztus megvál­totta, Lelkével újjáteremti, isteni létrendbe emeli, miután a hominizációt befejező humanizáció révén e szabad szellem felkészül erre, és hittel-szeretettel közreműködik „megistenü­lésében”. Ebből az alapvető igazságból következik mindaz, amit az Egyház az ember méltóságáról, feltétlen jogairól, így a társadalmi-politikai-gazdasági élet etikai szempontjairól tanít.

Itt most nem fejtjük ki a keresztény antropológia alaptéte­leit, csupán emlékeztetünk arra, hogy a zsinat is a Gaudium et spes kezdetű konstitúcióban (GS 12, vö. 24) utal a Biblia első lapjaira, amikor megvilágítja az emberi személy méltósá­gát, és mindjárt jelzi az ember hármas vonatkozását: 1) Is­tentől származik, az Ő képmása, és mivel szellem, képes megismerni és szeretni Istent; 2) társas lény: a személy termé­szete szerint – bár egyszeri és egyedülálló – nyitott mások és a legfőbb Másik felé: az emberi szexualitás, amely egyszerre biológiai és társadalmi valóság, a „társas” mivolt gyökere; a személy és a kozmosz kapcsolódási pontja, a természet és a kultúra találkozása. Az ember a családi közösségen keresztül bontakozik ki a társadalmi-politikai életben. 3) A Teremtő a természetet az ember alá vetette, hogy azt az Ő tervei szerint átalakítsa, munkájával, alkotásaival befejezze a teremtést, humanizálja a világot és így lakhelyévé, életterévé, különböző vállalkozásai „környezetévé”, ugyanakkor az üdvösség drámá­jának színhelyévé tegye. Ezeket az alapigazságokat a Gaudi­um et spes I. része fejti ki.

A konstitúció II. része néhány sürgető konkrét kérdést vizsgál meg: házasság és család, a kultúra helyes fejlesztése, a közgazdasági élet, a politikai közösség élete, a béke védelme és a nemzetközi közösség erősítése. Mindezeknél a kérdéseknél a zsinat felhasználja az egyház társadalmi tanítását, amelyet a későbbi pápai enciklikák még jobban kidolgoztak és korszerű­sítettek.

Az emberi személy ugyan egyszeri és egyedülálló, de nem zárt valóság; csak úgy teljesedhet ki, ha megnyílik másoknak, ha a párbeszéd, a kommunikáció, a közös felelősségvállalás és alkotás révén igazságos, szolidáris, testvéri társadalmat szer­vez. De mindenképpen, a társadalmi kérdésekben is a személy primátusa és annak örök rendeltetése a döntő szempont. A jelenkori szocializálódás nem valósulhat meg automatikusan: ez hivatás, feladat a családban, a csoportokban és szervezetek­ben, a nemzeti és nemzetközi életben.

A perszonalista filozófusok (Maritain, Mounier) helyesen jegyezték meg, hogy szinte tautológia perszo­nalista és közösségi civilizációról beszélni; hiszen az igazi perszonalizmushoz hozzátartozik a közösségi jel­leg, a kölcsönös nyitottság. A személy őseredeti aktusa az, hogy másoknak megnyílik; a szellem csak úgy születhet meg, hogy kommunikál. (A hat- tizenkét hónapos csecsemő, amikor visszamosolyog anyjára, már felismeri a másikat. A gyermek önmagát is mások tekintete által fedezi fel.) Persze, a kommunió, sze­retetközösség egyben erőfeszítést is követel, hogy legyőzzük az önző becsukódást, a bírvágyat és az agresszivitást. Kilépni önmagunkból, megérteni, elis­merni és elfogadni másokat, elviselni az embereket és sorsközösséget vállalni velük jóban-rosszban, párbe­szédet kezdeni és folytatni a jó cél érdekében minden jóakaratú emberrel (bármilyen világnézetet vall is az illető), segíteni érdek nélkül, hűséges lenni a szere­lemben, barátságban, közös feladatok teljesítésében: mindezt csak személy teheti meg (automatikusan nem valósul meg), és csakis a személyes jellegű, a személyt támogató társadalomban lehetséges. Ez azt is jelenti, hogy a társadalmi igazságosságon, a jogok és köteles­ségek rendszerén túl szükség van a szeretetre is, hogy a közösségi élet élhető, a levegő belélegezhető, a társa­dalmi kapcsolatok szövedéke elviselhető legyen; hogy a „több birtoklás” (jólét) ne elégítse ki a többlétre, a Végtelenre szomjas szellemet, akit végső soron a Sze­retet mozgat.

A Gaudium et spes az I. rész I. fejezetében beszél a keresz­tény antropológia néhány kérdéséről: az ember összetett mi­volta, tehát a test és lélek lényegi egysége; a lelkiismeret és a szabadság kimagasló értéke; a bűn és a halál; majd pedig három pontban (19–21) az ateizmus gyökerei, válfajai és az egyház vele szemben tanúsított magatartása. A konstitúció joggal emeli ki a lelkiismeret méltóságát:

„Az ember a tudata mélyén olyan törvénnyel találkozik, amelyet nem ő szabott meg önmagának; amelynek engedelmes­kedni tartozik. E törvény szava mindig arra szólítja, hogy szeresse és cselekedje a jót és kerülje a rosszat. A kellő pillanat­ban felhangzik a szív mélyén: tedd ezt! óvakodjál attól. Igen, van olyan törvény, amelyet Isten írt az ember szívébe; és éppen abban áll az ember méltósága, hogy megtartja ezt a törvényt; szerinte is fogják megítélni. A lelkiismeret az egyén legrejtet­tebb magva, és szentély, ahol egyedül van Istennel, akinek a szava felhangzik a lélek mélyén. A lelkiismeret csodálatos módon hozza tudomására azt a törvényt, amelyet Isten és az embertársak szeretetével teljesít. A keresztényeket éppen a lelki­ismeretükhöz való hűség állítja oda a többi ember mellé: keresni az igazságot és megtalálni az igazság szerint való megoldást az egyén meg a társadalom életében felmerülő szám­talan erkölcsi kérdésre. Minél inkább érvényesül tehát a helyes lelkiismeret, annál inkább tartózkodnak az egyének is, a közös­ségek is, hogy kényük-kedvük szerint döntsenek, és annál is inkább iparkodnak az erkölcs objektív szabályaihoz alkalmaz­kodni. Nem ritka eset hogy a lelkiismeret elháríthatatlan tévútra siklik; emiatt még nem veszíti el méltóságát. Ez azon­ban nem állítható olyan esetben, amikor valaki mit sem törődik az igaznak és a jónak keresésével, és lelkiismerete megszokja a bűnt, lassanként szinte vakká lesz tőle.” (GS 16=454)

Ezt a problematikát bővebben kifejtette II. János Pál 1993-ban közzétett Veritatis splendor kezdetű enciklikájában: Az isteni bölcsesség és gondviselés a teremtett rend elfo­gadását bizonyos objektív normák megtartását várja el az embertől, amelyeket az értelem és a lelkiismeret fényénél felismerhetünk. A pápa felelevenítette a sokat vitatott „ter­mészeti törvényről” szóló tanítást. Ugyanakkor azt is hangoz­tatta Szent Tamás nyomán, hogy az erkölcsi döntésben a közvetlen és végső norma a lelkiismeret, amelyet az embernek akkor is követnie kell, ha ez objektíven téves is; persze a lelkiismeretet nevelni kell az igazságra, a törvényre. Az encik­lika megvilágítja a szabadság és a törvény kapcsolatát is: hangsúlyozza, hogy az emberi szabadság nem abszolút; bár értékek teremtője is, az ember nem önmaga teremt minden értéket, hanem azok egyetemesek és örök érvényűek, vagyis lényegileg nem függnek egy adott kor és hely kultúrájától, társadalmi-gazdasági helyzetétől.

Főleg a tiltó normák („Ne ölj!”) egyetemes érvényűek. A pápa nem tagadja a fejlődést erkölcsi kérdésekben (hiszen a tudomány, pl. a genetika, biológia fejlődésével új etikai kérdé­sekre kell választ keresni), de óv az etikai relativizmustól, amely manapság egyre jobban terjedőben van. Mintha az igazságot és az etikai értékeket a korszellem, a többség vagy éppen a divat határozná meg!

A zsinati atyák felhívták a figyelmet arra, hogy korunk szellemi válsága az ateizmusban összpontosul, amely huma­nizmusnak vallja magát, és az ember szabadsága, kibonta­kozása nevében lázad Isten ellen, utasítja el az istenhitet (19–21). A zsinat idején még erős volt az egzisztencialista és a harcos marxista ateizmus, de a GS utal arra is, hogy a szcientizmusban, az irodalomban, a történelem értelmezésé­ben és a törvényhozásban is megnyilatkozik az ateista szem­lélet. Anélkül, hogy itt a modern ateizmus kialakulására kitérnénk, a GS-sel megjegyezzük, hogy sokszor a hívők is felelősek azért, hogy az emberek elfordulnak Istentől, vagy nem közelednek hozzá, mivel mulasztásaikkal és életükkel hamis képet mutatnak róla. Mindenesetre, az Egyház, jóllehet a nem hívőkkel is párbeszédet akar folytatni, elítéli az ateista ideológiákat, és megbélyegzi azokat a társadalmi-politikai rend­szereket, amelyek megtagadják az embertől alapvető jogát ­az egyénit és közösségit – a vallás szabad gyakorlásához.

Itt felmerül a kérdés, hogy vajon a zsinat „az idők jelei” közé sorolja-e az ateizmust. A válasz erre az, hogy a szekularizálódást az idők jeleinek tekinti, de nem az ateizmust. Amikor a földi dolgok jogos autonó­miájáról beszél (36), a zsinat világosan megkülönböz­teti a kettőt. A szekularizálódás (a latin saeculum = világ szóból) a modernség egyik jellemzője: az ember elfordul a „túlvilágtól” és a föld felé fordul, követeli az evilági valóságok (tudomány, kultúra, politika) auto­nómiáját, önállóságát. És ezt az Egyház is elismeri, hiszen a teremtett világnak megvannak a saját törvé­nyei; Isten nem része a világnak és nem „nyúl bele” a világfolyamatba: a transzcendens okság a másodlagos okokon keresztül hat. Isten, aki létet ad, felfokozza az ember és a teremtett dolgok tevékenységét, de nem mellettük vagy helyettük cselekszik. Pozitív mozzanat tehát az ateizmus felé vezető elvilágiasodásban az, hogy megtisztítja az embereket a mágikus, babonás szemlélettől, megtisztíthatja a hívők hitét is a torz Isten-képektől. De ha a szekularizálódás szekulariz­mussá, vagyis a teremtő Istent tagadó teljes evilágisággá lesz, akkor ezt az Egyház elveti, hiszen egydimenzióssá fokozza le az Istenhez rendelt embert.

Az Isten-ellenes humanizmus, ha következetes, emberte­len „humanizmussá” fajul, amint ezt a modern totalitarizmu­sok tanúsítják. Ha az ember az ember istene (Marx), akkor csakhamar ember embernek farkasa lesz (Hobbes).

Persze, az élő emberrel, azzal is, aki nem hívőnek vallja magát, mindig lehetséges a párbeszéd. És a zsinat úgy véli, hogy éppen az emberről és annak hivatásáról szólhat a dialó­gus kezdeti szakasza.

(Az ateizmusról bővebben írtam a 3. hitvédelmi füzet­ben: „Igaz-e, hogy minden vallás illúzió?”)

Mi az egyház küldetése a világban?

Mindenekelőtt hirdetné az Evangéliumot és megtérésre szólítani fel az embereket. (Az egyház missziós küldetésével még külön foglalkozik az Ad gentes kezdetű határozat.) De van egy másik küldetése is, amelyet a világban, az evilági tevékenységek közepette gyakorol. Nemcsak a keresztény misztériumokat ünnepli, hogy a kegyelemközvetítéssel lelkileg átalakítsa az embereket (az egyház híveit), hanem a „külsők” felé is fordul, azok felé is, akik nem tartoznak kifejezetten Krisztushoz, Krisztus Testéhez, az egyházhoz.

Ezzel a szemponttal foglalkozik a GS 4. fejezete, éspedig teológiai-krisztológiai alapokon: összekapcsolja az első és a második teremtést, tehát az újjáteremtést Krisztus Lelke által. Az egyház megvilágítja Isten misztériumát, arra segíti az embert, hogy személyiségét minél teljesebben kibontakoz­tassa, feltárja számára az alapvető igazságot, léte értelmét, isteni rendeltetését. Az Isten képmására teremtett és a bűntől megváltott embernek Isten Krisztusban adta meg a végső választ gyötrő végső kérdéseire. „Aki Krisztust, a tökéletes embert hittel követi, az egyre inkább emberré válik.” (41) Ugyanaz az Isten a Megváltó, mint aki Teremtő is, ugyanaz az emberi történelem és az üdvösségtörténet ura, aki által az ember visszanyeri jogos autonómiáját, teljes méltóságát. Isten nem tekinti az embert vetélytársának, hiszen az ő dicsősége az élő ember. (Szent Iréneusz).

A 42. pont szól az egyház és a politikai közösség (állam) viszonyáról is. Hangsúlyozza, hogy az egyház természeténél és küldetésénél fogva nincs hozzákötve semmilyen kultúrához, semmilyen gazdasági, politikai, társadalmi rendszerhez. A zsi­nat nagy tisztelettel tekint mindarra, ami igaz, jó és igazságos a különféle emberi intézményekben. Híveit az egyház arra inti, hogy ne állítsák szembe hitbeli (vallási) életüket/tevé­kenységüket a társadalmi/politikai tevékenységgel; igyekezze­nek megvalósítani az isteni törvényt a földi társadalomban; ismerjék el a jogos pluralizmust, más hívők más véleményét; keressék az őszinte párbeszédet (43).

De a zsinati egyház nemcsak adni akar a világnak, nem­csak segítséget kínál fel a keresztények révén, hanem elismeri, hogy segítséget kap is a mai világtól (44): „Az egyház hálás lélekkel tapasztalja azt a sokféle segítséget, amelyet akár a maga közösségében, akár egyes fiainak a személyében kap bármilyen rendű és rangú embertől. Akik előbbre viszik az emberi közösség ügyét a családi, a kulturális, a közgazdasági, valamint a nemzeti és nemzetközi politika élet terén, azok Isten terve szerint nem csekély szolgálatot tesznek az egyházi közösségnek is, amely nem független a kívülről jövő hatások­tól. Sőt, az egyház megvallja, hogy sok hasznot merített és meríthet még ellenségeinek és üldözőinek támadásaiból is.”

A 45. pont a legmélyebb krisztológiai alapra hivatkozik, és visszautal a Lumen gentium 1. és 48. pontjára: „Az egyház, miközben segít a világnak, és maga is sokat kap tőle, arra az egyre törekszik, hogy eljöjjön az Isten országa, és megvalósul­jon az egész emberi nem üdvössége. Mindaz a jó pedig, amit Isten népe nyújthat földi vándorlása idején a nagy emberi családnak, abból származik, hogy az egyház »az üdvösség egyetemes sacramentuma« (LG 1 és 48), vagyis feltárja és a jelenben hatékony erővé teszi Isten emberszeretetének miszté­riumát. Isten Igéje ugyanis, aki által minden lett, maga is testet öltött, hogy mint tökéletes Ember, mindenkit üdvözít­sen és egybekapcsolja az egész mindenséget.” (45)

A kulturális, társadalmi és politikai élet

A 2–4. fejezetekben a zsinat a konkrét valóságra alkalmaz­za a már megvilágított alapelveket. Szól az ember közösségi vonatkozásairól, kulturális és tudományos tevékenységéről, a hit és a kultúra kapcsolatáról és a kultúra jogos autonómiájá­ról; utána pedig az egyház szociális tanítását foglalja össze a közjó és a társadalmi igazságosság előmozdítása szempontjá­ból. VI. Pál, majd napjainkban II. János Pál pápa szociális körlevelei (Laborom exercens, Sollicitudo rei socialis és Cente­simus annus) továbbfejlesztették az előző pápák tanítását, kitérve olyan konkrét kérdésekre is, amelyeket a korábbi okmányok nem tárgyaltak. (Az egyház szociális tanításáról lásd a 21. hitvédelmi füzetet!)

Az egyház társadalmi tanítósának sarkpontja az ember személyi méltósága, természetfeletti hivatásának biztosítása. (Vö. GS 26) Az elmúlt száz évben a pápák egyaránt küzdöttek az egyoldalú kollektivizmus (marxizmus) és a túlzó individua­lizmus (kapitalista liberalizmus) tévedései ellen. A pápai kör­levelek egyre inkább világviszonylatban szemlélik a fejlődés és a béke, az igazságosság és a szolidaritás problémáit. A har­madik világ helyzetéről, az északi és a déli félteke közötti aránytalanságról nem feledkezhettek meg. A Dél- és Közép-Amerikában a marxizmussal „kacérkodó” felszabadítás-teoló­giákról két kritikus szentszéki dokumentum jelent meg. Az egyház vallja az emberek lényegi egyenlőségét, az egyenlő személyi méltóságot. A személyek és népcsoportok, népek közötti kirívóan nagy gazdasági és társadalmi különbségek „ellenkeznek a társadalmi igazságossággal, a méltányossággal és az emberi személy méltóságával; egyúttal pedig veszélyezte­tik a társadalmi és a nemzetközi békét”. (29)

Az itt szereplő „társadalmi igazságosság” fogalom (amelyet a zsinat ritkán használ) az elmúlt évszázad során kristályosodott ki a pápák szociális körlevelei­ben. (XI. Pius a Quadragesimo annoban a gazdasá­gi/társadalmi életre alkalmazza.) XXIII. János pápa a Mater et magistra-ban már új fogatinakat is használ: „igazságosság és méltányosság”, „igazságosság és em­beriesség”. Amikor az államhatalom kötelezettségéről beszél, akkor az előbbi szópárt használja, hogy hang­súlyozza: a törvényhozásban is érvényesülnie kell az igazságosságnak és a méltányosságnak, nem csupán a munkabér-szerződésekben. Az „igazságosság és em­beriesség” pedig nemzetközi távlatokban szemléli az igazságosságot.

A GS 63. pontja érinti a népek fejlődésének problémáját, amelyet VI. Pál pápa a Populorum progressio-ban fejtett ki bővebben. Az egyházi tanítás tehát egyre inkább világtávla­tokban bontakozik ki, és egyre konkrétabb lesz. A szolidaritás és a könyörület/szeretet eszméje is megjelenik. Már Szent Tamás hangsúlyozta: „Az igazságosság könyörületesség nél­kül: embertelenség.” (Vö. GS 30)

A GS 73–75. pontjai a közéletben és a politikában való tevékeny részvételt sürgetik, illetve figyelmeztetnek arra, hogy az állami intézményekben a politikai tekintélyt mindig az erkölcsi rend korlátain belül kell gyakorolni, éspedig a közjó és a fejlődés távlatában. Szükség van a tételes jogrendre. Ha a közjó érdekében korlátozni kell is egy időre a jogok gyakorlá­sát, állítsák helyre a szabadságot, mihelyt a körülmények ezt megengedik.

„Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmi­képpen sem elegyedik a politikai közösséggel és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez; jelzi és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját”. (76) A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén. Mind­kettő ugyanazoknak az embereknek a személyes és társadalmi hivatását szolgálja, más-más címen. Gyümölcsöző szolgálatuk­hoz kívánatos az egészséges együttműködés, a helyek és korok körülményei szerint. Az egyház elsősorban az evangéliumot hirdeti, de megvan az a joga, hogy a hittel együtt hirdesse szociális tanítását is. Ez nem ideológia, hanem az evangélium fényében értelmezi az ember közösségi életét és tevékenységét, és lényegben az erkölcsteológia keretébe tartozik, ahogy II. János Pál ezt kifejtette.

A zsinat nem térhetett ki a háború és béke kérdésének megvitatása elől (5. fejezet). A közelmúlt barbársága után sem szünetelnek teljesen a háborúk és népirtások. A föld valame­lyik részén mindig háborúznak, és a modern fegyverkezés miatt még fenyegetőbbek a konfliktusok. A zsinati atyák ünnepélye­sen elítélték a totális háborút. (80) Mérsékelni kell a háborús konfliktusok embertelenségét; meg kell állítani a fegyverke­zési versenyt; a nemzetközi megállapodásokkal nemcsak az atomháború, hanem egyáltalán a háború teljes kiküszöbölésé­re kell törekedni. Az atomkorszak hajnalán az egyháznak egészen új szellemben kell megvizsgálnia a háború kérdését. A zsinat meg akarja győzni a felelősöket, hogy a fegyverkezésre költött összegeket a fejlődésben elmaradt népek megsegítésére kellene fordítani. (83) Ma már fejlődés a béke „új neve,” ahogy VI. Pál hangoztatta. (A jelenlegi pápa is újévi békeüzeneteiben a háború és béke kérdéskörének egy-egy szempontját veszi vizsgálat alá, amikor a kormányokhoz, a népek vezetőihez fordul.) Fontos lenne egy olyan, mindenki által elismert nem­zetközi tekintély, amely megkövetelhetné mindenkitől – és garantálhatná – az igazságosságot és jogok tiszteletét (82).

A GS befejezése (92) ismételten hangsúlyozza a párbeszédet mindenkivel: „Az egyháznak az a küldetése, hogy az egész földkerekségre eljuttassa az evangélium fényét, és hogy egya­zon Lélekben egyesítsen minden embert, bármelyik nemzet­hez, fajhoz, vagy kultúrához tartozzék is. E küldetés folytán az egyház jele annak a testvériségesek, amely lehetővé teszi és erősíti az őszinte párbeszédet”. Ehhez szükség van az egyházon belüli egyetértésre, a keresztények közös tanúságtételére, az ökumenikus együttműködésre. A cél a világ Isten terve szerinti építése – igazságban és szeretetben. A gyakorlati szeretet tanúságtétele a döntő; erről ismerik fel a keresztényeket, és e szerint ítéli meg majd őket az örök Bíró, mindenek Atyja.