SZEMLE



Szilágyi Csaba (szerk.): A magyar jezsuiták küldetése a kezdetektõl napjainkig. PPKE-BTK, Piliscsaba, 2006. 746 o.

2006. július 31-én, Szent Ignác halálának 450. évfordulóján, a jezsuiták Párbeszéd Házában népes hallgatóság elõtt került bemutatásra A magyar jezsuiták küldetése a kezdetektõl napjainkig címû tanulmánykötet. A könyvbemutatót megtisztelte jelenlétével S. E. R. Juliusz Janusz apostoli nuncius is. A könyv a 2004. november 8. és 10. között Piliscsabán hasonló címmel megtartott tudományos konferencia elõadásait tartalmazza szerkesztett formában. A konferenciát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történettudományi Intézete, a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya és a Faludi Ferenc Akadémia együtt rendezte. A kötet a konferencia után másfél éven belül jelent meg, ami a tudományos világban is jó idõnek számít, hiszen az 57 szerzõ munkáját szerkeszteni kellett, a jegyzetelés mellett személy- és helynévmutatókat kellett készíteni, a tanulmányokhoz pedig angol nyelvû összefoglalók készültek. Több tanulmányhoz képillusztráció is tartozik. A kötetet a piliscsabai bölcsészkar Történettudományi Intézete adta ki, de a kiadást nagymértékben támogatta a jezsuita rend és a Faludi Ferenc Akadémia is. P. Szabó Ferenc sokat segített az elõadások könyv alakban történõ megjelentetésében.

A kötet a hazai egyháztörténet-írásban hiánypótlónak mondható. A következõ tények szólnak e megállapítás mellett. A rendszerváltozás után sok új és kiadatlan forrásra épülõ tanulmány, könyv született a jezsuita rend történetének vizsgálata során. Viszont nem született még olyan összefoglaló, a legújabb kutatási eredményeket is figyelembe vevõ tanulmánykötet, amely felölelte volna a Társaság sokoldalú tevékenységét, így a missziók, az oktatás, a vallásos élet, a kultúra (mûvészetek) területét, illetve a jezsuita rend természettudományos és gazdaságtörténeti munkásságát. Könyvünk egyfajta rendtörténeti enciklopédia is, hiszen az írásokat végigolvasva megdöbbentõ az a sokszínûség és gazdagság, ami a jezsuita rendre jellemzõ. Érdekességként jegyzem meg, hogy tudomásom szerint utoljára Bangha Béla szerkesztett egy olyan jubileumi kiadványt, amely a jezsuiták „szellemével és szerkezetével való közelebbi megismerkedés” célját tûzte ki. (A négyszázéves Jézustársaság. Szerk. Bangha Béla. Bp., 1940. 7.) Aki az egyetemes jezsuita rendtörténet iránt is érdeklõdik, annak figyelmébe ajánlom William V. Bangert A jezsuiták története címû könyvét, amely 2002-ben jelent meg. Ez a könyv és A magyar jezsuiták küldetése a kezdetektõl napjainkig címû kötet együtt modern rendtörténeti feldolgozások, amelyek segítenek a Társaság mind egyetemes, mind magyar történetének megismerésében. Egyik a másikat jól kiegészíti. Mindent figyelembe véve kötetünk tehát hiánypótló.

A könyvben nyolc tematikus fejezet található. Ezek a fejezetek alkalmasak arra, hogy az Olvasók megismerjék a magyar jezsuiták teljes tevékenységi körét. A következõkben az egyes fejezetek egy-egy írását emelem ki, abban a tudatban, hogy nem lehet mind az 57 szerzõ munkáját ismertetni. Fontos hangsúlyozni, hogy minden írás színvonalas, és tartalmaz új kutatási eredményeket.

Az elsõ fejezetben (Szent Ignác és követõi, lelkiség, teológia) a magyar jezsuiták sokrétû tevékenységérõl kiváló összefoglalást írt P. Nemesszeghy Ervin, aki a konferencia alatt tartományfõnök volt. Nagyon érdekes olvasmány Nemes Ödön atya írása az ignáci Lelkigyakorlatokról, mert személyes vallomások teszik hitelessé a leírtakat. Itt olvasható Nemeshegyi Péter és Szabó Ferenc írása, akiknek elõadását nagyszámú fiatal hallgatta a konferencián, remélhetõleg ugyanilyen érdeklõdés lesz a leírtak iránt is. Érdemes idézni Nemeshegyi Péter gondolatait, amelyeket a jezsuita teológia sajátosságairól írt összefoglalásként: „Ignác a Rendalkotmányban elõírta ugyan, hogy »mindegyik szakon a biztonságosabb és általánosabban elfogadott tant kövessék, valamint azokat a szerzõket, akik e tant tanítják«, sõt azt is megkívánta a rendtagoktól, hogy »értsünk egyet, és a lehetõség szerint egyet is mondjunk mindnyájan; ezért egymástól eltérõ tanításoknak ne adjunk helyet«; a Társaságban mégsem alakult ki egységes teológiai »iskola« (mint például a domonkosoknál a tomizmus), sõt a neves jezsuita teológusok már a XVI. századtól kezdve nemcsak másokkal, hanem egymással is hevesen vitatkoztak. A gyakorlatban tehát a »jezsuita értelmi engedelmesség« nem fojtotta el sem a személyes kutatás szabadságát, sem a bátor, kreatív nézetek megszólaltatását, bár ez mindig a pápa által vezetett katolikus egyház egyetemes hitén belül történt. A jezsuita teológusok sajátossága tehát nem valamilyen egységes tanrendszer követése, hanem inkább az a közös szellemiség, amely a Szent Ignác-i Lelkigyakorlatokból, a rend apostoli célkitûzésébõl és az emberek »lelki« szolgálatára való elkötelezettségébõl származik.” (44. o.)

A második fejezet (Faludi Ferenc emlékezete) Faludi Ferencrõl szól, akinek születésének 300. évfordulóját 2004-ben ünnepeltük, ezért kapott kiemelt szerepet. Itt olvasható Szörényi László professzor írása, aki Faludit mint könyvvizsgálót mutatja be. Faludi feladata az volt, hogy a külföldrõl bejövõ könyveket ellenõrizze. Az országba beáramló könyvek címjegyzékébõl hallatlanul érdekes képet kaphatunk a 18. századi szellemi élet pezsgésérõl.

A harmadik fejezet (Jezsuita missziók) a missziókról szól. Szilágyi Csaba írásából megtudhatjuk, hogy az 1570-es években szervezõdõ erdélyi misszió létrejöttében nagy szerepet játszott Szántó (Arator) István jezsuita szerzetes. Alapos forrásfeldolgozással olvasható R. Várkony Ágnes professzor asszony írása II. Rákóczi Ferenc és a jezsuiták kapcsolatáról. Molnár Antal a 17. századi hódoltsági jezsuita missziót mutatja be – a tõle megszokott alapossággal. A Rómában élõ és dolgozó Szilas László atya írása olyan munkaterületet mutat be, ahol a jezsuiták csak engedéllyel dolgozhattak: ez pedig a plébániai munka volt. Bartusz-Dobosi László írása a dél-amerikai redukciókról szól, ahol meglepõen sok magyar jezsuita is dolgozott. Vámos Péter írása az 1936 és 1958 közötti kínai magyar jezsuita missziót mutatja be. A kínai étkezéssel kapcsolatos megpróbáltatások miatt néha még a fegyelmezett jezsuiták is kifakadtak. Koch István rögtön az elsõ levelében széntablettát kért a kínai konyha ellen, mert mint írta: „kiver a verejték, ha arra gondolok, hogy az étterem felé szólít a csengõ.” (230. o.)

A negyedik fejezetben (Jezsuiták az irodalom-, a tudománytörténet tükrében) Käfer István írása rávilágít arra, hogy Pázmány Péter azt adta a szlovákoknak, amire igazán szükségük volt: a szlovák nyelvet. A bíboros nem célnak tekintette a nyelvet, hanem eszköznek hitbéli-erkölcsi megújulásra. (Lásd 267. o.) Ezen gondolatok idõszerûségét aligha kell bizonyítani! Szelestei Nagy László és Hargittay Emil professzorok írásai a forrásközlés újdonsága miatt mindenképpen említésre méltóak. (Szelestei N. László: Adalékok a kõszegi jezsuiták történetéhez; Hargittay Emil: Egy kultusz kezdetéhez: Jeremias Drexel SJ Pázmányról 1636-ban.) Borián Elréd bencés szerzetes tanulmánya az elfogulatlan egyháztörténet-írás egyik szép példája. A tanulmányban a történetíró Kazy testvérekkel kapcsolatban a következõ megállapítás olvasható: „A mai történelemtudománynak az lenne a feladata, hogy a nézeteltérések okát megértve békévé oldja az emlékezést, és ellentétek egységében láttassa múltunkat, jelenünket. A Kazy testvérek elfogulatlan értékelését csak a korábbi recepció (rend)politikai hátterének megértésével és annak udvarias mellõzésével lehet megkezdeni.” (310. o.) Teres Ágoston, a Norvégiában elõ jezsuita csillagász írásából kiderül, hogy 2004. június 8-án Vardõ város vezetõsége ünnepséget rendezett abból az alkalomból, hogy 235 évvel azelõtt P. Hell Miksa és Sajnovics János jezsuiták megfigyelték a Vénusz átvonulását a napkorong elõtt. P. Teres jelenléte a 2004-es ünnepségen a magyar jezsuita csillagászok elismerését is jelenti.

Az ötödik fejezetben (Mûvészettörténet és iskolai színjátszás) Galavics Géza professzor az IHS-jel elterjedésérõl írt kiváló tanulmányt. „Az IHS betûjel kiválasztása annak idején Loyolai Szent Ignác személyes döntése volt. Ezt a jelet írta a rend elsõ generálisválasztásakor a jelöltlista fölé, ezt vésette a római rendi központ pecsétnyomójára, s 1548-ban Rómában ezt tétette fõmûve, a nagyhatású lelkigyakorlatos könyv, az Exercitia spiritualia címlapjára is. Példája s mûve nyomán rendtársai terjesztették el mindenütt a világon, s lett késõbb általánosan elfogadott katolikus jelkép.” (323. o.) Az utóbbi években komoly eredményeket értek el a kutatók az iskolai színjátszáskutatása során. Kilián István professzor, e téma szakavatott kutatója, a nagyszombati jezsuita iskolaszínházat mutatja be. A szerzõ írását elolvasva megerõsödik bennem az a felfogás, hogy a (jezsuita) iskolaszínház a mûvészeti hatások alkalmazása mellett a nevelés szolgálatában állt. Érdemes a színházi elõadásokat pedagógiatörténeti szempontból is vizsgálni.

A hatodik fejezetben (Oktatás) meglepett Pálvölgyi Ferenc adatközlése, miszerint egy 1998-as adat szerint a Föld 68 országában mintegy 1200 jezsuita iskolában 1,5-2 millió gyermek tanul. (553. o.) Eddig azt hittem, hogy a jezsuiták életében csak a 16-18. században játszott fontos szerepet a közoktatás. Az adatok rávilágítnak arra, hogy napjainkban is jelentõs szerepet vállalnak a jezsuiták az oktatásban. Forrai Tamás jezsuita igazgató bemutatja az egyetlen ma mûködi jezsuita iskolát, a Fényi Gyula Miskolci Jezsuita Gimnáziumot, ahol a Lelkigyakorlatok szellemében oktatják, nevelik az ifjúságot. Bitskey István professzor írása a német nyelvterület korai újkorban mûködõ jezsuita egyetemeinek magyarországi hatását vizsgálja. A kutatás szükségességét így indokolja a szerzõ: „Eljárásunkat indokolja, hogy mindmáig meglehetõsen egyenetlen a magyarországi katolikus peregrináció történetének kutatása.” (482. o.)

A jezsuiták sokat tettek és tesznek a társadalmi igazságosságért. A hetedik fejezetben (Jezsuiták a társadalmi igazságosságért) Botos Máté írásában összefoglalót olvashatunk fõleg a 19. századi német jezsuiták társadalmi igazságosságért folytatott harcáról. Ez a tanulmány segít megérteni a két világháború között alkotó magyar jezsuiták szellemi hátterét. Hámori Péter Varga László és Csávossy Elemér jezsuiták írásait mutatja be, akik a magyarság életproblémáival foglalkoztak. Ugyancsak ebben a fejezetben olvasható P. András Imre írása a Kerkai Jenõ által létrehozott KALOT-ról. P. András olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyek napjainkban is megszívlelendõek.

A nyolcadik fejezetben (Varia) olvasható Cseszka Éva írása, aki Kerkainak a kommunisták általi meghurcoltatását mutatja be. P. Kerkairól tehát két különbözõ fejezetben is olvasható írás. Talán az Olvasó elfogadja, hogy ennek így kellett lennie, hiszen a kommunista rezsim üldözõ rendszerét nem lehetett a társadalmi igazságosságért folytatott harc keretei közé venni. Bikfalvi Géza írása a magyar jezsuita tartományi központ történetét mutatja be 1890 és 1950 között, azaz arról a helyrõl van szó, ahol a Jézus Szíve-templom, a Mária utcai rendház, illetve a Horánszky utcai Párbeszéd Háza található.

A kötet szerkesztése során többször feltettem magamnak a következõ kérdést: Vajon a készülõ kötet valóban a magyar jezsuitákról fog szólni? Megnéztem a helynévmutatóban a „Magyarország” címszót. Az itt olvasható utalásokból kiderül, hogy a kötetben legtöbbször ez a szó szerepel. Ennek ismeretében is, és az írásokat többször végigolvasva megállapítható: A kötet valóban a magyar jezsuiták küldetésérõl szól a kezdetektõl napjainkig. E gondolatokat erõsíti meg P. Nemesszeghy Ervin is: „Valóban azt mondhatjuk, hogy Loyolai Szent Ignác hatása és jelentõsége erõsen érezhetõ a mai korban az általa alapított jezsuita rend apostoli munkája által a világ különféle tájain, és Magyarországon is, továbbá mondhatjuk, hogy Szent Ignác hatása nagy jelentõségû ma is lelkigyakorlatos-könyve által, mely a lelkigyakorlatos tevékenység és lelki megújulás egyik fõ forrása.” (24. o.)

Õszintén kívánom, hogy a könyv elolvasása után az Olvasóban objektívebb kép alakuljon ki a jezsuitákról, a kutatók pedig az új kutatási eredmények és a közölt szakirodalom tanulmányozása után késztetést érezzenek munkájuk folytatására, a felmerült kérdések továbbgondolására.

A kötet megjelenésével nem fejezõdött be a jezsuita történetkutatás. A Faludi Ferenc Akadémia keretében létrejött a Pray György Egyháztörténeti Mûhely. A mûhely célja, hogy összefogja, szervezze a különbözõ helyeken folyó jezsuita kutatásokat, továbbá lehetõséget biztosítson a kutatási eredmények megismertetésére elõadások és kiadványok keretében.

Szilágyi Csaba


Szuromi Sz. Anzelm O. Praem. (szerk.): Parare viam Domino. Tisztelgõ tanulmányok Zakar F. Polikárp zirci fõapát 75. születésnapja alkalmából. Szent István Társulat, Bp. 2005. 394 o. (A PPKE Kánonjogi Posztgraduális Intézetének kiadványa)

Neves szakemberek – egyházjogászok és teológusok – angol, német, olasz nyelvû tanulmányait közli az ünnepi kötet Erdõ Péter bevezetõ köszöntésével. A kilenc egyházjogi és kilenc teológiai tanulmány végén az ünnepelt életrajzát és bibliográfiáját olvashatjuk. Amikor a kötetet 2005. június 13-án bemutatták, Erdõ Péter bíboros méltatta a ciszterci fõapát életmûvét. (Ez a szöveg jelent meg olaszul a kötet élén.)

Zakar Polikárp 1948-ban lépett a ciszterci rend zirci apátságának növendékei közé. 1950-ben elhagyta Magyarországot. Rómában a Szent Anzelm Pápai Egyetemen folytatta tanulmányait, 1955-ben szentelték pappá. Egyháztörténelmet tanult a Pápai Gergely Egyetemen, majd ott tanított. 1969 és 1972 között pedig kánonjogot tanult a pápai Lateráni Egyetemen. 1971-tõl a Pápai Szent Anzelm Egyetemen egyházjogot tanított; ezen az egyetemen évekig a teológiai kar dékánja is volt. 1985-ben a ciszterci rend generális apátjává választották; ezt a tisztséget tíz éven át töltötte be. A zsinat utáni idõszakban a szerzetesélet megújulásán fáradozott saját rendjében is, meg a szerzetesi kongregáció megbízottja és tagjaként is szerte a világon, többek között új konstitúciók szerkesztésével. 1996-ban zirci apát, 2000-tõl pedig fõapát lett. Itthon a PPKE Kánonjogi Posztgraduális Intézetének professzora. Tudományos munkásságáról tájékoztatást ad az ünnepi kötet végén közölt bibliográfia.

Ahogy Erdõ Péter bíboros mondta köszöntõ beszédében: „A jubiláns egészen különleges és mély tiszteletet érdemel azért az önfeláldozásért, amellyel sokrétû tevékenységét éveken át súlyos betegsége ellenére optimizmussal, bizalommal és olyan nagylelkûséggel végezte, mely csak a keresztény hitbõl és a monasztikus szerzetesség lelkiségébõl fakadhat.”

A hazai ciszterci közösséghez tartoznak: a budapesti, a bajai, az egri, a pécsi és a székesfehérvári rendház; a rendtagok oktató-nevelõ és lelkipásztori munkát végeznek. A zirci kongregáció tagja a dallasi ciszterci monostor és a kismarosi ciszterci nõvérek közössége.

Szabó Ferenc


Wildmann János: Egy reformzsinat üzenete. Egyházfórum, 2006. 281 o.

Wildmann János tervezett trilógiájának (Gyakorlati teo-trilógia) II. kötetében összefoglalja a II. vatikáni zsinat történetét, illetve annak tanítását, szellemiségét, helyes irányát, és röviden kitér a zsinat utáni folyamatokra is. (19. o.) A zsinat után kitört egyházi válságot, teológusok kontesztálását vagy a konzervatív irányok „restaurációs” törekvéseit nem részletezi. Ez érthetõ is, hiszen nem szakembereknek szánta kötetét, hanem azoknak (sajnos, még ma is vannak ilyenek), akik nem ismerik kellõképpen a „reformzsinat” tanítását. Ismeretes, hogy Magyarországon az összes zsinati dokumentum csak tíz évvel a zsinat befejezése után jelent meg Cserháti püspök szorgalmazására. (A szerzõ ezt a Cserháti/Fábián-féle kiadást és kommentárjait használja.) Saád Béla és Vitányi György ugyan beszélt a zsinatról („budapesti szemmel”), de a magyar papok (még manapság is hallom ezt) fõleg a Vatikáni Rádió magyar adásainak sorozataiból és a TKK (Teológiai Kiskönyvtár) füzeteibõl ismerhették meg igazán a II. Vatikánum üzenetét és teológiáját.

Wildmann János a Baraunà-sorozat szakszerû kommentárjait használja (német kiadás), és fõleg német eredetire vagy német fordításokra hivatkozik, bár jócskán léteznek már magyar és magyarra fordított kommentárok is. (Pl. A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai negyven év távlatából, 1962–2002 (szerk. Kránitz Mihály, 2002). Vagy a gyakran idézett kiváló J. Ratzinger-könyv, az Einleitung. . . is már 1976 óta létezik magyar kiadásban (A keresztény hit, OMC). E megjegyzés indoka csupán az, hogy a szerzõnek nem minden olvasója ismerheti a német nyelvet.

Ami a zsinat recepcióját illeti: a „Lebegõ egyház” c. fejezetben (105kk.) többször hivatkozik Nemeshegyi Péter hosszú, kritikus tanulmányára, amely a Vigilia 2002/11. számában jelent meg. Nemeshegyi atya tanulmánya a világegyházat tartotta szem elõtt. Igazában Magyarországon (miként a volt kommunista országokban) sajátságos a helyzet a zsinati „aggiornamento” szempontjából, bár az utolsó másfél évtized alatt sokat változott a hierarchia, a papság és a hívek magatartása – jó irányban. Ugyanakkor legújabban pl. a liturgia terén bizonyos visszahúzó, zsinatellenes tendenciák is jelentkeznek egyes papi körökben. Sajnos, úgy tûnik, hogy a késõn és kellõ felvilágosítás nélkül bevezetett liturgikus reform még nem fejezõdött be: a hívek sokszor csak „szemlélõ résztvevõi” a római liturgiának. (116. o.) A mostani kötetben hiányos a magyar helyzetelemzés, de ezt pótolhatja Wildmann elõzõ kötete: Katolikus tükör, amely jórészt statisztikai felmérésekkel mutatja be a magyarországi egyház helyzetét.

Szabó Ferenc