MAGYAR FIGYELÕ

Krómer István

VÁLASZTÁSOK – OKOK,
KOCKÁZATOK ÉS ESÉLYEK

A magyar egyház sokszínû, s bizonyára akadnak benne szép számmal, akiknek nincs ellenére a kormánykoalíció választási gyõzelme, a tapasztalat szerint mégis jócskán többségben vannak azok, akik aggodalommal tekintenek az újabb Gyurcsány-kormány munkálkodása elé. Hívek tömegei mellett több fõpap is nyilvánosan kifejezte csalódottságát és aggályait. Ez végül is nem csodálható; a régi-új adminisztrációban ugyanis nem csak a történelmi egyházak társadalmi szerepvállalására mindig is idegenkedve tekintõ s kultúrpolitikájával azt visszaszorítani törekvõ kisebb koalíciós partner, az SZDSZ, de maga a kormány feje is jól láthatóan építeni igyekezett a társadalom egy részének egyházellenes érzelmeire, sõt szította is azokat. Az MSZP új vezetése nem is titkolta, hogy a párt belsõ kohéziójának újraépítésében „identitásképzõ” erõként számol a hagyományos baloldali egyházellenességgel. Ez persze nem akadályozta meg õket abban, hogy a kampányban rendre kikérjék maguknak, ha bármely egyházi tényezõ a polgári ellenzék értékrendjét méltatta. Az MSZP egyszerre próbálta magát az antiklerikális hagyomány folytonosságát vállaló baloldali és a vallásos emberek számára is magától értetõdõen választható néppártként megjeleníteni. A jelek szerint e törekvése nem is volt sikertelen. A templomlátogató keresztények aránya természetesen nem túl magas, ám állásfoglalásuk eldöntheti az évtizede „borotvaélen táncoló” politikai erõviszonyokat. Ez érthetõvé teszi a vallását gyakorló, különösen az egyszerûbb falusi rétegek voksaiért folyó éles politikai harcot. A felmérések azt mutatják, hogy az MSZP-nek sikerült e körben javítania, s ez akár önmagában is megmagyarázhatja szoros arányú gyõzelmét.

A választási eredmény persze rendkívül sok, dinamikusan változó és csak részben tetten érhetõ tényezõ eredõje, így a ma sokakat foglalkoztató kérdés – hogyan gyõzhetett az a kormány, amely sokak meggyõzõdése szerint a rendszerváltás leggyengébb teljesítményét nyújtotta – megválaszolása e tényezõk alapos elemzését igényli. Elsõként mindjárt módszertani kritikával kell illetnünk azt az állítást, hogy a rendszerváltás óta a Medgyessy-Gyurcsány kormány nyújtotta a legrosszabb teljesítményt. Ez az állítás részben érzelmi alapú, részben arra a kétségtelen tényre mutat rá, hogy a koalíció menet közben kénytelen volt kormányfõt cserélni, részben a kormány teljesítményének külsõ megítélésére alapoz („a rendszerváltó országok éllovasából sereghajtóvá váltunk”). Mindebben sok igazság van, ám tudatában kell lennünk annak, hogy egy kormány teljesítményének megítélése szempontjából ezek másodlagosak. A perdöntõ az, milyen közérzület alakul ki a kormányzás hatására. Az ítélet ugyanis nem objektív kritériumok alapján (ha ilyenek egyáltalán vannak, ld. késõbb), hanem „pontozással” születik, a választópolgárok szubjektív ítéletének összegzésével. A választópolgárokban pedig pl. egy kormányfõváltás nem lesújtó kritikát vált ki, amint ez objektíve várható volna, hanem éppen ellenkezõleg, új reménykedéssel töltheti el õket, amit ügyes propagandával nagyon is ki lehet aknázni. Jelen esetben új esélyt kérhetett és kaphatott az a Gyurcsány Ferenc, aki a Medgyessy-adminisztráció igazi spiritus rectora volt, az egész „jóléti rendszerváltás” kiötlõje, Medgyessy kitalálója és mozgatója. A Fidesz vereségének egyik nem elhanyagolható oka tehát az volt, hogy a félidõben, az európai parlamenti választásokon „túlgyõzte magát”, s ezzel friss ellenfelet kapott, amely rendkívül erõs propagandacsapatával képes volt azt a megengedõ hozzáállást kialakítani a többségben, hogy szegény Gyurcsánynak nem volt ideje, hogy megmutassa igazi kvalitásait; hadd bizonyítson, kapjon még egy lehetõséget. A kormányfõ kampányában szinte ellenzéki pozíciót vett fel, a teljesítményével való elszámolás helyett egyre csak újabb és újabb fényes terveket és programokat hirdetett, miközben az ellenzék nem volt képes hatékonyan elszámoltatni. Erre irányuló próbálkozása, a „rosszabbul élünk” kampány ugyanakkor nyilvánvaló ellentmondásban volt a hozzá érzelmileg nem kötõdõk mindennapi tapasztalataival.

Nem élünk rosszabbul, mint négy éve. Ha nem is feltétlenül a kormánykoalíció õszinte szándékából, de az elmúlt ciklusban példátlan reáljövedelem-növekedés következett be. Ez okozta a Medgyessy-kormány hihetetlen népszerûségét az elsõ egy-másfél évben. Ez a népszerûség egyben megmutatta a társadalom ideológiai-kulturális elkötelezettségének viszonylag alacsony szintjét; készséggel csatlakoztak azokhoz, akiknek életkörülményeik valamelyes javulását köszönhették. (Mint ahogy a Bokros-féle rablópolitika büntetéseként 1998-ban hatalomra segítették – a mai, kétszer vesztes Szövetségnél objektíve még minden szempontból: szervezettségben, politikai tapasztalatban, kormányzóképességben is sokkal gyengébb – Fideszt.) Ezen a „materialista” hozzáálláson nincs mit csodálkozni, ez valószínûleg mindig is így volt, s feltehetõleg egyre inkább így lesz. És ez a hozzáállás magyarázta Medgyessy népszerûségének múlékony voltát is: a „népbarát” kezdet után látványosan hiányzott a folytatás, sõt a hatalom különbözõ körei markánsan éreztették, hogy a „túlosztogatást” szigorúbb idõknek kell követniük.

Ezen a ponton meg kell állnunk, hogy megkíséreljünk leszámolni egy makacs babonával, a „túlfogyasztás” hiedelmével. Hosszú távú statisztikai idõsorok cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy teljesítményéhez képest a magyar társadalom folyamatosan egyre rosszabbul van megfizetve. A kilencvenes évek elejének néhány évét leszámítva mind a gazdasági teljesítmény, mind a termelékenység évtizedek óta folytonosan növekedett, miközben a magyar bérek reálértéke egy rendkívül hosszú zuhanást követõen még mindig a harminc évvel ezelõtti szinten áll. Ez feketén-fehéren mutatja, hogy kifosztásunk mértéke rohamosan növekszik, ám a még ezzel sem elégedett nagy- és pénztõke hatékony agymosó apparátusa egyre azt szajkózza, hogy a polgárok (persze a szûk nagypolgári és nagytõkés réteget leszámítva) és a polgárokat oktatási, egészségügyi, infrastrukturális, közrend- és egyéb szolgáltatással ellátni próbáló „állam” „túlfogyaszt”. (Legyünk óvatosak: a közgazdász-szakmát annyira megfertõzte ez a józan tapasztalatainkkal is ellentétes szemlélet, hogy kulturális identitását tekintve magát jóhiszemûen nemzeti-polgárinak valló szakemberek egész sora – Járai Zsigmonddal az élen – maga is akarva-akaratlan ezen önpusztító propaganda szolgálatában áll!) Amíg ezt a pusztító propagandát „bevesszük”, amíg önként eltûrjük, hogy a multinacionális tõke mohósága továbbra is a létminimum környékén húzza meg az átlagbérszintet, a magyar nemzet elnyomorodását és jövõjének látványos felélését képtelenség megállítani! És ne hagyjuk megtéveszteni magunkat a budai értelmiség egy részének elfogadható életszínvonalától. A nemzet többségét kitevõ vidékiek ma is éhbérért robotolnak (ha egyáltalán találnak munkát). A pápai szociális enciklikák tanítása szerint a béreknek a napi megélhetés, a családról való gondoskodás mellett némi tartalékképzést is lehetõvé kell tenniük. Az átlagos magyar munkaerõ jó, ha a napi túléléshez szükséges bért megkapja, de a gyermeknevelés már súlyosan deficites vállalkozás, az elcsalt nyugdíjjárulékok, a (részbeni) feketefoglalkoztatás következtében a békés öregkor merõ utópia, miközben a társadalmi támogatás állami forrásai is mélyen az indokolt alatt vannak (ld. tanárok vagy ápolók fizetése). Megtakarításról, az ifjú nemzedék családalapításának megalapozásáról alig(ha) beszélhetünk.

Ebben a szorult helyzetben egyáltalán nem csodálható, hogy a Medgyessy-kormány által lehetõvé tett 20 százalék körüli reálbér-emelkedés, amit a ciklusközepi megtorpanás után Gyurcsány a választások elõtt egy intenzív szavazatvásárlási rohammal még megfejelt, sokak rokonszenvét kiváltotta. (Emiatt valóságos öngól lett a „rosszabbul élünk” fõ kampányüzenet; ez megint önmagában megmagyarázhatja a kis arányú vereséget, sõt voltaképpen akár biztató is lehet, hogy a folyamatok ilyen mértékû félreértése ellenére a választási eredmény ilyen szoros lett. . .) Az igazi probléma, hogy ez a „jóléti” politika nem meggyõzõdésen, a nemzetközi tõke tehervállalásának növelésén, a hazai vállalkozásokat felpezsdítõ belsõ piaci élénkítésen, vállalkozásfejlesztésen és piacvédelmen alapult, hanem közben lényegében változatlan maradt a multik érdekeit szem elõtt tartó „exportvezérelt” növekedés. Ez a felemás politika eredményezte a súlyos eladósodást, s ez az a vékonyodó jég, ami a Gyurcsány-csapat alatt bármikor beszakadhat. Az adósságainkat finanszírozó külföldi pénzintézetek bármikor megrogyaszthatják a forintot és vele a magyar gazdaságot. Ágenseik révén ki is nyilvánították, hogy ezt csak azért nem tették meg, mert nem kívánták elõsegíteni a polgári ellenzék hatalomra jutását, amely esetben korántsem látták volna garantálva érdekeik zavartalan érvényesülését.

Ismét egy tényezõ, amely magyarázza a koalíció (szoros) gyõzelmét: a nemzetközi üzleti világ mindent elkövetett a Fidesz veresége érdekében, s tudjuk, a befolyásuk alatt mûködõ hírgyártó és tudatmanipuláló eszközök széles eszköztára milyen komoly hatással tud lenni az állampolgárok döntéseire. (Nem véletlen, hogy Gyurcsány törvénytelen sietséggel meghosszabbította a kereskedelmi tévék csak 2007-ben lejáró koncesszióját. Meg is hálálták neki. A kampányidõszak döntõ fontosságú hírérõl, az egyik Gyurcsány-féle, jó erkölcsbe ütközõ privatizációs szerzõdés ügyészségi megtámadásáról a népesség fele egyszerûen nem is hallott!) Elég arra gondolnunk, hogyan voltak képesek néhány hét alatt krampuszt faragni Mikola Istvánból, a magyar keresztény politikusok egyik legkiválóbbikából, méghozzá jelentõs részben a saját táborában is. Orbán Viktor démonizálása szintén ezen eszköztár csúcsteljesítményét jelzi: a nemzeti önvédelem és újjáépítés méltán emblematikus figurája milliók szemében kisszerû szõlõtolvaj, miközben ugyanezek tudatában a több milliárdos magánvagyonát a köztulajdon „nagyvonalú”, bennfentes kezelésével megalapozó kormányfõ a „bátor, hazafias politika” idoljaként tündököl. Ebbõl a szempontból is voltaképpen kisebb csoda, s a jövõre nézve biztató az eredmény szorossága.

Az üzleti és pénzvilág Gyurcsány melletti kiállása önmagában is jelzi, mennyit érnek azok a mérõszámok, melyek alapján hazánk állítólag az élmezõnybõl a sereghajtó pozíciójába süllyedt. A legkülönbözõbb, úgynevezett makrogazdasági mutatók kizárólag arra valók, hogy orientálják az erõforrásainkat fosztogató pénzügyi spekulánsokat, de semmi hiteleset nem mondanak a társadalom tényleges állapotáról. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a periféria országait akkor szokás „versenyképesnek” tekinteni, ha minél olcsóbban adják magukat: minél csekélyebb bérszínvonal, minél alacsonyabb társadalmi újraelosztás (értsük pontosan: minél rosszabb színvonalú oktatási, egészségügyi, családtámogatási, útfenntartási, rendészeti, nyugdíj-, lakástámogatási, vállalkozásfejlesztési szolgáltatás) és minél lazább munka- és egészségügyi, környezetvédelmi szabályozás támogatja az országból kivihetõ profit növelését. Nem tévedünk nagyot, ha kijelentjük: ha a pénzügyi fegyelmezõ hatalmak rossz bizonyítványt állítanak ki rólunk, az nem éppen arra vall, hogy saját szempontunkból is rossz volt a kormányzás. Láttuk, széles rétegek a maguk életében sem ezt tapasztalták.

Az eladósodottság persze nem öröm, bár azt nem árt tudni, hogy a spekulánsoknak éppen hogy az. Nagyobbat lehet rajtunk „kaszálni”. Amikor olyan remegõ hangon aggódnak a nemzetgazdaság finanszírozhatósága miatt, szó sincs arról, hogy veszélyben éreznék a pénzüket. Csupán arról van szó, hogy az „aggodalmukkal” fel akarják verni a kamatszintet, hogy szorult helyzetünkbõl még több hasznot húzzanak. Természetesen jó volna megszabadulni az adósságtól. De nem az egykor Ceaucescu által diktált ütemben, mert jól tudjuk, az hová vezet. Ezért nem mindegy, mikorra tûzzük ki az euró bevezetését. Az erõltetett ütemû hiánycsökkentés akár helyrehozhatatlan rombolást okozhat a magyar humán szférában és a magyar tulajdonú vállalkozói szektorban. Ez persze olyan nagyon nem zavarja a nemzetközi tõkét, hiszen ez számára olcsón megszerezhetõ üzletrészeket, illetve piacokat jelent. A Fidesz választási vereségének legnagyobb kockázata, hogy megnyitja az utat a maradék nemzeti – mûszaki és humán – vagyon kiárusítása elõtt, amit a polgári ellenzék semmiképpen sem engedett volna. Ennek volt szimbolikus és valóságos jele Mikola István miniszterelnök-helyettesi jelölése, szemben a koalícióval, amely ugyanerre a posztra egy Kóka Jánost szán, sajnos most már valóságosan is. Ha a választópolgárok csak kicsit is belegondoltak volna az Orbán–Mikola páros nyilvánvaló nemzetvédelmi elkötelezettsége és a Gyurcsány–Kóka duó szintén világos, az SZDSZ által nem is titkolt nemzetivagyon-kiárusító elgondolásai közötti különbségbe, kétség sem férhetett volna az elõbbiek gyõzelméhez. Ezt támasztja alá a szomorú emlékû népszavazás második kérdésében megnyilvánult, a kórházprivatizációt – minden propaganda dacára – kétharmados többséggel ellenzõ népakarat. A választópolgároknak tehát nem volt szabad elgondolkodniuk minderrõl, ezért kellett Mikola Istvánt, szavai kiforgatásával, hazugság-sorozatvetõkkel szitává lõni, mielõtt még érdemben megszólalhatott volna. (Nem Mikola „kiszólásai” miatt veszített a polgári oldal, az azonban sokat rontott az esélyein, hogy elzárták a választópolgárokat a pozitív Mikola-üzenettõl: a polgári oldal olyan kormányzásra készül, amelyben nem szorít háttérbe mindent a gazdasághatalmi érdek, amelyben a humán szféra szempontjai a legmagasabb szinten érvényesülnek.) És ezért nem számítottak a „rossz” makrogazdasági mutatók sem. A spekulánsok nem akarták a spekulációbarát gazdaság munkabaráttá alakítását zászlajára tûzõ Orbán Viktort hatalomközelbe engedni.

Aki azt akarja, hogy erõs ellenzék gátolja az ország kiárusítását célzó törekvéseket, annak a hazug propagandával szembeszegülve ki kell állnia Orbán és Mikola mellett, a mellett a két felkészült és elszánt politikus mellett, akiket éppen azért próbálnak megsemmisíteni, hogy szabaddá váljon az út az ország kiárusítása elõtt. E kiárusítás legfõbb sürgetõje és motorja – vállaltan, a „versenyképesség” ideológiája nevében – az SZDSZ. Az MSZP az elmúlt másfél évtizedben igen gyakran vonakodott attól, hogy vezetõ kormánypárt létére a törpe partnerpárt törekvéseinek kiszolgálója legyen. SZDSZ-kollaboráns vezetõi azonban rendre sikeresen letörték a felelõsebb gondolkodású, vagy a nemzet kifosztását csupán ösztönösen, vagy éppen helyi hatalmi bázisát féltve ellenzõ szocialista erõket. Közben folyamatosan haladt ezeknek az akadékoskodó áramlatoknak a belsõ leszalámizása. Gyurcsány idején az „SZDSZ-esítés” újabb lendületet vett: olyan tekintélyes népi-baloldali szocialista politikusokat hagytak ki vagy számûztek az országos lista megalázóan esélytelen helyeire, mint Nagy Sándor, Jánosi György, Kósa Ferenc vagy Géczy József. Nem tudni még, ilyen tisztogatás után mekkora belsõ ellensúlyt tud képezni az MSZP az SZDSZ mohóságával szemben. A koalíciós kötélhúzás arra vall, hogy még mindig komoly erõkkel számolhatunk. És az ellenzéknek számolnia is kellene velük. A rombolás megfékezésére csak akkor van esély, ha azt az MSZP-n belül is számottevõ kisebbség kívánja meggátolni. Ha nem születik informális szövetség az ország védelmére, a Kóka–Gyurcsány-express (ebben a sorrendben, hiszen míg Kókának semmi sem drága, Gyurcsány mégiscsak kénytelen számolni az általa leigázott párt belsõ erõviszonyaival) mindent legázolhat.

Az ellenzéknek felül kell emelkednie a „minél rosszabb, annál jobb” csábító taktikai kísértésén. Még akkor is, ha nyilvánvaló, ez rontja gyõzelmi esélyét. Amint rontotta a mostani választáson is. Gyurcsány nem utolsósorban azért tudott gyõzni, mert a polgári ellenzék példátlanul sikeresen volt képes megvédeni saját kormányciklusának vívmányait, megakadályozni az ország elszegényítését és kifosztását. Ha nem ennyire sikeres az ellenzék tartalmi szempontból (a stratégiai nemzeti vagyon nagy része, benne hangsúlyosan az egészségügy megmaradt nemzeti kézben, a bérszínvonal-növekedés még gyorsult is), a népharag valószínûleg gyõzelemre segíthette volna. De mi értelme lett volna egy felperzselt föld kormányzásának? Ez igazi, fájó dilemma. Itt ismerszik meg a felelõs politizálás. Nem támogatni, fõként nem sürgetni az értelmetlen mértékû megszorításokat, csupán azért, hogy beszakadjon a vékony jég Gyurcsányék alatt; hogy leleplezõdjön szavazatvásárló játékuk felelõtlensége. Átlépni a divide et impera elv jegyében olyan okos gonoszsággal létrehozott bal–jobb demarkációs vonalat, és együttmûködni mindenkivel, aki hajlandó szembeszegülni a nemzeti vagyon, a fizikai és humán erõforrások fosztogatásával. Védelmezni a magyar jövõt minden anyagi, kulturális, szellemi és erkölcsi rombolással szemben. A keresztény közéleti személyiségek sürgetõ hivatása, hogy élére álljanak e hídácsolásnak, hogy felkutassanak minden becsületes embert és közösséget, hogy párbeszédet kezdeményezzenek mindenkivel, aki az SZDSZ-es rombolással ilyen vagy olyan okokból szemben áll. Tisztán kell látni: a fõ veszélyt jelentõ, az embereket, a kisebb-nagyobb közösségeket és a nemzetet léte gyökereiben támadó erõk túlságosan befolyásosak, hogy ellenfeleik, mint eddig, továbbra is hagyják magukat egymással szembeállítani. Most már végképp nem az számít, ki honnan érkezett, hanem hogy milyen jövõ érdekében kíván munkálkodni. A nemzet biológiai sorvadása, szellemi süllyedése, anyagi elnyomorodása, közösségeinek szétbomlása, erkölcseinek meglazulása, továbbá olyan alapvetõ természetes értékek, mint a nemiség, a család, az alkotásvágy, a közösségi érzés eróziója olyan bajt jelez, hogy az ezeket okozó mechanizmusokkal, folyamatokkal, intézményekkel és erõkkel szemben „az ördöggel is” (az ördögöt leszámítva bárkivel) szövetkeznünk kell. Senkirõl sem mondhatunk le, akinek a hagyományok, az erkölcs, a szolidaritás, a jövõ nemzedék megszületése és felelõs nevelése, a nemzeti önvédelem fontos, s ennek érdekében tenni is kész. Most tényleg csak Magyarország számít.

Baritz Sarolta Laura

AZ ÚJKAPITALIZMUS MAGYARORSZÁGON

Gazdaság és erkölcs

    „A profit tehát szabályozó szerepet tölt be a vállalkozás életében, de nem kizárólagos. Itt ugyanis más emberi és erkölcsi tényezõket is számításba kell venni, amelyek – legalábbis hosszú távon – ugyanúgy lényegesek a vállalkozás életében.” /II. János Pál pápa, Centesimus annus 1991/ (Az Egyház Társadalmi Tanítása 1993. 562)

    „A pozitív közgazdaságtan elvileg független bármilyen etikai megfontolástól vagy normatív ítélettõl.” . . . „Az üzleti életben az erkölcsi kötelesség a részvényesek vagyonának növelése”  /Milton Friedman a pozitív közgazdaságtanról, 1986/  (Friedman 1986. 18.)

    A gazdaság és erkölcs viszonya alapkérdés egy adott közösség (munkahely), ország, az egész emberiség életében. Gazdasági élet erkölcsi keretekkel vagy anélkül: két gyökeresen eltérõ paradigmát, ideológiát és gyakorlatot jelent. A téma vizsgálata a posztkommunizmus Magyarországának történetében hasznos eligazodást adhat arra nézve: milyen az a kapitalizmus, amlyet a rendszerváltás után fölépítettünk, erre gondoltunk-e a gazdasági átalakulásról szóló Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokat figyelve 1990-ben? Jelen tanulmány modellszinten tisztázza a gazdaság és erkölcs viszonyának mibenlétét, majd vázolja a posztkommunista újkapitalizmusok természetét Kelet-Közép-Európában. Ezután tér rá a magyar gazdaság és társadalom karakterisztikus jegyeinek vázolására, különös tekintettel a rendszerváltó és késõbbi elit, valamint a külföldi tõke – mint az ország gazdasági és társadalmi életét döntõen meghatározó faktorok – elemzésére. A kettészakadt ország jelenségének vizsgálata után letisztult választ kapunk kérdésünkre, milyen is az a gazdaság Magyarországon, amelynek jellemzõi mai és jövõbeli életünket meghatározzák. Végül kitérünk a „milyen lehetett volna” kérdésére is.

1. A gazdaság és erkölcs lehetséges kapcsolatának modellje

    A könyvtárnyi kötetet kitevõ témát azért szeretném itt két elméleti modellbe sûríteni, hogy megragadhassuk a kettõ paradigmás különbségét, amely különbség, egy adott közösség környezeti, társadalmi, politikai, kulturális, gazdasági életére gyakorolt hatásának gyökeresen eltérõ jellegében mutatkozik meg.

        A két modell alapvetõen eltérõ célját a közjó fogalmának kibontásával kell megközelítenünk. A közjón itt nem a szûk közgazdasági értelemben vett közjavak, közjószág fogalmát értjük (public goods: bárki számára költség nélkül hozzáférhetõ termék vagy szolgáltatás, pl. honvédelem, utcai világítás, környezetvédelem stb.) (D. W. Pearce, 1993. 457–458.), hanem azt az Arisztotelész óta az emberiség társadalmi, gazdasági, politikai és tudományos életében folyamatosan megfogalmazott imperatívuszt, amely szerint az ember nyilvános tevékenységének az emberi közösségre kell irányulnia, legyen az kis közösség, munkahely, régió, ország stb., s amelynek hagyományos jelentése az emberi kiteljesedés elérése, nemcsak együttesen, hanem külön-külön, személy szerint is (Alford–Naughton, 2004. 55). Arisztotelész, Platón, Aquinói Szent Tamás, Hegel, a kortársak közül – többek között –  Schumacher, Herman Daly, David Cook, Amartia Sen hasonlóképpen beszélnek a közösség, az ember javáról, fontosságáról. Hegel és Amartia Sen, a Nobel-díjas indiai közgazdász konkrétan a szabadság fogalma felõl (A. Sen 2003) közelítenek ugyanehhez a célhoz. Egy amerikai vállalat vezetõje így fogalmaz: „. . . ma már teljesen tisztán látom: az üzlet végsõ célja nem a profit. A nyereség pusztán eszköze annak a végsõ célkitûzésnek, hogy biztosítsuk az emberi lények és családjaik egészségét és méltóságát, a közösség törekvéseit, és a környezet egészségét – a közjót.” (Pataki–Radácsi, 2000.) A profitmaximalizálás célja ehhez képest éppen ellenkezõ irányú: itt a profit mint végsõ cél eléréséhez az ember tölti be az eszköz szerepét. A neoliberális logikában a közjó megvalósulása az önérdekét követõ ember (ön)céljainak beteljesülésétõl várható, de ezt a logikát a világról való tapasztalataink nem igazolják vissza. A két modell eltérõen közelíti meg a piac szerepét is. A neoliberális felfogásban a gazdasági (szociális, kulturális, környezeti stb.) élet egyetlen szabályozója a korlátozásmentes piac, míg a szociális piacgazdaság elveiben a piac mûködését direkt/indirekt állami, hatósági, közösségi stb. korlátok szabályozhatják. Az erkölcs – mint a gazdaságnak keretet adó vagy nem adó tényezõ – kérdése a két modell eltérõ ideológiai hátterében jelentkezik: a friedmani pozitív közgazdaságtan értéksemlegességet hirdetve tagadja az értékek, normatívák létjogosultságát a gazdaságban (a „legyen” helyett a „van” értelmezhetõ csak a közgazdaságtanban); míg a másik modell egy eltérõ célrendszerben erkölcsi normatívákat, értékeket határoz meg a gazdaság számára. (Ezt fogalmazza meg az Egyház társadalmi tanítása mint elvi háttér, a keresztény emberfelfogás, a szolidaritás, szubszidiaritás, igazságosság, közösség hangsúlyozásával; valamint hasonlóképpen fogalmaznak a szociáldemokrata elvek is.)¹

    A két elméleti modell természetesen nem fedi le a világ összes létezõ kapitalizmusát, hiszen pl. Kínának, Indiának, Oroszországnak, illetve Ázsia, Afrika egyes országainak gazdasági rendszere sajátos (államkapitalista, /neo-/patrimoniális, klientalista stb.) vonásokat hordoz; de alapvetõen a neoliberális kapitalizmussal leírhatók a mai világgazdaság fõ vonásai. Annál is inkább, mert a nemzetközi gazdasági, pénzügyi, kereskedelmi szervezetek (Világbank, IMF, WTO, MAI stb.) ezt az ideológiát tartják fenn, s szorgalmazzák az egész világgazdaságban. A szociális piacgazdaság mint alternatíva jelenik meg, jelenleg a fõirány (mainstream) egyik ellenzékeként.

A magyarországi kapitalizmus alábbi bemutatásával és elemzésével választ keresünk arra a kérdésre, hogy melyik típusú modell valósult és szilárdult meg nálunk az elmúlt 16 évben, s determinálva voltunk/vagyunk-e erre az útra.

    A kelet-közép-európai országok rendszerváltása arra az idõszakra esett, mikor a globális gazdasági világrendszer a neoliberalizmus talaján erõteljes fejlõdésnek indult s megszilárdult. A világgazdaságnak ezen folyamatai alapvetõen meghatározták és beszûkítették a rendszerváltó országok gazdasági, politikai mozgásterét, de nem determinálták, hiszen különbségek láthatók a térség országainak társadalmi, gazdasági posztkommunista fejlõdésében. Nézzük meg most ezeket röviden!

2. A posztkommunista újkapitalizmusok természete
Kelet-Közép-Európában    

    Kelet-Közép-Európa országainak rendszerváltására egységesen jellemzõ, hogy neopatrimoniális, azaz öröklött uralmi rendszereket hoztak létre, bennük „nem alakult ki a társadalmi uralom racionális rendszere” (Szelényi 2004. 3). Míg Kína és Vietnam kapitalizmusa alulról építkezik, tehát fokozatosan – a kis és közép magángazdálkodók tömeges önkéntes létrejötte után történik meg az állami szektor privatizációja –; addig Oroszország, illetve Kelet-Európa országai felülrõl, Közép-Európa országai kívülrõl építik fel a kapitalizmust. Ez azt jelenti, hogy Oroszország és Kelet-Európa újkapitalizmusának új tulajdonosai a volt kommunista nómenklatúra tagjaiból kerülnek ki (nómenklatúra-burzsoázia), és a piacot kapcsolati háló helyettesíti (kliensrendszer). Közép-Európa új kapitalizmusában viszont a külföldi tõkéé, a multinacionális cégeké a fõszerep. Így ez a térség jobban, sõt teljesen beágyazódik a világgazdaságba, a piac is mûködik mint értékmérõ, de a nemzeti tulajdont birtokló burzsoázia ezekben az országokban gyenge; tehát egyfajta függõ, vagy inkább „liberális globalizált tõkés rendszer” (Szelényi 2004. 5) kialakulása figyelhetõ meg. Az országok gazdaságpolitikáját erõteljes államellenesség jellemzi, a jóléti államtól való vélt függést – mely a régi rendszerhez való visszatérés veszélyének kommunikálását jelenti a politikai retorikában –, a személyiség elvével akarják helyettesíteni, ami az individualizmus hangsúlyozásában, az állami tulajdon erõteljes privatizációjában, az állam szerepének minimalizálásában mutatkozik meg. (Tulajdonképpen ez Magyarországon a „Jöjjön el az én országom” jelenség.)

A térség leginkább kívülrõl építkezõ országa Magyarország.² A következõ részben azt fogjuk megvizsgálni, hogy mit jelent ez hazánk gazdaságára és társadalmára nézve.

3. A magyar gazdaság és társadalom
karakterisztikus vonásai a rendszerváltás óta

3.1. Az elitkérdés

    Ahhoz, hogy megértsük, milyen kapitalizmus alakult ki nálunk, és miért, meg kell vizsgálnunk a rendszerváltó és a késõbbi, az országot gazdaságilag, politikailag és kulturálisan irányító elit – az új tulajdonosi, politikusi, értelmiségi réteg – szociológiai összetételét, az õket motiváló elveket. A rendszerváltás szociológiájával foglalkozó hazai és külföldi szerzõk száma jelentõs³, elitelméleteik sem egyeznek meg mindenben. Itt két alapvetõ megközelítésrõl szólunk, mert valószínûleg ezek visznek tovább vizsgálódásainkban.

Stark és Szelényi nevéhez fûzõdik az átalakulásnak úgynevezett „rekombináns” tulajdonformák dominanciájával való jellemzése, mely az átalakított állami, vállalati vagyont többségi állami tulajdonban maradónak feltételezi, s a volt vezetõi, dolgozói réteg tulajdonossá válását látja jellemzõnek. Ebben az értelemben tehát nómenklatúrakapitalizmusról, menedzserizmusról beszélnek. Ezt az elméletet cáfolják Kovách és Csite kutatásai (Kovách–Csite 1999), akik szerint valódi rendszerváltás történt, s a posztszocialista korszak lezárult, a piacgazdaságba való átmenet az 1990-es évek második felében történõ úgynevezett második privatizációval teljesen végbement. Ennek a folyamatnak vezetõ elitrétegét határozzák meg kutatásaikban Róna Tas Ákos és Szalai Erzsébet. Róna Tas káderekrõl, exkáderekrõl (Cadres) beszél (Róna Tas 1994. 47), Szalai késõ kádári technokráciáról (Szalai 2003. 2). Kik is tehát õk? Mindkét szerzõ szerint ezen társadalmi réteghez tartoznak azok a – rendszerváltáskor vagy elõtte – jobbára fiatal, jól képzett, „a hatalom sáncain belül felnövekvõ új, nyugatos, piacpárti nemzedék” tagjai (Szalai 2005. 198), akik a régi rendszer kritikus, reformer, de alapvetõen lojális részesei (vállalatvezetõi pozíciókban lévõk, vezetõ értelmiség, fiatal munkavállalók stb.). Hozzájuk csatlakoznak mint rendszerváltó elit – Szalai szerint – a „demokratikus ellenzék és az új reformértelmiség” (Szalai 2003. 2). Az õ szövetségük felbomlásából következik az 1990-es parlamenti választások eredménye. Az elitkörök felbomlása most már a demokratikus ellenzék és az új reformer értelmiség között felgyorsul az 1990-es évek során, s a törésvonal egyrészt ott mutatkozik meg, hogy a morált elveikben a politikai szempontok elé teszik-e, vagy fordítva. (Szalai 2003. 3.)

A magyarországi tulajdonszerkezet megváltozásához két jelenséget kell figyelembe vennünk. Az egyik a szocialista gazdaság 1980-as évekbeli „lazulásának” egyik megnyilvánulása: a kisvállalkozások, középvállalkozások, GMK-k, Pjt-k megjelenése, mely „erodálta” (Róna Tas 1994. 65) a szocialista állami tulajdonon alapuló gazdaság túlsúlyát. Ha lett volna elég idõ a rendszerváltás evolúciójára, és az nem a „gazdasági globális elit közvetlen és közvetett érdekeivel és nyomásával lenne magyarázható” (Szalai 2005. 198), akkor ez a réteg akár a magyarországi kapitalizmus kialakulásának alulról jövõ hajtóereje is lehetett volna. Ezzel szemben a magyar tulajdonszerkezet átalakulása, mint láttuk, felülrõl, illetve kívülrõl történt, az állami nagyvállalatok, illetve nem vállalatjellegû gazdasági egységek irányított (ÁVÜ) privatizálásával, melynek nyertesei a káderek, illetve a késõ kádári technokrácia voltak. A kisvállalkozók megerõsödése a mai napig nem történt meg, tehát nem az ebbõl a szektorból való „felemelkedés” a jellemzõ a nagyobb hazai gazdálkodói egységek kialakulásában, hanem a volt hazai nagyvállalati, de még sokkal inkább a külföldi dominancia.

A késõ kádári technokrata elit 1994 után tovább erõsíthette hatalmát, az akkorra meggyengült régi nagy vállalati vezetõk, régi állami bürokraták pozícióit õk töltik be. Ez az elitcsoport a rendszerváltás elõtti idõszakban axiómaként kezelte azt a gazdaságpolitikai irányvonalat, miszerint Magyarországot az export minél nagyobb fokozásával és a mûködõ tõke minél nagyobb arányú behozatalával kell kisegíteni az adósságválságból, és integrálni a nemzetközi – nyugati, kapitalista – világgazdaságba (a világgazdasági nyitás elve). Akkor ez a logika helyénvaló is volt. Erre a technokráciát jellemzõ szemléletre (is) utalhat vissza az a jelenség, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország gazdaságpolitikai prioritása, fõleg 1994. után, a mûködõ tõke korlátozás nélküli behozatalára irányult, minél kedvezõbb hazai feltételeket nyújtva annak. Ebben a folyamatban megtörtént az úgynevezett „tõkeelemek cseréje” (Szalai 2003. 2), ugyanis a fentiek szerint kialakult magyar gazdasági elit – a globalizáció logikája szerint – „a nemzetközi pénzügyi, gazdasági szuperstruktúra elvárásainak megfelelõen a vezetõ állami gazdasági bürokrácia és az állami nagyvállalati vezetõk gazdasági tõkéjének nagy részét átszivattyúzta, döntõen a külföldi befektetõk, kisebbrészt a hazai nagyvállalkozók számára.” (Szalai 2003. 2.) A gazdasági elit így saját hazai, de leginkább nemzetközi hatalmi, politikai, gazdasági befolyását, a „szuperstruktúra” részévé válását tudja biztosítani. (Gondoljunk például csak arra, hogy Bokros Lajos minisztersége után a Világbank igazgatója lett.)

Fentiekbõl kitûnik, hogy a rendszerváltás után kialakult magyar gazdasági elit gondolkodása, irányultsága alapvetõen neoliberális. A külföldi tõke hazai vállalkozók rovására történõ térnyerése tovább folytatódik, ennek a folyamatnak gátat próbált vetni az 1998–2002. évi, a jobboldalon képviselt szociáldemokrata kormányprogram és a közvetlenül utána hatalomra kerülõ baloldal szociáldemokrata irányultsága, annál is inkább, mert az Európai Unióhoz való csatlakozásunk a multinacionális cégeknek adott támogatások csökkentését, a bérszínvonal erõteljes növelését, a gazdasági monopóliumok felszámolását tûzte ki célul (helyette az európai hatalmi centrumoknak kell megfelelni). (Szalai 2003. 4.)  A próbálkozás azonban nem sikerült, mivel a mai Magyarország hatalmi elitjének struktúrája rövid idõn belül úgy alakult ki, hogy a legerõsebb, domináns pozíciót elfoglaló elit a gazdasági elit, „a gazdasági elit diktál a politikai elitnek”, s ezek egymással klientúraviszonyban vannak. (Szalai 2003. 4.) Azaz a politikai elit gyenge támogató gazdasági bázis nélkül, s a gazdasági elit érdekeinek megfelelõen támogatja a politikai, kulturális elitet. A gazdasági elit neoliberális meghatározottságát a szociális piacgazdaság elvei nehezen tudják áttörni, habár a politikai retorikában, fõleg parlamenti választások elõtt gyakran megjelennek. A képet tovább árnyalja az a tény, hogy „Magyarországon . . . a rendszerváltó országok közül a legerõsebb nyugati függést mutató, ugyanakkor nem európai típusú gazdasági hatalmi szerkezet és erre épülõ sajátos társadalomszerkezet alakult ki, melynek bázisán a politikai elit hatalma csak jóval szûkebb lehet, mint egy szervesebb, autonómabb gazdasággal rendelkezõ centrumkapitalista országban.” (Szalai 2005. 218.) Vizsgáljuk meg most közelebbrõl, milyen ez a magyar kapitalizmus, melynek létrejöttérõl és hatalmi tényezõirõl eddig beszéltünk.

3.2.  A gazdaság fõszereplõje: a külföldi tõke

        Néhány adattal alapozzuk meg a külföldi tõke súlyát és szerepét hazánkban. „A külföldi tõke állományának a GDP-hez viszonyított aránya egyenletesen emelkedett, és az évtized elején (1990) tapasztalt 1,5%-ról 1999-re 42%-ra nõtt”⁴, míg az állami tulajdonú cégek a GDP kevesebb, mint 5%-át állították elõ 1998-ban. 1995-tõl az állami tulajdon súlya döntõen a külföldi tulajdon javára csökkent, a belföldi magántulajdon részesedése alig emelkedett (TÁRKI 2000. 61–67). A termelés makroszerkezetét a külföldi tõke nem változtatta jelentõsen, megfigyelhetõ a még döntõen hazai tulajdonban lévõ mezõgazdaság további térvesztése (már csak kb. 5%-át adja a GDP-nek) és a pénzügyi szektor arányának növekedése ebben az idõszakban. „Külföldi kontroll alatt van az ipar mintegy 2/3-a, a távközlés mintegy 90%-a, az energiatermelés és elosztás közel 60%-a, a pénzintézeti szektor hetven százaléka, a kereskedelem fele . . . a banki aktivitás a GDP százalékában nominálértékben 1992-ben 85%.” (Szalai 2000. 4) Az export közel 70%-át (Kovács 1999. 6) és a 2005. évi növekmény 88%-át (Piac és Profit 2006) adják külföldi kézben lévõ vállalatok.⁵ A Figyelõ által közölt TOP 200-as, a világ legnagyobb vállalatairól készült listáról 110 hazánkban megtalálható 1998-ban. Tõkéjük 53,8%-a Budapesten található, és zöldmezõs beruházást elõszeretettel végeznek a dunántúli megyékben. Ha vegyes vállalati konstrukciót létesítenek magyar partnerrel, az országos arány 1998-ban 78:22 a javukra. Ezen 1000 feletti létszámmal mûködõ cégek foglalkoztatják a magyar munkaerõ jelentõs hányadát, s adják az ország nettó árbevételének 62,3%-át, az export 69,1%-át. Tehát kulcsszerepük a magyar gazdaságban nyilvánvaló. Tevékenységük a 90-es évek második felétõl változik: az eddigi felvásárlások helyett zöldmezõs beruházásokat létesítenek, melyek még inkább függetlenítik õket a hazai piactól.

Dr. Csáki György, a GKI Gazdaságkutató Rt. kutatásvezetõje „egyértelmûen sikertörténetnek” nevezi a mûködõtõke-importot, hiszen „az elmúlt tíz év alatt több mint húszmilliárd dollár áramlott be gazdaságunkba.” (Piac és Profit 2006.) Mégis, akkor miért rajzolódik ki egy nem európai típusú gazdasági-társadalmi szerkezet országunkban? Vannak-e a sikertörténetnek árnyoldalai, sõt tényleg sikeres-e ez a történet? Ezt vizsgáljuk meg most röviden.

A magyar tulajdonszerkezet, illetve vállalati szerkezet többszörös sajátosságot mutat, akár a centrumországokkal (ahová a rendszerváltás után felzárkózni elviekben igyekszünk), akár saját közép-kelet-európai régiónkkal hasonlítjuk össze.

Az amerikai, nyugat-európai, sõt kínai tulajdonszerkezetben a kisrészvényes, kis és közepes családi, befektetési alapokon keresztüli kisebb tulajdonoknak nagyobb a szerepük, mint nálunk, s eltérünk a szlovák, szlovén menedzsment-alkalmazotti tulajdonformától, illetve a cseh állami-banki befektetési alapok kereszttulajdonlásától is. A magyar állami tulajdon már 1998-ban kisebb, mint Európa latin részében. (Árva–Diczházi 1998. 212–248.)

Milyen tehát a mi vállalati-tulajdonosi szerkezetünk? Árva László (Szalai 2001, 34) szavai szerint a mai magyar vállalatszerkezet – egészséges, talpára állított piramisszerû struktúra helyett – eldugult homokórához hasonlít. Fent vannak a külföldi tulajdonú és magyar nagyvállalatok, lent pedig a mikro- és kisvállalkozások, amelyek közt nagy részben találhatók azok a kényszervállalkozások, amelyeket nem gazdálkodási, hanem adóelkerülési célból hoztak létre.⁶  A homokóra eldugult, mert a két rész között nincs, illetve alig van kapcsolat, mivel a hazai kis- és középvállalkozások alig kapcsolódnak a multikhoz beszállítóként, illetve partnerként. Tulajdonosi szerkezetünk pedig: a hazai vállalati és pénzintézeti rendszer többségének irányítói és tulajdonosai multinacionális társaságok, külföldi családi tulajdonú cégek, külföldi tõzsdében jegyzett társaságok, külföldi intézményi befektetõk, belföldi állami, tartományi vállalatok. (Árva–Diczházi 1998. 212–248.)

    A leírt szerkezeti „sajátosságból” több tanulság is adódik. Az egyik az ország gazdaságának „enklávés” jellege. A jelenlevõ, külföldi tulajdonú vállalatok ugyanis nagy részben könnyen helyettesíthetõ, összeszerelõ tevékenységet folytatnak nálunk, ezt is jórészt saját külföldi beszállítói hálózatukból beszerzett részegységek alapján (ld. zöldmezõs beruházások), s e mögött alig húzódik meg komolyabb K+F tevékenység. Tehát a külföldi tulajdonú gazdálkodók gazdasági tevékenysége kevéssé függ a hazai gazdaságtól, nincs integráció, egymásra épülés a hazai és a külföldi gazdálkodók között, a két szektor egymásnak alig piaca. Ebbõl a külföldi tõkétõl való függõségünk és sebezhetõségünk nagy aránya adódik. Míg Kína adaptálni tudta a külföldi tõke jelenlétének technológiai, fejlesztési, befektetési elõnyeit, addig nálunk mára a külföldi tõkének inkább erõforrás-elvonó, mintsem gazdaságélénkítõ hatása van. (Szalai 2003. 5.) A külföldi tõkebevonás ugyanis nem szabad forrásfelhasználást jelent, hanem, mint láttuk, a külföldi tõke fõ szerepe a hazai munkaerõ és a környezeti, infrastrukturális tényezõk „használatára” korlátozódik. A kérdés az: mennyire válik ez a szerep az ország környezetének, társadalmának, gazdaságának javára? Az erõforrás-elvonás az állam által nyújtott adó- és egyéb kedvezményekben s a profit repatriálásában mutatkozik meg: mivel gazdasági teljesítményünk legfõbb tényezõi a külföldi vállalatok, így õk adják a GDP növekményének legnagyobb részét is.⁷ A 90-es évek utolsó éveiben a GDP növekménye átlagosan 5–7% volt, ez évi 2,5–3,5 milliárd USD-t jelentett, de ennek nagy része a külföldi tulajdonú vállalatok vagyonnövekményévé válik.

    Az országban megfigyelhetõ egy jelenõs erõforrás-átcsoportosítás is, az állami gazdaságpolitikában az egészségügy, kultúra, oktatás, környezetvédelem „megcsapolása” az üzleti szektor javára (Szalai 2005. 205); társadalmilag pedig a szegényebb rétegektõl való elvonások áramlása a gazdagabbak felé. Ezt mutatja a lakosságon belüli átlagosan 13%-os szegénységi arány és a 7,5-szeres különbség a társadalom alsó és felsõ 10%-a között (TÁRKI 2004), de erre utal az a sajátos tény is, hogy az ország kettéválásáról olvashatunk egyre több szakirodalmi munkában.

3.3 A kettévált ország

    A történeti, szociológiai, gazdasági irodalom Magyarország kettõs szerkezetének kialakulását – mely nemcsak a gazdaságban és a társadalomban, hanem a kultúrában, az uralkodó ideológiákban, pártfilozófiákban, az emberek élet- és gondolkodásmódjában, sõt földrajzilag is megnyilvánul – a magyar kapitalizmus 19. századi kibontakozásától számítja. Ugyanis soha nem volt idõnk és lehetõségünk arra, hogy a domináns gazdasági és társadalmi formák egységesen, egy szerves fejlõdés nyomán alakuljanak ki. A kívülrõl és felülrõl kialakított gazdaság és társadalom az idõk folyamán többé-kevésbé mindig jellemzõ volt Magyarországra. Ez a kettõsség jelenleg markánsan megmutatkozik, méghozzá a kettõsség tengelye a külföldi tõke. Éles különbség figyelhetõ meg a nyugati termelésszervezés, menedzsment és a hazai között, az erre épülõ nyugati, illetve helyi tulajdonosi, munkáltatói és munkavállalói munka, életstílus és kultúra között, a jövedelemszerzés módja között (fekete- és szürkegazdaság jelenléte vagy nemléte). A két szféra gazdasági, társadalmi érdekei is eltérnek egymástól. Míg a külföldi tõke által dominált szegmens gazdasági érdeke inkább monetarista, haszonorientált, fõleg az exportbõvítés révén, addig a tisztán hazai szektor érdeke a belföldi piacbõvítés, a hazai termelés- és gazdaságfejlõdés a helyi gazdálkodók és közösségek javára. A kettéosztottságot a középrétegeknek a két rész közti eloszlása jól jellemzi. A multinacionális cégeknél elhelyezkedett képzett munkavállalók és a magyar tulajdonú kisvállalkozásokban alkalmazott szakmunkáscsoportok között óriási életmódbeli, egzisztenciális, gondolkodásbeli különbség van. Magyarországon tehát nem létezik egy egységes, egészséges középosztály, amely alapja lehetne az erõs civil társadalom kialakulásának, s amely révén a közösségi, nemzeti, környezeti érdekek egyértelmûen artikulálódhatnának. Ehelyett az országra jelenleg a köznapokban inkább az atomizáltság jellemzõ.

4. Lehetett volna talán más is?

    A közéleti vitákban gyakran tapasztalhatjuk azt a jelenséget, hogy ha a létezõ kapitalizmust bírálat éri, a bírálót a volt rendszer hívének, a szocializmus visszakívánójának vádjával illetik. Kornai János szerint ezek „a valóságos kapitalista rendszer gyõzelmét a valóságos szocialista rendszer felett összetévesztik a neoklasszikus fõáramlat gyõzelmével valamennyi alternatív paradigma felett”. Kornai szerint az elemzõk mind a tudományos, mind a gyakorlati életben „többnyire a nagy rendszerek, a kapitalizmus és a szocializmus összehasonlítására összpontosították figyelmüket, s aránylag keveset foglalkoztak a kapitalizmus alternatíváival” /kiemelés tõlem/. (Kornai 1999. 594–595.) Pedig a kapitalizmusnak több, elvi és megvalósult alternatívája is létezik, s most visszajutottunk kezdeti témánkhoz, a gazdaság és erkölcs kapcsolatához. A gazdaság és erkölcs, azaz egy olyan gazdasági rend, ahol a gazdasági, üzleti folyamatokat nemcsak a piac egyeduralma, hanem „nem gazdasági”, erkölcsi, környezeti és egyéb megfontolások is szabályozzák, reális alternatívája a létezõ mainstream-kapitalizmusnak. Kezdeti modellemben ezt az alternatívát a szociális piacgazdaságban jelöltem meg, mint reális, már megvalósult, illetve létrehozható lehetõséget. Magyarországon – elemzésünk alapján kimondhatjuk – a neoliberális modell valósult meg, amely alapelveiben nem hordoz magában erkölcsi kereteket, bár felszíni megnyilvánulásaiban több ráutalást is találhatunk. (Vállalatok társadalmi felelõs mozgalmai /CSR/, kormányzati szociális, esélyegyenlõségi programok stb.)

Vajon Magyarország determinálva volt-e erre a tisztán neoliberális kapitalizmusra, amely kialakult az évek során, vagy lehetett volna másképp is? Szalai szerint „lehetett volna más kapitalizmust csinálni”, hiszen rendelkeztünk jó alkupozícióval (kimagasló minõségû, képzett, olcsó munkaerõ, értékes termelõ vagyon, s a többi közép-kelet-európai országgal együtt jelentõs felvevõpiac). A többi rendszerváltó országgal összefogva, egy kevésbé neoliberális indíttatású gazdaságpolitikával hosszabb átalakulási folyamatban „kevesebb egyenlõtlenséget és igazságtalanságot hordozó társadalmi és gazdasági szerkezet jöhetett volna létre” (Szalai 2005. 214).

Az alternatív kapitalizmusok elméletei között megtaláljuk a keresztény közgazdaságtant is, melynek, a szociális piacgazdaságot támogatva, alapja az Egyház társadalmi tanítása. A tanítás a gazdaság és erkölcs kapcsolatának axiómáján nyugszik, s egyik alapköve az igazságosság és szeretet megvalósulásának imperatívusza a társadalomban (szolidaritás, szubszidiaritás). XVI. Benedek pápa szerint „a politika több, mint a közrend létrehozásának technikája: eredete és célja éppen az igazságosság, és az etikai természetû.” (XVI. Benedek pápa, 2006. 33.) A kereszténység, a kovász szerepében, hivatva van arra is, hogy ez az etikai természet megvalósulhasson.

HIVATKOZÁSOK

Alford H.J.–Naughton M.J.: Menedzsment, ha számít a hit. Keresztény társadalmi elvek a modern korban, Kairosz, Budapest, 2004.

Anzenbacher, A.: Keresztény társadalometika, Szent István Társulat, Budapest, 2001.

Árva László–Diczházi Bertalan: Globalizáció és külföldi tõkeberuházások Magyarországon, Kairosz–Növekedéskutató 1998.

XVI. Benedek pápa: Deus caritas est, Az Isten szeretet kezdetû enciklikája, Szent István Társulat, Budapest, 2006.

Cook, D.: The Natural Step Towards A Sustainable Society,  Green Books Ltd. Foxhole, Dartington, 2004.

Friedman, Milton: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus. Válogatott tanulmányok, KJK, Budapest 1986.

Fodor Éva: Létezik-e kritikus társadalomtudomány 1989 után? BUKSZ 2002, Tavasz.

Kocsis Tamás szerk.: Az Altern-csoport a korrupcióról in: Kovász 2000, IV.1–4.

Kolosi, T., Tóth, I. Gy., Vukovich, Gy. szerk.: Társadalmi riport 2000, TÁRKI, Bp. 2000.

Kolosi, T., Tóth, I. Gy., Vukovich, Gy. szerk.: Társadalmi riport 2002, TÁRKI, Bp. 2002.

Kolosi, T., Tóth, I. Gy., Vukovich, Gy. szerk.: Társadalmi riport 2004, TÁRKI, Bp. 2004.

Kornai János: A rendszerparadigma. In: Közgazdasági Szemle 1999. XLVI. július–augusztus.

Kovách Imre–Csite András: A posztszocializmus vége. A magyarországi nagyvállalatok tulajdonosi szerkezete és hatékonysága 1997-ben in: Közgazdasági Szemle 1999. XLVI. február.

Kovács Sándor: Külsõ (társadalmi-politikai) tényezõk a magyar szervezetek átalakulásában, in: Vezetéstudomány 1999, XXX. 04.

Pataki, Gy.–Radácsi, L.: Alternatív kapitalisták. Gazdálkodás az érintettek jóllétéért,  Új paradigma, 2000.

Pearce, D. W.: A modern közgazdaságtan ismerettára. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1993.

Piac és Profit, http://www.piacesprofit.hu/?s=32&n=2&mr=50

Róna-Tas Ákos: The First Shall Be Last? Entrepreneurship and Communist Cadres in the Transition from Socialism, in: American Journal of Sociology 1994, 100. 1.

Sen, A.: A fejlõdés mint szabadság. Európa, Budapest, 2003.

Stark, David–Bruszt László: Postsocialist Pathways. Transforming Politics and Property in EastCentral Europe, Cambridge University Press.

Szalai Erzsébet: A gazdasági hatalom helyzete Magyarországon, Kritika 2000, szeptember.

Szalai Erzsébet: A hatalom természete és a társadalom, Kritika 2001, október.

Szalai Erzsébet: Elitek, állam és társadalom Magyarországon, Kritika 2003, április.

Szalai Erzsébet: Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban, Aula, Budapest, 2001.

Szalai Erzsébet: Gazdasági és politikai hatalom a magyarországi újkapitalizmusban, in: Kritikus leltár, A rendszerváltás másfél évtizede. Tanulmányok MTA Politikai, Tudományok Intézete, Budapest 2005. szerk.: Bayer, J., Kovách, I.

Szelényi Iván: Kapitalizmusok, Szocializmusok után, in: Egyenlítõ 2004, 4.

Tomka Miklós–Goják János szerk.: Az Egyház társadalmi tanítása. Szent István Társulat, Budapest, 1994.

Jegyzetek

¹ 1957-ben Adenauer kancellárságának idején a szociális piacgazdaság keretein belül a katolikus egyház társadalmi tanítása mintegy „hivatalos államfilozófiává” emelkedett az NSZK-ban. (Anzenbacher, 2001. 142.)

² „Országunkat az éltanulók, a legglobalizáltabb országok között tartják nyilván. Transznacionalizációs indexünket – mely tükrözi a külföldi tõke összberuházáson belüli részesedését, az éves GDP-teljesítményhez való hozzájárulását, valamint a foglalkoztatáson belüli részesedését – tekintve a világ legjelentõsebb országai között a negyedik helyet foglaljuk el. /World Investment Report, 2002, ENSZ, 275. o./ (Szalai 2003. 5)

³ David Stark, Michael Burrawoy, Szelényi Iván, Konrád György, Szalai Erzsébet, Voszka Éva, Fodor Éva, Utasi Ágnes, Kovách Imre, Csite András, Róna Tas Ákos, Kornai János, Hankiss Elelmér, Hankis Ágnes és még sokan.

⁴ Ez az arány Belgium, Luxemburg, valamint afrikai és ázsiai fejlõdõ országok (Guayana, Jamaica, Kambodzsa, Vietnam, Namíbia, Nigéria, Marokkó stb.) hasonló mutatóit közelíti meg. A világ többi országaiban – Európa centrumországaiban is – a külföldi tõke aránya kevesebb.

⁵ Összehasonlításul: Finnországban ez az arány 10%, Csehországban 15%, de még a nemzetközi kereskedelem egyik jelentõs szereplõje, Szingapúr esetében is 61%.

⁶ Fent egy multinacionális cég éves forgalma több száz milliárd forint, és létszáma több ezer fõ, míg lent 1998-ban  egy átlagos kisvállalkozás induló tõkéje 7,4 millió forint, a (bejelentett) foglalkoztatási létszám pedig 2 fõ volt.

⁷ A gazdaságról szóló hivatalos kommunikáció gyakran hivatkozik a sikeres magyar gazdasági mutatókra, mint a GDP, az export növekedésére, a beruházások bõvülésére. Ha ezekbõl a mutatókból levonnánk a külföldi tõke hozzájárulását, egészen más képet kapnánk a tisztán magyar gazdaságról.

Németh Emma

AZ EGYHÁZ JAVA ÉS JAVAI

A Magyar Katolikus Egyház gazdálkodása

Nemrégiben a Budai Irgalmas Kórházból jöttem, amikor egy fiatal nõ megállított az utcán, és az ORFI iránt érdeklõdött. Kérdésemre, hogy az ORFI-t vagy a Budai Irgalmas Kórházat keresi-e, hirtelen felismeréssel azt mondta: „el is felejtettem, hogy már az is a papoké.”

Az egyházak vagyona, gazdálkodása idõrõl idõre az érdeklõdés középpontjába kerül. A politikai választásokat és a költségvetési törvény elfogadását megelõzõen már-már menetrendszerûen az egyházak és papok pénzéhsége a média fõ témája. Ilyenkor leggyakrabban a katolikus Egyház kerül középpontba, amelynek „az Isten pénze sem elég”, „feneketlen zsákként” nyeli el az adófizetõk verejtékével szerzett adóforintokat, miközben senki sem tudja pontosan az egyházi bevételek összegét.

A politikusok és újságírók az egyházfinanszírozás megreformálását sürgetve szorgalmazzák: az egyházakat tartsák el a hívõk. Elfogadhatatlan ugyanis, hogy „az ateisták a jelenlegi mértékben finanszírozzák a történelmi egyházak rohamos gazdagodását” – olvashatjuk pl. a Magyar Narancs 2006.02.06-i online kiadásában.

Gyakran találkozunk a Magyar Narancsénál „barátságosabb” érveléssel is, miszerint az egyházak állami támogatása nem egyeztethetõ össze az állam és az Egyház szétválasztásával. Az érvelés logikája alapján a jelenlegi támogatási rendszert már csak azért is meg kell szüntetni, mivel az Egyház szabadságát veszélyeztetõ függõséget hoz létre, ami nem válik az Egyház javára.

Márpedig az „Egyház java fontosabb, mint a javai. Megváltunk javainktól, mert a jót meg kell védenünk. Azt hiszem, ez egy nagy mondat, melyet állandóan szemünk elõtt kell tartanunk” – fogalmazta meg a jelenlegi pápa is még Ratzinger bíborosként A föld sója c. riportkötetben X. Piust idézve. X. Piusnak ez a mondata a múlt század elején hangzott el, amikor Franciaországban az állam és az Egyház szétválasztása idején az Egyháznak felkínáltak egy formulát, mely szerint bizonyos állami felügyelet fejében megtarthatta volna vagyonát.

Nézzük ezek után a tényeket. Megismerhetõ-e, mibõl gazdálkodik a magyar katolikus Egyház? Mennyi és mire elég a bevétele? Szükség van-e az állami támogatásra, s ha igen, milyen mértékben válik ezen keresztül kiszolgáltatottá?

Az Egyház felépítése

A magyar katolikus Egyház egyházjogilag nem értelmezhetõ, mondhatnánk úgy is, nem létezik, csupán ún. technikai jogi személyisége van, kifejezi a Magyarországon lévõ egyházmegyék, szerzetesrendek és az ún. központi szervezetek (püspöki konferencia, központi intézmények) összességét. A felsorolt szervezetek mind egyházjogi, mind világi jogi értelemben önálló jogi személyiséggel rendelkeznek, ennek megfelelõen önállóan gazdálkodnak. Azonban az önálló jogi személyiség és gazdálkodás nemcsak az egyházmegyék, szerzetesrendek, központi intézmények jellemzõje, hanem az egyházmegyéken belül a plébániáké vagy az Egyház döntésétõl függõen más önálló jogi személyiséggel rendelkezõ egyházmegyei, plébániai vagy szerzetesi intézményeké is, amilyenek pl. az oktatási, szociális, kulturális intézmények, szerzetesházak stb. Az egyházjognak megfelelõen minden egyházmegye és szerzetesrend teljesen önálló, sem a püspöki konferencia, sem más nem felügyeli tevékenységüket.

Bár a Magyarországon mûködõ katolikus egyházi szervezetek összességét az egyszerûség kedvéért a továbbiakban is a magyar katolikus Egyház összefoglaló néven említem, a fentiek elõrebocsátása azért is szükséges, mert a közvélekedés szerint a katolikus Egyház hierarchikus felépítésébõl következõen egy központi szervezetnél – pl. a püspöki konferenciánál – minden, a magyar katolikus egyházra vonatkozó adat megtalálható, csak eltitkolja azokat a közvélemény elõl. A valóság ezzel szemben az, hogy a püspöki konferenciának csupán összehangoló, segítõ szerepe van. Ennek keretében gyûjt ugyan gazdálkodási adatokat, az adatgyûjtés azonban kizárólag a Központi Statisztikai Hivatallal (KSH), illetõleg a püspöki konferencián keresztül állami támogatást folyósító minisztériummal kötött megállapodás szerint szolgáltatandó adatok körére terjed ki. A KSH-nak és a minisztériumoknak kötelezõen szolgáltatandó adatokon túlmenõen a magyar katolikus egyházra vonatkozó központi adatbank nem áll rendelkezésre. Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyes egyházi szervezeteknél a rájuk vonatkozó adatokat ne lehetne megtalálni, ellenõrizni, ugyanúgy, mint bármely más jogi személynél.

Az egyházi szervezetek gazdálkodásával összefüggõ adatokat ellenõrzi az adóhivatal, az Állami Számvevõszék, az ügyészség, valamint az állami támogatást folyósító minisztériumok, a közigazgatási hivatalok, mûködési engedélyt megkövetelõ tevékenység esetén még a jegyzõ is. Ez az ellenõrzés egyrészt magában foglalja az önkéntes bevalláson alapuló, legalább éves adatszolgáltatást (adóbevallás, állami támogatás igénybevételének és felhasználásának elszámolása stb.), másrészt a rendszeres helyszíni ellenõrzést. A közszolgálati tevékenységet végzõ egyházi szociális intézményeket például a közigazgatási hivatal évente kétszer kötelezõen ellenõrzi, míg az önkormányzati intézményeket csak kétévente. Ez annak ellenére így van, hogy az egyházi intézményeknek az állami támogatás elszámolását könyvvizsgálóval ellenõriztetniük kell, míg az önkormányzati intézményeket ilyen kötelezettség nem terheli.

A magyar katolikus egyház finanszírozása
– anyagi források

A magyar katolikus egyháznak az állami támogatásokon és a hívõk adományán kívül nincs számottevõ bevétele, hiszen államosították azokat a vagyontárgyait, amelyek jövedelmet termelhetnének. A hívõk természetesen nem a gazdagok közül kerülnek ki, ezért az egyházfenntartásra fordítható adomány a szegények fillérjeibõl gyûlik össze.

A gazdálkodási adatokat a püspöki konferencia titkársága minden évben megküldi a KSH-nak, emellett a sajtóban, illetve saját honlapján is közzéteszi.

A Magyar Katolikus Egyház 2004. évi statisztikai adatai

adatok: ezer forintban

Tekintve, hogy a 2005. évi mérlegzárás határideje május 31., jelenleg a 2004. évi statisztika áll rendelkezésünkre. Eszerint a magyar katolikus egyháznak 76,9 milliárd Ft bevétele és 70,3 milliárd Ft kiadása volt.

A különbözet nem a gazdagodást jelzi. Az adatok értékelésénél figyelembe kell venni, hogy a kisebb egyházi szervezetek, plébániák egyszeres, pénzforgalmi szemléletû könyvelést vezetnek, amelyeknél a bevétel és a kiadás a tényleges felmerülés idõpontjában jelentkezik, míg a nagyobb szervezetek a kettõs könyvvitel alapján lekönyvelik a tárgyévre nekik járó támogatást, õket terhelõ kötelezettséget, függetlenül attól, hogy az összeg ténylegesen rendelkezésükre áll-e az adott évben. A bevételek és kiadások különbözete tehát nem nyereség, hanem ez a fedezete egyebek mellett a munkavállalókkal, szállítókkal, adóhivatallal stb. szemben még fennálló kötelezettségeknek, a megkezdett, de be nem fejezett beruházásoknak, felújításoknak, amelyeket csak a következõ évben/években fizet ki az egyház.

A magyar katolikus egyház tevékenysége és gazdálkodása alapvetõen két részre választható aszerint, hogy valamilyen közszolgáltatást (oktatási, kulturális, szociális, egészségügyi tevékenységet) végez-e, vagy kifejezetten a hitélettel foglalkozik.

A 76,9 milliárd Ft összegû, a hitéleti és közszolgálati tevékenységet is magában foglaló teljes bevétel nem egészen akkora, mint két nagyobb egyetem éves költségvetése, a teljes állami támogatás pedig egy nagy egyetem éves költségvetésének összege.

Ennek kellett fedeznie:

    a 312 katolikus közoktatási intézményben tanuló több, mint 61 ezer tanulónak, a 11 fõiskola, egyetem közel 15 ezer hallgatójának és 354 ezer hittanos diáknak a tanítását,

    a 82 szociális intézmény által ellátott több, mint 4 ezer idõs, fogyatékos vagy más rászoruló gondozását,

a 4 egészségügyi intézmény 665 ágyában fekvõ beteg gyógyítását,

    a 48 könyvtár, levéltár, gyûjtemény költségeit,

    a természeti katasztrófák áldozatainak megsegítésére fordított összeget,

    a 8 ezer egyházi ingatlan fenntartását,

    a közel 2600 pap, 500 kispap, valamint a 105 szerzetesközösségben lévõ 2600 szerzetes eltartását,

    az egyházi intézmények több, mint 13 ezer fõállású és több, mint 1 ezer részállású munkatársának bérét, nem számítva a 3 ezer megbízási jogviszonyban lévõ munkatársat.

A 76,9 milliárd Ft bevételbõl a nagyobbik rész, 49,7 milliárd Ft származott az állami költségvetésbõl vagy önkormányzati forrásból, 27,2 milliárd Ft volt a saját bevétel.

Saját bevétel

A katolikus egyház 27,2 milliárd Ft összegû saját bevételének jelentõs része, 18,8 milliárd Ft a hitéleti tevékenységbõl származott, az ún. közszolgálati tevékenység saját bevétele 8,4 milliárd Ft-ot tett ki.

A saját bevétel összetételérõl központi adatok nem állnak rendelkezésre. Az származhatott a hívek adományából (egyházi adó, közcélú adomány, egyéb adomány, pl. perselypénz, a katasztrófák áldozatai számára történõ gyûjtések), a stóladíjakból (temetés, esketés, szentmise stb. díja), a közszolgálati intézményi térítés díjaiból (tandíj, étkezés, szociális otthoni térítési díj stb.), valamint az ingatlanok részleges hasznosításából származó bérleti díjakból. A számolatlan pénzekkel kapcsolatban gyakran elhangzó vádak miatt talán nem érdektelen megjegyezni, hogy mind a perselypénz, mind a stóladíj megjelenik az egyházi szervezet bevételében akkor is, ha arról az adományozó nem kér számlát vagy nyugtát. Az állami elõírások mellett az Egyházi Törvénykönyv és egyéb belsõ egyházi szabályok is elõírják a gazdasági tanács felállításának kötelezettségét és az illetékes egyházi elöljáró ellenõrzési kötelezettségét is.

A már említetteken túl saját bevétel lehetne még a vállalkozási tevékenység nyeresége, ami azonban vállalkozói vagyon hiányában nem jellemzõ. Ha mégis van valamilyen saját vállalkozása egy egyházi szervezetnek, az abból származó bevételt általában a hitéleti vagy közszolgálati tevékenység finanszírozására fordítják, tehát e tevékenységek bevételében jelenik meg.

Állami támogatás

Az állami költségvetésbõl származó bevétel lehet normatív és nem normatív támogatás egyaránt. A normatív támogatás 31,5 milliárd Ft-os összege a közszolgálati (oktatási, szociális stb.) intézmények alap- és kiegészítõ támogatását tartalmazza, míg a nem normatív állami támogatás elsõsorban a hitéleti tevékenység támogatását biztosítja, de kisebb részben a közszolgálati intézmények is részesülnek ebbõl. Ilyen nem normatív támogatás lehet pl. valamilyen pályázaton elnyert költségvetési támogatás, de ide tartozik a személyi jövedelemadó 1%-ából származó bevétel (7,3 milliárd Ft), a visszaigényelt, de vissza nem kapott ingatlanok utáni járadék összege (3,5 milliárd Ft), a hitoktatási támogatás (2,4 milliárd Ft), a közgyûjteményi támogatás (0,4 milliárd Ft), a rekonstrukciós támogatás (0,6 milliárd Ft), valamint a vidéken szolgálatot teljesítõ egyházi személyek jövedelempótléka vagy más néven kistelepülési támogatás (1,1 milliárd Ft) is.

Adókedvezmények, mentességek

Az egyházi szervezeteket megilletik bizonyos adómentességek kedvezmények. Ezek: a vállalkozási tevékenységet nem folytató, ill. az ennek alapján társasági adót nem fizetõ egyházi szervezet mentes a helyi adók és illetékek alól, nem kell gépjármûadót fizetnie, de az egyházi szervezet élvez bizonyos társasági adó-, személyi jövedelemadó-, általános forgalmi adó- és vámkedvezményeket is. Bár az elmúlt idõszakban az egyházi szervezeteket megilletõ adómentességeket is feudális kiváltságoknak próbálták feltüntetni, ezeknek a kedvezményeknek a köre közel azonos a hasonló tevékenységet végzõ, vállalkozást nem folytató önkormányzatok, alapítványok, pártok és társadalmi szervezetek kedvezményeivel.

Az egyházi személyeket megilletõ személyi jövedelemadó- kedvezmény az egyetlen, amely speciálisan egyházi kedvezménynek tekinthetõ. Ez arról szól, hogy a hívek adományából származó, már egyszer megadózott összegbõl (perselypénz, stóladíj) az egyházi személyek adómentes juttatásban részesülhetnek, emellett a szerzetesek a rendtõl adómentesen kaphatnak pénzbeli és természetbeni juttatást. Köznyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy a papnak ugyanúgy nem kell személyi jövedelemadót fizetnie a perselypénzbõl származó jövedelméért, mint a pincérnek a borravalóért, hiszen mindkettõ egy magánember adózott jövedelmébõl származik, és mindkettõ önkéntes adomány.

Hogy pl. a személyi jövedelemadó esetében mennyire nem kedvezményrõl van szó, az a szerzetesek esetén még nyilvánvalóbb. Ha egy szerzetesközösség tagjai munkaviszonyban dolgoznak (ahogy teszik a saját közösségem tagjai is), fizetésükbõl levonják a személyi jövedelemadót és társadalombiztosítási járulékot. A vagyonközösség alapján teljes keresetüket befizetik a rend számlájára. Gondoljuk el, mi lenne, ha az így befizetett összegbõl a rendtagok saját céljára történõ felhasználás után még egyszer adózni kellene. Megjegyzem, hogy a jogi személyként mûködõ egyházi szervezetek, így a szerzetesházak is közületi gáz- és áramdíjat fizetnek a kizárólag lakás céljára használt szerzetesház gáz- és áramfogyasztásáért, nem pedig lakosságit, holott az együttlakó szerzeteseket leginkább a családtagokhoz hasonlíthatnánk.

A hatályos társadalombiztosítási szabályok alapján egyébként nemcsak a munkaviszonyban, hanem az egyházi személyként egyházi szolgálatban dolgozó papok és szerzetesek után is kell nyugdíj- és egészségbiztosítási járulékot fizetni. Az egyházi személyek biztosítása alapvetõen minimálbérre szól, akkor is fizeti utánuk a püspöki konferencia a minimálbér alapján fizetendõ társadalombiztosítási járulékot, ha semmilyen jövedelemmel nem rendelkeznek. Emellett természetesen az adóköteles jövedelem után az azt kifizetõ egyházi szervezet levonja a személyi jövedelemadót, és fizeti a jogszabály szerinti járulékot is.

Sok vagy kevés a magyar katolikus egyház állami támogatása? Kiszolgáltatottá válik-e ezen keresztül a mindenkori államhatalomnak?

A kérdés bonyolultabb annál, hogy két szóval megválaszolható legyen.

Amennyiben az elmúlt évek egyház-finanszírozási vitáira gondolunk, vagy az egyházi iskolák és szociális otthonok állami támogatása miatti tüntetéseket felidézzük, a második kérdésre egyértelmûen igennel válaszolhatnánk, az elsõ kérdést pedig ki-ki attól függõen válaszolhatná meg, melyik oldalon áll.

Az egyházfinanszírozás, Egyház és állam szétválasztásának vagy összefonódásának kérdése azonban ennél lényegesen bonyolultabb.

Az egyház kiszolgáltatottsága vagy függetlensége

Egy jogállamban az állami támogatás ténye önmagában nem eredményezi az egyház kiszolgáltatottságát, amennyiben a támogatás elvei és mértéke jogszabályokban rögzített, nem pedig évenkénti költségvetési alku kérdése. A Vatikáni Szerzõdés 1997-es aláírását követõen 2000-re megteremtõdött az a ma is meglévõ jogszabályi háttér, amelynek betartása esetén az egyház az állami támogatás ellenére kiszámítható gazdasági környezetben mûködik, amelyben nincs kiszolgáltatva a mindenkori államhatalomnak. A jogszabályok be nem tartása esetén természetesen semmilyen garancia nincs, és anyagi vagy egyéb biztonság nem létezik.

Az egyház függetlenségét biztosító jogszabályok 1990-tõl kezdve fokozatosan jöttek létre:

Az 1948–1950-es államosításokat követõen az ellenzéki kerekasztal által kidolgozott és még a rendszerváltás elõtti Országgyûlés által elfogadott, a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény (a továbbiakban: Lvt.) új alapokra állította az egyházak finanszírozását. Ez a rendszer szinkronban van az Alkotmányban foglalt alapvetõ emberi jogokkal, beleértve a vallásszabadsághoz fûzõdõ jogokat is. Bár az egyház szabad mûködése a jogszabályok szintjén biztosítva volt, ehhez az anyagi alapok nem teremtõdtek meg. Tekintettel arra, hogy az állami költségvetés az államosított vagyon visszaadásához szükséges forrásokkal nem rendelkezett – és ma sem rendelkezik –, a volt egyházi ingatlanok tulajdoni helyzetének rendezésérõl szóló 1991. évi XXXII. törvény részleges kárpótlást biztosított, de ez csak a hitéleti és közszolgálati ingatlanokra terjed ki, a profitot termelõ vagyontárgyakra nem. Emellett a törvény kezdetben csak a zömében meglehetõsen rossz állapotban lévõ ingatlanok természetben történõ visszaadását tette lehetõvé, a pénzbeli megváltás rendkívüli eset volt.

Bár a közszolgálati intézmények tekintetében a Lvt. kimondta, hogy az egyházi intézményeket az állami, önkormányzati intézményekkel azonos mértékben kell finanszírozni, és a joghézagok miatt ezt az Alkotmánybíróság számos határozata is megerõsítette, a közszolgálati intézmények finanszírozása esetleges alkukon múlott, akadozott, a normativitást és az egyenlõséget nem biztosították.

Az egyház közszolgálati (oktatási, szociális és egészségügyi) tevékenységén felül biztosított állami támogatás több részbõl állt.

    Az egyházi alapintézmények (hitélet) támogatása 1997-ben 1,5 milliárd Ft volt. Jellemzõ, hogy 1994-tõl gyakorlatilag nem emelkedett. A fogyasztói árindex figyelembevételével 1997-re 2,4 milliárd lett volna az értékarányos összeg. Összehasonlításul: a költségvetés a pártok támogatására 1995-ben 1,0 milliárd Ft-ot fordított, 1997-re ez az összeg 1,7 milliárd Ft-ra (62,8%-kal) emelkedett, 1998-ra pedig 1,9 milliárd Ft-ra, újabb 13%-kal.

    A hitoktatók díjazása 1997-ben 0,7 milliárd Ft.

    A költségvetésbõl egyházi nyugdíjakra, járulékfizetésre fordított összeg 1997-ben 0,2 milliárd Ft.

    Ingyenes egészségügyi ellátás fedezete 1997-ben 0,1 milliárd Ft.

    Mûemlékvédelem, beruházás 1997-ben 1,1 milliárd Ft.

A Vatikáni Szerzõdés 1997. évi aláírásával nemzetközi szerzõdés szintjén is kimondatott az egyházi közszolgálati intézmények állami, önkormányzati intézményekkel azonos finanszírozásának elve, amit az egyéb törvények (mint pl. az egyházak hitéleti és közcélú tevékenységének anyagi feltételeirõl szóló 1997. évi CXXIV. törvény) kiegészítettek. Igaz, egyúttal a hitélet támogatása az 1997. évi 3,5 milliárd Ft-ról 2,3 milliárd Ft-ra – 1,2 milliárd Ft-tal – csökkent, a katolikus egyház esetében ugyanis megszûnt a különbözõ jogcímeken biztosított támogatás, az ingatlankárpótlás helyett fizetett járadék pedig nem tekinthetõ hitéleti támogatásnak.

Mindent összevetve mára megteremtõdött az a jogi háttér, amelynek betartása esetén az állami támogatás az egyházat nem teszi kiszolgáltatottá.

Az állami támogatás mértéke

A támogatás összegének nagyságrendjét akkor tudjuk értékelni, ha elvégzünk bizonyos összehasonlításokat, számításokat.

Elsõként szét kell választani az egyház közszolgálati és hitéleti tevékenységének támogatását. A közszolgálati tevékenységet a vallásszabadság és szektorsemlegesség szabályai alapján ugyanúgy kell finanszírozni, mint az állam által végzett hasonló tevékenységet. Itt az állami támogatás összege kizárólag az elvégzett szolgáltatás mennyisége alapján változhatna. Sajnos, az elmúlt két évben az egyházi közszolgálati intézményeket súlyos negatív diszkrimináció érte, ami miatt az egyházak három alkalommal is az Alkotmánybírósághoz fordultak, ebbõl eddig egy esetben került sor döntésre, amikor az Alkotmánybíróság kötelezte az Országgyûlést a jogsértés megszüntetésére. (A közszolgálati intézmények támogatásának elveirõl és összegérõl folyó vita külön tanulmány tárgya lehetne.)

A katolikus egyház a közszolgálati tevékenységére folyósított normatív és céltámogatáson felül 14,2 milliárd Ft-ot kapott 2004-ben az állami költségvetésbõl. Ez az összeg magában foglalja a 42 milliárd Ft értékû vissza nem adott hitéleti és közszolgálati célokra szolgáló ingatlan helyett fizetett járadék éves összegét is. Ha ezt a 42 milliárdos járadékalapot a katolikus egyház egy összegben megkapta volna, akkor 1998–2003. között államkötvénybe fektetve ez az összeg megduplázódott volna (86,7 milliárd), ténylegesen azonban 16 milliárd Ft járadékot kapott az egyház erre az idõre.

A járadékra vonatkozó fenti adat önmagában is igazolja, hogy az állami támogatás összege nem magas, s hogy a Vatikán, ill. a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a megállapodások során az egyház érdekei mellett mindig szem elõtt tartotta az ország anyagi helyzetét.

A támogatás nagyságára nézve érdekes összehasonlítást kínál az egy katolikusra vetített állami támogatás összevetése az egy párttagra jutó támogatással. 150 ezer párttagot feltételezve 2004-ben az egy párttagra jutó támogatás összege 16530 Ft volt, míg az egy katolikusra jutó támogatásé csak 2745 Ft. És akkor az ellátott feladatokat még nem is hasonlítottuk össze.

Az állami támogatás bruttó összege mellett érdekes annak nettó összege, ill. célja is. A katolikus egyház az állami támogatásból munkahelyeket teremt, s a támogatás jelentõs részét, a közszolgálati tevékenységnél mintegy 60%-át visszafizeti az állami költségvetésbe személyi jövedelemadó, társadalombiztosítási járulék és általános forgalmi adó címén.

Összegezés

Gyulay püspök úr 1988-ban az egyházat Szent Sebestyénhez hasonlította, aki a halálos nyilazásból felkelve szolgálatra jelentkezett. Az egyház gazdasági helyzetére is érvényes ez a példa. Egy vagyonától, intézményeitõl, szakembereitõl, szolgálati, gazdálkodási lehetõségeitõl megfosztott egyház kezdett hozzá 1990-ben az újjászervezõdéshez. Kincsei, ha vannak, azok ma is a szegények, ahogy Szent Lõrinc idejében voltak.

Napjaink politikai vitáit hallgatva semmiképpen sem vádolható a magyar katolikus egyház azzal, hogy megalkuszik, háttérbe szorítja, elhallgatja Isten országának igazságát a földi ország építéséért, lemond a lelkek javáról az anyagi javakért.

A nyugati világban így hazánkban is súlyos gondot jelent a lelkipásztorok évrõl évre növekvõ átlagéletkora, a betöltetlen, és ezért más plébániákhoz csatolt lelkipásztori állomáshelyek számának növekedése, a papi hivatást választók viszonylag alacsony száma. Más földrészeken azonban a papi utánpótlás szempontjából sokkal jobb a helyzet.

Az 1,1 milliárd hívet számláló Katolikus Egyháznak világszerte 406 ezer papja van, akiknek kétharmada egyházmegyés, egyharmada pedig szerzetes. A papság összlétszáma az elmúlt negyed században kis mértékben évrõl évre csökkent, de a jövõ szempontjából biztató, hogy az utóbbi években a papi hivatást választók száma jelentõs növekedésnek indult, ami elsõsorban Afrika és Ázsia fiatal egyházainak köszönhetõ. Míg 1978-ban 64 ezer, 2004-ben 113 ezer fiatal készült e hivatásra a világ országaiban.

Hazánkban a legújabb adatok szerint 2559 katolikus pap mûködik; közülük 1991 egyházmegyés, 568 pedig szerzetes. A világi papságra készülõ hittudományi fõiskolások, egyetemisták száma az idei tanévben 259 fõ, a szerzetes kispapoké pedig 93 fõ.

(MK)