|
RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ A XII. RENDES PÜSPÖKI SZINÓDUS (2008. október 6–26.) A világegyházat képviselő szinódusi atyák a következő témáról tárgyaltak: „Isten Szava az egyház életében és küldetésében.” Hazánkból a pápa által meghívott Erdő Péter bíboros, prímás, a CEE elnöke és a püspökkari konferencia által választott Udvardy György esztergom-budapesti segédpüspök vett részt a szinódusi munkákban. A Vatikáni Rádió magyar műsorában és a hazai katolikus médiában a magyar főpásztorok tájékoztattak a szinódus üléseiről. A végső eredményeket majd a szinódusi atyák által benyújtott 55 javaslat alapján megfogalmazott pápai buzdítás közzétételekor ismerjük meg.
XVI. Benedek megnyitó beszédéből (A pápa a 118. zsoltárhoz fűzte eszmélődését) [. . .] „Omnia serviunt tibi”. Az üdvtörténet nem jelentéktelen esemény szegény bolygónkon, a világmindenség végtelenségében. Nem apró dolog, amely véletlenül jelenik meg egy elveszett bolygón. Ez az üdvtörténet ugyanis minden mozgatója, a Teremtés indítóoka. Ilyen értelemben az üdvtörténet, a szövetség megelőzi a teremtést. A hellenizmus korában a zsidóság kidolgozta azt az eszmét, hogy a Tóra megelőzte az anyagi világ teremtését. Ez az anyagi világ csak azért teremtetett, hogy helyet adjon a Tórának, Isten Szavának, aki a választ megteremti és a szeretet története lesz. Már itt áttetszik titokzatosan Krisztus misztériuma. Ezt tanítja nekünk az Efezusiaknak és a Kolosszeieknek írt levél: Krisztus a protótypos, a Teremtés elsőszülöttje, az az eszme, amelyért a világmindenséget (az Atya) elgondolta. Krisztus magában foglal mindent. Krisztussal egyesülve belépünk a mindenség mozgásába. Azt mondhatjuk: míg az anyagi teremtés az üdvtörténet feltétele, addig a szövetség története a kozmosz igazi oka. Elérkezünk a lét gyökereiig, amikor Krisztus misztériumához érkezünk, az ő élő Szavához, amely az egész teremtés célja. „Omnia serviviunt tibi.” Szolgálva az Urat, megvalósítjuk a lét célját, saját létezésünk célját. Tegyünk most egy ugrást: „Mandata tua exguisivi”. Mindig keressük Isten Szavát. E Szó nem pusztán jelen van bennünk. Ha megrekedünk a betűnél, nem okvetlenül értettük meg igazán Isten Szavát. Megvan a veszélye annak, hogy csupán emberi szavakat találunk, és nem találjuk meg mélyebben az igazi cselekvőt, a Szentlelket. Nem találjuk meg a szavakban a Szót (Igét). Szent Ágoston ebben az összefüggésben emlékeztet arra, hogy Heródes az írástudókat és farizeusokat kérdezte, amikor a napkeleti bölcsek megérkeztek. Heródes azt akarja, tudni, hogy hol kell a világ Üdvözítőjének születnie. Õk tudják és megadják a feleletet: Betlehemben. Nagy szakemberek, akik mindent tudnak. De nem látják a valóságot, nem ismerik az Üdvözítőt. Szent Ágoston ezt mondja: jelzik az irányt másoknak, de ők maguk nem indulnak el. Ez a nagy veszély a mi bibliaolvasásunkban is: megrekedünk az emberi szavaknál, a múlt szavainál, a múlt történeténél, és nem fedezzük fel a múltban a jelent, a Szentlelket, aki ma szól hozzánk a múlt szavain keresztül. Így nem lépünk be a Szó belső mozgásába, aki az emberi szavakban elrejti és kinyitja az isteni szavakat (igéket). Ezért mindig szükségünk van a „keresésre” („exquisivi”). Keresnünk kell az Igét a szavakban. Az exegézis, a Szentírás igazi olvasása tehát nem pusztán irodalmi jelenség, nem csupán egy szöveg olvasása. Ez egész létünk dinamizmusa: az emberi szavakon át menni Isten Szava felé. Csak ha Isten misztériumához igazodunk, az Úrhoz, aki maga a Szó (Ige), csak akkor tudjuk valóban megtalálni az emberi szavakban Isten Szavát. Kérjük az Urat, hogy segítsen bennünket keresni nemcsak értelmünkkel, hanem egész létünkkel, hogy megtaláljuk az Igét. [. . .] „Tuus sum ego: salvum me fac”. Tied vagyok: üdvözíts engem. Isten Szava olyan, mint egy létra, amelyen felmehetünk Krisztussal, és amelyen leszállhatunk szeretete mélységébe. Létra, amelyen eljuthatunk a szavakon keresztül az Igéhez. „Tied vagyok.” A szónak arca van, személy: ő Krisztus. Mielőtt még azt mondhatnánk: „Tied vagyok”, Õ már azt mondta: „Tied vagyok.” [. . .] Az Úr testet alkotott magának, hogy hozzánk jöhessen. Azt mondta a megtestesülés által: „Tied vagyok.” És a keresztségben ezt mondta nekem: „Tied vagyok”. És a szent Eucharisztiában: „Tied vagyok.” Mindig újra meg újra ezt mondja: „Tied vagyok”, hogy mi válaszolhassuk: „Uram, tied vagyok.” [. . .] „Tied vagyok. Kérjük az Urat, hogy megtanuljuk: egész létünkkel hogyan mondjuk ki e szavakat. Így a Szó szívében leszünk. Így leszünk megváltva.”
Marc Ouellet bíboros, québeci érsek általános beszámolója október 6-án
a szinódus megnyitóján XVI. Benedek A főpásztor (általános relátor) három kérdéskört jelölt meg, amelyek a három hét során folyó vitáknak irányt adhatnak: Mit jelent Isten Szava? Hogyan kell azt értelmezni? Milyen szerepe van az egyház evangelizáló küldetésében? Ouellet bíboros mindig hivatkozott a munkadokumentumra, amikor egy-egy fontosabb kérdést felvetett. Ezenkívül irányadónak jelölte meg a Dei verbum kezdetű zsinati konstitúciót, valamint a Lumen gentium és a Gaudium et spes kezdetű konstitúciókat is, minthogy a kommunió egyháztana a kinyilatkoztatás új felfogására támaszkodik. A kinyilatkoztatás Isten személyes önközlése; a szinódusi atyák – hivatkozva a zsinat előtti jeles teológusok (Ratzinger, H. de Lubac, Grillemeir, Vanhoye) munkáira – a kinyilatkoztatás dinamikus és „dialogális” (párbeszéd-jellegű) mivoltát emelték ki: Isten megszólítja, hívja Isten népét, az embereket, akik válaszolnak neki. Részletek a bevezetőből Az említett fordulatot mint döntő tényt üdvözölték a teológusok, exegéták és pásztorok. De általában elismerték, hogy a Dei verbum konstitúciót nem fogadták be kellőképpen, és az a fordulat, amelyet bevezetett, még nem hozta meg kívánt és várt gyümölcseit az egyház életében és küldetésében. Számolva az elért fejlődéssel, meg kell kérdezni, hogy a személyes önközlés modellje miért nem hatolt be jobban az egyház tudatába, miért nem járta át imaéletét, lelkipásztori gyakorlatát és exegézisét. A szinódusnak konkrét javaslatokat kell tennie, hogy pótolja a hiányosságokat és orvosolja a Szentírás terén mutatkozó tudatlanságot, amelyek az evangélizálás mai nehézségeihez járulnak. El kell ugyanis ismernünk, hogy a keresztények hitéletét és missziós lendületét mélyen befolyásolják olyan szociokulturális jelenségek, mint a szekularizáció, a vallási pluralizmus, a globalizáció, valamint a kommunikációs eszközök robbanásszerű használata, és e jelenségek számos következménye, mint pl. a gazdagok és a szegények közötti egyre növekvő szakadék, az ezotérikus szekták szaporodása, a békét fenyegető jelenségek, nem feledve az élet és a család elleni jelenlegi támadásokat. Ezek a szociokulturális jelenségek társulnak az egyház belső nehézségeihez: a hit átadása a családban, a katekétikai kiképzés hiányosságai, feszültségek az egyházi Tanítóhivatal és az egyetemi teológia között, az exegézis belső válsága és viszonya a teológiához, és általánosabban: „egy bizonyos szakadék a szakemberek és a lelkipásztorok között, szakadék a szakemberek és a keresztény közösség egyszerű emberei között” (Instrumentum laboris, 7a). A szinódusnak szembe kell néznie azzal a kihívással, amelyet ma az Isten Szavába vetett hit átadása jelent. Ebben a pluralista világban, amelyet megjelölt a relativizmus és az ezotérizmus, még a Kinyilatkoztatás fogalma is kérdést vet fel, és tisztázásokat kíván.
Erdő Péter levele a Püspöki Szinódusról Kedves Püspök- és Paptestvérek, Kedves Testvéreim Krisztusban! Majdnem félidejéhez érkezett a világ minden tájáról egybegyűlt püspökök tanácskozása Isten Igéjéről az Egyház életében és küldetésében. Együtt imádkoztunk, jelesebb napokon pedig koncelebráltunk is a Szentatyával. Szent Pál sírjánál különösen is kértük a Nemzetek Apostolának segítségét nem könnyű szolgálatunkhoz. Meghallgattunk közel kétszáz felszólalást és naponta részt vettünk a szabad vitában is. Közben az olasz televízióban egyenes adásban felolvasták a teljes Bibliát. Az első szakaszt maga XVI. Benedek pápa vállalta. De számos szinódusi atyával együtt nekünk is alkalmunk volt felolvasni egy szakaszt a Santa Croce in Geruslemme-bazilikában, ahol éjjel-nappal tele templom előtt folyt a felolvasás. Világiak és papok, színészek és betegápolók, katolikusok és nem katolikusok léptek az állvány elé, hogy elfogódottan vagy rutinosan belefogjanak a szent szöveg olvasásába. A napok haladtával egyre árnyaltabban rajzolódott ki a kép a Szinódus központi témájáról. Az Isten Igéje a szó legteljesebb értelmében maga Jézus Krisztus. Õ az Ige, aki „testté lett és köztünk lakott”. Felületes dolog volna tehát Isten Igéjét minden további nélkül egyetlen könyvvel azonosítani, még ha ez a könyv maga a Biblia is. Viszont Krisztus személye, műve, tanítása az Apostoli Hagyományban maradt ránk, melynek kiemelkedő dokumentuma a Szentírás. Méltán mondjuk tehát a szentmisében az olvasmány után, hogy „ez az Isten igéje”. De a szent könyv keresztény fogalma, az ószövetségi könyvek tiszteletének módja és az, hogy mely könyveket tekintünk az ószövetségi Szentírás részének, már az apostoli hagyomány kifejeződése, mely Jézus Krisztus személyéig nyúlik vissza. Õ maga felolvasásra jelentkezett a zsinagógában, feltámadása után pedig megvilágította az emmauszi tanítványoknak az Írások értelmét. Nem mulasztják el az apostolok és az evangélisták sem hangsúlyozni, hogy Jézus életének, halálának, feltámadásának nagy eseményeivel és titokzatos részleteivel „beteljesedett az Írás”. A Szentlélekben értették meg az első keresztények az ószövetségi Írások mélyebb értelmét. Ugyanabban a Lélekben kell olvasnunk nekünk is a Bibliát, amelyben – vagy pontosabban: akiben – íródott, illetve akinek a fényénél az első keresztények megértették. Krisztusra irányul tehát minden. Õ az értelmezés igazi látóhatára. De Krisztus művét és személyét hordozza az Apostoli Hagyomány teljes gazdagsága: a liturgikus, a hittani, a fegyelmi, az erkölcsi hagyomány is. Így hát a Katolikus Egyház Katekizmusa is Isten Igéjének jól áttekinthető foglalata, nem csupán azért, mert alapvetően és főként magára a Szentírásra támaszkodik, hanem azért is, mert benne az Egyházban élő Krisztus szól hozzánk a Szent Hagyomány útján és az ő küldetését folytató Tanítóhivatal vezetésével. Nem korlát tehát az egyházi Tanítóhivatal, hanem Isten Igéjének megismerésében hiteles segítőnk. Mintegy látható bemutatása volt ennek az igazságnak, hogy a Szentatya gyakran személyesen is részt vett a tanácskozáson. De amikor nem volt jelen, akkor is újra és újra visszaköszönt a felszólalásokban az ő tanítása a kánoni exegézisről, arról, hogyan kell a Bibliát egyrészt a történeti kritika módszerének felhasználásával, másrészt a természetfeletti valóság dimenziójában, Isten szavaként olvasni. Hiszen magának a történelemnek is van természetfeletti kiterjedése. Ezért is beszélünk az üdvösség történetéről. Fel kell használnunk tehát a történeti kritika értékes eredményeit, de a Lélekben kell olvasnunk a Bibliát. Vagyis minden helyes megértés feltétele, hogy az egész Szentírás összefüggésében nézzük a szöveget, szem előtt tartva az Egyház élő hagyományát és mai katolikus közösségét. Ha e két módszer egységére ügyelünk, nem esünk sem a fundamentalizmus csapdájába, sem abba a hibába, hogy csupán a múlt könyveit lássuk a Bibliában, melyeknek pusztán irodalomtörténeti jelentőségük van, de az életünket nem érintik. A tudományos exegézis és a lelki szentírásolvasás, a lectio divina nem szakadhat el egymástól. Az imádkozó bibliaolvasás nem olyan programpont az életünkben, ami a könyv becsukásával lezáródik. Ha találkoztunk Krisztussal, magával Isten Igéjével, akkor ez kihat az életünkre, ebből a szeretet cselekedetei fakadnak. A segítő szeretet és a Krisztus személyére koncentráló misztikus megragadottság egész énünk válasza Isten szavára. Erre tanít Egyházunk egyik legnagyobb doktora, Avilai Szent Teréz. Róma, 2008. október 15. Erdő Péter * * *
A Vatikáni Rádió interjúja Október 25-én, a szinódusi ülés utolsó munkanapján az Erdő Péter bíboros prímás, esztergom-budapesti érsekkel az interjú második részét készítettük el. Ebben a bíboros a fundamentalizmus veszélyeire mutat rá. Az Ószövetség könyveit üdvtörténeti összefüggésben kell olvasni, mint a mi előkészítőnk Krisztusra, ahogyan az emmauszi tanítványoknak is maga Jézus magyarázza el a törvényből és a prófétákból, hogy minden utalás, minden előkép és jövendölés őróla szól. A feltámadás fényében ezt értik meg a tanítványok, ezt nevezzük itt most apostoli tradíciónak, ezt a döbbenetet, Krisztusnak a világosságában szemlélve az Ószövetséget, és ebben a világosságban megértve Krisztus szavait, tetteit, halálát és föltámadását, ami aztán lecsapódott az Újszövetségben. Ez egy gyönyörű történet, mert ha nem így nézzük, akkor nagyon sok szélsőséges és szűk szemléletmód terjedhet el, alakulhat ki, és nem tudjuk megtalálni az utat a Szentírás teljes gazdagságához. Ilyen példa a fundamentalizmus. A javaslatok tartalmazzák, hogy bizonyos fajta fundamentalista szentírás-kezelést el kell utasítanunk. Nevezetesen, aki úgy olvassa a Szentírást, hogy Isten nem az emberi szerzőkön keresztül, nem a történelmi eseményeken, az adott népek fejlettségi szintjén, az irodalmi műfajokon keresztül szól hozzánk, hanem mintha diktálná a szöveget, de még azt is a történelemből kiragadva. Mintha az a könyv kívül állna a történelmen. Ez a fundamentalista értelmezés az, amely tagadja a Szentírásnak és Isten hozzánk szóló szavának is a történetiségét. Márpedig ez a megtestesülés igazságából következik, tehát Isten, az Ige, Isten szava testté lett. Azaz emberi szavakban, emberi történelmi helyzetekben, emberi sorsokban – nemcsak idilliekben, hanem szörnyűekben is – tanulságot mutat nekünk. S ezeknek a tanulságoknak a során bontakozik ki az emberiség megértése. Tehát éppen a történetiségtől elszakadó, a történeti kritikát, az irodalomtörténeti szempontokat és az üdvösségtörténetet figyelmen kívül hagyó szentírás-olvasás beleeshet a fundamentalizmus csapdájába, vagy megtörténhet az is, ami néhány keresztény közösségben felbukkan, hogy elutasítja az Ószövetséget. Mert olyat talál benne, amivel nem tud azonosulni. Sok erőszakos cselekményt, kegyetlenséget – ősi iratokról van szó – vagy esetleg olyan elképzeléseket talál benne a halál utáni sorsról, ami a keresztény hitnél sokkal differenciálatlanabb, sokkal primitívebb, régi emberi közösségek érzéseit fogalmazza meg. Az Egyház vezetésével és történelmi szemmel olvasó ember ezen nem ütközik meg, de a fundamentalista megütközhet rajta. Ugyanez a kísértés megvolt már a tanítványok korában is, Szent Pál adja meg rá a választ. Hiszen akkor inkább a cselekvés normái oldaláról kérdeztek. Azt mondták: az Ószövetség nekünk törvény, betűről betűre meg kell tartani a régi rituális előírásokat, a húsevésre vonatkozó tilalmakat és minden egyebet, ami hozzátartozott a jogszabályként felfogott Ószövetség értelmezéséhez. Az ősegyház, illetve Szent Pál maga is azt mondta, hogy először is tiszteljük, szentnek tartjuk az Ószövetséget, minden írás hasznos, buzdításra, vigasztalásra feddésre (az írásokon természetesen az ószövetségi iratokat érti). Mindegyik hasznos, egyiket sem kell elvetni. De ez nem azt jelenti, hogy a törvényben leírt gyakorlatok vagy külső szabályok jogszabályként való megtartásával nyílna meg az utunk az üdvösségre. Nem a törvény cselekedetei, hanem Jézus Krisztus megváltó műve az, ami ezt az utat megnyitja. A keresztény közösség kezdettől fogva úgy tekintett az Ószövetségre, mint Isten szavára, mint a gyülekezetben, istentiszteleteken olvasandó könyveknek az összességére. Ebben folyamatosságban volt a zsidó felfogással, ugyanakkor azonban nem tekintette azt jogszabálynak. Általánosabb, erkölcsi alapelveket talált benne. Megtalálta ezekben a könyvekben a jövendöléseket, amelyek Krisztusról szóltak, talált benne előképeket, amelyek az üdvösség rendjében, Krisztus fényében beteljesülnek. Ez egy más típusú közelítés az Ószövetség könyveihez.
A keresztény megközelítés – és ebben az összefüggésben igenis hangsúlyozza
a szinódus, hogy szentnek tartjuk az Ószövetséget –, hogy nem lehet elválasztani
az egyik könyvet a másiktól. Nem lehet elkülöníteni az egyik részt a másiktól.
Nem lehet kiszakítani az egyes könyveket sem a szövegösszefüggésből, sem
a teljes Szentírás egységes egészének az összefüggéséből. Ez nagy tanulsága
és értékes szempontja a szinódusnak. A másik pedig, amit a pápa ismételten
hangsúlyozott, hogy a kétféle módszer, tehát a történeti-kritikai, illetve
a teológiai, sőt a lelki szentírás-olvasás módszereinek egymással szoros
kapcsolatban kell maradniuk, nem válhatnak el egymástól. S természetesen
nem lehet csupán történeti kritikával, hit nélkül sem olvasni a Bibliát,
mert akkor tényleg nem marad más belőle, mint egy irodalomtörténeti emlék.
Ez pedig nem elegendő a keresztény ember számára.
A szinódusi atyák megszavazták a záró javaslatokat, Október 25-én véget ért a püspöki szinódus XII. rendes általános közgyűlése, amelyet október 5-e óta tartottak a Vatikánban a következő témáról: „Isten szava az egyház életében és küldetésében”. Október 25-én délelőtt a szinódusi atyák megszavazták a megbeszélések nyomán született ún. záró javaslatokat, amelyeket ötvenöt pontban jelöltek meg. A latinul megszerkesztett dokumentum kizárólag a Szentatyának van fenntartva, aki ez alapján fogja kidolgozni szinódus utáni buzdítását. XVI. Benedek pápa ugyanakkor engedélyezte egy olasz nyelvű, nem hivatalos összefoglaló közzétételét. A szinódusi atyák latinul, nyilvános szavazással döntöttek minden egyes záró javaslatról. A záró javaslatok listája híven tükrözi a szinódusi megbeszéléseken tárgyalt főbb témákat, irányvonalakat, amelyek ma a világegyház figyelmének középpontjában állnak. Nagy teret szentelnek a szinódusi atyák a Biblia terjesztésének a föld valamennyi népe körében. Ebben a feladatban a családok, a hithirdetők, de a tömegtájékoztatási eszközök is nagy segítséget jelentenek. Ugyanígy fontos, hogy a Szentírást lefordítsák még számos nyelvre, hogy mindenkihez elérjen. A 13-as számú javaslat kiemeli azt a kapcsolatot, amely Isten szava és a minden ember szívébe írt természeti törvény között fennáll: az isteni Ige által táplálva növekszik és teszi lehetővé az erkölcsi lelkiismeret fejlődését. Hangsúlyozzák az Isten Szava és a liturgia közötti kapcsolatot, mint ahogyan a szentbeszédek jelentőségét is, amelyeket az isteni Ige kell, hogy ösztönözzön. Ezért a szinódus egy homília-segédkönyv összeállítását sürgeti. A püspökök kitérnek a nők szerepére is, akiknek fontos rész jut a hit átadásában a család és a hitoktatás keretein belül. A Biblia felolvasásában is számítani kell rájuk. A záró javaslatok emlékeztetnek még a zsolozsma, valamint a kis egyházi közösségek fontosságára, amelyekben Isten Szavát hallgathatják, tanulmányozhatják és elmélkedés tárgyává tehetik a hívők. Központi szerep jut a lelki szentírásolvasásnak (Lectio divina), továbbá hangsúlyozzák, hogy a közösségi bibliaolvasásnak a szeretetszolgálatban kell testet öltenie. Három pontban foglalkoznak a püspökök a szentírás-magyarázás (bibliai exegézis) témájával. A szinódus két exegetikai szintet javasol: a történeti-kritikai megközelítést, illetve az isteni természetre összpontosító magyarázatot. Ezeknek a Szentírás egészére kell hivatkozniuk, valamint az egyház élő hagyományára és a hit analógiájára. Külön pontokat szentelnek a szinódusi atyák a fiataloknak, a papoknak és a betegeknek. Kívánatos, hogy Isten Szava segítségével a betegek a hit révén fölfedezzék: szenvedésük által részt vehetnek Krisztus megváltó szenvedésében. Valamennyi megkeresztelt missziós feladata az evangéliumi jó hír terjesztése. Emlékeztetnek arra a kötelékre, amely Isten Szavát a liturgikus művészethez és a kultúrához fűzi: az isteni Ige segítheti a tudományos fölfedezéseket. A záró javaslatok óva intenek a Biblia önkényes, fundamentalista értelmezésétől, amely nem vesz tudomást az ihletett szöveg emberi közvetítéséről. Oda kell figyelni a szekták jelenségére is, melyek a boldogság illúzióját ígérik az embereknek. A „Missio ad gentes”, a népeknek szóló missziónak mindenki felé kell irányulnia. Továbbra is meg kell védeni az emberek azon jogát és szabadságát, hogy hallgathassák Isten szavát, még az üldöztetést is vállalva. Szó esik a vallásközi párbeszédről a zsidókkal, a muzulmánokkal, kitérve a vallásszabadság, valamint a férfi és a nő jogainak tiszteletben tartására. A keresztények egysége is fontos helyen áll a szinódusi záró javaslatok között. Külön köszönetet nyilvánítanak I. Bartolomaiosz konstantinápolyi ökumenikus pátriárkának szinódusi részvételéért. A teremtett világ megóvására is felhívást intéznek a világ püspökei, majd 55 pontos javaslataikat Máriához, Isten és a Hit Anyjához szóló fohásszal zárják.
(VR)
XVI. BENEDEK FRANCIAORSZÁGBAN (2008. szeptember 12–15.)
XVI. Benedek szeptember elején, 10. lelkipásztori látogatása során felkereste Párizst és a dél-francia Mária-kegyhelyet, Lourdes-ot, a Mária-jelenések 150. évfordulója alkalmából. Maga a pápa a szeptember 17-i általános kihallgatáson így számolt be apostoli útjáról. „Lélekben találkoztam az egész francia néppel, és így leróttam tiszteletemet a szeretett francia nemzet előtt, amely nemzetben az egyház már a II. századtól kezdve alapvető civilizáló szerepet játszott.” „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené.” A Pápa Jézusnak ebből a híres mondásából kiindulva magyarázta meg, hogy az egyháznak éppen ebből az alapvető civilizáló szerepéből érlelődött meg a politikai és a vallási szféra szétválasztásának eszméje. A római pénzérmékre a császár arcképét nyomták, és ezek az érmék neki jártak. Ám ugyanakkor az emberek szívébe bevésődött a Teremtő, életünk egyetlen Urának arca. A valódi laicitás tehát nem jelenti azt, hogy eltekintünk a vallási dimenziótól, hanem elismeri, hogy éppen ez a biztosítéka szabadságunknak és a földi valóságok autonómiájának, hála a teremtő bölcsesség sugallatának, amelyet az emberi tudat képes elfogadni és megvalósítani. A Szentatya az általános kihallgatáson elhangzott beszédében felidézte a kultúra világával történt találkozását a bernardinusok párizsi kollégiumában. A monachizmussal kapcsolatos megfontolásában azt hangsúlyozta, hogy a szerzetesek az Isten Szava hallgatásának útját választva eljutottak a szó kultúrájához, behatoltak a nyelv titkaiba, hogy felismerjék annak teljes rendszerét. Ehhez fontos volt a profán tudományok ismerete is. Következésképpen éppen az istenkeresés során kifejlődött a monostorokban az igazi műveltség, az igazi kultúra, amely aztán kialakította a mi kultúránkat is. Éppen ez a quaerere Deum, ez az Isten felé haladás jelenti ma is, amint a múltban, a mester utat, minden igazi kultúra alapját. A párizsi Notre Dame-székesegyházban tartott vesperás során a Szentatya a keresztény hit két nagy kincsére: a Szentlélekre és a keresztre emlékeztetett, amelyeket felajánlott a mai fiataloknak. Az Invalidusok terén bemutatott szentmisén pedig Pál apostolnak a korintusiakhoz szóló szavai nyomán a pápa arra kérte a francia híveket, hogy keressék az élő Istent, aki az Eucharisztiában jelen lévő Jézusban nyilatkoztatta ki igazi arcát, és arra indít mindenkit, hogy úgy szeressék testvéreiket, amint Õ szeretett bennünket. Végül a Szentatya Lourdes-ban tett látogatására emlékezett. A Pireneusok e kis városát a világosság, az ima, a reménység és a megtérés helyének nevezte. Mária iskolájában, aki a Megfeszített Krisztus első és tökéletes tanítványa volt, a zarándokok megtanulják azt, hogy saját életük keresztjeit Krisztus dicsőséges keresztjének világosságában szemléljék. A kereszt üzenete pedig az, hogy szenvedés nélkül nincs igazi szeretet, és fájdalom nélkül nem születik új élet. Ezt az igazságot sok ember éppen Lourdes-ban tanulja meg, mert ez a búcsújáró hely a hit és a reménység iskolája. Az általános kihallgatás során a Szentatya megvallotta, hogy mélyen meghatotta őt is a Lourdes-ban csöndesen, áhítatosan imádkozó emberek sokasága. Amikor itt Mária megjelent Szent Bernadettnek, kiváltságos helyet nyitott az emberiségnek, hogy találkozzon a gyógyító isteni szeretettel – mondta végül a Pápa szerdán délelőtt az általános audiencia során. (VR) * * *
Pozitív laicitás XVI. Benedek franciaországi látogatása kapcsán többször szóba került a „pozitív laicitás”(világiság), amellyel visszautaltak a francia állam és az egyház közötti kapcsolatra, az utóbbi 10–15 év során megjavult viszonyra, illetve Nicolas Sarkozy köztársasági elnök szavaira. Sarkozy tavaly decemberben, a Lateráni-bazilika tiszteletbeli kanonoki beiktatása alkalmából már szólt arról, hogy Franciaországban szükség van a meggyőződéses katolikusokra: már ekkor a pozitív laicitást emlegette. Amikor pedig Párizsban az Elysée palotában a pápát köszöntötte, többek között ezeket mondta: „A pozitív, nyílt laicitás felhívás a párbeszédre, a toleranciára, egymás véleményének tiszteletben tartására…” Az elnök még azt is hangsúlyozta, hogy „a pozitív laicitás keresi az élet értelmét, és tiszteletben tartja a különféle vallási meggyőződéseket. Eközben senkit sem akarunk a másik elé helyezni, de nyíltan valljuk keresztény gyökereinket.” XVI. Benedek útja során – már a repülőgépen az újságíróknak válaszolva, majd különböző beszédeiben – kitért a „pozitív”, vagy ahogy ő mondta „igazi” laicitásra (világiságra). A kultúra képviselőihez intézett hosszú beszédében pedig (amelyet mindjárt részletesebben ismertetünk) Franciaország keresztény gyökereit világította meg. Ennek érdekessége az is, hogy J. Chirac mellett jelen volt Valéry Giscard d’Estaing is, aki, mint tudjuk, a legélesebben ellenezte, hogy az EU alkotmánytervezetébe felvegyék az utalást Európa keresztény gyökereire. A francia főpásztorok nyilván tájékoztatták a pápát az újabb francia helyzetről, az állam és az egyház viszonyának kedvező alakulásáról. Számos felmérés és megbeszélés alapján a püspöki kar már 1996 novemberében Lourdes-ban elfogadta Claude Dagens angoulême-i püspök összegező beszámolóját (A hit hirdetése a mai társadalomban), amelyet közzétettek ebben a formában: „Levél a francia katolikusokhoz”. (A dokumentum magyarul is megjelent, Vigilia, Bp. 1998. Erre hivatkozunk.) A Levél felvázolja a francia katolikusok társadalmi helyzetének hosszú történetét, különösen is kitérve a XX. század elején történt fordulóra, amikor szétválasztották az egyházat és az államot (Levél, 109kk.). A tanulságokat levonva „ebből a szempontból az egyház és az állam szétválasztása egy évszázad tapasztalata alapján olyan intézményes megoldásnak bizonyul, amely ténylegesen megkülönbözteti azt, ami ’Istené’ és azt, ami ’a császáré’, és így lehetővé teszi, hogy a francia katolikusok a polgári társadalom lojális résztvevői legyenek. Ezzel a kijelentéssel mintegy elismertük a világiság pozitív jellegét. Nem a kezdeti, hódító és katolikusellenes ideológiaként fellépő világiságról van itt szó, hanem arról, amivé több mint száz éves kulturális és politikai fejlődés nyomán a világiság mára vált: olyan intézményi keret és olyan szellemiség, amely segíti a vallásosság, különösen a keresztény vallásosság elismerését a francia társadalomban.” Mgr Dagens ezután következtetéseket von le a francia katolikusok számára a kölcsönösség okán: „Legyünk óvatosak, amikor nemzetünk történelmében a kereszténység jelentőségét próbáljuk felmérni. Ugyanis a hitet nem lehet kulturális, szociális vagy politikai célokra felhasználható vallási hagyománnyá lealacsonyítani. A katolikus hagyomány elválaszthatatlan az azt sugalló krisztusi Evangéliumtól és a hozzá tartozó hívő néptől.” „Ami minket illet, állampolgárságunk és hitünk jogán szeretnénk hozzájárulni társadalmunk élni akarásához, és e társadalomban aktívan megmutatni, hogy Krisztus Evangéliuma Isten minden gyermekének szabadságát szolgálja.” (uo. 110–111) Mgr Dagens a továbbiakban részletezi azt, hogy a francia társadalom világisága és pluralizmusa milyen új kapcsolatot teremt az egyház és az állam között. Tömören így fogalmaz (114): „Politikai szóhasználattal élve azt mondhatnánk, hogy a forradalomellenes és konzervatív katolikus hagyomány, illetve az antiklerikális és haladó republikánus hagyomány közötti ellentét szinte teljesen megszűnt.” A francia főpásztorok elemzéseit tükrözik XVI. Benedek pápa franciaországi beszédei. A francia püspökök és katolikus hívek ma már nem az állam és az egyház viszonyát tartják a legfontosabb kérdésnek, hanem az egyháznak, a katolikusoknak a társadalomban elfoglalt helyét. Nem az egyház intézményébe vetik bizalmukat, hanem Istennek Krisztusban megjelent kegyelmébe és a hívő egyházi közösségbe.
Claude Dagens püspök, az idézett Levél szerzője, nemrég megjelentetett egy könyvet (Méditation sur l’église catholique en France: libre et présente, Cerf, 2008), amelyben továbbelemzi a francia katolikus egyház helyzetét, és szempontokat nyújt az új evangélizáláshoz. (A könyvet szemlerovatunkban ismertetjük.) (Sz. F.)
XVI. Benedek beszéde
Párizs, 2008. szeptember 12.
„A kereszténység a szavakban megérti a Szót, a Logoszt magát, aki kifejti misztériumát az emberi történelem sokféle valóságán keresztül. A Bibliának ez a sajátos struktúrája minden nemzedék számára új meg új kihívást jelent. Természeténél fogva kizárja mindazt, amit ma ’fundamentalizmusnak’ hívnak. Isten Szava ugyanis sohasem kizárólagosan a szöveg betűjében van jelen. Hogy elérjük, azon túl kell haladnunk, és az értelmezés folyamatának, amelyet a szövegek összességének belső dinamizmusa vezérel, élő folyamattá kell válnia. Csak együttes egészük dinamikus egységében alkot a számos könyv egy Könyvet. Isten Szava és Működése a világban csak az emberi szóban és történelemben lesz kinyilatkoztatás.” A pápa ezután Szent Pál leveleit idézve (2Kor 3,6; 3,17; 3,17) világította meg ezt a témát. Óvott a két túlzástól: egyrészt a fundamentalista fanatizmustól, másrészt az értelmezésben sokszor mutatkozó önkényes szubjektivizmustól. Isten Szavának hallgatása elvezet bennünket a végső valóságok kereséséhez, megtaláljuk az élet útját, amelyen Isten jön az emberrel való találkozáshoz, hogy ez találkozhasson Õvele. Ezért szükséges az Ige hirdetése, hogy az embereknek közvetítsük a hitet, akik aztán számot tudnak adni a bennük levő reménységről (vö. 1Pt 3,15) Az ad extra igehirdetés a kereső embereknek jó példát, alapvető sémát talál Szent Pál areopáguszi beszédében (ApCsel 17, 16–31). Miután ezt elemezte, a pápa így fejezte be párizsi beszédét: „Számos szempontból a mai helyzet különbözik attól, amelyet Szent Pál talált Athénban, de mégis több ponton van nagy hasonlóság is. Városaink nincsenek ugyan tele oltárokkal és különböző istenségeket ábrázoló képekkel. Sokak számára Isten valóban a nagy Ismeretlen lett. Mindezek ellenére, úgy, mint hajdan, amikor az istenek számos ábrázolása mögött rejtőzködve jelen volt az ismeretlen Isten kérdése, ma is, Isten távolléte idején is hallgatagon kísért a Rá vonatkozó kérdés. Quaerere Deum – keresni Istent és hagyni, hogy Õ megtaláljon bennünket: ma sem kevésbé szükséges, mint hajdanában. Az a tisztán pozitivista kultúra, amely a szubjektív szférába utalta mint nem tudományosat az Isten-kérdést, az értelem kapitulációja lenne, lemondás legemelkedettebb lehetőségeiről, és ezért a humanizmus csődje lenne, aminek következményei súlyosak lehetnének. Európa kultúráját Isten keresése és Szavának készséges hallgatása alapozta meg, ma is ez marad minden igazi kultúra alapja.”
(Szabó F.)
Hazavár az Isten. P. Nemeshegyi Péterrel beszélget Marton Árpád. Miért hiszek?-sorozat XLIX. Kairosz Kiadó Budapest. 2008. 107 o. 1500 Ft. Van egy könyvsorozat, mely bizonyos mértékig az örök életre készíti fel az olvasót. Mert mi lesz odaát? Pénz? Hírnév? Vetélkedés? Birtoklás? Tévésorozatok? Talán egyik sem, csak személyesség, személyiségcsere, kapcsolat, társaság, Isten és a szentek közössége. Ha tehát egy könyvsorozat arra épül fel, hogy egy-egy személlyel abból a célból készít interjút, hogy közkinccsé tegye az illetőben rejlő értékeket, szellemi kincseket és szépségeket, akkor ébren tartja mindazok érdeklődését, akik nyitottak az örök szépre, az örök jóra, az örök szeretetre. A szerkesztőség által kiválasztott interjúalanyok kivétel nélkül ilyen nők és ilyen férfiak, akik életükkel és tanúságtételükkel hitelesítik értékorientáltságukat, az igazsághoz való elköteleződésüket. Ezek közé tartozik az 1923-ban született Nemeshegyi Péter jezsuita szerzetes is. „Péter bácsi” hatalmas tárgyi tudást halmozott fel az eltelt évtizedek során. Õ valóban „régit és újat hoz elő kincseiből”. Nem sorolom fel életművét. Felkérésre írta a sok kiadást megért Mi a kereszténység? c. füzetet. Élettapasztalata adja, hogy mindig tömören a lényegest fogalmazza meg. Így jutott „minikatekizmusá”-hoz, mely a legeslegfontosabb igazságokat sorolja: Van Isten! – Szeret az Isten! – Velünk az Isten! – Hazavár az Isten! Nemeshegyi Péter minden művei között a legjelentősebb mégis az a készség, mellyel mindenkinek a rendelkezésére áll, aki valamilyen lelkipásztori feladatra kéri. Fiatal pap korától így felel e felkérésekre: Igen, szívesen megteszem. A kötetkében számos fontos és szép gondolat, megfontolandó tanítás és példa sorakozik, és az benne a bravúr, hogy kevés szóval is nagyon szeretni valóan, nagyon sok mindent mond el. Gyorgyovich Miklós
Vatikáni Rádió P. PETER GUMPEL S.J. XII. PIUS PÁPÁRÓL A Vatikáni Rádió magyar tagozatának megbízott felelős szerkesztője, Vertse Márta készítette a következő interjút P. Gumpellel. A teljes szöveget a tagozat honlapjáról töltöttük le.
Idén a világegyház számos kezdeményezéssel emlékezik meg a történelem egyik
rendkívül nehéz időszakában, az 1939 és 1958 között uralkodó XII. Pius
halálának 50. évfordulójáról. XVI. Benedek pápa október 9-én, a püspöki
szinódusi atyákkal koncelebrálva szentmisét mutatott be a Szent Péter-bazilikában
előde lelki üdvéért. P. Gumpel előadást tartott azon a nemzetközi tudományos találkozón, amelyet a „Kövezd ki az utat a békéhez” nevű zsidó alapítvány szervezett Rómában szeptember 15-től 17-ig. A szimpózium azt tűzte ki célul, hogy megtisztítsa XII. Pius pápaságát a hozzá kapcsolódó hamis mítoszoktól, miszerint a pápa nácibarát és antiszemita lett volna. P. Gumpel 1923-ban született Németországban, és maga is a nácizmus üldözöttje volt, mivel nemesi családja szembeszállt Hitlerrel. Nagyapját megölték, neki pedig több ízben is száműzetésbe kellett menekülnie. XII. Piust személyesen is ismerte már gyermekkorától kezdve. Több mint 100 ezer dokumentumot tanulmányozott át Pacelli pápára vonatkozóan.
Vatikáni Rádió: Milyen konkrét eredmények várhatók a nemzetközi szimpóziumtól? P. Gumpel: A találkozót az előző héten rendezték meg hétfőtől szerdáig, utána csütörtökön mindnyájunkat fogadott őszentsége Castel Gandolfóban. Majd elválik, hogy tartós hatása lesz-e ennek a szimpóziumnak, amelyet zsidók szerveztek XII. Pius védelmében. Most még túl korai lenne erre válaszolni. El kell azonban mondanom: minden reggel felhívnak telefonon az Egyesült Államokból, és arról tájékoztatnak, hogy a szimpózium nagyon erős hatást gyakorolt a közvéleményre és ez még tovább tart. Ezek a közvetlen reakciók. Hogy lesz-e tartós hatása, azt csak később tudjuk lemérni. Ami fontos, az a következő: Itt Rómában is zsidó szervezetek gyakran olyan híreket terjesztettek, hogy minden zsidó ellenzi XII. Pius boldoggá avatását. Ez a mostani szimpózium azonban többször is rámutatott: ezek a személyek csak saját nevükben nyilatkozhatnak. Nincs joguk ahhoz, hogy minden zsidó nevében szóljanak. A közvetlen hatás egyik jele, hogy Amerikában az eddig tiltakozó zsidók közül sokan kezdik elismerni, hogy sok mindenről idáig nem volt tudomásuk. Sajnos a tömegtájékoztatási eszközök gyakran egyházellenesek, és minden XII. Pius-ellenes hírt közzétesznek. Akik ellenvéleményen vannak, azok csak nagyon nehezen találnak megfelelő fórumot, legyen az kiadó, újság vagy a televízió. Ezért felkért a Szentszék, hogy adjak minél több interjút. Ezt meg is tettem hat különböző nyelven. Fontos volt XVI. Benedeknek a szimpózium résztvevőihez intézett beszéde is. Megvédte XII. Piust, és rámutatott, hogy nem lett volna semmi értelme, ha előde nyilvánosan tiltakozik a nácizmus ellen. Ezzel szemben a háttérben minden lehetséges módon segítette a kegyetlenül és igazságtalanul üldözött zsidókat Rómában és máshol. * * * VR.: Mi magyarok sokat köszönhetünk XII. Piusnak, aki különös figyelemmel kísérte a magyarországi eseményeket, kezdve Mindszenty József bíboros, magyar hercegprímás bebörtönzésétől az 1956-os forradalomig. Rövid idő lefolyása alatt Pacelli pápa három enciklikát szentelt a magyar helyzetnek. Kapcsolata az ország híveivel 1938-ra nyúlik vissza, amikor részt vett a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson. P. G.: Valóban, Pacelli bíboros XI. Pius pápa legátusaként érkezett Budapestre 1938-ban a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, és már akkor mély benyomást tett rá az ország. Nemcsak a vendégszeretet, a szívélyesség, az akkori buzgó katolikus élet miatt. Különösen nagy hatással volt rá a dunai hajókon megrendezett eucharisztikus körmenet. Számos beszédet mondott különböző nyelveken, mivel a kongresszus nemzetközi volt. Minden nemzet részt vett rajta a németeken kívül, mert Hitler megtiltotta, hogy Magyarországra menjenek ebben az időszakban. Személyes tapasztalatai tehát nagymértékben kedvezően befolyásolták Pacelli pápa magyarokhoz fűződő kapcsolatait. Én is voltam Magyarországon egy hónapig, még a kommunizmus idején. Latin nyelven tartottam előadást a papoknak a II. vatikáni zsinatról. A II. világháború során azután XII. Pius nagyon sokat tett Magyarország érdekében. Angelo Rotta érsek apostoli nuncius és a nunciatúra többi alkalmazottja révén parancsot adott, hogy segítsenek minden üldözöttnek. Angelo Rotta nuncius, akinek később a zsidók a „Világ Igaza” kitüntetést adományozták, Wallenberg svéd diplomatával és másokkal együtt zsidók életének ezreit és ezreit mentette meg. A pápa közvetlen kapcsolatba lépett Horthy admirálissal is, aki akkor Magyarország kormányzója volt. Amikor Horthyt a nácik letartóztatták és deportálták, hozzátartozói az apostoli nunciatúrára menekültek és a nuncius megmentette életüket. Befogadta őket, és az őket üldöző nácikat nem engedte be az épületbe. Ezek a tények tehát mind XII. Pius közvetlen parancsára történtek. Alkalmam volt az erre vonatkozó írásos dokumentumokat tanulmányozni. Ami Mindszenty bíborost és az 1956-os tragikus eseményeket illeti, a pápa természetesen minden tőle telhetőt megtett. A már említett három, egymást gyorsan követő enciklikában fejezte ki tiltakozását az egész világ előtt ezzel a nagy igazságtalansággal szemben. Egy rövid ideig úgy tűnt, hogy a helyzet normalizálódik, de nem sokkal később a harckocsik vérbe fojtották azoknak a forradalmát, akik ellenezték a kommunista kormányt. A pápa közelről követte az eseményeket, és valóban rendkívüli, hogy ilyen rövid időn belül három enciklikát tett közzé Magyarország védelmében az egész világ előtt ezekre a szomorú eseményekre vonatkozóan. VR.: A magyar hívek hozzá tudnának-e járulni a „Kövezd ki az utat a békéhez” alapítvány munkájához, hogy mielőbb megtisztuljon a XII. Pius pápaságáról alkotott hamis kép? P.G.: Természetesen. A „Pave the Way” a „Kövezd ki az utat a békéhez” alapítvány határozott céllal jött létre. Az alapítók, közöttük az elnök, Gary Krupp, vallásos emberek. Azt vették észre, hogy sok istenhívő és vallását gyakorló ember nem alkot egységet, hanem gyakran megosztottak. Egyrészt vannak zsidók, másrészt muzulmánok, maguk a keresztények is megosztottak, anglikánok, protestánsok, katolikusok, ortodoxok és így tovább. Az alapítók feltették a kérdést: miért ne egyesüljünk, hiszen a világ egyre mélyebbre süllyed. Az Istenbe vetett hit, az erkölcsi élet egyre inkább eltűnőben van. Az istenhívőknek belső harcok helyett közösen kellene cselekedniük. Krupp úr tehát zsidó, az egész szervezet zsidó, székhelye New Yorkban van, de Olaszországban és máshol is vannak központjaik, és kiváló munkát végeznek. A magyarok számára szerintem az a legfontosabb, hogy újságírók és más jól tájékozódott személyek terjesszék azt, ami valóban történt XII. Pius pápasága idején. Amikor itt a háború végén egy zsidó történész megtámadta Pacelli pápát, akkor egy másik zsidó, a magyar Lévai Jenő közzétett egy könyvet, amelyet én is olvastam angol nyelven. A címe is jelentős: „Az egyház nem hallgatott”. XII. Pius nem volt csöndben, hallatta szavát, és mindenki megértette őt. Érdekes, hogy a könyv elő- és utószavát egy zsidó írta, aki a Nürnbergi-perben az Egyesült Államok ügyvédje (a fővádló helyettese) volt, Dr. Robert M. W. Kempner. Kempner az elő- és utószóban elmondja: nagyon jól tudom, hogy mi történt Magyarországon, mert mint bíró én vezettem le a pert azok ellen a nácik ellen, akik ezekkel a magyar nép ellen elkövetett bűntényekkel beszennyezték magukat, és állíthatom, hogy XII. Pius minden tőle telhetőt megtett akkor is, hogy segítse a magyar népet. * * * VR.: Ön is osztozik abban a véleményben, hogy Hochhuth drámája jelentette a XII. Pius elleni befeketítő hadjárat kezdetét? P.G.: Hochhuthtal kapcsolatban a következőket kell széles körben ismertté tenni: eredetileg egy 6-7 órás színdarabot írt. Ezt teljesen lehetetlen lett volna bemutatni. Ekkor közbelépett egy bizonyos Erwin Piscato, aki nagyon tehetséges rendező és egyben buzgó kommunista volt. Már 1919-ben belépett Németországban a kommunista pártba, majd Hitler uralkodása alatt Moszkvába menekült, ahol továbbképezték. Õ adott végleges formát Hochhuth darabjának, beleillesztve olyan részleteket, amelyek minden történelmi alapot nélkülöznek. Ma minden történésznek az az egyhangú véleménye, hogy rágalmazásról van szó, amely tarthatatlan. Fontos, hogy tudják Magyarországon: Hochhuth írt egy másik színdarabot is, amelynek a címe: A katonák. Ebben nyíltan Winston Churchillt vádolta azzal, hogy megparancsolta Sikorski lengyel tábornok, a Londonban működő lengyel emigráns kormány vezetője meggyilkolását. Az igaz, hogy ez a lengyel tábornok egy súlyos repülőgép-balesetben veszítette életét Gibraltár közelében. Ezért Hochhuth azt gondolhatta, hogy megteheti ugyanazt, amit XII. Pius pápával. Nem tudta azonban, hogy a repülőgép pilótája életben maradt. A RAF (Királyi Légierők) többszörösen kitüntetett, már nyugalmazott tisztje olvasta az újságokban a hírt, és pert indított Hochhuth ellen – mondta P. Gumpel, majd hozzátette, hogy ő maga is követte a per lefolytatásának egy részét. A bíró teljes mértékben megsemmisítette Hochhuth álláspontját, a darabot Angliában betiltották, és Hochhuth nem tehette be a lábát az országba, mert azonnal letartóztatták volna. Ez a színdarab azután teljesen eltűnt. Ez tehát a módszer: egy teljesen légből kapott, hamis dolgot terjeszteni és – mint ahogy Göbbels mondta – addig ismételni, amíg az emberek el nem hiszik, hogy igaz. Churchill-lel tehát jól megjárta Hochhuth, de XII. Piusszal más a helyzet. Az egyház nem folytat le pert egy ilyen személy ellen, ezért terjedt tovább a hazugság. Érdekes, hogy a kommunista uralom alatt élő országokban, mint például Magyarországon, Hochhuth darabját legalább egyszer elő kellett adni évenként. Ez is jelzi, hogy a kommunisták álltak a befeketítő propaganda mögött, és az is érthető, hogy miért. Ugyanis XII. Pius volt az, aki 1948-ban megakadályozta, hogy Olaszország a szovjetek befolyása alá kerüljön. Ez történelmileg egészen bizonyos, a pápa beszédei és művei tanúskodnak róla. A Polgári bizottság tagjai (Comitati Civici = az Actio Cartholica politikailag elkötelezett szervezete) jártak házról házra, hogy meggyőzzék az embereket: ne szavazzanak a kommunistákra. Ez megismétlődött az ötvenes években, amikor fennállt annak a veszélye, hogy kommunista polgármestert válasszanak Rómában. A kommunisták tehát halálosan gyűlölték XII. Piust. Ezért mindent megtettek, hogy befeketítsék. Ennek a munkának kiemelkedő példája Hochhuth darabja, amelyet egy buzgó kommunista állított össze. * * * VR.: P. Gumpel, Ön egyben Isten szolgája, Kaszap István boldoggá avatási eljárásának is relátora. Hogyan áll most az ügy? P.G.: Kaszap István ügyét alaposan ismerem mint relátor, vagyis nyomozó bíró. Ragyogó életű, tiszta fiatalember volt, akinek egyre jobban elmélyült a lelkisége. Olyan fiú volt, aki imádkozott, mindent megtett, hogy másokon segítsen, egyben kiválóan sportolt és nagyon jó eredménnyel tanult. Jezsuita szeretett volna lenni, de sajnos megbetegedett, és fiatalon meghalt. Boldoggá avatása már évtizedekkel ezelőtt megtörténhetett volna. Magyarország orosz megszállása idején azonban nem volt lehetőség az eljárás lefolytatására. A híveknek megtiltották, hogy leróják tiszteletüket sírjánál, emlékét befeketítették minden lehetséges módon. Miután véget ért Magyarországon az orosz megszállás és a kommunizmus, az eljárás gyorsan haladt előre, és ennek koronájaként XVI. Benedek pápa (2006. december 16-án) elismerte Kaszap István hősies erényeit. Ez önmagában még nem elég ahhoz, hogy a hívek liturgikusan is tisztelhessék Isten Szolgáját, de a „tiszteletre méltó” cím elnyerésével jár. Most még egy csoda elismerése hiányzik, amely folyamat már eléggé előrehaladt. Én nem vagyok orvos, ezért nem tudom megítélni, hogy az orvosi bizottság, amelynek most tanulmányoznia kell az esetet a Szentszék megbízásából, valóban elismeri-e, hogy orvosilag megmagyarázhatatlan ez a váratlan, teljes és előre nem látható gyó- gyulás. A gyógyulás Kanadában történt, ahol népes magyar közösség él, és ahol – csakúgy, mint Magyarországon – Kaszap István nagy tiszteletnek örvend a hívek körében. Reméljük, hogy ezt a rendkívüli esetet csodaként elismerik, és amint ez megtörténik, örömmel jelenthetjük be a boldoggá avatást.
Centesimus annus 46. Az Egyház nagyra értékeli a demokratikus rendszert, mint olyan rendszert, amely biztosítja polgárai számára a politikai döntésekben való részvételt és garantálja a kormányzottaknak, hogy maguk válasszák meg és ellenőrizzék vezetőiket, vagy békés formában leváltsák őket, ha szükségesnek látszik. Ezért az Egyház nem helyeselheti az olyan zártkörű vezető-csoportok létrejöttét, amelyek az államhatalmat saját hasznukra vagy ideológiai céljaik megvalósítására bitorolják. [. . .] Napjainkban hajlanak az emberek arra, hogy az agnoszticizmust és a szkeptikus relativizmust olyan filozófiának és alapvető magatartási formának tekintsék, amely megfelel a politikai demokrácia követelményeinek, azokat pedig, akik meg vannak győződve arról, hogy ismerik az igazságot, és szilárdan ragaszkodnak hozzá, demokratikus szempontból megbízhatatlanoknak tartsák, mert nem fogadják el, hogy az igazságot a többség határozza meg, vagy hogy az igazság a politikai erőviszonyoknak függvényében változik. Ezzel kapcsolatban figyelembe kell venni, hogy ha nem létezik olyan végső igazság, amely a politikai cselekvést irányítja és szabályozza, akkor az eszmék és a meggyőződések könnyen a hatalmi célok eszközeivé válhatnak. Ha egy demokráciából hiányoznak az alapvető értékek, akkor az előbb-utóbb leplezett vagy leplezetlen totalitarizmusba fordul, miként atörténelem tanúsítja.
Giovanni Sale
XI. PIUS KI NEM ADOTT ENCIKLIKÁJA Az olasz jezsuiták La Civiltà Cattolica című folyóirata első augusztusi száma alaposan dokumentált cikket közöl Giovanni Sale-től XI. Pius kiadatlanul maradt enciklikájáról. Mivel a folyóirat jezsuitái is érdekelve voltak az előkészületben, saját archívumuk kiadatlan okmányait is felhasználják, hogy árnyalják és kiegészítsék bizonyos szakember-körök értelmezéseit, inszinuációit, akik szerint a jezsuiták késleltették a Humani generis unitas megjelenését az akkori rendfőnök, P. Ledóchowski közbelépésére. A Civiltà cikkének jó részét, kivonatosan közzétette az Osservatore Romano idei augusztus 2-i száma is. Az enciklika megszövegezésével XI. Pius, John LaFarge amerikai jezsuita atyát bízta meg, aki az America című folyóirat szerkesztője volt. A páter önéletrajzából részletesen megismerhetjük az enciklika genezisét. XI. Pius választása azért esett LaFarge-ra, mivel a pápa olvasta és érdekesnek találta Interracial justice című könyvét a rasszizmus ellen. Ezt a pápa közölte is a páterrel, akit 1938. június 22-én kihallgatáson fogadott. Ez akkor történt, amikor a Szentszék és az olasz fasiszta kormány között feszült lett a viszony. Július 14-én ugyanis – Mussolini kérésére – közzétették fasiszta „tudósok” Kiáltványát a fajgyűlöletről. Ezzel Mussolini csatlakozott a német nácizmushoz. XI. Pius rögtön reagált. Másnap egy nővércsoportot fogadva kijelentette: „Nemcsak egyik-másik állítása téves (ti. a kiáltványnak), hanem az egész tan szellemisége ellentétes a krisztusi hittel.” A Rómában tartózkodó LaFarge tájékoztatta titkos megbízatásáról Ledóchowski jezsuita generálist, aki a tervet furcsának találta, de intézkedett, hogy LaFarge nyugodtan dolgozhasson a legnagyobb titoktartással. P. LaFarge Párizsba utazott, segítőjének a generális kijelölt még két jezsuitát: a német G. Gundlachot, aki már dolgozott XI. Pius Mit brennender Sorge kezdetű enciklikáján (és akit a Gestapo figyelt egy a Vatikáni Rádióban elhangzott náciellenes előadása miatt), a másik a francia G. Desbuquois, aki a Párizs melletti „Action Populaire” szociális központ munkatársa volt és a társadalmi morális szakembere. Õ is részt vett már pápai dokumentumok szerkesztésében. Végül a három jezsuita mellé rendelték H. Bachtot, akinek majd az enciklika latin fordítását kellett elkészíteni. A három jezsuita 1938 fullasztó meleg nyarán Párizsban megfeszített munkával elkészítette az enciklika francia nyelvű tervezetét, szeptember végén már kész volt. LaFarge személyesen akarta átnyújtani a pápának, de Ledóchowski generális azt ajánlotta neki, hogy utazzon vissza az Egyesült Államokba, mert még ellenőrizteti a szöveget. Tény az, hogy LaFarge rövid ideig a római Kúrián, a jezsuita központi házban lakott. Az enciklika szövegtervezetét P. Generálisnál hagyta, ő pedig október elsején visszautazott az USA-ba. Az enciklika tartalmát, a szövegtervezeten kívül, még két dokumentumból ismerhetjük meg. Az egyik az enciklika tervének kifejtése, a másik LaFarge 1938. október 28-án kelt, XI. Piushoz írt levele. Ez utóbbiban LaFarge kifejti a kidolgozásnál követett módszert, majd összefoglalja az alapvető érvelést, a katolikus tanítás két elvét: az emberi személy méltósága és az emberi nem egysége, éspedig az emberi értelem és a hit fényében, de számolva a tapasztalattal is. Amikor az emberi nem egységéről és a társadalmi élet pluralitásáról ír, kitérőt tesz a nacionalizmusról, a rasszizmusról és a zsidó kérdésről. Itáliában és Németországban ez a kérdés lett a legégetőbb, mivel szeptember elején az olasz fasiszta kormány is elfogadta a német faji megkülönböztetés elveit, amely főleg a zsidókat sújtotta. XI. Pius több alkalommal beszélt a rasszizmusról, ami nagyon nem tetszett Mussolininak. Idézzünk híres, szeptember 7-i beszédéből, amelyet egy csoport belga zarándok előtt mondott el: „Nem lehet a keresztényeknek részt venniük az antiszemitizmusban. Elismerjük mindenkinek az önvédelem jogát, hogy megfelelő eszközöket alkalmazzon mindaz ellen, ami fenyegeti jogos érdekeit. De az antiszemitizmus megengedhetetlen. Mi spirituálisan szemiták vagyunk.” E beszédben is és más megnyilatkozásaiban is, voltak új elemek (az antiszemitizmus elítélése), de a hagyományos antijudaizmusra való utalások is: az államnak joga van védekeznie a zsidók veszélyes működése ellen. A pápa beszédeinek elemeit felvették az enciklika fogalmazványába. Hangsúlyozzuk, hogy a Civiltà cikke mindig az enciklika fogalmazványáról (bozza) beszél, hiszen nem készült el véglegesen. P. Ledóchowski szerint ugyanis még nem felelt meg az enciklikák stílusának és XI. Pius mentalitásának. Ezért a rendfőnök megbízta a Civiltà egyik munkatársát, P. Rosát: nézze át a szöveget és mondja meg neki, hogy mint első szkéma benyújtható-e a pápának. P. Rosa, bár már nagyon beteg volt, munkához látott, hogy újrafogalmazza a szöveget. De a munkát nem tudta befejezni, mert 1938. november 26-án elhunyt. P. Gundlach, megtudva, hogy az enciklika tervezetét még mindig nem adták át a pápának, levelet írt P. LaFarge-nak, értesítve arról, hogy a Generális késlelteti az átadást. Külsők ezt szabotázsnak tarthatják. Azt ajánlja neki, írjon a pápának erről, hiszen közvetlenül őt bízta meg az enciklika megszerkesztésével. Ekkor írta LaFarge XI. Piusnak az 1938. október 28-i levelet, amelyről már szóltunk. Tájékoztatta a pápát, hogy a jezsuita Generális miként intézkedett. A Civiltà dokumentációjából kitűnik, hogy az enciklikát, más dokumentumokkal együtt, csak 1939. január 21-én küldték át a Vatikánba. Ledóchowski leveléből kitűnik, hogy a pápa, Mons. Tardini révén kérette a fogalmazványt: a Generális megmagyarázta, hogy P. Rosával azért akarta átdolgoztatni, hogy jobban megfeleljen a pápa kívánságainak. Szakemberek nem fogadják el a Generális érvét. Azt gyanítják, hogy ideológiai megfontolásokból késleltette három hónapig átküldését, vagyis „szabotálta” a totalitárius rendszerek elleni enciklika közzétételét attól tartva, hogy még feszültebb lesz a viszony a Szentszék és ezek között az államok között. Úgy látszik, hogy a rasszizmus és az antiszemitizmus kérdése, amely XI. Pius szívén feküdt, a Generálisnak másodlagos kérdés volt, azért is, mert főleg a materialista és ateista kommunizmust tartotta a fő ellenségnek. Ezt a véleményt képviselik azok francia történészek (Georges Passelecq és Bernard Suchecky), akik 1995-ben megjelentették a XI. Pius által ki nem adott enciklikát. Eredeti szövege francia, és lényegében megegyezik a Civiltà archívumában őrzöttel. Azóta más nyelvekre is lefordították. Az utóbbi években több könyv, tanulmány jelent meg az egész kérdéskörről. Az enciklika legjelentősebb része a második, rövid fejezet, amely a zsidókról és az antiszemitizmusról szól. Idézem: „Azok, akik a fajt e jogtalanul kisajátított (usurpato) piedesztálra emelték, rossz szolgálatot tettek az emberiségnek. Mert semmit sem tettek azért, hogy az emberiség az egység felé menjen, amelyre áhítozik.” Sőt e teóriák újabb korlátokat állítottak egyazon állam polgárai közé, mivel egyeseket fajilag alacsonyabb rendűeknek tekintenek. A faji tisztaságról szóló teória „egyedül a zsidók elleni harcban végződik, ez a harc nem különbözik sem indítékai, sem módszere szerint – hacsak rendszeres kegyetlensége révén nem – attól az üldözéstől, amely az ókortól mindenütt a zsidókat érte.” Ezután így folytatódik: „Ha egyszer kirobban az üldözés, személyek millióit megfosztják ugyanabban a hazában legelemibb jogaiktól és állampolgári kiváltságaiktól, megtagadják tőlük a törvény védelmét az erőszak és a lopás ellen, a sértések és a megszégyenítés napirenden vannak. (…) A legelemibb igazságosság visszautasítása a zsidókkal szemben ezerszámra kényszeríti őket a számkivetésre. A föld egyik széléről a másikra bolyongva, erőforrásoktól megfosztva, teher lesznek önmaguk és az egész emberiség számára.” Az enciklika szerkesztői, akik leleplezik az antiszemitizmust és az európai zsidók törvény általi üldözését, kitérnek az ún. zsidó kérdésre, amelyet az igazságosság és emberiesség szerint kellene megoldani. Ezt írják: „A zsidó kérdés lényegileg nem faji kérdés, nem nemzet vagy földrajzi nemzetiség, nem is állampolgárság kérdése, hanem vallási kérdés, és Krisztus eljövetele után a kereszténység kérdése.” Ez utóbbi megállapítás valójában a hagyományos antijudaizmus álláspontja, állapítja meg a Civiltà munkatársa, P. Sale. Láthatjuk, hogy az enciklika tervezetének felfogása még elmarad a II. vatikáni zsinatnak az antiszemitizmusról vallott tanítása, főleg a katolikus egyház későbbi megnyilatkozásai mögött, amelyek kizárják a hagyományos antijudaizmust is. Amikor az enciklika tervezete a Civiltàtól megérkezett a Vatikánba, 1939. január 21-én, XI. Pius már súlyos beteg volt, és pár héttel később, 1939. február 10-én meghalt. A Civiltà szerkesztője végül felveti a kérdést: vajon az enciklika közzétételének elmulasztása – mai szemmel nézve – pozitív vagy negatív a katolikus egyház és a zsidóság viszonyának megítélése szempontjából? A vélemények e kérdésben eltérők. Egyesek szerint, mivel a hagyományos antijudaizmus nyomai még megtalálhatók a tervezetben, jobb, hogy nem jelent meg, mert esetleg negatívan befolyásolta volna a II. vatikáni zsinat határozatát a kérdésben. Mások szerint viszont, az említett korlátok ellenére is jó lett volna közzététele, mert segítette volna a keresztény közösséget, hogy határozottan szembeforduljon az antiszemitizmussal, a fajgyűlölettel. Mindenestre a Civiltà cikke végén a jezsuita szerző, P. Sale leszögezi: „Tévednek azok, akik a Humani generis unitas kezdetű enciklika fogalmazványának elmaradt közzétételét a római kúria titkos intrikáival és a jezsuiták sötét összeesküvésével próbálják magyarázni, mert valójában P. Rosa és XI. Pius halála akadályozta meg a tervezett körlevél megjelenését.
Szabó Ferenc HATVANÉVES AZ EGYHÁZAK VILÁGTANÁCSA Augusztus 28-án az amszterdami új templomban (Nieuwe Kerk) istentisztelettel emlékeztek meg az Egyházak Világtanácsa (Ökumenikus Tanácsa) megalakulásának 60. évfordulójáról. Ugyanebben a templomban tartották ugyanis 1948. augusztus 23-án a Világtanács alakuló közgyűlésének istentiszteletét. Akkor 147 tagegyház vett részt az ünnepségen, ma már 350 protestáns, anglikán, ortodox, ókatolikus és régi keleti egyház tartozik a szervezethez, amelynek jelenlegi titkára Samuel Kobia kenyai metodista lelkész. A római katolikus egyház nem tagja a Világtanácsnak, de főleg a II. vatikáni zsinat óta szoros kapcsolatot tart fenn vele az Egységtitkárság, illetve újabban a Keresztény Egység Pápai Tanácsa révén. (Kathpress, 28. 08. 2008) Az ökumenikus mozgalom eredetét általában a XX. század elejére teszik. A protestáns missziós munka tapasztalata (Indiában) az volt, hogy a keresztények megosztottsága, a tanításbeli és vallásgyakorlatbeli különbségek erősen akadályozzák az evangélium terjesztését. Az 1910-ben Edinburgh-ben tartott protestáns Nemzetközi Missziós Konferencián ezt több küldött szóvá tette, hangsúlyozva, hogy Krisztus szándéka szerint egységnek kell lenni a tanításban és a szentségek közösségében. Az itt elhangzott elvi megállapításokat az első világháború után gyakorlati tettek követték. Az egyházak közös szervezetének létrehozását már 1917-ben Uppsalában Söderblom érsek sürgette, 1920-ban pedig a konstantinápolyi pátriárka ajánlotta valamennyi egyházhoz írt levelében, hogy az egyházak egyesüljenek valamilyen közösségi szervezetben. Az ökumenikus mozgalom két ágának, a gyakorlati kereszténység és a hitbeli egység konferenciái egyengették az ökumenikus tanács létrehozásának útját. Az 1937-es edinburghi határozat nyomán Temple anglikán érsek vette kezébe az ügyet. 1938-ban Utrechtben megalakult a leendő tanács 14 tagból álló szervezőbizottsága, de csak a háború után, 1948-ban, Amszterdamban alakult meg az Egyházak Világtanácsa. Az alakuló ülésen elfogadott alkotmány szerint az Egyházak Ökumenikus Tanácsa (EÖT) „azon egyházak testvéri társulása (fellowship), amelyek elfogadják a mi Urunkat, Jézus Krisztust mint Istent és Üdvözítőt.” Ezt a minimális hitvallást 1961-ben, Újdelhiben, az ortodox delegátusok és több protestáns képviselő javaslatára úgy bővítették ki, hogy a szövegben említés történik a Szentháromságról, valamint arról is, hogy Krisztus megvallása a Szentíráson alapul. Az új szöveg szerint az EÖT „azon egyházak társulása, amelyek a Szentírás szerint Istennek és Üdvözítőnek vallják Urunkat, Jézus Krisztust, és az a törekvésük, hogy válaszoljanak közös hivatásukra az egy Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek dicsőségére.” Az EÖT tehát pozitív keresztény hitvalláson alapul, de nem egyház, nem szuperegyház, hanem egyházak testvéri társulása (fellowship). A működési szabályzat leírja a felvételekhez alkalmazott kritériumokat. Az „egyház” kifejezés meghatározatlan marad, mert nincs leírva az egyház mivolta, bár a szövegösszefüggésből kiolvasható, hogy a tagság feltételez bizonyos egyháztani alaptételeket. A tagegyházak függetlenek maradnak, tehát joguk van elfogadni vagy visszautasítani az EÖT nyilatkozatait, döntéseit, határozatait. 1950-ben a központi bizottság torontói határozata pontosabban meghatározta a tagegyházaknak az EÖT-hoz való viszonyát. A szövegek elismerik, hogy az egyház bizonyos elemei mindegyik egyházban megtalálhatók, és ez az egyházközi párbeszédnek és az egységkeresésnek nélkülözhetetlen alapja. 1952-ben Lundban elfogadták a következő Krisztus-központú elvet: „Ha igyekszünk közelebb jutni Krisztushoz, egymáshoz is közelebb jutunk.” E „konvergens” módszerrel kibontakozott az ökumenikus párbeszéd, amelyben a zsinat óta a katolikus egyház is részt vesz, bár – mint mondtuk – még nem tagja az Egyházak Ökumenikus Tanácsának. „Ennek a módszernek köszönhető – állapítja meg Békés Gellért bencés teológus –, hogy legalábbis a hit néhány alapvető kérdésében, mint amilyen pl. Krisztus és az egyház viszonya, a Szentírás és a szenthagyomány összetartozása, keresztség, Eucharisztia és papi szolgálat, bizonyos egyetértés jöhetett létre. A hitbeli egység négy konferenciája (Montreal 1963, Leuven 1971, Accra 1974, Lima 1982) és az Egyházak Ökumenikus Tanácsának négy közgyűlése (Uppsala 1968, Nairobi 1975, Vancouver 1983, Camberra 1991) enélkül eredménytelen lett volna, és enélkül a II. vatikáni zsinaton a római katolikus egyház sem kapcsolódhatott volna partnerként az egyházközi dialógusba. Ez a módszer tette ugyanis lehetővé, hogy a teológusok valóban azt keressék, ami összeköti az egyházakat, s nem azt, ami szétválasztja őket. (…) Ha az egyházak újra meg akarják találni a teljes közösségüket – s az ökumenikus mozgalommal voltaképpen ezt akarják – azt csakis Krisztus személyében találhatják meg. Õ az egyház egységének forrása és központja.” (Békés G. OSB: Krisztusban mindnyájan egy, 1993, 121–122.)
|