|
RÓMA ÉS EURÓPA
Vatikáni Rádió
XVI. BENEDEK TÖRTÉNELMI (2006. nov. 28–dec. 1.) Hála Istennek, XVI. Benedek történelmi törökországi látogatása sikerrel járt; a pápa elleni merényletet sem lehetett kizárni, ezért fellélegeztünk, amikor a szentatya épségben visszaérkezett Rómába. A Távlatok karácsonyi számának szerkesztését már lezártuk (csak a programot tudtuk közölni), amikor a látogatás lezajlott. Tekintettel a pápa és az ökumenikus pátriárka találkozásának ökumenikus jelentőségére, most a Vatikáni Rádió adásaiból itt közöljük – egy rövid bevezető után – a pápa és a pátriárka november 30-i beszédét, valamint közös nyilatkozatukat. (Szerk.) November 30-án, Szent András apostol ünnepén érte el csúcspontját XVI. Benedek pápa apostoli látogatása Törökországban, amikor eleget téve I. Bartholomeosz meghívásának, együtt imádkozhattak a keresztények látható egységéért. Jelképes mozzanata volt a csütörtöki napnak a béke jegyében váltott szívélyes ölelés, amely a keleti és nyugati egyház közötti „ökumenikus hidat” jelképezve létrejött a két egyházi vezető között, a délelőtti szent liturgia alkalmából. Az isztambuli Szent György patriarkális templomban került sor helyi idő szerint 9 órától az ortodox szent liturgiára, amelynek emelkedett pillanata volt, amikor XVI. Benedek pápa görögül elimádkozta a miatyánkot. A szent liturgia végén a pápa és a pátriárka a templom második emeleti erkélyéről latin és görög nyelven áldásukat adták az összegyűlt hívekre. Ezt követően a pápa és a pátriárka 14 pontból álló közös nyilatkozatot írt alá. A délután folyamán a szentatya megtekintette a Hagia Sophia, Isteni Bölcsesség templomot, amely 1935 óta múzeumként működik. Az eredeti bazilikát Nagy Konstantin császár fia építtette 360-ban egy pogány templom helyére. A Szent Szófia-bazilika az évszázadok során többször elpusztult, de újjáépítették. 1453-ban, amikor Konstantinápoly ottomán kézre került, mecsetté alakították. Ma az UNESCO-világörökség része, és múzeumként látogatható. VI. Pál és II. János Pál pápák 1967-ben, illetve 1979-ben jártak ott. XVI. Benedek pápát a múzeum igazgatója fogadta, majd a szentatya aláírásával látta el az aranykönyvet. Ezután a pápa rövid látogatást tett a Kék Mecsetnél is. Ez a Hagia Sophiától néhány száz méterre található dzsámi a XVII. században épült, kupolaegyüttesét minaretek veszik körül. Eredeti neve Ahmed dzsámija, amely a kék és fehér növényi motívumokat ábrázoló kerámialapokból álló díszítés miatt Kék Mecset néven ismert. XVI. Benedek pápa csütörtöki programja az isztambuli örmény apostoli patriarkátuson folytatódott, ahol találkozott B. Meszrob pátriárkával. Az örmény pátriárka kenyérrel, sóval, rózsavízzel és füstölővel fogadta az örmény székesegyház bejáratánál a pápát, aki a Szűz Máriának szentelt székesegyházban igeliturgián vett részt. Az örmény pátriárka beszéde és a pápa köszöntése után lelepleztek egy örmény kereszt alakú emléktáblát, amely latinul és örményül a három pápa, VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek látogatását örökíti meg. Csütörtökön este a szentatya találkozott még Juszuf Cetin szír-ortodox metropolitával és Iszak Haleva törökországi főrabbival. XVI. Benedek pápa beszéde Isztambulban, a konstantinápolyi ökumenikus patriarkátus Szent György templomában A konstantinápolyi egyház védőszentje, Szent András apostol ünnepének szent liturgiája az ősegyház és az apostolok korára vezet vissza bennünket. Itt a Szent György patriarkális templomban Péter és András utóda találkozásában ismét megtapasztaljuk a két testvér, Simon Péter és András meghívását és közösségét, és ez a testvéri találkozó kidomborítja a római egyház és a konstantinápolyi egyház kiváltságos kapcsolatát. XVI. Benedek pápa örömmel idézte fel a két testvéregyház kapcsolatainak fejlődését az utóbbi évtizedekben, amelyet 1964-ben VI. Pál pápa és I. Athénagorász pátriárka emlékezetes jeruzsálemi találkozása indított el. „1965. december 7-én a II. vatikáni zsinat záróülésének előestéjén elődeink egyedülálló és feledhetetlen lépést tettek meg . . . eltávolították az egyház emlékezetéből az 1054-es tragikus kiközösítést, és ezzel döntő változás kezdődött meg a két egyház kapcsolatában.” Azóta nagyon sok jelentős lépés történt a kölcsönös közeledésben, amelyből a pápa kiemelte II. János Pál 1979-es konstantinápolyi látogatását és Bartholomeosz pátriárka római látogatásait. „Biztosítalak benneteket, hogy a katolikus egyház készen áll minden dolog megtételére, hogy felülkerekedjünk az akadályokon, és ortodox testvéreinkkel közösen keressük e célból a lelkipásztori együttműködés minél hatékonyabb eszközeit.” A két testvér, Péter és András halászok voltak. Jézus meghívta őket arra, hogy emberhalászok legyenek, és a többi apostollal elküldte őket, hogy tegyenek tanítványává minden népet. A szent testvérekre bízott küldetés még nagyon távol áll attól, hogy megvalósuljon. Ellenkezőleg: ma még sürgetőbb és fontosabb feladat, amely nemcsak azokra a kultúrákra vonatkozik, amelyeket csak felületesen érintett meg az evangéliumi üzenet, hanem a keresztény hagyományban mélyen gyökerező európai kultúrákra is. A szekularizáció ugyanis meggyöngíti, sőt olykor vissza is utasítja a kereszténységet. A valós helyzettel szemben arra szól hivatásunk, hogy a többi keresztény közösséggel karöltve újítsuk meg Európa tudatát saját keresztény gyökereit, hagyományait és értékeit illetően. Ehhez a missziós küldetéshez tartozik a katolikus és az ortodox egyház közötti kötelékek megerősítése. A keresztények közötti megosztottság botrány a világ szemében, és akadálya az evangélium hirdetésének. Csak a keresztények testvéri közösségén keresztül lehet hirdetni Isten szeretetét minden ember iránt. Simon Péter és András meghívása arra szólt, hogy legyenek emberhalászok, ám a két testvér számára ez eltérő formában valósult meg. Emberi törékenysége ellenére Simon a Péter, kőszikla nevet kapta, és reá épült fel az egyház. Életútja Jeruzsálemből Antiochián át Rómába vezetett, és ebből a városból gyakorolta egyetemes felelősségét. Péternek és utódainak egyetemes szolgálata sajnálatos módon eltérő nézetekhez vezetett, amelyet remélhetőleg felülmúlhatunk a nemrég újra elkezdett teológiai párbeszéden keresztül. A szentatya megismételte elődje, II. János Pál pápa felhívását arra, hogy kezdjenek párbeszédet arról, miként lehetne a péteri szolgálatot ma úgy gyakorolni, és a szeretet párbeszédét úgy megvalósítani, hogy az elfogadható legyen mindkét fél számára. „Péter testvére, András is magas megbízatást kapott az Úrtól. Mivel András beszélt görögül, Fülöppel együtt a Jézust kereső görögökhöz kapta megbízatását. A hagyomány szerint nemcsak Kis-Ázsiában, hanem a Fekete-tenger déli partvidékén, tehát éppen ezen a területen és Görögországban is hirdette az evangéliumot, ahol a hagyomány szerint Mestere példájára vértanúságot szenvedett, azon a ferde kereszten, amelyet ma Szent András keresztjeként tisztelünk. András apostol az őskereszténység és a görög kultúra közötti találkozást képviseli, amely különösen Kis-Ázsiában a kappadóciai nagy egyházatyáknak köszönhetően valósulhatott meg, akik oly nagy mértékben gazdagították a liturgiát, a teológiát, a lelkiséget a keleti és a nyugati egyházban egyaránt. Mélységesen hálásak vagyunk azért az örökségért, amely a keresztény üzenet és a hellén kultúra gyümölcsöző találkozásából fakadt, és amely állandó hatást gyakorolt Kelet és Nyugat egyhá- zára egyaránt. A történelem során a római és a konstantinápolyi egyház többször megtapasztalta a földben elhalt mag tanítását. A két egyház együtt tisztel több szent vértanút, akiknek kiontott véréből – Tertullianus szavai szerint – új keresztények magva sarjad.” „Velük együtt osztozunk a reménységben – mondta végül angol nyelven a pápa –, amely arra kötelezi az egyházat, hogy folytassa zarándokútját a világ üldözései és Isten vigasztalása közepette. Az elmúlt évszázad is láthatta a hit bátor tanúit Keleten és Nyugaton egyaránt, és ma is vannak a világ minden részén.” A szentatya végül utalt még arra, hogy a szent liturgiát Aranyszájú Szent János rítusa szerint végezték, amely során titokzatosan jelenvalóvá vált Jézus Krisztus halála és feltámadása. A katolikusok és az ortodoxok közösen vallják a Jézus megváltó halálába vetett hitet és a feltámadt Krisztus reményét. „Bárcsak egy napon ugyanannál az oltárnál együtt ünnepelhetnénk ezt a titkot! Legyen ez a mostani találkozás a teljes egység ajándékának elővételezése. Isten Lelke kísérjen el bennünket ezen az úton.” „Ezt a napot az Úr szerezte: ujjongjunk és örüljünk benne!” – XVI. Benedek pápa és I. Bartholomeosz ökumenikus pátriárka közös nyilatkozatának ismertetése Ez a testvéri találkozó, amely közöttünk, XVI. Benedek, római pápa és I. Bartholomeosz ökumenikus pátriárka között ma létrejött, Isten műve, olyan ajándék, amely Tőle származik – kezdődik a közös nyilatkozat. A két egyházi vezető hálát ad ezért minden jó Szerzőjének, majd örömüket fejezik ki, hogy megújíthatják a teljes szeretetközösségre vonatkozó elkötelezettségüket. 1. A bevezető szavak után az első pontban a pápa és a pátriárka hálával emlékeznek vissza tiszteletre méltó elődeik találkozóira, amelyek megmutatták a világnak az egység sürgető szükségét, illetve felvázolták az egységhez vezető biztos útvonalakat, mint a párbeszéd, az ima és a mindennapi egyházi élet. VI. Pál pápa és I. Athénagorász pátriárka jeruzsálemi zarándokúton találkoztak, azon a helyen, ahol Jézus Krisztus meghalt és feltámadt a világ üdvösségére. Azután ismét találkoztak Fanarban, majd Rómában. Közös nyilatkozatuk még ma is teljes egészében érvényes, amennyiben hangsúlyozza, hogy a szeretet valódi párbeszédének kell támogatnia és sugallnia az egyházak és személyek közötti kapcsolatokat. Ami pedig II. János Pál pápa látogatását illeti I. Dimitriosz pátriárkánál, akkor jelentették be a római katolikus egyház és az ortodox egyház közötti vegyes bizottság létrehozását, amely azért ült össze, hogy kihirdesse és megvalósítsa a teljes szeretetközösséget. Nem lehet továbbá elfelejteni azt az ünnepélyes egyházi aktust sem, amely visszavonta az évszázadokig tartó, ősi, kölcsönös kiközösítést. 2. A közös nyilatkozat második pontja örömmel nyugtázza, hogy a teológiai párbeszédre létrehozott vegyes bizottság, amelynek plenáris ülését (szeptemberben) a szerb ortodox egyház látta nagylelkűen vendégül Belgrádban, néhány évi megszakítás után ismét folytatja munkáját. A „Zsinatiság és tekintély az egyházban” témát megvizsgálva az egyház szentségi természetének ekkleziológiai és kánonjogi következményeit tanulmányozzák. 3. Krisztus parancsa: „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet”, ma sokkal inkább időszerű, mint valaha, még a hagyományosan keresztény országokban is. „Egyre kevésbé hagyhatjuk figyelmen kívül a szekularizációt, a relativizmust, sőt a nihilizmust, különösen a nyugati világban. Hagyományainkat szüntelenül jelenvalóvá kell tenni a társadalmakban, ezért meg kell erősítenünk az együttműködést és a világ előtti közös tanúságtételünket.” 4. Az Európai Unió létrejöttéhez vezető úton nem szabad figyelmen kívül hagyni az emberek elidegeníthetetlen jogait, főleg a vallásszabadságét, amely minden más szabadságjog biztosítéka. Védelmezni kell továbbá a kisebbségeket, kulturális és vallási hagyományaikkal. Európában pedig egyesíteni kell erőinket, hogy megőrizzük a keresztény gyökereket és értékeket. 5. A két egyházi vezető sorra vette a világnak azokat a részeit, ahol a keresztényeknek számos nehézséggel kell szembenézniük, nevezetesen a szegénységgel, háborúkkal, terrorizmussal. „Arra kaptunk meghívást, hogy közösen törekedjünk az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember, minden ember jogainak tiszteletben tartására. A két egyház teológiai és etikai hagyományai szilárd alapot nyújthatnak az igehirdetéshez és a közös cselekvéshez. Mindenekelőtt azt akarjuk leszögezni, hogy Isten nevében ártatlanokat megölni sérti Istent és az emberi méltóságot. El kell köteleznünk magunkat minden emberi élet védelmének megújított szolgálatában.” Különösen fontos a Közel-Kelet békéje, hiszen ezen a helyen élt és szenvedett Jézus, itt halt meg és támadt fel, és itt él évszáza- dok óta számos keresztény testvérünk. XVI. Benedek pápa és I. Bartholomeosz pátriárka azt kívánják, hogy a Közel-Keleten álljon helyre a béke, erősödjön meg az ottani népek, egyházak, vallások közötti szívélyes együttélés. Ezért bátorítják a keresztények közötti szorosabb kapcsolatok létrehozását, valamint a hiteles vallásközi párbeszédet, leküzdve az erőszak és a diszkrimináció minden formáját. 6. A környezetet fenyegető nagy veszélyekkel szemben a pápa és a pátriárka aggodalommal tekint a féktelen gazdasági és technológiai haladás negatív következményeire, amelyek az egész emberiséget és az egész teremtett világot fenyegetik. 7. Végül a két egyház világszerte élő híveihez és minden keresztényhez fordulnak, biztosítva imáikról a többi felekezet híveit, akikkel készségesen folytatnak párbeszédet, illetve működnek együtt. Szent Pál apostol szavaival üdvözölnek mindenkit: „Kegyelem és békesség nektek, Istentől, Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól.”
A Bodmer-kódex a Vatikánban: a Lukács és János evangéliumát tartalmazó kézirat története A Bodmer-kódex mindössze egy kis füzetnyi nagyságú, és papiruszlapokból áll, amelyeken Lukács és János evangéliuma olvasható görög nyelven. Ezzel a rendkívül értékes darabbal gazdagodott a vatikáni Apostoli Könyvtár január 22-én, amikor egy amerikai mágnás, III. Franz J. Hanna XVI. Benedek pápának ajándékozta a Bodmer-kódexet – olvassuk a Famiglia Cristiana (Keresztény Élet) c. olasz hetilap február 11-i számában. Valójában 36 félbehajtott és mind a négy oldalán sűrűn teleírt lapból áll, amelyekre egyszerű görög nagybetűkkel írták az evangéliumokat. Nagyon fontos dokumentumról van szó, hiszen az evangéliumok hitelességének újabb bizonyítékát alkotják: a kódexet Krisztus után 175 és 222 közé datálják a tudósok, míg az „eredeti” lukácsi és jánosi evangéliumok Krisztus után 80 és 100 között íródtak. Ha valakinek ez a mintegy száz év ma soknak tűnne, elég arra gondolni, hogy a legrégibb fennmaradt, héber nyelvű Izajás-tekercset, amelyre a qumrani barlangban bukkantak rá, négy vagy öt évszázaddal Izajásnak (és 2-3 évszázaddal iskolája tagjainak) halála után másolták. De nemcsak a kora teszi felbecsülhetetlen értékűvé a Bodmer-kódexet. A papirusz vizsgálata során a tudósok döntő módon rekonstruálták az evangéliumi szövegek egyes alapvető mozzanatait. Összességében nézve az evangéliumi szöveg nagyon megbízható – éppen a Bodmer-kódex „stabil” szövegéből levezetve –, és nem Nagy Konstantin császár idejéből való (IV. század), ahogy azt egyesek ötven évvel ezelőttig feltételezték. A Vatikáni Apostoli Könyvtárban százötvenezer kéziratot és antik kódexet őriznek – magyarázza Raffaele Farina püspök, a könyvtár prefektusa a Famiglia Cristiana hetilap hasábjain. A tudósok által p75 papirusznak vagy Bodmer XIV–XV-nek nevezett kódexet 1952-ben fedezték föl az egyiptomi Jabal al-Tarifban, egy antik kolostor romjai közelében. 1955-ben egy svájci gyűjtő, Martin Bodmer vásárolta meg, majd szövegét hat évre rá jelentették meg (Victor Martin és Rodolphe Kasser). A kódex egy árverésen került Franz J. Hanna, elkötelezett amerikai katolikus tulajdonába, aki egy hónappal ezelőtt a Szentatyának ajándékozta azt. (Hanna feleségével Atlantában a főleg spanyolajkú bevándorlók és rászorulók számára iskolákat és befogadó központokat hozott létre). Ez tehát a Bodmer-kódex kalandos története. (a Vatikáni Rádió közlése nyomán) „P75=Bodmer-papirusz XIV–XV. eredetileg egyetlen kódexben a teljes Lukács- és János-evangéliumot tartalmazta; ebből csaknem épen fönnmaradt a Lk 6,11–18,18 és 22,4, valamint a Jn 1,1–11,45 (8,1–11 kivételével), töredékesen a Lk 3,18–6,4 és a Jn 11,49–15,8; 200 táján keletkezett.” (H. Haag: Bibliai lexikon, 166. o.)
Pierre de Charentenay 50 ÉVES A RÓMAI SZERZŐDÉS* 2007. március 25-én Európa a római szerződés 50. évét ünnepli, 1957. március 25-én írták ugyanis alá. Hat ország kezdeményezte a közös piac mozgalmát. Ma 27 ország találkozik egy közös törvényhozásban, amely a gazdasági és a társadalmi élet valamennyi szempontját érinti. Az eredmények jelentősek; Európa atyjainak van mivel büszkélkedniük ilyen kezdeményezés sikere miatt. Mégis, amikor mi (franciák) egy elnökválasztási kampány forgószelében sodródunk, a legmélyebb kétely fog el bennünket Európa jövője miatt, mert nem tudjuk, hogyan haladjunk előre, és még az Európa-építés folytatásának szükségességét is megkérdőjelezzük, jóllehet ez fontosabb, mint bármilyen helyi elnökválasztás. Semmi se véglegesen megszerzett e területen; az eredmények törékenyek. A megtett út néhány elemének felidézése kezünkbe adja ennek a dinamikának a kulcsát, és segíthet bennünket, hogy folytassuk az utat. Egy szerződés indokai Az 50-es évek elején Robert Schuman felvetette a Szén- és Acélközösség gazdasági tervét, Jean Monnet lett annak első elnöke. Európa modernizálásának követelménye volt a számos felfedezés korában, hogy megsokszorozzák e közösség elmélyítését célzó kísérleteket. Franciaország az európai védelmi közösséget javasolta. Valószínűleg a gondolat túl korai volt akkor, amikor még nem fejeződött be a gyarmatrendszer felszámolása, és a szovjet csapatok még elfoglalva tartották Ausztriát. A francia parlament 1954-ben brutálisan véget vetett e tervnek. A CECA (Európai Szén- és Acélközösség) előre akart haladni legalább a szélesebb gazdasági egység felé, minthogy ez a terület kevésbé kényes, mint a katonai. Olyan személyiségek nyomása alatt, mint Jean Monnet, Paul Henri Spaak és Johan Willem Beyen, a kormányok beleegyeztek egy konferenciába, amelyet 1955 júniusa elején Messinában tartanak. Ez a konferencia, anélkül, hogy meghatározta volna az integráció pontos módozatait, fellendítette annak szellemét és a megvalósítás akarását. Tárgyalni kellett a szorosabb társulás formáinak tervéről. A vitákat a funkcionáriusok szintjén kezdték el. De a felelősek haboztak még. Senki nem hitt komolyan a teljes vámunióban, az európai egység tervében. Guy Mollet francia kormánya nemigen érdeklődött iránta. Minden vitánál akadályokba ütköztek. Sőt komolyan féltek attól, hogy a terv nem sikerül. A tárgyalások zátonyra futottak. 1956-ban két esemény jött közbe, amelyek siettették a megegyezést és a tárgyalásokat, megerősítve azt az eszmét, hogy semmit sem lehet megvalósítani ellenállások nélkül. Egyrészt a budapesti felkelés, amelyet eltiportak a szovjet erők, szükségesebbé tette – jobban, mint valaha – Nyugat egységét. Másrészt a Szuezi-csatorna miatt kitört válság, amely kérdésessé tette az olcsó energiabeszerzés lehetőségét. Európát közvetlenül fenyegették energetikai függetlenségében. Eljött annak a pillanata, hogy az atomkutatás egységének keresésével, az Euratom szerződéssel reagáljanak. Az utolsó tárgyalások a Brüsszel közelében levő Val Duchesse kastélyában folytak, Paul Henri Spaak ösztönző tervei szerint. 1957. március 25-én végül két szerződést írtak alá Rómában: a Közös Piac és az Euratom szerződését. Egy preambulumot az utolsó pillanatban szövegeztek meg: ebben a hat alapító ország bejelenti, hogy „megvetik az európai népek folyton szorosabbá váló egységének alapjait”. Az Egyesült Államok nagyon kedvezően ítélte meg e tárgyalásokat. Maga a Marshall-terv, amelynek segítenie kellett gazdaságilag Európa újjáépítését, feltételezte az OECE-t (az Európai Gazdasági Együttműködés Szervezetét), s ennek az 1948-ban létrehozott szervezetnek serkentenie kellett az európai nemzeteket az együttműködésre; az amerikaiak tehát segítették az Egyesült Európa első lépéseit. Ebben a korszakban Nagy-Britannia különc volt. Nem hitt az európai közösségben, azt gondolta, hogy nem működik. 1959-ben létrehozta a Szabad Csere Társulását, az AELE-t, hogy akadályozza az Európai Közösség (CEE) kibontakozását. És Nagy-Britannia mindig ellene van egy politikai Európának. Mégis 1961-ben igyekezett belépni a közösségbe, mert ipari szakemberei ezt kívánták; ám Charles de Gaulle két ízben is, 1963-ban és 1966-ban visszautasította belépését. Ez a visszautasítás részben jogos volt, mivel Nagy-Britannia mindent újra akart tárgyalni, beleértve a közös mezőgazdasági politikát (PAC) is. Az európai gazdasági integráció nagy sikerrel járt. Fokozatosan eltörlik a vámjogokat; az árucsere szabadsága megkönnyíti az egyre aktívabb kereskedelmet; a közös agrárpolitika garantálja a készleteket, és javítja a termelékenységet; a Közös Piac megvalósításának időpontját is közelebbre hozzák. A római szerződés valóban gazdasági egység, és nem csupán a szabad csere szerződése volt, mert tartalmazta a folytatás módozatait és a közös törvényhozásokat. Mindenki felkészült volt így a gyors fejlődéshez, kivéve Franciaországot, amely több évet elveszített az algériai háború miatt. Németországnak és Olaszországnak az évi növekedési aránya 10 százalék volt. A római szerződés alkalmazásának feltételei a lehető legjobbak voltak ebben a háború utáni újjáépítési időszakban. Minden ország bőven hasznot húzott belőle. Az európai dinamika így kibontakozott egészen az 1990-es évekig – az 1986-os egységes európai okmány (Acte unique) révén, a kutatásra és a környezetvédelemre vonatkozó új közös politika felvázolásával. A maastrichti szerződés aláírása 1992-ben válasz volt a szovjet birodalom végére, amikor egy további kiegészítő integrációt javasolt az egyetlen pénz bevezetésével. Az 1998-as maastrichti szerződés folytatta a rendszer alkalmazását társadalmi és intézményes területeken. A valaha látott legrosszabb európai környezetben a nizzai szerződés 2000-ben előkészítette a közösség 15 tagországának 27-re növelését. Tény az, hogy az Európai Unió eredményei jelentősek: a közös piac megteremtése, a közös pénz, a törvényhozás korpusza, amely a gazdasági szektorokat, a környezetet, a kutatást, a nevelést, az igazságosságot és annyi más területet érint. Íme az eredmények, amelyekből minden európai hasznot húz. Ez az egyesülés lehetővé tett jelentős fejlődést, amely lehetetlen lett volna, ha megőrzik a régi határokat. Az európai vállalatok megvalósíthattak rendkívüli technikai és kereskedelmi fejlesztéseket. A kutatás európaivá vált mindenki javára. Társadalmi és jogi területen a követelmények és a szabályozások harmonizálása lehetővé tette az általános forgalmat. A második nagy eredmény az Unió kitágítása 27 országra: az eredeti intuíció csak Európa egy kis részét érintette, most pedig magában foglalja csaknem az egész kontinenst, lehetővé téve a közös dinamikát, a könnyű közlekedést, a sokfajta kapcsolatot, végül olyan egyesítést, ahol minden tagország első ízben egyenlő szinten van, véget vetve a hajdani megosztottságnak. Kelet és Nyugat között 2007 Európája egészen más, mint 1957-é, amelyet még az alig befejezett háborúk szerencsétlensége és gyűlölködése marcangolt. 2005. május 29-ének stopja 2005 elején az európai dinamika még teljes lendületben volt. Két konvent 2000-ben és 2003–2004-ben megszövegezett egy alkotmányos szerződést, amelyet nagy ünnepélyességgel aláírtak Rómában 2004. október 29-én. A viták az európai nyilvánosságban jól funkcionáltak. Az európai elit tapasztalatot szerzett egy alapvető munkáról, amelynek eredménye egy lehető legtágabb és legpozitívebb szöveg lehetett volna. De ezek a viták, amelyek az Európai Parlament zárt termeiben folytak, nem keltettek visszhangot a közvéleményben. Az újságok keveset beszéltek róla. A népességet távol tartották. A kormányokat terheli a felelősség ezért az elszigetelésért, mert nem tudták és nem akarták megmagyarázni e viták okait. A média is hidegen kezelte az ügyet, nem keltett kellő visszhangot a közvéleményben. Az európai felelősök az Unió újraalapításába kezdtek a második konvent elnöke, Valéry Giscard d’Estaing ösztönzésére; ez a terv talán túl ambiciózus és koraérett volt. De az 1956-os külső imperatívuszok most nem léteztek. Az Európa elleni fenyegetések szétfolyók és meghatározatlanok. A globalizáció még nem jelent valódi fenyegetést. A tagországok egyre inkább ódzkodást éreztetnek a közös munka követelményeivel szemben. Elérkezett az idő, amikor ratifikálni kellett a szerződést. Több ország parlamenti szavazással hagyta jóvá, Spanyolország és Luxemburg referendum révén ratifikálta, de ugyanilyen módszerrel Franciaország „nem”-mel szavazott 2005. május 29-én. [Lásd Távlatok 2005/3, 335.] Ugyanígy nemmel szavazott Hollandia is. A ratifikáció folyamatait megállították, és az angliai, lengyelországi és dániai tervezett referendumokat felfüggesztették, jóllehet a 25 országból 15 pozitívan szavazott. A B tervet, az alapokmány szövegének alternatíváit, amelyeket bejelentettek, hogy igazolják az alkotmány visszautasítását, sohasem fejtették ki. Különböző javaslatokat fogalmaztak meg, hogy a válságból kiutat jelöljenek meg, de sikertelenül. A hónapok telnek. Az évek múlnak, és 2009-re halasztják a szerződésről való újabb döntést. A római szerződés 50. évfordulója úgy múlt el, hogy a II. római szerződést nem írták alá. Kiút a válságból Beszéljünk világosan: az alkotmányos szerződés terve halott. Nem lehet újra szavaztatni sem azokat, akik igent mondtak, sem azokat, akik nemmel szavaztak. Új kérdést kellene feltenni egy másik tervre. Hogy új javaslatokat tegyenek, fel kellene mérni, hogy mennyibe kerül, ha az új szerződést nem ratifikálják gazdasági szinten, társadalmi szinten, intézményes szinten. Az Európai Parlament pl. jelenleg kevesebb hatalommal rendelkezik, mint az Alkotmány szerint. Ez demokratikus visszafejlődés. Ami a társadalmi szintet illeti, az alapvető jogok chartájában megszabott védekezéseket nem lehet gyakorolni. Nem létezik többé a dinamika Európa terveire. És évekre lemaradunk. Csakhamar jelentkeztek a javaslatok a válság legyőzésére különféle oldalakról. Az Európai Bizottság mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a teljes szöveget ratifikálni kell. A kommunikáció megbízottja, Margot Wallstrom kijelentette 2006. november 22-én, „hogy az alkotmányos szerződés politikai lényegét meg kell őrizni, amennyire csak lehetséges”. A külső kapcsolatok felelőse, Benita Ferrero-Waldner hozzáfűzte: „a szöveget még gazdagabbá kell tenni, nem pedig megrövidíteni.” Ezek a nyilatkozatok a Nicolas Sarkozy által javasolt tervre utaltak, tehát egy miniszerződésre, amely lényegileg megtartaná az alkotmányos szerződés első és második részét. A bizottság több tagja kedvezően fogadta ezt a javaslatot, de csak személyes címen. Németország – amely sokáig ragaszkodott a gondolathoz, hogy az alkotmányos szerződés teljes szövegét meg kellene őrizni, legfeljebb hozzáfűzve egy kiegészítő társadalmi okmányt – csatlakozhatna ehhez a gondolathoz, és megkísérelhetné meggyőzni az Unió többi tagját is 2007 első szemeszterében elnöksége idején. Marad a minimális megoldás, amelyet többen emlegettek: megszavazni kis darabokban egy bizonyos mennyiségű reformot a szerződés szerint. Az európai csúcsok hozzáláthatnának e nagy reformok fokozatos megvalósításához, anélkül, hogy egy új szerződés vagy új alkotmány nehéz gépezetéhez folyamodnának. 2005. június 29. óta az Európai Unió hihetetlen bénaságot mutatott, meglepő tehetetlenséget, hogy kezdeményezzen, hogy kilábaljon ebből a rettenetes helyzetből, ahol az egyik alapító (Franciaország) nemet mond arra, amit ötven évvel azelőtt megalapított, miután oly figyelemre méltó utat tett meg az Unió valamennyi tagjával. Amiről beszélni kellene Az Európai Uniónak szüksége van egy új messinai konferenciára, hogy megértse, mi történt, és szüksége lenne igazi vezetőkre, akik távlatokat tudnának adni Európának. Alapvető munkára van szükségünk, hogy újraszőjük a közös élet szálait. Ötven év óta Európa menetel. Láttuk, hogy vívmányai figyelemre méltók. De 2005. május 29-ének szavazása megmutatta, hogy az egység nem volt kellőképpen megalapozva. Újra kell hát éleszteni ennek a közös életnek a gyökereit, hogy túlhaladjunk ezen az állomáson, és hogy folytassuk a megkezdett utat. Három ösvény nyílik az európaiak előtt. (Ezeket a COMECE által 2006. október 9 és 11. között szervezett európai kollokviumon sugallta Philip Herzog.) 1. Egy európai akkulturáció Az európaiak rendelkeznek közös értékalappal, amelyet igen gyakran nem ismernek, mert nem találkoztak igazában Európával. Távol vannak tőle. Nem ismerik, és nem ismerik belülről a többi partnerországot. Mégis a franciák törekvése e ponton világosan kifejeződött abban a közvélemény-kutatásban, amelyet a referendum előtt ejtettek meg, és amelynek eredménye szerint a franciák 70 százaléka kedvezően nyilatkozott Európa mellett. De nemigen vették észre, hogy mit is tettek. Előttünk van még tíz vagy húsz év, amelynek során „meg kell dolgozni” Európát alulról, hogy megmagyarázzuk mindenkinek, és megnyissuk a szellemeket Európa alapvető értékeire, amelyeknek lényegét össze lehetne foglalni a találkozásban történő megosztásban. A szabad közlekedés lehetővé teszi ezt a sokfajta találkozást, mások felfedezését, a különbözőség megértését. Mindenfelé létre kellene hozni az iskolák közötti „testvériséget”, az igazi európai akkulturációt, ha kell, az Erasmus-programokat megötszörözve. 2. A gazdasági és társadalmi modell Európa egyfajta laboratórium, arra szolgál, hogy benne végrehajtsák a szükséges fejlődéseket gazdasági és társadalmi téren. Talán túlságosan az európai társadalmi modellre összpontosítottak, feledve a gazdasági fejlődést és a szabadságmodell újrafogalmazását, amely kibontakozhat a globalizációban. Meg kell határozni az államok szerepét, revideálni a közadóssággal szembeni szabadságokat; hangsúlyozni a képzés és foglalkoztatás új módozatait, biztosítani az utakat. Nincs szó arról, hogy uniformizáljuk a társadalmi és gazdasági területeket minden országban, de biztosítani kell az egyenlőséget az országok és a nemzedékek között. Nem lehet a mi francia szintünket a társadalmi követelmények területén ráerőltetni a lengyelekre. A követelmények meghatározásakor mindig számolni kell a helyi állapotokkal, pl. a mi öregedő társadalmainkkal. De valamennyiünknek alkalmazkodnunk kell a globalizációhoz, és késznek kell lennünk a szükséges változások elfogadására. Franciaország mindig rá akarta erőszakolni másokra a saját dirigizmusa és centralizációja modelljét. Németország jobban nyitott a szabad verseny felé, beleértve a szociális figyelmet, amelyet Anglia a magánkezdeményezésre hagy. E teóriák között folyik a vita az Európai Unió kezdete óta. A francia szempont sokáig uralkodó volt, jóllehet a franciák kitartóan ellene voltak ennek az Európának, amely számukra nem volt elég francia. Mégis Franciaország modernizálása lehetetlen lett volna Európa nélkül. Elérkezett az idő Franciaország számára, hogy megértse: Európa jobban európai lesz, ha nem a francia rendszer szerint alakul. 3. Politikai egység Az alkotmányos szerződés, amelyet referendumnak vetettek alá, jelentős szimbolikus erőfeszítés volt, hogy megerősítsék a földrész politikai egységét. Fontos, hogy megmentsük e szerződés pozitívumait. Nem kívánatos, hogy egy másik konvent újratárgyalja, mert egyetlen gyűlés sem lenne többé reprezentatív, valamennyi európai vélemény képviselője. Nem lehet jobb szöveget megszerkeszteni, mint ami volt. És azok, akik inkább „bal” vagy inkább „jobb” szövegről álmodnak, azt mutatják, hogy nem akarják elfogadni a demokratikus vita eredményét. Hogy folytassák a megkezdett és félbeszakított munkát, most, 2007 elején egy kormányközi konferenciát (CIG) kell tartani, amely javasolná a szerződésben leírt reformokat, és amely új állomást jelentene az európai egység útján az államfők csúcstalálkozójának a döntése révén. E konferencia pontosíthatná a szubszidiaritás határait, vagyis az Unió és az államok illetékességét. Szükségesek az intézményes reformok, ezeket nehézségek nélkül meg lehet valósítani. Ezután ezek lehetővé tennék olyan nagy tervek megvalósítását, mint a közös energetikai politika, a saját közlekedés fejlesztése és a tartós fejlődés nagy politikája. Ezeket a terveket nem lehet talán egyszerre megvalósítani. Európának differenciáltnak kell maradnia, vagyis kis állomásokon haladnia előre, nem egyszerre és ugyanazon a területeken, de azzal a céllal, hogy megosztják ugyanazokat a fejlesztéseket. Fontos mindenekelőtt, hogy elérjék az állampolgárokat, és hogy az állampolgároknak bizalma legyen a nagy tervek iránt, amelyek közvetlenül érintik őket, mint pl. a fiatalok kötelező polgári szolgálata. Korlátok és önazonosság Hátra van még egy jelentős és nagyon kényes kérdés: az Unió kiszélesítése és Európa határai. Ez a kérdés közvetlenül kapcsolódik ahhoz a tudathoz, amellyel az európai polgárok rendelkezhetnek arról a politikai térről, amelyben élnek. Hogyan mondhatják magukat európaiaknak, ha nem tudják, hogy mit rejt ez a minősítés? Az Unió rendszeres kiszélesítése nehézzé teszi az azonosulást egy részleges területtel és egy sajátos néppel, ha ezek állandóan változnak. Ez a nézőpont választást jelent azokkal szemben, akik azt gondolják, hogy az Unió fogalom, szabályok és értékek összessége függetlenül egy földrajzi területtől. Nagyon fontos, hogy szünetet tartsanak az Unió bővítésének folyamatában. 2004-ben tíz ország lépett be az Unióba, és 2007 januárjában még két ország. Most közvetlenül meg lehet itt állni? A szünet határait pontosítani kell. Ez kötelező lesz valamennyi balkáni ország belépése után, amelyek Olaszország és Görögország között fekszenek. Közülük egyesek, mint Szlovénia már tagjai az Uniónak, mások, mint Horvátország, jelöltek, ismét mások természetesen arra hívattak, hogy a lehető leggyorsabban belépjenek. E belépések akadályait nem szabad lebecsülnünk. Franciaország már egy szerencsétlen határozatot hozott, referendumot követelve minden új tagjelölt belépése előtt, Románia és Bulgária után. E balkáni országok belépése mégis feltétlenül szükséges erkölcsileg és politikailag. Erkölcsileg, mert ennek a régiónak szüksége van arra, hogy támogassák és bevonják egész Európa dinamikájába, hogy megszilárdítsák a nehezen létrejött békét, és fejlesszék ezeket az országokat, amelyek oly sokat szenvedtek politikailag, mert amíg nincsenek az Unióban, Európa valójában nincs egyesítve. De a szünetnek meg kell lennie e belépések után, és ezt világosan ki kell jelenteni. Ukrajna és Belorusszia jelenleg túlságosan az orosz világhoz vannak kötve ahhoz, hogy gyorsan hiteles jelöltek lehetnének. Marad Törökország bonyolult esete. Tudvalevő, hogy több hónap óta a tárgyalások ezzel az országgal holtponton vannak. Kapcsolatai Ciprussal nem fejlődtek. A vallásszabadság helyzete teljesen elfogadhatatlan. De főleg a nacionalista és iszlámista pártok erősödnek ebben az országban, világosan elkülönülve az európai értékektől, és elutasítják az Unióba lépést. (A 2007 áprilisában megrendezendő elnökválasztás alapvető teszt lesz Törökország jövőjét illetően.) Szakértők azt sugallják, hogy Törökország valójában nem kíván belépni az Unióba, hanem csak azt várja, hogy az Unió visszautasítsa belépését. Bármint legyen is, mindenki hosszú tárgyalásokra számít ezzel az országgal, beleértve a török hatóságokat is, mint pl. Abdullah Gül külügyminisztert. Fontos tehát, hogy megértessük az európai közvéleménnyel, hogy a szünet Törökország belépése előtt van, és így az Uniónak mintegy húsz éve van, hogy elmélyítse funkcionálását, és megerősítse polgárai ragaszkodását ehhez a politikai entitáshoz. Együtt válaszolni a globalizáció kihívásaira Vajon az Unió a közös történeti tudat hiányától szenved, minthogy mindegyik ország becsukódik Európa előtt, amely várakozik? Vajon távol van annak a szükségességnek az érzése, hogy meg kell valósítani Európát? Hogy sikerrel járjon egy európai terv, meg kell találni újra a bizalmat Európa küldetésében. Mert nincs többé olyan alapvető szükség Európára, mint hajdan a béke építésére és az 1956-os fenyegetések ellen. Csak e küldetés megértésével tudunk előrehaladni. Új dinamika származhatna a globalizációra és hatásaira való reflexiókból. Ez most közös gondunk, amellyel szembe kell néznünk, közös hangot ütve meg. Ezért újra meg kell találnunk az új és hathatós motivációkat. Ha Európa nem is szerelmi történet, de szükségességi történet. Ez a szükségszerűség kevéssé látható és rosszul megértett; ésszerű történetnek kell lennie, hogy megmagyarázható legyen. Nos, ez a küldetés közvetlen kapcsolatban van a globalizációval és az általa hozott kihívásokkal. Íme az új imperatívusz, amelynek előre kellene lendítenie bennünket. A Kína vagy India fejlődése által keltett kihívások, a leendő konkurenciák vagy kereskedelmi konfliktusok velük, a félreállított, de oly közeli Afrikához fűző viszony, a fegyveres konfliktusokba való beavatkozások, amelyektől gyakran távol voltunk, nevezetesen Közép-Keleten, az Egyesült Államokkal (amely nem maradhat egyedül a világ ura) folyó tárgyalások – mindezeknek el kell vezetniük bennünket oda, hogy újra együtt európaiak legyünk, és így szembenézhessünk a kihívásokkal. Külön-külön nem vagyunk képesek a reakcióra: a jelenlegi rossz helyzet ezt bizonyítja. Hogy ebből a bénultságból kievickéljünk, nem hiányoznak a témák, legyenek akár a tartós fejlődés egyszerű kérdései: reakcióink mindig a közvetlenből erednek, abból, ami ellene van jövő jólétünknek, a minket követő nemzedékek jövő jólétének. Európa egy szép jövő ígérete, túl a helyi politikán, amely csak a közvetlennel foglalkozik. Ha az alkotmányos szerződés halott is, Európa megőrzi maga előtt a jövőt, feltéve, hogy polgárai meg tudnak nyílni e valóság előtt, amelyet a franciák nemmel szavazása összezavart. * A jezsuita szerző az Etudes c. francia folyóirat főszerkesztője; a tanulmány a lap 2006. márciusi számban jelent meg. Magyarra fordította Szabó Ferenc.
AHHOZ, HOGY IGAZSÁGOSABB LEGYEN, Ennek az írásnak a címében Franciaország neve helyett állhatna Magyarország is, vagy talán még inkább az (egész) Európai Unió. 2006. november végén a Franciaországi Szociális Hetek (Semaines Sociales de France) 81. ülését tartotta. A 81-es szám hosszú múltat sejtet; ténylegesen pár évtizedes előzmények után 1904-ben alapították. A 2006-os mintegy négyezer résztvevő több kiváló előadást hallgatott meg, és egy 12 tételből álló javaslatot fogadott el. – Az ülésre meghívtak négy köztársasági elnökjelöltet is, akik hozzászóltak a javaslatokhoz (Nicolas Sarkozy, Ségolène Royal nevében Michel Sapin, François Bayrou és Dominique Voynet). Szándékunk az, hogy két részben közreadjuk 6-6 tétel szemelvényes fordítását. A dőlten szedett, nem vastagított szövegek nem fordítást, hanem összefoglalást tartalmaznak. Látni fogjuk, hogy ezek a tételek korunk legégetőbb világproblémáit érintik, igen magas szintű szakszövegek, és ugyanakkor teljesen (bár nem harsogva) átjárja őket az evangélium szelleme és a mély bölcsességből fakadó, igényes emberi erkölcs. (Nagy Ferenc)
1. Biztosítani a leginkább hátrányos helyzetben élő gyermekeknek a normális iskoláztatáshoz szükséges támogatást A képzésben minden eldől az iskolától kezdve: azon, hogy a gyermek megtanul olvasni, írni, számolni. Meg kell teremteni és tovább kell fejleszteni a felelős személyek (oktatók, nevelők, pszichológusok) felkészítését és együttműködését, a tanintézetek berendezését, a neveléshez szükséges gyakorlati foglalkoztatások színhelyét. (Magyar vonatkozásban óriási feladatok várnak megvalósításra ezen a téren a cigányok nevelésében.)
2. Megalkotni a munkás igazi jogállását A modern társadalmaknak nem csupán a munkát kell értékelniük, hanem főleg a munkást, vagyis azt a személyt, aki számára a munka annak eszköze, hogy részt vegyen a fejlődésben – tehát a teremtésben –, hogy osztozzék annak gazdagságában, és megtalálja saját önazonossága megalkotásának és kifejezésének eszközeit. Az ipar fejlődése és a piacok, a fejlődés világméretűvé válása már nem biztosítanak tartós foglalkoztatást egyazon mesterségben és munkahelyen. Meg kell tehát találni a módját annak, hogy összhangba hozzuk a munka változékonyságát és a munkás biztonságát. Ez szociális jogokat jelent átmeneti munkanélküliség esetére, valamint a továbbképzés lehetőségét. Ilyen reformot a szakszervezeteknek, a vállalatoknak és a társadalomnak együtt kell kikísérleteznie. Így a munkás mivoltot a személy szent dimenziójának ismerik el, a munkanélküliséget pedig száműzik, mint ami egy bűnstruktúra a társadalmi életben.
3. Megreformálni a vállalatok jogállását, annak biztosítására, hogy a munka elsőbbséget élvezzen a tőkével szemben, és szabályokat felállítani a vezetők bérezését illetően Szem előtt tartva annak szükségességét, hogy európai megoldást találjunk az ember és a pénz között a vállalaton belül megvalósuló jobb egyensúlynak keresésére, szükségesnek tűnik, hogy Franciaországban a következő intézkedéseket foganatosítsuk a gazdaság finanszírozásának jelenlegi összefüggésében: a) Kifejezésre juttatni a vállalat jogállásában és kormányzótestületében azt a célszerűségi meghatározottságát, amely szerint felvevő feleinek (személyzet, ügyfelek, beszállítók, közhatalmak, bankok) összességét szolgálja, nem pedig csupán a részvényeseit. A vállalatot emberi közösségként kell megalkotni, amelyben a felvevő felek összességének véleményét kell kikérni olyan fontosabb döntések előtt, mint újraszervezés, összevonás, helyi jelleg megszüntetése stb. b) Elismerni a személyzet tulajdonjogát a vállalat olyan értéknövekedésének egy részére, amelyhez a személyzet hozzájárult. Ki kell tehát gondolni arra szolgáló megfelelő eszközöket (ingyenes akciók, bérmunkási részvényesség különféle formái stb.), hogy a személyzet ezen erkölcsi követelési jogát elismerjék. c) Rendszeresen számításba venni minden döntés emberi kihatását, és a szükséges támogatást megadni azoknak, akiket a döntés fájdalmasan érinthet. d) Olyan pillanatban, amikor az állásért folyó harc fegyelmet kíván meg a bérek fejlődésében, a vezetők jövedelme különös levonások tárgya kell legyen. E tekintetben a következő indítványok merültek fel: – az igazgatótanácsoknak e téren teljes áttetszőségről kell magukat bebiztosítaniuk; – meg kell teremteniük a bérezési bizottságoktól való függetlenség feltételeit; – a közgyűléshez intézett jelentéseknek tökéletesen kifejezettnek kell lenniük az alkalmazottak egészét illető bérezési politikáról, a főbb vezetőknek folyósított összegeket pedig a közgyűlésnek kell meghatároznia; – a stocks-options rendszerét [vagyis a részvényre/értékpapírra szóló elővételi jogot] meg kell reformálni, hogy véget vessenek az újabban észlelt visszaéléseknek.
4. Elsősorban arra törekedni, hogy a jövedelmek szétosztásában gyarapítsák a leginkább mostoha sorsban élők részét. Ez minden új gazdasági, társadalmi, költségvetési, pénzügyi kezdeményezés egyik alapvető kritériuma. Különféle cselekvési területek különösen érintve vannak: – a társadalmi berendezések egészének reformja, hogy a belőlük folyó haszon a leginkább mostoha sorsban élőkre összpontosuljon (például a foglalkoztatással járó jutalom, a társadalmi kedvezmények, a nyugdíjazások stb. reformja); – a munkaidőről szóló törvényhozás rugalmasítása, hogy mesterségesen ne csökkentsék azok munkaidejét, akik a legvédtelenebbek, és vélhetőleg azt óhajtják, hogy többet dolgozhassanak; – kiegyenlítéses könnyítése a közszükségleti termékekre kivetett adózásnak; – a földtulajdon, a bérleti díj és a tulajdonhoz való hozzájutás adórendszerének újragondolása, hogy a rendszer elősegítse, hogy a leginkább kedvezőtlen helyzetben élőknek hozzáférhetővé váljanak. E tekintetben kívánatos lenne annak tanulmányozása, milyen módozatok szerint lehetne megadóztatni azokat a földtulajdonnal kapcsolatos túlértékeléseket, amelyek az állam és a helyi önkormányzatok beruházásaiból erednek, és amelyek olykor a kudarctól fenyegetett személyek birtokból való kiforgatását eredményezik. Tőkeforrásokat lehetne így felszabadítani, hogy hozzájáruljanak a nevezett személyek sorsának javításához, miközben gyakran az történik, hogy ők félre vannak állítva ezen felszerelésekből (közlekedés, művelődés stb.), holott éppen nekik lenne rájuk a legnagyobb szükségük.
5. Véget vetni a gettók és a hajléktalanok botrányának. a) A gettókkal szemben újraépíteni a várost Közszolgálatok meghonosítása vagy újrafelosztása, a társadalmi keveredés helyreállítása (ebbe az összefüggésbe tartozik a lakások és a városi parkosítás kérdése), a föld használatának újbóli megtervezése. b) A lakhatást hozzáférhetővé tenni a legkedvezőtlenebb helyzetben lévőknek A lakásépítés (Franciaországban) óriási méretekben folyik, de a 2005-ben épült lakásoknak mindössze egynegyede hozzáférhető a házaspárok kétharmada számára (hogyan áll ez nálunk Magyarországon?!). Újra kell rendezni az állami (nevezetesen az adóügyi) segélyeket. További szükséges tényezők: kiegészítő költségvetési juttatás (egyéb kiadások csökkentése árán); a társulásos lakásépítést elősegítő takarékosság népszerűsítése; minden olyan kezdeményezés, amely a legbizonytalanabb helyzetű néprétegeket ahhoz segíti, hogy lakáshoz jutva ténylegesen be is illeszkedjenek.
6. Tisztelettel kezelni a fogságban tartott személyeket A fegyházigazgatás jelenlegi eszközeivel egyedül nem boldogulhat ott, ahol az egész társadalom megbukott. A fogva tartott személyek óriási többségükben társadalmunk legszerencsétlenebb tagjai, gazdasági, kapcsolati, lélektani téren egyaránt. Beilleszkedésük csődje megelőzi bebörtönzésüket. Fogva tartásuknak alkalmul kellene szolgálni ahhoz, hogy felelősségben növeljük őket. Minél inkább felkészítik a foglyot arra, hogy saját életét kézbe vegye, és beilleszkedjék a társadalomba, annál kevesebb lesz a visszaesés. – A büntetésnek legyen értelme a bűnösnek elismert személyek számára. * Rávezetni, hogy felmérje elkövetett tettének súlyát, hogy ez a tudatosulás részévé váljék a közösségbe való beilleszkedésének. * Az ártatlanság vélelmét tiszteletben tartani. * Rövidre fogni az ítélet határidejét. * A fogvatartottak jogalanyok; tisztelni kell jogaikat és kötelességeiket. * Előmozdítani a fogházi munkát, kerülni a tétlenséget, a haszontalanság és a védtelenség érzését. * Szabaduláskor elősegíteni a társadalmi életbe való visszatérést, érvényesíteni a társadalmi jogokat és szolgáltatásokat. * Biztosítani a családi kapcsolatokat, az önmaga újjáépítésének tényezőit. – A fegyházak személyzetét úgy toborozni és formálni, hogy emberségesebben közeledjenek a foglyokhoz. – Sajátos büntetési politikát kell kiépíteni a kiskorúak, a lelkileg törékenyek és veszélyesek, a szabálytalan helyzetben élő idegenek irányában.
|