LELKISÉG

Bárdosy Éva

VENITE, ADOREMUS DOMINUM!

Képzeld, mama, a születésnapomra igazi, �l� babát kapok ajándékba – lelkendezett Réka unokám, aki a szüleit anyának és apának, a nagyszüleit meg mamának, papának szólítja. Rékának már vannak kisöccsei, de most újra nagy az öröm, hiszen megint gyermeket várunk. Egyszer – még gy�ny�r� �szi napsütésben – nálunk töltöttek egy délutánt az unokáink. Gesztenyét és diót gy�jtöttünk a fák alatt, vonatost játszottunk, mászókáztunk, hintáztunk, vacsoráztunk velük, végül letelepedtek a k�perny� elé mesét nézni. Én pedig úgy ültem le velük szemben, hogy jól láthassam �ket: ennél szebb látványt a földön nem tudok elképzelni. Mesét�l elb�völt gyermekarcokban gyönyörködni istenélmény. Mire eljön a karácsony, megszületik legkisebb unokánk.

Láthatom, karomba vehetem, dúdolva ringathatom, ha arra vágyik, szabad megsimogatni mindenfajta bársonynál finomabb b�rét, érezhetem babaillatát, nagyszül�i büszkeséggel hallgathatom, ha g�gicsél vagy ha sír, és ha elég türelmes leszek, talán a vállamra hajtva kis fejét, meg is vigasztalódik nálam.

Ilyen simogatni, gyönyörködni, szeretnivaló kicsi emberként jött a világba a testté lett Ige, az Isten Fia, és megtestesülése egészen váratlan, legalábbis kopernikuszi fordulatot hajtott végre a teológiában, abban az ismeretben, amit az ember Istenr�l kitapogat, megérteni próbál. Mióta az Ige testté lett, istenfogalmunk gyökeres átalakulásra szorul. A karácsony lelkisége számomra els�sorban ezt jelenti, és arra sürget, hogy szakítsak végre egészen korábbi bálványaimmal, amelyeken most a nem megfelel� istenfogalmakat értem. Akárhány karácsony van is már mögöttem, ilyenkor mégis újra meg újra megpróbálom belepréselni Jézus Krisztust hamis és sérült, távoli és merev istenfogalmaimba. Karácsony viszont újra meg újra ebben a tekintetben vár t�lem is hitbéli fordulatot, metanoiát, megtérést: azt akarja, hogy higgyek benne, a Mindenhatóban, aki annyira mindenható, hogy még magatehetetlen csecsem�ként is tudott „el�ször” nézni „a mi éjszakánkba” (Pilinszky). Nem csupán a kereszt, a karácsony misztériuma is elég nagy próbaköve a hitnek. Ha most karácsonykor jól megállnám a próbát, fontolóra vehetném többek között azt, hogy Isten sokkal szabadabb annál, hogy kénytelen legyen a mi emberi elképzeléseinkhez igazodni. Ha jól akarom szeretni tehát, el kell fogadnom, hogy � mindig más, mindig több az én korlátolt elgondolásaimnál. Másokkal együtt milyen sokszor kimondtam már, hogy Isten a szeretet. De micsoda is ez a szeretet? A megtestesülés például szeretetének frappáns bizonyítéka. Nem akart megközelíthetetlen fényességben távolságot tartani, hanem úgy született közénk, mint a mi családunkban legutóbb a legkisebb unoka. A Határtalan korlátokat állított önmaga elé, beleértve az egészen tehetetlen kisbaba korlátait is. Márpedig erre a Gyermekre is érvényes a zsoltáros éneke:

Kezében a föld mélységei vannak,
�v� a hegycs�csok, az � m�vei
A tenger is az � alkotása!

Jöjjetek, imádva boruljunk színe elé!

És térdeljünk le Urunk, Alkotónk el�tt!

Letérdelünk: Urunk most egy pólyás baba hamvas arcocskájából néz ránk, s egészen ráhagyatkozik Máriára, az egyszer� palesztin fiatalasszonyra. Nem sokkal kés�bb egy hatalmát f�lt�, v�rengz� fejedelem el�l kell Egyiptomba menekülnie, megízlelnie a hazátlan bevándorlók sorsát. Hivatását tudatosítva tanítványokat hív, velük vándorol országszerte, nincs hová fejét lehajtania, s így ad példát a puszta evangélium eszköztelen hirdetésére. Útja nagyon hamar beteljesedik: tanítása, magatartása olyan kihívó, olyan más, annyira az ellentmondás jele, hogy szinte szükségképpen vezet az áruláshoz, az ítélethez, a legkegyetlenebb halálhoz, amely betet�zi önként vállalt tehetetlenségét. Nehéz ilyennek ismerni az Istent, pedig � nagyon is tudja, mi miért van így és nem másként. Így tudja magát testestül-lelkestül elkötelezni mellettünk. Így tud minden álca nélkül osztozni velünk örömben, bánatban. Kiszolgáltatottságban, szegénységben, de a terített asztal mellett is.

Ugyan ki tehetetlenebb egy maszületett kisbabánál? Sajnos, van erre is válasz. És ma szinte automatikusan eszünkbe is jut a válasz: az életképtelenné abortált, de élni akaró, az �t kivégz�ket soha meg nem �rt�, jobb sorsra érdemes magzat bizony még az újszülöttnél is kiszolgáltatottabb.

Már máskor is belém mart ez a gondolat: mi lett volna, ha Isten Fia a mi korunkban testesül meg. Bármilyen képtelen és kegyetlen is a föltételezés, de ha egyszer Poncius Pilátus korában halálraítélt és keresztre feszített rabszolgákkal azonosulva adta értünk életét, ma meglehet, hogy kivégzett magzatként váltotta volna meg a világot. Könnyebb azt végiggondolnunk, mi minden maradt volna el ebben az esetben. Elmarad a kánai csoda és minden más csodatétel, gyógyítás, ami utána következett annak eleven bizonyítékaként, hogy Isten országa köztünk van. A magdalai Máriát nem hagyta volna el a hét ördög, Jairus kislánya, a naimi özvegy egyetlen fia nem támad fel, Lázárt végleg elsirathatják a testvérei, beteg marad a vérfolyásos asszony, nem gyógyul meg a tíz leprás, a kánaáni asszony sokat szenvedett lánya meg az epilepsziás rohamoktól szenved� fiú sem. . . Nem hallottuk volna az örömhírt, de a négy evangéliumot sem írhatta volna meg senki, a szent hagyományról nem is beszélve. Soha senki nem emlegethetné azokat a milliószor idézett, de mindig frissnek, él�nek, nekünk szólónak hangzó sorokat, amelyek megszámlálhatatlanul sok nemzedéket vigasztaltak már az évezredek során: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.”

Naponta olvasunk – persze csak emelkedettebb szellemis�g� újságokban – arról, milyen keservesek hazánkban a népesedési mutatók, a korfa meg az effélék. Mikor kórházban, egy n�gyógyászati osztályon kellett néhány órát eltöltenem, én is találkoztam vagy fél tucat sorstárssal, akik abortuszügyben feküdtek ott. Volt köztük prostituált, aki a magzatait bizonyára „munkahelyi balesetként” kezelte általában, már túl volt a „m�téten” az a tipikus mai fiatal, aki senkire nem is próbált tekintettel lenni, s a mobilján folyékonyan hazudott az otthoniaknak tartózkodási helyér�l. K�ts�gbeejt� volt látni az önzést�l elembertelenedett lányt, és elképzelni, hogy húsz év múlva mennyire fogja sajnálni magát, ha már nem lehet gyermeke. Rajtuk kívül még mások is voltak a szobában el�tte vagy már utána egy-egy bennük fogant élet kioltásának. Sírtam a tehetetlenségt�l, és miel�bb el akartam menekülni onnan. Tudom, hogy az abortusz ellen csupán prédikálni nemcsak fölösleges, káros is. Ha mindnyájan úgy próbálnánk megakadályozni egy-egy magzatgyilkosságot, mint Teréz anya tette, aki ilyenkor felel�sséggel így bátorította azokat, akiket én el szoktam ítélni: „Szüld meg, és add nekem, én felnevelem �t!” Igen, így, de csak így én is az �dv�z�t� tanítványának bizonyulnék, aki ezekért a megtévesztett, megtévedt, elfuserált, begörcsölt �let� emberekért is emberré lett.

Az abortusz mellett egy másik (attól nem is mindig független) tény is oka többek között a magyarral együtt még sok nemzet elnéptelenedésének. A medd�ség egyre nyilvánvalóbban fenyegeti az egészen vétlen családokat is. Sok-sok házaspár �szintén vágyik a gyermekáldásra, imádkoznak is, áldozatokat is hoznak érte, vágyuk mégsem teljesül. Egy éve mutatták be azt a sci-fi m�fajú filmet nálunk, amelynek témája a vil�gm�ret� medd�ség. Az ember gyermeke c. film értékel�i sok jót elmondtak már a forgatókönyvr�l, a szerepl�kr�l, magáról a bizarr, de a valósággal nagyon is szoros kapcsolatban l�v� témáról, a nem hollywoodi befejezésr�l. Engem elborzasztott a film kiinduló helyzete, hogy már 18 éve nem jött senki emberfia, emberlánya a világra, de nem kevésbé az ebb�l következ�en a mindenkori legfiatalabb ember kultusza, a rendet a világon egyedül, de sajátosan fasiszta módszerekkel fenntartó britek bevándorlási politikája, az eleny�sz� j�v� és a minden remény nélkül elszabaduló pokol a maga sz�ks�gszer� szerepl�ivel. . . A „remete” megpróbálja önmagát és feleségét valahogy függetleníteni ett�l az egészt�l, persze hiába. Utolérik. A f�szerepl� el�bb kényszerb�l, kés�bb meggy�z�désb�l pártfogásába vesz egy fiatal színes b�r� n�t, aki – csodák csodája – gyermeket vár, és hamarosan szülni fog. Mikor a baba megszületik, már mindenütt dühöng az er�szak. Számomra az a film csúcspontja, amikor az �ld�kl� profi katonák egyike – ezek a filmkockák olyanok, mint a híradós közelképek – észreveszi a két embert, akik az újszülöttel próbálnak valahogy egérutat nyerni a mészárlásból. Egy síró újszülött a fiatal anya karján, ebben a gyermeksírást már tizennyolc éve n�lk�l�z� világban! És megtörténik a csoda: néhány percre tüzet szüntetnek, elhallgat a gyilkolás f�lrepeszt� zaja, és a váratlan csöndben ez a furcsa, a 2027-be odaképzelt „szent család” átvonul a színen. Mintha csak megelevenednének Heródes gyermekgyilkos hóhérai az el�lük csodával megmenek�l� Szent Családdal együtt!

Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért a mennyb�l leszálló Istengyermek! Születésed órájában el�ször néztél bele a mi éjszakánkba, de az a sötétség azóta is s�r�södik, fenyeget minket és a jöv�t. Unokáink jöv�jét, akiknek látványa t�led kapott ajándék és valódi istenélmény. Vigasztalj meg most karácsonykor bennünket, akiket elkeserít a nem túl távoli nemzethalál, vagy akár az egész világ kihalásának reális réme! Vigasztald meg és áldd meg a várva várt gyermekek jövetelével a medd� házasságokat, tedd jóvá, gyógyítsd be azokat a sebeket, amelyeket egymásnak okozunk, és amelyeket mi sosem tudunk begyógyítani! Minden karácsonykor jó arra emlékezni, hogy olyan Isten vagy, amilyen, és a mi képtelenül sok nyomorúságunkat mindig újra magadra veszed, és megváltod. Jó nekünk odatérdelni a betlehemi jászol elé, imádni a nagy Istent, aki ennyire kicsivé lett miattunk.

Béky Gellért

ÁLOM – VALÓSÁG
ISTEN MEGLÁTOGATTA FÖLDÜNKET

Manapság népszer�ek az ufós történetek. Hogy ufók csakugyan jártak-e a földön, érintették-e valaha is az ilyen, más világból való lények földünket, s ha igen, miért, mi volt a hatásuk, ittjártuk következménye stb., csupa megválaszolatlan kérdés. Inkább a kíváncsiság, élénk fantázia, találgatás világa ez. Az életet, az emberi sorsot nem befolyásoló „események”.

Van a japánoknak egy kedves, bájos legendája, meséje. Egy égi hercegkisasszony, Kaguja-hime, lejött valamikor régen a földre. Az akkori fiatal császár beleszeretett. Csakhogy elérkezett az égi látogató visszatérésének az órája, s bármennyire keserves volt is, búcsúzniuk kellett egymástól. A hercegn�, hogy vigasztalja a bánkódó császárt, a „halhatatlanság” orvosságát adta neki. Ám a császár hallani se akart róla; már elég baj az is, ha nem lehet az égi szerelmessel, hát még, ha örökké kellene élnie az orvosság hatására, nélküle! Már a gondolat is elviselhetetlen. És öngyilkos lett.

Ki ne ismerné Saint-Exupéry neves francia író (és repül�s) híres könyvecskéjét, „Le petit Prince”-et (A kis herceg). Egy apró csillagról látogat el földünkre; itteni kalandjairól, benyomásairól olvasunk ebben a könyvecskében. Ám ez is csak mese, költészet.

Megtestesülés

A kereszténység meggy�z�déssel állítja, vallja: eljött hozzánk, közénk Isten, meglátogatta földünket! Az elmúlt évezredek folyamán többször is „érintette” már ezt az emberlakta bolygót: szavával, „jelenéseivel”, látogatásával, sokféle módon éreztette jelenlétét, jelezte látogatásának valóságát (vö. Zsid 1,1), s kb. kétezer évvel ezel�tt valahol a mostani Izrael földjén, Betlehemben, Názáretben, Galileában, Jeruzsálemben épp 33 esztendeig itt tartózkodott köztünk Fiának, a Názáreti Jézusnak a személyében. A szakemberek a „kinyilatkoztatás” és „megtestesülés” szavakat használják ezeknek a különös, valóban egyedülálló, csodálatos látogatásoknak a megjelölésére.

Abban megegyeznek ezek a látogatások, érintések a már említett képzeletbeli, mesés, ihlet szülte eseményekkel, hogy nem állandó jelleg�ek. Nagy ritkán, s akkor is mindössze rövid ideig, kevés tanú jelenlétében mentek végbe ezek a földre szállások.

Az els� ilyen feljegyzés Ábrahám korából való, kb. 4000 évvel ezel�ttr�l. Az Ószövetségi Szentírás „jelenéseknek” nevezi ezeket a találkozásokat (Ábrahám, Mózes, a próféták, Illés).

A leghitelesebb, leg-„dokumentáltabb” látogatás Jézus születésekor történt Betlehemben és Jézus földi életében (evangéliumok). A bibliai szerz�k, és nyomukban – pl. Antiochiai Szent Ignác vértanú – er�sen hangsúlyozzák ezeknek a látogatásoknak, jelenéseknek valós voltát (aléthós). Az Egyház egyik alapvet� dogmája is ezt er�síti meg, mikor Jézus emberségét minden kétséget kizáróan hirdeti. Nem holmi ufóról van szó, se nem Kaguja-himér�l, nem is az irodalmi berkekben ismert kis hercegr�l, hanem Jézus Krisztusról, a názáreti Mirjam fiáról, aki egyúttal Isten Fia is.

A kereszténység ezeken az isteni látogatásokon, megnyilatkozásokon, az emberi történelembe való „benyúlásokon” alapszik. Kinyilatkoztatás, megtestesülés. Nem állandó, látható, dokumentálható jelenlétr�l van szó. A szemtanú is kevés az emberiség nagy számához viszonyítva. (ApCsel 10,41) Se az ufók, se Kaguja-hime, se a kis herceg nem változtatta meg a történelem folyását, se az emberek életét, erkölcseit. A kinyilatkoztatás, a megtestesülés azonban radikális változásokat hozott földünk történelmébe, életünkbe, az egész kultúrába.

S bár múló látogatások, ritka benyúlások voltak a történelembe, hatásuk maradandó, erjeszt�, forradalmasító még ma is. Nem csoda, hisz maga Isten van mögöttük; Jézus megígérte jelenlétét a világ végéig, és a Szentlélek is mindig velünk marad, hogy folytassa, befejezze az „üdvösség” megkezdett m�vét. Isten Országa valóban elkezd�dött, eljött, itt van valami megmagyarázhatatlan módon, bennünk, köztünk. A szentségek, a liturgia ennek a valóságnak, történésnek, folyamatnak látható, valóságosan „jelképes”, szimbolikus kifejez�je, megjelenít�je, közvetít�je.

Igen ám, mondhatná valaki, de a kinyilatkoztatás már befejez�dött, lezárult, a múlté! Bizonyos értelemben igen is, meg nem is. Jézus megtestesülése, halála, feltámadása egyszeri esemény: egyszer meghalt, többé már nem hal meg (Róm 6,9). Nagy Szent Leó szavai szerint: Ami látható volt Jézus életében akkor, az most átment a szentségekbe, s általuk, bennük él, munkálkodik tovább (halála és feltámadása „amíg el nem jön”, ahogy a misében énekeljük).

Ki tudja, hátha az úgynevezett „magán”-jelenésekben, Mária-jelenésekben (már amennyire hitelesek, megbízhatók), magánkinyilatkoztatásokban, „csodákban”, újra meg újra megérinti az isteni kinyilatkoztatás szele a földet, ha csak egy villanásnyira is. A szentek is ilyen „érintések”, átvonulások, röpke leszállások földünkön. Isten nem hagyja el népét, nem hagy „árván” bennünket.

Még az sem zárható ki, hogy a nagy „pogány” szentek (Buddha, Szókratész stb.) szintén ilyen isteni „benyúlások”, „érintések”, rövid „leszállások” voltak földünkön az üdvösség történelme folyamán. Nemcsak Buddhának vannak „avatár”-jai, „boddhiszavá”-i, (megtestesülései), Jézusnak is megvannak a maga egyéb megjelenési formái, változatai. Az Egyház feladata eldönteni, nyilatkozni ezek hitelességér�l vagy kétességér�l.

Az igazi öröm, a szeretet, remény, türelem, megbocsátás, nagylelk�ség megnyilatkozásai is lehetnek a föld, az emberiség ilyen isteni érintése, látogatása. Hiszen nemcsak az ember, az egész teremtett világ sóvárog a megváltásra, üdvösségre, Isten fiainak dics�ségére (Róm 8,22–23).

Nincs szükségünk tehát ufókra, se Kaguja-himékre, se kis hercegekre: a valóság, a beteljesedés, az ígéretek sokkal nagyszer�bbek, sokkal biztatóbbak. Hinni kell az isteni ígéretekben, az isteni kinyilatkoztatásokban, Isten földi látogatásaiban, a megtestesülésben Jézus „második eljövetele”, az úgynevezett „parúzia” az eddigi látogatások, ígéretek beteljesedése és igazolása. Az Egyház ebb�l az ígéretb�l, ebb�l a nagy reményb�l született. Ezt tanúsítják a tesszalonikai levelek, a római levél (8. fejezet), az �segyház legrégibb röpimája, a „Marana tha” (Jöjj, Uram, Jézus). Ez a remény és vágy élteti most is a kereszténységet, mikor a liturgiában nap mint nap ismétli a szentmisében: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” (1Kor 11,26)

Kigomolyog

Illyésnek van egy szép verse: Kéz a ködben. Az alaktalan, folyton áramló ködb�l lassan, homályosan, mégis kivehet�en kezd valami kéz, áldás, afféle arc kibontakozni, ha el is t�nik a k�vetkez� pillanatban. A vers végén ez áll: „Kigomolyog a szentek és / költ�k várta és védte ország. / Ady s a Boldogasszony arca / villog a pára-lobogókon”. A bibliai reményt se lehetne jobban kifejezni képben: a történelem, evolúció nemegyszer félelmetesen áramló, kavargó ködein át ki-kit�nik, majd megint elt�nik, hogy újra, egyre jobban, felismerhet�bben kigomolyogjék valami „arc”, egy igazi „szív”, egy �l� „Személy”, maga az Isten. Ez így nem Illyés meglátása, hanem a jezsuita paleontológus Teilhard de Chardin-é. Dióhéjban benne van a keresztény remény, a megváltás.

Eszembe jut egy élmény: még mindig frissen bennem van. Alig voltunk még Németországban néhány hónapja árva magyarok, fiatal jezsuiták 1948-ban. Egy viharos-es�s nap után, délután elsétáltunk St. Blasienb�l a közeli Höhenschwandtba, kb. ezer méter magasan a tenger szintje fölé. Az es� már elállt, de az égen még egymást kergették a szakadozott viharfelh�k. Egyszer csak el�csillannak a sötéten fényes felh�foszlányok közül a svájci Alpok hófödte csúcsai, mint valami káprázatos látomás. Alföldi magyarnak szokatlan valami, még a szánk is tátva maradt a csodálkozástól. Ám ahogy nézzük, már el is takarták a gyorsan száguldó viharos felh�k, és máshol, ahol nem is sejtettük, más, új hegycsúcsok csillogtak-villogtak a lemen� nap sugarában. Így tartott ez egy jó ideig. Akármeddig elnéztük volna, de már indulni kellett visszafelé, nehogy ránk esteledjen. Ekkor értettem meg a prófétákat egy kicsit. Olvasásukkor egymást váltogatják a sz�vder�t� látomások, ígéretek, vigasztalások sötét vészkiáltásokkal, rémképekkel, az ítélet borzalmaival. Ennél többet itt a földön ne várjunk még a Bibliától se. A teljes látás az örökkévalóságra van fenntartva. Ám az is elég, ami már látható, ha nem is biztosan, egységben. Csak „kigomolyogva”. S lassan összeáll a kép a kitartó néz�nek, keres�nek, vágyódónak: egy arc, egy szív, egy Személy.

Ilyen élményt ad, kínál pl. Szent Ágoston olvasása, Dante, Prohászka, Teilhard. Ez a keresztény hit látomása, a „visio pacis”, „gustus spei”, ahogy a himnuszok mondják (Békelátomás, ízlelt remény). Hasonló valamit kíséreltek elénk varázsolni a szocialisták, kommunisták hazug ígéretei is. Újabban a kapitalizmus, a New Age festegeti szivárványszínekkel csalóka földi mennyországát. A b�kken� csak ott van, hogy az arc helyett álarc, maszk, kamuflázs vigyorog ránk. S a szív helyén az erotika pornográf n�i pecsétjét találjuk száz meg száz formában: maga a szívtelenség, mert nincs benne szeretet, csak cinikus, csalóka kéj. A személyt is hiába keressük a globalista, vadvörös kapitalista, materialista ködgomolygásban. Nincs személytelenebb valami, mint a szabad verseny, szabad kereskedelem, liberális erkölcstelenség. Igaza van Simone Weilnek: a gonosz, a Sátán nem személy. Kollektív, „légió”, se arca, se szíve. Mint a diktatúrának, legyen akár zöld, akár vörös.

Az úgynevezett „nemzeti” és „keresztény” értékek err�l szólnak, ha helyesen értelmezzük �ket. Akárcsak a „személyes” Isten, a „személy” maga (istengyermekség), „szeretet” stb. Csupa ismer�s, keresztény, talán elcsépelt, kigúnyolt szavak. De ez semmit se von le értékükb�l, ahogy a virág színe, illata, szépsége se kisebbedik azzal, hogy lenézzük, kigúnyoljuk, leszakítjuk, eldobjuk.

Erre a titokra (és veszélyre) kellene felhívni a figyelmet: felfedni az emberek el�tt, hogy két mer�ben ellentétes látásmód, világnézet áll itt egymással szemben. Világviszonylatban és nemzeti síkon egyaránt. Új Prohászkákra, új „Diadalmas világnézet” megírására van szükség. Ehhez azonban merni kell szembenézni az apokaliptikus gomolygással, ismerni kell annak buktatóit és réseit, szakadásait. Érteni kell ahhoz, hogy éppen ebb�l a zavaros-csábos kavargásból tudjuk kihámozni, felcsillantani nem ennek vagy annak az embernek az arcát (legyen az még oly vonzó is), hanem a krisztusi Arcot, Isten arcát. Vagy ahogy Szent Pál mondja: „hogy felragyogjon nekünk Isten dics�ségének ismerete Jézus Krisztus arcán.” (2Kor 4,6)

Káosz – kozmosz

A „teremtés a semmib�l” filozófiai fogalom (2Mak 7,28). A zenbuddhizmusban és a taoizmusban a „semmi” afféle metafizikus elv, princípium; a mindenség méhe, forrása.

A teremtés bibliai fogalma közelebb áll a valósághoz: a kezdeti „valami” meghatározhatatlan �skáosz (vö. Lao-ce 25), önmagában alaktalan, céltalan, irány, rend összefüggés nélkül; magától semmivé se lesz, tehetetlen, rest, a vak lehet�ségek halmaza. S ebb�l lesz a csodálatra méltó kozmosz, a szépség és szentség világa! Ez nem a vak véletlen, se nem a dialektikus szükségszer�ség következménye, hanem a Szentlélek munkája (Ter 1,2).

Mi jobbára a káoszt észleljük, tapasztaljuk nap mint nap, csak a költ�k, misztikus szentek, s f�leg a hit képes észrevenni, megsejteni, látni a nagyszer� folyamatot, ahogy a káosz halad a kozmosz felé, feltartóztathatatlanul.

A másik bibliai kép: „a sötétségb�l a fényesség felé” (Ef 5,8–11); a nyers hús, a rest anyag átszellemül, megdics�ül. Szent Ambrus szerint az anyagvilág egyforma, ugyanazon szabadságra vágyódik, mint Isten fiai, mindegyik a maga dics�ségének megfelel�en (Gal). A kozmosz is él, vár, vágyódik, remél (Róm 8,19–21). Mintha a modern tudomány is egyre ilyen kozmoszt kezdene felfedezni, csak nem érti, s ezért félremagyarázza.

A „megdics�ülés”, a „lelkivé, szellemivé” válás – Isten Lelke szerint – (Gal 5,16–23), szintén ebbe az irányba mutat. A japán mondás szerint: „Ittó o szagete, anja o juku - ittó nomi o tanome”: Kézben a lámpással menni a sötétben, ne félj a sötétségt�l, csak bízd magad a fényre. A kinyilatkoztatás Fénye a mi vez�rl� csillagunk a Káosz Éjszakájában.

Szabó Ferenc

YVES DE MONTCHEUIL – LELKI MESTER

Yves de Montcheuil jezsuita (1900–1944), aki részt vett a német megszállás alatti ellenállásban, és akit a németek agyonl�ttek, a XX. század egyik legnagyobb teológusa lett volna, ha nem gyilkolják meg fiatalon. De életm�ve így is jelent�s, amint ezt megmutatja rendtársa, Bernard Sesboüé legújabb könyvében: Yves de Montcheuil (1900–1944) précurseur en théologie, Cerf, 2006, 429 o. A köteten egy kék szalag így propagálta a m�vet: „Páter de Lubac nagy barátja.” Valóban Henri de Lubac és az „új teológia” köréhez tartozott, a II. vatikáni zsinat el�futárának tekinthet�, mint Lubac-kal együtt Yves Congar O.P., Hans Urs von Balthasar, vagy másik két jezsuita rendtársa: Jean Daniélou és Gaston Fessard. Sesboüé bemutatja de Montcheuil életútját, elemzi és elhelyezi a XX. századi teológiában rendtársa kiadott és kiadatlan m�veinek eszmevilágát, �tt�r� meglátásait. Minden kétséget kizáróan Szent Ágoston, B. Pascal és M. Blondel szellemi vonulatához tartozott. Visszahajolt az egyházatyákhoz, ugyanakkor figyelt az újabb filozófiára (perszonalizmus, egzisztencializmus), amikor úttör�ként újragondolt bizonyos hagyományos (skolasztikus) teológiai tételeket. Már halott volt, amikor az 1950-es Humani generis (XII. Pius enciklikája) után kitört az „új teológia” körüli vihar, és Y. de Montcheuil néhány munkáját is betiltották. Itt most nem foglalkozunk vitatott (ma már elfogadott) teológiai tételeivel, hanem – Sesboüé utolsó, XI. fejezete alapján (315kk.) – lelki tanítását mutatjuk be.

A lelki élet problémái

Szerz�nk teljesen nem ismeretlen a magyar olvasóközönség el�tt. Y. de Montcheuil két lelkiségi könyvét – A lelki élet problémái (1958) és Az Ország követelményei (1959) – fordításomban és utószavammal 1990-ben a Szent István Társulat megjelentette Világ Világossága címmel. (Ezentúl erre hivatkozom: VV.) Az a tény, hogy a jezsuiták Christus c�m� folyóirata 2006-ban újra kiadta e két könyvet, már önmagában is jelzi a jezsuita lelki tanításának id�szer�ségét. (A lelki élet problémái megjelent angol, spanyol, olasz nyelven is.)

Y. de Montcheuil els�sorban világiaknak, egyetemistáknak, értelmiségieknek adta el� – lelkigyakorlatok és konferenciák keretében – lelki tanítását, amely nemcsak filozófiailag és teológiailag volt megalapozott, hanem élete tanúságtételével hitelesítette azt. Az elkötelezettség híve volt, halála is err�l tanúskodik.

Henri de Lubac így jellemezte rendtársát: „Személyes ragaszkodása Krisztushoz nem volt valami hamar lelohadó érzelmi fellángolás, hanem szellemi er�feszítés révén megérlelt reflexió gyümölcse, amely képessé tette a szilárd keresztény elkötelezettségre: úgy t�nik, ez a korán kialakult jellegzetesség volt páter de Montcheuil személyes lelkiségének alapvonása; ez volt kiképzésének is jellemz�je, amelyet igyekezett megtenni apostolkodása alapjának.” (H. de Lubac: Résistance chrétienne au nazisme. Oeuvres complètes XXXIV, Cerf, 2006, 717.)

A lelki élet egyik alapvet� problémája a teljes elkötelezettség Isten Országáért, ami feltételezi a teljes elszakadást mindattól, ami nem Isten, ami nem szolgálja az � ügyét. Ez a lelkiség határozottan elveti azt a dilettantizmust, amelyet annak idején Gide hirdetett: nem kötelezem el magam, hogy mindig szabad maradjak újabb és újabb választásokra. De Isten országa követelményeit összhangba kell hoznunk az igazi humanizmussal; tehát semmit sem kell megtagadnunk az igazi emberi értékekb�l, ugyanakkor nem nyitunk utat a kompromisszumoknak sem. Ez a probléma alapvet� volt de Montcheuil életében, miként egyik lelki mestere, Léonce de Grandmaison SJ lelkiségében is. A probléma összefügg a természetfelettir�l alkotott felfogással. E ponton rokonságot látunk Teilhard de Chardin és H. de Lubac meglátásaival.

Néhány idézettel érzékeltetjük e lelkiség f�bb vonásait.

„Valóban elkötelezni magunkat annyi, mint el�re aláírni egy üres lapot, anélkül hogy  tudnánk, mit jegyzünk rá kés�bb, vagy inkább: csupán csak azt tudva, hogy egyre többet írnak rá. Új távlatok nyílnak el�ttünk, ahogy el�rehaladunk, és nem annyira arra kapjuk a felszólítást, hogy többet tegyünk, mint inkább hogy felfedezzük azokat az új, s�rget� feltételeket, amelyek okvetlenül szükségesek ahhoz, hogy h�ségesek maradjunk eredeti lendületünkhöz.” (VV. 138)

Az el�rehaladással, új tapasztalatokkal, jó vagy rossz tetteinkkel bels� átalakuláson megyünk át, mert tetteink megváltoztatnak bennünket. „Mert nem elég azt mondani, hogy tetteink követnek bennünket: Azt kell mondanunk, hogy tetteink megváltoztatnak bennünket. Ez áll a jóra és a rosszra egyaránt. (. . .) Tetteink megváltoztatnak bennünket nemcsak azért, mert érdemek vagy mulasztások forrásai, amelyeket majd odaát szentesítenek, hanem mivel átalakítják ítéletalkotásunk módját. Innen értjük, hogy mennyire hiábavaló az ilyen szabadkozás, amit bizonyos gyengeségeink, engedékenységünk mentségére hozunk fel: »Csak eddig megyek el, nem tovább!« Ez a kijelentés abszurd, nemcsak azért, mivel a megismételt tett bizonyos megszokottságot eredményez, ami aztán megnehezíti az ellenállást, hanem sokkal gyökeresebben azért, mert nem tudjuk el�re, hogy a tett után még ugyanígy fogunk-e ítélni. (. . .) Nem egészen ugyanaz a személy ítél a tett el�tt és után. Az ember elkötelezi magát egy fogaskerékrendszerben, amelyr�l nem tudja, hogy hova viszi. Misztérium ez: az, ami legmélyebb bennünk, legbens�bb mivoltunk átalakul a véghezvitt tettek által.” (VV. 139–140)

Az emberi értékek állításának, a teremtés szépsége, a m�vészeti alkotások és emberi vívmányok igenlésének teológiai alapja a Megtestesülés. Minden manicheista és janzenista szemlélettel szemben ezt hangsúlyozza de Montcheuil (VV. 146): „Azok, akik az emberit valami másodlagosnak tekintik, vajon nem felejtik el, hogy Isten Igéje felvette az emberi természetet, éspedig nem mint valami ideiglenes használati eszközt, hanem Személye egységébe? Ne mondja senki, hogy Krisztusban az isteni az emberi felett van; nem ez a kérdés. Azt kell megjegyeznünk, hogy Krisztus csak úgy létezik, hogy véglegesen felvette az emberséget. Megistenülésünk abban áll, hogy kialakítjuk magunkban Krisztus formáját: ez feltételezi, hogy megtartjuk ebben a megistenülésben is az emberi alany létezését, aki egyesül Krisztussal, miként Krisztust az Isten-embert is, aki által egyesülünk Istennel.”

A természetes és a természetfeletti helyes viszonyáról írva Y. de Montcheuil hivatkozik Szent Iréneuszra („Gloria Dei vivens homo”), Szent Ambrusra, de Teilhard de Chardin-re is. Idézzünk e lapokból (VV. 177–179): „Kétségkívül a keresztény számára a kegyelem és az isteni élet ragyogása túlszárnyalja a teremtés ragyogását, és ez annál inkább igaz, mivel a kegyelemben és az isteni életben nem valami szeml�lend� látványosságot lát, hanem az ingyenes szeretet megnyilatkozását, amely elárasztotta �t. A teremtés azonban nem halványul el a kegyelem ragyogásában. Egyébként ne képzeljük azt, hogy ha a h�v� még szereti e teremtést, ezt csak azért teszi, mivel Isten akarja, hogy szeresse. A teremt� a természet és az ember világának sajátos értéket adott, és ezt az értéket meg kell becsülnünk, ha h�ségesek akarunk maradni az isteni szándékhoz. A keresztény tehát nem színleli, hogy érdekl�dik a teremtés iránt. Valóban szereti önmagáért, anélkül hogy felejtené, hogy minden Istent�l ered, és hogy Isten a természetnél nagyobb ajándékot is adott nekünk.

Az isteni tervben nincs sem habozás, sem újrakezdés: Isten, amikor megteremtette az embert, már arra szánta, hogy élete részesévé tegye. Nincs tehát két emelet: a keresztény az ember fölé helyezve, hanem a keresztény az emberbe ereszti gyökereit. Anélkül hogy félreismernénk az egyik hivatás transzcendenciáját a másikhoz viszonyítva, nem szabad felednünk, hogy eleven kapcsolat van a kett� között. Szent Pál nyomán a keresztény hagyomány ezt az egységet az oltóág metaforájával jelöli. Az egyén emberi fejl�dése szükséges, hogy elnyerje teljes vallási értékét: annak alapját alkotja. Néhány példával megvilágítjuk mindezt.

Tételezzük fel, hogy valaki a rosszul értett aszkézis révén – nem megfegyelmezte, hiszen ez mindig szükséges, hanem – elfojtotta érzelmi életét, hogy megrettent az �szinte emberi barátságtól, és begubózott, elszigetel�dött: ezt megsínyli felebarátja iránt tanúsított szeretete, amely szintén nagyon könnyen valami kiszáradt, vértelen, élettelen viszony lehet. Szeretete így nem lesz jobban természetfeletti, s�t kevésbé lesz az. A természetfeletti szeretet eltávolít minden �nz� énkeresést a felebaráti szeretetb�l; mindenkinek odaadja magát, nemcsak annak, aki iránt ösztönös rokonszenvet érez; de mindabból a melegségb�l és tapintatból táplálkozik, amit Isten az emberi szívekbe helyezett.”

„Minden szentnél Isten szeretete és a felebarát szeretete sajátos formát ölt, mintegy különleges csokrot alkot, amely emberi egyéniségük sajátos tulajdonságaiból ered, megtisztítva minden salaktól és természetfelettivé nemesítve.

Hasonlóképpen a szellemi rendben, ha valaki nem leli kedvét a kutatásban, ha nincs meg a vágya a világosságra és elmélyítésre, nem mélyíti el a vallásos igazságokat. A hit gyerekes marad, és nem lesz meg az a kisugárzása, amely szükséges lenne. Még mélyebben tekintve a kérdést, Teilhard de Chardin szavait idézzük az Emberi jelenségr�l írt tanulmányából: »A legnagyobb veszély, amelyt�l meg kell rettennie az emberiségnek, nem valami k�ls� katasztrófa, nem is az éhínség vagy pestis . . ., hanem inkább az a lelki betegség (a legrettenetesebb, mert a legközvetlenebbül emberi a csapások közül), amely az életkedv (go�t de vivre) elvesztése lenne.« Az »életkedv«, a lélek lángolása, az �leter� túlcsordulása nélkül nincs intenzív vallásos élet, csak pangás és középszer�ség. Nagy illúzió, ha valaki azt hiszi, hogy ez az életkedv igazi min�ségében létezhet a vallásos életben, ha megakadályozza kibontakozását a természetes tevékenységek szintjén. Mindebb�l arra kell következtetnünk, hogy mindaz, ami elsorvasztja az embert, árt a kereszténynek. A keresztény élet, amely végtelenül magasabb, mint az egyszer� emberi élet, a talajból szívja a táplálékot, mint az �l� fa. A fa életelve nélkül minden kihasználatlan maradna, de a fának szüksége van gazdag talajra.”

Befejezésül ismét egy Teilhard által (Az isteni mili�) ihletett vízió, amely fellelhet� a Gaudium et spes kezdet� zsinati konstitúcióban is (38. és 39. pontok):

„Az Egyház v�gs� célja az, hogy el�készítse az égi »várost«, és nem az, hogy átalakítsa a világot; és mégis elárulná küldetését, ha nem törekedne arra, hogy egyre több igazságosságot és szeretetet valósítsanak meg a világban. Az Isten országa nem a földi igazságosság és szeretet objektív gy�zelmében áll: minden olyan kísérlet, hogy a keresztény eszmény igazi és tartós értelmét ebben az átalakításban találják meg, akaratlanul is az evangéliumi üzenet meghamisításába torkollik. A katolikusnak még sincs joga ahhoz, hogy úgy tekintse mindazt, ami nem tartozik a »vallás« vagy a »kegyelem« birodalmához, mint b�nnek kiszolgáltatottat vagy a keresztény szellem számára érthetetlen természeti er�k egyszer� játékát. A keresztény nem szakadhat el a világtól, amelyet azonban túl kell szárnyalnia. Olyan történelmen dolgozik, amelyet nem � visz el beteljesedéséhez. Egyedül az Isten Fia eljövetele, amelyet várhat, amelyért könyöröghet, de amely nem t�le függ, fejezi be és alakítja át a teremtést, hogy abból »új ég és új föld« legyen. A keresztény er�feszítése az emberi kapcsolatok világának átszervezésére, túl az önmaga átalakítására vonatkozó er�feszítésen, szükséges, hogy el�készítse annak eljövetelét, amely a nagy keresztény reménység tárgyát képezi, de egyedül Isten valósítja meg Országa eljövetelét. Amint szükséges az emberi munka, hogy el�készítsük az Eucharisztia kenyerét, jóllehet egyedül az isteni hatalom változtatja át azt Krisztus Testévé.” (VV. 124)