EURÓPA – MAGYARORSZÁG

XVI. BENEDEK
LEVÉL A SZENT ERZSÉBET-ÉV ALKALMÁBÓL

Erdõ Péter bíborosnak, Esztergom-Budapest érsekének, Magyarország prímásának, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa Elnökének

Nagy örömmel értesültem arról, hogy ebben az esztendõben különleges módon emlékeznek meg Magyarországi Szent Erzsébet születésének 800. évfordulójáról. Ebbõl a kiváló alkalomból kérem, tolmácsolja Magyarország és egész Európa híveinek lelki részvételemet a tervezett ünnepségeken, amelyek nagyszerû alkalmat nyújtanak, hogy Isten egész népének és különösen Európának felmutassuk e szent ragyogó tanúságtételét. Az õ híre sokkal messzebbre ér hazája határainál, és sokakhoz, nem keresztényekhez is eljutott az egész kontinensen.

Erzsébet igazi európai szent: kora társadalmi viszonyait tekintve is, de napjainkban is az evangelizálás követhetõ példája. Az új, keresztény Magyarország e hiteles drágakövének szülei, András és Gertrúd gondoskodtak arról, hogy az örökbefogadás általi istengyermekség méltóságának tudatában neveljék. Erzsébet magáévá tette Isten Fiának, Jézus Krisztusnak programját, aki szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez (Fil 2,7). Kiváló mestereinek köszönhetõen Assisi Szent Ferenc nyomába szegõdött, személyes és végsõ életcélként életét hasonlóvá alakította Krisztuséhoz, aki az ember egyedüli Megváltója.

A türingiai õrgróf leendõ feleségeként a szegények szolgálatának szentelte önmagát, s ebben a szolgálatában fölismerte az isteni Mesterhez való hasonlóvá válás igazi útját. Egyesítette a menyasszony hozományát az édesanya példaadásával, buzgón gyakorolta az evangéliumi erényeket, amelyeket Assisi Szent Ferenc iskolájában ismert meg. Az Egyház igazi leánya volt, konkrét tanúságtételével Krisztus szeretetét tette láthatóvá az emberek között. Az évszázadok során sokan követték õt, akik a keresztény erények tiszta példaképét láthatták benne, s ezeket az erényeket radikális módon valósította meg a házasságban, a családban és az özvegységében egyaránt. Példája politikai személyiségek számára is ösztönzõnek bizonyult, hogy buzgóságán felbátorodva a népek közti kiengesztelõdésen fáradozzanak.

A nemzetközi Szent Erzsébet-év, amely az elmúlt esztendõben, november 17-én kezdõdött Rómában, szolgáljon újabb ösztönzésekkel, hogy mélyebben megérthessük Pannónia e leányának lelkiségét, aki ma is emlékezteti honfitársait és az európai kontinens lakóit az Evangélium halhatatlan értékeinek fontosságára. [. . .] kívánom: Szent Erzsébet személyének és mûvének mind mélyebb ismerete segítse elõ, hogy egyre tudatosabban fedezzék fel Magyarország és egész Európa keresztény gyökereit, a felelõsök pedig érezzenek ösztönzést arra, hogy harmonikus és másokat tisztelõ módon fejlesszék a párbeszédet az Egyház és a polgári társadalom között egy valóban szabad és szolidáris világ építése érdekében. A nemzetközi Szent Erzsébet-év legyen jó alkalom a magyarok, a németek és egész Európa számára, hogy megjelenítsék az õseiktõl átadott keresztény örökséget, hogy továbbra is ebben találják meg a szükséges forrást, s hogy a nemrég megkezdett új évezredet igazán termékennyé tudják tenni.

Miközben mindnyájukra kérem Mária, Magyarok Nagyasszonya, Szent István és Szent Erzsébet hathatós védelmét, szívesen adom Önre, Bíboros Úr, valamint a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjaira, a papságra, a szerzetesekre és a hívekre egyaránt különleges apostoli áldásomat, bõséges mennyei kegyelmek zálogát.

2007. május 27-én:

XVI. Benedek pápa

Tudja-e. . .

hogy folyóiratunk 27 korábbi száma honlapunk archívum rovatában megtalálható. Ezek: a 43., valamint az 50–75. lapszámok. A felsorolt folyóiratszámok valamennyi írása olvasható és letölthetõ a www.tavlatok.hu weboldalról.

Kuklay Antal

AUTONÓMIA ÉS SZOLIDARITÁS

A „Szent Erzsébet-jelenség”

„Vajon Szent Erzsébet tisztelete túl fogja-e élni a jubileumot?” A németországi ünnepségek egyik szervezõjének félig tréfás kérdése elárulja, hogy a szakembereket is meglepte a szent születésének nyolcszázadik évfordulóját kísérõ társadalmi érdeklõdés nagysága, és árulkodik a kételyrõl is: lehet, hogy ez is csak egy hulláma a közfigyelemnek, amely majd átadja a helyét a soron következõ évfordulónak?

Hasonló kérdés merülhet fel a sárospataki hívekben is, látva a zarándokok napról napra növekvõ áradatát.

De ha nem efemer jelenségrõl van szó, mi az oka ennek a hal- latlan népszerûségnek?

Lássuk elõször a „jelenséget”!

A Libonline internetes könyváruház „Elisabeth von Thüringen” hívószó alatt 26 mûvet kínál. A türingiai tartományi kormány a 2007-es költségvetésében 40 millió eurót irányzott elõ a Szent Erzsébet-év programjaira, köztük a wartburgi kiállításra és tudományos konferenciára. A Német Nemzeti Bank 10 eurós ezüstérmet bocsát ki, egyik oldalán a német sassal, másikon Erzsébet alakjával, peremén pedig vésett felirat Szent Erzsébet mondásával: „Tegyétek boldoggá az embereket!”

Erzsébet ugyanis, amikor özvegyi járandóságát sógoraitól megkapta, Marburg tizenkét mérföldes körzetébõl összehívta a koldusokat, és kiosztott közöttük 500 márkát. Ahogy Erzsébet, a négy szolgálólányának egyike a pápai bizottságnak eskü alatt vallotta: „Mivel az ugyanazon napra következõ éjszaka világos volt a hold ragyogása miatt, miután a jobb erõben lévõ szegények már elmentek, igen sokan a gyengébbek és a betegek közül ott maradtak, leheveredve az ispotály kerítése mentén és az udvar szögleteiben. Amikor az udvaron áthaladva Boldog Erzsébet meglátta õket, így szólt övéihez: »Lám, a gyengébbek itt maradtak, hát akkor adjunk nekik még valamit.« És elrendelte, hogy adjanak mindegyiknek  6-6 kölni dénárt, és nem akarta, hogy a gyerekek kevesebbet kapjanak. Ezután kenyeret hozatott, és kiosztotta nekik. Miután ez megtörtént, ezt mondta: »Azt akarjuk, hogy az örömük teljes legyen, gyújtsunk hát tüzet!« És nagy tüzet gyújtatott, és sokak lábát megmosatta és bekenette. És a szegények énekelni kezdtek, és nagyon jól érezték magukat. Ezt hallván Boldog Erzsébet így szólt: »Íme, megmondtam nektek, hogy boldoggá kell tennünk az embereket.« És maga is együtt örült az örvendezõkkel.”¹

Természetesen minden német püspökségnek megvan a maga jubileumi terve, többeknél sárospataki zarándoklat is szerepel. Ünnepelnek a szerzetesrendek, különösen a ferences család, a különbözõ lelkiségi mozgalmak, a Szent Erzsébet nevét viselõ intézmények és iskolák.

A hesseni evangélikus püspökség és diakóniai szolgálat harminchárom tablóból álló vándorkiállítást készített, és anyagilag támogatta a magyar változat elkészítését. A „Korona, kenyér és rózsák” címû kiállítás a sárospataki Árpád-házi Szent Erzsébet Történelmi Társaság szervezésében április 12-én nyílt meg a sárospataki Árpád Vezér Gimnázium aulájában, azóta járja az országot.

Sajátos eredménye a jubileumi évnek a kromsdorfi Maria Pawlowna Társaság német, magyar és ukrán nyelvû változatban elkészült fotókiállítása: „Európai Fórum – Nõk Napjainkban Szent Erzsébet Nyomában.” A kiállításon Németországból, Ausztriából és a Kárpát-medence országaiból negyven nõ portréját láthatjuk, kezükben rózsaszállal, nevük, hivatásuk és jelmondatuk feltüntetésével; nõket, akik Szent Erzsébet szellemében élnek. A sárospataki kiállítást Rolf Damm úr nyitotta meg május 25-én, aki a német sajtó figyelmétõl kísérve gyalog tette meg a Wartburgból ide vezetõ 1500 kilométeres utat.²

A fotókiállításhoz hasonló célú a német Sirius filmstúdió munkája is: Mi a Szent mondanivalója számunkra manapság?

Ha nem is ilyen átfogó szervezettséggel, de ünneplik az évfordulót egész Európában, különösen az olaszok, spanyolok, franciák, legyelek és belgák.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2007-et Szent Erzsébet évének nyilvánította, de az 1930-as Szent Imre-év, az 1938-as Szent István-év és az 1948-as Mária-év programjaihoz képest jóval szerényebb célkitûzéssel és anyagi lehetõséggel. Így az évfordulót nem annyira a központi szervezés, mint inkább valamiféle „népi kezdeményezés” jellemzi, amely aztán magával sodorja a hivatalos közegeket is.

Jól látható volt ez a Szent István-bazilikában november 19-én, a püspöki kar szentmiséjén, amikor a papság és az énekkar láthatólag nem volt felkészülve a székesegyházat zsúfolásig megtöltõ hívõ seregre és a hosszan elnyúló áldoztatásra. Hasonlóképpen civil összefogás eredménye volt, hogy a szentmisét követõen a Mûvészetek Palotája Bartók Termében a Szent Erzsébet-oratórium keretében került sor a Szent Erzsébet Rózsája Díj átadásának egyetemes magyar liturgiává magasztosult ünnepségére. Méltán minõsítette ezt az eseményt Seregély István, a püspöki konferencia elnöke Szent Erzsébet csodájának.

A konferencia javasolta, hogy 2007-et a magyar állam is nyilvánítsa Szent Erzsébet-évnek, de az évfordulók titkársága tíz évre elõre kijelöli a megemlékezéseket, így akkorra a Batthyány-év már ki volt tûzve.

A püspöki konferencia bizottságot jelölt ki a jubileumi év szervezésére, e célra Sárospatakon Szent Erzsébet Irodát nyitott a plébánia épületében, a sajtóiroda pedig kiemelt figyelmet szentel az év eseményeinek és kezdeményezéseinek.

Szent Erzsébet kultusza

Karácsonyi János, kiváló egyháztörténészünk már 1907-ben, a hétszáz éves évforduló alkalmából a Religio folyóirat hasábjain megnyugtatóan tisztázta Szent Erzsébet sárospataki születését, elmarasztalva a „hamar ítélõ történészeket”, akik abból a ténybõl, hogy a német lovagok Pozsonyban vették át a kis Erzsébetet, arra következtettek, hogy ott is született.³ Nem volt fogalmuk az Árpád-házi királyaink „vándor életmódjáról”, hogy tudniillik a király és királyné külön-külön a nyári idõszakban végigjárta kíséretével vadászat címén a maga erdõispánságait. Így választotta ki Gertrudisz Erzsébet világrahozatalára az akkoriban Ketelpatakának nevezett uradalom központjában álló kúriát.

Az eltelt száz esztendõ régészeti és történeti kutatása igazolta Laskai Osvát tudós ferences prédikátor híradását Szent Erzsébet pataki szülõhelyérõl. A plébániatemplom déli oldalánál ugyanis elõkerültek egy 11. századi rotunda, a hajdani királyi kápolna alapfalai. Ennek tõszomszédságában az egykori királynõi kúria telke a mai napig osztatlan. A rajta épült római katolikus elemi fiúiskola ma Szent Erzsébet Ház néven ad otthont a Római Katolikus Egyházi Gyûjteménynek és a Sárospataki Árpád-házi Szent Erzsébet Történelmi Társaságnak. Tíz év óta e társaság szervezi pünkösdvasárnaponként a történelmi menetet, amikor a város polgárai korhû öltözetben körbejárva eljátsszák a szent életének egy-egy jelenetét, felújítva így a középkori misztériumjátékokat. Ugyanis IX. Gergely pápa Perugiában 1235. május 27-én, pünkösdvasárnapon avatta szentté Erzsébetet. Ennek emlékét õrzik öntudatlanul a mai napig a népi pünkösdölõk.

Pünkösdhétfõn az egybegyûlt zarándokok a fõpapi szentmise után körmenetet tartanak  Szent Erzsébetnek az admonti bencés apátságtól kapott ereklyéjével. Az idei körmenet különlegessége volt a Szentnek az Erzsébet-apácák által õrzött, díszesen faragott fejedelemnõi botja, valamint a negyven foltvarró hölgy által készített színes zászlórengeteg.

A sárospataki Rákóczi Múzeum igényes kiállításon gyûjtötte össze az Erzsébet-kultusz történelmi emlékeit, a Szent Erzsébet Ház elsõ kiállítása pedig kortárs képzõ- és iparmûvészek hódolata Szent Erzsébet elõtt.

Ennek a felívelõ kultusznak jele az egri érsek kérelme, hogy a szentatya nyilvánítsa a pataki plébániatemplomot basilica minorrá, valamint többek javaslata, hogy Erzsébet is legyen Európa társvédõszentje.

Országszerte – így az egri érsekség díszudvarán is – köztéri szobrok, valamint oltárképek készülnek. Seregély érsek felhívására pedig számos helyen utcákat és tereket neveznek el Szent Erzsébetrõl.

A Tudományos Akadémia és az egyetemek konferenciákat szerveznek. Ha nem is a németországihoz hasonló mértékben, de megélénkült a hazai könyvkiadás is régebbi és újabb életrajzok megjelentetésével.⁴

A jubileumi évben több együttes elõadja Liszt Ferenc nagy ívû oratóriumát, a Szent Erzsébet legendáját. Debrecen, Mezõkövesd, Eger, Miskolc és Sárospatak híveit könnyekig meghatotta a gyimesfelsõloki Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium csángó és székely népviseletû diákjainak csengõ hangú kóruséneke. Tõlünk viszont napról napra zarándokcsoportok indulnak Kassára és Wartburgba, valamint Szent Erzsébet többi kultuszhelyére.

Itt kell megemlítenünk egy évek óta érlelõdõ gondolatot: az európai kulturális utak keretében Szent Erzsébet-út létesítését. Az Európa Tanács által létrehozott intézményrendszer célja Európa kulturális gyökereinek feltárásával fõleg a fiatal nemzedékben elmélyíteni a közös értékeinken alapuló európai öntudatot. Ennek érdekében az évezredes Santiago de Compostela-i zarándokútnak, az El Caminónak kulturális és sport jelleget adtak, majd újabb utakat építettek ki. Így jött létre az Európai Kertek, Kolostorok útja, a Selyem, Borostyán, Gótikus, Barokk, Hanza, Viking, Mozart, legutóbb pedig a Szent Márton-út. Az Európa Tanács által jóváhagyott több mint húsz kulturális út az Európa szellemi örökségét õrzõ intézmények közötti együttmûködésen alapuló információs rendszer, melynek tagjai az odalátogatókat és a közvéleményt ellátják kellõ tájékoztatással. A tíz országon átívelõ Szent Erzsébet-út terve összeköti a Szent életének helyszíneit bemutató, jelentõs ábrázolásait õrzõ, illetve kultuszát kiemelten ápoló intézményeket. A Sárospatakról kiinduló Szent Erzsébet-út tervét a magyar állam is támogatja. Ennek elõkészítésére tárcaközi bizottság jött létre. Egyebek közt ezt is célozza a Sárospatak és Eisenach közötti testvérvárosi kapcsolat.

Az eddigiekbõl talán érzékelhetõ, hogy a jubileumi évi lelkesedés nem múlékony fellángolás, hanem kibontakozása az Erzsébet-kultusz 19-20. századi reneszánszának.

A mögöttünk hagyott két évszázad tudománya hatalmas eredményeket ért el. Ezek közül legfontosabb – Neumann János és Kármán Tódor meg a többi „marslakó” zsenialitását elismerve – mégsem a számítógép, az atomreaktor vagy az ûrrakéta, hanem egy, az embervoltunkkal kapcsolatos felismerés. Ugyanis az etológusok – az állati magatartás kutatói – kísérleti úton kimutatták, hogy „az ember a legszelídebb állat”. Vagyis a gerincesek közül kétezer óra alatt az emberi egyedet éri fajtársai részérõl a legkevesebb agresszió. Ezzel eldõlt egy kétévszázados vita: bebizonyosodott, hogy az ember természeténél fogva nem kompetitív, versengõ, hanem kooperatív, együttmûködõ lény. Ahogy a kutya génjeibe be van programozva az emberimádat, úgy a miénkbe az emberszeretet. Így a tapasztalati tudomány igazolta a jézusi mondás igazságát: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” Az etológusok eredményét megerõsítette a szociológusok kutatása: a megkérdezett kísérleti alanyok szignifikáns többsége hajlandó volt altruista céllal támogatni ismeretlen embereket. Tehát a szolidaritás a génjeinkbe van programozva.⁵

Szent Erzsébet élete példája az ajándékozás eksztatikus örömének, amelyet mindnyájan megtapasztaltunk, de különösen a nagymamák. Ez az öröm a serkentõje az emberi kreativitásnak: a tudománynak, a mûvészetnek, a pedagógiának, a közjó mindenfajta szolgálatának.

Amivel Erzsébet környezetét: játszótársait, szolgálólányait, barátait, gyóntatóit és férjét lenyûgözte, az egyéniségének hallatlan ereje, szuverenitása. Autonómiája, amellyel könnyedén túllépett a konvención, anélkül, hogy görcsösen támadta volna. A szentekre jellemzõ „hüperrealitással” tudta felülrõl nézni az élethelyzeteket, „sub specie aeternitatis” valódi értékén mérni a dolgokat és embereket. Ahogyan nem félt kimutatni szenvedélyes szerelmét férje iránt, ahogyan a leprásokban tisztelte Isten gyermekeinek méltóságát, ahogy egyetlen kézmozdulattal, mosolyogva visszautasította a világ legtekintélyesebb uralkodójának, a fiatalon megözvegyült II. Frigyes német-római császárnak a kezét. Mindez a koldusok és a császár számára jó hír volt és bátorítás: Ne féljetek Jézus nyomába lépni! Öt év múlva a kikosarazott kérõ mezítláb, vezeklõruhában, a marburgi érsekkel és a fukar sógorral együtt vállán vitte a sírból felemelt Erzsébet koporsóját. S mikor azt a templom oltárára helyezték, a császár levette fejérõl a koronát, s Erzsébet feje fölé helyezte ezekkel a szavakkal: „Ha nem tudtalak életedben császárnõvé koronázni, fogadd ezt a koronát tiszteletem jeléül, te, aki az égben már királyné vagy.”

Embervoltunk lényegéhez tartozik, hogy érzéseinket, céljainkat, eszményeinket szavakba foglaljuk, s azokat allegorikus vagy valóságos személyekben megtestesítsük. Így lett mára a nyolcszáz évvel ezelõtt született, 24 évet élt magyar királylány századunk legforróbb vágyának, az autonómiának és a szolidaritásnak emblematikus alakja, a jövõ reménye és ígérete.

Jegyzetek

¹ Magyarország virága. 13. századi források Árpád-házi Szent Erzsébet életérõl. Szerk.: J. Horváth Tamás és Szabó Irén. Bp. Szent István Társulat, 2001. Középkori keresztény írók 3. 170–171. o.

² http://frauen-neute.netzwerk-europa.de

³ Karácsonyi János: Szent Erzsébet születéshelye. Religio. 1907. 1. sz. 4–6. o.; Szent Erzsébet születéshelyérõl. Religio. 1907. 4. sz. 57–59. o.

Kuklay Antal: Szent Erzsébet szülõhelye: www.szenterzsebet.hu

⁴ Bodnár  Dániel: Erzsébet, a szeretet szolgálóleánya. 2. jav. kiad. Bp. Szent Gellért K.

Golarits István–Prokopp Mária: Árpád-házi Szent Erzsébet, Bp. Tertia K. 2003.

Harsányi Lajos: A szent asszony. Bp. Szent István T., 2006.

Horváth Tamás, J.: Ki voltál te Erzsébet? Sárospatak, R. K. Egyházi Gyûjtemény, 2007.

Montalembert, Charles de: Árpád-házi Szent Erzsébet türingiai hercegné élete. Ford.: Havas István. Bp. Új Ember K. 2006.

Puskely Mária: Árpád-házi Szent Erzsébet. Bp. Kairosz, 2007.

Stumpf Gáborné–Oláh Etelka: Szent Erzsébet online bibliográfia. Sárospatak, 2007.  (Könyvtári adatbázis)

⁵ Francis Fukuyama: A nagy szétbomlás. Ford.: M. Nagy Miklós. Európa Könyvkiadó 2000.

Mándy Pál

GONDOLATOK A MI ALKOTMÁNYUNK-RÓL*

Alapvetõ alkotmányjogi mûrõl van szó, amelynek kiadása csak elismerést válthat ki mind a fõszerkesztõt, Trócsányi László professzort, mind a számos munkatársat illetõleg¹. Mindazok, akik érdeklõdnek az „államszervezet demokratikus mûködõképessége” iránt (35. o.), ebben a mûben az egész alkotmányt átfogó látókört fedezhetnek fel, ami éppenséggel a mû egyik érdeme. Ezért az alkotmányról szóló vitákban mértékadó, referenciás könyv A mi Alkotmányunk.

Elismervén tehát a mû sokoldalú, az egész alkotmányt átfutó jellegét és az ebbõl fakadó rendkívüli gazdagságát, az itt felvetett néhány gondolat csak egy szempontot kíván kiemelni, amelynek azonban aktualitása kétségtelen. Ugyanis a könyv megjelenése –  legalábbis az általam való kézbevétele egy megtisztelõ, dedikált példány formájában – éppen összeesett a múlt szeptemberben kirobbant „morális krízissel”, amint azt Sólyom László köztársasági elnök jellemezte. A koincidencia ténye így felveti bennem a kényes kérdést: vajon „a mi alkotmányunk” képes-e, meg tudja-e oldani a demokráciát jellemzõ jogállam szellemében az ilyen nagyméretû morális és politikai kríziseket? Ajánlásában Sólyom államelnök megerõsíti ezt a nézetet: „A belga példakép is találó. Ahogy ott az (1831-re visszanyúló) alkotmány mégiscsak közös nevezõje a vallon és flamand közösségnek, úgy nálunk is egybe kell kapcsolnia az alkotmánynak a politikailag szétszaggatott társadalmat.” (11. o.)

Sajnos, meg kell állapítanunk, hogy a magyar alkotmány nem volt képes a szétszaggatott társadalom egybekapcsolására. Az ország jelenlegi – politikai, sõt társadalmi – szétszakadásának a közvetlen oka kétségkívül a miniszterelnök szeptemberben nyilvánosságra hozott beszéde, amelynek nyelve mélyen sértette az ország nagy részének nemzeti öntudatát, és szisztematikus, a választások megnyerése érdekében tett hazugságainak beismerése kiváltotta a nép tüntetéseit. Ezek a tények mutatják, hogy nemcsak politikai krízisrõl, hanem valóban morális krízisrõl is van szó. Ez utóbbi azonban nemcsak az alkotmány legális oldalát érinti, de a legitimitás problémáját is felveti.

Ebben az értelemben írtam múlt év októberében, mielõtt kézbe vettem volna A mi Alkotmányunkat, belga környezetem részére a következõ, ezúttal franciából magyarra fordított sorokat:

„Jól ismerjük azt az évezredes elvet, amely nélkülözhetetlen minden társadalom életében: »A cél nem szentesíti az eszközöket.« Következésképpen a politikai hatalom megszerzéséért vagy megtartásáért az erkölcstelen eszközök, mint a hazugság vagy pedig a választási csalás, sosem lehetnek elfogadhatóak, még ha ez volt is a szokásos gyakorlat elõzõleg a kommunista diktatúrában. Kell, hogy a hatalom gyakorlásának az ellenõrzése hatásos legyen. Sajnos, a magyar alkotmány ebbõl a szempontból kétségtelenül nem mûködõképes, amint azt nemrégen kifejezésre juttatta a köztársasági elnök, aki nem »hívhat vissza« (nem »mondathat le«) egy kormányfõt. Fontos lenne valami törvényes eszköz létrehozása, mivel a parlamenti ellenõrzés önmagában nem hatékony abban az esetben, amikor a hatalomon lévõ pártnak vagy pártoknak elégséges többsége van. A nem régen történt »bizalmi szavazás« a magyar parlamentben csak formalitás volt. Így tehát a törvényes eszközök hiánya, a »nép szavá«-nak törvényessége szerintem igazolható, mivel egyedül ez az eszköz marad, hogy egy erkölcstelen miniszterelnököt letegyenek.”

A hatalom hatásos ellenõrzése

Erre vonatkozólag érdeklõdéssel olvastam Balogh Elemér cikkét „Alkotmányunk történelmi dimenziója” címmel. „Alkotmányunk egyik legfontosabb történelmi eredetû eleven hagyatéka az a jogelv, hogy a mindenkori hatalom köteles tûrni, hogy ellenõrizzék, szélsõséges esetekben pedig az ország akár fel is lépjen a hatalmi túlsúlyával visszaélõ uralkodóval szemben. Ezt a szintén középkori eredetû jogelvet hívták ellenállási jognak (ius resistendi). A méltán híres Aranybullánkban (1222) is megtalálható ez a záradék. . .” (41. o.)

A kormány hatékony ellenõrzését a politikai és a morális felelõsség elve is alátámasztja. A „felelõs minisztérium” volt az 1848-as felkelés egyik követelése, amint azt Trócsányi László felidézi. (277. o.) Sõt a kormánynak az országgyûlés elõtti eskütevése morális síkra emeli a politikai felelõsséget. „Én . . . esküszöm, hogy hazámhoz, a Magyar Köztársasághoz és annak népéhez hû leszek, az Alkotmányt és a jogszabályokat megtartom és megtartatom, a tudomásomra jutott titkot megõrzöm; miniszteri feladataimat a Magyar Köztársaság fejlõdésének elõmozdítására és az Alkotmány érvényesülése érdekében lelkiismeretesen teljesítem. (Az eskütevõ meggyõzõdése szerint:) Isten engem úgy segéljen!” (264. o.) A lelkiismeretességre való hivatkozás csak megerõsíti a miniszterelnöki felelõsség elvét.

Az alkotmány elégtelensége

„A kormány parlament elõtti felelõssége a parlamentarizmus alapeszméje.” (277. o.) Kell azonban, hogy az alkotmány mûködõképes legyen ezen a téren, vagyis lehetõvé tegye egy túlkritizált miniszterelnök lemondását vagy megbuktatását.

Az alkotmány lehetõvé tette a miniszterelnök megbuktatását akár a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye által, amely az ellenzék kezdeményezésétõl függ, akár pedig a miniszterelnök által kért bizalmi szavazás következtében. Meg kell azonban állapítunk, hogy a jelenlegi pártrendszerben ezek a procedúrák elvesztették jelentõségüket, mint ahogy azt Trócsányi László kiemeli: „A XX. század második felétõl kezdõdõen Európában a centralizált, frakciófegyelemmel rendelkezõ pártok kialakulásának következtében a parlamenti ellenõrzés bizonyos értelemben illuzórikussá vált. A kormánypárti képviselõk »minden áron« kormányt védõ magatartással felsorakoznak a kormány mögé, és akkor is megvédik a kormányt, amikor annak mûködésében látható diszfunkcionalitás van: a mûködés ellenõrzése helyett a kormány védelmezõi pozícióját veszik fel. Ezért a kormány országgyûlés elõtti felelõssége rögzítésének inkább alkotmányjogi, mintsem tényleges politikai jelentõsége van.” (278. o.)

Így tehát a bizalmi szavazás, ezek szerint, és amint én is írtam, csak formális jellegû volt: nem tud egy kormányfõ lemondásához vezetni. A magyar alkotmány rendkívül megerõsítette a miniszterelnök pozícióját. Továbbá az államelnök nem hívhatja vissza a miniszterelnököt, amint azt például a francia alkotmány lehetõvé teszi. (Mitterrand visszahívta Rocard miniszterelnököt annak ellenére, hogy ez utóbbi kormányzása jól mûködött, és egyáltalán nem volt krízisállapot.)

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a 2004 nyarán történt miniszterelnök-cserével kapcsolatban többen felvetették a legitimitás kérdését. (281. o.) Stumpf István szerint: „A rendszerváltozást követõ idõszak elsõ tíz esztendejében a »kancellári« típusú kormányzásnak sokkal inkább az elõnyei jutottak érvényre, jelentõs mértékben hozzájárulva a kormányzati és ezáltal a politikai stabilitás feltételeinek kialakításához. A második szakaszban mindjobban megmutatkoznak a rendszer ellentmondásai. A kormányzati stabilitás mítoszát nagyban megtépázta a 2002–2006-os parlamenti ciklus felénél történt miniszterelnök-csere. A legutóbbi idõszak fejleményei, a kormányprogram és a választási program közötti markáns ellentmondások pedig a kormányfõi pozíció morális talapzatát tették tönkre.” (261–262. o.)

Következésképpen a szisztematikus hazugságon alapuló választási program, amelyet maga a miniszterelnök is bevallott, és amely a választások megnyeréséhez vezetett, szintén felveti a legitimitás kérdését. Annál is inkább, mert az országgyûlés elõtti esküjében megesküdött arra, hogy miniszteri feladatait a Magyar Köztársaság fejlõdésére teljesíti, de ugyanakkor beismerte: „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mintha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel éjjel, meg este.”

A szuverén nép szava

Idézzük fel az Aranybulláig visszamenõ történelmi jogelvet, vagyis hogy szélsõséges esetekben a népnek joga van még felkelésre is (ius resistendi), ha az uralkodó visszaél hatalmi túlsúlyával. Voltaképpen ez történt az elmúlt idõszakban. Mivel a demokráciában a nép szuverén, egy felelõs politikai és morális magatartás a kormányfõ részérõl a lemondásához vezetett volna.

Vitatkozni lehetne a „felkelés” kiterjedésére vonatkozólag. Természetesen mindig az ellenzék felkelésérõl van szó, amely a legtöbb esetben kisebbségben van egy demokráciában. Azonban a jelentõs kisebbség olyan nagyfokú fellázadása, mint amilyen ez alkalommal történt, ha csak az idõtartamát tekintve is, elégséges lett volna a demokrácia szelleme szerint a „felelõs” miniszterelnök lemondására. Kétségkívül ez történt volna a nyugati demokráciákban, ahol még egy amerikai elnököt is, mint Nixon, lemondásra tudtak kényszeríteni morális felelõssége miatt – egy rádiólehallgatásért. Emeljük ki azt a szempontot is, hogy a szisztematikus hazugság – „Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet” – nemcsak a választási ígéreteket illette, amelyekkel minden szavazó számol, hanem a tények, az államháztartási adatok eltorzítására vonatkoztak, amelyek tévedésbe ejtették a választópolgárokat. Így a nép szava, a „szava-zás” által, nem juthatott kifejezésre, és mivel a jelenlegi alkotmány nem mûködõképes ezen a téren, marad tehát a lázadás. Ez jogos a „ius resistendi” elve alapján.

Erre vonatkozólag érdemes megemlíteni néhány példát Belgium közelmúlti politikai, sõt morális kríziseibõl, annál is inkább, mert Sólyom elnök, a könyv ajánlásában, éppen a belgiumi alkotmányra tesz utalást.

A belga „királyprobléma”

A legmarkánsabb példa természetesen a belga „question royale”-t illeti, amely a háború alatti és utáni években aláásta III. Lipót belga király tekintélyét az ország lényeges kisebbségénél. A háború alatt az országot már 1940 májusától megszálló német hatalom a harcok vége felé számûzte a királyi családot, amely a háború után Svájcban telepedett le, mivel azonnali hazatérésének a terve nagyfokú ellenállást váltott ki Belgiumban: szemére vetették a kapituláció gyors elfogadását (pedig azért tette, hogy ne folyjon tovább a vér a német hatalmi fölénnyel szemben), Belgiumban maradását, amikor a kormány Londonba menekült, kétes magatartását a megszálló hatalom iránt, sõt a háború alatti újranõsülését, akkor, amikor népe annyi szenvedésnek, sõt életáldozatnak volt kitéve. Ez utóbbi szemrehányásnak kétségkívül csakis morális színezete volt, de semmiféleképpen sem lehet civiljogi vagy akár politikai felelõsséget látni benne. Ennek ellenére rendkívüli módon hatott a népnek a király iránti érzelmeire.

A király hazatérése azonban nem húzódhatott vég nélkül, és – fõleg 1950-tõl kezdve – napirendre került, de a koalíciós kormányok nem tudtak megegyezésre jutni. Végül is az 1950. júniusi választások alkalmával a keresztényszocialista párt programjára tûzte, hogy a királyt „visszahozza” abban az esetben, ha abszolút többséggel megnyeri a választásokat. Ez is történt 58,7%-kal.¹ Azonban, noha Flandriában a párt kb. 80%-ot kapott, Vallóniában kisebbségben maradt, aminek a következménye az volt, hogy a vallonok továbbra is ellenezték a király visszatérését. A keresztényszocialista párt homogén kormányt alakított Jean Duvieusart miniszterelnök vezetése alatt, és – ígéretének megfelelõen – lépéseket tett a király visszatérésére a demokratikus legalitás szerint, hogy a király folytathassa alkotmányos szerepét. A király visszatérése azonban csak növelte a vallonok ellenállását, ahol Paul-Henri Spaak és más szocialista vezetõkkel az élen a tüntetések szinte lázadássá váltak, ami kétségkívül felvetette a legitimitás problémáját. Végül is a kisebbségben lévõ vallonok lázadása, 1950. július 31-én, egy vallon helységben, Grâce-Berleur-ben, a rendõrség fegyveres közbelépése következtében, három halottal (köztük egy magyar) tragikus jelleget öltött. Így a „királyprobléma” alkotmányjog szerinti megoldása mindinkább lehetetlenné vált, és végül is, a kormány nyomására, a király lemondatásához vezetett legidõsebb fia, Baudouin javára. Ez a kényszermegoldás a kormányt is lemondásra késztette, mert egy igazi demokráciában a miniszterelnök nem ragaszkodhat makacsul a hatalomhoz a nép akarata ellen. Miniszterelnök-cserével a kormánykrízis megoldódott, és a két hónappal elõbbi abszolút többséget nyerõ keresztényszocialista párt folytathatta kormányzását.

A lázadó kisebbség tehát még egy királyt is lemondásra tudott kényszeríteni, a parlamenti többség ellenére: az alkotmányos jogrend mellett a nép szava is döntõ tényezõt jelentett. Végeredményben még az idõálló, híres – Sólyom elnök által említett – belga alkotmány sem tudta az országot a szétszaggatottságtól megóvni, és emeljük ki: a kisebbségben lévõ nép szava diktálta a rendkívül kényes királykérdés megoldását.

A magyar krízis is gyorsan megoldódhatott volna miniszterelnök-cserével, amit az ellenpárt elfogadhatónak ítélt, legalábbis a jelek szerint.

Az „egyetlen törvény”

Egy másik jelentõs belga politikai krízist is megemlíthetünk, amely szintén a kormány lemondásához vezetett. Az 50-es évek végén a belga gazdaság kritikus helyzetbe került. Az 1957–58-as konjunkturális válság emelte a munkanélküliség rátáját, és strukturális krízis fejlõdött ki. A belga gazdaság ugyanis sokkal kevésbé szenvedett a háború rombolásaitól, mint a környezõ országok. Ennek következtében a Marshall-tervvel is segített nyugat-európai rekonstrukció nagyon kedvezõ volt a belga külkereskedelem számára, amely elmulasztotta a jól menõ iparágak megújítását, mint ahogy az Nyugat-Németországban, Angliában stb. történt. Ugyanakkor az Európai Gazdasági Közösség, a „közös piac” létrehozása a nemzeti gazdaságok vám nélküli nyitottságát, a konkurencia és a termelékenység növekedését tették lehetõvé. Az elavult szénbányák, a nehézipar és más iparágak átszervezése, sõt sokszor a bezárása szükségességé vált a munkásszakszervezetek ellenzése ellenére. Ebben a légkörben a belga gazdaságnak alapvetõ strukturális reformra volt szüksége. Ezt látta jól a louvaini egyetem flamand nyelvû tagozatának egyik professzora, Gaston Eyskens miniszterelnök. Az õ keresztényszocialista és liberális párti koalíciója (1958–1961) átfogó, sokoldalú gazdasági reformtervet dolgozott ki és javasolt a parlamentnek megszavazásra. Ezt hívták „loi unique”-nek. A megszorításokat tartalmazó törvényjavaslat azonban nagyfokú ellenállást váltott ki az ellenzékben lévõ szocialista párt körében, aminek a hatására a szakszervezetek 1960 telén általános sztrájkba léptek, és megbénították az ország mûködését. Lázongások, tüntetések követték egymást, fõleg Vallóniában. A közgazdasági törvényjavaslat politikai színeket öltött. Végül is az „egyetlen törvényt” megszavazta az országgyûlési többség, de azután, ennek ellenére, az Eyskens-kormány benyújtotta a királynak lemondását. Az 1961 tavaszi választások új keresztényszocialista–szocialista koalícióhoz vezettek, és lehetõvé tették bizonyos reformok megvalósítását.

Ismét egy példa arra, hogy a tüntetõ nép nagyfokú elégedetlensége végül is kormánykrízishez vezethet annak ellenére, hogy a koalíciós kormány parlamenti többséggel rendelkezik. Egy demokráciában a kormányfõ nem tekinthetõ elmozdíthatatlannak.

A louvaini egyetem szétszakadása

Érdemesnek tartok megemlíteni egy harmadik belga példát is, amely a flamand nép identitására vonatkozik. A régi és híres, 1425-ben alapított „Université Catholique de Louvain” a flamand  Leuvenben mûködött. Annak ellenére azonban, hogy a régi francia nyelvû egyetemen egy flamand nyelvû szekció is teljesen kifejlõdött a múlt század elején, a francia nyelvû kultúra jelentõs szerepet játszott, és azt a látszatot keltette a flamandokban, hogy fékezi, sõt elnyomja a szintén történelmileg gazdag flamand kultúra fejlõdését. A flamand intelligencia nyomására a kétnyelvû egyetem krízisbe jutott a 60-as évek folyamán. A flamand mozgalmak („Walen buiten”, „ki a vallonokkal!”) tüntetések által lehetetlenné tették a francia nyelvû szekció mûködését, és eltávolítását követelték Vallónia területére. Ezt a követelést a francia nyelvû katolikus körökben botrányosnak tekintették egy katolikus egyetemet illetõleg. Még a vegyes püspöki kar is, amely az egyetem legfelsõbb hatalmát képviselte – a mecheleni (malines-i) bíboros érsek, az egyetem fõkancellárja –, kizárta a félezredes, híres egyetem szétesését, és egyhangú, ünnepélyes nyilatkozatot tett egy egységes egyetem megmaradására Leuvenben. Éveken át folyt a harc; a francia nyelvû szekció ellenállt, de lassan, a flamand „nép” állandó nyomására és a tüntetések hatására, a flamand püspökök megtagadták az elõbbi közös püspöki döntést. Politikai válság keletkezett: egy flamand, kormánypárti képviselõ interpellációja a kormány bukásához vezetett. A kormányválság és a választások után alakult új kormány – szintén Eyskens miniszterelnök vezetésével – lehetségessé tette egy új egyetem felépítését „vallon földön”: a francia nyelvû szekció átköltözése megtörtént a 70-es években. Így jött létre Louvain-la-Neuve, az Új-Louvain, egy teljesen új egyetemi város, amelyben a francia nyelvû szekció, évszázados nevének további viselésével – „Université Catholique de Louvain” – folytathatta mûködését. Azóta Leuven városában csakis a flamand nyelvû „Katholieke Universiteit te Leuven” mûködik.

A felhozott válságos esetek mutatják a belga alkotmány elégtelenségét ahhoz, hogy csakis alkotmányos, legális eljárás útján a kormány mûködõképes maradjon. A nép szava mindhárom válság alkalmával döntõnek bizonyult, és a kormány, vagy legalábbis a kormányfõ lemondásához vezetett, még ha parlamentális többség volt is. Mindez felveti egy demokráciában a legitimitás elkerülhetetlen kérdését. Mint Magyarországon is, az alkotmány nem képes minden válságot megoldani. Az igazi demokrácia megkívánja, hogy a kormány igazodjék a nép szisztematikus akaratához, még ha csak erõs kisebbségrõl van is szó. A parlamenti, sokszor tisztán csak formális kormánykontrollon túlmenõleg, a szuverén nép szava mindig felelõsségre vonhat egy demokratikus kormányt mûködése miatt, és kényszerítheti a kormányfõt a lemondásra.

Az alkotmány jövõje

    A jövendõ Európa csakis a demokratikus értékrendre épülhet, és következésképpen a jövõben is az alkotmány csakis a demokráciát védõ és elõmozdító alaptörvény lehet. Az igazi demokrácia azonban nem annyira a többség szavazatán és uralmán, mint a kisebbségek és ellenzékek elismerésén, valamint az egyének és néprétegek szociális kohézióján, összetartásán alapul. Különben a társadalom szétesik, szélsõséges, demikráciaellenes áramlatok áldozata lesz, és erõszakot robbant ki.

Egy közös ideál fontossága

Ennek az igazi demokráciának azonban egy nélkülözhetetlen elõfeltétele van: a társadalom által elfogadott „sens commun”, a „common sense”, a nép „közös érzése”, vagyis a demokrácia közös értelmezése.² Ezt akarja éppenséggel „érzékeltetni” a liberalizmus és a kommunitarizmus közötti nagy vita a politikai filozófiájukat illetõleg. A liberális világnézet tisztán formális, elvont és kizárólag jogi síkon látja a társadalom igazságosságát, amelyet John Rawls dolgozott ki modern államelméletté.³ A kommunitarizmus viszont ezt „száraz” teóriának tartja, amely kiváltotta a mai liberális demokráciák legitimitásának a kérdését, ahol a jogi egyenlõség ellenére, a konkrét intézményekbõl származó és mindinkább nagyobbodó jövedelem-, birtok- és más különbségek a társadalom széteséséhez és millióknak az állam iránti közömbösségéhez vezetnek. Az állam jó mûködése megkívánja nemcsak a szabadságjogok elismerését, de a méltányosság, sõt az egyenlõség érzésvilágát is, a társadalomhoz való tartozás tudatát, amelybe mindenkinek társként kell beintegrálódnia.⁴ Mindez felveti a kérdést Magyarországon is: milyen közös érték, milyen társadalmi ideál tudná „a politikailag szétszaggatott társadalmat” ismét egybekapcsolni (lásd 1. old.)?

Magától értetõdik, hogy demokráciában a nép mindenkor szuverén – és nemcsak a választások alkalmával –, és hogy a hatalom minden áron való megszerzése és megtartása elfogadhatatlan. De ezen túlmenõleg, egy közös ideál létrehozása fontos jelenség lenne a magyar demokrácia jövõjére is. Szerintem az Európai Unió kifejlõdése korában, amikor a határok elmosódnak, és uniós bíróság védi a kisebbségek jogait, nemzetiségi, sõt nacionalista öntudat és az erre támaszkodó politikai irány nem tud már kiváltani egy közös ideált. Ezt inkább a közjólét síkján kellene keresni, vagyis az ország mielõbbi felzárkózását illetõen a nyugat-európai országok nívójára, amint az Spanyolországban vagy Írországban lehetségessé vált az elõzetes kétségek ellenére. Közjólét, amelynek morális színezete is van: a szolidaritás szisztematikus kiterjesztése és a korrupciók kiküszöbölése. Egy ilyen ideál – pl. a belga egészségügyi nívóra való felzárkózás, amely az egyik legjobb a világon – pártok feletti, hosszú távú polititizálást kívánna az egyéni, ellentétes pártpolitikák rövid horizontja helyett. Az alkotmány megreformálásának nem kellene-e tükröznie ezt a szellemet, és kiküszöbölnie így a liberális egyén közömbösségét az állam iránt?

Az államelnöki intézmény megformálása

A társadalom realitása mindig gazdagabb, mint ahogy azt az alkotmányok elõírják. Ezért az alkotmányok reformja idõnként szükségessé válik. Sõt nagy válságok idején új alkotmányok keletkezhetnek, amire számos példa van, pl. az 1958-as új francia alkotmány. Ami a magyar alkotmányt illeti, a jelenlegi krízis kérdéseket vet fel ebben az irányban. A kormány stabilitása és a kormányfõ szerepe kétségkívül fontos tényezõk, de nem lehet õket abszolutizálni. Még a nyugatnémet, nagyon stabil demokráciában is le kellett mondania Willy Brandtnak egy, a környezetébe beszivárgott keletnémet kémszervezet miatt . . . és még Tony Blair sem fejezhette be mandátumát a köznép, sõt saját pártja nyomására. A francia államelnöknek joga van visszahívni a kormányfõt. A nép lázadásának elkerülése érdekében a kormányellenõrzés és a miniszterelnök státusa többet kíván, mint egy tisztán országgyûlési többségszavazatot. A köztársasági elnök által való kontrollálás is tervbe vehetõ. Ugyanis a „gyenge” köztársasági elnöki intézmény átalakulhatna „középerõs” elnöki intézménnyé, amint arról szó volt az államelnök alkotmányos státusának a vitáiban: lásd Bíró Zoltán elemzését, 197–198. o. A szerzõ szerint a „köztársasági elnöki intézmény kérdése egy újabb alkotmányozási folyamatban ismét felmerülhet, és a politikai tapasztalatok alapján átértékelõdhet”. Ez az átértékelés nem vezethetne-e el az elnök népszavazás útján való választásához? amely kétségkívül megerõsítené valamilyen formában tekintélyét és esetleges hatalmi befolyását a kormány és a kormányfõ ellenõrzése síkján.

Stumpf István jól felvázolta és összefoglalta a magyar alkotmánnyal kapcsolatos nagy problémákat: „Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a kormányfõ erõs alkotmányos pozíciójával párosuló, személyes képességeken és kommunikációs szerepléseken alapuló hatalmi túlsúlya demokratikus deficitet idézhet elõ kormányzati mûködésében. A kormányzati apparátus információs monopóliuma mellé nem nõtt fel az országgyûlésnek és bizottságainak ellenõrzési kapacitása. Számos esetben a kormánypárti frakciók csupán szavazógépként mûködnek a kormányzati elképzelések árnyékában. A formális jogi procedúrák kiürülnek, az ellenzék mozgástere beszûkül, a szavazatszerzés abszolút célkitûzései felülírják a józan szakmai megfontolásokat és konstruktív ellenzéki elképzeléseket. A kormány parlamenti ellenõrzésében nem a képviselõi önállóság és szakmaiság követelményei válnak meghatározóvá, hanem a pártpolitikai lojalitás.” (261. o.)

Végül a cikkíró megállapítja: „Az európai uniós csatlakozás következtében a magyar kormány is bekerült az európai közigazgatási térbe. Olyan mértékû alkalmazkodási kényszernek van kitéve, mint amilyen a rendszerváltozás idején mutatkozott meg utoljára. A kormány és a kormányzati apparátus felkészültsége és teljesítõképessége döntõen meghatározza az EU-s források hatékony felhasználását. Magyarország polgárainak jóléte és a nemzet versenyképessége ma már nagymértékben múlik azon, hogy a kormányzati kapacitásokat milyen minõségûre sikerül felfejleszteni. Mindehhez pedig az egész alkotmányos szerkezetünk mélyreható átalakítására van szükség.” (262. o.) Ebben a kontextusban, a „bonne gouvernance” síkján, a Gyurcsány-kormány elvesztette, sajnos, minden kredibilitását.

Bod Péter Ákos szerint „. . . az alaptörvényünk közgazdasági vonatkozásokban (is) kiegészítésre és tisztításra szorul. . . Nagyon is itt lenne az ideje az új paragrafusok megalkotásának, betartatásának, valamint az önmagukat túlélt normák megszüntetésének. A legsúlyosabb kérdések – és nem véletlen, hogy a tekintélyes alkotmányok éppen e kérdésekben a legrészletesebbek – az államtól elvárható tevékenységek körére, a közérdek meghatározásának, a közpénzekkel való gazdálkodás szabályozására irányulnak. . . E viták elkerülhetetlensége azonban talán a legerõsebb érvem amellett, hogy az alaptörvény bizony nagyon is megérett a változásra.” (100–104. o.)

De hogyan lehetne megváltoztatni a magyar alkotmányt? Mindinkább világossá válik, hogy a reprezentatív demokrácia és, következésképpen, a kormány ellenõrzése krízisbe jutott. A vélemény-demokrácia (démocratie d’opinion), a participáló demokrácia (démocratie participative), amelyet hangsúlyozott Ségolène Royal a francia elnökválasztási kampány alatt, valamint a sokszor demagóg, populista mozgalmak – amelyeket ne tévesszünk össze a nép spontán megnyilvánulásaival – mindinkább tért nyernek. Mindezekkel az alkotmányreformoknak számolniuk kell. Azonban az elõírt procedurális többséget hogyan lehetne koalíciók vagy pedig egy központi párt kialakulása nélkül elérni? A szélsõséges pártok elégtelenek. Mindez fontos kérdést vet fel a magyar politikai élet szétszaggatottságát, sõt a magyar nép jövõjét illetõen is. Ilyen légkörben hogyan bontakozhat ki, és hogyan felel majd rá a szükségessé vált magyar alkotmány reformja? Az alkotmányelmélet tudósaira és a jövõ magyar politikusokra még létfontosságú szerep vár.

Azonban a demokráciában a nép szava sohasem vesztheti el szuverenitását. Ezt igyekeztem kimutatni belga példák nyomán. És amikor a „nép szava”-zása eltorzul szisztematikusan hirdetett hamis adatok által, és amikor hatékony, legális, sõt alkotmányjogi eszközök hiányoznak – amint azt a jelenlegi magyar politikai élet mutatja –, akkor a nép szava legitimitássá válik a kormány és a kormányfõ politikai és morális felelõsségét illetõleg.

Jegyzetek:

* TRÓCSÁNYI  László (fõszerk.),  A mi Alkotmányunk, Complex Kiadó, Budapest, 2006. – Mándy Pál a Louvaini Katolikus Egyetem (UCL) emeritus tanára. Jelen tanulmányát magyarul írta.

¹ DUJARDIN Vincent, Jean Duvieusart, (1970-1977), Quorum, Gerpinnes (Belgium), 2000, 4. fejezet.

² BOUDON Raymond, Renouveler la démocratie. Eloge du sens commun, Odile Jacob, Paris.

³ RAWLS John, A Theory of Justice, Harvard Univ. Press, Cambridge, Massachusetts, 1971.

Kiindulópontként („the Original Position”) Rawls felhozza egy tisztán formális eljárás fogalmát („the notion of pure procedural justice as a basis of theory” (136. old.). Ez az eljárás feltételezi az ún. tudatlanság fátyolát („the veil of ignorance”). Így az eredeti állapotban lévõ egyének tudatlanok a társadalomban leendõ konkrét helyzetükrõl, tehát tejesen egyenlõk az élet esetleges rizikóit illetõleg (betegség, baleset stb.). Ez a helyzet így megengedi nekik az igazságosság szolidáris elveinek egyértelmû és mindenkire vonatkozó, univerzális elképzelését. Lehet-e azonban az igazságosság elveit, más szóval egy igazságos társadalmat, egy ilyen formális procedúrára alapítani? Említsük meg R. NOZIK könyvét is, Anarchy, State and Utopia, Basic Books, New York, 1974, amely Rawls alapvetõ kritikáját célozza.

⁴ A kommunitarizmus szerint (Michael WALZER, Charles TAYLOR, A. MacINTYRE. . .), az állam jó mûködése megkívánja nemcsak a szabadságjogok elismerését, hanem a méltányosság megvalósítását, egy „magas” erkölcsiséget is, ahol a szolidaritás és a közjó uralkodik a liberális individualizmus helyett. (Lásd erre a vitára vonatkozólag, Justine LACROIX, Comment peut-on être communautariste? In Le Monde, le 17 janvier 2006. A szerzõ szerint nem kell összetéveszteni ezt a filozófiai kommunitarizmust – ahol mindenki egy közös ideálba beintegrálódik – a sokszor használt, tévesen értelmezett fogalommal, amely szerint a kommunitarizmus az etnikai vagy a vallási és más kisebbségi közösségek elõmozdítására, egy ún. multikulturalizmusra vonatkozik.)

parbeszed.com

„A Párbeszéd Háza Budapest szívében jön létre a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya, a magyar jezsuiták kezdeményezésére. Célunk olyan szellemi központ kialakítása, ahol teremtõ párbeszéd indul a hit, a kultúra és a társadalmi igazságosság szolgálatában. A  Horánszky utca 20 sz. alatti egykori Kongregációs Otthon épülete a jövõben így kap ismét szerepet – az egykori alapítók törekvésének megfelelõen – a magyar Egyház és a társadalom megújításában.” – Így szól a jezsuiták honlapjának beköszöntõje (www.parbeszed.com).
A sokszerû párbeszéd az indulás óta egyre kiterjedtebben megvalósult, és folyamatosan tovább bõvül. A médiamûhely gondozásában immár hatalmasra nõtt az olvasható, megtekinthetõ és/vagy meghallgatható anyagok száma.

Értékes és hasznos, életszemléletünket jó irányban befolyásoló, gondolatgazdag és pozitív tartalmú választékot talál a honlapon barangoló érdeklõdõ.

Az önvallomásoktól kezdve a lelkigyakorlatos ajánlatokig, az angol nyelvû misehelyektõl az elõadássorozatokig, a rendezvényektõl a jezsuita humorig igen széles az a kör, melyet felölel a jezsuita honlap.
Végsõ soron a maga sajátos eszközeivel minden ember Istenhez vezetõ útját kívánja egyengetni a legkülönbözõbb mûfajok felhasználásával, hogy vigaszra találjon minden keresõ.

Jó böngészést!

Schanda Balázs

ÁLLAM ÉS EGYHÁZ – JOG VAGY POLITIKA*

A vallási-világnézeti kérdésekben semleges állam rendelkezhet energiapolitikával, ösztönözheti a megújuló energiaforrások igényvételét. Lehet adópolitikája, mellyel a legkülönbözõbb gazdaságpolitikai és társadalompolitikai célokat szolgálja. Lehetnek nemzetpolitikai és kultúrpolitikai törekvései. Lehet külpolitikája, melynek eleme lehet az is, hogy más államokat valamilyen magatartásra rábírjon, e célok érdekében nyomást is gyakorolhat más államra. Egyházpolitikája – ebben az értelemben – nem lehet. Semmilyen állami szerv nem tûzhet maga elé olyan legitim célt, hogy az egyházat (értve ezen mindenekelõtt azt a közösséget, melyhez tartozunk, de vonatkoztatva bármilyen vallási közösségre) bármilyen tevékenységre ösztönözze, rábírja, bármitõl távol tartsa. A semleges állam kereshet kapcsolatot egyházzal, együttmûködhet vele az élet legkülönbözõbb területein, azonban politikájának egyház nem lehet tárgya.

Vallási közösségek ugyanakkor rendelkezhetnek „állampolitikával”, csak kényszereszközökkel nem bírnak, hogy ezt érvényre juttathassák. Megfogalmazhatják azonban álláspontjukat az állami élet, illetve, tágabban, a társadalom bármely kérdésében; mindez a demokratikus folyamat része. Nem vehetnek igénybe közhatalmat belsõ rendelkezéseik érvényre juttatására, vagyis az egyház és az egyháztag közötti belsõ egyházi viszonyban az állami kényszer nem jelenhet meg. Szemben azonban az állammal, mely véleményt sem mondhat belsõ egyházi ügyekben (pl. személyi kérdésekben, egyházszervezeti kérdésekben stb.), az egyház a nyilvánosság minden lehetséges csatornáján hallathatja hangját – bár számolnia kell azzal, hogy a nyilvános tér a maga sajátos szabályszerûségei szerint mûködik. Némileg más a helyzet a politikai erõkkel: indokolt, ha ezek fokozott tapintattal viseltetnek a vallási közösségek irányában; azonban egy párt – szemben az állammal – megfogalmazhat bizonyos egyházpolitikai célokat, pl. hogy arra tekintettel politizál, hogy politikája a vallásos vagy a vallástalan választópolgárok számára ne legyen eleve elfogadhatatlan.

Állam és egyház viszonyát tehát alapvetõen nem a politikának, változó kormányprogramoknak kell meghatározniuk, hanem a jognak. A viszonyrendszer alapját a vallásszabadság mint emberi jog adja, amelyet az alkotmány elismer, és amelyet törvényi és szerzõdésekben rögzített garanciák védenek. Nem véletlen, hogy a nyugati államok többségében a kultuszügy nem témája a napi vitáknak (Spanyolország az elmúlt években ebbõl a szempontból kivételnek számít): az egyszer létrehozott kompromisszumokat hosszú idõn, esetleg évszázadokon keresztül nem bolygatják. 1990-ben új idõszámítás kezdõdött a magyar állami egyházjogban (az egyházakra, vallási közösségekre vonatkozó állami joganyagban). Hosszú idõ után az 1990. évi IV. törvény helyreállította a vallásszabadságot, és olyan módon rögzítette állam és egyház viszonyát, hogy az elválasztás megfelelõen biztosítsa a közösségi és intézményes vallásszabadságot, így az egyházkormányzat szabadságát is. Az eltelt 17 évben immár az ötödik választott országgyûlés követi egymást; a változó politikai körülmények az állam és az egyház viszonyában hangsúlyeltolódásokkal jártak, ugyanakkor számos alapvetõ jogforrás lényegét tekintve nem változott az évek során. Igazán jelentõs, az egyházakra vonatkozó jogalkotás 1997 óta – az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeirõl szóló törvény, illetve az Apostoli Szentszékkel kötött megállapodás óta – nem volt; az 1998-at követõ években számos részletkérdés rendezõdött, azonban átfogó kodifikáció igénye nem merült fel. Ha ma azt érzékeljük, hogy az egyházak mûködési feltételei körül a rendszerváltozás után több mint 15 évvel ismét fokozódik a bizonytalanság, akkor különösen fontos tisztázni ennek okait.

1. A szabadság belsõ feltételei

Az egyházaknak, a hívõknek tudatosítaniuk kell, hogy szabadok. Az egyházpolitikát – legyen jó vagy rossz szándékú, bölcs vagy bárgyú, kenetteljes vagy értetlen – el kell temetnünk. Az állam embere vendégségbe jöhet az egyházhoz, udvariasan társalkodhatunk, azonban a vendég nemcsak át nem rendezheti a lakásunkat, de a berendezés vagy a család minõsítését sem tõle várjuk. Az elsõ lépés ehhez bennünk dõl el. Tudatosítani és élni kell a szabadságot, nem megrettenve következményeitõl, nem futva ilyen vagy olyan külsõ hatalmi tényezõkhöz akár legjobb szándékú, de belsõ egyházi ügyeinkkel. A szabadság magárahagyatottságot is jelent. Olyan szabadok vagyunk, olyan szabadnak kell lennünk – nekünk, az Egyháznak –, mint az elmúlt ezer esztendõ alatt soha. Évtizedes korlátozás, üldözés és sok évszázados gyámkodás után most nem egy jóindulatú gyámot kell keresnünk, hanem ráeszmélnünk, hogy nem állunk már gyámság alatt, és õrködnünk azon, nehogy újra gyámság alá kerüljünk. Nem szabad megbotránkoznunk azon, ha a szabadság elsõ lépései botladozó lépések – de ezekkel az adottságokkal, ezzel a történelmi örökséggel kell megtanulnunk járni. Az esetleges rossz tapasztalatok ellenére hinni kell a szabadságban: többet ér egy rossz irányba tett szabad lépés, mint egy jó irányba tett lépés, mely nem szabad. Mindenekelõtt világos öntudatra van szükség, mely tisztul a történelmi sérülésektõl, független az igazodási mintáktól; egyetlen igazodási pontja Krisztus, akinek testét alkotjuk, és így létünk eredeti jelenlétté válik a világban.

A szabadság ugyanakkor oszthatatlan: nem lehetünk szabadok, ha mások nem azok, azaz a szabadság szolidaritásra kényszerít, felelõsséggel jár. A szabadság nem szerezhetõ meg egyszer s mindenkorra: folyamatosan õrködni kell felette, hiszen újabb és újabb veszélyek leselkednek rá.

2. A szabadság külsõ feltételei

Vannak a szabadságnak külsõ feltételei is, és ebben az államnak – ha megérti alkotmányos helyét és szerepét – komoly felelõssége van. Mit várunk az államtól?

2.1. Mindenekelõtt jogbiztonságot, nyugodt, kiszámítható jogi kereteket. Olyan állapotot, ahol az állam nem kérdõjelezhet meg alkotmányos alapelveket, a törvények kiszámíthatóak, és legalább az állam betartja õket, az adott szó kötelez, a szerzõdések tisztelete általános. Nem lehetetlen álom mindez, de kultúra kérdése, és ma (még?) távolról sem magától értetõdõ. Nemcsak az aggályos, ha a szabályozók túl gyakran változnak, hanem már az is, ha változtatásuk újra meg újra felvethetõ, lebegtethetõ. Állam és egyház viszonya olyan kérdéskör, mely stabilitást igényel. Nem kell tabunak tekinteni az egyházakra vonatkozó joganyagot, azonban vannak olyan alapvetõ elemei, amelyeket akkor sem indokolt bolygatni, ha nem hibátlanok. A stabilitás, a jogbiztonság, a jog viszonylagos állandósága és tényleges érvényesülése alapvetõ érték.

Az elmúlt évek jogfejlõdésének – ma még talán pontosan nem érzékelhetõ jelentõségû – fejleménye az egyenlõ bánásmód követelményének hangsúlyosabbá válása. A vonatkozó új törvény (2003. évi CXXV. tv. – Ebt.) elsõdleges címzettjei nyilván nem az egyházak, világnézeti csoportok – a jogalkotó célja mindenekelõtt az lehetett, hogy az etnikai és nemi alapú diszkrimináció elleni küzdelemhez adjon eszközt. Ugyanakkor az egyházak minden bizonnyal nem alaptalanul tartanak attól, hogy az uralkodó környezet, mely egyre kevésbé érti az egyházak valóságát – egyáltalán a valóban az élet minden területét meghatározó vallásosságot –, az egyházi intézmények elkötelezett jellege iránt is egyre kevésbé megértõ. Így ez a törvény az elmúlt évek egyházakat érintõ jogalkotásából talán a legnagyobb jelentõségû. A törvény hatálya nem terjed ki az egyházakra, azonban kiterjed egyházi intézményekre és egyházi jogi személyek bizonyos jogviszonyaira. Így az egyházi közoktatási és felsõoktatási intézmények, a szociális, gyermekvédelmi gondoskodást, valamint gyermekjóléti szolgáltatást nyújtó egyházi intézmények a törvény hatálya alá tartoznak, amennyiben nem „a hitéleti tevékenységgel közvetlenül összefüggõ” jogviszonyaikról van szó (Ebt. 4-6§). A törvény az ilyen jogviszonyokra kimentési okokat tartalmaz, így az Ebt. 28. § (2) bekezdése alapján „nem sérti az egyenlõ bánásmód követelményét, ha a közoktatási intézményben, a szülõk kezdeményezésére és önkéntes választása szerint, (…) olyan vallási vagy más világnézeti meggyõzõdésen alapuló (…) oktatást szerveznek, amelynek célja vagy tanrendje indokolja elkülönült osztályok vagy csoportok alakítását; feltéve, hogy emiatt az oktatásban részt vevõket semmilyen hátrány nem éri, továbbá ha az oktatás megfelel az állam által jóváhagyott, államilag elõírt, illetve államilag támogatott követelményeknek.” Az intézmény mint elkötelezett munkáltató „a szervezet jellegét alapvetõen meghatározó szellemiségbõl közvetlenül adódó, az adott foglalkozási tevékenység tartalma vagy természete miatt indokolt, arányos és valós foglalkoztatási követelményen alapuló” (Ebt. 22. § b)) megkülönböztetéseket tehet, azonban ezek köre és tartalma egy állami hatóság, végsõ soron a bíróság által kijelölt kör lesz. El kell ismerni, hogy az Ebt. megalkotói az elkötelezett intézmények problémáját érzékelték – a kérdés csak az, hogy az egyenlõ bánásmód és a vallásszabadság közötti egyensúlyt jól állították-e be, elégségesek-e azok a jogi garanciák, melyek az egyházi intézményeket védik, hogy valóban egyházi, elkötelezett intézmények maradhassanak, közösségként mûködhessenek? A Katolikus, a Református és az Evangélikus Egyház, valamint a MAZSIHISZ, eddig példa nélküli módon, közös indítvánnyal fordult az Alkotmánybírósághoz, mivel álláspontjuk szerint az Ebt. korlátozza a vallásszabadságot, és sérti az állam és egyház elválasztott mûködésének alkotmányos elvét.

2.2. A jogbiztonságtól nem elválasztható módon kiszámítható gazdasági viszonyokat várunk. Nem privilégiumokat, de azt, ami a jog alapján jár, azt kiszámítható módon. Nincs az egyház vattába csomagolva, ha mindenkit sújt a recesszió, az infláció stb., ez alól az egyház sem lesz kivétel. Az azonban abszurd, ha néhány év távlatában gyökeresen megváltozhatnak azok a körülmények, amelyek között egy iskola vagy egy emelt szintû szociális otthon (értsd: nem a folyosó végén van a közös WC) mûködtethetõ. Egy-egy ilyen intézmény fenntartása hosszú távú felelõsségvállalás – azaz hosszú távon kiszámítható viszonyoknak kell érvényesülniük. Abszurd, hogy az állam évek óta nem tudja a költségvetési törvényekben korrekt módon megtervezni a közfeladatot átvállaló egyházi intézményeket megilletõ támogatásokat, és így ezek két év késéssel a zárszámadások során kerülnek – vonakodva – rendezésre. A vállalkozók körbetartozása általános gond; az azonban nehezen menthetõ, ha az állam teljesíti késve kötelezettségeit, pl. könyveléstechnikai okokból. Adott viszonyok között az ilyen zökkenõk nemcsak az intézmények mûködtetését veszélyeztetik, de óhatatlanul aláássák a bizalmat is.

Ugyanakkor a szabadság feltételei véleményem szerint mégis elsõdlegesen belsõ feltételek; ez azt is jelenti, hogy kell egyfajta belsõ távolság azoktól a tagadhatatlan körülményektõl, melyek gyakran, úgy tûnhet, kényszerpályát jelentenek. A jogi feltételrendszer gyakran magával hoz kényszereket, döntési helyzeteket, melyekben ideális döntés nem hozható – a rendszerváltozás óta eltelt évek sok ilyen helyzetet hoztak: elég a közfeladat-átvállalás vagy, ami ehhez kapcsolódik, az egyházi ingatlanok és a finanszírozás kérdéseire gondolnunk.

Sajátos módon a hitélet támogatásának kérdésénél is több vitát váltottak ki az elmúlt években a közfeladat-átvállalás támogatásának kérdései. A felmerülõ problémák talán három, egymástól elkülöníthetõ csoportba sorolhatók: egyrészt viták merültek fel bizonyos támogatási jogcímek vonatkozásában, másrészt elszámolási zavarok alakultak ki, harmadrészt több esetben technikai problémák mutatkoztak a támogatások folyósítása során. (1) Az elsõ problémakört jogcímek évrõl évre változó sora jelenti, melyek kapcsán a közfeladat-átvállalás normatíváiból olyan módon választanak le a költségvetési törvények, hogy a korábbi támogatások egy része az egyházi fenntartókat már nem illeti meg. Így a „települési típusú normatívákból” (többcélú kistérségi társulási normatíva, intézményi társulások normatívája) az egyházi fenntartók nem részesülnek. (2) Az elszámolási típusú vitákra szemléletes példa lehet a 2004. év zárszámadásáról szóló törvénnyel kapcsolatos kötélhúzás. A Pénzügyminisztérium adatai szerint az intézményfenntartó egyházak javára a 2004. évi támogatásból 1 milliárd 917,3 millió forint hátralékot kellett rendeznie a zárszámadási törvénynek. A törvényjavaslat ezzel szemben 112 millió forintot terjesztett elõ. Az Országgyûlés Költségvetési és Pénzügyi Bizottságának módosító javaslata 912 millió forintra változtatta az összeget, ami ebben a formában került be a törvénybe. Végül az egyházak határozott hangú, közös fellépése nyomán került rendezésre az állami tartozás. Az, hogy az elõzetesen becsült, a költségvetés által megelõlegezett összeg és a helyi önkormányzatok tényleges ráfordítása alapján számított összeg között ilyen léptékû különbség jön létre, önmagában is elgondolkodtató, azonban még inkább az, ha az állam vonakodik tartozását rendezni, és az érdemi tárgyalásoktól is elzárkózik. (3) A viták harmadik, pénzügytechnikainak nevezhetõ része a különbözõ támogatások utalásának csúszásával kapcsolatos. Így a keresztény történelmi egyházak 2005. június 17-én közös nyilatkozatban fejezték ki felháborodásukat, hogy a szociális intézményeik fenntartásához szükséges normatívát ebben az évben már másodszor nem utalja át az Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlõségi Minisztérium. Az államháztartás helyzetének kedvezõtlen alakulása az elmúlt években több esetben okozott hasonló problémát, azonban nem állítható, hogy tudatos, célzottan az egyházi fenntartókat ellehetetlenítõ kormányzati magatartásról lenne szó. Ugyanakkor számos intézmény – és bennük jelentõs számú ellátott – kerülhet nehéz és méltatlan helyzetbe akár csak könyveléstechnikai okokból is.

3. Törvényi keret – üzleti tartalom

Arra, hogy egy törvény tartalma hogyan változhat meg néhány év leforgása alatt, anélkül, hogy a törvény szövegében lényeges módosulás legyen, jó példa lehet a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezése. Az ingatlanrendezés egész folyamatát a funkcionalitás elve határozza meg: az egyházak azért kapnak vissza ingatlanokat, hogy azokat a törvényhozó által értékelt célnak megfelelõen használják; az ingatlanok és a vallásszabadság közötti kapcsolat alapozta meg azt, hogy más károsultaktól eltérõ szabályokat alkosson a törvényhozó (más kérdés, hogy az ingatlanokhoz juttatott más szervezetek, pl. a politikai pártok esetén a [jog]folytonosság nem áll meg [olyan szinten], mint az egyházaknál). Az egyházak nem igényelhettek adott vagy tervezett tevékenységükhöz ingatlant, hanem – a törvény logikája alapján – csak egykori ingatlanaikra nyújthattak be igénylést. A törvény nem kínál megoldást az olyan helyzetekre, ahol például egy városban vagy városrészben korábban nem volt egyházi iskola, most azonban igény mutatkozik rá. Mivel az igénybejelentés lehetõsége egyszeri, jogvesztõ lehetõség volt, hogy az egyházaknak adott körülményeik között kellett mûködési feltételeiket hosszú távon befolyásoló döntéseket hozni: mely volt ingatlanaik visszavételét és funkcióval történõ megtöltését vállalják fel. Nyilván aggálytalan, ha egy egyházi jogi személy visszaszerzett tulajdonát az eredetileg megjelölttõl eltérõ, azonban a törvény által szintén preferált célra használja: például a hitéleti célt kulturális, az oktatásit szociális cél váltja fel.

A törvény eredetileg kivételes lehetõségként tartalmazta azt, hogy az egyház részére kivételesen ingatlanvásárlásra, épületlétesítésre pénzbeli kártalanítást is lehet adni az igényelt ingatlan helyett. Ahogy az ingatlanrendezéssel kapcsolatos gondok sokasodtak – mindenekelõtt az elégtelen költségvetési fedezet miatt –, az egyházak egyre gyakrabban éltek ezzel a lehetõséggel a leromlott állagú épületek természetbeli átvétele helyett. Az Apostoli Szentszékkel 1997. június 20-án aláírt Megállapodás, a fent említettek szerint, a nyitott katolikus igényeket mintegy megfelezte: míg az igények felérõl az egyház a járadék fejében lemondott, a Megállapodás a járadékalapba be nem vont ingatlanok évenkénti egyenletes, értékarányos tulajdonba adását ígérte. Utóbb azonban ismét jelentkeztek a korábbi nehézségek, és az egyház az évrõl évre rendezésre váró ingatlanok egyre nagyobb része helyett mégis kártalanítást kért az ingatlan helyett. A rendelkezésre álló költségvetési források elégtelen volta azt eredményezte, hogy az igények között újabb és újabb rangsorokat kell fölállítani, a jogosultakat szinte állandó bizonytalanságban tartva: mikor jutnak hozzá elismert követelésükhöz. Így született 2005-ben kormánydöntés arról, hogy az egyházak lehetõséget kapnak arra, hogy felgyorsítsák egykori ingatlanjaik tulajdonjogának rendezését, ha követelésüket eladják egy banknak. A jogosultak (egyházmegyék, szerzetesrendek, illetve a különbözõ felekezetek) eltérõen fogadták az új lehetõséget. A jogosultak oldaláról ugyanakkor érthetõ az érdeklõdés: további öt év bizonytalanság helyett most hozzájuthatnak fontos fejlesztési forrásokhoz: az államtól járó, esetleg csak 2011-ben kifizetésre kerülõ kártalanítás helyett a hitelezõ bank azonnal fizet. A banki érdek nem szorul magyarázatra, az állam nyeresége azonban váratlan szempontból is jelentkezhet: mivel a kártalanítás aktualizált értéken történik, a korábbi elszámolás nemcsak az ügyek lezárását teszi lehetõvé, de az ingatlanok jövõbeli értéknövekedését is megelõzi. A törvényalkotó azonban 1991-ben minden bizonnyal álmában sem gondolt ilyen megoldásokra – ahogy korábban a járadékrendszer is a dolgok menetében (akadozásában) született (kényszer)megoldás volt.

4. A szabadság szintjei

Míg korábban az állam–egyház viszonyt szinte kizárólag a kormányzat határozta meg, az egyház kapcsolódási lehetõségei mára olyan módon differenciálódnak, amely önmagában is új helyzetet teremt. A kormány és az egyházak közötti viszony mellett önálló szintként jelenik meg az egyházak jelenléte, értékeik és szempontjaik megjelenítése az európai térben. Önálló szint a helyi önkormányzatok és a helyi egyházak kapcsolatrendszere, valamint önálló szintet jelenthet az is, ahogy egyházi intézmények kapcsolataikat más (köz)intézményekkel alakítják. Bár egyrészt az alkotmányos alapok, másrészt az egyházak identitása a viszonyrendszer minden szintjét áthatják, az egyes szinteken sajátos, önálló mozgásterek is nyílnak. Mind a tágabb – legalább európai – térben való gondolkodást, mind a helyi lehetõségeket tanulnunk kell. Számtalan példáját látjuk annak, ahogy helyi közösségek autonóm módon rendezik viszonyaikat és ennek (nyilván alkotmányos határok között) indokolt minél nagyobb teret engedni. Helyi önkormányzat és egyház együttmûködhet templomépítéstõl és felújítástól kezdve a felekezeti temetõfenntartóval kötött közszolgáltatási megállapodásig. Nem biztos, hogy az iskolai hitoktatásra ugyanazon szabályokat, illetve gyakorlatot kell érvényesíteni Budapesten és Püspökhatvanban. Települési önkormányzatok nyilván nem tesznek hitvallást, inkább kulturális kötõdéseket fejeznek ki azzal, ahogy intézményeiket elnevezik (pl. a dunaújvárosi kórházat Szent Pantaleonról, a salgótarjánit Szent Lázárról), ahogy a helyi ünnepekbe (falunap vagy a 4-es metró fúrópajzsának beindítása) egyháziakat bevonnak, azonban e gesztusok mindenképpen figyelmet érdemelnek.

5. A szabadság építése – az állam szerepe

Rajtunk áll, hogy a megszerzett – talán túl olcsón kapott? – szabadsággal milyen módon élünk. Sok tehetetlenség, külsõ és belsõ akadály mellett az élet és a munka lehetõsége több szinten feladat és kérdés, a helyi közösségek megerõsítése az egyházi intézmények identitásának tisztulása, mûködésük stabilizálódása egzisztenciális érdek – a külsõ feltételek kiszámíthatósága e téren nagyon sokat jelentene.

Az állam szerepe abban, hogy az egyház talpra álljon, megfogalmazza magát, mint nép és kultúra, másodlagos. Segíteni ebben nem tud – ártani viszont igen, sajátosan akkor, amikor segíteni akarna.

6. Értékeink

Egy-egy ország állami egyházjoga jellemzõen történelmi kompromisszum eredménye, melynek bolygatását, ha mód van rá, kerülik a demokratikus társadalmak. Sokféle modell lehetséges: a franciák – keresztény hívõk és laicisták – többsége (talán a muzulmánok és az új vallási mozgalmak követõi kevésbé) megfelelõnek tartja azt a jogi keretet, mely az 1905-ben meghozott szeparációs törvény óta kialakult – a franciák többsége mára a nemzeti identitás részének tekinti az állam laicitását. Elzász-Lotaringiában többnyire megfelelõnek tartják azt a keretet, amely a Napóleon által 1801-ben kötött konkordátum nyomán kialakult. Németországban a II. világháború után a parlamenti tanács jobbnak látta nem bolygatni a Weimari Birodalmi Alkotmány egyházügyi rendelkezéseit – ezeket 1949-ben egyszerûen beemelték a Bonni Alaptörvénybe. Nem kérdés, hogy a Birodalommal a rossz emlékû 1933-ban kötött konkordátum vagy a térképrõl idõközben eltûnt Poroszországgal 1929-ben kötött konkordátum az utódállamokat köti.

17 évvel az új magyar állami egyházjog alaptörvényének megszületése és tíz évvel a legutóbbi jelentõs, átfogóbb, egyházakra vonatkozó törvényalkotás után újabb és újabb modellek keresése helyett érdemes nekünk is tisztáznunk, melyek azok az elvek, amelyek olyan értékekké váltak, hogy azokhoz mint a magyar állami egyházjog sajátosságaihoz ragaszkodnunk érdemes. Nem a modellkeresés idejét éljük, le kell számolnunk azzal a hozzáállással, amely túl könnyelmûen nyúl a jogi keretek megváltoztatásának eszközéhez, eseti igények alapján rögtön újraírna törvényeket, ahelyett, hogy betartásukat megbecsülné, és számon kérné magán is, akkor is, ha ez éppen kellemetlennek tûnik. Lehet, hogy ha Magyarországon is több idõ lett volna új törvényi keretek kidolgozására (Csehországban 2002-ben, Szlovéniában és Romániában 2006-ban született meg az új vallásügyi törvény), némileg másként alakultak volna a szabályok. Finomítandó részletek természetesen mindig vannak, a rendszer értékeit azonban fel kell tárnunk és meg kell becsülnünk.

A rendszerváltozás óta viszont a magyar állami egyházjog intézményei kialakultak, és alapelvei megfogalmazhatóak; nem a modellkeresés korszakát éljük. Az új normák viszonylag hamar kialakultak, és a kialakult joganyag meglepõen koherens rendszert alkot. A fogalmi tisztázásban meghatározó szerepet játszott az Alkotmánybíróság, különösen a vallásszabadsággal kapcsolatban 1993-ban meghozott, három meghatározó határozatával. Az új magyar állami egyházjog legfontosabb (és egyben leggyakrabban félreértett) elve az állam világnézeti semlegessége. E semlegesség egyfelõl azt jelenti, hogy nem azonosulhat semmilyen világnézettel, másfelõl pedig kerülnie kell az intézményes összefonódást a világnézetet hordozó szervezetekkel, így például az egyházakkal. Az állam világnézeti semlegességébõl tehát szükségszerûen következik az állam és az egyház elválasztása, melyet az alkotmány külön rögzít. Az állam világnézeti semlegessége azonban nem jelent közömbösséget: a semleges állam nem értékmentes állam, nem „légüres térben” él. Az állam, mely meghatározott történelmi környezetben, meghatározott közösség szervezettségének bizonyos formája, nem szakadhat és nem tekinthet el az adott, õt körülvevõ és hordozó értékfeltevésektõl. Ennek során – az azonosulástól tartózkodva – nem kell tartania attól, hogy elismerésben és támogatásban részesítse az értékhordozó közösségeket és intézményeket. Ha a világnézeti kérdésekben közömbös állam a semlegességen túlmenve nem venne tudomást polgárai életének vallási vonatkozásairól, igényeirõl, ezzel az ilyen igényekkel nem rendelkezõket óhatatlanul privilegizált helyzetbe hozná. A semlegesség magyar alkotmányjogi értelme alapján azonban a pozitív és a negatív vallásszabadság egymással egyenrangú, azaz egyik sem tekinthetõ alapesetnek, melyhez képest a másik kivételt képezne.

Az új magyar állami egyházjog jellegzetessége a nagyfokú individualizmus – másként megfogalmazva a személy tisztelete. Míg a nyugati jogrendszerekben gyakoriak az egyes felekezetek számára biztosított sajátos jogok, e megoldások nálunk – részben az állam világnézeti semlegességének szigorú értelmezése nyomán – ismeretlenek. A magyar állami egyházjog súlypontja az egyén szabadságán van. Ezt alátámasztják a rigorózus adatvédelmi rendelkezések és a jogok személyre szabott biztosítása: az akkomodáció mindig az egyén meggyõzõdését, és nem egy adott vallási közösséghez tartozását veszi alapul.

A vallási-világnézeti kérdésekben semleges állam a vallásszabadság mértékében nem tehet különbséget, a vallási közösségek egyéb jogai tekintetében azonban igen. A különbségtétel alapja csak az adott közösség döntése, vagy a közösség vallási jellegével össze nem függõ, külsõ, társadalmi elem lehet, mely a különbségtétel szempontjából releváns. Minél közelebb van az adott jog az egyén szintjéhez, annál kisebb az elfogadható különbségek mértéke. Az egyházak egymástól eltérõ jogi kezelésének nemzetközi jogilag általánosan elfogadott eleme az Apostoli Szentszék nemzetközi jogalanyisága, s ennek nyomán a Katolikus Egyház sajátos kezelése.

A magyar állami egyházjog forrásai döntõen állami jogforrások. Ugyanakkor az olyan megállapodások szerepe, melyek az állam és egyházak között létrejönnek, egész Európában növekszik. A vallásszabadságot tiszteletben tartó államnak adottságként kell elfogadnia a Katolikus Egyház sajátos struktúráját, így azt, hogy a Magyar Katolikus Egyházzal számos kérdésben csak az Apostoli Szentszék útján tud érintkezni. Ugyanakkor belsõ alkotmányjogi okokból az államnak a különbözõ egyházak számára azonos jogokat kell biztosítania, legalábbis csak tényleges társadalmi szerepük szerint tehet közöttük különbséget. Így azt, amit a Katolikus Egyház számára az állam megállapodásban (különösen a finanszírozási kérdéseket rendezõ, 1997-ben kötött megállapodásban) vállalt, más vallási közösségek számára is megadni köteles. Ezzel a megállapodás nemcsak más felekezetekkel kötött megállapodások számára szolgált modellként, hanem kihat a magyar állami egyházjog egészére, valamennyi vallásfelekezetre. Tartalmilag a megállapodás a járadékkonstrukción és az egyházi 1%-on túl nem sok új elemet vitt az akkor hatályos jogba, azonban léte önmagában stabilizáló tényezõ. Az elmúlt évtized is mutatja, hogy a jogállamiság kultúrája, mely még ma sem magától értetõdõ, rászorul arra, hogy a jogokat garanciák vegyék körül. A megállapodás nemcsak egy egyház, hanem a vallásszabadság lényeges garanciájává is vált.

7. Összefoglalás: a modell adott

Állam és egyház viszonya minden európai országban sajátos – olykor régiónként is eltérõ – modellek szerint alakult. Így ma is vannak európai országok, ahol fennmaradt az államegyháziság (Anglia, Skócia, Norvégia, Görögország), míg másutt laicista, éles szeparáció jött létre (mindenekelõtt Franciaországban). E két modell között helyezhetõ el a „kapcsolódó” modell (mely leginkább Németországra jellemzõ, ahol nincs államegyház, azonban éles elválasztás sem), illetve az „együttmûködõ elválasztás” modellje (eltérõ hangsúlyokkal Olaszország és Spanyolország ekként leírható modellt alakított ki, mely a laicista szeparációval szemben számos közös ügyben együttmûködik az egyházakkal). Közép-Kelet-Európa rendszerváltoztató országai közül sehol sem alakult ki államegyháziság (legfeljebb egyes ortodox hagyományú államokban voltak ilyen törekvések), de a laicista elválasztási modell sem szolgált mintaként a térségben. Az elválasztás magyarországi értelmezése és gyakorlata szigorúbb, mint a régió legtöbb országában, melyek több ponton német mintára a „kapcsolódó” modell jogintézményeit honosították meg. Az új magyar állami egyházjog az együttmûködõ elválasztás modelljéhez sorolható. Az államegyházi megoldások éppen úgy idegenek e modelltõl, mint a radikális szeparáció egyházellenessége, mely az együttmûködést kizárva, a világnézeti semlegességen túlmenve közömbös a vallási jelenség iránt.

A modellt tehát nem kell keresnünk, mert – ha hangsúlyeltolódásokkal is – 17 éve adott. Feltárnunk, lehetõségeit kibontakoztatnunk kell: élni a szabadságot. A felmerülõ, szabályozást igénylõ kérdések nem a rendszer alapjait érintik – ellenkezõleg: az alapelvekre való következetes hivatkozással a felmerülõ kérdések is megválaszolhatóak lennének. Ugyanakkor egyházakra vonatkozó joganyagának alakulása azzal is szembesít, hogy éppen a liberális demokrácia egyik alapértéke, a jogbiztonság nem érvényesül maradéktalanul. Szerzõdések, egyszer már rögzített alkotmányos elvek ismételt megkérdõjelezése az alkotmányos kultúra hiányának riasztó jele.

* A magyar Pax Romana 49. kongresszusán, 2007. április 12-én elhangzott elõadás szerkesztett és átdolgozott szövege.

AHHOZ, HOGY IGAZSÁGOSABB LEGYEN,
FRANCIAORSZÁGNAK KELLENE . . . II.

    A Franciaországi Szociális Hetek 81. ülése (2006. november 24–26.) 12 tételbõl álló javaslatot fogatott el. Az elsõ hat tételt idei elsõ számunkban ismertettük (56–59. lap); most a dokumentum második részének fordítását adjuk.

    Olvashatjuk ezt az írást úgy is, mint Magyarországról (és az Egyesült Európáról) szóló elmélkedést. (Nagy Ferenc)

    7. Kötelezõ polgári szolgálattal megerõsíteni
a társadalmi egybeforrottságot

    Kötelezõ polgári szolgálat hozzájárulhat a társadalmi egybeforrottság megerõsítéséhez.

    A katonai szolgálattal Franciaország elveszítette a társadalmi keveredés egy jelentõs tényezõjét, a felnõtt korba és a kollektív életbe történõ átmenet rítusát, beavatást a modern élet nélkülözhetetlen ismereteibe. Nincs arról szó, hogy visszatérjünk hozzá; hanem ifjúságunk egy részének jelenlegi helyzete széles körû reformot tesz kívánatossá, hogy beavatást kínáljunk neki abba a világba, amely vár reá.

    Ez a polgári szolgálat mindenkinek szükségszerûen lehetõséget kínálna ahhoz, hogy belemerüljön a nemzeti olvasztótégelybe, hogy alapvetõ ismereteket pótoljon be, és hogy segítse felfedezni az állampolgárság konkrét követelményeit. Mindezen fiataloknak – fiúknak és lányoknak – képessé kellene válniuk arra, hogy minimális képzési idõ után néhány hónapot dolgozzanak köz- vagy társadalmi szolgálatokban (küzdelem tûzvészek ellen, útbiztonság, segélynyújtás, idõs személyek támogatása, segítség hátrányos helyzetûeknek vagy írástudatlan gyermekeknek, erdõk, fürdõhelyek vagy turistautak karbantartása, stb.). Keresni kellene a nemzetközi nyitottság dimenzióját. Megkísérelhetnénk az európai keretben vagy nemzetközi megállapodások révén, hogy felkínáljuk együttmûködéses emberbaráti szerepvállalások külföldön történõ megtapasztalását olyan fiataloknak, akiknek nemigen nyílik alkalmuk arra, hogy a határokat átlépjék. Miért ne próbálnánk valamennyi fiatalnak megkönnyíteni azt a nagyszerû tapasztalatot, amelyet fiatal értelmiségieknek felkínál az Erasmus-program? [Zárójelben röviden meg kellene mondani, hogy ez mit jelent.]

    E tervnek széles körû összehangolás tárgyaként kellene szerepelnie, a tárgyalást pedig gyorsan a szükséges törvényhozói folytatásnak követnie. Szakaszossági szabályoknak kellene csökkenteniük a képzési ciklusok félbeszakadásának kockázatát. Annak nehézsége, hogy egy mintegy hétszázezer fiatalt érintõ tervezetet megalkossunk, nem igazolhatja azt, hogy már a gondolatot félretegyük; igaz ugyan, hogy egymagában nem lehet elégséges ahhoz, hogy újra megteremtse társadalmi egybeforrottságunkat, viszont ahhoz hozzájárulhat. Egész Franciaországnak be kellene vetnie magát. Még azt is elképzelhetnénk, hogy bekapcsolunk fiatal nyugdíjasokat; jelentõs hozzájárulással szolgálhatnának az oktatói, kísérési és szervezései szerepekhez. Értékes lenne az a nemzedék, amely mindebbõl származhatna.

8. Elõkészíteni a minket követõ nemzedék jövõjét, nem
pedig a mai problémák terhét áthárítani rá az eladósodással

    Az adósság növekedése folytán a fiatalok fogják fizetni azokat a deficiteket, amelyeket ma felhalmozunk. Holnap majd közvetlenül õk hordozzák a mi szélsõséges költekezéseink terhét. Máris a tartozás fizetése lett az állami költségvetés második tétele, rögtön a nevelés után; a jövedelmi adó egyenértéke erre megy el.

    Elfogadhatatlan tehát nem csupán az, hogy továbbra is eladósodunk az utóbbi huszonöt év ütemében, hanem maga az is, hogy a tartozást a jelenlegi szintjén tartjuk, holott el kellene kezdenünk a csökkentését. Nem csupán azért, mert országos pénzügyeink valódi bizonytalanság helyzetében leledzenek, hanem az utánunk következõk iránti igazságosság gondjától indítva is kérnünk kell azokat, akik Franciaország kormányzására készülnek: ne csupán hozzák egyensúlyi helyzetbe a legközelebbi ötéves idõszak befejezése elõtt állami, társadalombiztosítási és a helyi közösségeket illetõ pénzügyeinket, hanem fõképpen teremtsenek mozgási lehetõségeket a következõ témák finanszírozására:

    – javítani mindenkinek a szakmai életre való felkészítését, és országunkat besegíteni „a szaktudás gazdasági rendjébe”, amely a XXI. század jellemzõje;

    – megerõsíteni a társadalmi egybeforrottságot, és szükséges erõfeszítéseket tenni a gettóképzõdés ellen és a szociális lakásrendszer érdekében;

    – betartani a harmadik világ fejlesztésére adott „becsületszavunkat”, nevezetesen az összefogásos fejlesztés mûveleteit bevándoroltjaink származási országaiban.

    Mindez államreformot kíván, melyet mind ez ideig halogattunk; ez pedig magába foglalja minden olyan állami kiadás elhagyását, amely többé már nem feltétlenül szükséges.

    Igen nehéz lesz ez a feladat. Arról lesz szó, hogy szakítsunk sok olyan megszokással és könnyebbséggel vagy látszólag kisebb és jól megindokolt elõnnyel, amelyekhez személyesen talán ragaszkodunk. Csakis akkor, ha sok állampolgár elfogadja azokat az áldozatokat, amelyeket ezek a reformok magukkal hoznak, országunk csakis akkor haladhat tartósan a több igazságosság felé.

    9. Hozzájárulni a társadalmi egybeforrottság
Európájának megalkotásához

    Az Európai Uniótól azt várjuk, hogy egyensúlyt állítson helyre a versenyképesség és a növekedés követelményei meg a társadalmi egybeforrottság és igazságosság követelményei között. Ez utóbbiak önmagukban értékeket alkotnak, amelyek velejárnak az európai önazonossággal. E célból, Franciaország és a többi tagállam kezdeményezésére, a jelenlegi politikáknak a következõket kellene tenniük:

    a) Megalkotni minimális szabályok közös foglalatát, hogy az európai munkapiac jobb mûködését biztosítsák

    Azokat az irányelveket, amelyek a munkások jogainak közös foglalatát alkotják, korszerûsíteni kellene a szociális partnerek kiváltságainak tiszteletben tartásával, hogy számoljunk a munkaszerzõdés formáinak tíz év óta megtett fejlõdésével.

    E jogok foglalatát ki kell egészíteni, hogy megelõzzük a társadalmi dömping kockázatát. Minimum kereset európai normájának létrehozása különösen szükséges.

    b) Biztosítani a közérdekû alapszolgáltatásokhoz való hozzáférést

    A minõségi szolgáltatásokhoz való hozzáférést – ilyenek különösen azon szociális szolgáltatások, amelyek nélkülözhetetlenek a tevékenységben való segítséghez vagy fennmaradáshoz –, amelyek megszervezése az államokra hárul, védeni kell a versenyrõl és a belföldi piacról, valamint a nemzetközi kereskedelmi értékesítésekrõl szóló európai törvényhozások keretében.

    A közösségi költségvetésnek a szerkezeti pénzalapokra történõ anyagi ráfordítását a 27-ek Európájában újra át kell értékelni abból a célból, hogy felgyorsuljon a legszegényebb vidékek haladása, és növekedjék az olyan övezeteknek és vidékeknek szánt támogatás, amelyek a legnagyobb nehézségekkel szembesülnek munkanélküliség és beilleszkedés vonalán. Autonóm európai ellenõrzõ kirendeltséget kellene létesíteni, hogy biztosítsák az áttetszõséget a közösségi alapok kiutalásában és felhasználásában.

    c) Megerõsíteni a szociális Európa intézményi képességét

    Ezeket a változásokat – és a további szociális intézkedéseket – minõsített többséggel kellene megszavazni. Amelyek közülük a legfontosabbak, azokat bele kellene foglalni olyan szociális jegyzõkönyvbe, amelyet csatolnak az alkotmányos szerzõdés tervezetéhez.

    10. Méltón fogadni a bevándorlókat

    „Franciaország nem képes fogadni a világ egész nyomorúságát, de tudnia kell hûségesen kivenni belõle a részét.” Ne csonkítsuk meg egy volt miniszterelnökünknek ezt a híres mondását! Melyik ennek a nyomorúságnak az a „része”, amelyet igazságos dolog fogadnia olyan országnak, mint a miénk? Egyedül az, amelyet szükségeink és érdekeink függvényében választunk? Bármennyire jogos az ilyen elfogultság, azt gondoljuk, hogy csupán az érdekek nem jelenthetik bevándorlási politikánk végsõ kritériumát. Számításba kell venni bizonyos jogokat, mert a személyek méltóságáról van szó. Közülük hármat emelünk ki:

    – kinek-kinek joga ahhoz, hogy családban éljen. A családok „átcsoportosítására” irányuló egyetlen rendszabály sem törvényes, ha konkrétan oda vezet, hogy lehetetlenné teszi ezt a jogot.

    – kinek-kinek joga ahhoz, hogy félelem nélkül, bujkálás nélkül éljen. Igazságos lenne tehát tartózkodást adni az olyan idegeneknek, akik öt éven át francia földön éltek.

    – menedékjog minden olyan személynek, akit saját országában üldöznek etnikai, politikai vagy vallási okok miatt. Igazságos lenne megszüntetni azokat a rendszabályokat, amelyek – azzal a törvényes céllal, hogy elkerüljük a menedékjogi eljárások kijátszását – ezekben az utóbbi években sok igazi menedékjog-kérelmezõtõl elvették magát azt a lehetõséget, hogy ennek a jognak érvényt szerezzen.

    Egyébként úgy véljük, hogy az idegenek jobb beilleszkedése érdekében azoknak, akik tíz évet éltek Franciaországban, ama joguk elismerésében kellene részesülniük, hogy szavazhatnak a községi és a járási választásokon.

    11. Segélynyújtási politikánk elsõbbségének megtenni a kivándorlási afrikai országok fejlõdésében való együttmûködésünket (co-développement: összefogásos fejlesztés)

    Olyan ország számára, amely bevándorló munkásokat fogad, az összefogásos fejlesztés abban áll, hogy sietteti azok eredendõ országának fejlõdését, hogy megtalálják otthon a helyzet javulásának esélyeit saját maguk, az otthon maradottak és azok gyermekei számára.

    A szóban forgó együttmûködés igyekszik fejleszteni a más országok termelõi szektorát új befektetésekkel, amelyek igazodnak a helyi lehetõségekhez. Számolva ezen országok szegénységével, finanszírozásuk legtöbbször adományozással valósul meg. De nem minden egyedül finanszírozás dolga. Infrastrukturális beruházásokon túlmenõen kellenek helyi képzési erõfeszítések is: káderek, technikusok, minõsített munkaerõk képzése . . . továbbá nagyszámú mikrotervek; mindezt lehetõvé teszi olyan törvényhozó, szabályozó és közigazgatási keret, amely kedvez a vállalkozásnak; ennek megszervezése a helyi kormányra tartozik.

    Franciaországnak ezen a téren meg kellene sokszoroznia próbálkozásait. Ezek támaszkodhatnának egyfelõl a bevándorolt munkások Franciaországban e téren már tevékeny szervezeteinek munkájára, másfelõl francia és afrikai városok testvéri kapcsolataira. Elkötelezõdéseink szívesen fogadott alkalmazása lenne ez: az együttmûködés hagyományos formáit felváltaná egy sokdimenziós partnerség, amely a polgári társadalmat társítaná a fejlesztéspolitikákkal.

    Igen nagy a feladat nehézsége. Mégis alkalom nyílik itt arra, hogy a fejlõdéshez nyújtott segélyünk mértékét felemeljük a hazai bruttó termelés (GPD) 0,5 százalékáról 0,7 százalékára, és egyben eldöntsük azt, hogy az ezen 0,2 százalékos növekedésnek megfelelõ összegeket elsõdlegesen az összefogásos fejlesztésre kiszemelt országokban fektetjük be.

    Gyakran felidézik egy új, Afrikára irányuló Marshall-terv utópiáját. Ennek a politikának, amely az összefogásos fejlesztés ösztönzésére irányul, meglenne az az elõnye, hogy konkrét és megvalósítható utópiát alkotna, amelynek létrehozását ellenõrizni kellene a kötelezettségeink megtartásának szentelt évi konferencia alkalmával.

    12. Megtartani a szegény országok felé vállalt
pénzügyi elkötelezõdéseket

    Minden országnak elsõ kötelessége az, hogy biztosítsa magának az adott szó tiszteletben tartását minden olyan területen, ahol a legszegényebbekre irányuló közösségvállalás forog kockán. Ezeket az elkötelezõdéseket úgy kellene tekinteni, mint az állam adósságait, és rendezésüknek ugyanazt a költségvetési elsõbbséget kellene élveznie, mint az országos deficitek törlesztésére felvett kölcsönöknek. Annak biztosítására,, hogy kötelezettségeinket megtartjuk, el kellene határozni, hogy évenként egyszer, a parlament képviselõinak és a civil társadalom képviselõinek jelenlétében, nyilvános nemzeti konferenciát tartanak abból a célból, hogy – a civil társadalommal együtt kidolgozott mutatók (indikátorok) segítségével – felmérjék Franciaország valós erõfeszítését. A mutatók lehetnének a következõk:

    a) Haladás a kitûzött cél felé a fejlesztésre elõirányzott állami segély vonalán (a hazai bruttó termelés 0,7 %-a 2012-ben; 2005-ben 0,47 százalék volt).

    b) Haladás azon elkötelezettségek megvalósításában, amelyeket a szegény országok tartozásának csökkentésére vállaltunk.

    c) Franciaország hozzájárulása a szegénység visszaszorítására vállalt célok, az évezred nyolc fejlesztési célkitûzése mindegyikének munkába vételéhez.

    d) A tartozáscsökkentési mûveleteknek és az állami fejlesztési segély erõfeszítéseinek egymást kiegészítése.

    e) Haladás olyan irányba, hogy csökkentsék a fejlõdésben lévõ országok kivitelével szembeni vámakadályokat.

    f) Rendszabályok a fegyverkivitel ellenõrzésére és visszaszorítására a legingatagabb vidékek és különösen Afrika felé.

    g) Rendszabályok a többoldalú intézmények támogatására és cselekvési lehetõségeik javítására.

    h) Rendelkezések a fejlõdésben lévõ országoknak a többoldalú szervezetekben való képviseletének javítására.

    i) Rendszabályok, amelyeket fõként az információ terén foganatosítanak azért, hogy könnyítsék a nemzetközi együttmûködés „honpolgári” felvállalását.

    j) Összefogásos fejlesztési politikák megvalósítása a kivándorlásos afrikai országokban.

    Az évi konferencia lehetõvé tenné, hogy idõben és pontossággal kijavítsuk a mozgási pályákat, ha bebizonyosodna, hogy a kitûzött céloktól eltérnek.

    Az igazságosság követelményét helyezni
a polgárjogok szívébe

    Tizenkét indítványt fogadtunk el egy igazságosabb Franciaország javára. Számos más kezdeményezésre is szükség lesz. Ezek azonban nem lehetnek elegendõk. Hogy az igazságosság valóságosan haladást tegyen, többre van szükség. Az kell, hogy ez a követelmény megváltoztassa a szívünket és az értelmünket, és behatoljon honpolgári elkötelezõdéseink mélyére. Így majd erõteljes hangsúlyt kapnak:

    – „Igazságosságra kiéhezett” honpolgárok

    Az igazságosság az államoknak, a megválasztottaknak és a nemzetközi intézményeknek nem egyedülálló ügye. A honpolgárnak, annak, aki polgárjoggal rendelkezik, mindenekelõtt polgári kötelessége van: köteles itt és most segíteni az igazságtalanság egy adott áldozatán, akivel ma találkozik; köteles a legváltozatosabb formákban bevetni magát: egy nem kormányzati szervezetben a szegény országok tartós fejlõdése érdekében; azzal, hogy vállalatot hoz létre, amely gazdagság és társadalmi kapcsolat forrása; azzal, hogy szakszervezetbe tömörül, hogy vállalja ipari tanulók szakmai felelõsségét; stb.

    – Jogaiba visszahelyezett politika résztvevõi gyakorlása

    Ki kell szakadnunk honpolgári életünkben valamiféle tehetetlenségérzésbõl, és hozzájárulnunk ahhoz, hogy feltöltsük az árkokat, amelyek a „politikusi osztálytól” elkülönítenek. A megoldás a politikai elkötelezõdés megújításában rejlik: helyi szinten, a közbülsõ testületekben vagy a politikai pártokban. Arra szólít, hogy értékesítsük a társulati önkéntességet, hogy váljunk társadalmunk életének kezdeményezõ résztvevõivé valamennyi – kulturális, nevelõi, társas és politikai – arculata szerint, hogy szõjük a társadalmi egybeforrottságot, hogy javasoljunk újításokat, és fogadjuk el azok értékelését, stb.

    – Testvériesebb társadalom

    „Cselekedjenek az egyes emberek a többiek felé a testvériesség szellemében.” Az ember jogainak egyetemes deklarációja (1948. december 10.) elsõ szakaszának ezek a szavai összefoglalják minden emberi társadalom alapvetõ törvényét és az evangélium központi parancsát. A szabadság és az egyenlõség a törvénytõl függhetnek, attól kell függeniük; a testvériséget viszont élnünk kell. Arra hív, hogy összpontosuljunk a másikra, hogy találkozzunk egymással túl minden korláton, hogy másként fogyasszunk, takarékoskodjunk és intézzük beruházásainkat.

    Rajtunk áll, hogy Franciaországot megtegyük a testvériség országának.