KULTÚRA ÉS ÉLET




Török Csaba

KERESZTÉNYSÉG A KULTÚRÁK
SOKFÉLESÉGÉBEN

– egy keresztény töprengései a mai széttöredezett világban –

Európa a világ közepe – kimondva vagy kimondatlanul mindannyiunkban él ez az előfeltevés. Kultúra, vallás, ipar, tudomány ősi és legmodernebb központjai itt találhatók, s a nagy nyugati kultúra körébe tartozó Amerikai Egyesült Államok világpolitikai szerepét tekintve azt mondhatjuk, hogy az északi félteke nyugati fele valóban az ember által lakott golyóbis középpontja. Ennek az állapotnak a kialakulása paradox módon a nyugati világ eleddig legnagyobb megrendülésével egy időben kezdődik meg: elbukik a Nyugat-Római Birodalom, Afrika és Ázsia keresztény lakta területeit elárasztja az iszlám hódítás megannyi hulláma. Tulajdonképpen szétesik az antik Mediterráneum, amely három kontinens fókuszpontjában az emberi szellem alkotásainak valódi melegágya volt. A bomlás romjain születik meg a ma ismert világ közepe, amely azonban már se nem afrikai, se nem ázsiai, hanem kizárólag nyugati (európai és észak-amerikai).

A kereszténység két ezredes történelme során mintha éppen (és olykor kizárólag) ezzel a világgal jegyezte volna el magát. Filozófiánk, nyelvezetünk, liturgiánk, teológiai rendszerünk (még sokáig sorolhatnánk) mindenestül nyugatiak. Ugyanakkor a „bábák”, akik ott állnak ezen születéskor, más világokból érkeznek: az alexandriai és az antiochiai iskola, hippói Ágoston, a kappadóciai atyák, damaszkuszi János mind-mind a későbbi Nyugaton kívülről származtak. A hitünket dogmatizáló zsinatok a keleti világ csodálatos és ragyogó fényű eseményei. Egy mediterrán bölcsőjét, keleti és déli gyökereit feledő, teljességgel nyugati kereszténység küzdött évszázadokon át (s küzd ma is) az elnyugatosodott krisztusi hitmegélés hiányaival, gyöngéivel. A biblikus, liturgikus, patrisztikus megújulás, az ökumenikus törekvés nyitása Kelet és Dél felé, végső soron a II. vatikáni zsinat dinamikusan megújuló teológiája már utat keres – nem egyszerűen vissza a Mediterráneumba, amely már maga is elpusztult, legfeljebb csodás romjaiban áll, hanem az őszinte visszatekintés révén, amely jövőbeli utat nyit Nyugat határain túlra. Az út hosszú lesz, talán egynémely felismerésében és belátásában fájdalmas és nehéz. De nincs más út, amelyen a kereszténység hitelesen élhetné katolikus (egész szerinti) identitását.

Jelen írásunkban nem tűzhetjük ki célul a konkrét latin-amerikai, afrikai, ázsiai és óceániai helyzetek elemzését – ennek már könyvtárnyi irodalma van. Nem akarjuk ugyanakkor az észak–dél, nyugat–kelet vagy éppenséggel első világ–harmadik világ konfliktusok drámai ecsetelését közhelyes módon tovább és még tovább vinni.

Mit tehetünk tehát ilyen rövid keretben? Megfogalmazunk olyan elveket, alapvető modelleket, amelyek egy új öntudatú, nem elnyugatosodott, hanem nyugati (ám valójában sokkal mélyebben mediterrán) rendszer által dogmatikailag meghatározott, de mégis teljes lényében katolikus identitású egyház fontos ismertetőjegyei lehetnek.

Sokféleség

Bábel óta fájdalmas tapasztalata az emberiségnek a sokféleség. Szokások, erkölcsök, nyelvek, hitek, meggyőződések pluralitásában élünk, s ez nem egy alkalommal legnemesebb célkitűzéseink csúfos bukását eredményezi. Nemcsak az Istent ostromló toronyépítés nagy projektuma dőlt dugába, de még a legegyszerűbb szinteken is képtelenek vagyunk együtt mozdulni, együtt cselekedni. Egy államhatár, egy nyelvi-fordítási határvonal már képtelenné tesz bennünket az elemi együttműködésre. Ez a helyzet az ószövetségi értelmezésben a bűn árnyéka. A magasra halmozott téglák s az isteni büntetés emlékeztet, hogy a széttöredezés valójában veszteség – egy ősi nagy harmónia és egység elenyészése, feláldozása a gőg és kevélység oltárán.

Mi hát a megoldás? Egy új világegység? Ezer kísérlet történt erre. Egyetemes nyelv (eszperantó), egyetemes jogrend (egyetemes nyilatkozatok, nemzetközi törvénykezés), egyetemes intézmények (ENSZ), ki tudja, még hány egyetemes vállalkozás. A kudarc egyértelmű. Nincs az a szép és szent szándék, ami sokféleségünk sebét nyomtalanná, hegtelenül gyógyulttá tehetné.

Ám létezik egy másik lehetőség, szintén bibliai – egy anti-Bábel. Hogyan lehet – „inverser Babel” – megfordítani Bábelt? Jeruzsálem lesz az antipólus, pünkösd az ellenpont. „Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket. (…) halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit.1 A sokféleség feloldása nem feltétlenül az uniformizált egység, hanem a kiengesztelt, megengesztelt és egymás felé megnyitott, értővé tett pluralitás.

Mit jelenthet ez a megélt valóság szintjén? Kettős irányban kell olvasnunk pünkösd anti-Bábelét. Az első irány a kényszeres uniformizmus elvetése. Az egyház már megszenvedte a kihívás elől az érzéketlen egységesítésbe való menekülést – legyen erre elég példaként Matteo Ricci SJ kínai kezdeményezésének drasztikus leépítése. Amikor napjainkban egyre több szó esik helyi rítusokról, inkulturációról, a helyi közösség egyfajta sajátos hitéletbeli önrendelkezéséről (mindig összhangban a nagy egésszel), akkor épp ezt próbáljuk megvalósítani: nem visszamenekülni Bábel elé, hanem felépíteni valamit Jeruzsálem, pünkösd után. Nem egy elvesztett egységes és harmonikus Paradicsomot kergetünk, hanem új mennyei Jeruzsálemet építünk.

Ugyanakkor álljon itt egy idézet A. Tubeuftől, aki szavaival izgalmas parafrázisát adja az Apostolok cselekedetei könyve pünkösdi elbeszélésének: „Bach mindannyiunkhoz szól, nála pünkösd van: ugyanis mindenki, azon a helyen, ahol van, megérti, s úgy érti meg, ahogyan felfogni képes. A saját nyelvén.2 Ezen idézetből megérthetjük, megérezhetjük, hogy az emberi létezésnek van egyfajta sajátos pünkösdisége, amely a művészetekben, az emberi szellem legmagasabb fokú alkotásaiban öntudatra ébred.3 Az egyház mint a Szentlélek által áthatott és éltetett szentségi valóság ennek kell, hogy szolgájává váljon. Sokféleségből megvalósuló, a másságot nem felolvasztó és egymásba keverő, hanem megtisztító és kiengesztelő egysége valójában az emberi létezés magán hordott sebesültségének gyógyíre. A sokféleség végül nem a bűnnek, hanem Isten gazdagságának és erejének válik jelévé. A minden emberben lényénél fogva meglévő, egységre hívó, szintézist kutató, ma sokszor tudatosan elfeled(tet)ett igény az egyház helyes önértelmezésében nemcsak visszhangra, de egyenesen válaszra találhat.

Kultúra

A vitális kontextus, amely a fenti sokféleséget hordozza, maga az emberi kultúra, vagy egyenesen beszélhetnénk kultúrákról is, miként azt VI. Pál teszi Evangelii nuntiandi k. szinódus utáni apostoli buzdításában.4 Sajnos túl sokáig elhitettük magunkkal, hogy ezzel a kérdéskörrel nem kell a kereszténységnek foglalkoznia. Mi volt a megokolás? A hit igazságai abszolút érvényűek és örökkévalók. Csakhogy az ember, aki ezeket a hitigazságokat kimondja, se nem abszolút, se nem örökkévaló. Az ember kontingens létező, s nemcsak metafizikai értelemben, hanem oly módon is, hogy valóban emberi létezése előfeltételez egy másik valóságot: a kultúrát. Az evolúcióelmélet kapcsán egy francia tudós, S. Moscovici így fogalmazott: „A vadász vált emberré, nem az emberből lett vadász.”5 A frázist átalakítva ezt kell mondanunk: „A kultúra tette emberré az embert, nem pedig az ember alkotta meg a kultúrát.”

Csakhogy az európai ember és a nyugati egyház viszonya a kultúrához igen sajátos volt. A középkor végéig a cultura christiana szükségtelenné tette a nagy eszmefuttatásokat a kultúra természetéről. Egyfelől a nemzetköziség (a keresztény államok és a nem keresztény államalakulatok, közösségek közötti jogi viszony), másfelől a nagy felfedezések feltétették a kérdést: a mi kultúránk a kultúra? Vagy ez csak egy a sok jogosult és egyenrangú kulturális forma közül? Sokan – még a felvilágosodás legnagyobbjai is – a monokulturalizmus álláspontját képviselték, s a gyarmatosítást, az elnyugatosítást nem pusztán jogosnak, de kívánatosnak feltételezték, mondván, hogy az ember csak így lesz igazán ember: az európai kultúra révén. B. Lonergan ezt így fogalmazta meg: „Egy és csak egy kultúra volt, amely egyszersmind volt permanens és egyetemes; a nem kultivált ember epekedhetett ennek normái és ideáljai után . . .6

Bár a Propaganda fide kongregáció 1659-es Ad exteros kezdetű bullájában rámutatott annak abszurditására, hogy páran misszió címszó alatt az európai életstílust akarják terjeszteni, még ötven esztendő sem kellett, hogy az egyházi gyakorlat erről teljességgel megfeledkezzen. Ma ugyan beszélünk – az adaptációs teológia gyöngéinek belátása után – kontextualizációról és inkulturációról, de megvalósul-e ez az egyházi gyakorlatban? Az Amerikai Egyesült Államok már jó ideje szól az „American way of living”, az amerikai életmód megvédéséről (annak minden kemény, háborús következményével), de nem ugyanezt tesszük-e mi magunk, katolikusok is, védve egy „European way of believing”-et, egy európai hitstílust? Egy konkrét példát megragadva: miközben mindennapjainkban egyre hevesebb vita folyik arról, hogy a tridenti és a vatikáni miserítus, vagy ahogy újabban a pápa mondja, az egyetlen római rítus rendkívüli és rendes formája miképpen létezzen együtt a hitéletben, addig a nigériai rítus (amelyhez már készültek tervezetek) esélyt sem kap az önmegvalósításra. A harmadik világ egyéb országaiban, vagy az oly nagy kulturális múltú Indiában pedig a helyi liturgikus élet megszületésének, rituális szabadságának kérdése fel sem vetődhet a heterodoxia vagy a Rómához való hűtlenség vádja nélkül.7

Olykor mintha félnénk a kultúrától, talán épp azért, mert napjainkban keresztényként már egyáltalán nem érezzük benne magunkat otthon. Míg a Gaudium et spes dokumentumot egy pozitív, reményekkel telt kulturális látásmód jellemezte, s ez megmutatkozott VI. Pál megnyilatkozásain is, addig mára mintha a kultúra ellenfelünkké, minket fenyegető nagysággá vált volna. A feszültség immár nem az európai kultúrában megfogalmazott kereszténység és a többi kultúra között áll fenn csupán, hanem ajtón belülre jött: mi magunk is konfliktusba keveredünk önnön kultúránkkal.

Elhibázott útirány ez. Meg kellene értenünk, hogy a kultúra kontextus, médium – de nem az emberi létezés vak fátuma, determinációja. Meghatároz, ugyanakkor engedi is magát meghatározni. A kultúra nem önmagában rossz, hanem azáltal válik keresztényietlenné, hogy keresztényietlen módon élik meg benne, általa az emberek a maguk emberségét. A kultúra megtisztítható és megtisztítandó, felemelhető, önnön legjobb, legteljesebb formájába elvezethető, miként erről oly sokszor szólt II. János Pál, különösen is az afrikai keresztényekhez fordulva.

Magától értetődik, hogy az evangélium és az evangelizáció nem azonosítható egyik kultúrával sem; független mindegyiktől. Mégis, amikor az evangélium az Isten Országát hirdeti, ezt az embereknek meghatározott kultúra keretén belül kell életté váltaniuk. Az Isten Országának építésében nyilván fel kell használniuk az emberi kultúra és kultúrák elemeit. Az evangélium és az evangelizáció eszerint nincsenek valamely meghatározott kultúrához kötve, de mindegyikkel összeegyeztethetők, mindegyiket bensőleg átalakíthatják, anélkül hogy alárendelt helyzetbe kerülnének velük szemben. Korunk sajátos drámája, hogy törés állt be az evangélium és a kultúra világa között, mint ahogyan ez már a múltban is megesett. Mindent meg kell tehát tenni, hogy evangelizáljuk az emberi kultúrát, helyesebben: a kultúrákat. A kultúráknak is újjá kell születniük az evangéliummal való találkozásukból. De ennek a találkozásnak feltétele, hogy hirdessük az evangéliumot.8

Nyelv

Hirdetni az evangéliumot – nemcsak hitéleti, de nyelvi kihívás is. Meg kell találni a hithirdetés helyes és megfelelő, mondhatni pünkösdi nyelvét. Ez nem azonos a beszélt – nyelvtan és szókészlet által definiált  – nyelvekkel. Egyszerre kevesebb és több azoknál. Kevesebb, hiszen nem megragadható. Több, hiszen többet ragad meg a valóságból. Tanúságtétel, jelenlét, megérintettség és érintés nyelve ez, amely által nem az általam kimondott szó, hanem én magam leszek a teste a közvetítendőnek, az Ige szavának.

P. Quignard francia író, forgatókönyv-író 2002-ben Les ombres errantes, a Bolyongó árnyak (eddig magyarra még nem lefordított) című művével elnyerte a Goncourt-díjat. Nem regény ez, hanem egyfajta gyűjteménye gondolatoknak, bekezdésnyi egészeknek. Ebben írja:

„A lánghoz közel. Praesentia. Jelen a lángnál.

Aki nincs jelen, nem tud válaszolni.

Aki nincs ott a természetes nyelvek felfedezésénél, nem tud
         válaszolni.

Aki nincs ott (prae) a kérdés felfedezésénél, nem tud kérdezni.

Aki nem válaszol az embertelen kiáltásra a helyszínen.”9

Álljunk meg és értsük meg! Revelatív erejű az itt kifejtett szemlélet, hiszen kifejezésre juttatja napjaink hithirdetésének legnagyobb keresztjét: sokszor már nem vagyunk, nem akarunk ott lenni a kérdések születésénél! Nekünk már megvan a válaszunk. Mi már tudjuk, mit akarunk mondani, a bölcsek köve már a zsebünkben. De így nem lehet kérdezni, a kérdést megérteni, s természetszerűleg nem lehet igazából válaszolni sem. Elképzelhető, hogy olyan válaszokat hordozunk és hirdetünk, amelyek olyan kérdésekre felelnek, amelyeket senki sem tett fel? Ugyanakkor egzisztenciális kérdések megválaszolatlanok maradnak? Olyan kérdések, amelyeket nem az értelem ragyogó fényével, hanem az emberi jelenlét, együtt szenvedés, együtt lélegzés természetes nyelvének használatával lehetne csak megválaszolni?

Rómában járva örömmel találtunk rá Kalkuttai Boldog Teréz írásos hagyatékának eredeti (vagyis: tört, mégis tiszta és erőteljes angolságú) kiadására. Azóta újból és újból forgatjuk a könyvet.10 Amit eddig csak részletekből, mások idézeteiből sejthettünk, az most a maga mellbevágó közvetlenségében, mint egy factum brutum áll előttünk: ő valóban a „sötétség szentje” volt11, aki számára az emberrel való együtt szenvedés nemcsak a fizikai betegséget és halált, hanem az önmagában hordott mély lelki sötétséget, ürességet, egyfajta, valóban XX. századi (talán mondhatnánk: posztmodern) egzisztenciális létállapotot jelentett. Így ír 1961 júliusában:

Jézus azáltal akart segíteni nekünk, hogy osztozott az életünkben, magányunkban, agóniánkban és halálunkban. Mindezt önmagára vette, és hordozta a legsötétebb éjszakában. Csakis azáltal váltott meg minket, hogy egy volt velünk. Megengedtetik nekünk, hogy ugyanezt tegyük: megváltást kell nyernie a szegények elhagyatottságának, nemcsak anyagi szegénységüknek, hanem lelki nyomoruknak is, s ezért részesednünk kell ezekben. – Imádkozz hát, ha nehéznek találod. (…) Igen, kedves gyermekem – osztozzunk a szenvedésben – amely szegényeinké – egyedül azáltal, hogy egyek vagyunk velük –, megválthatjuk őket, azaz elvihetjük Istent életükbe, és őket Istenhez vihetjük.12

Mintha világunk legtisztább leírása lenne a következő gondolat: „A leghatalmasabb rossz a szeretet és az együttérzés hiánya, a borzalmas közönyösség a szomszéd iránt, aki az útszélen él, áldozataként a kihasználásnak, a korrupciónak, a szegénységnek s a betegségnek.13 „… napjaink emberei éheznek a szeretetre, a megértő szeretetre, amely sokkal nagyobb, s amely az egyetlen válasz a magányra és a hatalmas szegénységre.14

Itt a nyelv, a válasz, a hirdetés, az evangélium nyelve. Amit a szisztematikus teológia is felfedezett J. B. Metz munkásságában15, azt Kalkuttai Teréz saját lelki éjszakájában ismerte fel. A kereszténység valóban diadalmas világnézet, hiszen Krisztus mondja: „Én legyőztem a világot.16 Ám ennek a győzelemnek a nyelve a szenvedés és az együtt szenvedés. Jób így archetípusává válik a mai embernek, aki elvesztette már igazság és hazugság, erkölcsös és erkölcstelen, jó és rossz kategóriáját, tulajdonképpen önmagában és önmagával vergődik, egy számára felfejthetetlen mal de vivre borzalmas súlya alatt szenvedve.17

Kalkuttai Teréz nyelve, amely épp ebben a helyzetben ragadja meg a másikat, már valóban egyetemes nyelv, túl minden kulturális határon és korláton. Pünkösdi nyelv, amely megragadja az emberi élettapasztalatot, s amelyre ezért igaz az, amit az irodalomra s a zenére vonatkoztatva Th. Bissonnette ír: „Ez a «nyelv, amelyet senki sem beszél», és amelyet senki sem tud igazán parafrazálni18. Ez az evangélium hiteles meghirdetésének nyelve.

Dogma és misztérium

A keresztény, aki ezt átérzi, megérti azt is, amire a teológia más megközelítésben ráébredt: az isteni misztérium s az azt definiáló emberi szó, a dogma nem azonosak egymással. Az emberi létezés, a kultúrák sokféleségének világában ez egy olyan belátás, amelyre alapvetően szükségünk van, hogyha be akarjuk tölteni krisztusi küldetésünket.

Az alapvető felismerés mondhatni intraekkleziális, egyházon belüli volt, s egy egészen sajátos kontextusban, az örmény–római katolikus krisztológiai vitában kristályosodott ki, amelyet a kalcedoni dogma elfogadása/elvetése kapcsán folytatott a két egyház. Ennek végeredményét P. Neuner így összegezte:

Figyelemre méltó, hogy ezen párbeszéd során az ortodox és a katolikus egyház legmagasabb szintű képviselői is elismerték, hogy az igazhitűséget nem feltétlenül kell egy dogmatikus formula kapcsán kialakuló egyetértéshez kötni, és hogy egy dogma határozott elutasítása önmagában még nem feltétlenül jelent hitbeli különbözőséget, amelynek maga után kellene vonnia a heterodoxia vádját és ezzel együtt az egyházszakadást.19

A kultúrák sokféleségében utat kereső egyház számára ez a belső megfontolás egyfajta külső magatartást is hozhat. Miről van szó? A dogma mint olyan fennáll, őrzi, rögzíti, meghatározza és vezeti a hitünket. Ám szerepe mediális, mondhatni szolgai: az Igazság, a személyes és megragadhatatlan Örök Igazság szolgálatában áll. Ennek szabaddá kell tennie gondolkodásunkat. Rá kell ébresztenie arra, az isteni Ige magvai nemcsak ott vannak, élnek s hoznak akár termést is, ahol az egyházi dogma szavai a maguk sértetlenségében fennállnak. Én mint hívő elköteleződöm hitemben általuk, ám krisztusi küldetésem beteljesítése során – az ő tanítványává téve minden nemzetet a föld legvégső határáig20 – valami többnek, teljesebbnek állok a szolgálatában. Konkretizálva egy példa segítségével: a kalcedoni dogma meghirdetése a mai kor kultúráinak nem a személyről és természetről folyó viták, tisztázások, fogalmi csatározások révén mehet végbe, hanem azon a nem beszélt, mégis mindenkinek sajátként megszólaló pünkösdi nyelven, amely megérteti a szavaknál is hathatósabban: Krisztus emberi személyében maga az Isten élt közöttünk, szenvedett velünk, hordozta gyöngeségeinket, magunkra maradásunkat, fájdalmunkat és emberi létünk minden poklát.21 Isten szeretetének és irgalmának misztériuma ezáltal felragyog a másik ember életében, s ha ennek révén eljut a hitre, immár ő is megértheti a dogma szavát.

Dialógus – kísérlet a zárszóra

Mit is mondhatnánk összegzésként, zárásként? Legfőképpen azt, amit VI. Pál mondott Ecclesiam suam kezdetű, első és programadó enciklikájában: „Az egyháznak párbeszédbe kell kezdenie a világgal, amelyben él. Az egyház önmagát teszi szóvá, üzenetté, párbeszéddé.22 Ma is döbbenetes erejű felhívás! Ma is előttünk álló feladat!

De mit is tehetnénk? Ezer kultúrával, ezer úton folytathatunk párbeszédet, megvalósulhat az ökumenikus és a vallásközi dialógus, vagy éppenséggel a találkozás megannyi módja hívők és nem hívők között. Ennyi elég lenne az igazi párbeszédhez? Ez lenne az, amivé az egyháznak válnia kell: egy intézményesített dialógus-társaság?

Részben igen, de semmiképpen sem kizárólagosan. A kulturális sokféleségben az emberi lét teljességét csak akkor tudjuk megragadni s megszólítani, hogyha előbb magával a Teljességgel találkozunk. Végső soron nem nekünk kell találkozunk a kulturális sokféleségben élő emberekkel, de még csak nem is az egyháznak, hanem magának Istennek. Mi ehhez válunk eszközzé, mi ennek a párbeszédnek leszünk hangzó, meghallható szavai. Csakhogy ennek feltétele van. Feltétele, amelyet Kalkuttai Teréz így fogalmaz meg:

Isten csak akkor tud eltölteni minket önmagával, ha felfogjuk önnön semmisségünket és ürességünket. Ha megtelünk Istennel, akkor tudjuk Istent adni a többieknek, merthogy a szív bőségéből szól a száj.23

Jegyzetek

1 ApCsel 2,4.11.

2 André Tubeuf, «Bach. La passion et la joie», in Le Point, no 1453, (2000. 07. 21.), 64.

3 Örömmel olvastuk a Távlatok 2008. Magyarok Nagyasszonyára kiadott számában Ph. Charru SJ értékes tanulmányának magyar fordítását, hiszen ott a szerző zárszavában (igaz más útról érkezve e kijelentéshez) ugyanezen megállapításra jut: a zene megvalósít egyfajta „lélekben való újjáteremtést” – nr. 81., 46. o.

4 Montini pápa szóhasználata (kultúra/kultúrák – vö. Evangelii nuntiandi (EN 20.) számos fejtegetésre adott okot. Legvalószínűbb az emberi nem kulturális, etikus, szellemi létmódja egységének (kultúra) és a kultúrák reális megvalósulási formáiban mutatkozó sokféleségnek (kultúrák) a kettőssége, amelyet VI. Pál mégis igyekezett a maga egységében megragadni.

5 Idézi: Wulf, Ch., Az antropológia rövid összefoglalása, Enciklopédia, Budapest 2007, 38.

6 Lonergan, B., Method in Theology, London 1972, xi.

7 A harmadik világ teológusai egyre régebben s egyre kevesebb reményt kifejezve kérik, hogy szűnjék meg a Nyugat teológiai monopóliuma, szülessen meg végre egy új lelkiség és abból fakadó hozzáállás a sokszínű katolikus egyházhoz, amelynek – miként azt J. Masson már lassan fél százada megfogalmazta – egy polimorf katolicizmus alakját kellene felöltenie. S. Rayan már 1988-ban megfogalmazta – a harmadik világ teológusainak tanácskozásai alapján – a legsürgetőbb feladatokat, ám ezek terén jócskán el vagyunk maradva, sőt még tudatunkig sem ért el a valós problémák egy igen jelentős része. A kérdésről ld. Rayan, S., Die Dritte-Welt-Theologie, in Concilium 24 (1988/4), 123–131.

8 EN 20.

9 Quignard, P., Les ombres errantes, Gallimard, Paris 2004, 89. E gondolatiság megragadásában nagy segítségünkre volt egy tanulmány, amelyet az interneten állt módunkban elolvasni: Bissonette, Th., Une Pentecôte pour Judas. Blasphème et baptême dans la poétique de Denis Vanier, in Voix et Images. La littérature Québècoise comme objet de savoir, vol. 32, nr 1. (94), automne 2006, 49–61. Elérhető: http://www.erudit.org/revue/vi/2006/v32/n1/014704ar.html (a fenti idézet is innen való).

10 Mother Teresa, Come Be My Light. The Private Writings of the «Saint of Calcutta» (szerk. Kolodiejchuk, B.), Doubleday, New York 2007.

11 A könyv mottója ez az idézet: „Ha valaha is szent leszek – bizonnyal a «sötétség» szentje leszek. Szüntelenül hiányozni fogok a mennyből – hogy fényt gyújtsak a földön a sötétségben lévőknek –”.

12 Uo. 220. – 13 Uo. 233. – 14 Uo.

15 Ld. Metz, J. B., Szenvedéstörténet és megváltástörténet, L’Harmattan, Budapest 2005 (különösen is a 6. §: A szenvedés emlékezetéből fakadó jövő).

16 Jn 16,33.

17 A Jób-irodalom nem véletlenül dagadt oly terebélyesre a pszichológiától kezdve egészen a teológiáig. Magyar nyelven megjelent egy igen értékes kötet, amely a kérdést a mai ember élettapasztalatába ágyazza: Rohr, R., Jób és a szenvedés misztériuma, Ursus Libris, Budapest 2007.

18 Ld. i. m.

19 Neuner, P., Ökumenische Theologie, 95.

20 Vö. Mt 28,19.

21 Ld. Iz 53,4; vö. Mt 8,17.

22 Ez 67.

23 Mother Teresa, i. m. 273–274.


Meghatottan és örömmel fogadták Afrikában a pápa bejelentését,
hogy márciusban Kamerunba és Angolába látogat

Óriási lelkesedést váltott ki a két afrikai állam lakóiból a hír, hogy XVI. Benedek pápa 2009 márciusában fölkeresi hazájukat. A Szentatya a püspöki szinódust lezáró vasárnapi szentmisén jelentette be szándékát. Ez lesz a pápa első afrikai útja, amely a remény üzenete az egész földrész számára. Ahogyan azt megválasztása óta többször hangoztatta: tartós fejlődés előmozdítására van szükség a kontinensen. Kameruni látogatása célja, hogy átadja a jövő októberi, Afrikával foglalkozó szinódus előkészítő dokumentumát. Eliseo Antonio Ariotti érsek, kameruni apostoli nuncius a Vatikáni Rádiónak tolmácsolta a hívek lelkesedését:

XVI. Benedek pápa látogatása a folytonosság jegyében történik: 1995-ben II. János Pál is személyesen hozta el „Ecclesia in Africa” kezdetű apostoli buzdítását. A kameruni apostoli nuncius reméli, hogy a Szentatya látogatása ebben a viszonylag békés, közép-afrikai országban a testvéri szeretet példájául is szolgál majd a kontinens valamennyi népének.

XVI. Benedek pápa másik úti célja márciusban Angola lesz. Az Atlanti-óceán partján fekvő ország lakói meglepetten, de annál nagyobb örömmel fogadták a hírt, hogy Péter utóda eljön közéjük. Angola csak néhány éve hagyta maga mögött a véres polgárháború rémségeit, ezért a Szentatya látogatása reménnyel tölti el őket a társadalmi igazságosság előmozdítására. Utazása Angola evangelizálásának 500. évfordulójához kötődik. Amint azt Giovanni Angelo Becciu érsek, apostoli nuncius elmondta: az angolai helyi egyház a nehézségek ellenére virágzik: új közösségek, hivatások éltetik, az emberek lelkesek, hűek az egyházhoz és az evangéliumhoz.


Szabó Ferenc

SZÁZ ÉVE SZÜLETETT RADNÓTI MIKLÓS

A tragikus sorsú magyar költő 1909-ben született. Tragédiája már születésekor kezdődött: édesanyja belehalt a szülésbe és ikertestvére is meghalt születése pillanatában. Erről később Ikrek hava című elbeszélésében írt. Tizenkét éves korában apját is elveszítette. Támasza egy gazdag nagybácsi lesz, aki Miklóst textilkereskedőnek szánja. De mégiscsak költő és egyetemi hallgató lett Szegeden. Egyetemi évei alatt (1930-ban) már megjelenik első verseskötete: Pogány köszöntő. Kétszer is jár Párizsban: 1937-ben és 1939-ben. Amikor a hatvanas évek derekán a Latin-negyedben, Szent Mihály útján gyakran jártam, nemcsak Adyra gondoltam, hanem Radnótira is: megnéztem, hogy valóban lejt-e a járda ott a Luxemburg-kert közelében, ahogy a költő írta:

 

„A Boulevard St. Michel s a Rue

Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.

Nem hagytalak el gyönyörű

vad ifjuságom, hangod mintha tárna

visszhangzana, szivemben szól ma még.

A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.


S balról, a park nagy fái közt

Az egyik úgy sárgált az égre, mintha

előre látná már az őszt…

   Mint Adyt, Radnótit is megsuhintja az őszi szél, az elmúlás:

Ó, visszatérni, tűnő életem

nehéz sodrából lesz-e még erőm?...
                                                   (Páris)   

Párizs hatása első kötetein érezhető. Az avangárd, az expreszszionista irány befolyása világosan látható szabadversein: világirodalmi reminiszcenciák és pásztoridillek tarkítják ifjúkori költészetét. A lábadozó szél már némi változásról tanúskodik: baloldali érzelmek, forradalmi várakozások alakítják költői arculatát. Jelentős változást a szerelem-házasság, valamint a világnézeti átalakulás hoz életében és költészetében, amely végül a szenvedés kohójában tisztul klasszikussá: A Meredek út és a posztumusz Tajtékos ég című kötetek költeményeivel.

Ki ne ismerné a varázslatos Tétova ódát? Így kezdődik:

„Mióta készülök, hogy elmondjam neked

szerelmem rejtett csillagrendszerét,

egy képben csak talán, s csupán a lényeget.

De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,

és néha meg olyan, oly biztos és örök,

mint kőben a megkövült csigaház.

A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött

s zizzenve röppenő kis álmokat vadász…”

Naplójegyzete szerint már 1938-ban elhatározta, hogy a krisztusi életkort betöltve megkeresztelkedik. Csakugyan a lélekben már keresztény zsidó költőt 1943 májusában feleségével együtt lelki atyja, Sík Sándor megkeresztelte. Ismeretes Sík Sándor piarista költő, „Professzor úr” és Radnóti Miklós szellemi-lelki barátsága. A Professzor úrnak írt levelek végén mindig „fiúi szeretettel” köszön el.

1939-ben így köszönti az ötvenéves Mestert egy Sík Sándor-ünnepély alkalmával:

„Ötven év?

kit ünnepeltek, annak nincs kora.

A költő hangja száll,

Visszhangja támad s hallható

A néma s mégis harsogó időben.

                        …

Egy költőt ünnepeltek itt,

ki Krisztust kiált, mikor

az erőst is megtörte már a próba,

s bárány helyett a farkast hirdeti

s kemény öklére büszke Európa.

                        …

Társát köszönti most a gyermek,

lélek a lelket, aki eretnek

hadak között hűséges példakép;

fiú köszönti apját, egy hitvány

korban lelkéhez hű tanítvány!

A „hitvány kort”, az emberarcú barbárságot megszenvedte a zsidó származású Radnóti Miklós, jóllehet megkeresztelkedett. Már 1939-es párizsi útja után behívják munkaszolgálatra, és azt követően többször is. Csupa szenvedés volt élete 1940-től 1944-ben bekövetkezett haláláig, amikor is a munkaszolgálatosok „erőltetett menete” alatt halálosan legyengült költőt egy német katona Győr közelében agyonlőtte. Pár hónappal halála előtt így jellemezte korát Töredék c. versében:

„Oly korban éltem én e földön,

mikor az ember úgy elaljasult,

hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,

s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,

befonták életét vad kényszerképzetek.


Oly korban éltem én e földön,

mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,

az áruló, a rabló volt a hős, - …

Radnóti megrendítő diagnózisa prófétai is, érvényes a vörös totalitarizmusra is, amelyet ő már nem élt meg. A véget, a kegyetlen halált szorongva megsejtette, és veseiben ki is fejezte. A legcsodálatosabb az, hogy költészete minden szempontból (visszatért a kötött formához) akkor ível a legmagasabbra, amikor embertelen körülmények között szenved munkaszolgálatosként: „lágerférgek közt varázslat” ez költészet. A Himnusz a békéről , a magyar hazaszeretetről szóló  verse (Nem tudhatom…) vagy a  Levél a hitveshez, végül a Bori notesz versei a Nyugat nagy költői Juhász és Kosztolányi színvonalát közelítik meg.

Az abdai tömegsírból 1946. június 23-án exhumálták holttestét. Szétmálló nadrágja zsebében a Bori notesszal együtt megtalálták keresztlevelét is. 1946. augusztus 14-én a Kerepesi temetőben többek között Sík Sándor búcsúztatta.

Befejezésül Sík Sándor „Örvénynek az örvény” című verséből idézek, amelyet Radnóti Miklós emlékezetének ajánlott:

„Úgy-e, még élsz? Úgy-e még énekelsz?...

                         …

És csendesen mormolni kezdem,

Csak úgy, a szókra sem figyelve,

Egy eklogád egy reszkető sorát:

S kongatni kezdi lelkem és a testem,

Mint harangot a nyelve,

A Hang, a szuverén.


A Hang, az ismeretlen,

A te hangod-e? Az enyém?

Vagy Azé, aki az elérhetetlen

Messzeségekből mennydörög belém?


Azt mondja: Vagy, hát lenni kell!

Azt mondja. Tudsz, hát tenni kell!

Ember vagy, azaz isteni,
Van Isten: indulj küzdeni!”

 


Keresztesné Várhelyi Ilona

IRODALMI „MÁSOD-FŐVÁROS”: DEBRECEN

A magyarság művelődéstörténetében sajátos helyet foglal el Debrecen. Nem azokra az ismert történelmi körülményekre szeretnék emlékeztetni, amelyek következtében kétszer is fővárosi szerepbe került; először 1849 első hónapjaiban, majd pedig 1944 végén, hanem inkább arról a küldetésről kívánok szólni, amit ez a város a magyar kultúrában századokon át betöltött, s mindmáig sajátos színekkel gazdagítja a nemzet műveltségét.

Debrecen – mint régióközpont – paradox módon azokban a korokban erősödött meg, amikor meggyengült az erdélyi nemzetrészek befolyása az ország egészének életére. Ezekben a történelmi kényszerhelyzetekben a keleti országrész legnépesebb városává fejlődött, és olyan funkciókat fogadott be, amelyeket korábban Erdély városai láttak el. Regionális szerepe legmarkánsabban a török hódoltság idején és Trianon után mutatkozott meg. A XVI. században a szétszakított ország hármas határán próbálta menteni és ápolni a magyar szellemiséget, utóbb pedig a Kárpát-medence közepéből egy természetellenes államhatár közelségébe kényszerülve anyagi és szellemi értelemben egyaránt megerősödött küldetése a nemzet-testrészek vérkeringésének biztosítására.  Ez a két paradox fejlődési korszak alapozta meg sajátos szellemi arculatának kialakulását: befogadó és kibocsátó nyitottságát, ugyanakkor a minden újjal szembeni óvatos megfontoltságát és bizalmatlanságát, a mindenkori hatalommal szembeni belső ellenállását, passzív rezisztenciáját.

A közelmúltig megőrzött puritán szellemiség alapjai a XVI. század közepén szilárdultak meg. A város geopolitikai helyzete, színmagyar lakossága, de még a török jelenlét is, kedvezett az anyanyelvűség erejére alapozott hitújítási mozgalmak befogadásának és a kálvini protestantizmus intézményesülésének. Bár az első iskolát a domonkosok alapították még a XIII–XIV. sz. fordulóján, de Debrecen iskolaváros jellegét egyértelműen a református kollégium alapozta meg.  Bár a város emblematikus épülete, a Nagytemplom, csak a XIX. század elején épült, méghozzá az impozáns méretű, XIII. századi gótikus Szent András-templom romjain, amely már nem is az első templom volt azon a helyen, és bár a középkorban legalább harminc katolikus templomról tudunk a város mai területén, egyházi központtá Debrecen csak a reformáció következtében vált. Egészen 1993-ig, az új katolikus egyházmegye alapításáig kizárólag református püspöki székhely volt, de még ezt követően is – hagyományai folytán – a magyar reformátusság „fővárosa” maradt.  A dinamikusan növekvő katolikus lakosság fellendülő hitélete és az ökumené erősödő tendenciája a jövőben talán kiegyenlítettebb felekezeti képet sejtet, ám a tradíció ereje bizonyára még évszázadokig biztosítja Debrecen protestáns jellegét.

Bármennyire fájlaljuk is tehát az egyházszakadást, s vele együtt a századokra kiható megosztottságot, el kell ismernünk, hogy történelmi krízishelyzetekben a reformáció erősítette a magyar kultúra túlélési esélyeit Európában. Ennek egyik eszköze és kézzel fogható bizonyítéka a „kálvinista Róma” több évszázados irodalmi élete.

Irodalmunk protestáns vonulata – főként a XVIII. századra már országossá terebélyesedő református iskolarendszernek köszönhetően – jelentős mértékben kötődik Debrecenhez. Már csak azért is, mert ez az iskolarendszer nemcsak intézményesen, hanem szellemi tartalmaival is hálózatba szerveződött, Debrecenben pedig a város igazgatásával is összefonódott, és így az egész nemzetre hatást gyakorló kulturális közeggé válhatott.

  Debrecen művelődéstörténetében közel félévezred óta az irodalomé a fő szerep. Aligha találunk még egy olyan várost, ahol a magyar nyelvű irodalom csendesebb és örvénylőbb szakaszai ilyen hosszan hömpölygő folyamot alkotnának, mint itt.

A forrásvidéken az első református püspököt, Méliusz Juhász Pétert találjuk, aki Kassáról Debrecenbe hívta egykori wittenbergi iskolatársát, Huszár Gált, hogy 1560–61 telén nyomdát alapítson az új egyház és iskola kiszolgálására, no meg saját műveinek kiadására. Az iskola céljait szolgálta a könyvtár is, amely az évszázadok során – sok viszontagság ellenére is – a legjelentősebb protestáns gyűjteménnyé vált.

Huszár Gál debreceni nyomdája nem elsőségével, nem is technikai kiválóságával tűnt ki a kor könyvnyomtató műhelyei sorából, hanem magyar nyelvű kiadványainak magas arányával. Az első debreceni nyomtatvány, Kálmáncsehi Sánta Márton Graduáléja és az ezt követő protestáns egyházi művek mellett az olvasmányosabb históriás műfajok is népszerűek voltak. Itt jelent meg először a Bánk bán-történet első irodalmi feldolgozása, de itt adták ki Ilosvai Toldiját is, amely Arany János művének forrása. Még Tinódi Sebestyén is, a végvári harcok pihenőjében, Debrecenben írta az Enyingi Török János énekét, s készítette elő a Cronica kolozsvári kiadását. A XVI–XVII. sz. debreceni nyomtatványai között Méliusz Juhász Péter munkássága mellett figyelmet érdemel az első magyar nyelvű számtankönyv (A számvetésnek tudománya, 1577), később pedig a debreceni „nyelvzseni”, Komáromi Csipkés György önállóan, az eredeti nyelvekből fordított, de csak halála után, Leidenben kinyomtatott, teljes Magyar Bibliája. (Az ő nevéhez fűződik az első magyar nyelvű angol nyelvtankönyv is.)

A város szellemi életének kiemelkedő korszaka a felvilágosodás idejére esik. Érthető módon – a protestáns egyetemekkel ápolt jó kapcsolatok révén – főként azok a felvilágosult művek jutottak el Európából Debrecenbe, amelyek tartalmilag összeegyeztethetők voltak a protestáns tanítással. Ezek némelyikét magyarra is itt fordították. A katolikus miszticizmussal szembeforduló racionalizmus leginkább a természet ismeretében és tiszteletében nyilvánult meg, szárnyakat adva a természettudományos ismeretek terjesztésének az iskolák falain belül, de azokon kívül is az egyre szaporodó ismeretterjesztő kiadványok által. A botanika, a fizika és más tudományok művelése, valamint a rendszerszemlélet igénye (Földi, Fazekas, Diószegi Sámuel) a magyar tudományos nyelv fejlődése számára is nyereség. A felvilágosodás egyházellenessége itt természetesen a katolikus egyházra irányult, amely 168 éven át tartó kitiltás után barokk templomával, piarista iskolájával éppen ekkoriban kezdett ismét magára találni Debrecenben.

A XVIII. század a polihisztorok kora Debrecenben. Közülük is kiemelkedik Hatvani István, aki saját készítésű iskolai szemléltetőeszközeivel tanította a természettudományokat. Csodálatos kísérletei miatt már életében legendák övezték, amelyek később Arany Jánost és Jókait is megihlették. A Kollégium neves tanárai keze alól került ki – a költő, nyelvész és természettudós orvos: Földi János, a népdalgyűjtő költő: Pálóczi Horváth Ádám, a Kufsteinben meghalt, fiatal szentimentalista költő: Szentjóbi Szabó László mellett – Csokonai Vitéz Mihály és Fazekas Mihály is. Később is, tulajdonképpen egészen máig, Csokonai munkássága miatt lett Debrecen az irodalmi találkozások városa.

Csak néhány példa: Csokonai temetésén ismerte meg Kölcsey Kazinczyt. Kölcsey tizennégy évig koptatta a Kollégium lépcsőit, Kazinczy pedig – minden ellenszenve ellenére – sokat merített a nyelvújítás debreceni eredményeiből, főként Földi János díjnyertes magyar nyelvtanából. A Csokonai-síremlék fölállításának gondolatából fejlődött ki az ún. Árkádia-pör. Csokonai – végül csak – 1836-ban felállított síremléke irodalmi zarándokhellyé vált. Az ismert „zarándokok” élén járt Petőfi, akinek első debreceni útja éppen ide vezetett 1842-ben. Csokonai legendássá vált alakja később is termékenyítőleg hatott költészetünkre. (Ady, Tóth Árpád, Dsida stb.)

A felvilágosodás és a reformkor Debrecenben szervesen egymásra épül. Petőfi Sándor ugyan nem volt debreceni diák, de rövid élete során legalább tizenkét alkalommal töltött hosszabb-rövidebb időt Debrecenben. Színészként, költőként és katonaként sikerekben és kudarcokban egyaránt része volt itt. Verseinek kötetté rendezésén túl hetvenkét műve szorosan kötődik Debrecenhez, és itt született kisfia, Zoltán is. Júlia családjának óhaja volt, hogy a gyermek katolikus legyen, ezért már egynaposan megkeresztelték a Szent Anna plébánián. Keresztszüleit, Arany Jánost és feleségét, Ercsey Juliannát már jó előre kiválasztotta Petőfi. Apósa, Szendrey Ignác, még házat és tanyát is vásárolt a fiatal családnak. Ha Segesvárról hazatért volna, itt telepedhetett volna le, bár nehéz elképzelnünk Petőfit debreceni cívisnek. Arany János maga is belekóstolt a debreceni diákéletbe, de tanulmányait megszakítva a színészi pályával is megpróbálkozott Debrecenben, kevés sikerrel. Műveiben sokszor felsejlenek a debreceni emlékek. (Bolond Istók, Hatvani stb.)

1849 elején nemcsak politikai, hanem irodalmi értelemben is főváros lett Debrecen. A kormánnyal együtt ide települtek az országos újságok is. Így került Debrecenbe Jókai Mór, Bajza József, Sárosi Gyula, Vörösmarty Mihály, Vachott Sándor és mások. Természetesen ebben a helyzetben már nem a felekezeti kötődések domináltak, de a történelmi események helyszínei elsősorban a tágas református intézmények voltak, a kollégiumi oratórium és a Nagytemplom.

A XIX. század második felében fellendült a színházi élet. A hivatásos színjátszás első emlékei 1798-ból valók, de az ideiglenes színjátszó helyek után csak 1865-ben épült fel a kőszínház. A magyar sajtótörténetben is fontos szerepet játszott Debrecen, különösen a szabadságharc idejétől a kiegyezésig, majd pedig a századfordulón.

A huszadik század irodalmának jelentős alakjai közül is sokan kötődnek ehhez a városhoz. Itt tanult Ady Endre, és innen indult újságírói és költői pályája is. Legelső verseskötete is Debrecenben jelent meg 1899-ben. Oláh Gábor sokoldalú irodalmi munkássága teljes egészében városunkhoz köthető. Móricz Zsigmond a kollégiumi évei után is sokszor tért vissza „szívgyógyító” Debrecenébe.

Tóth Árpád és Szabó Lőrinc szintén Debrecenben szerezték életük meghatározó élményeit. A Csokonai Kör, majd 1927-től az Ady Társaság élénk irodalmi társas-életet szervezett a városban. Itt vált tudatos nemzedékké a népi írók köre.

Gulyás Pál, Németh László, Sarkadi Imre, Juhász Géza, Veres Péter, majd pedig Mocsár Gábor, Kiss Tamás, Stetka Éva, Niklai Ádám és mások színvonalas művekkel és folyóiratokkal hívták fel a figyelmet a város szellemi életére. (Válasz, Magyarok, Alföld stb.) A XX. század első évtizedeitől kezdve az egyetem az irodalomtudomány és kritika iskolateremtő műhelyévé vált. Új író- és költőnemzedékek indultak innen vagy érkeztek ide, de a főváros vonzásával egyre kevésbé versenyezhetett Debrecen. Akik, ha el is mentek, mint Szabó Magda, nem tudtak végleg elszakadni a várostól. Szeretetük vagy ellene fordulásuk egyaránt éltette a várost.  Akik pedig maradtak, országos hírnév helyett hűségük többletével gazdagították Debrecent. A század hatvanas éveitől kezdve a Debreceni Irodalmi Napok izgalmas és tilalmas találkozási alkalmai voltak a szellemi ellenállóknak.

Napjainkban az irodalom jelentősége ugyan háttérbe szorult, de a város – ha nem is mindig következetesen – igyekszik a tradíciókra építeni. Ma is kihallatszanak Debrecenből olyan új hangok, mint a közelmúltban eltávozott Tar Sándoré vagy a fiatal, sokoldalú tehetségé, Borbély Szilárdé. Az ország egyetlen vidéki irodalmi múzeuma – mostoha körülmények között is – elősegíti a város szellemi értékeinek tudatosítását.

Debrecen az évszázadok alatt kikristályosodott konzervativizmusával – az értékrend zavarai közepette is – őriz valamit azokból a szerepekből, amelyeket a történelem ráosztott: „Magyarország és Erdély világító lámpása” (Huszár Gál), „a szabadság őrvárosa” (Kossuth). Az, ami Adynak még a „Maradandóság városa”, Szabó Lőrincnek már az „ígéret városa”, Németh Lászlónak pedig „lelkem székvárosa”. Gulyás Pál „ó-kikötőjeSzabó Magdának „holtig haza”.  Ugyanakkor máig jelen van itt a Csokonait kicsapó, Petőfit dideregtető bizalmatlanság is. Gondolhatnánk, igaza van Csokonai Tempefőijének: „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban”, de mégiscsak lesznek, és talán Debrecen ötszáz éves irodalmi folyama sem apad el. Megmarad Debrecen annak, ami volt: irodalom-birodalom.

 


Szabó Ferenc

BARÁTI EMLÉKEZÉS KESZEI ISTVÁN KÖLTŐRE

Nemrég kaptam szülővárosából egy szép kötetet: Magyar advent. 1. Keszei István élete válogatott dokumentumok tükrében. Alba Civitas Történeti Alapítvány, Székesfehérvár, 2008. 446 o.  A szerkesztő, Kovács Eleonóra előszavából megtudjuk, hogy ezt a kötetet, amely – egy életrajz után – főleg levelei tükrében mutatja be az 1935-ben Székesfehérváron született, 1956-ban emigrált és 1984-ben, Párizsban elhunyt költőt, majd követi egy 2. kötet Keszei összes verseinek kiadásával. Az 1979-ben, Rómában megjelent Angyali merénylet című kötet verseihez hozzáadják a másutt közölt vagy eddig kiadatlan költeményeket is.

A kötetet olvasgatva felelevenedtek Pistával kapcsolatos emlékeim, amelyekre utal Imre testvére is a kötet végén közölt visszaemlékezésében. Leuvenben a Mindszenty Otthonban összegyűlt 56-os magyar diákokkal, Muzslay atya segítségével Virrasztók címmel  irodalmi újságot indítottunk. Néhány szám jelent meg belőle. Pista és Sulyok Vince versei mellett az én 1950-es verseiből is közöltek párat Lövő Ferenc álnéven. Én akkor a Leuven melletti Eegenhovenben, a jezsuita főiskolán végeztem rendi filozófiai-teológiai tanulmányaimat. Közben bejártam a Kollégium diákjaihoz. Ott indult el P. Horváth Kálmán vezetésével a külföldi magyar Pax Romana mozgalom. Amikor pedig 1965-ben Párizsba kerültem doktorim előkészítésére, Pista már ott tartózkodott. Madame Charmet padlásszobájában lakott. Amikor ott meglátogattam, már vele volt Michèle (aki tavaly itt járt Budapesten – a Francia Intézetben találkoztunk). 1966 nyarán megeskettem őket a párizsi jezsuiták Rue de Greneille-i kápolnájában. Kislányuk született, akiről most édesanyjától hallottam: Klárika többek között apja verseinek francia fordítását énekli Párizsban. Sajnos, Pistáék házassága nem sikerült, elváltak.

Pista igazi párizsi clochard-ként tengette életét, verseinek élt. Időnként találkozott emigráns író barátaival. 1978-ban eljött a Chantilly-ben megrendezett Pax Romana kongresszusra, ahol pénzt is gyűjtöttünk egy verseskötete kiadására. 1979-ben Békés Gellérttel Rómában gondoztuk Angyali merénylet című kötete kiadását. Most is őrzöm Pista 1979. febr. 4-én kelt hosszú, meglehetősen kusza levelét, amelyet egy brüsszeli kórházi ágyon írt. „Elvonókúrára az öcsém betuszkolt a halál előszobájába”, írta levele elején. Hálálkodik azért, hogy háromszor is javítottam az olasz szedőnek versei kefelevonatait. (Kedves D. Detti olasz nyomdászunk szedte, nyomtatta.) Én akkor már a Vatikáni Rádiónál dolgoztam. Ide írom az Angyali merényletbe nekem írt dedikációját.

„Ferenc! Köszönet nagy munkádért, hogy rakoncátlan szellememet, túláradó lelkemet ilyen egységes mederbe terelted. A tördelés majdnem makulátlan. Ezért köszönet az olasz nyomdásznak is. Remélem a szeretet hullámhosszán (utalás egyik könyvem címére, Sz. F.) elkallódott, a Nagyon fáj-korszakán is túljutó, minden emberi tapasztalást megtapasztaló Keszei Pistáról is megemlékezel a rádióban. Akkor, amikor én már talán nem is leszek. Éljél boldogan!!! Szeretettel: Keszei Pista.”

Imre bátyjától 1984. február elején kaptam Belgiumból  a következő értesítést.

„Kedves Feri! Szomorú szívvel tudatom, hogy bátyám, Keszei István, életének 48-ik évében, hosszú szenvedések után, 1984. január 26-án, Párizsban elhunyt. Elhamvasztása Párizsban lesz, s hamvai, minden valószínűség szerint, hazatérnek magyar földbe. Ezen óhajának többször adott kifejezést. Magyar költő volt. Csak az volt. Egyetlen kötete a Pax Romana gondozásában, 1979-ben jelent meg „Angyali merénylet” címen. Talán ennek a merényletnek lett az áldozata. Nyugodjék békében, angyalok között. Barátsággal: Imre.”

Keszei István keresztény ihletésű költő volt. Több mestertől is tanult. De leginkább a hívő Babits Mihályt tartotta mesterének. A Magyar advent elején Pomogáts Béla méltatja Keszei költészetét, és idézi egyik, szüleinek írt levelét, amelyben Pista a Psychoanalysis Christiana költőjét magasztalja. „Babits, ez az ‘istencibáló’ vívódó lángelme addig cibálta, rángatta, rázta az Istent, míg megírta életművének legszebb, legmegrázóbb önvallomását: a Jónás könyvét. (. . .) Babitsot is úgy kell ízlelni, mint a ’nagy borok minden cseppjét’. Csak sarumegoldó áhítattal szabadna szánkra venni a nevét.” Igaza van Pomogátsnak: Keszei „Babits valódi tanítványának bizonyult”.

„Az élmények: az Isten-élmény, a magyarság-élmény, a bűn, a kegyelem, a létezés csodája, a világra és végtelenre eszmélés elemi erővel tépik, mint a szél és a zápor a lépteit kopár fennsíkon szaporázó vándort. (. . .) Keszei István versei fényjelek.” (Lehoczky Gergely az  Angyali merénylet borítóján.)