KÖNYVSZEMLE

Magyar jezsuiták vallomásai IV. («Anima Una»-könyvek 15.) Szerk. Szabó Ferenc, JTMR, Budapest, 2008. 504 o. 2000 Ft.

A könyvsorozatról  

Van egy jezsuita könyvsorozat – az Anima Una-könyvek –, mely magáról a Jézus Társaságáról szól és az egyes jezsuitákról. Kettő közülük a rendalapítóról (Loyolai Szent Ignác), illetve az alapítás körülményeiről tájékoztat (Loyolai Szent Ignác megalapítja a Jézus Társaságát), egy kötet az alapító leveleiből válogat (Loyolai Szent Ignác – Levelek) a többi pedig a magyar jezsuitákról. Három kötet (Száz év a magyar jezsuiták múltjából I–III.)  írja le a szerzetesrend két korszakát: a magyar jezsuiták életét a hazai rendtartomány megalapítása előtt és után. Pálos Antal a Rákosi-korszak ideje alatti tevékenységet nyomatékozza kötetében (Viharon, vészen át), Vámos Péter a távol-keleti misszióban dolgozók életével ismerteti meg az olvasót (Két kultúra ölelésében). Szabó Ferenc, a sorozat szerkesztője különös figyelmet szentelt a szocialista időkben itthon maradtak életének dokumentálására (Üldözött jezsuiták vallomásai). Eddig két kötetben jelentek meg az élő jezsuiták visszaemlékezései (Magyar jezsuiták vallomásai I–II.) egy kötetben pedig csak nekrológok szerepeltek (Magyar jezsuiták vallomásai III).

Idén ünnepli a magyar rendtartomány megalapításának századik évfordulóját. A jubileumi évben sokféle rendezvényt szervez a magyar rendtartomány. Ezek egyik szelete a könyvkiadás. 2008 karácsonyára készült el az első könyv, egy hatalmas, ötszáz oldalas opus – a jubileumhoz méltó módon arany szegéllyel:

A Magyar jezsuiták vallomásai IV. kötete.

A könyv szerkezetileg három részre tagolódik.

Elsőként dokumentum értékű tanulmányban számol be P. Nemesszeghy Ervin (aki többször is tartományfőnöke volt a rendnek) az irányítása alatti évek során felmerülő vezetési kérdésekről és megoldásukról. A továbbiakban három rendi elöljáró élete bontakozik ki a visszaemlékezők írásai nyomán.

A második részben ma élő rendtagok emlékeznek saját életükre. Az ismert szerzetesek nevét csak felsorolom, Ambrus Lóránt, Bohán Béla, Eördögh András, Fábián István, Gedeon Mihály, Kelényi Tibor, Molnár Miklós, Tóth Lajos és Zentai Sándor. Némelyikük írása az átlagosnál részletezőbb, és ez jó, hiszen igen változatos életutakat jártak be az egyes emlékezők.

A harmadik rész nekrológokat ölel fel. Több mint száz – zömmel a közelmúltban elhunyt – szerzetesre emlékeznek a tőlük búcsúzó rendtagok. Élmény volt megismerkedni a róluk szóló írásokkal. Megannyi egyéniség, megannyi öröm és szenvedés, tűrés és mosolygás, áldozatokkal, erőfeszítésekkel és imával kísért sors, megannyi célba ért élet. E rész legtöbbje így végződik: Requiescat in pace. A sorokba, mondatokba, beszámolókba jegecesített anyagok emléket állítanak a benne szereplőknek, zászlómeghajtás ez emlékük előtt az irodalom eszközeivel. Úgy vélem, méltán, különösen is az évfordulón.

A korábbi kötetek anyagát is tekintetbe véve több százra teszem azoknak a rendtagoknak a számát, akikről részletező vagy éppen szűkszavú emlékezés szól. Mégsem szerepel mindenki a kötetekben, és alighanem ez természetes is. Viszont mindenkiről megemlékezik a rend saját belső lapja (mostani címe Provinciánk hírei), ugyanígy mindenkiről minden évben külön is megemlékeznek a jezsuita társak a naponta mondott szentmiséken. Aki él, azért a születésnapján, aki elhunyt, azért a halála napján.

Még megjegyzem, hogy a Távlatok méltató cikkekben rendre beszámolt a sorozat könyveiről kiadásuk idején: pl. 1995/23–24, 557; 1997/35–36, 527; 1998/40, 351;  1998/41, 519;  2004/64, 237.

Gyorgyovich Miklós

MÉCS LÁSZLÓ KÖLTÉSZETÉNEK TELJESEBB ÉRTÉKELÉSE FELÉ

Bárczi Zsófia: Szellemidézés. Mécs László – tanulmányok. Madách-Posonium, 2008.

Bárczi Zsófia nyitrai egyetemi tanár, irodalomtörténész Mécs-monográfiája összegezi az eddigi Mécs-kutatásokat, megrostálja azokat, főleg pedig részben feldolgozza a papköltő második, „rejtett” életszakaszának alkotásait, a kéziratos hagyatékot (Pannonhalmi Főapátsági könyvtár). A szerző ismerteti a hatvanas években kezdődő irodalmi rehabilitációt (Szalatnai Rezső, Fábry Zoltán, majd Vas István és Rónay György vitái, értékelései), visszaidézve Illyés Gyula és Babits Mihály kritikát is a „katolikus irodalom” vitája kapcsán (vö. Távlatok, 2001,107–115). Bárczi főleg irodalomesztétikai szempontból tanulmányozza Mécs életművét, túlzásoktól mentesen, bizonyos „kultikus tiszteletet” joggal bírálva igyekszik kijelölni Mécs László (1895–1978) irodalomtörténeti helyét.

 A szerző, Mécs vallomásaira is hivatkozva megállapítja, hogy a költő első korszakának versei „nem irodalmi célokért születtek”, lírája szociális beállítottságú (e recenzió írója jobban hangsúlyozná e ponton Prohászka befolyását), „prófétaként hirdeti a jóságot, az öröm derűjét”. Mécs verseivel evangelizál. Mécs maga hazai és külföldi előadói sikereire utalva („siker, tapsorkánok, szeretet”) megjegyezte: „Én verseimet nem az örök hírnévre való kacsintással írom, hanem balzsamul az emberi szívekre.” Bárczi hozzáfűzi (61. o.): „Maga a program nemcsak írói szemléletében, a versek megszólalásmódjában stb. mutatkozik meg, hanem számtalanszor tematizálódott is, így kialakított bizonyos – témák, motívumok, retorikai alakzatok által  meghatározott – verscsoportokat, versszerkezeti típusokat, s ez is hozzájárult, hogy a rendkívül  terjedelmes életmű – sokat hangoztatott színgazdagsága, az élet minden rezdülésével szembeni fogékonysága ellenére – sokszor egyhangúnak tűnik…” Mécs  költészetét megközelíthetjük témái felől: prófétálás, szociális kérdések, utazás és vándorlás, tanítás, vigasztalás, magány, bűn, nők és kísértés stb. Ezt az elemzést Bárczi el is végzi. De ezzel még nem mondtuk el véleményünket e költészetről, mint irodalmi műről. Annak idején Illyés és Babits – többek között – az Adyt is túlszárnyaló retorikus pátoszt és a szimbólumok burjánzását vetették Mécs szemére. E kritikákban volt sok igazság, de túlzás is.

 Bárczi az elítélt, elhallgatott, bakonyi remeteségben élő Mécs második alkotói korszakában lírai fordulatot lát. A hallgatás éveiben legalább ezer verset írt. Bárczi pannonhalmi kutatásai során 214 még ismeretlen Mécs-verset talált meg. „Az életmű tehát korántsem tekinthető teljességében feltártnak” – hangsúlyozza. A költő ötvenes években írt, politikai színezetű, vagy egyenesen politikai üzenetet hordozó verseinek minden bizonnyal részük volt Mécs 1953-as letartóztatásában. Kritikusok kimutatták, hogy 1939–42 között írt versei Hitler-ellenesek, antifasiszták. Régebben a szegények szószólója volt, a „felszabadúlás” után pedig a nemzetet féltő próféta szólal meg, amikor a szovjet megszállásról, a zsarnokságról ír, és számba veszi az állam és a magyarság bűneit. Remény és reménytelenség kap hangot az öregedő, magányos, elfelejtett költő kései verseiben. A hajdan körülrajongott költő élete tehát 1945 után megváltozott, költészete egyszerűbb és – a politikai verseket kivéve – kevésbé retorikus lett. Pannonhalmi magányában, életformája változásával „újraéli-értékeli” múltját: új helyzetét igyekszik elfogadni és hittel – a szenvedés-feltámadás megváltói erejének tudatával – igyekszik elfogadni, feldolgozni.

  A számos kiadatlan vagy lappangó költemény közzététele, kritikai feldolgozása után irodalomtörténeti módszerrel folytatni kell Mécs helyének kijelölését, amint ezt Bárczi Zsófia elkezdte. Ebben az értékelésben mindenképpen figyelembe kell venni, amit Fábry Zoltán hangsúlyozott Mécset védő írásaiban: „Mécs akkor lépett fel költőként, amikor a szlovenszkói magyarság önmaga létének bizonyságaként tekint az irodalomra, s így minden verbális megnyilvánulást önmagán túli érvénnyel ruház fel. A költői érték megkérdőjelezhetetlensége tehát egyben a nemzet-nemzetiség létét is felértékeli.” (Bárczi, 181) Mécs költészetének teljesebb irodalmi feldolgozása még kutatóra vár.

Szabó Ferenc

Mustó Péter: Remény és kétség között Bogotá utcáin. Longinus, 2008.

Minden mindennel összefügg. Sokszor gondolok erre az aluljárókban, hidak alatt télen-nyáron tanyázó hajléktalanok, a lépten-nyomon kéregető koldusok láttán, amikor szeretnék megszabadulni a tehetetlenségtől, amely ilyenkor mindig elborít. A tőlünk kéregetőt nemcsak lerázni lehet valami csekélységgel vagy magyarázkodással, hanem tanulhatunk is tőlük, mégpedig nem is akármit, hanem éppenséggel a lényeget.

„A húsvéti szertartás a harminchárom gyerekkel nagyon szépre sikerült. Az evangélium az ő jelenlétükben mindig konkrét, megfogható, eleven. Tudják, kik a prostituáltak és bűnösök. Tudják, mi a remény és kétség, kilátástalanság, reménytelenség. A világosat és a sötétet meg tudják különböztetni. Úgy ismerik az életet, mint a halált. Nekünk, jóllakottaknak sokkal kevesebb fogalmunk van arról a világról, amelyhez Jézus beszélt. Mi nem ismerjük Jézus hallgatóinak gondját, baját, de az utcagyerekek ismerik. Azonnal tudják, és mindjárt megértik, miről van szó. Számunkra a vallás a lélek vigasza, nekik Jézus szava színtiszta valóság.”

(Részlet A Húsvét című fejezetből)

Mustó Péter történetei – a szegedi Longinus kiadásában megjelent könyvben – is valamiképpen ebbe az irányba hatnak. A kötet keletkezéséről sokat elárult a szerző a könyvet és a vele nagyon is rokon filmet bemutató esten. Az egyes fejezetek hősei személyes ismerősei, barátai és munkatársai a szerzőnek. Élményeit azon frissiben levelekben, jegyzetekben rögzítette, s a róluk készült másolatokat egy nagy táskában őrizte. Már Szegeden élte napjait, amikor az egyik ottani plébániai munkatárs megkérdezte, miben segíthetné Mustó atya munkáját. Akkor került elő a táska, és a kilencven év körüli hölgy, dr. Lehoczky Károlyné Szilárdka vette szorgos kezébe az abban fellelhető anyagot. A magyarra fordított, gépbe írt szövegeket azután vidám és szoros együttműködéssel ketten dolgozták fel, s a közös munka eredménye 2008 karácsonyára jelent meg. Van egy kifejezetten karácsonyi fejezete is a könyvnek, azt viszont egy évvel korábban A Szív 2007-es karácsonyi számában is közölhettük már a szerző szíves engedélyével (Karácsony Bogotában). A folyóirat régi olvasói ráismerhetnek a könyvben Delio vagy Rosita megindító sorsára is.

A Jezsuita Stúdió eközben Mustó Péterrel a bogotái helyszíneken filmet is készített. A film megtekintése után olvastam végig a könyv fejezeteit, és már-már úgy éreztem, mintha én is hozzászoktam volna a környezethez, a zsúfoltsághoz, a piszokhoz, mert a kamera szemével mi is többször végigpásztáztuk a helyszíneket. A film segítségével betekintést nyerünk azokba a kezdeményezésekbe is, amelyeket Péter atya ottani működése idején indított meg (az anyagiakhoz leginkább nyugat-európai barátai jóvoltából jutott hozzá), s amelyek nem akadtak el azután sem, hogy neki haza kellett jönnie. Látjuk a szalézi Javier atya Programjának kiteljesedését, de azokat a nevelési, oktatási programokat is, amelyek által – ha kevesebben is, de talán – még inkább integrálva fejlődhetnek olyan fiatalok, akik számára az eredeti alternatíva megint csak az utca lenne. Sokat időz a kamera a Mafalda óvodában is, amelyet Mustó Péter a legszegényebbek negyedében élő, (általában egyedülálló) dolgozó anyák gyermekei számára hozott létre, hogy ne vesszenek el már a kezdet kezdetén ezek a csöppségek, akik éppen olyan kedvesek és mulatságosak a maguk ártatlanságában, mint az ilyen korú gyermekek akárhol a világon.

Reménykedve vágtam bele a Remény című fejezet olvasásába, de már az első mondatok sejtetik annak az asszonynak a keserű sorsát, aki itt a Remény nevet kapta. (Ebben a történetben a neveket minden bizonnyal megváltoztatták.) Remény sorsa valójában maga a reménytelenség. Sorsát az elbeszélő rokonszenvvel, de erős érzelmek nélkül tolmácsolja. Európai nő nem bírta volna ki ennek tizedét sem talán. Érezzük, hogy az elbeszélő útja többször is találkozott a fejezet hősének útjával. Talán ráismerünk a dokumentumfilm, illetve a könyv néhány más szereplőjére is. A gyermekeket, akiket Remény nem igazán hosszú élete során különféle férfiak közreműködésével fogant és világra hozott, én már alig tudtam számon tartani. A történet egyes pontjai hátborzongatóak. Van ott minden, rendíthetetlen élni akarás, szülői felelősség, a mélységből kiáltás segítségért, de bérgyilkosság, anyai szeretet, szerelmes vágyak is. Ahogy haladtam Remény történetének olvasásában, kíváncsi voltam, hogyan lehet egy ilyen életutat lezárni. A történet a valóságban is nyitott. Remény még él, és még talán reménykedik is. Története pedig ezekkel a szavakkal zárul a könyvben: „Remény története saját környezetében egyáltalán nem olyan meglepő, mint egy Európában élő olvasó számára.”

A bogotái utcagyerekek életét leíró elbeszélésfüzért az Áldás című fejezet koronázza meg igen jó érzékkel. Az áldást egy tizenkét éves kislány adja úgy, hogy maga nem is tud róla. Omaira nem utcagyerek, csak a kisöccse lett azzá. A kislány eközben úgy viselkedik, mint Jézus példabeszédében a tékozló fiú atyja. Ő várja vissza elveszett kistestvérét azzal a hű és egészen igaz szeretettel, amellyel Jézus a színtiszta Irgalmat, az egyedül jó Istent akarta nekünk bemutatni. És ezért, amikor Péter atya egy papszentelés alkalmával valami igazi áldást keresett, amellyel frissen szentelt egykori tanítványát maga is megáldhatná, ez a kislány, a bogotái Omaira jutott az eszébe, és a szegények áldását hívta le barátja fejére. Mert a lényeget – ami egyben az egyház elsőrendű feladata is – a szegények barátsága révén érthetjük meg. Ezen az úton segíthet megtenni az első lépéseket ez a kis kötet.

Bárdosy Éva

A szerzetesség jelene és jövője. Sapientia Füzetek 13. Vigilia, Budapest, 2008. A Sapientia Füzetek sorozat 13. kötete két konferencia előadásainak gyűjteménye. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán egy év különbséggel tartott konferenciák (2006. október 28. – 2007. október 13.) közös témája a szerzetesség. A rendezők – köztük a Főiskola Szerzetesteológiai Intézete, a Magyarországi Rendfőnökök Konferenciája és a Férfi Szerzetes-elöljárók Konferenciája – a konferenciák megszervezésével és a jelen kötet kiadásával némiképp enyhítik azt a hiányosságot, amely a magyar egyházon belül a megszentelt élet teológiájában, illetve kihívásaira való igényes reflexióban mutatkozik.

Az első rendezvény – „A szerzetesség jelene és jövője  a II. vatikáni zsinat fényében” – alaptónusát elsősorban egy biblikus és két teológiai előadás határozza meg. Székely János professzor bibliai meghívástörténetek alapján vázolja fel az evangéliumi tanácsok szentírási alapjait. Paolo Martinelli OFMCap., a római Antonianum tanára a megszentelt élet teológiájának mai kulcskérdéseit állítja középpontba: teológiai identitását, a keresztséghez való viszonyát, az egyházon belüli szerepét és az evangéliumi tanácsok időszerűségét. Sharon Holland IHM szerzetesnő, a Megszentelt Élet Intézményei vatikáni kongregációjának tagja a szerzetesi élet megújulásáról szóló zsinati dokumentumot, a Perfectae Caritatis-t választva előadása alapjául, kiemeli a szerzetesi élet radikális krisztuskövető jellegét és prófétai jelszerepét. A további előadók, akik a hazai szerzetesség ismert képviselői, inkább a szerzetesi élet aktuális és gyakorlati problémáival szembesítik az olvasót. Így Várnai Jakab OFM a szerzetesi életbe belopódzó szlogenek hatásáról, Rauscher Dóra OP a magyarországi női szerzetesség újraindulásával foglalkozik. Lukács János SJ és Varga Kapisztrán OFM a szerzetesnövendékek nevelésének mai kihívásairól ad számunkra képet.

A második konferencia, amely „Szerzetesi hivatás és emberkép” címmel került megrendezésre, elsősorban lélektani és spirituális dimenzióból kiindulva foglalkozik a témával. Perczel Forintos Dóra szakpszichológusként a személyi érettség és az elköteleződés kapcsolatát vizsgálja, az osztrák Alois Riedelsperger SJ az elöljáró szerepének spirituális vonatkozásairól értekezik. Benkő Antal SJ a hivatásválasztás és -elhagyás lélektani motívumait tárja fel L. M. Rulla jezsuita pszichológus módszere alapján, Laczkó Zsuzsanna SJC pedig a közösségi konfliktus- és kríziskezeléshez ad megfontolásra méltó szempontokat. Lothringer Éva SSS és Patsch Ferenc SJ a szerzetesi életben megélt női, illetve férfi identitás mai problémáit és lehetőségeit tárják fel, míg Berkecz Franciska SSS a szerzetesi hivatás életkorhoz kötött kihívásairól ad átfogó képet.

Az előadók többnyire személyes tapasztalatokon átszűrt gondolatokat adnak tovább, melyekben jelen van a kihívásokkal való szembenézés bátorsága, de egyben a szerzetesség út- és identitáskeresésének kérdései is a hazai viszonyok között, amelyek mára gyakorlatilag alig különböznek a szerzetesi, s általánosabban a megszentelt élet nyugat-európai és tengerentúli kérdéseitől (hivatások számának csökkenése, hivatáselhagyás, a személyi érés problémái, identitáskrízis). E kihívások pszichológiai-szociológiai elemzése nem teszi fölöslegessé, sőt egyre inkább követeli az igényes teológiai reflexiót is, amely újabb és újabb szempontok alapján világíthat rá a megszentelt élet bármilyen formájának gyökerére, Isten lefoglaló szeretetére, amely radikális krisztuskövetésre és mások iránt megnyilvánuló nagyobb szeretetre és szolgálatra képes felszabadítani. Ez a teológiai reflexió hazai viszonyok között egyelőre várat magára, reméljük, hogy e tavaly megjelent kötet serkenteni fogja a megszentelt élet teológiájának mélyebb művelését.

                                Bartók Tibor SJ

Lelkipásztori jelentések, 1924–1926. Székesfehérvári Püspöki és Káptalani Levéltár, Székesfehérvár, 2008. Szerkesztette: Mózessy Gergely. (Források a székesfehérvári egyházmegye történetéből III.)

A Székesfehérvári Püspöki Levéltár Prohászka Ottokár születésének 150. évfordulóján jelentette meg a főpap életének utolsó éveiben keletkezett lelkipásztori jelentéseket. A kiadvány lehetőséget nyújt arra, hogy az érdeklődő megismerje azt a hétköznapi közeget, amelyben Prohászka egyházkormányzati munkája során mozgott. Az ötszázoldalnyi forrásszöveg használatát Mózessy Gergely alapos bevezető tanulmánya, az idegen kifejezéseket magyarázó kislexikon, valamint életrajzi adattár és névmutató segíti.

1924-ben a székesfehérvári egyházmegye zsinata a plébánosok kötelességévé tette, hogy működésükről évente írásban adjanak számot főpásztoruknak. A püspök arra bátorította papságát, hogy a bizalmasan kezelt jelentésekben őszintén tárják fel helyzetüket, és a plébániák száraz statisztikai adatainak közlésén túl számoljanak be az őket és közösségüket foglalkoztató nehézségekről is. Noha a papság egy része ennek ellenére megelégedett a puszta tényközléssel, sablonos válaszokkal, a nagy többség viszont – az utókor szerencséjére – élt a főpásztor által felkínált bizalommal. Ennek köszönhetően az iratanyag összességében rendkívül élénk és sokszínű képet rajzol elénk az egyházmegye mindennapjairól, amely nemcsak Prohászka életművének kutatói, az egyház- és a helytörténet iránt érdeklődők számára lehet fontos forrásanyag, hanem általános művelődés- és életmódtörténeti szempontból is jól felhasználható. A jelentések a hitélet, a népi vallásosság, az egyházközségek és vallásos egyesületek működésének kérdései mellett érdekes adalékokat tartalmaznak többek között az iskoláztatásról, a nemzetiségi feszültségekről, a szabadidős tevékenységekről, a városi szokások terjedéséről, a nemi erkölcsökről, de még az alkoholizmus vagy a bűnözés által kiváltott problémákról is.

A lelkipásztori jelentések művelődéstörténeti jelentőségét különösen jól mutatja a sajtó kérdésének példája. Prohászka Ottokár kiemelt fontosságot tulajdonított a sajtónak, amelyet alkalmasnak látott a katolicizmus tanainak tömeges közvetítésére, ezért arra biztatta a lelkipásztorokat, hogy mindent tegyenek meg a katolikus lapok terjesztése érdekében. A jelentések tanúsága szerint a papság többsége valóban igyekezett eredményeket felmutatni a sajtópártolás területén, ami a korábbi évtizedekben jellemző hozzállás változását mutatja.

A jelentések gyakran hivatkoznak a sajtó terjesztésének objektív akadályaira, amelyek közül a hívek hozzáállása volt a leggyakoribb. A szigetmonostori plébános például úgy vélekedett, hogy a falusiak „sajnálják a pénzt a nyomtatott betűért. Ennek megvan a maga jó hatása is, mert nem olvasnak rossz újságot sem.” Kislángi kollégája szintén azt hangsúlyozta, hogy „szellemi értékre a népünk nem akar pénzt adni”. A kifogások valószínűleg nagyrészt indokoltak voltak, hiszen – elsősorban a kistelepüléseken – a modern újságolvasási szokások lassan hódítottak teret. Ezt támasztják alá azok a jelentések is, amelyek kiemelték, hogy újságot csak a helyi értelmiség olvas rendszeresen, a nép pedig kizárólag a kalendáriumokból tájékozódik.

A másik objektív probléma az újságolvasás iránti igény csökkenése volt, ami azonban az egész hazai sajtót jellemezte. Míg a világháborús események, majd az 1919 utáni mozgalmas belpolitika növelte az emberek hírigényét, addig a húszas évekre ez a hatás elmúlt, ami a példányszámok csökkenését eredményezte. A nagytétényi jelentés például úgy értékelte, hogy a katolikus sajtó helyzete jelentősen romlott: a világháború alatt még hatvan-hetven példány is elfogyott a katolikus napilapokból, azonban később a kereslet teljesen megszűnt.

A nehézségek ellenére a klerikusok általában tettek a sajtópártolás érdekében valamilyen erőfeszítést. Ezek mértéke széles skálán mozgott. A legáltalánosabbnak az egyéni próbálkozások számítottak, míg néhány helyen már a szervezett sajtóterjesztéssel is megpróbálkoztak. A szabadbattyáni plébános például csak arról tett említést, hogy az általa már elolvasott lapokat rendszeresen leadja a katolikus kör helyiségébe. Ezzel szemben a csóri pap a családlátogatások során talált nem katolikus lapok helyett a „jó lapokra” próbálta meg rábeszélni híveit. A buzgó sárpentelei pap, aki a küzdelemben még illegális eszközöket is alkalmazhatónak tartott, egyenesen arról számolt be, hogy a faluba küldött „rossz lapokat” a postán magához vette és megsemmisítette.

Néhány településen a klérus megkísérelt valamilyen szervezett formát adni a sajtópártolásnak. Pázmándon a pap katolikus olvasókört hozott létre, amely a keresztény lapokat járatta. Más településeken a már működő hitbuzgalmi egyesületek kezdtek el a sajtóval foglalkozni: Adonyban az anyák és lányok kongregációja külön sajtóterjesztő szakosztályt alapított, Budafokon az Oltáregyesület csoportvezetői vállalkoztak arra, hogy havonta meglátogassák a tagokat, a plébános pedig tőlük azonnal értesülhetett arról, ha valaki „rossz lapokat” olvasott.

Összességében elmondható, hogy a lelkipásztori jelentések sajtóra vonatkozó részének vizsgálata megerősíti az újabb kutatás eredményeit, amelyek szerint Prohászka országos feladatai mellett egyházmegyéje kormányzását sem hanyagolta el. A jelentések rávilágítanak arra, hogy a püspök milyen nagy mértékben volt képes formálni papságának, rajtuk keresztül pedig a hívő közösségnek a gondolkodását.

Klestenitz Tibor

Szent István Társulat

 Ifjúsági könyvek:

– A sydneyi Ifjúsági Világtalálkozó (XVI. Benedek pápa Sydneyben). 79 o. 780 Ft. A kötet a pápa útja során elhangzott beszédeit gyűjti össze, megérkezésétől kezdve búcsúbeszédéig. Olasz eredetiből fordította: dr. Diós István. Haszonnal forgathatják a rendezvényen részt vevők és mindenki, aki érdeklődik a találkozó részletei iránt.

– Bernd Hagenkord: fiatalok@isten. 79 o. 880 Ft. A közérthető nyelven megfogalmazott könyvecske abban kíván segítségére lenni a kereső serdülőknek, hogy rátaláljanak az igaz Istenre. Nem erőltet senkire semmit, de minden olvasót elgondolkoztat.

– Michel Quoist: Jézus Krisztus randevút adott nekem. A népszerű francia lelki író ezzel a könyvével is a serdülő korosztályt célozza meg. Segítségükre kíván lenni abban, hogy Jézusra találjanak, és Jézusban pedig követendő Mesterükre.

– Luigi Giussani: Lehet így élni? 172 o. 1300 Ft. Az olasz szerző ama fiatalok számára írta könyvét, akik elhatározták, hogy szerzetesek vagy papok lesznek. A hivatásébresztő kötet egy háromrészes sorozat első tagja, mely az isteni erényeket veszi sorra. A könyv e sorozat első része.

– Balás Béla: Csillagösvényen. 100 o. 1200 Ft. A kötetke alcíme stílusos utalás arra, hogy kiknek, mikor és hol készült (Kicsi papoknak Gyulafehérvár, 2008). A kaposvári püspök kispapoknak készült előadássorozatának szerkesztett, írásos változatát tartja kezében az olvasó, aki számos hivatkozással fog találkozni a könyvben. A különféle könyvekre való pontos utalások lehetővé teszik, hogy mindenki tovább mélyítse a kifejtett gondolatokat a leágazások mentén. Így noha egy könyvet lapozgat, segítségével egy kisebb könyvtár köteteiből kap ízelítőt. Színesen, olvasmányosan szerkesztett gyűjtemény ez, a fiatalok nyelvén szól, korunkból és a régi korokból egyaránt merít Balás püspök, hogy mondandóját az általa használt képekkel érzékletesebbé téve még közelebb hozza az olvasókhoz. Könyvét nemcsak a kispapok, hanem minden fiatal keresztény haszonnal tanulmányozhatja emberségének épülésére, kiteljesítésére.

– Mezei Károly–Pulay Gyula: Versenyképes-e a Jó Pásztor? 231 o. 1980 Ft. Alcíme további felvilágosítással szolgál: Vezetői eszmények a Bibliában és napjainkban. A kötet közismert és kevésbé ismert keresztény gondolkodású szakemberekkel készült interjúsorozat, melyben a kérdezettek megpróbálnak választ adni a címben megfogalmazott kérdésre, és arra is, hogy versenyképesek-e maguk azok a mai vezetők, akik a Jó Pásztor követői. A válaszolók tarka képet festenek a kérdéskörről elméleti és praktikus összetevőit vizsgálva a Biblia és saját tapasztalatuk, gyakorlatuk alapján.

– Renate Fabel: Francesco, a pápa macskája. Kemény kötésben, gazdagon illusztrálva. 163 o. 1600 Ft. Mint oly sokan mások, a pápa is állatkedvelő. Csakugyan van macskája. A szerző humorral megírt könyvében a macska szemével „láttatja” a vatikáni eseményeket, történéseket gyermekeknek, felnőtteknek egyaránt kedves olvasnivalót kínálva.

Gyorgyovich Miklós

SOMMAIRE

Liminaire: Evolution, vérité et avenir absolu

Horizons (Études)

E. Nemesszeghy SJ: Darwinisme et foi en le Dieu créateur

K. Legéndy: La critique théologique des modèles évolutionistes et créationistes

B. Vékes: Genèse de l’univers et le Big Bang initial

P. Nemeshegyi SJ: La Création et le Mal

F. Szabó SJ: Évolution et création

P. Nemeshegyi SJ: Le Fils de Dieu s’est uni par l’incarnation à tous les hommes

Rome et l’Église universelle

Le message du Pape pour la Journée de la paix (F. Szabó)

Benoît XVI: Homélie pour la fête de l’Epiphanie

F. Szabó SJ: Il y a 50 ans le pape Jean XXIII a annoncé la convocation du concile

Radio Vatican: Barack Obama le nouveau président des États-Unis

M. Vertse–F. Szabó: Il y a 60 ans l’arrestation du Cardinal Mindszenty

E. Gyóni: Attaques contre l’Église en 1950

Le centenarie de la province hongroise

G. Bánkuti: Les procès des communistes contre les jésuites

L. Bartusz-Dobosi: Jésuites hongrois en Amérique Latine aux XVII-XVIII siècles

G. Bikfalvi: Missionnaires jésuites hongrois en Afrique

F. Szabó SJ: L’écrivain Márai sur le poète jésuite hongrois L. Cser

Culture et vie

Cs. Török: Christianisme dans la pluralité des cultures

F. Szabó SJ: In memoriam de M. Radnóti

Keresztesné I. Várhelyi: Debrecen – la cité des écrivains

Spiritualité

P. Benoît OP: Résurrection du Christ

Spiritualité de Charles de Foucauld (F. Sz.)

Revue des livres

A jelen számban közölt írások szerzői

Bánkuti Gábor, tanár (Pécs) – Bárdosy Éva, A Szív főmunkatársa (Budapest) – Bartók Tibor SJ, lelkigyakorlat-kísérő (Budapest) – Bartusz-Dobosi László, tanár, író, főszerkesztő (Pécs) – Bikfalvi Géza, könyvtáros (Budapest) – Gyóni Eszter, történelemtanár (Budapest) – Gyorgyovich Miklós, publicista, társszerkesztő (Budapest) – Keresztesné Várhelyi Ilona, irodalomtörténész, muzeológus (Debrecen) – Klestenitz Tibor, történész (Székesfehérvár) – Legéndy Kristóf, tanár (Budapest) – Nemeshegyi Péter SJ, teológus, ny. egy. tanár (Budapest) – Nemesszeghy Ervin SJ, fizikus, filozófus (Hosszúhetény) – Szabó Ferenc SJ, teológus, író, főszerkesztő (Budapest) – Török Csaba, lelkipásztor, tanár (Budapest) – Vékes Bertalan, mérnök, egy. tanár (Budapest) – Vertse Márta, a Vatikáni Rádió magyar adásának mb. vezetője (Róma)