TÁVLATOK

A KERESZTÉNYSÉG JELENE ÉS JÖVÕJE

Tallózás külföldi lapokban

A harmadik évezred elején a kulturális (és gazdasági) válság kihat az egyházi életre, a keresztények hitére is. A szekularizáció, amelynek van pozitív oldala is, szekularizmussá, vagyis teljes evilágisággá, ateizmussá alakul. Ez már nem a kommunista idők harcos (politikai) ateizmusa, hanem egyre többen „megvannak” Isten nélkül: úgy élnek, mintha Isten nem létezne. A modernitást a nietzschei „Isten meghalt” metaforával is szokták jellemezni.

A posztmodern kort viszont már egyes gondolkodók (C.-L. Strauss, M. Foucault) az ember halálával jellemzik. A XX. század „emberarcú barbársága”, a totalitárius ideológiák és politikai gyakorlatok embertelensége igazolja azt, hogy „ha a Nap eltűnik, az visszfény is elenyészik” (H. de Lubac): az Isten képmására alkotott és Istenhez rendelt ember nem lehet igazán ember Isten nélkül. Az ateista humanizmus, ha teljesen következetes, emberellenes humanizmus. Ezt megtapasztalta a XX. század nemzedéke.

 A jelenlegi világválságban, amelyet a hazai erkölcsi (és gazdasági-politikai) válság számunkra még érezhetőbbé tesz, nyugtalanul kutatjuk a jövő körvonalait, az emberiség, a kereszténység és az egyház jövőjét. Mit remélhetünk, mit remélhet az újabb nemzedék? Miként tudunk számot adni a bennünk levő reménységről? (1Pt 3,16) A II. vatikáni zsinat (Gaudium et spes, 31) ismert megállapítását idézzük: „Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövője azoknak a kezében van, akik fel tudják tárni az utánuk következő nemzedékeknek az élet és a remény forrásait.”

 A következőkben – külföldi folyóiratokban tallózva – néhány szempontot nyújtunk a helyzetértékeléshez, távlatokat a tájékozódáshoz, hitünk és reményünk erősítéséhez. Ezek a cikkek a kezdet és a vég (teremtés és eszkatológia), a természettudományok és a teológia viszonyával foglalkoznak (XVI. Benedek nézetei), a kereszténység jelenlegi helyzetét elemzik, viszonyát a posztmodern eszmékhez és állapothoz (C. M. Martini bíboros), továbbá a nyugati kereszténység jövőjéről eszmélődnek (B. Forte). Egy új angolszász teológiai irányzat, a Radical Orthodoxy pedig szembenéz a posztmodern kihívásokkal: új mozgalmat indított a keresztény cselekvés és egyházi élet megújítására. Paradox módon inkább a múlthoz, a nagy keresztény tradícióhoz (patrisztika, középkor) hajol vissza ihletért, bár az ún. „új teológia” révén, a posztmodern eszközkészlettel akarja újraértelmezni a keresztény létet. Inkább merészségére, semmint meglehetősen „amalgám” szintézisére figyeltünk fel.

XVI. Benedek tanítása a teremtésről és az evolúcióról

A belga jezsuiták Nouvelle Revue Théologique című folyóiratának 130. számában Vincent Aucante írt egy tanulmányt ezzel a címmel: „Teremtés és evolúció XVI. Benedek eszmevilágában”.

Az első érdekes szöveget Joseph Ratzingertől egy 1968-as tanulmányában olvashatjuk, ahol a tudomány és a teológia viszonyával foglalkozik. A professzor akkor – a pár évvel korábban befejeződött zsinaton is – határozottan a teológusok haladó csoportjához tartozott, jegyzi meg a szerző, majd idézi ezt a szöveget: „az evolúció elmélete nem törli el a hitet, de nem is erősíti meg. Hanem arra ösztönzi a hitet, hogy mélyebben megértse önmagát, hogy így segítse az emberi lényt önmaga megértésére, hogy egyre inkább az legyen, ami. Olyan lény, aki az örökkévalóságban „Te”-nek szólítja Istent.” És Ratzinger hivatkozik Teilhard de Chardin-re, aki radikálisan túlhaladt a materializmus és a spiritualizmus leegyszerűsítő alternatíváján, az evolúciót Véletlennel és Szükségszerűséggel magyarázó elméleten, amelyet pl. Jacques Monod Nobel-díjas biológus képviselt.

Ratzinger bíboros 1981-ben a Teremtés könyvének első fejezeteit magyarázva újra a teremtés és az evolúció kapcsolatával foglalkozik, és támadja a véletlenre hivatkozó teóriát. Az evolúció a hogyant magyarázza, a teremtés a miértet, és eljut az isteni eredethez. A kettő tehát nem zárja ki egymást. Az alapvető kérdés létezésünk értelme.

„Ha tudjuk azt, hogy nem vagyunk a véletlen gyümölcsei, hanem forrásunk a szabadság és a szeretet, akkor mi, akik nem létezünk szükségszerűen, hálát adhatunk ezért a szabadságért, és így meggyőződhetünk róla, hogy emberlétünk ajándék.” A bíboros itt ismét Monod teóriáját bírálja, amelyet abszurdnak tart. Cikkírónk közben emlékeztet II. János Pál híres beszédére, amelyet 1996. okt. 22-én mondott a Pápai Tudományos Akadémia tagjainak. Ebben a pápa a Biblia helyes értelmezésére figyelmeztetett, és óvott a konkordizmustól: a tudomány a saját módszerével folytatja a kutatást, az írásértelmezésnek nem kell a mindenkori eredményekhez igazodnia, hiszen nem természettudományos ismereteket akar közölni, hanem üdvösségünkre vonatkozó igazságokat. (Megjegyezzük: ez volt a kulcskérdés a Galilei-ügyben is.) Ekkor tette Wojtyla pápa a híres kijelentést, hogy az evolúció elmélete ma már nem puszta hipotézis.

Ratzinger pápa elődje vonalában maradva beiktatási miséjén mondott homíliájában, 2005. április 24-én többek között ezeket mondta: „Nem vagyunk a véletlen termékei, az evolúciónak van értelme. Valamennyien Isten gondolatának gyümölcsei vagyunk. Mindannyiunkat Õ akarta, Õ szerette, mindegyikünk szükséges.” 2005. augusztus 15-i homíliájában pedig kijelentette: „Amikor az ember már csupán a vak evolúció terméke, akkor lehet használni és visszaélni vele. Ezt megerősítette korunk tapasztalata.”

2006. április 6-án a fiatalokkal találkozva egyik kérdésre ezt válaszolta: „Isten vagy létezik, vagy nem létezik. Csak e két választási lehetőség van. Vagy elismerjük az értelem elsőbbségét, a Teremtő Értelemét, aki mindenek eredete és princípiuma – egyébként az értelem elsőbbsége egyben a szabadság elsőbbsége – vagy az irracionális (értelmetlen) elsőbbségét valljuk, amely szerint itt a földön és életünkben minden esetleges, véletlen, az irracionális terméke, és maga az ész is az irracionális terméke. Végső elemzésben nem lehet bizonyítani egyik felfogást sem, de a kereszténység nagy választása az értelem, az értelem elsőbbsége. Ez nagyszerű választás…” 2007. szept. 29-i homíliájában visszatért e választásra ezt állítva: „aki Istent félreteszi, nem teszi nagyobbá az embert, hanem elveszi méltóságát. Az ember akkor az evolúció félresikerült terméke lesz.”

XVI. Benedek elutasítja a ma, főleg Amerikában terjedő ún. kreacionizmust, amely kizárja az evolúciót, ugyanakkor a pápa erősen bírálja azt az evolucionista elméletet, amely kendőzi hiányosságait. A tudománynak el kell ismernie korlátait, miként a hitnek is hagynia kell, hogy a tudományos felfedezések kérdéseket tegyenek fel neki.

Az említett idézetek azt sejtetik, következtet a Nouvelle Revue Théologique szerzője, hogy XVI. Benedek reméli, hogy Teilhard de Chardin példájára sikerül összebékítenie a teológiai észt a tudományos ésszel. A cikk szerzője, Vincent Aucante befejezésül egy szép szakaszt idéz Benedek pápa 2006. húsvét vigíliáján mondott beszédéből: „Krisztus feltámadása – ha az evolúció-elmélet szókészletét alkalmazhatjuk – a legnagyobb „mutáció”, abszolút értelemben a legdöntőbb ugrás egy teljesen új dimenzióban, ami valaha is megtörtént az élet hosszú történetében és kibontakozásában: egészen új minőségű ugrás, amely minket és az egész történelmet érinti.”

A kereszténység a posztmodern világban
– C. M. Martini tanulmánya

Az Avvenire című olasz katolikus napilap július 27-i száma érdekes tanulmányt közöl Carlo Maria Martini, volt milánói érsektől, a neves jezsuita szentírástudóstól, aki Jeruzsálembe vonult vissza: „A kereszténység a posztmodern világban”. (A cikk eredetileg az amerikai jezsuiták America című folyóiratában jelent meg.)

A bíboros idézi a nagy orosz gondolkodót, Pavel Florenszkijt, aki 1937-ben mint a hit vértanúja halt meg: „Csakis közvetlen tapasztalat révén lehetséges felmérni az egyház gazdagságát”. Martini bíboros szerint ehhez hittapasztalatra van szükségünk, nem elégséges a bajok és a problémák felsorolása, ez felületes és lehangoló szemlélet lenne, mert nem a hit és a szeretet sugallná. Martini bíboros első nagyon optimista megállapítása a mai egyházról: soha az egyháztörténelemben nem volt ilyen szerencsés korszak, mint a miénk. Egyházunk az egész világon elterjedt: földrajzilag és kulturális szempontból jelen van a földkerekségen. Továbbá, néhány kivételtől, pl. Lefebvre tradicionalistáitól eltekintve, a katolikus egyház lényegében egy a hitben.

A másik meglepően derűlátó megállapítás: soha a teológia történetében nem volt olyan gazdag szakasz, mint a XX. század, még ha a nagy egyházatyák korát is számításba vesszük. A teológia korunkbeli felvirágzásának illusztrálására Martini bíboros a következő neveket említi: Henri de Lubac és Jean Daniélou, Yves Congar, Hugo és Karl Rahner, Hans Urs von Balthasar és mestere, Erich Przywara, protestánsok: Oscar Cullmann, Martin Dibelius, Rudolf Bultmann, Karl Barth és a nagy amerikai teológusok, mint Reinhold Niebuhr, nem szólva a felszabadítás teológia nagyjairól, bármint legyen is ítéletünk róluk. Hozzátehetjük még a keleti egyház nagyjait, mint Pavel Florenszkij és Szergej Bulgakov. A vélemények a felsorolt teológusokról különbözők lehetnek, de biztosan hihetetlen csoportot alkotnak, amilyen soha nem volt a múltban az egyház történetében. A teológiának ez a felvirágzása olyan korban történt, amikor a világ tele van problémákkal és kihívásokkal, mint az anyagi javak igazságtalan elosztása, a szegénység és az éhezés, az elterjedt erőszak és a béke megőrzése, ezenkívül nagyon nehéz felfogni a civil törvény határait az erkölcsi törvényhez viszonyítva.

Ezek a problémák különbözőképpen jelentkeznek az egyes országokban, a vélemények sokfélék, olyannyira, hogy néha az az ember benyomása, hogy nem ugyanabban a korban élünk. A hívők közül is egyesek még a trentói vagy az I. vatikáni zsinat korában élnek. Egyesek jól elsajátították a II. vatikáni zsinat tanítását, ismét mások előreszaladtak a harmadik évezredben. Nem vagyunk mindannyian kortársak, és ez nagy terhet jelent az egyháznak, nagy türelmet és megkülönböztető képességet igényel.

Martini bíboros ezután az ún. posztmodern mentalitást és világot jellemzi, amelyben hirdetni kell az Evangéliumot, és amellyel hasznos párbeszédet kell folytatni. A posztmodern mentalitást a következő ellentétekkel jellemezhetnénk: olyan légkör és gondolkodási irány, amely ellentétes azzal a világgal, amelyet eddig ismertünk. E mentalitás elszakadt a metafizikától, az arisztotelizmustól és az ágostoni hagyománytól, elszakadt Rómától, amely az egyház székhelye, és sok minden mástól.

Világunkban ösztönösen az akarat elé helyezik az érzelmeket, az értelmesség elé a benyomásokat, az aszketikus és fegyelmező morál (erkölcs) elé az önkényes logikát és az élvezet keresését. Az emberi létezés tehát olyan hely lesz, ahol a féktelen szabadság érvényesül, ahol az ember személyes önkénye és saját kreativitása szerint cselekszik.

Ez a korszak reakció a végletes racionalizmussal szemben. Az irodalom, a művészet, a zene és az új humán tudományok (különösen a pszichoanalízis) azt mutatják, hogy sokan már nem élnek a nyugati civilizáció racionális törvényei szerint. Azt mondják: minden civilizáció egyforma, mindent egy szintre helyeznek, mert nincsenek ismérvek, amelyekkel meg tudnák különböztetni az igazi civilizációt a hamistól, vagy az igazi vallást a hamistól. Különösen a fiatalok idegenkednek azoktól, akik nagyon erősen állítják saját igazukat, vagy ha a kereszténységet az egyetlen igaz vallásnak mutatják be. Õk mindenfajta párbeszédet előnyben részesítenek, és sokszor az igaz helyett a szépet választják. A kereszténységet is azért választják, mert szép. Ezzel a mentalitással számolni kell, különösen a fiatalok körében.

Martini bíboros cikke második felében gyakorlati tanácsokat ad azoknak, akik ebben a világban a keresztény hitbe be akarnak vezetni másokat, mert fel kell készülni, hogy szembenézzünk a kihívásokkal. Csak felsorolásszerűen ismertetjük tanácsait.

Ne lepődjünk meg a sokféleségtől!

Nem kell félni a különbözőtől és az újtól, hanem tekintsük úgy, mint Isten ajándékát!

Légy képes meghallgatni a másikat, még ha véleménye nagyon különböző is a tiédtől, és ne ítéld meg rögtön beszédpartneredet.

Igyekezz megérteni azt, amit a másik állít. A fiatalok nagyon érzékenyek arra a magatartásra, amely meghallgat, de nem ítélkezik. Ez a magatartás segít abban, hogy Szent Pál tanácsa szerint (1Tessz 5,21–22), mindent megvizsgáljunk, s a jót megtartsuk, a rossztól pedig óvakodjunk.

Vállald a kockázatokat! A hit az élet nagy kockázata. „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” (Mt 16,25) Mindent oda kell adnunk Krisztusért és az evangéliumért.

Légy a szegények barátja! A szegények legyenek életed középpontjában, mert ők Jézus barátai, aki egy lett közülük.

Táplálkozz az evangéliumból! Jézus mondja (Jn 6,33) az élet kenyeréről: „Mert az az Isten kenyere, aki alászállt a mennyből, és életet ad a világnak.”

Imádság, alázat és csend.

Martini bíboros a következő gyakorlatokat ajánlja, hogy elsajátítsuk ezt a magatartást: Lectio divina, vagyis a Szentírás olvasása és a róla való imádságos elmélkedés, önellenőrzés, naponta fél óra, hetente fél nap csendes eszmélődés, végül alázat. Ne gondoljuk azt, hogy tőlünk függ korunk nagy problémáinak megoldása. Hagyjunk helyet a Szentléleknek, aki ott fúj, ahol akar. Ne akarjuk elfojtani a Lelket, hanem inkább legyünk figyelmesek sugallataira. És ehhez szükséges a csend.

Bruno Forte:  A nyugati kereszténység jövője

La Documentation Catholique, 2008. márc. 16.

Bruno Forte Chieti-Vasto érseke, neves nápolyi származású teológus, 2008 elején előadást tartott a római Francia Intézetben erről a témáról: „Milyen jövője van a nyugati kereszténységnek?” A találkozón, amelyet a La Croix című francia katolikus napilap szervezett, Jean-Louis Tauran, a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsának elnöke vezette az eszmecserét. Az előadás szövegét a La Doc. Cath. 2008. márc. 16-i száma közölte.

 B. Forte bevezetőjében utalt a La Croix pár hónappal korábbi közvélemény-kutatására: a napilap öt héten át közölte a nyugati kereszténység jövőjére vonatkozó véleményeket, a XX. századi kereszténység válságát értelmező válaszokat. A szerző mindjárt jelezte, hogy nem szabad azonosítanunk a kereszténységet a nyugati kereszténységgel, ezért előadása első részének ezt a címet adta:

„Nyugat és kereszténység, az értelmezések
konfliktusa és a hit eszkatologikus tartaléka”  

Nyugat sorsát különbözőképpen értelmezték a XX. század folyamán. Tragikus helyzetét, jövőjét ilyen metaforákkal jellemezték: „alkony”, „hajótörés”. Oswald Spengler 1918-ban tette közzé Nyugat alkonya című művét, amelyben azt bizonygatta, hogy a nyugati technikai civilizáció magában hordozza a hanyatlást. A hatalom akarása feláldozza az életerőt. Spengler szerint a szükséges változást nem provokálhatja sem a demokrácia, sem a pénz diktatúrája, sem a technika rabszolgái, a haladás ideológiái, mint pl. a szocializmus, hanem csak olyan tragikus feszültség, amely kiengeszteli a történelmet és a természetet valami új kezdet révén. Később nyilvánvalóvá vált, hogy Spengler elemzései rettenetes gyümölcsöt hoztak, a bal- és jobboldali ideológiákhoz kapcsolódva.

A „hajótörés” metaforájával Hans Blumberg jellemezte 1979-ben Nyugat állapotát. A posztmodern állapot Nyugatot hajótöréshez vezeti, az élet óceánja közepén úszunk, igyekszünk egy tutajt készíteni, hogy megmeneküljünk. Az említett modellekhez hasonlít a La Croix közvélemény-kutatásának több véleménye, a pesszimista értelmezések, amelyek azonosítják a kereszténységet Nyugattal, és így a Nyugat és a kereszténység „alkonyáról” beszélnek. Ám ez az azonosítás nem jogos. Mert, mint majd látjuk, a keresztény hitnek van „eszkatologikus tartaléka”, amely túlmutat a történelem e világi értelmezésein.

A kereszténység, ahelyett, hogy a nyugati modernitás ideológiájával azonosulna, inkább annak kritikáját képviseli, ellentéte a totalizáló ideológiáknak. Dietrich Bonhoeffer protestáns teológus, aki a nácizmus vértanúja volt, nagyon éleslátó ítéletet mondott a két utolsó század kereszténységéről. Szerinte az ideológiák bukásának át kellett adniuk a helyet egy igazi „dekadenciának”, ahol már nincs meg az igazságba vetett bizalom, és ezért a propaganda szofizmáival helyettesítik. A dekadencia megfosztja az embert az igazság szenvedélyes keresésétől, és még az ideológia által keltett látszólagos erős motivációkat is elveszi tőle. Ez tehát a nihilizmus győzelme, az üresség miatt érzett fájdalom, amely álarccal fedi a semmit. Ezzel a helyzettel szembeállítja Bonhoeffer a szenvedő Istent és a kereszténység Evangéliumát, megkülönböztetve azt a teológusok válaszaitól, akik – véleménye szerint – még az ideológiák és a modern szellemmel való cinkosság áldozatai.

Ugyancsak német környezetben, a náci időkben (Berlin, 1939) Romano Guardini, akinek el kellett hagynia a katedrát, a „végső dolgokról” eszmélődik, rejtett célzásokkal a korabeli helyzetre. A végső dolgok – halál, ítélet, feltámadás – az e világi magyarázatokkal szemben az „eszkatologikus tartalékot” jelentik. Amikor Guardini a személyes és transzcendens Istennek juttatja az elsőbbséget, ellentmond a Führer által megkívánt abszolút engedelmességnek. Egyedül Isten az emberiség és a történelem ítélő Bírája, egyedül neki tartozunk bizalommal és engedelmességgel életben, halálban. A kereszténység, ahelyett, hogy eltűnne Nyugat alkonyával, megújulhat az Evangélium szellemében, ha a keresztre feszített és feltámadt Úr örömhírére összpontosítja életét.

Bonhoeffer és Guardini hangja prófétainak bizonyult. A keresztény hit kritikai funkciót gyakorolt Nyugat XX. századi történetében. E század vértanúi a hatalom helyett az értéket választották, ellenálltak a hatalomnak az Istennek való engedelmesség nevében. Ez a jó és az igaz elévülhetetlen primátusa. E prófétai hang igaz volt hatvan évvel ezelőtt, de ma is igaz, a mi nyugtalan posztmodern kultúránkban is. Ebben a korszakban, amely az ideológiák biztonságának összeomlása után gyakran felhagy az igazság szenvedélyével, az igazságosság és a jó keresésével, a mások iránti felelősséggel. E prófétai hangok segítenek bennünket a modern kulturális ideológiák meghaladásában és reménységünk megalapozásában.

B. Forte ezután a La Croix-hoz beérkezett pozitív válaszokból idézett. Sokan az öröklött hitet elmélyítik, öntudatosan csatlakoznak az evangéliumok Jézusához, nemcsak egy tant fogadnak el, hanem személyes, szabad elkötelezettséggel lesznek az egyház tagjai. A kereszténység jövője Nyugaton ebben áll: „Jobban hinni, erősebben hinni.” Ez volt egyébként negyven évvel ezelőtt a II. vatikáni zsinat (Gaudium et spes, 31) kihívása: „Joggal hihetjük, hogy az emberiség jövője azoknak a kezében van, akik fel tudják tárni az utánuk következő nemzedékeknek az élet és a reménység forrásait.”

B. Forte előadása második részében a keresztény tudat prioritásait fejti ki:

Martyria (tanúságtétel) – koinonia (szeretetközösség)  
– diakónia (szolgálat)

Hogy az élet és a reménység érveit átadhassuk, az első követelmény a megújult lelkiségből és a hittapasztalatból fakadó tanúságtétel (martyria). Akik a Lélek szerint élnek, a felnőtt hittapasztalattal rendelkezők, egy bizonyos misztikát képviselnek. Forte idézte a francia regényíró, André Malraux szavait, amelyeket Karl Rahner is megismételt: a XXI. század kereszténysége vagy vallásos, misztikus lesz, vagy egyáltalán nem lesz.

 A martyria, tanúságtétel mellett a koinonia, szeretetközösség is szükséges: ez megfelel az egység nosztalgiájának, amelynek bizonyos, bár kétes jeleit láthatjuk a világ globalizációs folyamatában. A berlini fal leomlása, a kommunizmus bukása után a regionalizmus és a nacionalizmus jelei is mutatkoznak, ami kihívást jelent az egyház számára, hogy a népek közötti kiengesztelődést szolgálja. A magányos tömeg a posztmodernitás nihilizmusának tipikus produktuma. Ezzel szemben a keresztényeknek tanúskodniuk kell arról, hogy lehetséges a szeretetközösség megvalósítása. A világnak, amely megmenekült az ideológiai totalitarizmus hajótörésétől, szüksége van a konkrét szeretetre, a kommunió útjának egyengetésére. A planétizáció hozza meg a katolicitást, az egyetemességet, földrajzi szempontból éppúgy, mint a hit teljessége szempontjából: Krisztus emlékezetét kell aktualizálnia az egyháznak, evangélizálva a világot.

Végül feladatunk a diakónia, a szolgálat: a megélt szeretet az igazságosság, a béke, a teremtés megőrzése szolgálatában. A kereszténység jövőjét a szeretet primátusa, tehát az említett elkötelezettség határozza meg. A megújult keresztények a harmadik évezredben a megfeszített és feltámadt Krisztus tanúi lesznek a hitben, a szeretetben és a reménységben, Nyugat hajótörése után keresik a lét és a történelem értelmét, amelyet csak a felfeszített és feltámadt Krisztus adhat meg.

Franck Damour: A „Radical Orthodoxy” – új teológia?

 Etudes, 2008. június

Egy idő óta Franciaországban is érdeklődnek a teológusok az angolszász országokban már másfél évtizede terjedő, magát „új teológiának” nevező „Radical Orthodoxy” (= RO) iránt.

Az RO 1998-ban jelentkezett, amikor három fő képviselője, John Milbank, Catherine Pickstock és Graham Word közzétett egy programadó summát ezzel a címmel: Radical Orthodoxy. A new Theology. A gyűjtemény számos kritikát váltott ki, szakfolyóiratok vitatkoztak kiáltványszerű téziseikről, egy tucatnyi könyv foglalkozott az új irányzattal.

 Igazában az RO születését 1990-re tehetjük, amikor megjelent a mozgalom „alapítója”, John Milbank anglikán teológus, a nagybritanniai Nottingham egyetem professzora műve: Theology and Social Theory. Milbank a nothinghami egyetemen a Center of Theology and Philosophy (Teológiai és filozófiai Központ) igazgatója. Olyan teológusok tartoznak hozzá, akik újraolvassák Aquinói Szent Tamást Wittgenstein „szemüvegén” keresztül. Egy másik származási ág keresztezi ezt: a társadalmi kereszténység csoportjai.

A szekularizáció kritikája

John Milbank tanítványai (Catherine Pickstock, Graham Ward, Philip Blond, vagy még a katolikus William Cavanaugh) különleges környezetben nevelkedtek, átélték a modernitás válságát. Az RO szerzőinek írásait megjelölte Thatcher éveinek szociális és kulturális „dekonstrukciója.” C. Pickstock ezt a válságot úgy értelmezte, mint a szekuláris világ értékeinek válságát. „Az a terület, ahol agnosztikusok és humanisták egyfelől, hívők és vallásosak másfelől találkozni véltek, összezsugorodott mint a szamárbőr.” Az RO szerzői merítettek Jacques Derrida, Michel Foucault és Jean-François Lyotard „francia teóriáiból” is. A 80-as és 90-es években létrejött szövetséget a gazdasági liberalizmus és a konzervatív szociális politika között botrányosnak ítélték, és ez csak erősítette meggyőződésüket. A modern civilizáció globális válságban van, és új teológiára van szükség, amely újragondolja a társadalmat, éspedig létrehozva a szintézist a posztmodern eszmék és a XIX. századi szociális kereszténység, valamint az ágostoni hagyományt követő teológia között.

E célkitűzésből érthető, hogy az RO számára a fő kérdés a szekularizáció, és vele a világ semlegességébe és autonómiájába vetett hit. E lényegében teológiai nézetnek két tétele van: a világ nem semleges objektív valóság, alávetve az emberi szellem képzelődésének. Ellenkezőleg: a világ egy magasabb valóságra, „több létre” utal, ami sajátosan teológiai felfogást követel. Szakítani a világ semlegességébe és autonómiájába vetett hittel, feltételezi, hogy minden teremtményben felismerjük a „természetfeletti veleszületett vágyát”.

Ez nem az RO legkisebb érdeme, hogy a teológiai, antropológiai és társadalmi reflexió középpontjába helyezte a természet és a természetfeletti viszonyának kérdését, és így Henri de Lubac „patronázsa” alá helyezkedtek. (J. Milbank: Le milieu suspendu. Cerf, 2006.)

Milbank szerint e vágy felejtése, amelyet Isten a természetbe helyezett, nem teszi lehetővé a való megragadását: az anyag így meg van fosztva igazi lényegétől. Így paradox módon el kell ismerni a teremtmény autonómiájának hiányát, hogy megadjuk igazi értékét, sűrűségét. A legmélyebb és legintenzívebb létet Isten adja az embernek. Ezt az ajándékot az ember közvetíti az elmélet és a gyakorlat minden szférájában. A modernitást lényegében az ember részesedő természetének felejtése határozza meg, és e felejtésért a teológia felelős.

Csakugyan a középkor végén a teológia két jól megkülönböztetett célt jelölt meg az emberi lénynek: a természetest és a természetfelettit. Ez szülte egyszerre a vallástól megfosztott humanizmust (amely lassanként lefokozza a valót arra, amit az ember meg tud tenni Vico híres elve szerint: verum et factum convertuntur, és olyan vallásra, amely el van vágva minden folytatástól és kulturális gyökereitől (ami a hit pivatizációjához vezet).

Az RO számára a szekularizáció egyenes ágú leszármazottja a félresiklott teológiának. Egyedül a megfelelő teológia tud minket megszabadítani, amely teljesen tudatában van szociális felelősségének.

A teológus: posztmodern próféta

A teológusra prófétai szerep hárul, és a teológiára szabadító szerep: ez igazolja az RO határozottan állító és programot adó stílusát és a mozgalom kétségtelenül ökumenikus jellegét. Anglikán környezetben alapították (high church változat), ez is magyarázhatja a teológusnak szánt szerepet, tehát azt, hogy a teológus egyszerre próféta és ugyanakkor egy nehezen meghatározható tradíció garantálója. Ez egyben megmagyarázza francia recepcióját is, amely inkább az intézmény peremén maradó áramlatok között jelentkezett. Bármint legyen is, a teológia, amikor elfogadta a szekularizációval való kompromisszumot (annak bálványozását), az „értelmezés”, a „lelkiség”, az „értékek megosztása” területein mozgott. Milbank viszont vissza akarja adni neki teljes hivatását, a gondolkodást rendező tudományét (master discourse). Szerinte túl kell haladni minden szekuláris logikán. Ez az alapító Milbank kifejezett szándéka. A szekuláris logika, amelyet leleplez, egyébként nem a modernitás sajátossága. Mutatis mutandis már létezik az antikvitásban és a középkorban is.

Mégis a modern szekularitás sajátossága az, hogy eredete teológiai, és következésképpen csak másik teológiával haladható túl, amely kizárja a szekuláris logikát.

Milbank szerint ezt a logikát Duns Scotus és Ockham vezette be, amikor szétválasztották a természetet és a természetfelettit, a teremtményt és Istent, mindkettőt zárt és hozzáférhetetlen világokba utalva, amelyek hozzáférhetetlenek az isteni szabadság megőrzése nevében. RO szerint innen eredeztethető a metafizika emancipációja, amely király-tudomány lesz, mígnem alteregója, a fizika megfosztja trónjától. Descartes és Kant csak távoli epigonjai.

E teológiai fordulat következményei mélyek: érintik a liturgiát, de a politika, a szociális, gazdasági és jogi élet területeit is. A középkori társadalmi rend (amelyet a liturgikus rend sugallt) a közjón alapult mint eszkatologikus cél, és az ajándékok cseréjében nyilvánult meg, amely révén mindenki részesedett a globális harmóniában.

Az ajándék ontológiájának visszáján a modernitás olyan térbeli rendet képzelt el, amely az akaraton, a jogi hatalmon, a liturgia privatizációján és a privát és egyéni csererendszeren alapul – megfosztva a célszerűség és az ajándék fogalmaitól. Milbank ezt röviden az erőszaknak és a törvénynek való alávetettség eszméjében foglalja össze.

A posztmodernitás mint „alkalom”

 Hogy túljussunk ezen a válságon, az RO a megoldás forrásait a XX. századi francia gondolkodásban találta meg, amely intellektuális hátteret képez: nyelvezetet, eszközöket és problematikát szolgáltat. Mindenekelőtt ott van H. de Lubac új teológiája, de Chenu, Gilson, és még a korábbi időkből Blondel szolgálnak forrásul. De ott van a posztstrukturalista gondolkodók sora is: Pierre Bourdieu-től Jacques Derridáig és Gilles Deleuze-ig, vagy Alain Badiou-ig. Derridától a dekonstrukció munkáját veszi át, de alapvető kérdésekben is felzárkózik hozzájuk: a gondolkodás és a kulturális közvetítés lingvisztikai elmélete nem ijeszti el az RO-t. Ellenkezőleg az alkalmat látja ezekben ahhoz, hogy visszatérjen az alapvetően keresztény intuíciókhoz. Az első intuíció az, hogy a semmiből való teremtés (creatio ex nihilo) tana tökéletesen összeegyeztethető azzal, amit a modern filozófia kifejt, vagyis hogy a valóság szubsztancia nélküli, egyszerű hullámzás a semmi és a végtelen között. Graham Ward számára a posztmodern gondolkodás meghatározhatatlan. De felhívás a modern teológia számára, hogy a kereszténység megfelelő nyelvezetet kölcsönözzön tőle, hogy a mai világban érthető legyen tanúságtétele. Megtanítja továbbá a teológiának, hogy milyen mértékben ő maga is kulturális konstrukció gyümölcse, végül egy tradíció lehetőségét kínálja.

J. Milbank Derridától indul el, hogy újraolvassa Vicót, J. G. Hammant, Jacobit, valamennyi romantikus szerzőt, akik a nyelv és a kultúra elemzését kombinálták a szentháromságtani és krisztológiai távlatokkal. RO tudatában van a posztmodern filozófia agnosztikus hajlamának, de el akarja vezetni egy küszöbhöz, ahonnan a keresztény igehirdetés hatékony lehet: a nihilizmust természetes rendeltetése felé irányíthatja, amely nem más, mint a természetfeletti. A modern ész romjain semmit sem érne az érvelés, provokálni kell a hit ugrását. Ez részben megmagyarázza az RO stílusát: programjukat mindenfelé hirdetik, mindenfajta hallgatóknak, nevük gyártási márka lett (Amerikában).

 Az Eucharisztia: az együttélés tégelye

Az RO gondolkodói szinte valamennyi mai időszerű kérdést érintenek a szexuális identitástól az ajándékig, a test mivoltától a képig (image). Akár az ajándék antropológiájáról, akár a francia fenomenológiáról van szó, a legkisebb engedményt sem teszik a modernségnek. Az ajándék és a részesedés eszméjét felhasználják az Eucharisztia értelmezésében (C. Pickstock After Writing című téziséből merítve, amely a középkori liturgia latin rítusának kommentárja). Felzárkóznak J. Milbank szociális és W. Cavanaugh politikai megközelítéseihez.

A dolgok léte részesedéslét, ezt egyszerre metafizikai és szociális dimenzióban értve. Az időbeliség és az anyag a részesedés révén kapják meg örökkévaló létüket: e metafizikai részesedés elismerése alkotja a szociális részesedés igazi alapját. Mert ha hisszük, hogy közös az eredetünk és célunk, akkor ontológiailag lehetséges lesz az emberi lényeknek, hogy harmóniában éljenek együtt. J. Milbank számára a keresztény elbeszélés (récit) az egyedüli, amely irányítani tudja a valóságot, megjelentetni a béke szentháromságos ontológiáját, amely kiragad bennünket az erőszakból. Nem szükséges összekapcsolni a teológiát és a szociális teóriát, mert a teológia már a szociális teóriából ered és megfordítva.

Az egyháznak már van ellen-történelme (contre-histoire), hogy azt elbeszélje a világnak, és van saját teóriája a társadalomról, amely nem más, mint ekkléziológia. Az egyház meghatározása: különböző társaság, – nem szociológiailag, hanem (Milbank Deleuze terminológiáját használja) the christian mode of action, a cselekvés keresztény módján: a liturgia, a kultúra, számtalan tevékenység révén. Az egyház kritikai funkciót gyakorol a világgal szemben. Ez a keresztény performance képes irányítani a történelmet. C. Pickstock kifejti (After Writing), hogy a keresztény elbeszélés (récit) a liturgiában valósul, itt aktualizálódik az ajándék dinamikája. Az ember lényegileg liturgikus lény. Az eucharisztikus gyakorlatban az ajándék közössége, Isten ajándéka, amelyre az ember dicsérettel válaszol, hathatósan megvalósítja a jelenségeken való túlszárnyalást: a kenyér és a bor több és más, mint aminek látszanak. Ez a dolgok részesedési természete. Minden dolog egysége és a kilábalás az alapvető káoszból, amely a modern szekuláris gondolkodást jellemzi, az egyházban valósul meg, amely a társadalmi béke tégelye.

Néhány végső kritikus kérdés

Az RO publikációiban van egy nagyon irritáló szempont. Az a mód, ahogyan képviselői kijelentik: „majd mi újjáalkotjuk a világot!” A teológia bajnokaivá teszik magukat. Az embert zavarja az a törekvésük is, hogy újraírják a történelmet, pl. diabolizáják Duns Scotust, elszigetelve őt kulturális kontextusától és elődeitől, idealizálják a középkort, megvetik mindazt, amit megéltek az emberek a XIII. század óta stb. De ezen a ponton nem lehet szemükre vetni következetlenségüket: ők új „kontra-elbeszélést” (contre- récit) javasolnak, egy imaginárius másikat, mert egyedül ez vezérli a választásokat. Nincs egyetemes raison, amelyre támaszkodva dialogizálhatnánk és érvelhetnénk, hanem csak egymással szembenálló (konfrontálódó) történelmi és teológiai imagináriusok vannak. Milbank így magyarázza: „Tézisem az, hogy mindez mítosz, és mivel nem lehet megcáfolni, hanem csak akadályozni narratív hatalmát, ha meggyőzzük az embereket – irodalmi ízlésükre hivatkozva –, hogy a kereszténység jobb történelmet kínál.”

Mindez több kérdést vet föl.

1) Ha csak az elbeszélések (récits) fontosak, mi van a történelemmel, a megtestesüléssel? Az RO inkább a testről, a nemről, a politikai állapotról stb. gondolkodik és kritikái a szekularizációs elméletekkel szemben (Milbank vitái a „szociológia” eszméjéről, W. Cavanaugh szemére veti Metznek vagy Maritainnek, hogy túlságosan hitelt adnak a modernségnek és a kereszténységet befelé forduló lelkiségre fokozzák le) serkentők lehetnek, de úgy tűnik, hogy hiátus van a közös raison és az autonómia minden eszméjének elutasítása megkérdőjelezésében. Lehet-e elgondolni az emberi állapot szilárdságát anélkül, hogy ne vallanánk autonómiáját? (E ponton egy jegyzet Tracey Rowland tézisére utal, amely „leleplezi” a II. vatikáni zsinat, nevezetesen a Gaudium et spes tévedéseit.) Írásaik olyan Isten képét tükrözik, aki hatalmas és szép, de kevéssé szabad. Márpedig a patrisztika és a középkori teológia, amelyet kedvelnek, nem választotta el a szépséget az igazságtól, vagy a jóságot Istentől. Az RO Istene meglepően közeli a nominalistákéhoz.

2) Álláspontjuk alapvetően ellenséges a liberalizmussal szemben, teológiai, politikai vagy gazdasági szempontból. Ugyanakkor a társadalomról alkotott nézetük bizonyos szempontból nem kevésbé liberális: mire alapozzák az általuk hirdetett békét és harmóniát? „A liturgia és az Eucharisztia” – ez a rövid idealizált válaszuk. De mit mondanak társadalmaink kulturális és vallási sokféleségéről? Mit az eucharisztikus jelenlét mostani hatékonyságáról? Ha jól értjük őket, a keresztények jelenléti formája alapvetően egyéni, az egyének kezdeményezéséhez és akaratához kapcsolódik. Vajon elszakadtak-e igazán a voluntarizmustól, amit a modernitás szemére hánytak? Hasonlóképpen nemigen fejtették ki és aktualizálták a „részesedést”. Nézetüket így jellemezhetjük: töredékes egyháztan, széttöredezett társadalom, megcsonkított antropológia. Végül is mit gondolnak az emberről?

3) Mindezek után azért nem kell teljesen elvetnünk ezt az áramlatot. Először is a kérdések miatt, amelyeket felvet. Régi teológiai kérdések jelennek meg újra a posztmodern összefüggésben. Olyan kérdések, amelyeket a XX. század teológusai vitattak, és amelyek meglehetősen eltűntek, mint pl. a politikai teológia, a szociális eszmék, vagy a természet és a természetfeletti kapcsolata, Isten látásának „természetes” vágya, az üdvösség újragondolása a béke szókészletével (Ágoston!). Mindezek sürgető kérdések, hogy szembenézzünk a kultúrák sokféleségével. Merész és irritáló irányzat: globális és kalandos eszmeegyüttes, amely kiindulása lehet a tekintéllyel megnyilatkozó keresztény szónak. Emiatt egyszerre irritáló és vonzó.

Kedves Olvasóink figyelmébe ajánljuk a jezsuiták életéről szóló «anima-una»-sorozat még kapaható köteteit:

Petruch Antal SJ: Száz év a magyar jezsuiták múltjából. Anima-una/4–6. kötetek 300 Ft/kötet

Üldözött jezsuiták vallomásai. Anima-una/8. 400 Ft

Loyolai Szent Ignác: Levelek. Anima-una/14. 1100 Ft.

Előkészületben:

Magyar jezsuiták vallomásai IV. Anima-una/15. Megjelenik 2009-ben, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya megalakulásának 100. évfordulóján.

A kötetben tartományfőnökök és kortárs jezsuiták visszaemlékezései találhatók, valamint több mint száz korábban elhunyt magyar jezsuitára emlékeznek vissza az őket búcsúztató rendtársaik.