E SZÁMUNK ELÉ

EGYHÁZ, EGYHÁZAK, SZEKTÁK

Ez évi el�z� számainkban az istenhit és istentagadás (istenélmény és istenkép) kérdéseivel, majd a történeti Jézus és a hit Krisztusa témakörrel, és ezzel kapcsolatban az áltudományos és fantasztikus Jézus-képekkel foglalkoztunk. Most az ökumenizmusról és az új vallások, illetve a szaporodó szekták kihívásaival szemben�z� történeti egyházak feladatairól lesz szó.

Szakemberek tanulmányai és saját tapasztalatunk alapján is megállapíthatjuk, hogy a fokozódó szekularizálódás, elvallástalanodás és elkereszténytelenedés áramlatával szemben egy ellentétes tendencia is megfigyelhet�: valamiféle „új vallásosság” terjed, amely a történelmi egyházakon kívül keresi az „istenit”, az ezoterikus és gnosztikus tudást, valamiféle misztikát; ennek az irányzatnak egyik gy�jt�neve a szinkretista „New Age”.

Paradox jelenséggel állunk szemben: a deszakralizált világba visszatér a szakrum, de ez már nem „evangelizált” szakrális, hanem pogány „misztika”. Az elkereszténytelenedett világ nem azonos a vallástalannal, hangsúlyozza J. Vernette, akinek nézeteit els� tanulmányunkban b�vebben ismertetjük. A nyugati világban (mert mindig err�l van szó) valami ismeretlen istent, új mestereket, gurukat keresnek, f�leg a fiatalok. A keresett arc nélküli istenség nem Jézus Krisztus Istene. Vagy ha egyesek továbbra is egy bizonyos Krisztusra hivatkoznak, az azonos szavak mögött Krisztus változó arcai rejlenek. Vernette már húsz évvel ezel�tt megállapította, hogy Európában minden ötödik keresztény nem Krisztus és saját feltámadásában, hanem a reinkarnációban (lélekvándorlásban) hisz. Terjednek a szekták is. 2005-ben Magyarországon 175 hivatalosan bejegyzett „egyház” volt, azóta csak szaporodott számuk. (Köztük vannak a történelmi egyházak, de mellettük a szcientológia „egyháza” vagy a Boszorkányszövetség „egyháza”!)

Az eszmék és hitek, hiedelmek mai kavargásában hasznos lesz, ha tisztázzuk az egyházfogalmat, a Krisztus által akart egyház ismertet�jegyeit, éspedig a II. vatikáni zsinat egyháztanára hivatkozva, hogy azután – éppen a zsinat szellemében – szóljunk az ökumenikus törekvésekr�l, különös tekintettel a magyarországi helyzetre.

Az ökumenizmusról szóló zsinati határozat (Unitatis redintegratio, 4. és 6.) hangsúlyozza, hogy valamennyi keresztény feladata, hogy Krisztus akarata szerint törekedjenek a bels� megújulásra és a reformok megvalósítására. „Az egyház minden megújulása lényege szerint a hivatásához való fokozódó h�ségben áll; kétségtelen tehát, hogy az egyház hivatása indokolja meg, miért irányul a megújulás az egység felé. A földi vándorútján járó egyházat Krisztus szüntelenül erre az örök reformációra hívja. Mint emberi, földi intézmény, erre folytonosan rá is szorul.” (Vö. Lumen gentium 8.)

A zsinat másnapján, 1965-ben, König bíboros az egyház kritikájáról írva (Mérleg 1965/2, 80kk.) hangoztatta: az egyház látható szervezet is, az emberek minden gyarlóságával és b�neivel, ezért az egyház kritikája nemcsak lehetséges, hanem szükséges is. „A kritika nem akkor negatív, ha negatívumokra is felhívja a figyelmet – hiszen ez a feladata –, hanem akkor, ha csak negatív mértékkel mér. A kritika akkor rossz, akkor negatív, ha nincs benne szeretet.” Az egyház a földön a gyengék és a b�nösök egyháza, ugyanakkor a szentek egyháza is, mert minden tagja az életszentségre hivatott, és számíthat arra, hogy Isten segítségével eléri v�gs� célját.

Karl Rahner a zsinat után foglalkozott – az emberi j�v� keresztény távlatában – az egyház jöv�jével is. 1965-ben a Pax Romana magyar tagozatának el�adást tartott e kérdésr�l. (Vö. Katolikus Szemle 10, 1965, 102–111.) A kereszténység, mondotta, jóllehet egy múlt eseményre, a Krisztus-eseményre eml�kez� vallás, az abszolút j�v� vallása; reménykedve várja a véget, Isten fiai dics�ségének megnyilvánulását (Róm 8). Az egyháznak az eszkhaton távlatában kell tekintenie sorsát. „Krisztus megígérte, hogy a pokol kapui nem vesznek er�t a Sziklára épített Egyházon (Mt 16,18), de ez az ígéret nem zárja ki azt, hogy az id�ben vándorló, a történelem viszontagságai között sodródó egyház számtalan el�re nem látható tényez�vel, megpróbáltatással találkozzék. Így reménységben keresi mai esélyeit és j�v� távlatait egészen a v�gs� beteljesedésig.” Rahner itt utalt a Lumen gentium 8. pontjára: „a vándorló egyház viszontagságokon keresztül járja útját, a világ üldözi, Isten vigasztalja, meger�síti a feltámadott Úr ereje, hogy – homályosan ugyan, de mégis – h�ségesen kinyilvánítsa a világban Ura misztériumát.”

A II. vatikáni zsinat – jóllehet kissé félénken, de – rávilágított az égi haza felé vándorló új Isten népe eszkatologikus dimenziójára és ezzel történetiségére és a Szentlélek szerepére. (Vö. Y. Congar: Le Concile de Vatican II, Beauchesne, Paris, 1984, 163kk.) A Lumen gentium már idézett 8. pontjában olvassuk: „Amint a felvett természet az isteni Igének szolgál, mint az üdvösségnek vele elválaszthatatlanul egyesült �l� szerve, ugyanilyen módon szolgál az egyház társadalmi szerkezete az �t �ltet� Léleknek, Krisztus Lelkének, a test növekedésére (vö. Ef 4, 16).” Ugyanennek a konstitúciónak a 14. pontjában pedig mintegy az egyház definícióját fogalmazta meg a zsinat: „Az Egyház közösségébe azok épülnek be teljesen, akik Krisztus Lelkének birtokában az Egyház egész berendezését és az üdvösség minden eszközét benne elfogadják, és látható közösségében – a hitvallás, a szentségek, az egyházkormányzat és az egyházi közösség kötelékeivel – kapcsolódnak Krisztushoz, aki Egyházát a pápa és a püspökök által kormányozza. Az viszont nem üdvözül, aki beépül ugyan ez Egyházba, de nem tart ki a szeretetben, és így »teste szerint« az Egyház kebelében marad, »szíve szerint« azonban nem. Az Anyaszentegyház gyermekei azonban el ne felejtsék, hogy kiváltságos helyzetüket nem saját érdemeiknek, hanem Krisztus különös kegyelmének kell tulajdonítaniuk.”

Congar megállapítja (i. m. 170–171.): az eszkatologikus szempont bevezetésével teret kapott a történetiség is; ez a túlnyomórészt jogi szeml�let� eredeti zsinati tervezettel szemben fontos újdonságot jelentett a zsinati egyháztanban. A Gaudium et spes 26. pontjában ez áll: „Isten Lelke, aki csodálatos el�relátással irányítja az id�k folyását, aki megújítja a föld színét, ott van ebben a fejl�désben.” Ugyanez a konstitúció 39. pontjában az új ég és az új föld v�gs� látomását idézi: „Nem tudjuk, mikor teljesedik be a Föld és az emberiség ideje, sem a mindenség átalakulásának módját nem ismerjük. Elmúlik ugyanis a világ b�nt�l eltorzult alakja, de halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik, s melyek boldogsága betölti, s�t felülmúlja mindazt a békevágyat, mely feltör az emberi szívekb�l. A halál v�gs� legy�zése után Isten fiai föltámadnak Krisztusban, és amit elvetettek gyöngeségben és romlandóságban, magára ölti a romolhatatlanságot; s miközben csak a szeretet marad meg és annak cselekedetei, megszabadul a hiábavalóság szolgaságából az egész teremtés, melyet Isten az emberért teremtett.

[. . .] Jóllehet a földi fejl�dést gondosan meg kell különböztetni Krisztus országának növekedését�l, mégis, amennyiben hozzájárulhat a társadalom jobb rendjének megalkotásához, sokat jelent az Isten országa szempontjából.

Az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság javait, tudniillik a természet és az emberi munka jó gyümölcseit, miután az Úr Lelkében és az Úr parancsa szerint elterjesztettük a földön, egyszer újra meg fogjuk találni, de már megtisztítva minden szennyt�l, tündökl�en és megdics�ülve, akkor, amikor Krisztus átadja az Atányak az örök és egyetemes országot: »az igazság és élet, a szentség és kegyelem, az igazságosság, szeretet és béke országát«. Ez az ország misztérium formájában már jelen van ezen a világon, de az Úr eljövetelekor válik teljessé.” Az egyház tehát a feltámadt Krisztus Lelke vezetésével folytatja zarándokútját a v�gs� beteljesedés felé, el�készítve Isten országa beteljesedését.

A zsinat világosan különbséget tesz egyrészt Krisztus és az egyház között: az egyház az üdvösség egyetemes szentsége; másrészt elkülöníti az Isten országától is az egyházat, amely csak csírája az Országnak e földön (LG 5; UR 2).

Walter Kasper szerint a zsinat utáni id�szakban, a posztmodern individualizmus korszakában szerencsére az egyházcentrikus szemléletet felváltotta a Krisztus-központúság; de – az ateizmus miatt – az egyháznak az Istenre vonatkozó kérdésekre is kell figyelnie. Ma egyre több ember megnyílik az élet vallásos dimenziója felé; a k�rdez�, keres� embereknek Istenr�l kell tanúskodni, segíteni �ket, hogy mindenben megtalálják a Teremt�t. De az új evangelizálásnak másik prioritása a közösségi szellem élesztése, a kis csoportok, bázisközösségek támogatása, hiszen hitünk megvallása is közösségi: ezzel a hitvallással belépünk az egyház közösségébe, a kommunióba. Kasper szerint is a II. vatikáni zsinat tudatosította az egyházatyák koinonia = kommunió fogalmát. Az egyház megújításának alapeszméje a communio. „Az egyház communio-szerkezetének megújítása ezért t�nik számomra az egyik legfontosabb feladatnak a jelenlegi és jöv�beli pasztoráció szempontjából” – írta W. Kasper. (A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából, 1962–2002, szerk. Kránitz Mihály, Szent István T. , Bp. 2002, 33.)

A kommuniót helyesen kell értenünk, ahogy Congar is megmutatta. Az Istennel való közösség és kiengesztel�dés Jézus Krisztusban nyílik meg számunkra; az egyház-kommuniót a Szentlélek, a feltámadt Krisztus Lelke valósítja meg.

Kedves Olvas�inknak

áldott karácsonyi  és újévi ünnepeket

kívánunk!