KULTÚRA ÉS ÉLET




Szabó Ferenc

GALILEI ÉS A BIBLIA

A római egyetemre tervezett pápalátogatás elleni tiltakozás kapcsán a sajtó emlegette a Galilei-esetet is, amely a felvilágosodás óta az egyházellenes támadások egyik ütőkártyája volt: a Galilei-eset – hangoztatták – világos példája annak, hogy a Biblia ellenkezik a tudománnyal, hogy az egyház a tudományos haladás kerékkötője. A Népszabadság jan. 21-én beszámol a pápa melletti rokonszenvtüntetésről. Zárójelben adja meg a tiltakozás okát: „Felrótták Ratzinger bíborosnak, hogy Galilei 15 évvel ezelőtti rehabilitálásakor olyan véleményt adott ki, amely igazolta az inkvizíció ítéletét. Az olasz tudóst arra kényszerítették, vonja vissza tézisét, miszerint a Föld forog a Nap körül, és nem megfordítva.” A szerkesztőnek ezt az elnagyolt megjegyzését szeretném most kiigazítani, felidézve II. János Pál 1992-i híres, „rehabilitáló” beszédét. Nincs hely itt arra, hogy a Galilei-ügyet minden vonatkozásban tárgyaljuk, csak Galilei szentírás-értelmezésére összpontosítom a figyelmet, amelyről a pápa elismeréssel szólt.

A földi valóságok, kultúra, tudomány, politika jogos autonómiájáról nyilatkozó II. vatikáni zsinat (Gaudium et spes, 36) szellemében cselekedett II. János Pál, amikor 1981-ben létrehozott egy teológusokból, természettudósokból és történészekből álló bizottságot, hogy vizsgálják meg a Galilei-ügyet. Természetesen Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció akkori prefektusa is követte a Bizottság munkáját, amelyet Poupard bíboros vezetett. Egy évtizedes kutatás után közzétették a végkövetkeztetéseket, amelyeket II. János Pál összefoglalt 1992-ben, amikor a Pápai Tudományos Akadémia tagjaihoz intézett beszédet, éppen Galilei halálának 350. évfordulóján. Most ennek a beszédnek azt a részét ismertetem, amely Galilei bibliaértelmezésére vonatkozik. (La Documentation Catholique, 1992. dec. 20.)

Galilei, miként legtöbb ellenfele, nem tett különbséget a természeti jelenségek tudományos megközelítése és a filozófiai reflexiók között. Ezért visszautasította azt a javaslatot, hogy a kopernikuszi rendszert csak hipotézisként ismertesse addig, amíg nem tud perdöntő érveket felhozni mellette. Mert ez a tapasztalati/tudományos módszer követelménye, amelynek Galilei zseniális kezdeményezője volt. Továbbá a geocentrikus rendszer a korabeli kultúrában általánosan elfogadott volt, mert e rendszer (a Főld áll és a Nap forog) megegyezni látszott a Biblia bizonyos helyeinek betű szerinti értelmezésével. A korabeli teológusoknak (akik e betű szerinti értelmezést vallották) nehézséget jelentett az új kopernikuszi rendszer.

Alapjában véve tehát a Biblia új értelmezéséről volt szó. És itt következik II. János Pál egyik fontos megállapítása: „Paradox módon Galiei, aki őszinte hívő volt, éleslátóbbnak mutatkozott e ponton, mint teológus ellenfelei. Benedetto Castellihez írt levelében (1613-ban) ezeket olvassuk: „Ha a Szentírás nem is tévedhet, egyes értelmezői és kommentátorai tévedhetnek több módon.” A pápa hivatkozva még a Poupard bíboros által vezetett bizottság végkövetkeztetéseire, megállapítja: Valójában Roberto Bellarmino bíboros (a Szent Officium tagja) jól látta a vita lényegét: a kopernikuszi rendszerrel kapcsolatban nagy körültekintéssel kell értelmezni a Bibliának azon szövegeit, amelyek látszólag azt állítják, hogy a Föld mozdulatlan, és a Nap forog. (Lényegében Józsue könyve azon szakaszáról van szó, ahol Józsue megállítja a Napot: Józs 10,12–14.) Inkább azt kell mondanunk – fűzte hozzá Bellarmino –, hogy nem értjük, semmint azt, hogy amit (a tudósok) kimutattak, az hamis. A pápa utalt még arra, hogy már Szent Ágoston is ezt a tanácsot adta. Majd ugyanezt megismételte XIII. Leó Providentissimus Deus kezdetű enciklikájában, amikor azt hangoztatta, hogy a Biblia értelmezésében lehet tévedés. Amint ez történt a XIX–XX. század fordulóján a modernizmus idején, amikor egyes katolikus teológusok védelmezve szó szerint értelmezték az Írást, és elvetették a történeti kritika biztos eredményeit. A pápa P. Lagrange domonkos biblikus esetét említette, akinek annyi szenvedést okoztak az integristák. (Ugyanez történt Prohászka püspökkel is.) II. János Pál végül is kijelentette, hogy sem Galilei, sem teológus ellenfelei nem különböztették meg a különböző tudományágak sajátos módszerét, a természettudományokét és a teológiáét. A Szent Officium teológusainak fő tévedése az volt, hogy szó szerint értelmezték a Bibliát. És itt a pápa a Galilei korabeli Baronius bíboros mondását idézte: „A Szentlélek nem azt akarta nekünk tanítani, hogy hogyan forog az ég, hanem azt, hogy hogyan jutunk az égbe.”

Tehát a Biblia nem természettudományos ismereteket akar közölni, hanem üdvösségünkre vonatkozó igazságokat. Ezzel az alapelvvel, amelyet megerősített a II. vatikáni zsinat Dei verbum kezdetű konstitúciója is, elkerülhetünk minden konkordizmust, és nyugodtan vallhatjuk a tudomány jogos autonómiáját.

* * *

Joseph Ratzinger: Zum Fall Galilei 1990 (A Galilei-esethez. 1990)

A Christ in der Gegenwart (2008. január 27.) foglalkozik a pápalátogatás elleni heves tiltakozással, utalva J. Ratzinger 1990-es bírált beszédére, amelyet a tiltakozók emlegettek, kiragadva azt a szakaszt, ahol a bíboros az agnosztikus filozófust, Paul Feyerabendet idézte, tehát azt állítva, hogy a Hittani Kongregáció magáévá tette a filozófus ítéletét. Valójában itt is hasonló esetről van szó, mint ami a regensburgi beszédnél történt, és ami a muzlimok felháborodását váltotta ki. A német lap ezért hosszabban idézett Ratzinger bíboros beszédéből, hogy láthassuk a szövegösszefüggést.

 „A teremtett világ ellenáll az ember általi manipulációnak. Ez az ellenállás az utóbbi évtized szellemi helyzetének új tényezőjévé vált. Megkerülhetetlen kérdésként jelentkezik a tudomány határainak és a tudomány által követendő mértékeknek kérdése. Nekem úgy tűnik, hogy a (szellemi) klíma változásának jellemző jele, hogy miképpen ítélik meg ma az emberek Galilei esetét. Galilei esete a 17. században kevés figyelmet keltett, de a következő században a felvilágosodás mítoszává magasztalták fel: Galilei az Egyház által makacson megőrzött középkori obskurantizmus áldozataként lett feltüntetve.

Furcsa módon a romantikus marxizmust valló Ernst Bloch volt egyike az elsőknek, aki nyíltan szembeszállt ezzel a mítosszal, és az események új értelmezését terjesztette elő. Szerinte a heliocentrikus világkép és a geocentrikus világkép egyaránt bebizonyíthatatlan előfeltételeken nyugszik. Ezeknek egyike a mozdulatlan tér feltételezése, amelyet azóta a relativitás-elmélet megrázott. . . Bámulatos azonban az az értékelés, amelyet Bloch ebből a megállapításból levezet: »Mióta a mozgás relativitása kétségtelenné lett, a humán viszonyulási pontnak és a régebbi keresztény viszonyulási pontnak nincs ugyan joga arra, hogy a csillagászati mérésekbe és azok heliocentrikus leegyszerűsítésébe beavatkozzék, megvan azonban saját módszertani joga, hogy e föld emberi valóságának összefüggéseit megőrizze, és a világot a földön történtek köré rendezze.«

Míg Bloch e szövegben a két módszertani területet világosan egymástól elkülöníti, és mindkettőnek jogát és határait elismeri, addig a szkeptikus-agnosztikus filozófus, Paul Feyerabend összefoglaló szavainak csengése sokkal agresszívabb. A következőket írja: »Galilei idejében az Egyház sokkal szorosabban követte az észt, mint maga Galilei, és egyben figyelembe vette Galilei tanításának etikai és szociális következményeit is. Az Egyháznak Galilei ellen hozott ítélete ésszerű és igazságos volt, és ennek az ítéletnek a revízióját csak politikai opportunisztikus tettként lehet értékelni. . .« A praktikus hatás szempontjait tekintve, például, Carl Friedrich von Weizsäcker még egy lépéssel továbbmegy, amikor azt állítja, hogy Galileitől az atombombáig »nyílegyenes út vezet«.

Meglepetésemre nemrégen a Galilei esetről szóló interjúban nem azt kérdezték tőlem, hogy hogyan merészelt az Egyház természettudományos ismereteket akadályozni, hanem éppen ellenkezőleg azt, hogy miért nem foglalt állást világosabban azokkal a végzetes veszélyekkel szemben, amelyeknek szükségképpen be kellett következniük, amikor Galilei kinyitotta Pandora szelencéjét. Ostoba dolog lenne ilyen nézetekre rövidre zárt apologetikát felépíteni. A hit ugyanis nem a racionalitás elleni ellenérzésből vagy a racionalitás kétségbevonásából születik, hanem csak a racionalitás alapvető elfogadásából és egy tág körű értelmességből.”

Különféle német lapok azt állítják, hogy Ratzinger bíboros világosan elhatárolta magát az osztrák tudománytörténész, Feyerbend véleményétől. – És ez természetes is, hiszen Galilei mai megítélésében a Hittani Kongregáció prefektusa nem vallott más nézetet, mint a szakbizottság végkövetkeztetését összefoglaló II. János Pál.




Szabó Ferenc

„MISERERE”

Ötven éve halt meg Georges Rouault, a könyörület festője

„Hiszek a fájdalomban”, írta a modern francia festő, akit az expresszionisták közé szoktak sorolni, aki együtt érzett a szegényekkel, kitaszítottakkal, utcalányokkal, bohócokkal, de főleg az emberi szenvedést magára vállaló Krisztus passiójával.

„Hiszek a szenvedésben, ez nálam nem színlelt, ez egyetlen érdemem”. A Miserere-sorozat festője ötven évvel ezelőtt halt meg Párizsban: 1958. február 13-án. 87 éves korában adta vissza lelkét Teremtőjének ö, aki „a művészet zarándokának" tartotta magát. Stephan Dahme ezt a megjelölést adta alapos tanulmányának, amely a német jezsuiták folyóiratában, a Stimmen der Zeit-ben jelent meg.1 Rouault nevezte így magát: „pélerin de l’art”, a „zarándok” szónak vallási jelentést is tulajdonítva. A festő életművének második szakaszában határozottan a vallási, misztikus festmények az uralkodók. Joggal sorolják Rouault-t a legnagyobb modern vallásos festők közé. Igaz ugyan, hogy nála nem volt program a „szakrális művészet” művelése; sajátosságát így jellemezte: „Nincs szakrális művészet. Csak művészet van, és ez elég ahhoz, hogy egy életet kitöltsön.”

Egyesek világosan megkülönböztették Rouault korai alkotásait, amelyek a kételyt és a lázadást fejezték ki, a késői kifejezetten vallásos korszaktól. Így jellemezték a két szakaszt: „l’art pour l’art” (a művészet öncélú!) és „l’art pour Dieu” (művészet Istenért). Így pl. Herbert Schade S.J. Rouault halálára írt megemlékezésében. S. Dahme viszont azt hangsúlyozza, hogy nem lehet így szétválasztani a két korszakot, mert Rouault-nál nem lehet elválasztani Istent, az embert és a világot; tehát igazában az embert ábrázoló művészete is vallásos: „1’art pour l’homme = 1’art pour Dieu”.

Mint majd látjuk, ezen a véleményen van Jacques Maritain és felesége, Raïssa Maritain is, akik jó barátságban voltak Rouault-lal és közelről követték fejlődését. G. Rouault szeretett mestere Gustave Moreau volt; neki ajánlotta a Miserere-ciklust (és édesanyjának). Moreau tanítványai voltak vele együtt, Lehmann és Manguin, akik később a Fauves csoportot alkották. Matisse, Marquet első korszakában velük együtt állított ki az Őszi szalonban Rouault is (prostituáltak, bírósági sorozat). De igazában Rouault művét nem lehet a Fauves-festőkhöz sorolni.

„Miserere”

A két szakasz összetartozását, az emberi nyomorúság ábrázolásából a krisztusi passióhoz való átmenetet jól illusztrálja Rouault Miserere-ciklusa, amely az első világháború alatt megtapasztalt emberi szenvedés megrendítő ábrázolása.

Rouault „Miserere” című sorozatát barátja, Maurice Morel abbé mutatja be. Mindjárt bevezetője elején hangsúlyozza, hogy Rouault helye nem a Fauves festői vagy az expresszionisták között van, még kevésbé a kubisták között, ahova Apollinaire sorolta. Morel leírja az első világháború borzalmaitól ihletett Miserere születését, majd annak további sorsát, alakításait. (1918–1927) A könyörületből, az emberi szenvedésel való együttérzésből született sorozatot nem Dante Isteni színjátékához hasonlítja, hanem „Emberi színjátéknak” nevezi. Azt is lehetne mondani, hogy az emberi állapotot jeleníti meg. Címéül az 50. zsoltár kezdőszavát választotta. Az Izajás által megjövendölt Szenvedő Szolga – a Messiás előképe –is szeme előtt lebegett, amikor látta a háborút és az emberi nyomorúságot, sokfajta szenvedést. De Rouault hitt a feltámadásban is. Az együttérző szeretet elvezette a hithez és a reménységhez. A nyomortól (misère) eljut az isteni irgalmassághoz (Miséricorde). „De a húsvét napja csak viharfelhős égen ragyog fel a pusztasággá vált világ felett. A Feltámadott megmutatja szenvedése sebhelyeit. (. . .) Mikor Rouault látja a vért és a könnyeket az emberi testeken, látja a vérrel verejtékező Krisztust is.” (Morel, i. m. 5.) Társadalmi kritikája (Père Ubu, 1918–19) metamorfózison esik át: Krisztus Király alakját ölti fel, a Fájdalmak emberévé válik a Miserere-sorozatban. E titokzatos azonosításban megsejtjük a  Megtestesülés csodáját: „nem tudni, hogy a festő mit ábrázol jobban, a szegény emberi lény divinizációját vagy Isten megalázkodását” – írja Morel, majd hozzáfűzi: „Mindenesetre, azon a módon, ahogy egyikről a másikra átment, és vissza, lemérhetjük a festő vallásosságának hitelességét és történelmi nagyságát. Vajon Rembrandt óta ki mutatta magát a képzőművészetben ennyire bensőséges módon, ennyire természetesen és szükségszerűen kereszténynek?” (I. m. 6.)

A Maritain-házaspár Rouault-ról

Jacques Maritain főleg a teremtő intuíció, a költői látomás szempontjából idézi több ízben Rouault festészetét3. Olyan művészek, festők, zenészek, költők mellett emlegeti, mint Chagall, Debussy, Hopkins, Apollinaire, Reverdy, T.S. Eliot és főleg Baudelaire. Rouault sajátossága – és ez nem köti semmiféle iskolához – az, hogy a teremtő, költői intuíció révén a dolgok, létezők belsejébe hatolt (ez emlékeztet az intuíció bergsoni meghatározására), mindig valamiféle spirituális rend vonzotta, akkor is, amikor első szemlélői megbotránkoztak utcalányain, bohócain, kitaszítottjain.

Raïssa Maritain Nagy barátságok c. könyvében külön fejezetet szentel kedves barátjuk jellemzésének, lelki fejlődése bemutatásának.4 Ismeretes, hogy az orosz származású zsidó Raïssa leírta megtérésük történetét: Ebben Péguy és Bergson fontos szerepet

játszott: (miként a magyar Dienes Valéria megtérésében is) Később meudoni lakásuk a konvertita írók, művészek, filozófusok fontos találkozóhelye lett. Raïssa először Léon Bloy-nál találkozott Rouault-lal. Bloy, aki maga is megtért, mélyen vallásos gondolkodó és író volt, meghatározó befolyást gyakorolt Rouault-ra. Bloy egyszer (1907-ben) ezt írta Rouault-nak: „Önt kizárólag a rút vonzza.” Rouault nem tagadta, hogy az alaki szépség keresését fel kellett áldoznia a „ritkaság számba menő” téma érdekében, a festészetet meg kellett szabadítani a természet által ráerőszakolt formáktól, magyarázza Raïssa, majd hivatkozva Cézanne-ra és Rousseau-ra is, megjegyzi: „Rouault képes volt a deformálás, a ‘csúfság’ segítségével szépet alkotni, hála az öntudatának tetőpontjára érkezett művészet rendkívüli érzékenységének, a költészet mennyei jelenlétének, – ez az életre keltő fellendítő, a költészet, már szinte teljesen elhagyta az akadémizmus szabályos formáit.” (105)

Rouault mélyen vallásos volt. Fiatal korában a konvertita író, Huysmans befolyása alá került, majd elhagyta őt és L. Bloy felé fordult, szoros barátságot kötött vele. Raïssa szerint e barátságot talán az magyarázza, hogy mindkettejüknek erős hite volt, művészi öntudatuk emelkedettsége és szigora játszhatta a fő szerepet. „A vallásos ihlet (Rouault) művének állandó tényezője, ennek ő teljesen tudatában van. Gyakran fültanúja voltam – írja Raïssa – hogyan panaszkodott azok miatt, akik ezt nem akarták elismerni. Ihlete nemcsak témáiban nyilvánul meg, hanem érezzük, bármit csinál is, állandóan tekintettel van az emberi élet evangéliumi értékeire. Azt mondták, hogy Rouault az eredeti bűn festője. Ez igaz, sötét korszakának bíráival, örömlányaival, pojácáival kapcsolatban, ez robban ki csodálatos és borzasztó Krisztusaiból, akik alig elviselhető erővel emlékeztetnek bennünket arra, hogy Isten magára vette bűneinket, és cserébe mi vértől és könnytől eltorzult arcot adtunk neki. De nem hinném, hogy ez Rouault teljes életművére érvényes lenne.”

Jacques Maritain főleg Rouault művészetére gondola írta meg „Művészet és skolasztika” című művét. A Maritain-házaspár figyelemmel kísérte a festő fejlődését. „Szemmel kísértük, amint sötét korszakából fényesebbre lépett, folyamatosan fejlődve a derű, a festészeti anyag teljes uralása, vázlatainak tökéletes könnyedsége és szintetizáló ereje felé.” A modern művészet egyik törekvése volt a deformálás, amely főleg az emberi testet és arcot érintette; a tájkép megmenekült ettől. „Mindent egybevetve Rouault tájképeinél nincs szebb. Egy Picasso fejlődése itt nagyon tanulságosnak tűnik: a teljesen tiszta formáktól indult, és az egyre jobban kihangsúlyozott deformálás, a természeti tényekkel való teljes elszakadás felé haladt. Úgy tűnik, hogy Rouault fejlődése ezzel ellentétes volt” – írja Raïssa, majd később L. Bloy Rouault-nak írt egyik levelét idézve („Ha ön imádkozna. . .”) így folytatja: „Néhány imádkozó ember kevés ahhoz, hogy a művészet újból kibékítse a szabadságot a forma szépségével, ehhez bizonyára egy teljes kor súlya szükséges, egy teljesen a hit által ihletett középkor vagy egy reneszánsz, amelynek oltárára a hit utolsó, legszebb virágait helyezi Rembrandt vagy Zurbaran.” (104–105)

Irodalom

1 Stephan Dahme: „Pilger der Kunst”, Stimmen der Zeit, 2008/ 2, l01–116.

2 Georges Rouault: Miserere. Seuil, Paris, 1963. Képalbum Morel abbé bevezetőjével.

3 Jacques Maritain: L’intuition créatrice dans l’art et dans la poésie. Desclée de Br Paris, 1966, 70–71.

4 Raïssa Maritain: Nagy barátságok, SZIT, Bp. 1986, l02–106.





Bertók Éva*

ZALAI ÖRÖKSÉG

(Keresztury Dezső verseiről)

Szűkebb hazám, a zalai megyeszékhely, Zalaegerszeg egyelőre csaknem kizárólagos, de lassan klasszikussá váló költői-irodalmi öröksége Keresztury Dezső akadémikus lírai életműve, mely tiszta intonációjú didaktikusságával értéktisztelő és -őrző humanizmustól mélyen áthatott koherens egészként nyilvánul meg a vele foglalkozó számára. Ezek az alkotások ráirányítják a figyelmet arra, ami most is körülvesz minket, a tájra, a volt emberekre, egy lemúlt és a jelenben mégis továbbélő világra. Karnyújtásnyi valóságunk a szemünk előtt válik költészetté alkotásaiban.1

Keresztury Dezső költészete nem az ifjúkor világra rácsodálkozó, lázadó, vagy éppen szenvedélyes életigenlő gesztusából született, hanem egyrészt a már idősödő tudós férfi szívében fakadtak fel a líra forrásai, másrészt ekkorra érett meg lelkében a költőlét, költői hivatás vállalása is – mintegy hatvanévesen jelentkezett első gyűjteményes kötetével. (Emberi nyelven Versek 1930–1965. Magvető 1965.) Keresztury időskori költői termését szokás „őszikék”-lírának is nevezni, már csak a kínálkozó Arany-párhuzam okán is, valójában azonban verseinek nem egyetlen hangszíne az a rezignált és elnyugvó, önmagából építkező és befelé figyelő létösszegző magatartás, ami Arany János öregkori lírájának sajátos értékét adja. Keresztury Dezső költészete 1965 után még közel harminc éven át fokozatosan bontakozott ki olvasói előtt, s a bölcselkedő vagy számadásos magatartás klasszicizáló hangján túl a küzdelem és a belső vívódás modern nyugtalansága is megszólalt verseiben, s tette értékké így is a megszenvedett és lírájában megörökített lelki harmóniát.

Keresztury Dezső a Nyugatosok szellemi örököse, prózaírói tevékenysége alapján a második Nyugatnemzedék tagja, Szerb Antal, Halász Gábor, Cs. Szabó László kortársa. Költészetét tekintve a harmadik Nyugatnemzedék lírikusa, Radnóti Miklós, Vas István, Rónay György, Takáts Gyula költőtársa, bár náluk évekkel idősebb. Keresztury költészetének teljes feltérképezése, a harmincévnyi időskori líra átfogó jellemzése, vonulatok és fejlődésirányok bemutatása ebben a költészetben komplex és nagy feladat, amelyet nehezít jelen pillanatban még az is, hogy jelentős átfedések – olykor szövegváltozatok – találhatók köteteiben főként a gyűjteményes kiadványok miatt, illetve összes verseinek kiadása – filológiai okok miatt is – még várat magára.

Mi adja Keresztury Dezső költészetének és költői magatartásának fő karaktervonását és elsődleges értékét? Tüskés Tibor és Makay Gusztáv ezt így fogalmazzák meg:

„Kereszturyban hajlam van a legjobb értelemben vett tanításra, elmélkedésre, tanulságok levonására”2 „Az olyan devalválódott fogalmak, mint »tisztesség«, »becsület«, »szolgálat«, »munka«, »kötelesség«, »felebaráti szeretet«, még klasszikus tisztasággal fénylenek Keresztury költészetében… Mert ez a líra alapjában véve didaktikus  természetű: túlnyomórészt nem önmagáért, öncélúan vallja ki magát, hanem mindig egy mélyen etikus ember- és életeszmény és életprogram, egy szebb világ felé mutat. Bölcsességével tanítani, javítani, nemesíteni akar. (Ennek nyelvi megnyilvánulása az, hogy magáról szólva gyakran egyes szám második személyben fogalmaz.) Számára a költészet is elsősorban szolgálat (mint egész életvitele): nemes eszmék, jó ügyek szolgálata.”3

Keresztury Dezső tanító-didaktikus lírájának jelentős alkotásai, melyek lokálpatriotizmusunkat és szülőföldünk iránti szeretetünket mélyíthetik, az 1975-ös Égő türelem című kötetben megjelent Hazalátogatóban és a Határok, frontok című verseskötetben 1989-ben kiadott Köszöntés a szülőföldnek című költemények.  A Hazalátogatóban című vers az 1969-ben a város és gyermeke közt megújuló régi kapcsolat költői dokumentuma, a Köszöntés a szülőföldnek pedig a szépen megünnepelt nyolcvanadik születésnap alkalmából írt viszontköszöntő, a hálás újra hazatérés verse.

A Hazalátogatóban című költemény első részében: „Dombok között” – a tájban újra otthonát felismerő, s a fejlődő várost örömmel szemlélő és annak ifjúságát a bölcs öreg gesztusával tanító Keresztury Dezső szólal meg. A vers a szabad versekre jellemző rímtelen és egyenetlen sorhosszúságú és sorszámú szakaszaival, melyek egyben mondatértékű gondolategységek is, az élőbeszéd közvetlenségével hat, ugyanakkor ritmusának belső szabályosságát a több sorban is a hexameterek felé sodródó daktilikus lüktetés adja. A soráthajlások sokasága főként az első három szakaszban a mondatfűzés folyamatosságát biztosítja, egyúttal szét is feszíti a verskereteket az élőbeszéd hangvételét erősítve.

Az első szerkezeti egységben a táj bemutatását a haza vezető út derűs hívogatása indítja: „Dombok közt fut a fel-felcsillanó út”, s vele egyben a magyarázó megállapítás: „még nem tavasz ez; megkésett hó lapul itt-ott”.

A második szakasz a lírai én örömteli odafordulását két hasonlattal fejezi ki, amelyben a „késlekedő tavasz” kifejezés áttételesen a költő szelíd öndefiníciójává is válik, az „izzani kezd a könnyü öröm” a verseskötet címének – Égő türelem – jelzőjére irányítja a figyelmet. Ott a tűz nyugtalansága a türelem békéjével képez különös ellentétet, amit Németh S. Katalin így fejt meg: „A türelem nem megtorpanást, vagy ami még rosszabb, megalkuvás jelent, hanem lángolva-lobogva égő várakozást, a cselekvés vágyától a megvalósítható tettig ívelő gyötrelmet. Keresztury szüntelen aktív, építő türelme, midőn „a felismert sorsot vállalva is védem/szabad szolgaságom”, nem megállást jelent, hanem örökös készenlétet alkotásra, harcra az emberi harmónia győzelmének diadaláért.”4

A vers harmadik szakaszában azonban a „Főtér egykori tarka szegény piaca”, a „paraszt határ” és a „gombás vén házak” idejétmúlt és pusztuló maradványai lesznek a valaha nyüzsgő és élettel teli múltnak. Az ima a „százados otthonért”: „el ne ragadja – fohászkodom – ezt is a feltámadt nagy idő” éppen emiatt nyer igazi erőt, s a szakaszban rejlő ellentétet: öröm és bánat, elmúlás és megújulás kettősségét a három ponttal nyitva hagyott mondatzárás segít továbbgondolni.

A negyedik szakasz engesztelő és bizakodó hangvétele a verset lezáró szentencia felé mutat, s a szakaszban olyan prózai jelenségek, mint az olajkitermelő szivattyúk – a „limbák” – is költőivé emelkednek: a mezőkön repkedő kányák képét idézik fel, gyermekkori emlékek régi ízét. A vers éppen ezen a ponton emelkedik túl az elmúlás fájdalmán, s a „nagy idő” súlya alatt meggörnyedő lélek a fiatalokra, a jövőre figyelve didaktikus jó tanácsot fogalmaz meg: „Tegyetek muzeumba mindent, ami csak odavaló”. A versben az ifjakat megnevező alliteráló kifejezés eposzi jelzője emelkedett hangulatot teremt, hiszen „fényesedő fiuk és leányok figyelő szive” melengeti szeretetével a költő szívét, s Horatius váteszköltői gondolata motiválja a fiatalok megszólítását: „Még soha nem dalolt / dalt zengek én, a Múzsa papja / ifju szüzek s fiuk új hadának.”5.

A Köszöntés a szülőföldnek című alkotás, amely a hazatérés alkalmi költeménye, egyben az életrajz rövid, költői összefoglalása is. Artisztikusságát a disztichonos forma klasszikus fegyelme adja, amire a költő a vers utolsó két sorában büszkén fel is hívja a figyelmet. A disztichon kettős lüktetése, a hexameter narratív sodrása és a pentameter csonka verslábainál megtorpanó, mintegy forduló ritmus egységbe fog, de le is zár: folyamatos előrehaladást biztosít, és a szentenciaszerű gondolatok megfogalmazását is segíti.

A lírai önvallomás kitárulkozása helyett a vers szelíd önfegyelemmel rögzíti az életrajz fontosabb tényeit. A kiindulópont itt is a Jánka-hegyi gyermekkor édenkerti világa, ahová visszatér az idősödő költő, s nem véletlenül adja a vers keretét az az önmeghatározó sor, amelyben a római földműves eszmény bukolikus idillje is visszaköszön egyetlen szó: „latinok”erejéig, hisz magát mindig nagyobb összefüggésben, kontextusban szereti látni és láttatni a lírai én: „Őseim, ügyvéd, mérnök bár, szőlőmüvelő mind: / jó latinok fiaként lettek egész magyarok.”

A vers középrészében az életrajzi elemek: iskola, munka, a világ, Európa sorjáznak, s a Föl-földobott kő Adynál megfigyelhető fájdalmas-szép metaforáját két érzékletes hasonlat idézi meg itt: a röpülő, de zsinóron visszahúzott papírsárkánynak és a gyökerek megtartó erejéből élő gesztenyefának, Keresztury Dezső kedves fájának képei. A hazatérés a költő számára az apai örökséghez való visszatérést is jelenti, a gyermekkori fájdalom és a szívben megőrzött szép emlékek hatására szinte édesapja szemével néz körül a fiú a fejlődő városban: „Boldog lenne szegény! Nem kell drótozni az utcát, / hogy telefon legyen és villany, akár helyi csak.”

A város eposzi jelzős megszólítása és a sorsával való párhuzam és azonosulás bensőséges közösséget teremt az otthonnal, a „Jó ruhagyáros olajváros” ebben a metonimikus megjelenítésben egészként jelenti azt a részt, az otthoni birtokot, a megtalált új ismerősöket és barátokat, amelyek részben a hazatérés örömének forrásai voltak Keresztury Dezső számára. Ahogyan a költő az apai örökség őrzője, úgy őrzi a város, a táj azt a pannon örökséget, amely központi hitvallásként szólal meg a vers lezárásában. Három érték emelkedik itt ki azonban, amelyek Vergiliusként vezették a költőt a dantei „világ vad szakadékain át”: „ép szellemü pannon arány, tűrnitudás, mértéktartás”. Ezek, a sztoikus kiegyensúlyozottság és a horatiusi arany „középszer” vezérlőcsillagai lehettek a még latin kultúrán nevelődött ősöknek, és azok voltak az utód Keresztury számára is, aki versében ezeket az értékeket mutatja fel és hagyja örökül az elkövetkező nemzedékek számára.

A táj varázsán, az otthon, a város hívásán túl a történelmi Zala vármegye szellemi örökségének egyik jelentős örökhagyója Keresztury Dezső számára a költő, hadvezér Zrínyi Miklós, akiről 1977-ben Nehéz méltóság címmel írt drámát. A dráma plasztikusan mutatja be a többszörös szorításban hősiesen küzdő, a végsőkig kitartó, végül a felségárulás biztos halálos vádja elől az öngyilkosságba menekülő Zrínyi alakját. Azét a Zrínyiét, akinek fő karaktervonása, hogy bátran dacol a sorssal, a forgandó szerencsével, s szilárd tartását hagyja a késő unokákra örökül, mint ahogyan ezt másutt költeményében így rögzítette Keresztury Dezső:

„Volt váram, hazám: összetört;

    elmémben összetartom;

szivemben forgatják a tőrt,

    de fejem meg nem hajtom:

ükeimre hagyom e pört;

    győzzenek, azt óhajtom!”

A másik zalai szellemi örökhagyó Keresztury Dezső számára is Deák Ferenc, A józanság lángelméi című költeményének központi alakja. Az Égő türelem verseskötet címe megújul a Deákról szóló vers címében, mivel a vers a már említett kettősség, a megfontolt, visszafogott, tűrni tudó és mértéktartó, mégis a cselekvés, a közösség iránti elkötelezettség  lázában élő ember rajza, s benne karöltve jelennek meg Deák Ferenc szellemi társaként a költő, Arany János, vele együtt pedig Keresztury Dezső kedves dunántúli alkotói is, a niklai Berzsenyi Dániel és a petrikeresztúri Pálóczi Horváth Ádám.

Deák Ferenc emberi karakterét a versben a „kialkudott szívós türelem”, az eszményeket megőrző, némaságában is beszédes, egyszerű, de népéért „roppant terheket vállaló”, „emberség példáját” mutató lélek nagysága adja. Hogy Deák és Berzsenyi világa a költő Keresztury Dezső számára az önmeghatározás segítője is, bizonyítja egyrészt a zalaegerszegi Megyei Könyvtár és Ómegyeház említése a hozzáfűzött gyermekkori emlékkel, másrészt a hajdani kis falusi kúriákra, nemesi udvarházakra visszaemlékező, Söjtört, Kehidát említő nosztalgia. A deáki mentalitás, politizálási stílus túlhaladója, de nem felülmúlója, Tisza Kálmán testesíti meg a versben az értékromboló, „hazárdan taktikázó”, „koncra éhes” politikus alakját, azét az embertípusét, amelyet maga Keresztury is gyakran elítélt másutt epigrammatikus tömörségű és keserű iróniájú verseiben.

A tiszta emberi tartás túlhaladottságát s az emiatt érzett fájdalmat azonban nem hallgatja el a költő: A „főváros főterein” „fáradtan meggörnyedvén” ülő szobrok jelképeivé válnak az elmúlt időnek. Vissza tud-e térni az utókor a deáki emberi, politikusi mentalitás értékeihez? A költő nem ad erre választ, de burkolt imperatívusza a vers végén költői képbe oldja a minket kötelező emlék tanítását. A Keresztury-versekben oly gyakran megjelenő fa motívum zárja a költeményt, a tölgy, a gesztenye és a berkenyefa rendületlen tartása, a gyökértől az égig nyúló életfa összekötő kapocs volta, és egyben a fák ölelő koronája jelképezi a társadalom megjobbításáért megfeszülő akaratot, az ősök utódok iránti elkötelezettségét és szeretetét, ami Keresztury Dezső költészetében és emberi magtartásában is oly világos formát nyert.

„Bihar sivatag-tölgye a költő,

Zala gesztenyéje, berkenyefája a bölcs: megálltak

rendületlenül helyükön: növekedtek ritka napsütésben,

sűrű viharban felzúgtak megreccsenő derékkal;

gyökerük hozta a mélység, lombjuk az ég

parancsát, szelek a nagyvilág híreit: koronájuk

alatt elfért egy nemzet, míg éltek vénen is lombosodva.”

    Így, s még gazdagabban lett hát forrása és éltetője Keresztury Dezső gondolat- és eszmevilágának a múlt egy olyan szintézist teremtve az életműben, amelynek értő vizsgálójaként Tüskés Tibor így írt: „Itt a múlt nem elfordulás a jelentől, hanem tápláló erő, a haladás reménye. Itt az értékek őrzése nem puszta mumifikálás, hanem a sarjadó új karózása. Keresztury birtokosa annak a kivételes emberi tulajdonságnak, hogy képes meghallgatni és mérlegelni, befogadni és szeretni a legkülönfélébb szellemi teljesítményeket, föltéve, ha azok jelentékenyek… Életművének központi gondolata, munkásságának vezérelve: az egymástól különböző, eltérő értékek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást… A „sokoldalúság” nála a teljesnek, az egésznek más-más oldalról történő meghódítására szervezett vállalkozás.”6

    Az előző rövid elemző bemutatások csak egyszerű mutatványok Keresztury Dezső költészetéből, amelynek további szépséges vonulatát és tematikai egységeit adják többek közt a klasszikus formában XX. századi tájélményt őrző, néhol a filozofikus líra hangvételét idéző Dunántúli hexameterek tájleíró költeményei csakúgy, mint szerelmes költeményei, melyek A kedves után Egy verses napló töredékei címmel gyűjteményes kötetben jelentek meg 1984-ben, kilenc évvel első feleségének, Seiber Máriának halála után.

    Keresztury Dezső költészetének gazdagsága, komplexitása és koherenciája sok lehetőséget tartogat még a jövő elemzői, értelmezői és irodalomtörténészei számára. A megbocsátó szeretet elfed, a türelmes alázat elismeri azt, ami érték, a gyarló, mulandó emberi forma lassan lefoszlik a műről, s a gondolat a tiszta szellem erejével egyre fényesebben ragyog.

Jegyzetek

1 Keresztury Dezső (*Zalaegerszeg, 1904. szeptember 6., † Budapest, 1996. április 30.) költő, irodalomtörténész, tanár, könyvtáros, műfordító, miniszter; a Parasztpárt politikusaként 1945–1947 között vallás- és közoktatási miniszter. 1973-ban a MTA levelező, 1982-ben rendes tagja lett. A kortárs magyar irodalom sokoldalú művelője.  Arany János életművét mesterétől, Horváth Jánostól tanult alapossággal tárta fel. Lírikusként a klasszikus m költészet folytatója.

Érdekes életrajzi mozzanat: Pehm-Mindszenty Józseffel való kapcsolata. Erről lásd Mészáros István: „Három zalaegerszegi tanév, 1917–1919.” in Távlatok, 2001/4, 623–636. Pehm József a zalaegerszegi gimnáziumban hittanára volt néhány hírességnek: Keresztury Dezső, Czinder-Kerkai Jenő SJ, Marton Boldizsár Marcell karmelita atya és Litványi György SJ., a leendő bíboros hercegprímás tanítványai voltak. Keresztury mint kultuszminiszter találkozott Mindszenty hercegprímással. (Sz. F.)

2 Tüskés Tibor: Mérték és mű. Budapest 1980. 126.

3 Makay Gusztáv: Vallomásos életbölcsesség. Keresztury Dezső: Így éltem. In: Új Írás 1979. 10. 100.

4 Németh S. Katalin: Keresztury Dezső: Égő türelem. In: Kortárs 1976. 5. sz. 826-827.

5 Horatius III/ I. ódája. In: Horatius összes művei. Opera omnia Horatii. Corvina Kiadó Budapest 1961. 181.

6 Tüskés Tibor: A Pásztor. Keresztury Dezső nyolcvanéves. In: Tiszatáj 1983. 9. sz. 6.

*A szerző, Bertók Éva a zalaegerszegi Zrínyi Gimnázium tanárnője egy hosszabb Keresztury-tanulmányából engedett át egy részletet.


A. Nicolás a jezsuita rend új generálisa

2008. január 19-én a jezsuita rend 35. Általános Rendgyűlése megválasztotta Peter-Hans Kolvenbach utódát, a spanyol származású Adolfo Nicolás atyát, aki Loyolai Szent Ignác 29. utóda lett. – Adolfo Nicolás a spanyolországi Palenciában született 1936. április 29-én; 1953-ban lépett a jezsuita rendbe. 1958–60 között filozófiát tanult Alcalában és Madridban, 1964–68-ban teológiát Tokióban. 1967-ben szentelték pappá Tokióban. 1968–71-ben a római Gergely Egyetemen szerzett teológiából licenciátust, majd Tokióban a Sophia Egyetemen a rendszeres teológia professzora lett 1978-ig. (Tokióban előbb P. Nemeshegyi Péter teológiai hallgatója, majd professzortársa volt.) 1978–84: a manilai lelkipásztori intézet igazgatója; 1993–99 között a japán jezsuita provincia tartományfőnöke; 1999–2004-ig az ázsiai emigránsok lelkipásztora volt plébánián; 2004-től 2007-ig a Kelet-Ázsiai és Óceániai Jezsuita Konferencia elnöke. Spanyol, japán, angol, francia és olasz nyelven beszél.

* * *

A. Nicolás jól ismeri az ázsiai kereszténység helyzetét. Egyik cikkében, amely a Concilium 2005/3. számában jelent meg, az ázsiai kereszténység válságról ír. Végkövetkeztetésében azt hangsúlyozza, hogy a krízis esélyt és követelményt jelent az egyház valamennyi tagja számára, feladatot: „valami újat merni . . . valami újat teremteni, és ez tulajdonképpen nem más, mint Jézus Krisztus Evangéliumának újrafelfedezése lenne. Ehhez tartozik a készség, hogy Isten Lelke az egyeseket és az egyházi közösséget újjáteremthesse.”

Újra az önkiüresítés húsvéti útjára kell lépnünk; ez egyedüli esélyünk, hogy találkozzunk az Ázsia szegényeiben szenvedő Krisztussal, a földrengések, a cunamik, az elnyomások és igazságtalanságok évszázadok óta szenvedő áldozataival.

„El kell kísérnünk ázsiai testvéreinket a kalandos zarándokúton, amelyen emberek lehetnek és felfedezhetik az emberség teljességét, Istennel együtt haladva az élet rejtett mélységei felé. Együtt az önkiüresítésben, hogy így mindannyian új teljességre jussunk. Úgy, mint Jézus, aki bár gazdag volt, szegénnyé lett, hogy bennünket gazdagságában részesítsen.”

* * *

Részletek P. Adolfo Nicolás SJ, általános rendfőnök homíliájából

(Chiesa del Gesù, 2008. január 20., 2. évközi vasárnap, hálaadó szentmise)

Mindenekelőtt azt szeretném mondani, hogy ez nem a világnak szóló üzenet, hanem egy egyszerű szentbeszéd, a mai olvasmányok imában való megfontolása. Néhány percre csak mint egy keresztény veszem fontolóra az evangéliumot.

Azt hiszem, az izajási első olvasmány bizonyos értelemben mindannyiunknak, keresztényeknek, betekintést ad a világban való küldetésünkről. Izajás azt mondja nekünk, hogy mindnyájan arra vagyunk hivatva; hogy szolgák legyünk, szolgáljunk. Világos üzenet ez arról, mi a küldetésünk, mint jezsuiták, mint keresztények, mint Isten népe. Isten minket szolgákká tesz, és Isten ebben leli tetszését. A felolvasott spanyol fordításban az áll, hogy Isten „büszke” szolgájára. Az olasz fordítás szerint Istennek „kedve telik” benne, és azt hiszem, ez közelebb áll ahhoz, amit a Biblia mondani akar. Továbbá: minél inkább vagyunk szolgák, annál inkább leli Isten tetszését bennünk. Azt hiszem, hogy ez az a kép, melyet ma magunkkal kell vinnünk.

Az újságok, magazinok e napokban tréfálkoznak a klisével: a „fekete pápa”, a „fehér pápa”, hatalom, gyűlések, megbeszélések, de mindez olyan felszínes, olyan valótlan. Ez csak egy kis táplálék azoknak, akik szeretik a politikát, de nem nekünk. Izajás azt mondja nekünk: a szolgálat kedves Istennek. A szolgálat az, ami számít. Szolgálni az Egyházat, szolgálni a világot, szolgálni az embereket, szolgálni az Evangéliumot.

Ignác is ezt mondta nekünk, életünk összefoglalójaként: „mindenben szeretni és szolgálni”. Pápánk pedig, a Szentatya, XVI. Benedek azt mondta nekünk, hogy az Isten szeretet; emlékeztetett minket az Evangélium lényegére.

Mindjárt utána Izajás elmondja nekünk, miben áll a szolga ereje: csak Isten a szolga ereje. Nincs semmi más erőnk: sem a politika vagy a pénz vagy a társadalmi kommunikáció eszközeinek külső erői, sem a kulturális kutatás, a tanulmány, az akadémiai címek benső erői. Csak Isten, mint a szegények számára. [. . .]

Ma itt minden nemzetet képviselünk. Mindet. [. . .] Kérdeztem magamban, vajon melyek ma a nemzetek, mert itt a föld minden nemzetét képviseljük, de talán vannak más nemzetek is, más közösségeket, nem földrajzi, hanem emberi értelemben, emberi közösségeket, akik segítségünket kérik. A szegények, a peremre szorítottak, a kirekesztettek; a globalizáció e világában egyre többen vannak, akiket mindenki kizár. Mindazok, akiket lealacsonyítanak, mert a társadalom a nagyok és nem a kicsik számára tartja fenn a helyet; mindazok, akik előnytelen helyzetben vannak, akiket manipulálnak; talán mindezek számunkra a nemzetek, a nemzetek, melyeknek szüksége van a Prófétára, Isten mindenkinek szóló üzenetére.

Tegnap, a választások után, az első megrázkódtatás után következett a testvéri segítség, és ti mindannyian nagylelkűen köszöntöttetek engem, felajánlva támogatásotokat és segítségeteket, és egyiktek azt mondta, szinte suttogva: „Ne feledkezz meg a szegényekről.” Talán ez a köszöntés a legfontosabb, amint Pál is tette a módosabb egyházakkal, emlékeztetve azokat Jeruzsálem szegényeire. „Ne feledkezz meg a szegényekről”: ezek azok a nemzetek. Ezek a nemzetek, akik számára a megváltás még mindig csak álom, vágy. Talán máris köztük van, csak még nem érzékelik. [. . .]

Mi pedig folytatjuk Általános Rendgyűlésünket. Talán ez az a pont, amit fontolóra kell vennünk: a történelem e pillanatában mire kell figyelmünket, szolgálatunkat, erőnket fordítanunk? Vagy más szóval, mi ma az üdvösség színe, hangneme, alakja azon sokak számára, akik szükséget szenvednek, annyi emberi és nem földrajzi nemzet számára, akik még várják az üdvösséget? Ami üdvösségnek tűnik egyesek szemében, nem az másokéban. Sokan vannak, akik várják az üdvösséget, akiket talán még nem értettünk meg. Tehát kihívás, e pillanat hívása megnyílni ennek a valóságnak.

Így hát – ezzel eljutottunk az Evangéliumhoz – Isten Bárányának tanítványai lehetünk, aki valóban kihozott minket bűneinkből és egy új világba vezetett minket.

És Ő, az Isten Báránya, szolgaként jelent meg, Izajás tanításának örököse, a próféták üzenete. Szolgáknak lenni lesz a sajátos jel, küldetésünk jegye, azé a hivatásé, melyre e napokban próbálunk válaszolni.

Most tehát imádkozzunk együtt mindnyájan, hogy az Egyházért teljesített küldetés, a nemzetekhez szóló küldetés ezen értelmében éljünk, – nem önmagunkért –, hanem azokért a nemzetekért, melyek még mindig magányosak, nem földrajzilag, hanem emberileg, egzisztenciálisan. Imádkozzunk, hogy egy kicsit együttműködjünk az Evangéliummal járó örömmel, reménnyel, és hogy ezt sok szeretettel és érdek nélkül tehessük.

(R.)


Marc Quellet bíboros

A KANADAI EGYHÁZNAK SZÜKSÉGE VAN
A REMÉNYSÉG JELEIRE.

(Forrás: La Documentation catholique,
2007. január 7 N° 2371, 42–45. o.)

2008-ban két nagy eseményt ünnepelnek a kanadai Québecben: júniusban itt rendezik meg a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszust, és ebben az évben ünnepli Québec megalapításának 400. évfordulóját. Ezekre az eseményekre emlékeztetett Québec bíboros érseke, aki a francia püspökök meghívására 2005 novemberében részt vett Lourdes-ban tartott teljes ülésükön. Most kivonatosan ismertetjük a kanadai főpásztor jól dokumentált tájékoztatóját (forrásait a DC megjelölte).

Kanada óriási területén (közel 10 millió km2) kb. 31 millió személy él, ebből 13 millió katolikus. Az ország nagy többsége angol nyelvet beszél, csak 7 millió lakos nyelve francia, akik jórészt Québec provinciában élnek. A lakosok – a római katolikusokon kívül – hét felekezethez tartoznak: görög katolikusok, anglikánok, presbiteriánusok, lutheránusok, baptisták, ortodoxok, pünkösdisták. A XVII. századtól előbb francia, majd angol gyarmatosítók foglalták el Észak-Amerika e részét, majd Afrikából és Latin-Amerikából is ékeztek bevándorlók: ez magyarázza a lakosság vallási összetételét. A katolikus egyháznak 80 egyházmegyéje van, ebből hét keleti szertartású, főleg az Ukrajnából, Libanonból, Törökországból, Indiából, Szlovákiából és Közel-Keletről érkezett hívek számára. A 60-as évek vége felé (a II. vatikáni zsinat után) a kanadai egyház szédületes „forradalmon” esett át: elvetette keresztény hagyományát, rohamos szekularizáció és elkereszténytelenedés következett be. Ez a „forradalom” különösen is érintette Québecet, ahol a katolikus hit biztosította a társadalmi összetartozást, szemben az angol nyelvű, protestáns országrészekkel.

1. Quellet bíboros a következőkben –  nagy vonásokban – így jellemezte a kanadai egyházat:

– Negyven év óta a hangsúlyt az egyének jogaira és szabadságára helyezik; a vallást a magánszférába utalják; a hit társadalmi, közösségi szempontjai meggyengültek.

– A szabadság, az egyenlőség és a tolerancia mások választásaival, világnézetével szemben elsőrendű értékeket képviselnek. Valójában ezek evangéliumi értékek is, de ha túlzásba viszik őket, minden más relatív lesz, és a felelősség állítása nehéz lesz. Ebben a pluralista közegben, ahol a demokrácián és a liberális ideológián van a hangsúly, a Tanítóhivatal morális tanítását sok katolikus fenntartással fogadja. Az 50 éven felüliek, főleg Québecben negatívan ítélik meg múltbeli hívő magatartásukat és az egyházi felelősöket, a hívők és papok hajdani ellen-tanúságtételét. De a fiatal felnőtteknél nem tapasztalható ez a keserűség, nekik nincs ismeretük a múlt keresztény hagyományáról, és – jóllehet lelki ürességet tapasztalnak – nyitottak a hit felé, amely értelmet ad életüknek.

– Az általában gazdag és önelégült kanadai társadalomban nehéz elfogadtatni azt az állítást, hogy az élet Isten ajándéka, és ez az ajándék alkotja az emberi lény igazi nagyságát. A szerelem, házasság és család közötti kapcsolat megszakadt az erkölcsök liberalizálása következtében, bizonyos szellemi nyomást gyakorló csoportok tevékenysége révén.

– Mint minden nyugati országban, Kanadában is erős a népességfogyás, és így fokozódik a lakosság elöregedése. A skandináv országok mintájára a szociáldemokrata modell magas életszínvonalat biztosít a jelen nemzedéknek, de bizonytalan jövőt hagy az új nemzedéknek a nevelés, az egészségügy, a társadalombiztosítás terén. A bevándorolt nagycsaládosok gazdagíthatják fiatalságukkal az országot, de nehéz probléma integrációjuk, beilleszkedésük az egyházi közösségekbe.

– Végül súlyos problémát jelent a fölszentelt papok és szerzetesek megfogyatkozása, és e tendenciát nemigen állítja meg új hivatások jelentkezése.

2. A québeci bíboros érsek a következőkben arról szólt, hogy az egyház miként néz szembe a kihívásokkal.

– A kanadai egyház, jóllehet tudatában van annak, hogy társadalmi befolyása gyenge, igyekszik szembenézni a kihívásokkal. Az imacsoportok, lelkiségi/apostoli mozgalmak egy bizonyos vitalitásról tesznek tanúságot: a világiak e mozgalmakban vitákat folytatnak a házasság, homoszexualitás, a nők helye az egyházban témákról.

– Új közösségek alakulnak, részben Franciaországból érkeznek (Nyolc Boldogság közössége, Chemin Neuf), vagy Itáliából (fokoláre), vagy Spanyolországból (új katekumenátus mozgalom), vagy Kandadában alapítják őket (Mirjam–Betlehem, Marie-Jeunesse). E mozgalmak főleg a fiatalok körében apostolkodnak.

– Több egyházmegyében a plébániákon új felelősséget kínálnak a világiaknak, hogy elevenen tartsák még a kis közösségeket is. Ezek az új felelősséget vállaló közösségek kiváló alkalmat nyújtanak az emberi és keresztény kibontakozásra.

– Miként a kezdetektől fogva, a keresztények elkötelezik magukat, hogy küzdjenek a szegénység, az erőszak, az egyenlőtlenség ellen. Néha a nem hívőkkel vállvetve dolgoznak és így tanúságot tesznek hitükről. Negyven év óta működik Kanadában a Fejlődés és Béke nevű katolikus szervezet a harmadik világ országainak megsegítésére. E szervezetet a Kanadai Püspökkari Konferencia alapította.

– Az angol és francia közösségekben egyaránt a katolikusok új erőfeszítést tesznek a katekézis elmélyítésére minden életkorú csoport részére. Egyes „nyilvános” iskolákban még van vallásoktatás, másokban már csak vallástörténetet és bizonyos lelkiségi kurzusokat tartanak. Főleg Québecben szűnt meg a vallásoktatás a nyilvános iskolákban.

A fiatal nemzedék vallási ébredése reményt keltő: a Torontóban és Kölnben megrendezett Ifjúsági Világnap pozitív hatást váltott ki több egyházmegyében. Ez az ébredés minden bizonnyal új lendületet kap a 2008 júniusában megtartandó Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmával, abban az évben, amikor Québec alapításának 400. évfordulóját ünnepelik.

(Sz. F.)


A Magyar Kultúra Napja a Himnusz földjén

Szilágyi István kapta
a Kölcsey Társaság kitüntetését

Közel húsz éve rendezi meg a Kölcsey Társaság a magyar kultúra napját Szatmárcsekén. Hol is lehetne méltóbb helye a Himnusz születésnapjára időzített ünneplésnek, mint éppen itt, e költemény megírásának helyén, Kölcsey hamvai mellett?

Különös akusztikája van a csekei ünnepségnek! A genius loci évente több száz embert hív ide, az Isten háta mögé, méghozzá januárban! Mi az az erő, amely máig élteti, szinte szakralizálja, ezt a profán kultuszt? Miért jönnek ide távoli ország- és nemzetrészekből tudósok, művészek, politikusok? Talán azért, mert itt a szószékről hangzik el a Himnusz, vagy mert Isten igéje mellett a magyar kultúra élő klasszikusai szólalnak meg, de leginkább azért, mert ez a hely még képes egységbe hozni – ha csak néhány órára is – az egymástól elidegenített vallásokat, pártokat, társadalmi rétegeket. Kölcsey szelleme felülemeli az embereket a megosztottság falain. Itt még az élmény erejével hat a nemzet legfőbb kincse, a kultúra. Itt válik érthetővé, hogyan lehettek az eldugott falvak, mezővárosok – szinte egészen a huszadik századig – a nemzeti kultúra fellegvárai. Vizsoly, Nikla, Széphalom, Cseke, Szalonta, és megannyi más kisnemesi kúria, parókia, jegyzői lak ablakából éppen úgy, vagy talán jobban, rá lehetett látni a világra, mint a kastélyok, kolostorok, fővárosi paloták tornyaiból.

Szatmárcsekén a Kölcsey-címert viselő református templomban istentisztelettel kezdődik a magyar kultúra ünnepe, amely egyben az ökumenikus imanyolcad nyitányát is jelenti ezen a tájon. Ennek jegyében az istentiszteletre Bölcskei Gusztáv református püspök mellé egy-egy katolikus püspök is meghívást kap igehirdetésre. Ismeri már a csekei szószéket Gyulay Endre és Jakubinyi György is; tavaly Erdő Péter bíboros prímást hallgathatta a Kárpát-medence közeli és távoli helyeiről összesereglett gyülekezet, az idén, a Biblia évében, Bosák Nándor, e tájegység megyéspüspöke beszélt – már nem is először – a magyar keresztény kultúra megtartó erejéről.

Az istentisztelethez szorosan kötődik a Társaság ünnepe. A Himnuszt a Jászai-díjas Csikos Sándor, debreceni színművész imádkozza el, mindig új és új árnyalatokkal. Kiváló énekkarok, művészek kapnak meghívást, a legkiválóbbak megtiszteltetésnek tartják közreműködésüket. (Az idei „kántori” szolgálatra pl. Varnus Xavér jelentkezett.) Az ünnepség a szomszédos temetőben ér véget. A csekei temető nemcsak Kölcsey sírja miatt híres, hanem különleges csónakos fejfáiról is. Mintha a Húsvét-szigetek kőarcai vésődtek volna át a tölgygerendákba! Az egykori vízi világ hangulatát a fejfák mellett még őrzi a táj is, a Tisza kanyarulat, a közeli Szamos, a kis Túr, istvándi vízimalmával. Turisztikai vonzerővel bírnak a közeli fazsindelyes, fiatornyos templomok, no meg a szatmári szilva, de a januári ünnepség vonzereje mégis maga Kölcsey. Az a költő, aki politikusként is jelleme szilárdságáról tett bizonyságot, az a nemes, aki a jobbágyság jogaiért küzdött, az a gazda, akinek háznépe fontosabb volt, mint egyéni karrierje, az a hithű református keresztény, aki inkább lett volna katolikus, csak ne szakadt volna az egyház! Kölcseynek van mondanivalója a sírját ma körülállók számára is, a művészeknek, a papoknak, a politikusoknak!

A Kölcsey Társaság évente egy méltónak ítélt alkotó művészt (zeneszerzőt, filmrendezőt, képzőművészt, írót) kitüntet Melocco Miklós Kölcsey-plakettjével. Ebben az évben a választás Szilágyi Istvánra, az erdélyi prózairodalom jeles alakjára esett.

Még Erdélyben is ritkaság, hogy egyszerre két kiemelkedő tehetségű író termékenyítse meg a dekadenciába süllyedő magyar prózát. Sütő András gazdag életműve lezárult. Mellette a szűkszavúbb Szilágyi István talán kissé árnyékban maradt, ahonnan még a méltán kapott Kossuth-díj sem emelte ki. Az ő legfőbb írói érdemének azt tarthatjuk, hogy Németh László regény-erényeit az erdélyi széppróza legjobb hagyományaival ötvözi, és ezzel teremt új, sajátos esztétikai minőséget. Valami olyasmit, ami Kölcsey esztétikai elvárásainak is megfelel.

A kisebbségi helyzet – még a városban élve is – sok tekintetben hasonlít a hajdani vidéki értelmiségi létformához. Ez az élethelyzet Szilágyi István számára is egy olyan prizma, amely a lokális színeket teljes gazdagságában képes felbontani, és olyan stilisztikai árnyalatokkal tud jellemeket és eseményeket bemutatni, amelyek hitelessé, otthonossá teszik az újszerű regényszerkezeteket is. A balladai hangulatot árasztó fő művét is, a Kő hull apadó kútba című regényét, ezért soroljuk a modern magyar próza csúcsteljesítményei közé.

Várhelyi Ilona