A MAGYAR JEZSUITA
RENDTARTOMÁNY CENTENÁRIUMA


Bikfalvi Géza

SZÁZ ÉV – MADÁRTÁVLATBÓL

Az önálló magyar jezsuita rendtartomány
első száz esztendejének rövid áttekintése

A magyar jezsuiták önálló tartományba való tömörülése már évszázadokkal ezelőtt felmerült, de a változó politikai helyzet miatt mindig meghiúsult. Az első kedvező lépés 1871-ben történt, amikor az osztrák tartományból osztrák–magyar tartomány lett, de az óriási területen tevékenykedő közös provincia igazgatása szükségtelenül nagy terheket rótt a vezetésre és lassította a fejlődést. Az is megfigyelhető volt, hogy a közös tartományba kevesebb magyar jelentkezett. Mindezek megfontolása után, de elég váratlanul, az akkori rendfőnök Franz Wernz, a kassai vértanúk ünnepén, 1909. szeptember 7-én dekrétummal megalapította az önálló és független magyar jezsuita rendtartományt. Az első tartományfőnöknek Bús Jakab jezsuita atyát nevezte ki. A magyar jezsuiták mindig békében és barátságban munkálkodtak osztrák testvéreikkel, ezért a szétválás is nagyon nyugodt körülmények között zajlott le. Sőt a felmerülő ideiglenes emberhiányt osztrák testvérek segítségével hidalták át. Nagyon sok osztrák, német és svájci születésű jezsuita választotta magának működési területéül Magyarországot; a magyar nyelvet megtanulva, a kultúráját felvállalva munkálkodtak közösen a magyar jezsuitákkal.

A jezsuiták XIX. század végi budapesti megtelepedése után, a saját templomukat és rendházukat a Scitovszky tér (ma Lőrinc pap tér) és a Mária utca sarkán építették fel. A templomot és a hozzá szervesen kapcsolódó rendházat Kauser József tervezte francia–román történeti stílusban. A templom építkezése 1909. április 27-én fejeződött be, akkor szentelte fel Kohl Medárd püspök, a betegeskedő hercegprímás képviseletében. Az új templomot Jézus Szentséges Szívének ajánlották fel, amely a hozzá tartozó rendházzal együtt az új tartomány központja lett.

Az önálló templommal és saját rendházzal rendelkező budapesti jezsuitáknak nagyon hamar kibővült a munkaterületük, bár számuk csak lassan növekedett. A jezsuita templom pezsgő hitéletét a kívülállók is elismerték, így írtak róla: „Jézus Szentséges Szívének a temploma Budapest hitéletének az egész városra kiható élénk központjává fejlődött.”

A múlt század első évtizedében meghatározó jelentőségű személyek kerültek az önálló magyar rendtartomány központjába: Bóta Ernő, Bíró X. Ferenc és Bangha Béla, akik munkájukkal, a Jézus Szíve-tisztelettel, a Mária Kongregációkkal, a sajtóapostolkodással és megannyi más apostoli munkával évtizedeken keresztül meghatározták a jezsuiták életét és tevékenységét, valamint nagy hatással voltak az egész magyar egyházi életre is.

Bús Jakab legnagyobb szabású terve egy kongregációs otthon megteremtése, a tartományfőnöki kinevezése után kezdett a megvalósulás útjára lépni. A szükséges anyagiakat részint egy tárgysorsjátékból befolyt gyűjtésből, részint a Vallásalap segítségével teremtették elő. A Kongregációs Otthon 1911–1912-ben rekordidő alatt épült fel. Az Otthont kiváló gyakorlatias érzékkel, főleg pasztorális céloknak megfelelően tervezték és rendezték be. Így válhatott az épület a jezsuita rend budapesti tevékenységének nélkülözhetetlen színterévé.

A Mária Kongregáció lapot Bangha Béla fejlesztette néhány év alatt nagy közkedveltségnek örvendő vallásos orgánummá. A Mária Kongregáció mellett Bangha 1912 karácsonyán megindította a Magyar Kultúrát (1912–1944), az első igazi katolikus szellemiségű társadalmi, politikai és kulturális folyóiratot. Kiváló munkatársai segítségével, az ország katolikus szellemi krémjét bevonva, újszerű, minden vonatkozásában korszerű, harcos katolikus sajtóterméket adtak a katolikus hívek kezébe. A szűkebb szerkesztőségben Bernhard Zsigmond a tudományt, Baranyay Jusztin OCist. a közéleti tájékoztatást, a protestáns Burján Károly a harcos publicisztikát képviselte. A későbbi évtizedekben a Magyar Kultúra országos elismertségű, vezető lappá nőtte ki magát, amelynek a szava és álláspontja meghatározó és sokszor perdöntő volt a politikai és az egyházi életben.

Az új alapítások között nagy szerepet játszott az 1912-ben Pécsett megnyílt Pius gimnázium, így a jezsuiták a régivel (Kalocsa) együtt folytathatták a több évszázados múlttal rendelkező pedagógiai munkájukat, amely nagy elismerésnek örvendett.

1914-ben Bíró Ferenc indította el, a maga korában teljesen újszerű, vallásos újságot, A Szív címen, amely a jezsuiták egyik leginkább ismert, a társadalom széles köreiben terjesztett sajtóorgánuma lett.

Az első világháború után az országot ért területi változások magát a rendet is érintették. A nagyszombati és a pozsonyi rendházak Csehszlovákiához, a szatmári Romániához, a nagyszombati újoncház 1920-ban ugyancsak Csehszlovákiához került. Ekkor a noviciátus Szegedre költözött, 1922-ben, pedig már Érden volt. 1928-ra felépült Budapesten az új, tágas újoncház és mellette a lelkigyakorlatos ház, a Manréza, s ezzel ez a kérdés végleg megoldódott.

A pozsonyi bölcseleti főiskola 1910-ben Innsbruckba költözött, ahol így a magyarországi teológusok mellett a filozófusok is tanultak. A háborús nehézségek miatt 1918-tól a filozófusok Kalocsán kaptak helyet. 1922-ben Szegedre költözött a filozófia, 1936-ban, pedig Budapestre. Majd 1939–1945-ben Kassán volt, ahonnan visszakerült Szegedre. A teológusok javarésze Innsbruckban tanult, majd 1930-tól egy kisebb csoport Szegeden, 1938-tól az innsbruckiak is ide kerültek haza.

1936-ban megnyílt az új jezsuita rendház plébániával egybekötve Hódmezővásárhelyen, ahol elsősorban a szegedi teológusok szerezték meg a pasztorális gyakorlatukat a környező tanyavilág lelkipásztori ellátásával.

A megváltozott gazdasági helyzetben a jezsuiták egyre inkább a szociális kérdések segítésén munkálkodtak. A nagy világgazdasági válság idején, Budapesten 1929-től működött az ún. „Szegénykonyha” a Kongregációs Otthon alagsorában, amelyet a Jézus Szíve Szövetség tartott fent. Szintén 1929 tavaszától kezdte el munkáját Kipper Károly vezetésével az Elhelyező Iroda, amely munkaerő-közvetítéssel foglalkozott. Az egyes rendházak rendszeresen segítették élelemmel, ruházattal és lelki vigasszal a városuk szélén, a nyomortelepeken élőket és az ínséget szenvedőket. Bíró Ferenc megalkotta a szegényeket segítő szociális akciók elméleti és gyakorlati elveit, a kor pápai és jezsuita útmutatásai alapján.

A magyar provincia nevében az első világháború után Somogyi Jenő provinciális felajánlást tett, hogy ha a magyar jezsuiták emberi életáldozat nélkül átvészelik a proletárdiktatúrát, missziós küldetést vállalnak. Először Finnországra, majd Törökországra gondoltak, hogy rokon népek körében terjesszék a katolikus hitet. Törökországban el is indult egy kisebb misszió, az ott élő magyar és más nyelvű katolikusok gondozására, de a rend római általános rendfőnöke inkább Kínát ajánlotta fel a magyar jezsuiták számára mint megtérítendő pogány missziós területet. A Kína középső részén fekvő Táming környékét kapták. A pápai határozat alapján 1936. március 26-án Szarvas Miklóst apostoli kormányzóvá és az általános rendfőnök által missziós főnökké nevezték ki, egyben a támingi misszió területén született kínai jezsuitákat a magyar rendtartományhoz csatolták. (E misszióról bővebben szól Vámos Péter következő írása.)

Az általános missziós gondolat és eszme terjesztésére alapították a Katolikus Missziók a Tengerentúli Országokban című képes havi folyóiratot, ennek az utóda volt a Katolikus Missziók, amely kiemelten támogatta a támingi magyar missziót, de széles kitekintésű missziós folyóirat volt.

1930-tól a provincia vállalta a szegedi egyházmegyeközi szeminárium vezetését. A jezsuiták tudatosan törekedtek az ország vallási felsőoktatásában való nagyobb részvételre.

Az ország vidéki életében nagyon jelentős szerepet játszott az 1935-ben megalapított, katolikus parasztifjúsági szervezet, a KALOT, a „Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete”, amely Kerkai Jenő szellemi műve volt.

Kispesten 1939-re készült el a templom és a rendház. Az egykori magyar területek visszacsatolása után, a jezsuiták két régi házukat kapták vissza Kassán és Szatmárnémetiben, illetve Kolozsváron missziós állomást alapítottak.

A jezsuita rend élete a nyilas hatalomátvétel után lassan megváltozott, elkezdődött az üldözött zsidók mentése és elrejtése. A lelkipásztori munka is megváltozott, a folyóiratok nem jelenhettek meg, kivéve A Szívet, de ennek is szünetelt a megjelenése a technikai problémák, papírhiány, nyomdai kapacitás és szállítás miatt. Budapesten a szüntelen angolszász és szovjet bombázások következtében a rendház és a Kongregációs Otthon, majd később a templom pincéjében rendezkedtek be a lakók. Az egész központ hatalmas épülettömbje süllyedő hajóhoz kezdett hasonlítani, mivel egyre több ember keresett menedéket a falak között. A zsidómentésben oroszlánrészt vállalt Jánosi József, aki a svéd vöröskereszt, valamint a pápai nunciatúra menleveleivel az üldözöttek százait mentette meg a csaknem bizonyos haláltól. Igen sokat tett az üldözött zsidók megmentése érdekében Raile Jakab, akit a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet – egyedüli magyar jezsuitaként – a Világ Igazai kitüntetésben részesített. Raile, Köhler lazarista atya mellett, a budapesti mentési akció egyik legfőbb irányítója volt. Valóságos legendakör vette körül, egész nap járta a várost, hamis keresztleveleket szerzett, alig múlt el nap, hogy egy-két újabb védenccel ne szaporította volna a létszámot.

A világháború után, az utolsó alapítás 1948-ban történt Kaposváron. Itt a jezsuiták a Szent Imre-templomot vették át, és a középiskolákban tanítottak hittant.

A berendezkedő kommunista hatalom egyre szűkebbre szabta az Egyház mozgásterét, ez érzékenyen érintette a jezsuita rend életét is. Államosították az intézményeinek, iskoláinak és birtokainak döntő többségét, a folyóiratok nem indulhattak újra. Egyedül A Szív jelentett sajtóapostolkodási lehetőséget és egyben anyagi bevételt a rend számára.

1950 tavaszától fokozatosan igénybe vették az egyes szerzetesrendek ingatlanait. A magyar jezsuiták zugligeti lelkigyakorlatos házát és noviciátusát, a Manrézát már 1950. május 19-én megszállták a rendőrök, és három napon belül ki kellett üríteni, mert átvette a Belügyminisztérium a Határőrség Központi Parancsnoksága részére. 1950. június 18-án éjjel központi támadást intéztek minden rendház ellen. Csak negyedórára, némi személyi holmi összeszedésére hagytak időt, majd zárt ponyvás teherautókon kényszerlakhelyre hurcolták a szerzeteseket.

A jezsuiták többségét is internálták, kényszerlakhelyre költöztették és később sokukat ártatlanul hosszú börtönbüntetésre ítéltek. A magyar provincia tagjai közül hetvenhét jezsuita közel 240 évet töltött börtönben, bár összesen 1067 évre ítélték őket.

A szerzeteseknek házaik elvétele után lakást és munkát kellett keresniük. A jezsuiták közül többen volt templomukban teljesíthettek szolgálatot, vagy a világi papság munkáját segítették, de ez rövid ideig tartott, utána pedig néhányukat az egyházmegyei keretben más helyen foglalkoztatták, de a többségüknek új megélhetési lehetőséget kellett keresni. Akiket nem vettek át a püspökök, azoknak az életkörülményei változatosak voltak. Jelentős volt azok száma – atyák és testvérek is –, akik mint kántorok, harangozók, sekrestyések, egyházközségi pénzbeszedők, plébániai adminisztrátorok segítették a lelkipásztori munkát. Néhányan tanári állást vállalhattak. Az elhelyezkedés szempontjából jelentős volt azoknak a száma is, akik az Egyházi Szeretetszolgálat keretében létesített egyházi és állami fenntartású szociális otthonokban nyertek elfoglaltságot. Az idős atyák és testvérek egy nagyobb csoportja, akik már munkavégzésre nem voltak alkalmasak, az újonnan alapított pannonhalmi állami Szociális Otthonban nyertek elhelyezést.

A szerzetesrendek megszüntetése után a magyar rendtartomány két részre szakadt: az I. szekcióba a Magyarországon maradt jezsuiták kerültek, akik a rendszerváltás idejéig hivatalosan nem, csak illegálisan működhettek, de a rendszer „puhulása” után egyre inkább visszatérhettek a pasztorális munkaterületekre. A II. szekcióban pedig a külföldre került jezsuiták dolgoztak, akiknek egy része még hivatalos papírokkal hagyta el az országot, de a többségük, főként a tanuló rendtagok, illegálisan, szökve voltak kénytelenek távozni.

Az 1949 decemberében külföldi tartományfőnöknek kinevezett Reisz Elemér hatáskörébe összesen 123 magyar jezsuita tartozott. Kifejezetten magyar ház volt a szegedi bölcseleti-hittudományi főiskola jogutódja az olaszországi Chieriben 1949–1951, majd Leuvenben 1951–1954 között. A többiek 22 rendtartományban éltek szétszórva különböző munkaterületen. Átvette a rendtartomány a kanadai magyar plébániákat: Toronto, Hamilton, Courtland, Vancouver, Montreal és London (Ont.). 1978-ban létesült Torontóban a magyar noviciátus. Kifejezetten a rendtartomány feladatának számított a Vatikáni Rádió magyar műsorának a szerkesztése a háború utáni első évek óta. Ki kell emelnünk néhány atya hosszantartó munkáját: Orbán Miklós 1951–1971, Szabó Ferenc 1967–1992, Nagy Ferenc 1971–1980.

Az ötvenes évektől kezdve mintegy négy évtizeden keresztül végezte Ladányi László Kínát figyelő és elemző munkáját. Hongkongban hetente megjelenő folyóirata a világ legjobb szakforrásaként szolgált a Kínával foglalkozó szakemberek és politikusok számára.

A magyarországi katolikus egyház számára pótolhatatlan munkát végzett a bécsi Magyar Egyházszociológiai Intézet. Morel Gyula alapította 1958-ban. András Imre 1961-ben kapcsolódott bele az Intézet munkájába, majd munkássága – tanulmányai, cikkei, hírösszeállításai – alapján a szabad világ, és kerülő utakon a hazai közvélemény is, értesült Magyarország valós vallási helyzetéről.

A rendtartomány tagjai közül aránylag sokan dolgoztak nem kifejezetten magyar munkában, hanem a Jézus Társasága és az Egyház szolgálatában. Első helyen kell említenünk az egyetemi és főiskolai (szemináriumi) tanárságot. Különösen elismert és keresett professzorok voltak a maguk szakterületén: Ádám János, Babos István, Hegyi Márton (New York), Horváth Tibor, Msgr. Miklósházy Attila (Toronto), Õrsy László, Sebes József, Zrínyi József (Washington), Benkő Antal, Hauser József (Rio de Janeiro), Nemeshegyi Péter (Tokió), Szabó László (Bejrút), Nemesszeghy Ervin (London), Muzslay István (Leuven), Weissmahr Béla (München), Morel Gyula, Vass György (Innsbruck).

A külföldi magyar papságot fogta össze 1956-tól a Magyar Papi Egység mozgalom, melyben alapításától kezdve vezető szerepet játszott Õry Miklós, de többen mások is. Hasonló nevű folyóiratuk szép fejlődésnek indult, és főleg névváltoztatása után Szolgálat cím alatt a külföldi és a hazai magyar papság, valamint a katolikus értelmiség fontos szellemi és lelki tápláléka lett. A „rendszerváltozás” után, 1991-ben átalakult a folyóirat, amely azóta főleg világi értelmiségiek számára világnézeti, lelkiségi és kulturális írásokat közöl. A Távlatok 1992-ben Bécsből hazaköltözött Budapestre, az új, Sodrás utcában létesített Faludi Ferenc Házba, amely az írók háza lett. Itt szerkesztik A Szív újságot is. Mellette áll a Szent Imre-ház novíciusoknak, fiataloknak.

A magyarországi rendszerváltozás nagyon pozitív hatással volt a jezsuiták életére és jogi helyzetére. A „kislépések” politikájának szellemében Lékai László esztergomi bíboros, egyházmegyei keretben működőként Kelényi Tibor jezsuita atyát nevezte ki 1986. május 1-ével a pesti Jézus Szíve-templom igazgatójának. 1989. szeptember 7-én pedig Paskai László esztergomi bíboros prímás hivatalosan is visszaadta a Jézus Szíve-templomot a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományának. Ezen év december 4-én, a Művelődésügyi Minisztérium államtitkára hivatalosan értesítette a provinciálist, hogy a magyar rendtartomány újból elismert jogi személy: megkezdődhetett a jezsuita élet újjászervezése.

Az újjászülető rendtartomány a hazatérő rendtagok segítségével újból átvette a kispesti és hódmezővásárhelyi plébániákat és a szegedi templomot. Előbb Hódmezővásárhelyen, majd Szegeden megnyílt a noviciátus. 1994-ben Miskolcon elkezdte az oktatást a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium, amely nagyon rövid idő alatt az ország legjobb középiskolái közé emelkedett, valamint megkezdte működését az elsősorban posztgraduális képzést segítő Faludi Ferenc Akadémia. A felsőoktatási képzéshez kapcsolódik a Szent Ignác Szakkollégium. Az egykori zugligeti Manréza épülete helyett pedig mint csereingatlant megkapta a rend az egykori dobogókői pártüdülőt, ahol egy lelkigyakorlatos és konferenciaközpont alakult. Szintén lelkigyakorlatokat adnak a püspökszentlászlói Életrendezés Házában. 2003-tól fokozatosan visszaadták a budapesti Kongregációs Otthon épületét, amely Párbeszéd Háza néven a XXI. század magyar jezsuita műveinek nyújt helyet. Kiemelkedik a Jezsuita Stúdió munkája, ahol különböző rádiós és filmes műsorokat készítenek; fellendült a saját jezsuita könyvkiadás, de jezsuita szerzők tollából viszonylag sok könyv jelenik meg más kiadóknál is. A hagyományos és az új jezsuita értékek közvetítésében fontos feladatot tölt be a parbeszed.com nevű honlap is, amely a mai kor technikájával igyekszik megszólítani a társadalmat.

A megváltozott világban a magyar jezsuiták, ugyan fogyatkozó számban, de a világi munkatársakra mind jobban támaszkodva végzik elkötelezett munkájukat, a régi, jól bevált Szent Ignác-i lelkiség alapján, a boldogabb és jobb jövő érdekében, az egyház és a köz javára.


Vámos Péter

AZ ÖNÁLLÓ MAGYAR JEZSUITA
MISSZIÓ KÍNÁBAN
1

Az önálló magyar jezsuita rendtartomány egyetlen külmissziója Kínában működött. A külmisszió vállalásának gondolata a Tanácsköztársaság idején született meg. Somogyi Jenő provinciális 1919-ben fogadalmat tett: ha sértetlenül túlélik a proletárdiktatúrát, akkor valahol a világban hittérítő küldetést vállalnak. A provincia és a rend vezetésének választása Kínára esett.

Miért éppen Kína?

A világ legnépesebb országa puszta létével folyamatos kihívást jelentett a hit terjesztését célul kitűző keresztények számára. Az első misszionáriusok a 7. században jelentek meg Kínában. A 14. század elején Pekingnek ferences püspöke volt. A kereszténység és egyben a nyugati kultúra napjainkig tartó folyamatos jelenlétét a Középső Birodalomban mégis a jezsuiták, Matteo Ricci és társai alapozták meg a 16. század végén.

A Kínai Népköztársaság (KNK) megalakulását (1949) megelőző évszázadban Kínában, illetve az akkor még brit fennhatóság alatt álló Hongkongban – és a portugálok által irányított Makaón – összesen tizenegy jezsuita misszió működött. Elsőként franciák érkeztek. Miután a 19. század közepén lezajlott ópiumháborúkat lezáró egyenlőtlen békeszerződések értelmében a külföldiek előtt megnyitott városokban a keresztény misszionáriusok szabadon tevékenykedhettek, a párizsi rendtartomány Sanghajban alapított missziós telepet. A jezsuiták azonban, Ricciékhez hasonlóan, szerettek volna minél közelebb kerülni a császárhoz, ezért a fővárosban is önálló missziót akartak létrehozni. Peking kapui azonban zárva maradtak. A champagne-i jezsuiták így 1857-ben a főváros közelében, a mai Hopej és Honan tartomány területén található Délkelet-Cseli Apostoli Vikariátusban telepedtek le. E terület déli részén (a mai Honan tartományban) található Táming városa, a magyar jezsuita misszió későbbi központja.

Az 1920-as évek elején az Észak-Kínában szolgálatot teljesítő francia szerzetesek legtöbbje még a 19. században érkezett a misszióba. A papok és a segítőtestvérek megöregedtek, utánpótlásra nem számítottak, ezért a misszió apostoli vikáriusa, Henri Lécroart a jezsuita általános rendfőnök egyetértésével úgy határozott, hogy az általuk gondozott területet több kisebb misszióra osztják fel.

A hír hallatán Somogyi Jenő 1920. február 21-én Ledóchowski általános rendfőnökhöz intézett levelében vetette fel a magyar provincia tervét a kínai misszió vállalásával kapcsolatban. A provinciális már első levelében arról érdeklődött, hogy a generális lát-e esélyt rá, hogy a magyarok Kínában külön missziós állomást kaphassanak. Az általános rendfőnök engedélyének birtokában a magyarok felvették a kapcsolatot francia rendtársaikkal, s megegyeztek az együttműködésről. 1921 őszén Somogyi már ahhoz kérte a generális beleegyezését, hogy a magyar provincia a következő évben egy magyar atyát Kínába küldjön. 1922 januárjában kiválasztották a Kínába küldendő első két magyart, egy harmadik próbaévét töltő pátert és egy szentelés előtt álló skolasztikust. Az első magyar jezsuita, Szarvas Miklós 1922. szeptember 22-én érkezett Kínába.

A misszió önállósítása

Szarvas Miklós az első évet a kínai nyelv tanulásával töltötte, egy újabb éven keresztül pedig egy tapasztalt francia hittérítő mellett volt segédmisszionárius, így csak 1924 júniusában jutott el Támingba.

A magyar jezsuiták úgy tervezték, hogy amint a magyar provincia személyi és anyagi lehetőségei megengedik, a támingi misszió önállóvá válhat és a magyar rendtartomány kezelésébe kerülhet. Szarvas szinte támingi tevékenységének első napjától kezdve sürgette a magyar elöljárókat, hogy minél több misszionáriust küldjenek. A következő két évtizedben a magyar jezsuita provinciából összesen negyven atya és segítő testvér érkezett Kínába. A legtöbben skolasztikusok voltak, akik filozófiai tanulmányaikat már elvégezték, de még a teológia előtt álltak. Ennek a döntésnek az volt a hátránya, hogy a papjelöltek egy vagy két év nyelvtanulást követően a teológián tanultak, majd papi működésének megkezdése után a harmadik próbaévet is Támingtól távol töltötték. A támingi magyarok tehát még hat-nyolc éven keresztül nem számíthattak a teológusokra a közvetlen missziós munkában. A segítőtestvérek általában rögtön Támingba kerültek, és a legtöbben munka mellett tanulták meg a kínai nyelvet.

A misszió önállósítására a harmincas évek közepéig kellett várni. 1935 elején Lécroart és Zanin kínai apostoli delegátus ajánlatára XI. Pius pápa apostoli elöljáróság rangjára emelte Támingot. A misszió a champagne-i provinciától 1935. július 1-én vált pénzügyileg függetlenné. Az önálló misszió hivatalos létrehozására 1936-ban került sor. Miután a Szentszék Szarvas Miklóst az új apostoli elöljáróság elöljárójává (Praefectus Apostolicus de Taming) nevezte ki, a Jézus Társaságának általános elöljárója a rend részéről Szarvast tette meg missziós főnöknek (superior regularis), Támingot leválasztotta a franciák missziójáról, és a misszió területén született kínai jezsuitákat a magyar rendtartomány tagjainak nyilvánította. A missziós terület déli központjában, Pujangban a rendház 1936. augusztus 1-től volt residentia, amelynek élére Lischerong Gáspár superior került.

1942-ben a misszió egyházszervezeti és rendi vezetői tisztségét szétválasztották. A Szentszék megbízottja és a missziós terület általános egyházkormányzati vezetője továbbra is Szarvas maradt. Támingi házfőnökké, egyben az egész támingi missziós terület rendi elöljárójává (superior missionis) Takács Jánost nevezték ki. 1943-ban az apostoli adminisztrátori rezidenciát és a jezsuita rendházat is elválasztották egymástól.

A Szentszék 1946. április 11-én kelt rendelkezésével megalkotta Kínában a rendes egyházkormányzatot. A bulla az országot húsz érsekségre, ezek keretében összesen hetvenkilenc püspökségre osztotta fel. Az 1947. július 10-én kelt pápai bulla a támingi apostoli elöljáróságot egyházmegyei rangra emelte. Az új egyházmegye elöljárója Lischerong Gáspár lett, aki az Administrator Apostolicus de Taming címet Kínából való kiűzetése után Tajvanon is viselte, egészen 1972-ben bekövetkezett haláláig.

A támingi misszió

A magyar misszió a Sárga-folyó (Huangho) középső folyásának völgyében terült el. Egykori területe 8640 négyzetkilométer – közel akkora, mint Bács-Kiskun megye. Lakosainak száma az 1930-as években kétmillió körül volt, 225 fős négyzetkilométerenkénti átlagos népsűrűségével Kína legsűrűbben lakott területei közé tartozott. Támingban az éghajlat kontinentális: a hideg tél után szeles tavasz, majd forró, júliustól augusztus végéig erősen csapadékos nyár következik. A legkellemesebb évszak a csapadékmentes, meleg ősz, a szeptembertől novemberig tartó időszak.

A 20. század első felében a táj a Sárga-folyó völgyére általánosan jellemző képet mutatta: szinte teljesen kopár vidék, egy-két kilométerenként néhány tucat házból álló településekkel szabdalva. A 20. század első felében a helyi lakosság többnyire földművelésből: búza, cirok, köles, kukorica, kender, babfélék és gyümölcsök termesztéséből, valamint állattenyésztésből élt, amit csak hellyel-közzel egészített ki némi háziipari tevékenység. A falvak legtöbbje sárból döngölt fallal volt körülkerítve. Mindegyikhez saját földterület tartozott, amelynek mérete a falu lakosságának számától függően változott. A települések közötti megművelt parcellákat öntözőcsatornák hálószerű rendszere szabdalta.

Táming, a „nagyhírű város” (a szó jelentése: „nagy hírnév”) fala a legtöbb kínai városéhoz hasonlóan négyzetet formált, s csak a négy égtáj felé nyílt rajta egy-egy kapu. A várost két főutca szelte át, egy kelet-nyugati és egy észak-déli irányú. Az odaérkező misszionárius szeme elé a következő kép tárult: „… már messziről látni a nyolc-tíz méter magas, hatalmas, kőből készült városfalat… A fal belülről földdel van feltöltve. A városfal közelében a városon kívül legalább tízezren húzzák meg magukat szürke, alacsony sárkunyhóikban. Az utcák szűkek, a kövezet még ismeretlen.”

Táming járási székhely volt ugyan, ám az 1930-as évek elején a mindennapokra mégsem a nagyvárosi forgatag volt jellemző. Kékessy Imre a városban uralkodó viszonyokról így ír: „Az utcán nincs közvilágítás, nincsenek teaházak vagy más szórakozási lehetőségek… Az utcák mind derékszögben metszik egymást… Pontosan a város középpontjában rendőr áll, aki fekete ruhában, fehér lábszárvédőben vigyáz a forgalomra. Nincsen sok gondja, mert csak a protestáns misszionáriusnak és egy fuvarozónak van autója.” A városban a sakktáblaszerűen elhelyezkedő utcák legtöbbjét vályogfalak szegélyezték, amelyeket csak az udvarokba vezető bejáratok törtek meg. A házak kifelé ablaktalanok voltak, csak az udvarra nyílt ablak. A leggazdagabb családoknak saját udvaruk volt, ám voltak olyan udvarok is, ahol négy-öt család lakott. A házak többnyire sárból és vályogból készültek, csak a módosabbak építettek cseréptetős téglaházat.

A katolikus misszió, a Tiencsutang a város keleti főutcájának mindkét oldalát elfoglalta. Az északi oldalon volt a jezsuita rendház egy kis kápolnával, a műhelyek, a gazdasági udvar, az orvosi rendelő, a misszió iskoláinak épületei és a bentlakó diákok kollégiumai. A misszió meteorológiai állomása a sanghaji jezsuita obszervatórium tudományos munkáját is segítette. Az utca déli oldalán magasodott a templom. A lourdes-i barlang templomának mintájára épült háromhajós, neogótikus stílusú „Támingi Miasszonyunk” 1920-ra készült el. A negyven méter magas torony több kilométeres távolságból is jól látható. A templom mellett a magyar jezsuiták munkáját 1926 óta segítő Kalocsai Iskolanővérek városi telepe és zárdája helyezkedett el. Az apácáknak a városfalon kívül, a misszió villáján volt az anyaházuk, ahol leányiskolát, betegkezelőt, árvaházat és idősek otthonát működtettek, valamint ott volt a misszionáriusok temetője is. A misszió területét a városban és a villán is fal vette körül.

A missziós élet

A misszionáriusok az accomodatio szellemében megjelenésükben és viselkedésükben igyekeztek a helyi egyszerű körülményekhez alkalmazkodni. Kékessy Imre helyzetjelentéséből a ruhaviselet legapróbb részleteiről is képet kaphatunk: „1934. január 8. Táming. A hőmérséklet jelenleg plusz egy fok. A szobában nem fűtünk, mert ha a meleg szobából kimennénk például a fűtetlen kápolnába vagy ebédlőbe, biztos lenne a megfázás…”

A támingi kollégium berendezése a kínai lakások egyszerű belsőjéhez képest ugyancsak fényűzőnek nevezhető, noha a berendezés leírásából látható, hogy a szerzeteseknek nem okozott gondot az evangéliumi szegénység fogadalmának megtartása. „A mi ágyunk fából készült, szecskával töltött szalmazsákkal és kínai paplanokkal van felszerelve. A vánkos kínai, azaz szecskával töltött szögletes párna, mely úgy fest, mint egy gerenda. Nincs egész keményre tömve, így a fejhez idomul.” – írja Koch István, aki szerint a magyaroknak ennyi luxus sem kell, ők „jobban szeretik a »paraszt-misszionárius« státuszt, mint azt, hogy egy kollégiumban éljék le az életüket.”

Az étkezéssel kapcsolatos megpróbáltatások miatt néha még a fegyelmezett jezsuiták is kifakadtak. Koch István rögtön az első levelében széntablettát kért a kínai konyha ellen, mert mint írta: „kiver a verejték, ha arra gondolok, hogy az étterem felé szólít a csengő.” A negyvenhét évesen missziót vállaló Resch Ferenc tudott talán a legnehezebben megbarátkozni a helyi specialitásokkal. A meglett teológus a kezdeti nehézségek idején nosztalgiával gondolt a magyar ízekre: „Már én is tudok kissé biciklizni, igaz még csak a kertben. A fölszállás még egy kissé nehéz. De most már az is könnyebb, mert a kínai koszt már 10-15 kilóval könnyített. A mi jó kínai fráter szakácsunk a legjobb ételeket is elrontja. Bárcsak jönne minél előbb egy jó magyar szakács, aki csibepaprikást és töltött káposztát is tud csinálni.” A jó magyar fráter, Kollár Zoltán 1934-ben meg is érkezett, de nem tehették meg rögtön szakácsnak, mert a francia páterek nem szerették a zsíros, paprikás magyar ételeket. Kollár azért így is részt vállalt a konyhai feladatokból.

A misszionáriusok számára a kínai valóság tartozékai közül a közlekedési lehetőségekhez való alkalmazkodás jelentette a legnagyobb feladatot. Koch István a kínai útviszonyokat a magyar valóságból vett példával illusztrálja: „A kínai bicikliút nem rosszabb, mint egy baranyai agyagos dűlőút erősen felázva, szekerek által néhány araszonként felvágva és hirtelen keményre száradva. A különbség csak az, hogy otthon a kutyának sem jut az eszébe ezen biciklizni.”

A misszionárius azonban mégis útra kelt, hogy ellátogasson a keresztény közösségekbe vagy a misszió más településein dolgozó társaihoz.

A missziós munka

A katolikus hittérítés Kínában a huszadik század első évtizedeiben elsősorban a falvakra koncentrálódott. A misszionáriusok saját életükkel, példájukkal – és természetesen külföldi kapcsolataiknak köszönhetően a segélyekkel is – sokszor egész falvakat térítettek meg. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy – a második vatikáni zsinat inkulturációt hirdető döntéseit jóval megelőzően – életmódjukat és a hithirdetési módszereket tekintve egyaránt a lehető legteljesebb mértékben alkalmazkodjanak a helyi viszonyokhoz, és igyekezzenek a katolicizmust beágyazni a kínai kultúrába. Abban, hogy a katolikus egyház vidéken is gyökeret verhetett, fontos szerepet játszott a szertartások átalakítása, helyi hagyományokhoz való igazítása. A magyar jezsuiták ebben a tekintetben is folytatói voltak a Matteo Ricci által megteremtett hagyománynak.

A misszionáriusok egy része a missziós központokban dolgozott, mások pedig járták a vidéket, és általában csak havonta pihentek meg a központi rendházban. Támingban és Pujangban segítőtestvérek is dolgoztak: volt közöttük asztalos, lakatos, szakács, betegápoló, de akadt olyan is, aki a tanításban segített. A városokban elemi és középiskolákat tartottak fenn, ahol az államilag elfogadott tanrend szerint oktattak. A hitoktatók (katekisták) képzésére külön iskolát hoztak létre. Minden külföldi misszionárius mellett dolgozott egy kínai hitoktató, aki a munkájáért fizetést kapott. A hitoktatók másik része az iskola elvégzése után visszatért a szülőfalujába, s a helyi imaiskolában tanította a gyerekeknek az írást-olvasást, valamint a hittant. Szükség esetén megkeresztelte a haldokló csecsemőket vagy kisgyermekeket, a hívekkel együtt mondta a vasárnapi és a mindennapi esti és reggeli imát.

A nagyobb településeken önálló missziós állomást hoztak létre. A misszionárius ott élt a kínaiak között, s onnan indult a kisebb keresztény közösségek látogatására. A páterek biciklin vagy ökrös szekéren járták a vidéket, évente kétszer-háromszor végiglátogatták az összes keresztény csoportot. Az egymástól néhány kilométerre elhelyezkedő falvakban, amelyekben keresztények is éltek, kápolnát vagy templomot építettek, ahol a hívek akkor is összegyűltek a közös imákra, ha a pap éppen nem volt jelen.

Zsámár Jenő így jellemzi a misszionáriusok munkáját: „a misszionárius térdeplője a bicikli. Mikor misszióba indul, becsomagolja az ágyneműt és a miseládát, amit talicskán eltolnak abba a faluba, ahol a misszió lesz. A misszionárius a biciklire csatolja az utolsó kenetes táskát, az orvosságos ládát, és az őt kísérő katekistával elindul. Szentbeszéd, szentmise, gyóntatás, áldoztatás, beteglátogatás, statisztika írása, az elsőáldozók, új keresztényjelöltek vizsgáztatása, házasságkötések megáldása, az iskolák felülvizsgálata, orvosságosztás. . . mindezt két-három napig. Akkor megáldjuk a híveket, szedjük a sátorfánkat és továbbállunk.”

Kínában, ahol még a húszas években is ismeretlen fogalom volt a közegészségügy, sem a központi kormányzat, sem a tartományi főnökök nem gondoskodtak gyógyászati hálózat kialakításáról, ahol európai szemmel elképesztő elmaradottság jellemezte az életet, ahol képzett (nyugati orvoslást tanult) orvosok alig voltak, a misszionáriusi munka fontos része volt a gyógyítás. Jellemző, hogy a születések száma folyamatosan igen magas, a gyermekhalandóság elképesztő méretű, az átlagéletkor pedig mindössze 35 év körüli volt. Ahol megjelentek a misszionáriusok, ott rövid idő alatt kisebb-nagyobb kórházakat, rendelőintézeteket szerveztek. Noha a kórházak és a rendelők nagy többsége nem rendelkezett modern felszereléssel, a kínai viszonyok között még mindig messze a legjobb feltételeket tudták biztosítani a hozzájuk fordulók számára. A tisztaság, a nyugati gyógyszerek és gyógymódok sokszor gyors és látványos javulást hoztak. A kezelés teljesen eltért a hagyományos kínai orvoslási módszerektől, és sokszor igen hatásos volt. A kínaiak tehát egyrészt a kíváncsiságuktól hajtva, hogy közvetlen közelről is láthassák a külföldit, beszéljenek vele, sőt akár meg is érinthessék, másrészt a gyors gyógyulás reményében gyakran keresték fel a misszionáriusok gyógyító központjait. Mivel a missziós orvosok tevékenysége látványos eredményeket hozott, a gyógyítás csökkentette az előítéleteket, a kínaiak nagyobb bizalommal fordultak az idegenek felé.

A húszas–harmincas években Kínában egymást érték a polgárháborús konfliktusok. Támingot a harci cselekmények többnyire csak közvetve érintették. Mivel a város a Sárga-folyó árterületéhez közeli síkságon fekszik, majdnem száz kilométerre a vasúttól, a hadseregek nem fáradtak a nehezen védhető vidék meghódításával. A támingi misszionáriusok a politikai változásokból legtöbbször csak annyit észleltek, hogy időnként nem járt a posta, vagy a városba a kínai hatóságok új mandarint neveztek ki. A legnagyobb gondot az jelentette, hogy a háborúk idején, amikor a vidéket ellenőrző hadseregnek ellenséges csapatokkal kellett harcolnia, a környék rablóbandái rögtön kihasználták a kínálkozó alkalmat, és a lakosságot fosztogatták. Amikor a város közvetlen közelében is harci cselekményekre került sor, a városiak közül sokan a misszió kőkerítéssel védett épületeiben kértek menedéket, mivel a missziót (kevés kivételtől eltekintve) a rablók is tiszteletben tartották.

A missziós munka zavartalansága érdekében a misszionáriusok igyekeztek jó kapcsolatot fenntartani a mindenkori helyi főhivatalnokkal is. A mandarin részt vett az iskolai záróvizsgákon, udvariassági látogatásokat tett a szerzeteseknél, sőt néha a templomba is ellátogatott. Táming 1933-ban kinevezett új mandarinja alighogy elfoglalta a hivatalát, látogatást tett a misszióban. A nagytemplom annyira megtetszett neki, hogy családjával együtt rendszeresen látogatta a miséket: „minden nagyobb ünnepen, midőn énekes misék vannak, és búg az orgona, bejelenti jövetelét, és illedelmesen végighallgatja a szentmisét. Rendesen követik őt feleségei, gyermekei és hivatalnokai is. A májusi körmeneten részt vevő kétezres tömeg nagyon meglepte őt” – írja egyik levelében Szajkó József.

A kínai–japán háború 1937-es kitörését követően a hamarosan Táming is japán kézre került. A megszállók megígérték, hogy a katolikus misszionáriusoknak és a protestáns lelkipásztoroknak nem esik bántódásuk. A japánok a misszió egész területén megkímélték a missziós műveket és a misszionáriusokat, decemberben már folytatódhatott a tanítás is. Az apácák zárdáját éjjel-nappal őrség védte, a kínai nőknek sokszor már az is védelmet nyújtott a japánok ellen, ha a nyakukba akasztottak valamilyen katolikus jelképet, például keresztet vagy szentképet. A japánok nem bántották a misszióba menekült férfiakat sem, sőt nagyobb mennyiségű rizst is adtak a missziónak. A már-már baráti viszonynak politikai oka volt. A japán kormány 1936. november 25-én – egy hónappal a Berlin–Róma-tengely létrejötte után – aláírta Németországgal az Antikomintern Paktumot, s mivel a magyarok mindkét európai hatalommal jó kapcsolatban voltak, a japánok nem tekintették őket ellenségnek. Az is a jó kapcsolat alapja lehetett, hogy Táming japán főparancsnoka korábban Berlinben volt katonai attasé és Magyarországon is megfordult.

A magyar missziós területen ezekben az években mintegy negyvenezer keresztény élt. A városokban növekedett, a kis falvakban csökkent a keresztények száma, mivel a misszionáriusok nem mindenütt tudták fizetni a hitoktatókat, és sok helyen az imaiskolák fenntartására sem volt lehetőség. A növekedésnek közvetlen politikai okai is voltak. Az egyik ok az volt, hogy a japán bevonulás után az amerikai protestáns misszionáriusok elhagyták támingi missziójukat, és a protestáns kínaiak közül sokan katolikusok lettek. Sokan azért vették fel a keresztséget, mert látták, hogy a japánok a magyar misszionáriusokat nem bántják, és úgy érezték, hogy a misszionáriusok számukra is védelmet nyújthatnak a japánok ellen. A missziós terület déli központjában, Pujangban a helyi lakosok felkérték Lischerong Gáspárt, hogy legyen a város mandarinja.

A misszió pusztulása (1945–1947)

Japán az atombombák ledobása és az amerikai csapatok japán partraszállása után néhány nappal, 1945. augusztus 14-én letette a fegyvert a kínai kormány és a szövetséges haderők előtt.

A kommunista kínai vezetés a vallások létét nemkívánatos jelenségnek tartotta a forradalmi Kínában, ám a nép ópiumáról szóló marxista tanítást alapul véve úgy vélte, hogy mivel a vallás az osztálytársadalom terméke, az osztály nélküli társadalomban talaját veszti, és fokozatosan el fog halni. A KNK megalakulását követően a Kínai Kommunista Párt (KKP) politikájának célja ezért nem a kereszténység betiltása, hanem a keresztény egyházak külföldi befolyástól való függetlenítése, katolikus egyház esetében a Vatikántól való függés felszámolása volt. A nemrég függetlenné vált ország vezetői ugyanis különösen a katolikus egyház egyetemes, nemzetek feletti jellegét és külföldi kapcsolatrendszerét nehezményezték, mivel szerintük a katolikus kínai állampolgárok Rómának való alávetettsége az ország szuverenitását csorbította.

Maóék igyekeztek a katolikus egyházat megfosztani működésének személyi és anyagi feltételeitől. A külföldi hittérítőket folyamatosan zaklatták, nemritkán bebörtönözték, megkínozták, végül vagy kiutasították, vagy olyan helyzetbe hozták őket, hogy nem volt más választásuk, mint Kína elhagyása.

A támingi katolikus misszió felszámolására az elsők között került sor. Miután a japánok 1945 májusában harc nélkül feladták Támingot, a város a kommunista erők irányítása alá került. Az új városi elöljáróság meghívta ebédre a misszionáriusokat, és biztosította őket a vallásszabadságról, sőt az új népbiztos is ellátogatott a templomba. Az is hozzájárult a misszionáriusok és a városparancsnokság közötti jó viszony kialakulásához, hogy Kékessy Imre, a magyar missziós orvos sikeresen kezelte az egyik vezető feleségét. A kisebb helységekben élő magyarok nem voltak ilyen szerencsések. Az új hatóságok lefoglalták a misszió épületeit, a kápolnákat és az iskolákat, és ott tartották a gyűléseiket. Néhány templomot lebontottak, az oltárokat felaprították, a szobrokat bemázolták, egy kínai papot több hónapon át fogva tartottak. A falvakban lehetetlen volt megnyitni az iskolákat, mert a kommunisták a fiatalokat mindennap gyűlésezni vitték, a misszió iskoláiban tartották a szemináriumot. A városba is egyre kevesebb keresztény jutott be, mert mindenki csak a népőrség engedélyével hagyhatta el a faluját.

A város vezetése rövidesen lefoglalta a jezsuita kollégium épületét, itt szállásolta el az átvonuló katonákat, és ideológiai kurzusokat rendezett a tanárok számára. A tanfolyam résztvevői beköltöztek a misszióba, leszerelték a misszió telefonjait, és „kölcsönvették” a kerékpárokat. A városon kívüli leányiskolában a környékbeli falvakból verbuvált diákságnak politikai iskolát rendeztek be.

1946 szeptemberében a kommunisták megszervezték a néptörvényszéket. Egymást érték a népgyűlések és a misszió elleni akciók. 1946. október 5-én Takács János házfőnök elrendelte, hogy a rendtagok kisebb csoportokban, a lakott településeket lehetőleg kikerülve menjenek el a kanadai verbiták közeli missziójába.

November elején a Kuomintang bombázói légitámadást indítottak a kommunista Táming ellen. A gépek először csak felderítő repüléseket hajtottak végre, majd november 4-én megkezdődött a kommunista fészkek bombázása. A misszió több épülete is súlyos károkat szenvedett. Késő estig temették a halottakat, az iskola növendékeit. Másnap hajnalban Szarvas Miklós missziós főnök elhagyta Támingot.

*

A Táming pusztulását követő nyolc év a magyar jezsuiták kínai missziójának legzaklatottabb időszaka volt. A misszionáriusok egymástól elszakadva, vagy különböző szerzetesi közösségekben, vagy teljesen egyedül éltek. Mindennaposak voltak az inzultusok, folyamatos a létbizonytalanság. A kommunisták nem közvetlenül a Kínai Népköztársaság kikiáltása után utasították ki az országból a külföldi hithirdetőket. A misszió déli városaiban, Csingfengben, Pujangban és Csangjüanban 1954-ig élhettek magyarok. Az utolsó magyar jezsuita, Császár György 1955-ben hagyta el Kínát. Az üldöztetés idején a magyarok helyzete annyiban volt különleges, hogy a többi nemzet jezsuitáitól eltérően nem térhettek vissza a hazájukba sem. Többnyire más kínai missziókban folytatták a munkát, de voltak, akik az amerikai kontinensre, Ausztráliába, a Fülöp-szigetekre, Japánba vagy Európába települtek át.

Lischerong Gáspár 1954. februári kiutasítását követően először Hongkongban pihent, majd Makaón igyekezett rendezni a magyar misszió további sorsát. 1955-ben a támingi apostoli kormányzó a kínai egyházi hierarchia tagjaként Tajvanon ismét önálló missziót alapított. A jezsuita rendfőnökség a magyar missziót hivatalosan 1958-ban ismerte el. A rendi változások nyomán a magyar rendtartományból 33 jezsuita – 20 pap, 10 segítőtestvér és 3 skolasztikus, összesen 21 magyar és 12 kínai – került át az 1958-ban létrehozott Távol-Keleti Rendtartományba. Közülük ketten, Jaschkó István és Maron József, máig is Tajvanon élnek.

Ismét volt tehát hivatalosan elismert önálló magyar jezsuita misszió, amely azonban már nem Kínában működött, és nem a Magyar Rendtartományhoz tartozott.

Ajánlott irodalom:

– Koch István: Bevégeztetett. Koch István naplója a magyar jezsuiták kínai missziójának pusztulásáról. Sajtó alá rendezte, az előszót és a jegyzeteket írta: Vámos Péter. Budapest, Terebess Kiadó, 1999.

– Vámos Péter: Két kultúra ölelésében. Magyar jezsuiták a Távol-Keleten. «Anima Una»-könyvek/12. Budapest–Korda, 1997.)

– Vámos Péter: Magyar jezsuita misszió Kínában. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2003.)

 

A tanulmányban a kínai nevek és szavak átírására az ún. népszerű magyar átírást használom. Csupán egy kivételt teszek: a magyar misszió kínai központjának neve Taming (az általam választott átírási rendszer szerint Táming lenne a szabályos).

 


Felhívjuk kedves Olvasóink figyelmét folyóiratunk honlapjára: www.tavlatok.hu
Régebbi számaink tartalmát is megtalálják a honlapon az Archívum rovatban.

Örömmel írjuk, hogy a Távlatok e-mail-címe mellett Szabó Ferenc SJ főszerkesztőnk mostantól saját e-mail-címmel is rendelkezik: szabo.ferenc@jezsuita.hu


Orvos Levente

PROHÁSZKA OTTOKÁR
ÉS BANGHA BÉLA EGYHÁZKÉPE

Az utóbbi évek elmélyült munkájának köszönhetően ma már igen jól dokumentált Prohászka Ottokár élete és műve. Jóval kevésbé tisztázott viszont a katolikus megújhodás másik vezéralakjának szerepe, felfogása, motivációi stb. Az alábbiakban így a túlnyomórészt föltáratlan Bangha nézeteinek ismertetésére nagyobb súlyt fektetek.

Prohászka, Bangha és a küzdő egyház

Nemeshegyi Péter Megemlékezés P. Bangháról című írásában két hatást nevesít, amelyek döntően közrejátszottak Bangha Béla személyiségfejlődésében: Szent Ignác katonás lelkiségét és a pápahűséget. Értelemszerűen mindkettőben lényeges szerepet játszik a jezsuita nevelés. Prohászka szintén sokat köszönhet a jezsuitáknak, ennélfogva kettejük egyházképének közös vonását az ignáci lelkiség szolgáltathatta. Nemeshegyi kimutatja1, hogy Bangha katonás, hódító beállítottsága nem egyedi és főként nem deformitás – Szent Ignác lelkigyakorlatos könyvének lapjain ugyanis megjelenik a Gárdonyi Máté katolikus pap történész szerint eltorzított2 ecclesia militans kép csaknem hiánytalan terminológiája. A jezsuiták negyedik szerzetesi fogadalmára visszavezethető Róma iránti nagyfokú lojalitás lenne a másik Nemeshegyi által említett hatás. A IX. és XII. Pius pápák közötti időszak egyházpolitikája elsődlegesen a támadásokkal szembeni védekezést, illetőleg a hitletétemény megerősítését célozta, így egy pápahű jezsuita gondolkodása sem mutathatott ettől a felfogástól lényegesen eltérő vonásokat.

Gergely Jenő is tárgyilagosan nyilatkozik Bangháról. Még az életrajzíró Nyisztor Zoltán túlzásaira is figyelmeztet, aki véleménye szerint „egy kicsit «militánsra» […] rajzolta Bangha páter portréját”3. Nyisztor sarkításának háttere megismerhető Ötven esztendő4 című kötetéből, melyben a századelő katolikus megújhodásának kiemelkedő személyiségeiről csoportosítva emlékezik. Gergely meglátása5, miszerint Nyisztor a „hódítókat” tartotta legnagyobbra, helytállónak tűnik. Ebbe a kategóriába sorolta Prohászka és Bangha mellett egyébként a harcosnak semmi esetre sem nevezhető Tóth Tihamért és Schütz Antalt is. Nyisztor szemében tehát előkelő pozíciót jelentett „hódítónak” lenni, – következésképp Gergelynek igaza van abban, hogy Bangha nem „vérbeli harcos”, mint inkább „fáradhatatlan szervező, fáradhatatlan hitszónok és igen termékeny író”6 volt. A militáns kifejezést tovább árnyalja Szekfű Gyula, akire Gergely hivatkozik. Gárdonyi értelmezésével szemben, aki az úgynevezett „konzervatív katolicizmus” működéséből szinte csak a horizontális, politikai vonatkozásokat veszi észre, Gergely Szekfűt idézve kijelenti, hogy Bangha „«hódító munkája» az egyházból indult és egyházias is maradt”7.

Közéleti kereszténység

Bangha politikai szerepvállalásának, sőt egész munkásságának, beállítottságának elbírálásához elengedhetetlenül szükséges tudni, hogy Prohászka több szempontból is közel állt hozzá. Először mint mestere – ezt a páter a püspök temetése után megjelent írásában szó szerint megvallotta8 –, másodszor mint, „aki nemcsak teljesen a jezsuiták tanítványa volt, hanem meglett férfikoráig folyton azon tűnődött, hogy maga is ne lépjen-e be a jezsuita rendbe”9, harmadszor pedig, mint „tipikusan római lélek”10 számíthatott Bangha nagyrabecsülésére. Írásaikat összehasonlítva szinte alig akadt kérdés, amelyben Bangha ne tekintett volna feltétlen bizalommal Prohászkára és ne követte volna. A közöttük fennálló marginális nézetkülönbség inkább különböző alaptermészetükből fakadt és bizonyos módszertani, stiláris kérdésekre szorítkozott. Természetes tehát, hogy Prohászka mellett már 1921-ben ő is szóvá teszi a kereszténynek nevezett kurzus visszásságait – kiváltképp a keresztény és nemzeti fogalmak tisztázatlan használatát, a sovinizmust és a „fajkereszténység” abszurditását11. A páter Prohászkával egyetért abban is, hogy az 1919-es vörös terrorra nem lehet méltó válasz a fehérterror. Pozitív megalapozásra, keresztény, katolikus újjáépítésre van szükség.12

Itt kell érintenünk P. Bangha antijudaizmusát. Ebben a kérdésben szintén Prohászkát követte. A témát egy másik írásomban már áttekintettem13, itt elég annyit közölni, hogy Bangha az „újpogány” fajelmélet ellen éppoly keményen fellépett, mint amilyen kérlelhetetlen volt a keresztényellenes irányzatokkal szemben – erre Nemeshegyi Péter is rámutat14. Gergely Jenő Bangha Magyarország újjáépítése és a kereszténység15 című egyik legtöbbet bírált művét elemezve túllép a marxista beidegződéseken és Szekfű Gyula Három nemzedékével állítja azt párhuzamba. Véleménye szerint a zsidó nagytőke kritikája „objektív okokból” jelenik meg benne, a konzervatív cselekvési terv tagadhatatlan „antiszemita [helyesen: antijudaista – O. L.] felhangja” pedig „nem faji argumentációkkal, hanem történeti és valláserkölcsi érvekkel fogalmazódott meg”16.

Prohászka szintén nem volt a fajelmélet híve, de ezzel itt nem foglalkozunk, mivel az utóbbi évek kutatásai ezt a kérdést már több szempontból feldolgozták.

Banghára visszatérve, túlzottan közéleti síkra összpontosító tevékenysége miatt életében is érték bírálatok egyháziak részéről17. Mint mondja: „egyesek a közélet irányítására célzó minden törekvést azon a címen utasítanak vissza, hogy az egyháznak csak belső, lelki fegyverekkel kell küzdenie”18. E nézettel szemben megfogalmazott gondolatai a Hittani Kongregáció Katolikusok részvétele és magatartása a politikai életben című dokumentumának (2003) érveit és szellemét tükrözik19. A politikai szerepvállalást sürgetve ugyanakkor a hatályos Egyházi Törvénykönyv 287. kánonjával teljes összhangban von éles határvonalat „önző, kicsinyes, földies célú, szétválasztó és gyűlöletes politika”, valamint „Krisztus politikája között”20, s egyértelműen ez utóbbit tartja követendő útnak. A közéleti munka különben nemcsak az egyházi életre gyakorolt termékenyítő hatást, hanem a páter meglátása szerint jótékony irányban befolyásolta21 az egyre szélsőségesebbé váló magyar politika menetét is. E szempont fontos adalék lehet azok számára, akik szerint Prohászka és Bangha politikai működése nyomán később „végzetes”22 irányt vett a hazai közvélemény.

Bangha a kereszténység közéleti szerepének erősítésében a Prohászka által lefektetett nyomvonalon haladt. Kettejük felfogása között e téren nincs tehát jelentősebb különbség. Legfeljebb annyi, hogy Banghánál rendszerezve s továbbfejlesztve23 találjuk meg mindazt, ami Prohászkánál mozaikszerűen van jelen.

Triumfalizmus vagy őszinte apologetika

A zsinat utáni időben ennek az ún. „diadalmas” egyházképnek jobbára csak a negatívumait hangsúlyozták, holott egy kis jó szándékkal lehet benne találni számos irigylésre méltó vonást – amint a Nemeshegyi-cikk szerkesztői bevezetője írja: „Ha ma, a II. vatikáni zsinat után más légkör alakult is ki az egyház és a világ kapcsolatában, […] azért ma is tanulhatunk P. Banghától Krisztus- és egyházszeretetet, meg apostoli tüzet […]. Ez a tűz nagyon is hiányzik a mai magyar egyházból.”24 Az apostol valódi nagyságát, őszinteségét, hitelességét, küzdelmeinek hátterét, éppúgy mint Prohászkánál, naplóinak tükrében tudjuk rekonstruálni. A naplók sajnos elvesztek, de amennyit Nyisztor a páter életrajzi kötetében megmentett, éppen elég ahhoz, hogy új fénybe állítsa az oly sokat gyalázott jezsuita életét25.

Ami az úgynevezett triumfalizmus alanyi motivációit illeti, nyilvánvaló, hogy az a defenzív, értékőrző egyházpolitika, mely a Piusok korát jellemezte, a korabeli emberképpel összhangban kedvezett az olyan retorika kialakulásának, mely a megvédésre, megőrzésre szánt szellemi kincseket igyekezett minél szebbnek, kívánatosabbnak, értékesebbnek, hatalmasabbnak bemutatni. Prohászka és Bangha írásait lapozgatva egyre világosabb, hogy a modernek szemében öncélú és anakronisztikus hivalkodásként lecsapódó magatartás a hagyományos egyház oldaláról a hitvédelem és hitterjesztés egy meghatározott formája volt. Õszinte, egyesek szerint naiv26 hozzáállás ez, melynek hátterében éppúgy a felelősségteljes istenszolgálat és emberszeretet húzódik meg, mint amit az „új teológia” művelői részéről feltételezünk. Természetesen mindkét esetben más és más fogalmi rendszerrel állunk szemben, azt azonban nem lenne szerencsés kijelenteni, hogy ez a terminológiai vagy felfogásbeli különbség minőségi többletet jelent ez utóbbi javára.

Prohászka, Bangha és az új eszmeáramlatok

Prohászka indexre került Modern katolicizmus és Több békességet című írásai egy hihetetlenül modern teológus útkereső gondolatait tartalmazzák. Prohászka újszerűségéről, prófétai éleslátásáról már sokat hallhattunk, kevéssé köztudott azonban, hogy Bangha Béla miként foglalt állást ezekben a kérdésekben, illetőleg hogyan vélekedett Prohászka modernségéről.

Említettük, hogy Bangha nagyra értékelte Prohászkát, és azt is, hogy azért nem mindenben értett vele egyet. Ez nem elvi jellegű nézetkülönbség volt, hanem Bangha és Prohászka gyökeresen különböző természetéből fakadt – tudniillik Prohászka művész volt és misztikus, Bangha pedig szervező. Nyisztor egy helyen leírja, hogy az első világháború, mely Prohászka lelkét oly mélyen megérintette, a pátert csak az új tennivalók síkján foglalkoztatta – hogyan lehet a megváltozott helyzetben többet tenni a lelkek üdvösségéért, például katolikus irodalmat juttatni az unatkozó frontkatonák kezébe, vagy hatékonyabban megszervezni a sebesültek ellátását.27 A gyakorlatias Bangha az aktuális egyháztan megadott kereteit éppen ezért sohasem feszegette úgy, ahogy Prohászka. Egyszerűen nem jutott el odáig, tán föl sem merült benne. Vélhetően ugyanígy elfogadta volna a száz, kétszáz vagy ezer évvel azelőtti lehetőségeket, mint alapadottságot, amelynek köveiből fölépítheti Isten Országát.

Mindez jól kivehető azokból a méltatásaiból, amelyek Prohászka halála után jelentek meg a Magyar Kultúrában28. A temetés kapcsán napvilágot látott liberális nekrológok csúsztatásait, melyek a „modernista” Prohászka érdemeit igyekeztek hangsúlyozni, keményen visszautasítja29, és egyértelmű különbséget tesz a nagy püspök, illetve a modernisták nézetei között. Ugyanakkor, egyfelől a Szentszék iránti feltétlen jóhiszeműség, másfelől a szuperlatívuszok Prohászkáját övező hálás tisztelet közötti őrlődés tárgyilagos hangján, de szóvá teszi a „nagy szellem”30 bizonyos „egyoldalúságát”31, hogy utána rögtön meg is védje őt az igazságtalan támadásoktól32.

Ezekből a kritikákból látható, hogy az ízig-vérig Róma-hű jezsuita nem sokat törődik Prohászka index-ügyével, aki az ő szemében jottányival sem lett kevesebb a szentszéki kiigazítás folytán; így is, úgy is ugyanaz a szellemi nagyság marad számára. Nyilvánvaló konzervativizmusát tévedés lenne tehát vaskalapos integrizmusként beállítani, annál is inkább, mivel értékvilága – ahogy írtuk – nem elvi, hanem sajátosan pragmatikus alapokon nyugodott.

Mindazonáltal élete vége felé, némi elmozdulás állt be a páter felfogásában. Bizonyosan nála is a „nemes hév”33, a sürgető apostoli szeretet lehetett az oka, mint Prohászkánál, hogy közelebb került azokhoz az újabb áramlatokhoz, amelyek egyre nagyobb figyelmet szenteltek a dialógusnak. Ez kiváltképp két területen jelentkezett – és ebben Prohászka hatása is közrejátszhatott –, mégpedig a szociális kérdés és az egységtörekvés témakörében. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy itt nemcsak Prohászka hatásáról volt szó, hiszen a Világhódító kereszténység és a Keresztény unió, melyben meglehetősen modern gondolatokat találunk, élete két utolsó évében íródott, amikor is Róma már komoly lépéseket tett a megújulás irányban. A hat nyelven beszélő, széles tájékozódású jezsuita modern gondolatai ezért csak a mindig is provinciális magyar egyházi életben okoztak bizonyos zűrzavart, a szó teljes értelmében nem jelentett változást Bangha korábban tárgyalt fősodrásirányú eszmeiségéhez képest.

Keresztény unió

Végül, egy gondolat erejéig, érdemes még kitérni Bangha említett utolsó művére, melynek a haldokló páter a Keresztény unió címet adta, és amely nyomtatásban már csak posztumusz jelenhetett meg Biró Bertalan jóvoltából. A mű protestáns részről elismerő fogadtatásban részesült, sőt még Birót is meglepte az „a békülni vágyó, tárgyilagos hang”34, melyhez mint szerkesztő, így az alábbi véleményt fűzte: „e gondolatok erősen magukon hordozzák az első tervezgetés, a kezdeti tájékozódás nyomait. Ebből magyarázható a dogmatikai ellentétek túlságosan szelíd értelmezése, ez a forrása annak a másvallásúak iránt tanúsított nagy megértésnek, mely az illetők valódi nehézségével s érzékenységével mégsem számol kellőképp”35. Prohászka ökumenikus irányultsága nem volt titok életében sem, ám hogy Bangháról sokan épp az ellenkezőjét gondolják, abban vitathatatlan retorikai sarkosságán túl, legfőként e kötetének voltaképpeni ismeretlensége közreműködik.

Ebben tudniillik „a vallásszakadást – saját bevallása szerint – a legbénítóbb, legsajnálatosabb csapásnak”36 érző jezsuita atya egyebek mellett kertelés nélkül elismeri a katolikus oldal hibáit, mulasztásait, mely a mi részünkről nyilvánvaló akadálya az egyesülésnek, továbbá korát megelőzve fogalmazza meg a ma már természetesnek ható gondolatot, amikor „Az elszakadt egyházak értékei”37 címmel vesz föl egy írást a Keresztény unióba. Ez az alapelv a Világhódító kereszténységben is előkerül, ráadásul rendszerbe foglalva, mint az ügy előmozdításához feltétlenül szükséges teendők egyike; olyan szempontokkal38 együtt mint a „tárgyalási hangnem finomsága, tapintata s a minden közeledési munkálatot átlengő őszinte szeretet”, az „egység elvesztésének fájdalmas volta”, a „személyes érintkezés”, az „ökumenikus gondolat” és végül, de nem utolsó sorban az „unióért való imádkozás”.

* * *

Folytonosság és intenzív kapcsolat van tehát Prohászka és Bangha egyházképe között. Mindkettőben lényeges és közös elem a közélet katolikus szellemmel való átitatása, a szociális elkötelezettség, az egészséges nemzeti karakter, a modern társadalom kihívásaival való szembenézés, valamint a keresztény egységtörekvés szorgalmazása. Van persze kettejük egyházképe között különbség is, de ezt a különbséget nem látom jelentősnek.


Jegyzetek

1     Nemeshegyi P., S.J., „Megemlékezés P. Bangháról” in Távlatok 42 (1998/4), 668.

2     Vö. Gárdonyi M., „Egyházképek a XX. századi Magyarországon” in A kölcsönösség struktúrái (ed. Glózer R., Mártonffy M., Szöllősy Á.), Bp., 2002, 15.

3     Gergely, J., A katolikus egyház története Magyarországon (1919–1945), Pannonica, hn., 1999., 239.

4 Nyisztor, Z., Ötven esztendő. Századunk magyar katolikus megújhodása, Bécs, 1962.

5 Gergely J., i. m., 236. – 6 Gergely J., i. m., 239. –7 Gergely J., i. m., 239.

8 Vö. Bangha Béla összegyűjtött munkái (ed. Biró B. – a továbbiakban: BBÖM), IXXX., Bp., 1942, XXIII., 483.

9 BBÖM, XXIII., 466467. – 10 BBÖM, XXIII., 467.

11 BBÖM, XXVIII., 260. 263. Vö. Gergely J., i. m., 242.

12 BBÖM, XXVIII., 182. k. POÖM, IX., 26162.

13 Orvos L., „Bangha Béla (18801940)” in Miles Christi, VIII/I., 3855.

14 Nemeshegyi P., S.J., i. m., 669. Többek közt idézi Nyisztor könyvéből a Magyarság című nyilas sajtótermék méltatását, amely ellenfélként aposztrofálja Banghát. Vö. Nyisztor, Z., Bangha Béla élete és műve, Bp., 1941, 390.

15 BBÖM, XXVIII.  – 16 Gergely J., i. m., 241. – 17 BBÖM, XXX., 177. 259.

18 BBÖM, XXX., 273. – 19 Vö. BBÖM, XXX., 259. 267. k.

20 BBÖM, XXX., 273274. – 21 Vö. BBÖM, XXX., 269.

22 Gárdonyi M., i. m. (2002), 16. – 23 Vö. Nyisztor Z., i. m. (1941), 330.

24 Nemeshegyi P., S.J., i. m., 666. – 25 Vö. pl. Nyisztor Z., i. m. (1941), 352356.

26 Vö. Nemeshegyi P., S.J., i. m., 670. – 27 Vö. Nyisztor Z., i. m. (1941), 212213.

28 BBÖM, XXIII., 452. k. – 29 Vö. BBÖM, XXIII., 458. K.

30 BBÖM, XXIII., 488. – 31 BBÖM, XXIII., 465. 488.

32 Vö. BBÖM, XXIII., 466467.; 489490. – 33 BBÖM, XXIII., 465.

34 BBÖM, XXIX., 471. – 35 BBÖM, XXIX., 4. – 36 BBÖM, XXIX., 395.

37 BBÖM, XXIX., 487. – 38 BBÖM, XXX., 202. skk.

 


Centesimus annus 42.

Térjünk vissza most az eredeti kérdéshez: mondhatjuk-e azt, hogy a kommunizmus bukása után a kapitalizmus a győztes társadalmi rendszer, és hogy azok az országok, amelyek gazdaságuk és társadalmuk újjáépítésén fáradoznak, erőfeszítéseiket feléje irányítsák? Vajon ezt a modellt kell-e ajánlani a harmadikvilág azon országainak, amelyek valódi gazdasági és polgári fejlődésük útját keresik?

A válasz természetesen összetett. Ha a „kapitalizmus” olyan gazdasági rendszert jelent, amely elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben, a válasz természetesen „igen”, még ha talán helyesebb lenne „vállalkozói gazdaságról”, vagy „piacgazdaságról”, vagy egyszerűen „szabad piacgazdaságról” beszélni. De ha a „kapitalizmus”-on olyan rendszert értünk, amelyben a gazdasági téren érvényesülő szabadság nem egy olyan szilárd politikai rendbe illeszkedik, amely a gazdasági szabadságot a teljes emberi szabadság szolgálatába állítja és a teljes emberi szabadság egyik összetevőjének tekinti, melynek etikai és vallási magja van, akkor a válasz egyértelműen a „nem”.

 


Szabó Ferenc

HÁROM SZOCIÁLIS APOSTOL

Prohászka Ottokár – Kerkai Jenő – Apor Vilmos

A XX. század magyar katolikus megújhodásáról írt könyvében (Ötven esztendő, Bécs 1962) Nyisztor Zoltán élményszerűen idézi fel a magyar katolicizmus jó fél évszázados újjászületését. Élményszerűen, mert ő maga is részt vett ebben a munkában, főleg mint a jezsuita Bangha Béla „jobb keze” a Magyar Kultúra szerkesztésében és egyéb feladatokban. Nyisztor a „Hódítók” című fejezetben elsőnek Prohászka Ottokárt mutatja be, utána következnek Bangha Béla és mások, majd azok, akik a hódítók nyomán jártak, illetve akik utánuk következtek. Ez utóbbiak között számol be három jezsuita, Varga László, Hunya Dániel és Kerkai Jenő munkásságáról. Kerkairól, a KALOT alapítójáról bővebben ír később, „A katolikus restauráció tárgyi eszközei” c. fejezetben, ahol a katolikus szervezetek, egyesületek, mozgalmak csodálatos virágzását mutatja be.

Mostani írásom három előadásom rövidített összefoglalása. Prohászka Ottokár születésének 150. évfordulóján azt mutatom meg, hogy Prohászka Ottokár szellemisége, főleg szociális eszméi és gyakorlata, miként hatott az újabb nemzedékre, éspedig először Kerkai Jenőre és néhány rendtársára, majd pedig Apor Vilmosra, a későbbi vértanú püspökre.

Prohászka Ottokár a szociális apostol

Prohászka Ottokár (1858–1927) életművének alaposabb felmérése és időszerű üzenetének terjesztését egy jó évtizeddel ezelőtt kezdtük meg egy kb. húsz tagból álló kutatócsoporttal. Az elmúlt évben jelent meg Prohászka Ottokár élete és műve című monográfiám, amelyben összegeztem saját több évtizedes kutatásaimat és az említett csoport részlettanulmányait; ez utóbbiak három kötetben láttak napvilágot az elmúlt években. Ez alkalommal a szellemóriás életművének csak egy szempontjára térek ki, szociális apostolságát vázolom, amelyet még a kommunista időkben is kedvezően értékeltek olyan kutatók, mint pl. Gergely Jenő. (Általában Prohászka életének első, esztergomi szakaszát tartották „haladónak”.)

Ismeretes, hogy Prohászka hét évet töltött Rómában; a Német–Magyar Kollégium növendékeként a Collegium Romanumon (a mai Gergely Egyetem elődje ez) végezte a filozófiát és a teológiát: jezsuiták nevelték és tanították. Már Rómában egyik önképzőköri dolgozatában a szociális kérdéssel foglalkozott. Esztergomban pedig – előbb mint kisszemináriumi tanár, majd mint a teológiaprofesszor és spirituális – már a XIX. század végén hirdette XIII. Leó szociális körlevele, a Rerum novarum eszméit a társadalmi igazságosságról. (Lefordította Leó pápa körlevelét.) Húsz évvel Lenin forradalma előtt „Kinek higgyen a munkás?” című cikkében (1897) a szociális földrengésről és reformokról többek között ezeket írta:

„A múlt században is volt egy világraszóló földindulás, égszakadás, a francia forradalom; abban is a főszerepet az alsó néprétegek játszották, amelyeket harmadik rendnek hívtak. A harmadik rend tehát azt mondta, nem leszünk mi jogfosztott szolgák, s a másik két rendnek az igavonó barmai; éljen az egyenlőség és testvériség; s tényleg kivívták a törvény előtti egyenlőséget; egy országnak egyenlő jogú, szabad polgáraivá küzdték föl magukat.

Ezt hívják politikai szabadságnak!

Most pedig megint mozog a föld! Mert mit ér a politikai szabadság, ha nincs mit enni? Mit ér a testvériség, ha az egyik testvér leeszi a pecsenyéről a húst, s a másiknak odadobja a csontot? Mit ér az egyenlőség a törvény előtt, ha az egyik fogpiszkálóra és csipkére többet költhet, mint a másik lakásra, élelemre, családjára? Az idők járása nehéz; a szegénység úgy terem mint a gomba, s a megélhetés gondja oly setét folt, mely mint a nyári délutánon a vihar felhője, nőttön-nő, s elborítja a munkásember egét egészen. Korunk nagy betegsége az, hogy terjed a szegénység; ez pedig nagyobb izgató minden emberfiánál. A konkurencia is rémületes; az önzés, mely mindent elharácsol.

[. . .]

Mondom ez az önzés a bolondját járja; féktelen mint a tengeri vihar, s a pénzt, akciókat, értékpapírokat s a munka jövedelmét magas hegyhullámmá söpri össze s néhány Rotschild-félének az ölébe dönti; a vége az, hogy a munka folyik, millió és millió ember dolgozik, de a pénz javarészben nem a munkásoké, hanem másoké.” (Ö. M. 22, 29)

Milyen különös hogy 1917-ben (a lenini forradalom évében) szinte prófétaként hirdeti: „A nagyipari kapitalizmus szinte ráfeküdt a szervezetlen munkástömegekre; kiszívta erejüket s vérüket, elkeserítette kedélyüket, elvett tőlük földet, napsugárt, levegőt s nem adott nekik lehetőséget, hogy emberek is legyenek s magukhoz térjenek. A munkás igazán állattá lett, mert nem ért rá ember lenni, nem ért rá élni és eszmélni, nem ért rá kapcsolódni a végtelennel s kialakítani magában belső, lelki világát. (. . .) Az ilyen egzisztencia könnyen elfogadhatta azt a filozófiát, mely szerint ő maga semmi, – hiszen érezhette, hogy egy nagy semmi – elfogadhatta azt, hogy ő mint egyed számba nem jön, hogy csak kényszeralak és lenyomat, hanem hogy a szervezett tömeg a hatalom, s hogy az vívja meg majd győzelmesen az emberiség harcait. [. . .] Így született meg brutalitásban a brutális történeti materializmusnak szociáldemokrata kiadása; nemkülönben az osztályharc. [. . .] Ezt utópiának tartjuk. A mi lobogónk a történeti realizmus, mely hisz a fejlődésben, de éppúgy hisz a lélek, a szellem s a szabadság reális erőiben!” (Ö. M. 11, Kultúra és terror, 286–288.)

Prohászka kora liberalizmusát is főleg materializmusa és szociális igazságtalansága miatt bírálja elítélve a pénzgazdaság erkölcstelen kinövéseit, a magántulajdonnal való visszaélést, vagyis elsősorban a keresztény és „liberális” világnézet ellentétét hangsúlyozza. A század elején ezeket írja: „A kereszténység s a liberalizmus két egymással homlokegyenest (szemben) álló világnézet.” Nem azokról beszél, akik szólási és gyülekezési szabadságot, vagy politikai türelmességet hirdetnek, hanem azokkal vitatkozik, akik liberalizmuson „azt a modern, európai, naturalisztikus, hitetlen szellemáramlatot” értik, „amely a kereszténységet nem ismeri el isteninek; mely az isteni tekintélyt el nem fogadja, s ez alapon mondja ki a hívés, a gondolkodás, a cselekvés szabadságát [. . .], ezt a szörnyszabadságot. . .”

1926-ban kijelenti: Nem fél a radikalizmus vádjától! „Aki ezzel vádol, annak azt feleljük, hogy voltaképpen csak azt akarjuk, amit XIII. Leó akart. XIII. Leóval hirdetjük, hogy a proletariátusnak joga van emberhez méltó életre, joga van az otthonra, a család fenntartására: a munkának a termelés gyümölcseiben való igazságos részesedésére. (. . .) Valljuk a magántulajdon szentségét, de nem minden magántulajdonét: nem valljuk a plutokrácia rettenetes uzsoráinak, nem a közjóval ellenkező terjeszkedésnek jogait. . .” (Ö. M. 13, 286) Ha elolvassuk Prohászka után II. János Pál szociális körleveleit, beleértve a Rerum novarum 100. évfordulójára megjelent Centesimus annus-t is, Prohászka szociális eszméinek időszerűsége az evidencia erejével hat. Ugyanezt mondhatjuk el modern katolicizmusáról, nevezetesen az egyházi reformokra vonatkozó 1919-es jegyzetéről. (vö. Szabó F.: Napfogyatkozás, 232k.) Prohászka 61 éves 1919. július 7-én, amikor egy hosszú naplójegyzetében reflektál az első világháborút követő földindulásra, a forradalom új szeleit érezve keresi az egyház holnapi küldetését.

„Hát mi a lényeg az egyházban? Az, ami a kereszténységben az égből jött s mint isteni erő lépett a világba; szellem és lélek és élet volt s történelmi csak akkor kezdett lenni, mikor emberi viszonyok közé lépve elhelyezkedett. . .” Miután jellemezte a kereszténység alakváltozásait az őskeresztény közösségektől a középkoron át az újkorig, arról szól, hogy a korszerűség megítélésében a haladó és maradi irányzat ütközik. A maradiak a múlt formáihoz ragaszkodnak, megszentelt hagyományaikat akarják fönntartani még akkor is, amikor azok már nem szolgálják a lelki életet. A haladók „nem kisebb szeretetből az egyház iránt, de talán nagyobb megértésével az új idők igényeinek az új formákat sürgetik. Ez utóbbiak szeretetének bátornak is kell lennie, mely nemcsak küzdeni kész a konzervatív elemek nehézkességével, de a rossz értelemben vett modernizmus vádját is tudja nagylelkűen elviselni, s a gyanúsítást szívére nem veszi. Így volt ez mindig: sokféle félreértés, ragaszkodás és féltés, hatalmi vágy, egyéni érzések, rokon- és ellenszenvek és szenvedélyek járnak az egyháztörténelemben is. Miért is ne? Hiszen emberi története az isteni erőknek!. . .”

Prohászka minden emberi elemet a történelmi fejlődés szempontjából tekint és értékel. Felhívja a figyelmet arra, hogy a múltból okulnunk kell, és azt kell kutatnunk, hogy miként valósíthatjuk meg az igazi reformot az egyházban, amelyben a hívők szeretetközösségében – kétségtelenül benne működik Isten pünkösdi Lelke. „A főindulat, a szeretet az egyház iránt. Szeretjük az egyházat, benne gyökerezünk, belőle élünk. Mint Szent Athanáz és Görres József, az isteni erőknek megtestesülését látjuk benne végig a történelmen – a történelmi ballépésekkel, hiányokkal, gyarlóságokkal. . .” Ezekből az alapelvekből Prohászka olyan gyakorlati következtetéseket von le az egyházi reformhoz, amelyeket a II. vatikáni zsinat fogalmazott meg: – megfelelő papnevelés, a papok kellő szellemi kiképzése akár külföldön is; – a papok ne szigetelődjenek el a hívektől, ne a hatalmi érdek, hanem a szolgálat szelleme vezesse őket; – legyenek demokratikus érzelműek; – szükséges a nép nyelvének a használata a liturgiában. . . együttműködés az állammal a pluralista társadalomban. . .

Kerkai Jenő SJ Prohászka tanítványa

Kerkai Jenő (1904–1970) jezsuita, a KALOT (Katolikus Legényegyletek Országos Titkársága) alapítója volt. „A magyar katolicizmus élő erejének és korszerű beállítottságának egyik legnagyobb bizonyítéka a KALOT volt.” (Nyisztor) Ez az agrárifjúsági szervezet 1935 és 1944 között országos népmozgalommá fejlődött, félmillió taggal, ötezer helyi csoporttal, húsz népfőiskolával (1942-es kimutatás).

A KALOT születésének forrásvidékét kutatva (vö. Balogh Margit: A KALOT és a katolikus társadalompolitika 1935–1946, Bp. 1998, 26kk.) a következő befolyásokat kell megemlítenünk. XIII. Leó Rerum novarum kezdetű szociális körlevele, amely, mint láttuk, Prohászka szociális apostolságának is fő „vezérkönyve” volt. Ugyanez a szellemiség mozgatta Kerkai több rendtársát: Bíró Ferenc, Hunya Dániel, Csávossy Elemér és Varga László voltak a legkiemelkedőbb szociális apostolok, és egymást lelkesítették Kalocsán és Szegeden. 1909-től, az önálló magyar jezsuita rendtartomány megalakulásától működött a rend bölcseleti és hittudományi főiskolája. Czinder (később Kerkaira magyarosította nevét) Jenő, kerkaújfalui (ma Csesztreghez tartozik) vízimolnár fia 1925–1928 között a szegedi rendi főiskolán tanult. Tanárai között volt Bíró X. Ferenc, a későbbi provinciális, aki 1915-ben megalapította A Szív című népszerű lapot. Bíró 1919-ben a proletárforradalom hatására olyan merész hangú szociológiai elemzést készített, hogy még leghaladóbb rendtársai sem tanácsolták neki, hogy a rendi cenzúra elé terjessze. Bíró később is foglalkozik a szociális kérdéssel.

Kerkai Jenő 1928 és 31 között a kalocsai jezsuita gimnázium és kollégium nevelője. Itt Csávossy Elemér gyakorol rá nagy befolyást, aki, bár báró születésű, a merész szociális reformokat sürgeti. 1929-ben a diákok megalapítják a Regnum című lapot, amelyben a szokványos diákírásoktól eltérően már merész reformgondolatok jelennek meg. A felelős szerkesztő, Czinder Jenő ihleti az írásokat. Õ maga hatrészes röpiratsorozatot állít össze „Szociális apostolok” címmel, amelyet a Regnum Kiadóhivatal sokszorosít. Egybevetette XIII. Leó és Marx tanait (1. szám), egy-egy szám foglalkozott a Katolikus Néppárt megalapítójával, Zichy Nándor gróffal és a svájci keresztényszocializmus sikereivel. Két írást is szentelt Prohászka Ottokár szociális munkásságának, minthogy a fehérvári püspök állt a kibontakozó katolikus megújulási törekvések metszéspontjában. „Kerkaira leginkább [Prohászka] szociális érzékenysége, 1916-os földreformtervezete és azok a következtetései hathattak, amelyek szerint a ’keresztény-nemzeti’ reakció csak akkor lesz eredményes, ha a szociális kérdések iránt is fogékony igazi keresztények döntő szerephez jutnak.” (Balogh 28) Kerkai Prohászkát idézi: „A szociális kérdés gyúanyagát a paraszt-osztály is szolgáltatja. A falu népét is fel kell támasztanunk!” Az „Irányelvek” című ötödik röpiratba főleg azok a prohászkai gondolatok kerülnek, amelyek a parasztság megnyerését célzó szociális reformokat szorgalmazzák. „A városi munkásság már kicsúszott a kezünkből. Mi nem tudunk versenyt ígérni és versenyt harcolni azokkal, akik a városi munkásságot nagyrészt már kézben tartják” – fejtegette Prohászka nyomán a szociáldemokrata szakszervezetekre utalva.

Kerkai Jenő 1931–1935 között Innsbruckban végezte a rendi teológiát. (Vö. Balogh, i. m. 29 kk.) Itthon, Kalocsán helyét Nagy Töhötöm rendtársa foglalta el a Regnum című diáklap felelősszerkesztői posztján, akivel később együtt dolgozott a KALOT szervezésében. Kerkai Innsbruckban megismerhette a külföldi ifjúsági mozgalmakat. Személyesen is találkozott a belga Cardijn abbéval (aki jóval később bíboros lett), a JOC (Keresztény Ifjúmunkás Mozgalom) alapítójával. Pappá szentelése és teológiai tanulmányai befejezése után Kerkai itthon hozzálátott a KALOT megszervezéséhez. Közben még kapcsolatba került a népi mozgalommal, a népi írók és szociográfusok képviselőivel, így pl. Szabó Zoltánnal a Népfőiskolai Tanács megszervezésében. (Vö. Balogh 137) Jellemző, hogy a KALOT „kis könyvespolcának” ajánlott írói főleg népi írók voltak.

A puszták népe és a parasztság felkarolásában, társadalmi helyzetének és műveltségének előmozdításában Kerkaiék egyetértettek a népi mozgalommal, de a KALOT ezen túl sürgette a keresztény világnézetet, a hit és az evangéliumi élet elmélyítését is. Kerkai Jenő karizmatikus személyiség volt. A falusi legények kiművelésére és érdekvédelmére irányuló programot négyes jelszóban összegezte:

Krisztusibb embert!
Műveltebb falut!
Életerős népet!
Önérzetes magyart!

Kerkai Jenő sok-sok szenvedés, hosszú börtönévek után a pannonhalmi Szociális otthonban figyelte a II. vatikáni zsinat utáni egyházi megújulást. „Maradj meg, magyar!” című szellemi végrendeletében (1961 húsvétján) prófétai módon felvázolta a magyar hivatást:

„A magyarság hivatása, hogy az új világmindenségben a legteljesebb értékű kultúra szilárd támpontja legyen Magyarország, különösen a szomszéd- és rokonnépek felé. […] A legteljesebb értékű kultúra a ’bölcseleti publicisztika’ nyelvén Jacques Maritainnel „Humanisme intégral”-nak nevezhető, a Szent Pál-i teológia nyelvén Corpus Christi integrumnak, amely a Corpus Christi mysticum, a Corpus Christi culturale és a Corpus Christi sociale egysége.” Mindezeket Kerkai kifejti szellemi végrendeletében. (Vö. Kerkai Jenő emlékezete, Bp. 1995, 153–171.)

Apor Vilmos, Prohászka tanítványa

Boldog Apor Vilmos vértanú püspök legjobb ismerői – kellő dokumentáció alapján – valamennyien szociális érzékenységét és tevékeny szociális apostolságát emelik előtérbe, akár a gyulai plébánosról, akár a győri püspökről írnak. A gyakorlatban is megvalósította XIII. Leó Rerum novarum és XI. Pius Quadragesimo anno kezdetű körleveleinek társadalmi tanítását. És ebben a tevékenységében példaképének tartotta Prohászka Ottokárt, aki – mint láttuk – már a századfordulón XIII. Leó szociális elveit vallotta, és egészen élete végéig a nagy pápára hivatkozott, bár forradalmi elveit és gyakorlati tevékenységét bírálták az akkori feudális főurak és főpapok, a nagybirtok és a nagytőke képviselői.

Apor Vilmos Gyulán 1927 áprilisában, kevéssel a fehérvári püspök halála után, a Szociális Misszió Társulat tagjai előtt, a havi rendes ülésen példaképéről és tanítómesteréről, Prohászka Ottokár püspökről adott elő, kiemelve Prohászka szerepét a katolikus megújulásban, a XIX. században defenzívába szorult hit terjesztésében. (Apor Vilmos Gyulán, 28–29.)

Ismeretes, hogy Prohászka püspök szellemiségének és támogatásának köszönhette alapítását 100 évvel ezelőtt a Szociális Misszió Társulat. Farkas Edith, az alapító társalapítónak tekintette a fehérvári püspököt. A Misszió Társulat gyulai szervezete 1917-ben alakult meg. Apor Vilmos gyulai plébános széles körű szociális tevékenységében jelentős részt vállaltak a Társulat tagjai.

A Szociális Misszió Társulat gyulai szervezetének a 20-as években már több száz tevékeny segítője, önkéntes munkatársa volt. (1927-ben már több mint 500!)

A világháború, a Tanácsköztársaság és Trianon után Apor Vilmos új lendülettel folytatta apostoli és szociális tevékenységét a Szociális Misszió Társulat és más szervezetek, rendek közreműködésével.

 

1929 novemberében, a Társulat ülésén Apor Vilmos „Prohászka püspök emlékezete” címmel tartott előadást. (Apor Vilmos Gyulán, 153–154, Békés, november 23.) Ez a szép megemlékezés kiválóan megvilágítja, hogy a gyulai plébános, a későbbi vértanú püspök miként vélekedett nagy mesteréről. Apor Vilmos egy tényből indult ki: „Nemrégiben Budapesten pályázatot hirdettek a nagy püspök szobrának elkészítésére. A rendkívüli feladatra a magyar szobrászművészet elitgárdája nyújtotta be pályamunkáját. A bizottság azonban egyik tervet sem tartotta elfogadhatónak.” Apor ezután így folytatta:

„Érthető: Hiszen Prohászka, a lánglelkű szónok, a Szentlélek Hárfája még élénk emlékezetében él a vidéki és a fővárosi közönségnek. Hideg kőbe vésni azt a fennkölt arcot, nagy szellemet sugárzó, jóságos szemet – olyan feladat, mely ez idő szerint felülmúlja a legkivételesebb művészi alkotó készséget.

Emellett tehetsége oly sokoldalú volt s mégis oly egységes, hogy zsenialitását csak lélekkel lehet megközelíteni, nem vésővel és hideg anyaggal.

Apostol volt, aki a tudás hatalmas fegyverzetével, a művészi szónoklat teljességével és az írástudás kivételes erejével egész kor közönyösségébe merült társadalmát emelte fel a materializmusból az istenhit világába. Azt a társadalmat, melyet hideggé tett Kant, reménytelenné Schopenhauer, kétkedővé Anatole France és hitetlenné Nietzsche. Az Egyetemi templomban s a vidéken tartott konferenciái ritka eseményszámba mentek, ragyogó tollal megírt könyvei pedig az ország határán túl is feltűnést keltettek és új mezsgyét vágtak.

Mint ember Krisztus lelkét másolta önmagában. »Törd meg önmagadat.« A nagy püspök amilyen kemény, az aszketizmust megvalósító lélek csupa szeretetet sugárzott mindenkire, akivel csak érintkezett. Sohasem kereste az emberekben a gyöngeséget, csak a nemes és szép vonásokat kutatgatta. Soha nem lázongott, dörgött a bűnös ember ellen, csak a bűnt ostorozta, gyomlálta.

Fáklya volt, amely messze évszázadokra világít. Nem rejtette véka alá tudását, hanem az ő apostoli agitálásával utat mutatott, mely fénylett és hódított, hiszen annak nyomán járt és vezetett, aki örökidőkre az Utat, az Igazságot és az Életet jelenti.

Az egyetemi templom szószékén álló, boldogemlékű püspök férfias arca, jóságot sugárzó szeme még mindig élénken él a kor fiainak emlékezetében, és szava zenéje fülünkben muzsikál. Könyvei beszélnek, harcolnak, megdöbbentenek és fölemelnek. Súlyos, senkiéhez nem mérhető gondolatai verdesik a lelkek falát.

Prohászka örök dicsősége, emléke és egyénisége nem kőben, nem bronzban él, hanem – a lelkekben.”

Ha az Apor Vilmos Gyulán című dokumentumkötetet tanulmányozzuk, elámulunk a 25 évig Gyulán működő plébános szétágazó apostoli és szociális tevékenységén. Mint mondtam XIII. Leó és Prohászka szociális elveit követve igyekezett megvalósítani a katolikus szociálpolitikát. Ennek lényege a munkás és a munkaadó közelítése, a tisztességes munkabér és munkaidő biztosítása az állam beavatkozása és ösztönzése révén, a romboló sztrájkok megelőzése és a katolikus jellegű szövetkezeti mozgalom kiépítése volt. Nincs itt hely arra, hogy felsoroljuk ezt a sokrétű szociális tevékenységet, amelyben – mint említettem – főleg a Szociális Misszió Társulat tagjai segédkeztek. Részletes felsorolást olvashatunk a már idézett dokumentumkötetben (Apor Vilmos Gyulán, 268–273.) annak a (1941. II. 22.-i) díszközgyűlésnek jegyzőkönyvében, amelyen méltatták a közben győri püspökké kinevezett Apor Vilmos negyedszázados gyulai tevékenységét, és a város díszpolgárává választották. Érdekes Apor Vilmos korábbi 1933. okt. 26-i beszámolója Gyula város polgármesterének a gyulai római katolikus egyház I. világháború utáni helyzetéről, tevékenységéről. Templomok renoválása, tatarozása, a Szociális Misszió Társulat működése (pl. Gyermekkonyha), Szív Gárda, Mária-kongregáció, szaléziek megtelepítése, népmissziók (jezsuita atyákkal). Itt említi meg Apor Vilmos, hogy 1924. augusztus 15-17-én zajlott le Gyulán a III. Alföldi Katolikus nagygyűlés, amelyen a meghívott előadók között volt Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök.

Ha a gyulai plébános karácsonyi és húsvéti cikkeit, vagy ünnepi alkalmakkor mondott beszédeit olvassuk, megérthetjük, hogy milyen szellemben végezte sokrétű apostoli és szociális tevékenységét. 1925. december 24-i „Karácsony” című írásában (Apor Vilmos Gyulán, 112–113.) ezeket olvassuk:

„’A zsidóknak botrány, a pogányoknak balgaság’ volt ez szent Pál szavai szerint, mégis a Kisded szegényes lakhelyét angyalok kara zengi körül, és zarándoklásuk céljává teszik egyszerű pásztorok, tudós Mágusok, ezrei, milliói a keresztényeknek évszázadok óta.

Mert ha Isten emberré lett; akkor embernek lenni nem átok, hanem méltóság. . . Ha a Világ Ura szegény lett, nem gyalázat akkor a szegénység, hanem Isten Fiának követése ... Ha munkássorsot választott magának a Teremtő, akkor dolgozni nem szégyen, hanem érdem és dicsőség. . . Ha Isten Fia szenvedett a jászoltól a kereszthalálig; akkor szenvedni nem vak sors üldözése, hanem Krisztus követése. A Betlehemi Kisdedben hinni annyit jelent tehát, mint megtalálni az összes nagy emberi problémák megoldását, a szociális bajok orvoslását. . . Jelet, biztatást a munkában, vigaszt a szenvedésben, mérsékletet a földi javak élvezetében, áthidalását az ellentéteknek, jogot és igazságot, valóban »békességet a jóakaratú embereknek«.

A XX. századnak háborútól sújtott, forradalmaktól feldúlt; a szociális bajok annyi sebétől vérző társadalmának vissza kell térnie a pásztorok egyszerű alázatával, a napkeleti Mágusok higgadt bölcsességével a betlehemi jászolhoz, a barlang sötétjéből áradó világossághoz, hogy megtalálják végre a béke, a szeretet és megértés útját, melyet sem Trianonban, sem Genfben és legkevésbé Moszkvában nem találhat meg soha.”

És még egy idézet az egyik húsvéti írásból: „Lumen Christi” (1931. április 4; in Apor Vilmos Gyulán, 169–170.):

„Krisztus világossága és a Pogányság Sötétségének harca volt tehát többé-kevésbé mindig az emberiség története. A mai kor talán fokozottan az. A „Lumen Christi” fénye nem halványult el, sőt mintha erőteljesebben kibontakozna a múlt század ködhomályából, de mily sötét fellegek gomolyognak az égen! Rémítő árnyak! Keleten a bolsevizmus titokzatos fantomja, nyugat felől a felhalmozott tőke zsarnoksága fenyegeti az emberiséget, jobbról túlzó nacionalizmus, balról hazátlan nemzetköziség tör a hatalomra, gépek falják fel az emberi izmokat, összeharácsolt aranykészletek ölik a gazdasági életet, ipari és gazdasági túltermelés mellett tömegek éheznek és millió kar tétlenségre kárhoztatik, homály mindenütt, vakság, nem érti egyik a másik nyelvét, mint a bábeli nyelvzavar idején, nincs átfogó eszme, nincs összefogó fundamentum, világosság felé kiáltanak kormányok és törvényhozások, fényt várnak tudósok és tömegek egyaránt. Igen, a „Lumen Christi” kell a XX. századnak.

Az egyedüli áthidalás a nemzetek és társadalmi rétegek közt Krisztus fényessége. Az egyetlen út a kibontakozásra a krisztusi eszmék felvillanása az agyakban, a krisztusi parancsok megújhodása a lelkiismeretekben, a krisztusi szeretet lángralobbanása a szívekben. [. . .]

A trianoni sírba szorított magyar nemzet e világosság felé fordítja ma tekintetét, s mint a virág bimbója a tavaszi napsugártól, úgy várja ettől a fénytől újraéledését és régi dicsőségben való kibontakozását. Alleluja!”

1941 elején Apor Vilmos győri püspök lett. Március 2-án zajlott le beiktatása. Igazában a gyulai módszerekkel dolgozott tovább. Püspökként is az egyház, a hívek, a szolidaritás szolgája maradt; a keresztényszocializmus szellemében dolgozott és szervezett. Továbbra is az egyház szociális tanításának ihletése mozgatta, amikor a pápai körlevelek elveinek gyakorlati megvalósításáért támogatta a KALOT, KALÁSZ, KIOE és EMSZO szervezését és működését. (Hölvényi, 28.) Örömmel adta elismerését régi barátja, P. Kerkai Jenő jezsuita mozgalmának: „A mai válságos és küzdelmes időkben vigaszul szolgál, és reménységgel biztat a falusi ifjúságnak ez az életerős szervezkedése, mely felülkerekedve a napi politika ádáz küzdelmein, minden hangzatos jelszavaktól függetlenül, tisztán látva a mai problémákat, de azokban el nem merülve, örök elveknek a mai időre való alkalmazásával, valamint a modern eszközöket el nem múló igazságok szolgálatába fogva küzd a boldogabb magyar jövendőért.” (Hölvényi, 28–29)

Szólnunk kell még Apor Vilmos politikai elkötelezettségéről. Gergely Jenő A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945 (Bp. 1997) c. művében részletesen elemzi a két háború közötti keresztény szociális mozgalmakat, egyesületeket, az egyház és a politika viszonyát, és ezen belül a püspöki kar szerepét. (III/3: fej. Egyház és politika, 105–120; IV. fej. Egyház és társadalom, 121–176.)

Világosan kivehető e tájékoztatásból, hogy milyen fontos szerepet játszott Apor Vilmos győri püspök, akinek szociális tevékenysége mindvégig Prohászka vonalában maradt. Nemcsak az egyházi földreform sürgetését, hanem még az egyház politikai elkötelezettségét is szívügyének tekintette. A kereszténydemokrata irányzat (a haladó katolikusok csoportja: Széchenyi György, Katona Jenő, Barankovics István, Szekfű Gyula) a püspöki karban alig talált támogatásra; az 1940-es években elsősorban Apor Vilmos győri megyéspüspök támogatására számíthattak. (Gergely, 113) A püspöki kar kezdeményezésére az 1940-es évek elejétől felélesztették a Katolikus Népszövetséget, hogy fogja össze a politikusokat katolikus kérdésekben. Ebből születik meg 1943-ban a Keresztény Néppárt. Apor Vilmos kézbe vette a Népszövetség ügyét. De 1944 nyarán és kora őszén már egy kereszténydemokrata politikai párt szervezését támogatta. (Gergely, 137–138.)

Apor Vilmos megyéspüspökként nemcsak a parlament felsőházának lett tagja, hanem földbirtokkal is rendelkezett: 14 ezer katasztrális holddal. Püspökségének első két évtizedében sokat foglalkozott a földkérdéssel. Kezdettől fogva támogatta a kishaszonbérletek kialakításának előmozdítását. Az egyházi birtok kisbérletekké alakításának tervét bevitte a Népszövetségbe is, ahol a konzervatív papság és a világi nagybirtokosok ellenkezésébe ütközött. Serédi Jusztinián prímás, akinek kétségei voltak aziránt, hogy a szociális reformokat kisbérletek útján elősegítheti az egyház, komolyan figyelmeztette Apor püspököt, hogy erre nem volt megbízása. (Szolnoky Erzsébet: Fellebbezés helyett. Apor Vilmos püspök élete és vértanúsága. Szeged, 1990, 118–119.)

A Prohászka Ottokár és Giesswein Sándor győri pap által elindított szociális mozgolódás, XIII. Leó Rerum novarum kezdetű enciklikája szellemében fokozatosan kibontakozott: Pl. a Katolikus Néppárt, majd a Keresztény Szociális Néppárt későbbi változata a Prohászka és Giesswein keresztényszociális, majd keresztényszocialista kezdeményezései az utódok kezén egyre távolodtak az eredetileg önálló és haladó céljaiktól. A püspöki kar nem támogatta a gyökeres reformokat célzó katolikus társadalmi és ifjúsági mozgalmakat, csupán egyes tagjai, így Apor Vilmos álltak mögéjük elvi és időnként anyagi szolidaritásukkal.

1943. augusztus 23-án Győrben, Apor Vilmos palotájában titkos konferenciára gyűltek össze a katolikus reformmozgalmak és a Hivatásszervezetek képviselői, továbbá a Katolikus Akció vezetői (összesen 23-an), hogy megvitassák a háború utáni teendőket. Itt kezdődött valójában a Demokrata Néppárt története. Létrehozták a titkos munkaközösség jelleggel működő Katolikus Szociális Népmozgalmat, amelynek lelki vezetését és pártfogását Apor Vilmos püspök vállalta. Ügyvezetője közös megegyezés alapján Kerkai Jenő SJ lett külön hivatal nélkül, szellemi vezére pedig Kovrig Béla.

Kovrig professzor vezetésével egy szakemberekből álló munkacsoport Magyar Társadalompolitika címmel kidolgozott egy háromkötetes munkát. De mire 1944 májusában ez elkészült, Magyarország már német megszállás alatt állt. A hatalmas műben Kovrig és munkatársai elvi alapvetésül Jacques Maritain Teljes humanizmus című teocentrikus művét választották (Kerkai is hivatkozik erre!), majd felvázolták a magyar társadalom egészét felölelő reformpolitika tervét: pluralista demokrácia, a közjó érdekeit védő piacgazdálkodás, földreform-tervezet, a falusi társadalom felemelését célzó kezdeményezések stb. Fontos szerepet kapott a programban a magyar társadalom lelki-erkölcsi megújulásának terve. A lényeg: az alapvető emberi jogok biztosítása és egy új szociális államrend kialakítása, egy időben a nép szellemi és erkölcsi felemelésével. (Minderről bővebben: Félbemaradt reformkor, 177–179)

Irodalom:

– Szabó Ferenc: Prohászka Ottokár élete és műve, Szent István Társulat, Bp., 2007.

– Gergely Jenő: A katolikus egyház története Magyarországon 1919–1945, Bp. 1997.

– Balogh Margit: A KALOT és a katolikus társadalompolitika 1935–1946, Bp. 1998.

Kerkai Jenő emlékezete, Bp. 1995.

Apor Vilmos Gyulán. Válogatott dokumentumok, összeállította Erdmann Gyula és Merényi-Metzger Gábor. Gyula, 2000.

– Hölvényi György: Az igaz tanú. Apor Vilmos vértanú püspök élete. 2. kiadás, é. n.

Félbemaradt reformkor, 1935–1949, Püski, Róma 1990–Budapest, 2006.

– Szolnoky Erzsébet: Fellebbezés helyett. Apor Vilmos püspök élete és vértanúsága. Szeged, 1990.

 


Marton József

EZERÉVES AZ ERDÉLYI EGYHÁZMEGYE

Magyar jezsuiták Erdélyben

Anélkül, hogy kezünkben tartanánk a gyulafehérvári főegyházmegye (1932-ig „erdélyi püspökség”) Szent István király által kibocsátott alapítólevelét, az egyháztörténészek egybehangzó véleménye alapján az erdélyi püspökség alapítását 1009. évre tehetjük. Az erdélyi gyulák székhelye, Gyulafehérvár kiváló központnak bizonyult a magyar királyság keleti részének társadalmi és vallási rendszerének kiépítésében. Szent István, miután 1002/03-ban katonai beavatkozással felszámolta a gyulák erdélyi különállását, megalapította az erdélyi püspökséget.

Az egyházmegye püspökeit a legrégebbi oklevelek Episcopus Ultransylvanus-, Transilvaniensis-nek, 1187-től Episcopus Transylvanus-nak nevezik. Az erdélyi elnevezés egészen sajátos, mivel a püspökség országrész és nem központi helység nevét viseli. Ennek valószínű magyarázata, hogy a Szent István által tervezett tíz püspökség közül akkor az „erdélyinek” kiszemelt székhelye Gyulafehérvár, nagybátyjának, Gyulának volt a birtokában.

Az erdélyi püspökség egyházjogi helyzetéről elmondható, hogy alapításától 1930-ig a kalocsai érsekségnek, 1930-tól 1991-ig a bukaresti érsekségnek volt a suffraganeusa, 1991. augusztus 5-től II. János Pál pápa önálló érsekségi rangra emelte.1

A mai érsekség, kevés eltéréssel a történelmi Erdély területén fekszik. A középkorban a püspökséghez tartozott még a krasznai, közép-szolnoki, ungi, szatmári, ugocsai vármegyéken kívül egy ideig a mai máramarosi vármegye is.2 Az püspökség története elválaszthatatlanul összefonódott Erdély történetével. Mindenkori főpásztorai a lelkipásztori feladatokon túl társadalmi és politikai szerepet is vállaltak, időszakonként Erdély népeinek szellemi vezetői voltak.

A történelmi fejlődés következtében a 12. és a 13. század fordulóján ugrásszerűen emelkedtek a falusi kőtemplomok nemcsak Közép-Erdélyben, hanem a hátszegi medencében, az Olt völgyében és a székely székekben. Ez bizonyítja, hogy Erdély a 13. századra benépesült és kereszténnyé lett. A püspök tekintélyét megjelenítő első, szerényebb székesegyház szűknek bizonyult a létszámban és területileg növekedett egyházmegye számára. A 12. század végén új, díszesebb katedrális építését kezdték el, a mai székesegyházét, mely méltóképpen reprezentálta a püspökség gazdasági és szellemi súlyát.3

Szent László király (Erdély védőszentje) nemcsak a székesegyházra fordított gondot, hanem megalapította az egyházmegye életében komoly szerepet játszó erdélyi székeskáptalant is. A káptalan évszázadokon keresztül káptalani iskolát működtetett, és hiteles helyként közügyi tevékenységet fejtett ki. Az egyházmegye életében nagy előrelépést jelentett a főesperességek megszervezése. Tizenhárom középkori főesperességről van tudomásunk, melyeknek határa nagyjából egybeesett a királyi vármegyék területével. A főesperességek a 14. században 610 plébániát fogtak egybe, nem számítva bele a nagyszebeni prépostság, a brassói dékánság és a kolosmonostori apátság plébániáit. Az egyházmegye legjelentősebb szerzetesi központja a középkorban Kolozsmonostor volt. Itt a bencések – szerzetesi hivatásuk betöltése mellett – a hiteles okmányok szerkesztésével foglalkoztak.

Erdély társadalmi és egyházi szervezetét igen súlyosan érintette az 1241-es tatárbetörés. A történészek becslése szerint eme dúlás alkalmával az erdélyi püspökség híveinek legalább egyötödét, de az is lehet, hogy a felét elveszítette. Az egyházmegye újjászervezésében a püspökök jártak elöl, a magyar királyoktól kiváltságokat, birtokadományokat és egyéb juttatásokat szereztek a püspökség számára. Azt is elérték, hogy az elnéptelenedett püspöki és káptalani birtokokra betelepített hospeseket (románokat, németeket) privilégiumokban részesítették, kivonták a vajda és az ispánok fennhatósága alól.4

A püspökök az egyházszervezésben nem maradtak magukra. Papok és szerzetesek, falusi és városi hívek sorakoztak föl mögéjük. Egyházmegyei szinten igazolható a tehetősebb emberek és közösségek részéről megnyilvánuló vallásos áhítat és áldozatkészség, mely kézzelfoghatóan a templomok és szerzetesi kolostorok építésében, ékesítésében mérhetők le.5

Török hódoltság – reformáció

A 14. században viszonylag nagy számban megjelentek a szerzetesrendek. Kolostoraik és egyéb intézményeik fenntartása el sem képzelhető a vallásos szellemű klerikusok és világi mecénások nélkül. A domonkosok és ferencesek Erdély minden jelentősebb városába betelepültek, és az alapítók szándéka szerint igyekeztek eleget tenni az ima- és szentmise-kötelezettségüknek, és ugyanakkor kulturális jellegű munkát is végeztek, elsősorban városi iskolákat működtettek.

Az egyházmegyét, s egyben az erdélyi magyarság életét az 1430-as évektől súlyosan érintették az egyre gyakoribbá vált törökbetörések. Ezzel párhuzamosan és szükségszerűen mindennapossá váltak a védelmi harcok, amelyeknek végkifejlete a mohácsi csata (1526) lett. Csak csodálni tudjuk azt a vallási lelkületet és áldozatot, amely éppen a veszélyesnek is nevezhető korszakban megnyilatkozott. Erdély-szerte a 15. században gótikus templomok és kápolnák épültek, illetve gazdagodtak értékes kelyhekkel, miseruhákkal, orgonákkal, falfestményekkel stb. A templomépítő munkából derekasan kivették részüket a kolduló szerzetesrendek. A számos templomalapító és adományozó közül kiemelkedik Hunyadi János személyisége, akinek mecénási tevékenysége új lendületet adott az erdélyi építészetnek. A tövisi és csíksomlyói ferences templomok és kolostorok, a marosszentimrei és alsóorbói templomok, meg a kolozsvári domonkos kolostor, melyeket részben ő maga épített, részben építkezésüket tovább folytatta, mind az ő buzgalmát és bőkezűségét hirdetik. Hunyadi János a legnagyobb gondot a gyulafehérvári székesegyházra fordította, ahová temetkezni kívánt. Szentélyét gótikus stílusban átépítette, és mint Heltai Gáspár írja: „szépen felékesítötte vala szép orgonával, szép ezüstes és aranyos képekkel, jeles, drága misemondó ruhákkal.” Hunyadi tevékenységében még csak burkoltan mutatkozik az a templomépítési és -díszítési láz, mely a 15. század második felében bontakozott ki valójában.6

A megszépült és felékesített templomok hívekkel teltek meg. A világi hívek felelősségteljesen kapcsolódtak bele az egyházi életbe, ragaszkodtak papjaikhoz, de elvárták, hogy azok őket pasztorálják. Régi gyakorlatról és ugyanakkor a hívek buzgóságáról tanúskodik egy 1586. évből való okmánytöredék, mely a gyergyószentiklósi plébánosnak szóló utasításokat tartalmazza. Szerződésszerűen megkívánták a gyergyószentmiklósiak, hogy a „plébános minden nap szolgáljon Istennek, s vigyázzon, mivel a megye (egyházközség) nagy, nehogy valaki gyónatlan, vagy ha gyermek, keresztelés nélkül meghaljon.”7

A magyar királyság összeomlásakor Erdélyben az évszázado- kon át formálódott társadalmi és egyházi keret szétbomlása is érezhetővé vált. Amint Lányi Károly egyháztörténész fogalmazott: „A mohácsi vészben elbukott hazánk régi nagysága, politikai egysége, a szent korona boglárai egymás után letöredeztek. Ugyanekkor veszett el az egyház régi fénye, nagysága és egysége…”8

A szultáni erőszakkal önálló állammá kényszeredett Erdélyben új helyzet teremtődött társadalmilag és vallásilag egyaránt. Régiónknak ez a metamorfózisa is kedvező teret nyújtott a reformáció terjedésének. Luther eszméi előbb a szászok között honosodtak meg, és a szász prédikátorok közvetítésével a vegyes lakosú városokban (elsősorban: Kolozsváron) a magyar lakossághoz is eljutottak.

Amikor meghalt Statileo János (1542) Erdély választott püspöke, Izabella királyné politikai és anyagi érdekből nem töltötte be a püspökséget. A püspöki palotát és a püspöki javakat – Medgyesi Székely Ferenc nagyprépost, vikárius tiltakozása ellenére – előbb I. Ferdinánd biztosa (Serédi Gáspár), majd a Budáról távozni kényszerült Izabella királynő és fia, János Zsigmond vette birtokba.9 1544-es tordai országgyűlés10 meghagyása értelmében „a püspökség javait” a királynő kincstári célra lefoglalta. Ezzel megtörtént a püspökség kisajátítása, az erdélyi katolikus egyház szervezetének elsorvasztása. 160 évig azért nem lehetett Erdélyben a katolikusoknak megyéspüspökük, mert mint jogutód visszaigényelhette volna a kincstárnak lefoglalt püspöki épületeket és egyéb ingatlan javakat.11

Medgyesi Székely Ferenc nagyprépost, 1544-től az erdélyi katolikus egyház tényleges vezetője, minden eszközt megragadott, hogy megfékezze a nagy kisajátításokat és a reformáció terjedését. Ügyködéséért életével fizetett, 1553-ban Kolozsmonostoron a reformáció követői agyonverték.12

Még szerencsésnek mondható, hogy az állami kormányzatot a pálos szerzetesből lett nagyváradi püspök, erdélyi helytartó, Fráter (Martinuzzi, Utiešenoviç) György tartotta a kezében. Martinuzzi megpróbált őrködni a katolikus egyház felett. Ha a hitújítási folyamatot nem tudta feltartóztatni, legalább fékezte, életében az új hit követői nem mertek erőszakosan fellépni.13

A diplomata főpap Erdély érdekében a török és a Habsburg érdekkörök között igyekezett „kétfelé tekintő” politikát folytatni. Ügyeskedésével az országtól távol tartotta a törököt, s közben kiépítette új kormányzatát. Statileo halálával megürült püspöki szék betöltését ő sem szorgalmazta, hogy a püspöki palotát és a katolikus egyház uradalmait a létesülendő fejedelemség javára fordíthassa. Önzetlen munkájának azon politikai lépése vetett végett, mely Erdélyt újra egyesítette a királyi Magyarországgal (1551-ben).14

Fráter György diplomáciai sikerei nem hozták meg a várt eredményt. Ferdinánd politikájával elégedetlen erdélyi rendek 1556-ban úgy döntöttek, hogy visszahívják Izabellát és fiát, János Zsigmondot. Az ország helytartójává a reformációért lelkesedő Petrovics Péter temesi ispánt tették meg. Petrovics által az újhitűek nagy pártfogót és szabad kezet kaptak. Ekkor következett be az erdélyi magyar főurak és nemesek nagyszámú aposztáziája. A társadalmilag szabadabbá és gazdaságilag érdekeltebbekké vált főurak – a cuius regio eius religio elv érvényesítésével – megnyerték a reformációnak a Partium, a Mezőség és a Székelyföld gazdagabb területeinek népeit (kivéve a szegényebb Csík, Felső-Háromszék, Udvarhely keleti része, Felső-Nyárád-mente székelységét).15

Az 1556. évben tartott erdélyi országgyűlések meghozták a katolikus püspökséget szétzúzó végső intézkedéseket, felszámolták a központi intézményrendszerét, kitiltották a katolikus püspököt (Bornemissza Pált) és a szerzeteseket, államosították a püspöki tulajdont, a székeskáptalanokat (Gyulafehérvár, Nagyvárad), a kolozsmonostori konventet, a szerzetesi kolostorokat és egyéb egyházi javakat.16 Az ellenállókat hatalmi vagy más eszközökkel félreállították. Tíz évre rá (1566) a rendek kitiltották az országból a katolikus papokat.17 Így vált valóra az Úr Jézus mondása, megverem a pásztort, szétszélednek a nyáj juhai (Mt 26,31). A katolikusellenes törvények csak tovább növelték a katolikusok felmorzsolódását, helyesebben lehetőséget biztosítottak az „egységesnek” indult reformációs hullám feldarabolódásához.18

Erdély abban a korban szokatlan toleranciát mutatott az új vallásokkal szemben. Már az 1563-ban megtartott tordai országgyűlés foglalkozott a vallási megoszlás miatt a közösségekben előállt feszültségek megoldásával. Az országgyűlés megengedte, hogy ott, ahol két felekezet hívei összekeveredetten együtt élnek, mindkét fél azt a vallást követheti, amelyiket akarja, s a templomot felváltva használhatják.19 Ez a békességteremtő országgyűlési határozat egyértelműen a reformáció terjedését szolgálta, s egyáltalán nem biztosította a katolikusok vallásszabadságát, hiszen a katolikusok 1566-ban – a papnélküliség következtében – még a vallásgyakorlatuk lehetőségét is elveszítették.

Az 1568 és 1571 között a vallásra vonatkozóan megfogalmazott törvényeket szokták az erdélyi vallásszabadság alapdokumentumainak tekinteni. Igaz, bizonyos türelmet és vallási szabadságot biztosított az etnikailag és politikailag heterogén fejedelemségben, de ezek a törvények is valójában a reformáció megszilárdulását eredményezték.

A hitújítás sikerében nem kis szerepet játszottak azok a társadalmi-gazdasági átalakulások, melyek a fejedelemség létrejöttével párhuzamosan megvalósultak. Az erdélyi fejedelmi hatalom ugyanis azon alapult, hogy területén nem tűrt a kincstáréval összevethető magánföldesúri és egyházi birtoktömböt. (A kincstári vagyon a kisajátított erdélyi és váradi püspökség javai voltak.) Így az erdélyi rendek az uralkodónak jóval kiszolgáltatottabbak voltak, mint a magyarországi társaik a Habsburgoknak. Engedelmesen megszavazták azokat a törvényeket, amelyek sorra emelték be az alkotmány sáncai közé a megjelent protestáns felekezeteket. Először az evangélikusokat, utána a helvét hitvallásúakat, majd 1571-ben – Európában egyedülálló módon – az unitáriusokat, de megtűrték (1638-ig) a szombatosokat, az anabaptistákat és természetesen a görögkeletieket (bár nem nyertek törvényes legitimációt, püspöküket maguk választhatták). Tehát a vallási megosztottság igencsak kedvezett annak a törekvésnek, hogy a fejedelmi hatalom ellensúly nélkül maradjon, és így vallási kérdésekben szokatlanul nagyvonalú lehessen.20 És az „erdélyi vallásszabadságnak” mondott 1568 és 1571 között megszavazott országgyűlési törvényeket inkább a reformáció diadalának véglegesítésére hozták. Az erdélyi vallási tolerancia kérdése tehát örökös, megoldatlan vitatémája marad a történészeknek.21

A jezsuiták működése

Az erdélyi vallásszabadság a katolikusokra volt a legkevésbé érvényes. A katolikusok csak névleg szerepeltek a recepták között, egyházszervezetükben (püspök, papok, szerzetesrendek – hiányában) és vallásuk gyakorlásában meg voltak bénítva. Még a fejedelemség megszűnését követő országgyűléseken is a protestáns rendek meg tudták gátolni a katolikus püspök és a jezsuita szerzetesrend behozatalát. Az 1692-es nagyszebeni országgyűlésen a három religion lévő rendek a romano cath. atya fiak punctumaira adott válaszukban kijelentik, hogy a nem recipiált klérusnak, nevezet szerint az jesuitai Societásnak és az uri püspöknek introductiojáról való kivánságukat tegyék le, mert arra soha nem megyünk.22

A sokat idézett 160 évi püspöknélküliség a katolikusok „hét ínséges esztendejeként” (vö. Ter 41, 31) vonul be az egyháztörténelmünkbe. S közben jött az éhhaláltól megmentő „József”, Báthori István.

Báthori István erdélyi fejedelem és lengyel király régi vágya akkor teljesült, amikor Erdélybe beküldhette a jezsuitákat. A protestáns rendek azért is kénytelenek voltak elfogadni a jezsuiták tanítói szolgálatát, mert ebben az időben Erdély képzett tanítók hiányában szenvedett. Az 1579-es októberi tordai országgyűlésen ekképp fogalmazták meg korlátozó szándékukat: István király, ami végett hozatta őket, viseljék csak abba magukat, azaz tanításokon kívül ne menjenek.23 Az országba bejött jezsuitáknak az 1581. évi kolozsvári országgyűlésen csak három működési helyet engedélyeztek (Kolozsmonostor, Kolozsvár, Gyulafehérvár).24 Ugyanezen a gyűlésen a rendek azt is kimondták, hogy a katolikus főurak csak akkor és ott tarthatnak papot vagy tanítót, ahol a község nagyobb részét ők alkotják.25 Ez a rendelkezés az ún. maior pars elvének törvénybefoglalása, mely a közösség vallási egységét úgy akarta megőrizni, hogy a döntő szót a többségnek juttatta. Ez a törvény, ha a kimondásakor nem is, de a református felekezet államvallássá válásakor (a 17. században) a gyakorlatban kifejezetten a katolikusok hátrányát eredményezte.

A protestáns többségű Erdélybe a jezsuiták (12 atya) Leleszi János vezetésével 1579 őszén érkeztek meg, fél évre rá bejött Szántó István is (hatodmagával).26 Első állomáshelyük a kolozsmonostori apátság és a gyulafehérvári fejedelmi udvar volt. Kolozsmonostoron 1580. január 11-én ünnepélyes évnyitóval elkezdték a tanítást, és a lelkileg „kiéhezett” katolikus hívek igényeit is igyekeztek kielégíteni.27 A hivatásuknak élő atyák rendszeresen miséztek, prédikáltak, gyóntattak, áldoztattak. A nép özönével ment a templomba s könnyezve adott hálát Istennek, hogy ismét láthat és hallhat katolikus papot.28 Látványos és tartalmas szertartásaikon szívesen vettek részt a más felekezetű hívek is. Buzgó munkájuk révén a katolikusok lelkileg és számbelileg is növekedtek.29

1581-ben a jezsuiták Kolozsváron is megtelepedhettek. Akadémiájuk alapítólevelét Báthori István király 1581. május 12-én írta alá, melyet a következő évben XIII. Gergely pápa is megerősített.30 Iskolájukban nemes és szegény ifjak, papságra készülő és világi tanulók, katolikus és nem katolikus vallásúak részére tanulási lehetőséget biztosítottak. 1585-ban a hallgatók száma elérte a 450-et, melynek egynegyede protestáns volt.31 A diákok között jeleskedett Pázmány Péter, aki 13 éves korában katolizált.32

A fejedelmi székhelyen, Gyulafehérváron a jezsuita atyák megkapták a domonkosok épületeit, ahol Leleszi János és szerzetes társai 1583-ban iskolát nyitottak a fejedelmi udvar és a város fiataljai számára.33

Az „engedetlen” jezsuiták, nem törődve a diétai tilalommal, lelkesen pasztorálták az elárvult katolikusokat, erőt és öntudatot öntve beléjük. Tíz éves eredményes munkájuk felkeltette a protestánsok féltékenységét és irigységét. 1588-as medgyesi országgyűlésen Báthori Zsigmond nagykorúsításának feltételéül szabták a jezsuiták kitiltását. Az ifjú fejedelem, nem kis vívódás után, elfogadta a megkívánt feltételt, és a szerzetet Erdélyországból kitiltotta.34 A törvényen kívül helyezett jezsuiták rövid ideig elhagyták az országot, de már három év múlva visszaszivárogtak. Az 1595. évi gyulafehérvári országgyűlés semmisnek nyilvánította a medgyesi határozatot, és megengedte, hogy a jezsuiták visszatérhessenek Kolozsmonostorra, Kolozsvárra és Gyulafehérvárra, de a fejedelem se Váradra, se semmi egyéb helyekre a jezsuitákat be ne eresztesse.35 A századforduló polgárháborújában Székely Mózes hajdúi és a helyi protestánsok feldúlták a Farkas utcai házukat, az atyákat durván bántalmazták, Niger János atyát és Néri Emánuel frátert megölték (1603).36 Bocskai István fejedelem pedig a jezsuitákat önhatalmúlag (1606) kitiltotta, mely tilalmat Rákóczi Zsigmond által összehívott kolozsvári országgyűlés (1607) – a katolikus főurak tiltakozása ellenére – megerősítette: soha az szerzet többé az országba ne vétessék, és senki se jószágában se házában azféle szerzetet ne tarthasson.37 Kiutasításuk nem jelentette végleges eltávozásukat. Többen világi papi ruhában, vagy rejtőzködve, vagy álnéven maradtak. A 17. században a fejedelemség területén mintegy 120 jezsuita apostolkodott. Bethlen Gábor enyhített a helyzetükön, több helyen iskolákat nyithattak. Életük azonban állandóan veszélyben forgott, ezért lakóhelyüket is gyakran változtatták. Ekkor került bele a jezsuita lelki könyvekbe az a kifejezés: „a jezsuitának készen kell lennie elmennie mindenhová, még Erdélybe is.”38

A magyar királyok (főkegyúri jogaikra hivatkozva) 1618-tól sorozatosan püspököket (választott püspökök) neveztek ki Erdély számára. A választott püspök kinevezése az erdélyi fejedelmek szemében politikai ténynek, az ország ügyeibe való beavatkozásnak számított, őket nem kívánt személyeknek minősítették, az országba be sem jöhettek.

Bethlen Gábor (s utódai), hogy a katolikus főurak püspökigényét részben kielégítse, és ugyanakkor elébe vágjon a magyar király erdélyi püspökkinevezésének, 1618-ban Fejérdi Márton szepesi kanonokot vikáriussá nevezte ki.39 Ez a „vikárius” nem tekinthető a magyar király által kinevezett püspök helynökének, de a Fejedelemségben a katolikusok felett teljes joghatóságot kapott, vizitálhatta az egyházmegye plébániáit, felvigyázhatott az egyházi fegyelemre.40 A vikáriusi rendszer reményt nyújtott arra, hogy a vezetője a katolikus papságot és híveket egybefogja és pasztorálja. De bármennyire hasznosnak bizonyult, mégsem volt elégséges; az erdélyi katolikusok ügyét kielégítően csak egy püspök oldhatta volna meg.41

Különösen két ferences vikárius tevékenysége említésre méltó. Az egyik, Szalinai István bosnyák ferences, aki 1632-ben I. Rákóczi György fejedelemtől nyert védlevéllel – Damokos Kázmér tolmácsolásával – misszionált, 1640-ben létrehozta az erdélyi ferences Õrséget, s 1641–53 között mint a fejedelem által is kinevezett vikárius vizitálta az egyházmegyét. A másik ferences, Damokos Kázmér atya, aki vikáriusi megbízással (1668–1677), és az erdélyi fejedelem előtt titokban tartott koroni püspöki címmel Erdély főpásztoraként működött.42

Az Apafi Mihály fejedelem uralkodásának vége felé előállt politikai fordulat az erdélyi katolikusok helyzetének javulását hozta. A „náj módi”43-korszak küszöbén szervezettebb formában a szerzetesek tevékenykedtek, akik elsősorban az iskolaalapításban és -fejlesztésben jeleskedtek. A század közepétől működött Csíksomlyón a ferencesek által alapított iskola. Háromszéken a fejedelemség végnapjaiban létesült a korszak egyik legjelentősebb erdélyi iskolája, a Nagy Mózes plébános (mh. 1709) által alapított esztelneki, s ennek utódaként a kantai iskola. A kantai iskola hamarosan Erdély-szerte ismertté vált, tanulói óriási többségben, a közszékelyek fiai közül kerültek ki, például Kelemen Sámuel, Didák atya.

Az Apafi fejedelem halála után Erdély a Habsburg Birodalom részeként külön Kormányzóság (Gubernium) lett. Erdély közjogi és vallási életét I. Lipót által 1690. október 16-án aláírt Diploma Leopoldinum szabályozta. Ez az impériumváltás az erdélyi katolicizmust előnyös helyzetbe hozta. Hagyományaikhoz híven, de birodalmi érdekből is, a katolikus Habsburg uralkodók a katolikus egyházat pártolták. Uralmuk idején megindult az egyházmegye restaurációja. A katolikus megújhodás ugyanakkor a protestánsok hegemóniájának visszaszorulását vonta maga után, természetesen az idők változásának megfelelően, az erőszakos térítések vagy a másvallású lakosság elűzésének kizárásával.

A 17. század végétől feloszlatásukig (1773) Erdélyben – tanügy és lelkipásztorkodás terén – fontos szerepet játszottak a jezsuiták. Az addig is nem egészen „törvényesen” működő iskoláikat (Monostor, Gyulafehérvár, Udvarhely, Marosvásárhely, Nagyszeben) továbbfejlesztették, a városokban és a környékbeli falvakban eredményesen misszióztak. Fő munkaterületük Kolozsvár lett, ahol visszakapták az állami tulajdonban lévő birtokukat, valamint az óvári templomot és iskolát (1693). 95 évi kényszerszünet után 1698. november 17-én újra megnyitották akadémiájukat. Munkájuk egy számadat segítségével is felmérhető: 1770-ben készült hivatalos jelentés szerint Kolozsváron az első betelepedésüktől kezdve 744 jezsuita tanár 20 487 ifjút tanított. A tanítványok közül többen papok lettek. A növendékek tanulási lehetőségét biztosította az iskola mellett altorjai Apor István által létesített szeminárium (fiúnevelő intézet), a máig emlegetett „Szent Jóska” (1948-ban államosították).

A XVIII.-tól a XX. századig

Az erdélyi egyházmegye történetében egyik legdöntőbb eseményének tekinthető, hogy 1716-ban Gyulafehérvárra visszatérhetett a megyéspüspök, és a katolikus egyház élete rendes mederbe terelődött. Az egyházmegyét kormányzó főpapok lelkipásztorkodási munkáját azonban közéleti szereplésük (a császárok belső titkos-tanácsosai, kormányzótanácsi tagok és iskolai felügyelők) akadályozta. Szolgálatukat különösen Mária Terézia vette igénybe, akinek uralma alatt a katolikus egyház Erdélyben kifejezetten erőre kapott. Egyházmegyeszerte számos templom és iskola épült, fellendült a hitélet. Mária Terézia visszavonta az Approbatae Constitutiones-ben a katolikusokat sértő törvényeket (1744), nagy hangsúlyt fektetett a hittérítésre, a katolizálókat kedvezményben részesítette. Újrarendezte az erdélyi egyházmegye határait, a püspökséghez csatolta az addig Esztergomhoz tartozó szebeni prépostságot és a barcasági dékánságot.44

A császárnő bőkezűségéről árulkodik a 434 000 forintot kitevő alapítványa, melynek kamatából templomokat, plébániákat építhettek a katolikusok. Egy másik, – a portugáliai jezsuita rend missziós vagyonából és az erdélyi rendházak vagyonából (összesen: 410 492 forint értékű) létesített – tanulmányi alapítvány a katolikus iskolák működtetését biztosította. Ennek kezelését 1767-ben az erdélyi Gubernium keretében megszervezett Katolikus Bizottságra (Catholica Comissio) bízta.45

A kiépült katolikus hitvallásos iskolarendszert Sztojka Zsigmond Antal erdélyi püspök azzal koronázta meg, hogy 1753-ban megalapította az egyházmegye legfontosabb intézményét, a Papneveldét.46

A katolikus egyház azonban – a 19. századba lépve – nemcsak udvari támogatást élvezett, hanem a jozefinista szellemű királyok gyámkodását, helyesebben bábáskodását szenvedte. Erdélyben évszázadok óta felgyülemlett és meg nem oldott társadalmi, gazdasági és etnikai feszültségek 1848-ban zavart keltettek a katolikus egyházban is. Ekkor egy megosztott társadalomban, mely különben a század folyamán a nacionalizmus alapját hordozta magában, kellett hogy magára találjon a katolikus egyház a forradalom, a Bach-korszak és a dualizmus idején. Az ún. „magára-találásában” nagy szerepet játszottak a tekintélynek örvendő főpapok, papok, szerzetesek és hívek. A forradalom püspöke, Kovács Miklós kiegyensúlyozottságával és józanságával47, a Bach-korszak püspöke, Haynald Lajos nagy tudásával és hazafiasságával48, valamint a dualizmus két nagy kaliberű főpapja: Fogarasy Mihály az egyház ügyéért keményen küzdő és fáradságot nem ismerő magatartásával49, és Lönhárt Ferenc pedagógusi érzékével és realitásával50 – jó pásztorként elöljártak. Egyszerre voltak lelkipásztorok és kulturális feladatokat (elsősorban iskolák) végző főpapok.

A korszak szabad szelleme nem volt kímélettel az erdélyi részegyházra, ennek papjaira és híveire. Megállapítható, hogy a társadalom „keresztény” jellege erősen meggyöngült. Az embereket nem vonzották a szellem és a lélek mélységei. Az elgazdagodott emberek a felvilágosultság és a haladás jelszavait ismételgették, s az egész társadalom „farsangi jókedvvel hajókázott a polgári jólét sekélyes vizein… A vallási közömbösség és hetyke, hangoskodó egyházellenes szellem megejtette a lelkeket.”51

Az állami oktatásnak „előrenyomulása” a felekezeti iskolarendszert kezdte ki. Főleg a városi iskolákra vetették ki a hálót, de nem hanyagolták el a színkatolikus székely községeket sem.

Az egyháznak tehetetlenül kellett tapasztalna, hogy a társadalomban betöltött eddigi szerepére továbbá nem tartanak igényt, fokozatosan kiszorítják. Kulturális és társadalmi szolgálatát egyelőre még megtűrték, de észrevehetően akadályokat gördítettek az egyházi intézmények (hitvallásos iskolák, kórházak, árvaházak, öreg otthonok és mások) működtetése elé.

A plébániai közösségekben örökös nehézséget jelentett az egyházi személyzet és intézmények fenntartása. A papság és a hitvallásos tanítók jövedelmét a Székelyföldön a kepézés képezte, ami a polgárosodás korszakától a székely közösségeknek a gyakorlatban „kettős adózást” jelentett. A kepézési rendszert igazságosan csak a kormány részéről történő kepemegváltással lehetett volna megoldani, ahogyan tették a szászföldi községekben. Ezzel a „gesztussal” a pesti vezetőség már nem élt a székelység felé.52

A szegénységgel küzdő egyházmegyének a századfordulón volt egy minden szempontból – lelkileg és anyagilag – „nagyon gazdag” püspöke, Gr. Mailáth G. Károly, aki apostoli lelkületével, ambiciózus főpásztor önzetlen nagylelkűségével őrállóként állt az erdélyi egyházmegye élén. Negyven éves püspöksége egybeesett híveinek nemzeti kisebbségi sorba kerülésével, és a jogaikért folytatott nehéz küzdelemmel. A főpásztor a megváltozott politikai és társadalmi viszonyok között mindent megtett, hogy hívei szabadon gyakorolhassák hitüket. Szelídségével és megnyerő modorával például igen nagy hatást gyakorolt még az államférfiakra, miniszterekre, helyi hatóságok embereire, sőt a katolikus nevelésű Ferdinánd királyra is. Mindenkinek mindene lett. Munkáját nemcsak az egyház belügyeinek irányítása kötötte le, hanem népének, híveinek társadalmi igénye is. Apostoli buzgósága a „vihar utáni” megújulást eredményezte.53 Vezetésével a két világháború között a gyulafehérvári egyházmegye hívei – minden fajtájú hátrányos megkülönböztetés ellenére – kifejezetten öntudatra ébredtek, összetartozásuk tudata és egyházhűségük erősödött, az iskolai és más egyházi intézményeik iránti ragaszkodásuk és áldozatkézségük megnőtt.

Az 1938. év nagy változásokat hozott az egyházmegyei hierarchia csúcsán. XI. Pius pápa elfogadta az évek óta betegeskedő Mailáth G. Károly püspök lemondását, és 1938. május 28-án az egyházmegye kormányzását Vorbuchner Adolf, addigi segédpüspökre bízta. Vorbuchner püspöknek – Márton Áron szerint – a tisztánlátás és szinte abszolút biztos ítélőképesség volt legjellemzőbb tulajdonsága.54 A fiatal püspök képes lett volna – Márton Áront idézve –, hogy a legnehezebb és legkényesebb helyzetekben is megtalálja a helyes utat, de 1938. szeptember 10-én meghalt. A Szentszék már négy nap múlva intézkedett, szeptember 14-én Márton Áront a gyulafehérvári egyházmegye apostoli kormányzójává nevezte ki. A Szentszék gyors lépése megnyugtatta a lelkeket. Az erdélyi papok és hívek Márton Áron kormányzói megbízatásában megsejtették a püspöki kinevezést, ami 1938 karácsonyán be is következett.

Márton Áron a lehető legkritikusabb helyzetben került az erdélyi egyházmegye élére. Megfontolt, határozott magatartásával és az emberekhez közel álló személyiségével tartóoszlopa lett az egyensúlyából kibillentett népének (1980-ig). Olyan idők jöttek, amikor a lelkipásztori munkában az „építkezésekről” a „megmaradásra” tevődött át a hangsúly. És mégis, minden külső szorítás ellenére, ebben a keresztényüldözési korszakban, lelki megújulásról beszélhetünk. Hitükhöz és papjaikhoz ragaszkodó hívek, plébániai hitoktatásra szorított gyermekek és fiatalok, templomokban vigaszt kereső és nyerő emberek a megpróbáltatásokban való kitartásukkal az őskeresztények lelkületére emlékeztetnek. Büszkeség tölt el ma bennünket, ha ennek az időszaknak vértanúira és hitvallóira gondolunk.

Az egyház ellenségei nagyon jól tudták, hogy milyen hozadéka van a „pásztorverésnek” (Mt 26,31), csak éppen a Gondviselést felejtették ki a „terveikből”. Egyetlen felekezettel sem bántak el olyan megalázóan és kegyetlenül, mint a katolikus egyházzal. Támadásaikat ördögi fondorlattal hajtották végre. Előbb ígérgetésekkel, demokratikus elveknek megfelelő kínálatokkal hozakodtak elő, s amikor szándékuk szerint nem tudták a katolikus klérust „betörni”, erőszakhoz folyamodtak. Egyházhűségük miatt sokan megjárták a börtönöket (293 erdélyi papból 130, nem számítva ebbe bele a szerzetesnőket és a híveket), és sokan ott szenvedtek ki. Márton Áron püspök, hitvalló azt a papját választotta segédpüspökévé, – akinek éppen millenniumi évünkben van 100. születésnapja –, a 13 évig nehéz börtönt (ólombányákban) szenvedett dr. Jakab Antalt. Jakab Antal püspökutódként folytatta a küzdelmet, és kormányozta az egyházmegyét 1990-ig.55

Ma dicskedve emlegetjük, hogy a kommunista korszakban a katolikus egyház nem szerepelt az államilag jóváhagyott 14 egyházfelekezet között, csak megtűrt egyházként létezett a felszámolás minden veszélyének kitéve. Márton Áron és püspöktársai nem voltak hajlandók olyan működési szabályzatot (statútumot) szerkeszteni, amilyent az állami hatóság elvárt. A Márton Áron által készített statútum-tervezet őrizte az egyház függetlenségét, ezért nem nyert hivatalos elfogadást. Romániában a katolikus egyház „megtűrtségének” minden hátránya (főleg bizonytalan létezése) mellett megvolt az a nagy előnye, hogy nem kellett megalkudnia, és a papság – adott körülmények között – lelkiismerete szerint pasztorálhatta a híveket. Az egyetemes bizonytalanság napjaiban – Márton Áront idézve – megbizonyosodtunk afelől, hogy egyedül vagyunk, és a magunk erején kívül csak Istenre támaszkodhatunk. Summa summarum: teltebbek voltak a templomaink, erősebb volt a hitélet, mint a váratlanul beköszöntő demokrácia éveiben.

Ezeréves egyháztörténelmünk eseményeit, nagyjait és kicsinyeit, papjait és híveit, szenvedéseit és örömeit, alkotásait és romjait képtelenek vagyunk egy tanulmányban felidézni. Ehelyett egy mondatban összegezve: egyházmegyénk ezeréves múltjának általános jellemzéseként is, és ugyanakkor a jubileumi mottónkkal a jövőt is remélve valljuk: Krisztussal… ezer esztendeig (Jel 20,6).

Jegyzetek

1 Jakubinyi György: Romániai katolikus, erdélyi protestáns és izraelita vallási archontológia. Gyulafehérvár 2004. 20.

2 Beke Antal–Ortvay Tivadar: Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején. Budapest 1892. 614–627.

3 Entz Géza: A gyulafehérvári székesegyház. Budapest 1958. 76–77.

4 Vö. Temesváry János: Erdély középkori püspökei. Cluj–Kolozsvár 1922. 46–144.

5 Balogh Jolán: Magyar mecénások Transzilvániában. Hitel 2 (1937) 123-124.

6 Balogh Jolán 125–126.

7 Vákár József: A gyergyószentmiklósi latin és örmény szertartású róm. kat. templomok története. In: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Gyergyószentmiklóson 1943. augusztus hó 27–29. napjaiban tartott tizenhatodik vándorgyűlésének Emlékkönyve. Szerk. György Lajos. Kolozsvár 1943. 34.

8 Lányi Károly: Magyar egyháztörténelme. I. kötet. (889–1526). (átdolgozta Knauz Nándor). Esztergom 1866. 716.

9 Veszely Károly: Mik voltak okai annak, hogy Luther Márton újítása oly korán terjedhetett el az erdélyi szászok között? In: Gyulafehérvári fűzetek III/II. (szerk. uő.), Gyulafehérvárt 1890. 15.

10 Szilágyi Sándor: EOE. I. 189.

11 Ld. Szekfű Gyula: Magyar történet III. Budapest 1943. 263–270.; Veszely: Mik voltak okai annak, hogy Luther Márton újítása oly korán terjedhetett. 16.

12 Juhász Kálmán: Két kolozsmonostori püspökapát a XVI. században. In: Erdélyi Tudományos Füzetek 62. sz. Kolozsvár 1933. 11.

13 Ld. Az 1544, 1548. évi tordai országgyűlések végzéseit. – Veszely: Erdélyi egyháztörténelmi adatok I. 163.

14 Barta Gábor: Vajon kié az ország? Budapest 1988. 34.; Fraknói: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a Római Szent-Székkel III. 43–73.

15 Vö. Hefele–Knöpfler: A katolikus egyháztörténet tankönyve II. Temesvár 1903. 130–133.

16 Veszely: Erdélyi egyháztörténelmi adatok I. 168.

17 Egyenlő akarattal végeztetött, hogy afféle egyházi rendben való személyek, kik a pápai tudományhoz és emberi szerzéshez ragaszkodtanak, és abból meg térni nem akarnak, az ő felsége birodalmából mindenönnen kiigazíttassanak. Ld. Szilágyi Sándor: EOE. II. 302–303., Veszely: Erdélyi egyháztörténelmi adatok I. 176.

18 Vö. Szakály Ferenc: A harmadik skizma százada. In: Vigilia 5 (1999) 332.

19 EOE II. 218. – 20 Vö. Szakály Ferenc:. 332–334.

21 Szekfű Gyula azt a nézetet vallja, hogy a 16. században Erdélyben még elvi tolerancia sem volt (Magyar történet IV., Katholikus Szemle 1933. november). Vele szemben a protestáns történészek az erdélyi tolerancia történelmi értékéről írnak (Pokoly József, Kővári László, Rácz Lajos: Protestáns Szemle 1934, 202–203.). Ld. Vita az erdélyi toleranciáról. In: Erdélyi Tudósító XVII (1934) 391–392.

22 Veszely Károly: A klérus missziója a szociális kérdésben, in: Gyulafehérvári fűzetek III/III. (szerk. uő.), Gyulafehérvárt 1890. 7.

23 Ld. EOE. III. Budapest 1877. 143.; Meszlényi: A magyar jezsuiták a XVI. Században. 121–122.

24 Ld. EOE. III. 157.; Veszely: Erdélyi egyháztörténelmi adatok I. 186.

25 EOE. III. 157.

26 Ld. Meszlényi: A magyar jezsuiták a XVI. Században. 122.; Fraknói: Magyarország összeköttetései a Római Szent-Székkel III. 167–195.; Szittyai Dénes: Szántó (Arator) István SJ. (1540–1612) élete és munkássága, in: Magyar Egyháztörténelmi vázlatok. VI (1994) 3–4. 5–35.; Veress: Bevezető. 9–10.

27 „Jó ideje már hogy a lelkek parlagon hevert a katolikus vallás, ennek tulajdonítható, hogy akadtak még olyanok is, akik 20–25 éves korukban sem voltak megkeresztelve”. Ld. Szántó István levele (1580. február 25.) In: Veress: Fontes rerum Transsylvanicarum I. 96.

28 Szántó István levele (1581. szeptember 1.) in: Veress Endre: Fontes rerum Transsylvanicarum I. 1911. 174.

29 1579 karácsonyától 1580 húsvétjáig csak Kolozsváron és környékén a katolizálók száma elérte a 300-at. Ld. Wujek jelentése (1581. április 12.) in: Veress: Fontes rerum Transsylvanicarum I. 124.

30 Az alapítólevél teljes latin szövegét közli Veress: Fontes rerum Transsylvanicarum I. 127–132.

31 Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon 996–1777 között. Budapest 1981. 243.

32 Vö. Fraknói Vilmos: Pázmány Péter és kora. Budapest 1868. 18.; Copeci SJ. 1585. március 10-én kelt jelentése szerint „a bentlakók között szerepelt 16 luteránus lelkészfiú és a görög keleti püspök unokája.” In: Veress: Fontes rerum Transsylvanicarum II. 1913. 89.; T. Ki térítette meg Pázmány Pétert a kath. vallásra? In: Közművelődés XXIV/1–2 (1901) 2–3, 12–13. – 33 Meszlényi, 157–167.

34 A kiűzés részletes dokumentációját, és történetét lásd EOE, III. 80–95; Monumenta Antiquae Hungariae (1550–1579), Vol. I. Ed. Ladislaus Lukács S. I. Romae, 1969, 262–266, 268–274, 281–373.; Veszely: Erdélyi egyháztörténelmi adatok I, 188–190.; Karácsonyi János: Magyarország Egyháztörténete főbb vonásaiban 970-tól 1900-ig, Nagy-Várad 1906. 129.; Meszlényi, 176–200.

35 Veszely: Erdélyi egyháztörténelmi adatok I. 228.; Erdély és a Szentszék a Báthory korszakban. 185–186.

36 Balázs Mihály: Felekezetiség és fikció. 119–132.; Nyögér Antal: Az egyházi inquisitio. In: Közművelődés XXV/50 (1902) 400.

37 Veszely, I. 235. – 38 Monostori, 80–81. – 39 Veszely, I. 335. – 40 Uo. 335–338.

41 Bíró Vencel: Bethlen Gábor és az erdélyi katholicizmus. Cluj-Kolozsvár 1929. 20.

42 Vö. Jakab Antal: De Hierarchia Ecclesiae Transsylvaniensis tempore principatus (1527–1697). Roma, Pontificia Universita Lateranense, 2000. 91–107.

43 Apor Péter: Metamorphosis Transsilvaniae. Azaz Erdélynek változása (1736). Első rész.

44 Vö. Miskolczy István: Bajtay J. Antal. Budapest 1914. 30–64.

45Vö. Bochkor Mihály: Az erdélyi katolikus autonómia. Kolozsvár 1911. 310–410.

46 Vö. Marton József: Papnevelés az erdélyi egyházmegyében 1753-tól 1918-ig. Budapest 1993. 73–90.

47 Vö. Tamási Zsolt-József: Az erdélyi római katolikus egyházmegye az 1848–49-es forradalomban. Kolozsvár 2007.

48 Vö. Kőhalmi-Klinstein József: Vázlatok Haynald Lajos életéből, Pozsony–Budapest é. n.

49 Vö. Marton József: Fogarasy Mihály erdélyi püspök élete és munkássága. Gyulafehérvár 2005. 5–201.

50 Vö. Bilinszky Lajos–Prokupek Sámuel: Lönhárt Ferenc erdélyi püspök élete. Nagy-Szeben 1894.

51 Márton Áron: Előszó. In: Székhelyi Gr. Mailáth G. Károly (írta: Bíró Vencel). Cluj-Kolozsvár 1940. 1.

52 Pál István: A székely kongresszusról. In: Közművelődés XXV/36 (1902) 289–292.

53 Márton Áron: Előszó. 2.

54 Márton Áron: Püspökünk sírja előtt. In: Apostol XII/38 (1938) 3.

55 Lásd részletesebben Léstyán Ferenc: Erdélyi Szibéria. Kiadja a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség. 2003. 3–288.katolikus autonómia. Kolozsvár 1911. 310–410.

46 Vö. Marton József: Papnevelés az erdélyi egyházmegyében 1753-tól 1918-ig. Budapest 1993. 73–90.

47 Vö. Tamási Zsolt-József: Az erdélyi római katolikus egyházmegye az 1848–49-es forradalomban. Kolozsvár 2007.

48 Vö. Kőhalmi-Klinstein József: Vázlatok Haynald Lajos életéből, Pozsony–Budapest é. n.

49 Vö. Marton József: Fogarasy Mihály erdélyi püspök élete és munkássága. Gyulafehérvár 2005. 5–201.

50 Vö. Bilinszky Lajos–Prokupek Sámuel: Lönhárt Ferenc erdélyi püspök élete. Nagy-Szeben 1894.

51 Márton Áron: Előszó. In: Székhelyi Gr. Mailáth G. Károly (írta: Bíró Vencel). Cluj-Kolozsvár 1940. 1.

52 Pál István: A székely kongresszusról. In: Közművelődés XXV/36 (1902) 289–292.

53 Márton Áron: Előszó. 2.

54 Márton Áron: Püspökünk sírja előtt. In: Apostol XII/38 (1938) 3.

55 Lásd részletesebben Léstyán Ferenc: Erdélyi Szibéria. Kiadja a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség. 2003. 3–288.

 


Százéves a Szociális Missziótársulat

A Szociális Missziótársulat 1908. november 19-én alakult meg. Alapítónőnk, Farkas Edith (1877–1942), fő pártfogónk Prohászka Ottokár (1858–1927) székesfehérvári püspök volt. Az alapítás célja egyrészt a konszekrált formájú női szociális munka megteremtése, másrészt önkéntesek toborzása és kiképzése volt a magyar társadalomban az – evangéliumi alapokra épülő – nő-, család- és gyermekvédelem számára.

A szerzetesrendek szétszóratása előtt intézményeinkben és missziós munkánk során veszélyeztetett fiatal lányokkal, börtönök lakóival, kórházak ápoltjaival foglalkoztunk, és árvaházainkban, idősotthonokban, egyházközségekben, tanyákon, leányklubokban és asszonyszövetségeken keresztül végeztük lélekmentő munkánkat. Szerzetesnővérek, kültagok és önkéntesek tartoztak a Társulat szervezetébe.

Jelenleg öt intézmény fenntartói vagyunk Budapesten és vidéken. Óvoda, szakiskola, egyetemi leánykollégium és idősotthonok fogadják be azt a háromszáz embert, akiket száz fő világi munkatárs segítségével látunk el testileg és lelkileg.

A Társulat tagjai és munkatársai november 15-én délelőtt 11 órakor Budapesten az I. kerületi Krisztina téren levő Havas Boldogasszony-templomban adtak hálát az alapítás óta eltelt száz esztendő kegyelmeiért, és imádkoztak az 1908-ban megalapozott evangéliumi szociális-missziós karizma további áldásos kibontakozásáért, valamint újabb szerzetesi hivatásokért a magyar társadalom javára.

A szentmise fő celebránsa Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök volt, közreműködött az Országúti Ferences Templom Kapisztrán kórusa Lógó Tibor karnagy vezényletével.

Simon Anna Gabriella SM általános főnöknő