LELKISÉG


 


Gyorgyovich Miklós

ELMÉLKEDÉS MAGYAROK NAGYASSZONYÁRA

„Magasztalásunk nem tesz nagyobbá téged,
nekünk azonban üdvösségünkre válik.”

 

A mottó szövegét halljuk az egyik prefáció-változatban. Engem nagyon megfogott ez a kijelentés. Ráadásul nemcsak a teremtő Istenre vonatkoztatható, hanem Máriára is.

Igen, hiszen Mária szeplőtelenül fogantatott, Mária bűntelenül élte le életét, Mária csakugyan nem lesz több attól, hogy dicsérjük, hogy közbenjárását kérjük, hogy anyánknak tekintjük. Miért válik akkor a mi üdvösségünkre? Mert az őszinte és szívből jövő dicséret élettel van tele, igazsággal és lélekkel van tele.

Ha testem egészséges, nem foglalkozom különösebben vele. Ha azonban elveszítem egészségemet, a beteg résszel bizony foglalkozni kezdek, és nem is hagyom abba, amíg meg nem találom az egészséghez vezető utat. Ha a Mária-tisztelet kiegyensúlyozott volna, nem kellene beszélni sem róla. Ám úgy vélem, sok a tisztázatlanság körülötte. Az alábbiakban megkísérelem kifejteni, milyennek látom mások Mária-tiszteletét, és mit gondolok magam róla.
        Indításképpen álljon itt egy jezsuita körökben ismert anekdota. A Rómában tanuló magyar jezsuita szerzetes a vitatkozás művészetével ismerkedik. Maga is vitát provokál. Lemegy a konyhába, és az ott szolgáló olasz jezsuita testvérnek kifejti, hogy szerinte nincs Isten. Mindenféle érveket sorakoztat tételének bizonygatására. A testvér egy darabig szótlanul tűri, egyre inkább elege lesz az érvekből, majd kivágja magát: „Hát ide figyeljen: Lehet, hogy nincs Isten, de Madonna van, és nekem az elég.”

Folytathatom a sort. A világon több mint 30 nemzet tekinti legfőbb oltalmazójának, védelmezőjének a Szent Szüzet. Pl. Mexikó, pl. a szomszédos Szlovákia, pl. mi magunk, akik Nagyasszonyunknak, pátrónánknak tekintjük őt.

Olyannyira, hogy Szent Istvánig vezetjük vissza megkülönböztetett tiszteletünket Szűz Mária iránt. Még akkor is, ha egyes kutatók az országfelajánlás hitelességét kétségbe vonják.

 

Nem szóltam még a népi vallásosság részének tekinthető általánosan elterjedt mély ájtatosságról.

Milyen gazdag a vallásos népénekek Máriáról szóló anyaga!

És most elmegyek a másik szélsőségig. Amikor sorozásra mentem (60-as évek), a politikai tiszt megpróbálta agyamat átmosni. Nagyjából azt mondta külön kihallgatás keretén belül, hogy nézze, Gagarin járt az űrben, és nem találkozott Szűz Máriával. Máig következmény nélkül kétségbe vonható még a létezése is. Néhány éve a jelenlegi min. elnök ragadtatta magát arra a kijelentésre, hogy Mária levette az országról a kezét.

És most hadd osszak meg néhány személyes élményt.

Amikor apám meghalt, a helyi káplán azt tanácsolta anyámnak, hogy a halottért fogjon a rózsafüzér imádkozásába. Akkor már az illegalitásban működő Regnum Marianum tagja voltam.

A Regnum Marianum himnusza így kezdődik: „Mária, édesanyánk!” Nekem, megvallom, ez sose tetszett. Kedveskedő megszólítás, de szerintem csak áttételesen igaz. Az édesanya kategória foglalt. Szülőanyát jelent, szemben a mostohaanyával, aki adott esetben meglehet érdemesebb, mint az édesanya, de nem azonos vele. Hozzátehetem az égi kiegészítő jelzőt, de akkor meg körülményes a kapott kifejezés. Égi édesanya. Amolyan fából vaskarika. Figyeljük meg, Jézus mit mond a keresztről Jánosnak: Íme, a te Anyád. Nem édes, nem égi. Íme, a te Anyád. Anya és kész. Nekem ez fejezi ki leghívebben a hozzá fűződő kapcsolatomat. Jó kötődni hozzá. De ettől még nem tekinthetem édesanyámnak. Abból csak egy van, mint ahogy az általam nagyon tisztelt Szűz Máriából is csak egy.

Kiskamaszként sokszor mentem májusi litániára a Bosnyák térre. Általában orgonakísérettel aláfestve fújtuk a lorettói litániát. Az volt az érzésem, hogy egyik biztos támaszunk a mennybe felvett Mária. Gúnyolhatják. Õ kikezdhetetlen. Gyerekkorom óta ismerem a „Most segíts meg, Mária” kezdetű, közbenjárást kérő imát. Kicsit csasztuska-szerűnek értékeltem megfogalmazásában, de tartalmát teljesen elfogadtam. Mivel olyannyira kötődik a Mária-tisztelet a népi vallásossághoz, nehéz volt vele azonosulnom, mert egyéb vonatkozásokban nagyvárosi életmódunk igen eltér a falusitól.

Érdekes fordulatot jelentett a jezsuita renddel közelebbről való megismerkedésem. Az atyák és testvérek a rend alapítása óta nagy Mária-tisztelők. Loyolai Szent Ignác óta tisztelik a Szent Szüzet. Gondoljunk csak arra, hogy a Madonna della Strada, az Úti Boldogasszony tisztelete milyen régi körükben. 1945-ben, Budapest bombázása idején az akkori jezsuita elöljáró, P. Reisz Elemér a Mária utcában elkészíttette a magyar Úti Boldogasszony képét Feszty Masával. Máig ott található a kép. Arra indítja azt, aki elmegy előtte, hogy kérje segítségét ügyes-bajos dolgaiban. Ha autóba ülnek a jezsuiták, mindig elmondanak egy üdvözlégyet, az Úti Boldogasszonyt rövid fohászban kérik, hogy útjuk baj nélkül, eredményesen végződjön. Ezt a szokásukat magamévá tettem.

Ennyi tárgyszerű és személyes élmény alapján hogyan is fogadjuk a Magyarok Nagyasszonya ünnepét? Gondolom, nyitott szívvel. Ide idézhetem, ha nem fárasztó, újra a mottót: „Magasztalásunk nem tesz nagyobbá téged, nekünk azonban üdvösségünkre válik.”

Úgy vélem, hogy minden nép, mely oltalmazójának tekinti Máriát, jól teszi. Bár látszana ezeken a népeken, hogy Máriát anyjuknak tekintve egymást testvérükként kezelik. Miért nem látszik meg? Vagy csak kevéssé? Hozzáteszem, hogy Mária köpenye alatt elfér(ne) az egész világ összes népe. Az ő nagylelkűségét tekintve belefér minden nép, akiket intenzíven szeret, szeretetből fiához, Jézushoz kíván mindenkit vezetni.

Ez nem jelenti azt, hogy lanyhuljon iránta érzett kötődésünk. Talán mi egy kicsit közelebbről tiszteljük és szeretjük őt, mint azok a nemzetek, melyeknek nem volt módjuk felismerni benne az Istenszülőt.

Hosszú történelmünk során ezer és ezer szállal kötődtünk a szentek szentjéhez, ezer és ezer alkalommal győződhettünk meg anyai közbenjárásáról, anyai oltalmáról, anyai segítségéről. Ezt hisszük, ezt elfogadjuk, e szerint kívánunk élni és kötődni ahhoz, aki nekünk a Megváltót adta.

Befejezésképpen az Érdy-kódex alapján Szent István országfelajánlásának a mozzanantát idézem ide. A király élete végén kinyilvánítja, hogy a Szűzanya oltalmába kívánja ajánlani nemzetét: „Annak utána fölemelé ő édes kezeit, szemeit és szívét, lelkét mennyeknek szent országába, és nagy siralmas és könyörületes szóval mondá: Ó, mennyeknek Királyné Asszonya, dicsőséges Szíz Mária! Te szentséges kezeidben és oltalmad alá adom és ajánlom anyaszentegyházad, mind benne való fejedelmekkel és lelki népekkel egyetemben. És ez szegény országot mind benne való urakkal és szegénnyel, bódoggal egyetemben . . . és az én lelkömet Te szent markodba.”

 


Szabó Ferenc

EGY KERESZTÉNY POLITIKUS LELKISÉGE

Giorgio La Pira (1904–1977)

La Pira halálának 30. évfordulóján (2007. november 5-én) Saraiva Martins bíboros szentmisét mutatott be a firenzei Szent Márk-bazilikában; ebből az alkalomból került sor a szent életű politikus, Isten szolgája új sírhelyének megáldására is. La Pira földi maradványait Firenze külvárosi temetőjéből átvitték a bazilikába; ugyanis La Pira a bazilikához tartozó domonkos kolostor egyik cellájában élt, mint firenzei polgármester, aki harmadrendi domonkos volt. Giorgio La Pira boldoggá avatásának ügye szépen halad előre; ennek egyházmegyei szakasza 1986-ban kezdődött és 2005-ben zárult le. Saraiva Martins bíboros, a Szenttéavatási Kongregáció akkori prefektusa, aki személyesen is ismerte La Pirát, így jellemezte őt az említett szentmise homíliájában: „Giorgio La Pira a béke és a népek közötti egység prófétája, az életszentség egyik legszebb csillaga, amely Firenze gyönyörű városa és egész Itália egén ragyog.”

Életútja

Giorgio La Pira 1904. január 9-én született Pozallóban, a szicíliai Ragusa mellett. Egyetemi tanulmányait Firenzében végezte; jogból doktorált, majd Firenzében római jogot tanult. 1937-ben ennek rendes tanárává nevezték ki. Doktori disszertációjának készítésekor bejárt a firenzei domonkosok (San Marco) kolostorának a könyvtárába. Szent Tamást tanulmányozta, hogy megvesse a római jog filozófiai és morális alapjait. Mindenekelőtt az emberi személy értékére összpontosította figyelmét. Szent Tamásnál azt a „teljes humanizmust” kereste, amelyet Jacques Maritain fejtett ki híres könyvében (Humanisme intégral).

1944-ben, még a háború alatt kurzust adott Rómában a Lateráni Egyetemen az egyház szociális tanításáról. XIII. Leótól XII. Piusig bemutatta a pápák tanítását a társadalmi kérdésről, közben kifejtette Rousseau, Hegel és Marx nézeteit is, és azokat összevetette a katolikus ember- és társadalomtannal.

Ennek az előadássorozatnak a gyümölcse lett két könyve: Társadalmi hivatásunk és A politika előfeltételei. Az első munkában tárgyal a keresztények társadalmi felelősségéről, majd bemutatja a modern társadalom- és államelméleteket, és irányelveket nyújt megítélésükhöz. Az emberi személy és a társadalom viszonyát elemezve a pápák szociális tanítására támaszkodik. A politika előfeltételei c. könyvében pedig abból indul ki, hogy minden politikai mozgalomnak mozgató princípiuma egy metafizika és metapolitika, vagyis hátterükben teljes világnézet húzódik meg. Az egyes mozgalmak bemutatása során a következő témákat tárgyalja: Isten, a világ, az ember, a társadalom, a történelem. Végül azt bizonyítja, hogy szükség van a keresztény szellemtől ihletett politikára.

1947-ben jelent meg Az emberi személy értéke címmel doktori disszertációja. Említettük már, hogy ezt Szent Tamás „teljes humanizmusa” ihlette. Antropológiájában rámutat a materialista és idealista monizmus tarthatatlanságára, kifejti az emberi személy transzcendens értékét, és azt bizonyítja, hogy az állam vagy a társadalom önmagában nem lehet cél: az emberhez vannak rendelve, a személy anyagi és lelki javát kell szolgálniuk.

 

La Pira világnézetére és filozófiájára nagy hatással voltak a haladó francia katolikus gondolkodók: elsősorban a már említett Jacques Maritain, a jezsuita Jean Daniélou, François Mauriac író, Henri-Irénée Marrou történész és mások. La Pira és Daniélou között igazi szellemi barátság alakult ki 1956 óta. Daniélou a La Pirával való találkozást és a vele való párbeszédet igen jelentősnek tartotta. 1955-ben Firenze polgármesterének ajánlotta Sainteté et action temporelle (Életszentség és e világi tevékenység) című könyvét. La Pira életében igyekezett megvalósítani a szemlélődés és a cselekvés, az imádság és a politika egységét. A zsinat utáni nehéz időkben, a haladók és konzervatívok vitái során, a kontesztálókkal szemben Daniélou La Pirát állította mintaképül. A jezsuita ezeket írta 1970-ben: „Megismertünk olyan szabad embereket, mint Bernanos, Maritain, La Pira, akiknek sikerült megmutatniuk, hogy a hithez való féltékeny ragaszkodás, a szemlélődés szelleme és az egyháznak való engedelmesség összeegyeztethetők a nagylelkű politikai és szociális elkötelezettséggel. Mestereink ők, mert sikerült megvalósítaniuk a VI. Pál által állandóan javasolt eszményt: egyesíteni a hit szolgálatát a béke szolgálatával. Az a társadalom, amelyet ezek az emberek ajánlanak az, amelyben, La Pira szavai szerint, Istennek is és az embernek is megvan a háza.” La Pira azok közé tartozott, akik a II. vatikáni zsinat által sürgetett „aggiornamentót”, korszerűsödést előkészítették, amikor keresték az új utat az egyház és a modern világ kapcsolatában, az egyház és az előrehaladó szekularizáció viszonyában.

 A fasizmus éveiben visszavonult a politikától, és csak a tudományos munkának élt. Mussolini bukása után, amikor már elkezdődött a parlamenti élet, a kereszténydemokráciához csatlakozott. 1946-tan a firenzei körzet képviselője lett. 1950-ben De Gasperi 6. kabinetjének helyettes államtitkára volt a munkaügyi minisztériumban. 1951-ben Firenze polgármesterévé választották. A kereszténydemokrata párt balszárnyához tartozott, küzdött a szociális reformokért. „Politikus misztikusnak” nevezték. Kereste a párbeszédet a kommunistákkal. Ezért sok ellenfele volt a különféle pártokban. Firenzét a világbéke mozgalom központjává akarta tenni. Levelezett Hruscsovval, Nehruval, U Thanttal, Titóval stb. Bejárta a világot mint a béke hírnöke Kairótól Moszkváig és Hanoiig. Ismételten újraválasztották Firenze polgármesterének. Az Études Méditérranéennes c. francia folyóirattal együtt szervezte az ún. „Colloquio mediterraneo”-t, hogy az arab világ és Izrael (meg a nyugat-európai országok) között a béke útját egyengesse. 1959-ben látogatott el Moszkvába; egy évvel később pedig Assisi Szent Ferenc nyomdokait követve bejárta Közép-Keletet, a Szentföldet. 1965-ben Észak-Vietnamba utazott és találkozott Ho Si-Minhnel.

Élete a lehető legegyszerűbb volt; a „poverello”, Isten Szegénykéje példáját követte. 1977. november 5-én hunyt el Firenzében. VI. Pál, értesülve La Pira haláláról, részvéttáviratot küldött Firenze érsekének; ebben többek között ezeket olvashattuk: „Megindult szívvel emlékezünk következetes keresztény tanúságtételére: őszintén arra törekedett, hogy hozzájáruljon az emberek közötti béke és egyetértés megvalósításához.”

Számos olyan epizódot mesélnek el róla, amelyekből össze lehetne állítani G. La Pira „Fioretti”-jét, „virágoskertjét”. Jóakarat, testvéri szellem, derű jellemezte. „Sok ellensége volt, de számára senki sem volt ellenség, kivéve a nyomor és a munkanélküliség”, mondotta róla P. Ricotti domonkos, aki a S. Marcóból oly jól ismerte. (La Pira ide járt misére.)

Az „egyetlen szükséges”

P. Mondrone SJ így jellemzi1: La Pira személyiségét, kulturális, szociális és egyéb tevékenységét csak az érti meg igazán, aki gazdag belső világát szemléli. Mindent lelkisége világít meg. Szociális-politikai nézeteinek kulcsa Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos fundamentuma: „Az ember azért van teremtve, hogy dicsérje, tisztelje, szolgálja, Istent, a mi Urunkat, és így üdvözítse lelkét. És a földön minden más az emberért van teremtve, hogy segítsék őt végső célja elérésében.” Egyik első cikkében pl. ezeket írja: „Az emberi személy értékét szellemi mivolta alkotja: vagyis az, hogy Istentől van, és alapvetően Hozzá igyekszik. Azt a helyet, amelyet az emberi személy elfoglal a teremtésben és a társadalomban, ama végső cél alapján kell meghatározni, amire az ember törekszik. Minden teremtett érték, beleértve a társadalmiakat is, az ember számára az eszköz szerepét játssza; az értékeknek azt a lépcsőzetét alkotják, amelyet az embernek rendes körülmények között be kell járnia, hogy eljusson végső céljához. Olyan utat alkotnak, amelynek végén és amelyen túl a nyugalom és a tökéletesség vár az emberre: Isten, akit elért, és mindörökre birtokol.”

La Pira politikai tevékenységét is ez a „fundamentum”, alapelv határozta meg: élete a keresztény következetesség és tanúságtétel jegyében állt. Teljes, integrális katolikus volt, anélkül hogy „integrista” lett volna. Ellenkezőleg: nyitott volt mindenki felé. Testvéri tisztelettel társalgott mindenkivel. A kommunista Togliattit „testvéremnek” szólította. Amikor a képviselőházban szólásra emelkedett, keresztet vetett. Az alkotmányozó országgyűlésen azzal a javaslattal állt elő; hogy az új olasz alkotmány a Szentháromság segítségül hívásával kezdődjék. 1959-ben Moszkvában, a Legfelsőbb Szovjetben az enyhülésről és a leszerelésről beszélt. Többek között ezeket mondta: „Uraim, én hívő ember vagyok, és azzal rendelkezem, amit tudományosan munkahipotézisnek neveznek: Hiszem, hogy Isten jelen van a történelemben, hiszek a feltámadt Krisztusban, és az imádság történelmi erejében.” Ilyen tónusban jelentette be kommunista hallgatóinak, hogy a világ valamennyi kolostorának levelet írt, hogy imádkozzanak a békéért.

Hasonló epizódokat még hozhatnánk fel életéből. A lényeg az, hogy számára minden az „egyetlen szükséges” égisze alatt történt, mindent afelé irányított. Az ember végső üdvössége volt számára a legfontosabb.

„Szemlélődő a cselekvésben”

La Pira az imádság embere volt, de nem menekült el földi feladatai elől. Isten és az ember ügyeiért harcolt, az evangéliumi igazságosság és szeretet megvalósulásáért. Mintegy társadalmi programját fogalmazta meg Az élő városok c. könyvében, ahol ezeket olvassuk: „A városban mindenkinek kell helyet biztosítani: helyet az imádságnak (templom), helyet a szeretetnek (ház), helyet a munkának (hivatal, gyár), helyet a tanulásnak (iskola), helyet a gyógyításnak (kórház).” De az ilyen várost is fenyegetheti az az ellenség, amely egy szempillantás alatt mindent lerombolhat: a háború, amely ma az atomháború katasztrófájához vezethet. Ez a szorongás lendítette előre La Pirát, hogy a béke apostolaként bejárja a világot. Háborút viselt a háború ellen; elsősorban a mediterrán kultúrát akarta megvédeni a pusztulástól. 1950 és 60 között kongresszusokat szervezett Firenzében, amelyen olyan személyiségek vettek részt, akik politikai ellenfelei voltak egymásnak. Pl. az algériai háború idején De Gaulle-hoz közel álló személyiségek és a Franciaország ellen harcoló FLN algériai képviselői; vagy az arab világ és a baloldali izraeli erők szóvivői.

Dom Helder Cámara, miután elolvasta La Pira Egység, leszerelés és béke c. cikkgyűjteményét, ezeket jegyezte meg: „Jót tesz La Pira olvasása, korunk csodálatos prófétájának hallgatása. De senkinek sincs joga ahhoz, hogy egyszerűen csak hallgassa és csupán megtapsolja. La Pira emlékének egyedül azzal hódolhatunk, hogy merünk kockázatot vállalni azzal, hogy dolgozunk az igazságosságért és a szeretetért, amelyek megnyitják a béke útját.”

La Pira az imádságból merített erőt a társadalmi és politikai cselekvéshez. Eszményképe annak a keresztény embernek, aki „contemplativus in actione”, szemlélődő a cselekvésben.

Akik közelről ismerték, tanúsítják, hogy az imádság volt életeleme. R. Manzini így emlékezett vissza rá az Osservatore Romanóban (1977. nov. 7–8.): „Tudtam, hogy minden reggel, mielőtt megkezdte volna munkanapját, elmélkedett, szentmisét hallgatott, hálát adott az áldozás után és breviáriumozott. Minden bizonnyal az ima magasabb fokára is eljutott. Nehéz volt beszélni vele áldozás után, mert összeszedettsége – elragadtatása? – látható volt... La Pira szemlélődő volt a cselekvésben... E tanú számára norma volt a Péter hivatalához való szigorú ragaszkodás. Merész és alázatos volt egyszerre: Firenzében egy cenákulumot létesített, s itt hetenként a pápa beszédeit magyarázta, akit feltétlen vezetőnek tartott.”

La Pira hite egyszerű, csaknem naiv volt. Annak, aki félénknek mutatkozott, ezeket mondta: „Mitől félsz? Isten létezik, Krisztus feltámadt, Mária a mennyben vár téged. Mit akarsz ennél többet?” Annak pedig, aki szkeptikusan nyilatkozott az emberiség jövőjéről: „Igen, megengedem, hogy csőcselék vagyunk, de a paradicsom felé tartunk.” És egy kormányülésen így figyelmeztette politikuskollégáit: „Ne feledjétek, hogy ötven év múlva valamennyien a föld alatt leszünk.” Majd helyesbített: „Valamennyien a paradicsomban leszünk.”

Gyermeki egyszerűséggel szerette Máriát. Az alkotmányozó országgyűlésen felszólalva a Szent Szűz közbenjárását kérte, hogy áldja meg a törvényhozók munkáját. Sokszor nyilvánosan – valamire várakozva – elővette zsebéből a rózsafüzért és azt morzsolgatta, mint egy egyszerű barát. Sokszor osztogatott Mária-érmecskéket, és arra buzdította a megbeszéléseken társait, hogy imádkozzanak Mária közbenjárásáért.

De lelkiségének középpontjában a feltámadt Krisztus állt. A belé vetett hit volt erőforrása; róla beszélt mindenfelé, akkor is, amikor a béke követeként Moszkvában, Hanoiban vagy Kairóban járt. Végső soron és mindenekelőtt a feltámadt Krisztusról tett tanúságot: az Õ követének tudta magát.

Befejezésül olvassuk el Carlo Casalegno találó jellemzését: „La Pira kivételes, vitatott, bizonyos módon a normálistól elütő személyiség volt politikai és vallási életünkben. Senki sem tagadhatja, hogy néhány igen vitatott kezdeményezése sok évvel megelőzte a mai valóságot: pl. a katolikusok és kommunisták közötti párbeszéd, a munkások és a munkanélküliek problémáinak juttatott elsőbbség, jogaik szinte eszelős követelése, a szinte kihívásnak tűnő harc az enyhülésért és az emberi jogok elismeréséért, kockázatos »békeküldetései« Közép-Keleten vagy Vietnamban... La Pira: »próféta«, azon túl, hogy »szent«? Mind a két kifejezést használták a kereszténydemokrata párt e rendkívüli személyisége jellemzésére: gyakrabban a »szent« jelzőt, amelyben ellenfelei is egyetértenek.”

1 Domenico Mondrone SJ: „Giorgio La Pira” in: La Civiltà Cattolica, 1978, IV. 444–459.

 


A jezsuita rend 35. általános rendgyűlése
3. határozatából.
(10., 11. és 12. pontok)

Szeretnénk most és a jövőben egyre inkább növekedni „Uram bensőséges ismeretében, aki értem emberré lett, hogy egyre jobban szeressem és szorosabban kövessem őt”, különösen az imaéletben, a közösségi életben és az apostoli munkában. Amint Nadal mondta: „A Társaság buzgalom.”

Amint tudjuk, „a középszerűségnek nincs helye Ignác szemléletében". Ezért lényeges, hogy a fiatal jezsuitáknak a lehető legmélyebb, legszilárdabb és legelevenebb emberi, lelki, szellemi és egyházi kiképzést adjuk, hogy mindegyiküknek lehetővé tegyük, hogy megvalósítsák küldetésünket a világban „a szolgálat megfelelő magatartásával az Egyház ölen”.

Hogy hitelesen „szemlélődők legyünk a cselekvésben”, és hogy keressük és megtaláljuk Istent minden dologban, állandóan vissza kell térnünk a lelkigyakorlatok lelki tapasztalatához. Annak tudatában, hogy a lelkigyakorlatok „az Úr Lelke által az egész Egyháznak adott ajándék”, a szentatya felszólítása szerint „különleges figyelmet kell fordítanunk a lelkigyakorlatok szolgálatára”.