RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ

Szabó Ferenc

„SZERESS, ÉS TÉGY, AMIT AKARSZ!”

XVI. Benedek pozitív erkölcsi tanítása

A címben szereplõ mondást Szent Ágostontól idéztem. Félre lehet érteni; egyesek talán a szabadosságra való buzdításnak veszik. Ám a szeretetnek megvannak a követelményei. Szent Ágoston valójában nem akar mást mondani, mint amit Szent János és Szent Pál tanít: a szeretet minden parancs összefoglalása, a törvény teljessége. Ezt hirdeti XVI. Benedek elsõ, Deus caritas est kezdetû körlevele és több megnyilatkozása.

Már az enciklika kommentárjai is, de Valenciában mondott beszédeinek visszhangja is a pápa pozitív szemléletére irányították a figyelmet. Legutóbb pedig abban az interjúban fejtette ki szentatyánk meggyõzõdését, amelyet augusztus 5-én Castel Gandolfóban adott német újságíróknak, mintegy bajorországi látogatásának elõkészítéseként. Ez a beszélgetés fényt vet XVI. Benedek világszemléletére. Most csak egy kérdést és a rá adott választ idézem témánk illusztrálására.

Kérdés: Körülbelül egy hónappal ezelõtt Ön Valenciában volt a családok világtalálkozóján. Aki figyelmesen hallgatta, észrevette, hogy soha nem beszélt „homoszexuális házasságról”, sem abortuszról vagy fogamzásgátlásról. A figyelmes megfigyelõk érdekesnek mondták ezt. Nyilvánvalóan Önnek nem az a szándéka, hogy az „erkölcs apostolaként” utazzon a világban, hanem az, hogy hirdesse a hitet. Mi a válasza erre?

XVI. Benedek: Természetesen az, hogy hirdessem a hitet. Elõször is el kell mondanom, hogy mindössze kétszer húsz percem volt arra, hogy beszéljek. És ha valakinek ilyen kevés idõ áll a rendelkezésére, nem kezdheti a Nemmel. Mindenekelõtt azt kell tudnunk, mit akarunk valójában, nem igaz? És a kereszténység, a katolicizmus nem tiltások halmaza, hanem pozitív választás. (A kiemelés tõlem. Sz. F.) Nagyon fontos, hogy ezt újból lássuk, ugyanis ennek tudata mára szinte teljesen elveszett. Annyit lehetett arról hallani, hogy mit nem szabad, hogy most azt kell mondani: mi pozitív elképzelést akarunk javasolni. Nevezetesen azt, hogy férfi és nõ egymásért lettek teremtve, és hogy a szexualitás-erosz-agapé lépcsõ a szeretet dimenzióit jelöli. Ezen az úton növekszik elõször a házasság mint a férfi és a nõ boldog és áldással teli találkozása, majd a nemzedékek folytonosságát biztosító család, amelyben az egyes generációk kiengesztelõdnek, és amelyben a kultúrák találkozhatnak egymással. Elõször is tehát azt kell kiemelnünk, amit akarunk. Másodsorban lehet aztán megnézni, hogy miért nem akarunk valamit. És én azt hiszem, hogy meg kell nézni és átgondolni, hogy nem katolikus találmány az, hogy férfi és nõ egymásért vannak teremtve azért, hogy az emberiség tovább éljen: ezt minden kultúra tudja. Ami az abortuszt illeti, az nem a hatodik, hanem az ötödik parancsolatba tartozik: „Ne ölj!” Ezt mint nyilvánvaló dolgot kell feltételeznünk, és mindig el kell ismételnünk: az emberi személy az anyaméhben kezdõdik, és emberi személy marad utolsó leheletéig. Az embert mindig emberként kell tisztelni. De ez akkor válik világosabbá, ha elõbb elmondtuk a pozitívumot.

* * *

Ebbõl a válaszból is világos, hogy Spanyolországban (ahol Zapatero kormánya legalizálta a homoszexuálisok házasságát) a pápa nem diplomáciai tartózkodással élt, nem egyszerûen taktikai magatartása vezérelte pozitív hangvételét, hanem határozott irányvétele, amelyet programadó elsõ enciklikája is tükrözött.

Szent János elsõ levelét kommentálva (1Jn 4,10–16) megmagyarázta az Erosz (érzéki szeretet, szerelem), a Philia (baráti szeretet) és az Agapé (isteni szeretet) fokozatait, az Erosz pogány és keresztény értelmezése közti különbséget. Idézte a gúnyolódó Nietzsche ismert kijelentését (Jenseits von Gut und Böse IV, 168): „A kereszténység mérget itatott az Erosszal; nem halt ugyan bele, de bûnné torzult.” „Ezzel a német filozófus egy széles körben elterjedt felfogást fejezett ki: vajon az Egyház parancsolataival és tilalmaival nem azt keseríti-e meg számunkra, ami az életben a legszebb? Vajon nem ott állít-e tilalomfákat, ahol a Teremtõtõl számunkra elgondolt öröm boldogságot kínál, mintegy ízelítõt adva az isteni természetbõl?” (3) A pápa e kérdésfelvetés után áttekinti az Erosz pogány felfogását, amely a mámor hamis istenítése volt, és rámutat arra, hogy szükség van az Erosz megtisztítására, megfékezésére, hiszen a részegítõ, féktelen Erosz nem fölemelkedés, eksztázis az isteni természetben való részesedésbe, hanem az ember letaszítása. „Így válik láthatóvá, hogy az Erosznak megfékezésre, tisztulásra van szüksége annak érdekében, hogy az embernek ne pillanatnyi élvezetet, hanem a létezés magasságának bizonyos elõízét ajándékozza – annak a boldogságnak az elõízét, amelyre egész létünk vágyódik.” (4)

„Manapság sokszor testellenességgel vádolják a korábbi kereszténységet; ilyen hajlandóságok mindig is voltak. De a szerelemnek ez az istenítése, amit ma látunk, hazug. A »szexre« lefokozott Erosz áruvá lett, puszta »dologgá«; megvehetõ és eladható, s így maga az ember válik áruvá. Valójában ez éppen nem az ember nagy igenje a testre. (. . .) Ezzel szemben a keresztény hit az embert mindig két összetevõ egységbõl álló lénynek tekintette, akiben a szellem és az anyag áthatja egymást, és éppen ezáltal mindkettõ új nemességet nyer. Igen, az Erosz az isteni valóságba akar bennünket ragadni, ki akar emelni önmagunkból, de éppen ezért igényli a fölemelkedés, a lemondás, a tisztulás és a gyógyulás útját.” (5) – „A szeretet fölemelkedéséhez és belsõ tisztulásához hozzátartozik, hogy a szeretet már most véglegességet akar, mégpedig kettõs értelemben: a kizárólagosság értelmében – »csak ez az egy ember« – és az »örökre« értelmében. Az egész létezést átfogja, minden dimenziójával együtt, az idõ dimenziójában is. (. . .) Igen, a szeretet »eksztázis«, de nem a mámorító pillanat értelmében eksztázis, hanem úgy, hogy állandó út a magába zárkózó énbõl az én szabad elajándékozására, az önátadásra, s éppen ezáltal önmaga megtalálására, sõt Isten megtalálására.” (6)

Ilyen reflexiók során vezet el XVI. Benedek enciklikája a bibliai kinyilatkoztatás Agapéjához, a Szeretet-Istenhez, az Isten- és a felebaráti szeretet szerves egységéhez.

* * *

Valójában XVI. Benedek a II. vatikáni zsinatot követi, amelynek munkáiban õ maga is részt vett. A földi valóságok új értékelése, a szexualitás és a házasság pozitív szemlélete tükrözõdik a hosszú viták után elkészült Gaudium et spes kezdetû konstitúcióban. (Különösen is figyelemre méltó a 48. és 49 pont a házasságról és a hitvesi szerelemrõl.)

A zsinati okmányt a morálteológia két háború közötti megújulása készítette elõ. A modernizmus elítélése (1907) utáni bénultság a teológiában a két háború között lassan feloldódott; elindult a katolikus gondolkodás megújulása: a Szentírás, az egyházatyák, a liturgia visszahajolt a forrásokhoz, és integrálni kezdték az új embertudományok és a perszonalizmus pozitív eredményeit. A morálteológiában is érezhetõ lett a megújulás, az új, pozitív szemlélet: R. Guardini, E. Mersch, F. Tillmann, J. Fuchs, B. Häring nevét említem. B. Häring fontos szerepet játszott a zsinaton is. A szexuális erkölcs és a házasság új értékelése terén úttörõk voltak még: D. von Hildebrand, H. Doms, L. Janssens, J. David, a zsinaton pedig Alfrink és Suenens bíboros, valamint Reuss mainzi segédpüspök. A zsinat felszámolta egy bizonyos manicheizmus (vagy puritanizmus) nyomait. XI. Pius Casti connubii k. körlevele (1930) még a házasság jogi-intézményes jellegét, a gyermeknemzést és a gyermekek nevelését helyezte elõtérbe (ezt nevezte a házasság elsõdleges céljának), és másodlagosnak tekintette a szerelmi kapcsolatot, a házasfelek kölcsönös kiegészülését (remedium concupiscentiae: az érzéki vágy orvossága!). A zsinati szöveg (GS 49) már nem említi ezt a megkülönböztetést, de azt kijelenti, hogy a házasfelek nemi kapcsolatának „normális” gyümölcse a gyermek. Keresztény hitünk szerint „a szerelmet Krisztus urunk jósága a szeretet és a kegyelem külön ajándékával nemesítette meg, tette tökéletesebbé, és emelte magasabb létrendbe. (. . .) A szerelem a szoros értelemben vett házassági aktusban fejezõdik ki és válik tökéletessé. A bizalmas és tiszta házastársi egyesülés cselekményei tehát tiszteletre méltó erkölcsi értékek, és emberhez méltóan gyakorolva azt a kölcsönös önátadást jelzik és mélyítik el, amely által örvendezõ és hálás lélekkel mindketten gazdagítják egymást.” (GS 49) A következõ, 50. pontban pedig ezt olvassuk: „A házasság és a hitvesi szerelem jellegébõl következõen utódok létrehozására és felnevelésére irányul. Kétségkívül a gyermek a házasság legszebb ajándéka, és a szülõknek igen-igen javára válik. (. . .) Ámde a házasságnak nemcsak az életadás a rendeltetése, hiszen épp a személyek közt létrejött felbonthatatlan szövetségnek a jellege és a gyermekek java követeli, hogy helyes módon kifejezõdjék, tökéletesedjék és érlelõdjék a házastársak kölcsönös szerelme.”

Ezt a zsinati szemléletet tükrözi XVI. Benedek elsõ enciklikája és a német újságíróknak adott nyilatkozata is: „A kereszténység, a katolicizmus nem tiltások halmaza, hanem pozitív választás.” Az erkölcsi törvény megsértése akkor válik világosabbá, „ha elõbb elmondtuk a pozitívumot.”

Részlet XVI. Benedek valenciai beszédébõl

2006. júl. 8. 23 óra: a családok Világkongresszusához

Az Egyház fáradhatatlanul hirdeti a világban az igazságot: „Isten, aki az embert szeretetbõl teremtette, az embert szintén szeretetre hívta meg. A férfit és a nõt Isten egymás számára teremtette, és arra hívta meg, hogy a házasságban bensõséges élet- és szeretetkapcsolatban éljenek (most már többé nem két test, hanem csak egy – Máté evangéliuma szerint). A család az egyén és a társadalom között helyet foglaló intézmény, amelyet semmi sem helyettesíthet teljesen. A család szükséges jó a népek számára, a társadalom nélkülözhetetlen alapja, és nagy kincs a házastársaknak egész életük folyamán. A gyermekek számára pedig pótolhatatlan jót jelent. A gyermekek mindig legyenek a szeretetnek, a szülõk teljes és nagylelkû önátadásának gyümölcsei. (. . .)

Krisztus kinyilatkoztatta, hogy mi az élet legmagasabb rendû forrása mindenki, tehát a családok számára is: „Ez az én parancsom: szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért”. A hit és a szeretet átadásán túl a családok egyik legfontosabb feladata, hogy szabad és felelõs személyeket neveljenek. (. . .) A házasság értékeinek elõmozdítása nem akadályozza meg a férfi és a nõ egymás kölcsönös szeretetében megvalósuló örömét. A keresztény hit és etika nem a szeretet elfojtását célozza, hanem éppen arra törekszik, hogy azt egészségesebbé, erõsebbé, valóban szabaddá tegye.

Köszöntjük a 60 éves Gyorgyovich Miklóst

Kedves M iklós! Több, mint egy évtizede vagy a Távlatok „mindenes” munkatársa; most hálával, baráti szeretettel köszöntünk: ad multos annos!

Ha rendelkeznék a Te humoroddal, ilyenformán írnék: zenei õstehetség (állítólag jól hegedül, de még itt nem hallottuk); szerkesztõ és író; ha kell, villanyszerelõ és vízcsapjavító; autószerelõ is (milyen gyorsan cserélte kilukadt gumimat az itáliai sztrádán!); számtalan „torpedós” szövegem gépelõje (igazában újabban Õ írja könyveimet, hiszen magam „ollóval” állítom össze köteteimet); elérzékenyülõ nagypapa (franciául tanul unokáitól). . . Volt sajtófigyelõ az Antall-kormány idején; tevékeny tagja ma is – aranyos feleségével, Tücsivel – a Regnum Marianumnak (Tücsi szerint: „A Regnummal születtünk”). . .

Kedves Miklós! Nem ismerem webnaplódat, ahonnan idézhetnénk Tõled önjellemzést. De hiszen olyan sokarcú vagy, hogy lehetetlen pár sorban megmutatni Mickey-t, ich-et, Mikeust. M. Mouse-t, Emmauszt, Gyorgyovich Miklóst. „. . . mint minden ember: fenség, északfok, titok. . .”

A Távlatok szerkesztõgárdája nevében mégegyszer:

Isten éltessen sokáig!

(Sz. F.)

Salkaházi Sára boldoggá avatása

XVI. Benedek pápa 2006. április 28-án aláírta a Salkaházi Sára szociális testvér vértanúságát elismerõ dokumentumot. 2006. szeptember 17-én a budapesti Szent István-bazilika elõtti téren Erdõ Péter bíboros, prímás, érsek végezte a boldoggá avatást a 11 órakor kezdõdõ ünnepi szentmise keretében, amikor is kihirdették a boldoggáavatási határozatot. A szentmise elõtt ismertették a vértanú szociális testvér életét, aki 1899. május 11-én született Kassán, 1929-ben belépett a Szociális Testvérek Társaságába, 1940-ben tette le örökfogadalmát, és 1944. december 27-én teljesítette be életáldozatát. E napon este a nyilasok belelõtték a jeges Dunába a pesti alsó rakparton.

Mint ismeretes, XVI. Benedek rendelkezése szerint egyes szent életû személyek boldoggá avatására a helyi egyházakban kerül sor. Ezt a szentatya a következõképpen indokolta meg a fentebb már idézett augusztus 5-i interjúban, válaszolva a német újságírók kérdésére.

Kérdés: Szentatya, elõdje nagyon sok keresztényt avatott boldoggá és szentté. Egyesek úgy gondolják, hogy túl sokat is. A kérdésem az lenne, hogy a boldoggá és szentté avatások csak akkor hoznak valami újat az Egyháznak, ha ezek a személyek valóban igazi példaként szolgálnak. Németország viszonylag kevés szentet és boldogot adott az Egyháznak más országokkal szemben. Lehet valamit tenni annak érdekében, hogy a lelkipásztorkodás dimenziója ezen a területen fejlõdjön, és hogy a boldoggá és szentté avatások igénye valós lelkipásztori eredményt hozzon?

XVI. Benedek: Kezdetben én is úgy gondoltam, hogy a boldoggá avatások nagy mennyisége szinte ránk nehezedne, és talán inkább olyan személyeket kellene kiválasztani, akik világosabban jelen vannak tudatunkban. Idõközben decentralizáltam a boldoggá avatásokat, hogy láthatóbbá váljanak ezek a személyek azokon a helyeken, ahová tartoznak. Talán egy guatemalai szent nem érdekel bennünket Németországban, és fordítva: egy altöttingi nem érdekes Los Angelesben, és így tovább. Továbbá azt gondolom, hogy ez a decentralizálás összhangban van a püspöki kar kollegiális jellegével, kollegiális szerkezetével, és szükséges hangsúlyozni, hogy az egyes országoknak megvannak a saját kiemelkedõ alakjaik, akik abban az adott országban igazán hatékonyak. Megfigyeltem azt is, hogy ezek a boldoggá avatások nagy számú embert vonzanak, akik azt mondják: „Végre, õ egy közülünk!”, és ösztönzi õket. A boldog hozzájuk tartozik, mi pedig örülünk annak, hogy ilyen sokan vannak. Ha a világtársadalom fejlõdésével fokozatosan mi is jobban megismerjük õket, az nagyon jó. Mindenekelõtt az a fontos, hogy ezen a területen is legyen sokszínûség, tehát fontos, hogy mi is Németországban megismerjük saját kiválóságainkat, és örvendjünk nekik. Ehhez kapcsolódnak a legkiválóbbak szentté avatásai, akik az egész Egyház számára nagy jelentõségûek. Azt mondanám, hogy az egyes püspöki karoknak kellene kiválasztaniuk, kik a legalkalmasabbak erre, ki mond számukra igazán valamit, és nekik kellene – nem túl nagy számban – ezeket a személyeket elõtérbe helyezni, akik mély benyomást keltenek bennünk. [. . .]

Schéda Mária SSS

SALKAHÁZI SÁRA VÉRTANÚSÁGA

„Mindegy, hogy mit gondolnak rólam! Amúgy is senki nem gondolhat olyan rosszat, aminél én rosszabbat nem gondoltam volna másról.”

Aki ezt le tudta írni, vállalta a vértanúságot, az önmagával való kendõzetlen szembesülés nehéz vértanúságát. Aki ezt a mondatot le tudta írni, az nemcsak önismeretre tett szert, hanem sokkal többre: megismerte magában az embert, a kicsinyt, az esendõt, s volt mersze önmagában találkozni azzal a gyarló lénnyel, akiben eredendõ bûnössége elhomályosította az istenképiséget. Aki ezt a mondatot le merte írni, valóban boldog, mert megszabadult az önistenítéstõl, az istenítés elvárásától. Õ az alázatos ember, akivel már csak az Isten tud valamit kezdeni. Õ az, aki visszaverte a hiúságnak azt a megkísértését, amely a paradicsomi embert e világi „társadalmi” emberré alacsonyította.

Hányféle vértanúság van a vérrel való tanúskodáson kívül? Fontos igazság, hogy többnyire az válik „igazi” vértanúvá, aki bátran és tudatosan átvágott a vér nélküli, de semmivel sem könnyebb tanúságtételek lelki akadályain, aki legyõzte a világ ezervariációjú visszahúzó erejét.* Mert természetesen nem mindenki vértanú, akit megölnek. A halálnak ez a módja tudatos, önként vállalt áldozat.

De hát normális dolog tudatosan és szabad döntéssel készülni erre? Jézus istengyermekségre hívott meg minket a keresztségben, s ez mindenkinek szól, aki a nyomába lépni merészkedik. „Titeket is üldözni fognak. . .” – de „Én veletek vagyok a világ végezetéig.” A keresztség tudatos vállalása a vértanúság lehetõségének tudatos elfogadása is. Különben nem normális.

A vértanúság lelkületének számtalan realizálási módja van egyéni életutunknak megfelelõen. Chantal Szent Franciska beszél szerzeteseinek a szeretet vértanúságáról, a mindennapokban való kemény, önmagunknak meghaló, Isten akaratát keresõ keresztény életvitelrõl.

Ha egy nagymamának ma azt jósolják, hogy diszkóba járó, dohányos, iszogató – vallási szempontból, ha nem is közönyös, de langyos – leányunokája majdan Jézus vértanúja lesz, bizonyára tágra mereszti a szemét. Aztán mint jó keresztény, mindent megpróbál elkövetni ennek megvalósulása ellen. Mert szeretnénk, ha nemcsak nehéz próbatételek árán, hanem könnyen, gyorsan (talán jó kapcsolataink révén) is bejuthatnánk a mennyek országába.

„Ha langyos vagy, kiköplek a számból. . .” Ha nem térsz meg, nem lehetsz a tanítványom. Salkaházi Sára, akit a Szent Benedek-i morum conversio alapján neveltek szerzetessé, tudta, hogy a megtérés egy életen át tartó folyamat, s nem más, mint vállalni az élet vértanúságát. Elindulás egy olyan úton, amit csak Isten ismer, Õ vezet, én közben CSAK az Õ kezét fogom. Aprómunka, egyáltalán nem látványos, Istenbe burkolózó, benne elrejtett élet. Az apró kihívások sokszor semmiségnek tûnõ megvalósítása és vállalása úgy, hogy ne hallatsszék közben a lelki fogcsikorgatás, sõt, ami nehezebb: ne vetüljön rá az öntetszelgésnek még árnyéka sem. ”Atyád, aki a rejtekben is lát. . .” csak Õ számítson.

A vértanúság lényege a teljes odaadottság lelkületének kimunkálása. Mi ehhez képest egy lövés, szúrás vagy megkínoztatás? Természetesen csak az nyilatkozhat errõl hitelesen, aki megpróbálta megpróbálni. . .

„Könnyû nagy gesztussal, nagy mozdulattal nagy dolgokról lemondani. De százszor nehezebb önmagunkról, rossz szokásainkról, hibáinkról, rossz tulajdonságainkról lemondani. Pedig errõl is kell. . . Hogyan? Minden alkalmat fülön csípni, amint észreveszem – s olyankor felszítani magamban, ha csak egy pillanatra is, a bánatot. – Talán lehetne így küzdeni ellene.”¹

A percek aprómunkájából áll össze az élet teljessége. Minden keresztény halála tanúskodás Istene mellett. A vér tanúskodásában az elõre hozott vég, az önkéntesség a lenyûgözõ az ember számára. Az Atya szemében Fia követésének egyik hiteles megvalósítása. Egyesek számára kikerülhetetlen.

A csonka családban felnövõ, a gyenge kezû mamácska felügyelete alatt kissé szabadosan, és a kor szelleméhez képest az átlagnál önállóbban cseperedõ Schalkaház gyermekek közül Sára sorrendben a második volt. Egy évvel elõzte meg születésével a rémségekkel teli XX. századot, nem egészen egy évvel elõzte meg halálával az elsõ atombomba ledobását, s most, l07 éves korában az Egyház boldoggá nyilvánítja mint vértanút. Ennek a l07 évnek a felét sem érte meg e Földön járva, sokat mondó mosolya azonban alázattal fogadja ezt az eseményt is.

„»Mert nem jöttem hívni az igazakat, hanem a bûnösöket!« Ez mintha egészen nekem szólna! Milyen nagyon jó ez. Azért hívtál, Uram, mert bûnös vagyok, és meg akarod mutatni, hogy ilyen nyomorult eszközzel is tudsz dolgozni. Meg akarod mutatni, hogy így ki tudsz emelni a bûnbõl, mint engem. Igen, kiemeltél engem, s nemcsak kiemeltél, hanem azt is akartad, hogy jegyesed legyek!”²

„Adj nekem, édes Jézusom, igaz, õszinte alázatot, hogy semmiféle mellékutakon ne keressem magam. Ne akarjam bámultatni, sajnáltatni magam. –– Ne akarjak jónak vagy hõsnek feltûnni! – Mennyit kell magammal küzdenem, hiszen számtalan mellékutat találok, ahonnan magamhoz juthatok.”³

A cigánnyal húzató, kiskocsmákban megforduló, magabiztos újságírónõ eljut a természetfeletti bölcsességre, és belátja, hogy elsõsorban önmagával kell megküzdenie szerzetesi életében.

„Sokat fogok gondolkozni, hogy mik azok, amik akadályozzák, hogy elveszítsem magam. S ha önmagam az, akkor önmagamon kell keresztülgázolnom. Jézusom, add, hogy egészen el tudjam veszíteni magam!”⁴

„Lehet, hogy néha egészen kicsi, csekély és egészen prózai dolog az, ami a lelkemet betölti. Talán egy szem kockacukor vagy egy falat kenyér. Ne mosolyogjam le ezeket, ne mondjam, hogy ezek olyan semmiségek, amelyek szóra sem érdemesek a lelkiéletben. Lássam egészen tisztán, hogy az a szem cukor jelenti a boldogságot vagy az a darab kenyér. Próbáljam elvenni magamtól, s ha egy icipicit fáj is, világos, hogy ragaszkodom hozzá, mondjak le! Legyek szabad mindentõl, nemcsak a nagy dolgokban, hanem legfõképpen legyek szabad az apróságoktól. Hogy készek legyünk a földi boldogságot feláldozni, ez nem cél. A célja a lemondásnak a több boldogság.”⁵

Az életszentség, a mindennapok vértanúsága valóban állhat ilyen „semmiségekbõl”, a szociális testvérek élete azonban – a világban tevékenykedõ, benedeki lelkiségen alapuló munkálkodás többnyire – nem maradhat rejtekben. Az egyháznak és a társadalomnak szentlelkes munkásokat nevelõ, apostoli életre egyesült közösség tagjai nemegyszer a „látványos” és veszélyes munkákat is vállalják Isten dicsõségére és felebarátaik javára. Mély imaháttérrel, de tevékenyen vannak jelen az élet minden területén, különösen is a szeretet vértanúságát követelõ szociális munkában – ha szükséges – a halál kockázatát is vállalva. (Ékes bizonyítéka ennek a Társaság tagjainak a második világháborúban tanúsított hõsiessége.)

A híres kassai Schalkaház fogadó tulajdonosának leányát épp ez a világban megélt szerzetesi radikalitás vonzotta, amikor 1927-ben megismerkedett a Társasággal. Igaz, tíz esztendõ kellett ahhoz, hogy végképp megérjen benne az elhatározás, hogy belépjen valahova. Ezt 1929-ben tette meg, elhagyva újságírói karrierjét, irodalmi ambícióit és a dohányzást. És még sok mást. Az emancipált nõ, a rövid ideig gyûrûs menyasszony egy új, magasabb rendû szabadságot választott.

Alaptermészetét – mely mindvégig küzdõterületet biztosított számára a szerzetesi életben való tökéletesedéshez – hozta és hurcolta magával. „Makacs és dacos vagyok, és makacsságomat és dacosságomat itt arra használom: nem megyek, nem tágítok egy tapodtat sem! Tied vagyok, és a legnagyobb lelki kínok, a legnagyobb belsõ szenvedések, botlások, hibák, bûnök, betegség, hisztéria, semmi de semmi nem fog elválasztani Tõled, mert minden nyomorúságommal Beléd kapaszkodom” – írja ezt naplójába 1932 januárjában, amikor komoly belsõ válsággal küszködött. Jó szervezõkészsége, kommunikatív képessége, mûveltsége és írói tehetsége kezdettõl arra késztette elöljáróit, hogy olyan munkákkal bízzák meg (esetenként terheljék túl), amelyekkel csak fogadalmasokat lehetett volna megbízni, de amiket – az emberhiánnyal küszködõ, néhány éve alakult társaságban – többeknek, így neki is vállalnia kellett elsõ fogadalomtétele elõtt is. Ez többnyire elõadások, kurzusok tartása, katolikus nõk szervezése, nevelése volt. A tanítónõi és nyomdászi oklevéllel rendelkezõ Sára egyszerre vezetett kegytárgyüzletet, tanított hittant 26 órában, mûködtetett ingyenkonyhát, látogatta a nyomornegyedeket, szerkesztett folyóiratot, és szervezte a katolikus nõk és leányok hitéletét Komáromban az 1930-as évek elején egész Felvidékre szólóan, püspökkari megbízásból. Igaz, mindezt már az elsõ fogadalom után három évvel. Túlterheltsége ebbõl adódott. Azt viszont már a vértanúságra nevelõ, magasabb rendû Akarat rendezte, hogy 1934-ben nem engedték fogadalomújításra. Idegkimerültségét, magányából és hajszoltságából eredõ panaszkodásait hivatása éretlenségének könyvelték el. Õ ezt engedelmesen elfogadta, s a fogadalom nélküli évben is – sok fájdalommal (vértanúi fájdalommal?) a lelkében – élte szerzetesi életét. A testvérruha (a szürke egyenruha) elvétele, a félreértések és félinformációk sorozatából keletkezõ kirekesztés és elkülönítés Sárát tovább edzette. Az egyébként indulatos, igazságkeresõ fiatal szerzetesnõ mindent türelmesen elviselt, nem vádaskodott, nem magyarázkodott, tûrt és várt.

„Elvétetett tõlem a testvérruha. Vádak hangzottak el ellenem, melyeknek volt ugyan alapjuk, de valóságban mégis mások voltak, mint ahogyan idekerültek. Olyan képet kaptak rólam az elöljárók, hogy csodálkoztam, hogy azok után megtartottak. Azt hittem, minden összeomlik, csak az Úr kezébe kapaszkodtam, semmi más reményem nem volt. És hallgattam. Nem próbáltam igazolni magam. Tudtam, hogy hiábavaló. Az Úrra bíztam mindent! – Mit ért volna, ha én akartam volna magam igazolni? Ha kerestem volna elveket igazolásul? Hittek volna? Csak Tebenned bízom, és mindig Rád hagyatkozom, Uram Istenem!”⁶

E sok próbatétel közben kapta Sára testvér a missziós hivatást. Egyre sürgetõbben merült fel lelkében a vágy, hogy misszionárius legyen. Erre 1935-ben kért engedélyt Slachta Margittól, és amikor a dél-amerikai bencések két évvel késõbb jelzik, hogy segítséget remélnek a Társaságtól, Sára készülhet a szeretet tanúságtételének újabb fordulataira.

A történelem torz fintorai következtében (bécsi döntések, háború) ahhoz, hogy Brazíliába utazhasson, a magyar állampolgárság megszerzése céljából Kassáról Budapestre kellett költöznie. Itt a legkülönbözõbb – többnyire hiánypótló szociális munkakörökben – tevékenykedett, a Dolgozó Leányok mozgalmának irányítója lett, s néhány hónapot a técsõi járásban is eltöltött. A munkakörök változatossága és széles skálája sok fegyelmet, rugalmasságot, engedelmességet igényel. S fõleg azt a tudatosságot, hogy minden Istenért, Isten akaratából történik.

„A munkámnak nagyon átadottnak, nagyon lendületesnek kell lennie. Isten akaratából vagyok itt, ez látszódjék rajtam. Nem szavakban, hanem tettekben, az életemben. Nagyon égõn, hûségesen szeressem az Úristent, nagyon szeressem Isten akaratát és munkámat, mint Isten akaratának teljesítését.”⁷

„Nem azért vagyunk katolikusok, mert misére járunk, elmélkedünk, imádkozunk stb. A szeméthordás mutatja meg, mennyire vagyok katolikus.”⁸

Így válhat a munkavégzés is a mindennapok szeretet-vértanúságának részévé. A szociális munka tárgya a legközvetlenebbül maga az ember. Aki emberekkel dolgozik, annak az evangélium szeretetparancsát – az ellenség szeretetével együtt – mindennapos gyakorlattá kell tennie.

„Amint találkozom olyannal, akit nehéz elviselni, mosolyogni fogok rá, és egy rövid fohászt mondok érte. – Fogadd szívesen ezt, Jézusom, és add, hogy ne feledkezzem meg errõl, hanem tegyem is!”⁹

„Sok az érzelmi szeretet bennem. A szeretetet kamatoztatni kell. Ott kell szeretnem, ahol nehéz. Ez a kamatoztatása a szeretetnek. Ahol könnyû, ott nem érdem, ott hamar önmagamat keresem. De ahol nehéz, ott az Úr Krisztus. – Szeretni akarok!”¹⁰

A legnagyobb próbatétel a szeretetet közvetlen környezetünkben így megélni! A Szociális Testvérek Társaságának negyedik fogadalma Slachta Margit elgondolása szerint azt célozza, hogy a szeretetnek ezt a – vértanúságig menõ, természetfeletti – gyakorlatát életünk természetes részévé kell tennünk. Ez összekapcsolja a szenvedést a szeretettel, vagy ha úgy tetszik, hitelesíti a szeretetet a szenvedéssel.

„A szenvedést nagyon gyakran félreértjük, mindig valami nagyot gondolunk, de ha jön az elsõ nehézség, pl. egy gyatra testvérem, ezt nem akarom vállalni.”¹¹

„Az talán ritkán fordul elõ, hogy az Úristent szemtõl szemben bántom meg. – De számtalanszor, majdnem mindig úgy bántom meg, hogy pl. hideg, rövid, szeretetlen voltam embertársaim, testvéreim iránt. . .”¹²

„Életünket kell áldoznunk testvéreinkért. A SZTT tagjai legyenek készek Krisztusért és egymásért életüket adni.”¹³ Ezt még a novícia írta le, és úgy is gondolta, hogy ennek bármikor, bármilyen, Isten akarata szerinti körülményben meg kell valósulnia. Prófétai szavaival szinte elõvételezte sorsát. „A lélekmentés sok szeretetet és áldozatot kíván. Talán az életet is kívánja.”¹⁴

„Világban élni, de nem a világgal! – Körüljárni, és jót cselekedni csak erõsen kialakított lelkiélettel lehet!”¹⁵ Ennek alapja az ima, a szentségimádás, az eucharisztikus lelkület. Ez a szent életének hajtóereje, ebben rejlik lelki feltöltõdésének titka. A vértanúság vágya csak imádságos lelkületbõl törhet az Ég felé. Szinte biztosak lehetünk abban, hogy Isten csak azoknak nyújtja a pálmát, akik ezt „elõzõleg megbeszélik Vele”, akik ez után vágyódnak. Õk megkapják a Gonosztól való teljes függetlenség, a félelemmentes szabadság kegyelmét.

A szociális testvérek nagypénteken – társulati hagyományként – ún. „nagy keresztutat” mondanak. A fõnöknõ egy-egy keresztúti állomás átelmélkedését kéri a testvértõl vagy a jelölttõl, aki elmélkedésének gyümölcsét hangosan elimádkozza az adott stációnál. 1929-ben e szent napon Sárának a 12. állomás jutott: „Jézus meghal a kereszten”. Amikor rákerült a sor, õ a kereszt alatt, rövid csend után csak ennyit mondott: „Uram, halált, nagy halált adj nekem!” – Jelölttársai kissé megmosolyogták ezt az imát, annál is inkább, mivel Sára volt a legalacsonyabb termetû. Az Úr azonban komolyan vette, elhívta a golgotai útra, s már a tizedik állomásnál megadta neki a nagy halál kegyelmét, hiszen õt is megfosztották ruháitól, akárcsak Krisztust, mielõtt a gyilkos lövés eldördült a jeges Duna-parton.

„Édes Jézusom, ha már én nem lehetek az utolsó, mert Te az voltál, legalább hadd álljak melléd másodiknak!” – írta naplójába 1930-ban nem sokkal elsõ fogadalma elõtt. Ez is egy rövidke „megbeszélés” volt az Úrral a jövõt illetõen.

Salkaházi Sára bátorságának egyik példája, hogy a nemzetiszocializmus elhatalmasodása idején nem tarthatta õt vissza a névmagyarosítástól a névnémetesítés divatja. A negyvenes évek elején írta hitvalló Krisztus-legendáit, Szent Margitról szóló misztériumjátékát és számos olyan buzdítást, amely ma is aktuális, ma is megérinti a lelket. Örökfogadalmi mottója a nehezedõ történelmi körülmények közti teljes odaadottságot hirdeti: ”Alleluja! Ecce ego, mitte me!” 1940 pünkösdjén történt életének ez a sorsfordító, váratlan nagy kegyelmekre felkészítõ eseménye.

Bár irodalmi ambícióival szakítania kellett, a Szentlélek vezetésének elfogadása közben fokozatosan, lépésrõl lépésre egyre érettebbé vált írói megnyilatkozásaiban is. Ha nem tudnánk, hogy alábbi mondatait hatvan évvel ezelõtt rótta papírra, aktualitásuk miatt úgy érezhetnénk, e buzdítások egyenesen nekünk szólnak:

„Életünk tele van zajjal, lármával, kapkodással, sietéssel, loholással, idegességgel, gonddal, bánattal. . . Annyi mindenre van szükségünk, s amire szükségünk van, azt olyan nehezen tudjuk megszerezni. Annyi mindent szeretnénk, és sok-sok vágyunk teljesülhetetlenül hull a semmibe. . . Rohanunk és kifáradunk. . . Kifáradunk, és nem tudunk pihenni. . . Duc in altum. . . Evezz a mélyre. . . a mély vizek fölé. Ott nyugalom, béke, csend, áldott csend, szent csend fogad.

Menj a templomba a tabernákulum elé. Ott Krisztus vár az Õ békéjével, csendjével, az Õ édes szent Szívével. Elõtte nem kell sírnod, könnyek nélkül is megvigasztal, nem kell erõért könyörögnöd, kérés nélkül is meghallgat, csak . . . csak . . . csupán meg kell jelenned Elõtte, térdre kell omolnod, s be kell felejtkezni egy kicsit a csendbe, hogy Õ megszólaljon. . .”¹⁶

Sára testvér az Oltáriszentség elõtt mondta el félhangosan két elöljárója jelenlétében 1943 õszén azt a különleges életfelajánlást, amelybõl a vágynak és az isteni akaratnak találkozása következtében bármikor megszülethetett a vérrel való tanúságtétel. A Szociális Testvérek Társaságának hõsies zsidómentõ tevékenysége következményeként tucatnyi vértanúja lehetne ma a Társaságnak. Hiszen mindenki életét kockáztatva hozott áldozatot az égbe kiáltó bûnök megakadályozására. Sára „külön-alkuja” az Úrral ezt „megakadályozta”. Isten elfogadta az õ halálát, mint egészen elégõ áldozatot, s mindenki más megmenekült. 1944. december 27-én a történelem jéghidegen és botorul zajló jégtáblái közt vergõdve ott piroslott egy új, még ismeretlen magyar mártír szíve.¹⁷

„Híre végigszaladt sebesen az országon. Emberi szájak szószárnya tolta hírkocsiját, hálaszavak suttogása lövellte nevét szerteszét.

Senki által nem látható, nem hallható muzsikaszer birtokában volt, s e muzsikaszer csak neki zenélt csodálatos bûvel. És e bûvdallamokra figyelt, és ezek után tett. E muzsikaszer sohasem tévesztette õt meg. És egész életét jótevésekkel bolyongta át. Az õ finom fekete haját már sûrû vonásokkal festette fehérre a közeledõ tél, melyet õ nem várt meg.

Meghalt. És a halott Ködfit sokan vették körül. Kik sírásos õszinteséggel, kik kíváncsi balgasággal.

És akadt, aki Ködfi csodálatos muzsikaszerét akarta megkeríteni, és hiába kereste, kutatta, nem volt sehol.

Az ostoba nem tudta, hogy a muzsikaszer már eljátszotta fönséges szimfonikus fináléját, és akkor szakadt meg végleg, mikor Ködfi meghalt, mert az a bûvöletes muzsikaszer Ködfi kitágult szíve volt.”¹⁸

Jegyzetek

* Kivételek akadnak. Egy kínai férfit a misszionáriusok évtizedeken keresztül, egészen a haláláig, nem oldoztak fel, és nem engedtek áldozáshoz, mert nem tudott leszokni az ópiumról. Õ hûségesen naponta eljárt a templomi istentiszteletekre, és komoly, elkötelezett keresztény életet élt. Amikor 1900-ban életáldozatokat követelt a „boxerlázadás”, habozás nélkül vállalta a halált. Egyike a 2000-ben szentté avatott 120 kínai vértanúnak. (Nagy F.)

¹-tõl ¹⁵-ig naplóiból idéztünk, melyek kutatás céljára hozzáférhetõk a Szociális Testvérek Társaságának archívumában. Ugyanitt, valamint a forrásmunkák jelzett köteteiben található meg életfelajánlásának teljes szövege is.

¹⁶ A cikk a Testvér címû folyóirat XI. évfolyamának XI. számából való.

¹⁷ Salkaházi Sárát mint a Bokréta utcai munkásnõotthon vezetõjét – egy feljelentés alapján – hurcolták el a nyilasok, és végezték ki menekítettjeivel együtt.

¹⁸ Salkaházi Sára Ködfi címû korai novellájából. Esti Újság Vasárnapja, 1921. VII. 17.

Forrásmunkák

Hetényi Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért. Budapest, 1985, Ecclesia

Mona Ilona–Szeghalmi Elemér: Salkaházi Sára élete és munkássága. Budapest, 1989, Ecclesia.

Puskely Mária: Akik a jobbik részt választották. Róma, 1978.

Schéda Mária: Salkaházi Sára, a szociális szeretet apostola. Kecskemét, 1988, Korda Kiadó.

Schéda Mária: Boldog vagy, Sára? Új Ember Kiadó, 2004.