HTML-72

KULTÚRA

Bartók Tibor

EGY KONFERENCIA MARGÓJÁRA

(Visszatekintés a 2006. febr. 23–24-i budapesti Balthasar-konferenciára)

A 2006. február 23-án és 24-én megrendezésre került budapesti Balthasar-konferencia minden valószínûséggel a záróepizódját képezte azoknak a találkozóknak, amelyeket a svájci teológus születésének 100. évfordulója alkalmából tartottak szerte a világon. A „helvétek közé tévedt egyházatya” elõtti budapesti tisztelgésbe belevegyült az a vérségi kötõdés is, amelyre Balthasar, anyai felmenõi és Apor unokatestvérei kapcsán, mindig is büszke volt. Unokafivére, a mártírhalált halt boldog gyõri püspök emléke indította arra, hogy a martyriumot, a tanúságtételt ne pusztán perifériás jelenségnek, hanem a keresztény egzisztencia gyökerének tekintse.

Az alábbi kis reflexióban nem vállalkozhatok arra, hogy részletes beszámolót adjak a konferencián elhangzott elõadásokról és azok fogadtatásáról. Ezt sokhelyütt megtették a konferenciát követõ napokban és hetekben. Egyik-másik elõadás kapcsán azonban szeretnék kitérni néhány általam fontosnak tartott szempontra, illetve az elõadások kapcsán felmerült kérdésekre, amelyek sokszor nem is nyilvánosan, hanem az elõadások közti szünetekben fogalmazódtak meg.

1. Ígéretes kezdetek

Balthasar magyarországi recepciója kapcsán az elsõ s talán legfontosabb dolog maga a tény, hogy mûvei közül immár egyre több jelenik meg magyarul, amint erre megnyitójában Erdõ Péter bíboros is utalt. A Balthasar-fordításokban egyre inkább elkötelezõdõ Görföl Tibor nyelvi interpretációja minden valószínûség szerint meghatáró lesz a balthasari életmû magyarországi fogadtatásában. A dicsõség felfénylése I. kötete (Az alak szemlélése) után immár megjelent a II. rész két félkötete is (Teológiai stílusok. 1. Klerikusok 2. Laikusok), valamint a Számvetés és a reményrõl szóló három esszé (Mit szabad remélnünk? Rövid értekezés a pokolról; Apokatasztaszisz). Sajnálattal vettük, hogy a fordító nem tudott jelen lenni a konferencián. Balthasart fordítani már csak azért sem könnyû, mert a germanisztika mûvelõjeként indult svájci teológus igazi nyelvzseni. Emlékeimben õrzöm Hans Schaller svájci jezsuita megjegyzését, aki szerint Balthasart legalább annyira kell filológus-, mint teológusfüllel hallgatni. S ez akkor is igaz, ha Balthasar gondolkodását inkább a fenomenológia, mint a hermeneutika határozza meg. Tény, hogy az írott tolmácsolás munkáját külföldön szinte mindenütt fordítócsoportok végezték. Talán a jelen konferencia kedvet ébresztett néhány tehetséges emberben arra, hogy ez a munka communióvá válhasson, azaz ne puszta nyelvi továbbadás legyen, hanem közösséget teremtsen azok között, akik a teológus munkássága iránt érdeklõdnek.

A konferencia rendezésének legnagyobb kihívását Balthasar sokoldalúsága jelentette. Hogyan lehet a kora legmûveltebb emberének tartott Balthasart úgy bemutatni, hogy az irodalom, a filozófia, a spiritualitás és a teológia általa megalkotott szintézise ne szenvedjen akaratlanul is csorbát? Ha a budapesti Balthasar-konferencia nem is a legelsõ volt a maga nemében, mindenképp magán viselte a kezdetekkel szükségszerûen együttjáró kísértést : minél többet felvillantani a teológus munkásságából. Ez természetesen az alapozó munka elengedhetetlen része. Így néhány alapvetõ balthasari fogalom nemcsak szlogenszerûen honosodhat meg a teológia mûvelõi között, hanem szervesebb kapcsolatban marad a teológus munkásságának egészével. Idõvel talán alkalom nyílik majd arra is, hogy a balthasari gondolatok valódi párbeszédre adjanak lehetõséget egy-egy konkrét téma kapcsán.

2. Filozófia és dráma

A konferencia vázát a három német elõadó – Peter Henrici, Karl Wallner, Jan-Heiner Tück – és Szabó István református püspök elõadása jelentette. Míg a két püspök, Henrici és Szabó, alapvetõen a filozófia és a teológia kapcsolódási pontjaira tette a hangsúlyt a svájci teológus méltatásában, addig a konferencia másik két külföldi meghívottja a dráma oldaláról közelítette meg Balthasar gondolkodását.

A Balthasar-konferenciák állandó meghívottja, a churi segédpüspök Peter Henrici többszörös értelemben is rokona és hiteles tolmácsolója a teológus életmûvének. A közös családi gyökereken túl fiatal jezsuitaként is alkalma volt arra, hogy Szent Ignác misztikájáról hallgassa az akkor még jezsuita nagybácsit. A sokak által várt Henrici-elõadás Balthasar Kierkegaard- és Nietzsche-interpretációjáról alapvetõleg a teológia és a szellemtörténet kényes kapcsolatára irányította a figyelmet. Henrici tehát filozófiai szempontból tartotta fontosnak, hogy képet adjon Balthasarról a magyar érdeklõdõknek. Érdekes, hogy az egy évvel korábbi párizsi Rahner-Balthasar konferencián inkább a két teológus Szent Ignác-i ihletésérõl (Les racines ignatiennes des théologies de Karl Rahner et Hans Urs von Balthasar), a novemberi lyoni találkozón pedig a balthasari teológia újdonságáról értekezett (Une théologie vraiment nouvelle). Henrici elõadásánának mintegy „folytatását” jelentette Szabó István református püspök elõadása a protestáns esztétika balthasari recepciójáról. A püspök rámutatott arra, hogy a balthasari teológia krisztocentrizmusa tényleges híd a protestáns teológiai gondolkodás felé.

A heiligenkreuzi ciszterci szerzetes, Karl Wallner elõadása Balthasar theologia crucis-áról, a teoesztétika és a teodráma elválaszthatatlan kapcsolatáról szenvedélyesen tükrözte vissza az elõadó személyes elkötelezettségét a balthasari gondolkodás iránt. A freiburgi teológiaprofesszor Jan-Heiner Tück – koránál fogva – már nem tartozhat a teológus személyes ismeretségi köréhez, elõadását azonban – amely a balthasari szabadságfogalmat járta körül a Theodramatik alapján – a Wallneréhez hasonló lelkesedés jellemezte. Wallner és Tück elõadása lényeges dologra hívta fel a figyelmet: arra tudniillik, hogy a balthasari teológiában a dramatikus útkeresés nem pusztán supplément-ja [kiegészítése] a filozófiával való párbeszédnek, hanem azzal legalább egyenrangú, sõt Balthasar számára alapvetõleg elsõdleges ösvény. Egy színpadi dráma nem merül ki pusztán esztétikai élményben, hanem a koncentrált tér- és idõbeli történésbe mintegy bevonja és általa átalakítja a nézõt. A fogalmiságban megfeneklett teológiai gondolkodásnak ez a drámaparadigma nyithat új távlatokat ahhoz, hogy a teológia Isten és az ember szabadságának szünergiáját [együttmûködését] vonzó módon gondolja újra.

A két elõadó személyes hozzáállása és állásfoglalása természetesen nem kerülhette el a kritikát, amelyet valaki a következõképp fogalmazott meg: lehet-e teológiát mûvelni anélkül, hogy ne tartsunk szükségszerûen távolságot – az objektivitás követelményeként – a gondolatait kifejtõ teológus álláspontjától? A kérdés messzire vezet. Akaratlanul is rávilágít a teológia mûvelésének módszerére és legvégsõ motivációjára. Ez Balthasarnál mindenképp a keresztény elkötelezõdés, természetesen nem egy teológiai felfogás, hanem Krisztus mellett. Balthasart is lehet „kritikus” szemmel olvasni, disszertációk ki nem fogyó témájául választani. Ha úgy tetszik, Balthasar ilyen szempontból „elõttünk van”, hiszen teológiai munkássága most kezd egyre szélesebb körben ismertté válni. A svájci teológus számára azonban nem létezik íróasztal mellett születõ teológia, amely a descartes-i cogito hûvösségével tekint tárgyára. Az esztétika, mely a szemlélõdésnek alapot nyújt, számára nem merülhet ki egy szellemi-lelki megelégedettségérzésben. A szemlélt Alak végsõ soron a Megfeszített, aki – Szent Ignác-i módon – egzisztenciális válaszra vár a szemlélõtõl. Balthasar teológiája lényegében eltûnni akar az Alak mögött, hagyva, hogy a szemlélõdõ ember egyedül maradjon a Szemlélttel. Ha pedig a szemlélõdõ valóban hívõ, akkor nehéz lesz számára a reine Vernunft (tiszta ész) hûvösségével tekinteni szemlélõdésének tárgyára.

Talán épp az elõbbi kérdés az, amely lényegében rávilágít arra, hogy a kantiánus gyökerekbõl táplálkozó európai milieu, amely gondosan kiméri és az elõzetes megismerés fogalmába csomagolja Isten világba lépõ Szeretetét, nehezen tud megbarátkozni egy olyan teológiai gondolkodással, amely ennek a Szeretetnek meglepetésszerûen megjelenõ Alakjára helyezi a hangsúlyt. A meglepetés pedig épp a „sic et non aliter”-en [így, és nem másképp] van, vagyis nem pusztán azon, hogy Isten emberként megszületik, hanem hogy egy istállóbarlangban, övéitõl kitaszítva teszi ezt. Nem pusztán abban, hogy meghal, mint minden ember, hanem hogy egy kereszten, legszûkebb baráti körétõl elhagyva és elárulva, vallási-faji közösségétõl elvetettve, a politikai hatalomtól kiszolgáltatva, s végül legvégsõ gyökerének, Atyjának szeretetét sem tapasztalva hal meg. Érthetõ – ahogyan ezt Peter Henrici is megjegyezte –, hogy Latin-Amerika, a felszabadítás teológiájának lassú lecsöndesedése és a Tanítóhivatallal való megbékélése után, most nagyobb figyelemmel fordul a balthasari Krisztus-alak felé, mint a fogalmi rendszerekben és hermeneutikai útvesztõkben bolyongó európai gondolkodás. Az Alak (Gestalt) maga az, amely megszólít és megragad, még mielõtt elõzetesen és általánosan megragadható Fogalmat (Begriff) akarnék mögötte felfedezni.

A konferencia szekcióelõadásai szükségszerûen maguk után vonták az elkülönülést is, pedig érdemes lett volna látni, hogyan egészíti ki egymást egy és ugyanazon témában teológia, irodalom, filozófia és spiritualitás. Itt mutatkozott meg ugyanis lényegében a konferencia igazi sajátossága, vagyis az az új filozófus- és teológusnemzedék, amely – a jelek szerint – érdeklõdéssel tekint Balthasar életmûvére. Nemcsak azért, mert a tudományos kutatás számára eddig még kiaknázatlan gondolkodóról van szó, hanem azért is, mert találnak benne egzisztenciális vonatkozásokat. Görföl Tibor jelenlétét, sajnos, nélkülöznünk kellett, fordítótársa, Lázár Kovács Ákos esztétikai elõadását viszont örömmel hallgathattuk. Puskás Attila, Tõzsér Endre és Kruppa Tamás krisztológiai témájú elõadásait ugyancsak nagy figyelem követte, hiszen publikációikkal és korábbi elõadásaikkal már sokat tettek a magyarországi Balthasar-recepcióért. Ez a kör most bõvülni látszott, s nemcsak a katolikus teológia és filozófia ismert képviselõivel, hanem más, kevésbé ismert nevekkel és arcokkal. A teljes felsorolás igénye nélkül említem meg Cseri Kinga, Ignácz Lilla, Tóth Beáta és Ancsin István nevét.

A balthasari életmû kutatóinak az lesz a feladata – többek között –, hogy ne csak merítsenek Balthasarból egyfajta vulgarizálási céllal, hanem meglátásait tovább is gondolják, újra és újra szembesítve a gyorsan változó világgal. E szempontból természetesen helye lesz minden építõ kritikának. Balthasar teológiája semmi egyéb nem akar lenni, mint eszköz a Kinyilatkoztatás értelmezésében és megélésében. Egyfajta segítség ahhoz, hogy a divina eloquia (Nagy Szent Gergely) életté váljon azokkal együtt, akik olvassák, szemlélik és értelmezik.

Visszatérve a szekcióelõadásokból eredõ elkülönülésre, érdemes megfontolni, hogy a balthasari szemléletmód sajátossága éppen az egység és a párbeszéd keresése az egymástól különvált területek között. Erre a különválásra leginkább a teológia és a spiritualitás kapcsolatában mutatott rá a svájci teológus, s talán nem véletlen, hogy a küldföldi teológiai kutatások éppen Balthasarból indulnak ki ahhoz, hogy keressék – nem az elveszett patrisztikus paradicsomot, hanem – a teológia és a lelkiség egymáshoz közeledésének lehetõségeit.

3. A spirituális elem

A magyarországi Balthasar-fogadtatás egyik kihívása lesz, hogy ne csak a szellemtörténet és a teológia kapcsolatának szempontjából próbálja kiaknázni a balthasari életmûvet, hanem a teológia és a spiritualitás szemszögébõl is. A keresztény egzisztenciának ugyanis megalapozója az istenkapcsolat, annak személyes és közösségi vonatkozásában egyaránt. Talán épp a spirituális elem az, amely nélkül egy pusztán szellemtörténeti recepció nem fog igazán gyümölcsöt hozni a filozófia iránt kevésbé fogékony Balthasar-érdeklõdõk számára, de azoknak sem, akiket Balthasar egyes radikális kijelentései sokkalóan érintenek.

A spirituális elem Balthasarnál végsõ soron nem más, mint a Megtestesülés konkrétsága, amely egyértelmûen „földhöz kötött” misztika, a Szent Ignác-i Ad amorem szemlélõdés szellemének megfelelõen, ahol a szemlélõdõnek nem kell elhagynia a teremtett valóságot ahhoz, hogy az istenit felfedezze. Ez az ignáci misztika egészül ki Balthasarnál az Adrienne von Speyrtõl kölcsönzött „objektív” jelzõvel, amely nem megsemmisíteni akarja a szubjektív élményt, hanem bele akarja ágyazni a Krisztus-eseménybe, mintegy idõ- és térbeli kibontakozásaként Isten testben megjelent, meghalt és feltámadt Igéjének. Ez az ignáci és Adrienne-misztika ellentétben áll minden neoplatonikus, felfelé törekvõ – és így a Megtestesülést nyíltan vagy rejtve megkérdõjelezõ – misztikával.

Örvendetes, hogy a konferencián szóba került a Balthasar-recepció „neuralgikus pontja”, a svájci teológus és Adrienne von Speyr életmûvének kapcsolata. Valószínû, hogy hosszú utat kell még megtenniük ahhoz, hogy a Balthasar és Adrienne von Speyr közti spirituális kapcsolatot valóban objektíven, mint egyetlen medál két egymástól elkülöníthetetlen, ugyanakkor egymásra le nem redukálható oldalát tekintsük és értelmezzük. A Balthasarra sokak szerint árnyékot vetõ Adrienne von Speyrrõl csak akkor terelõdik el a gnoszticizmus vádja, ha mûveibõl – elsõsorban spirituális exegéziseibõl – néhány magyar fordításban is napvilágot lát. Lelki tapasztalai ugyanis alapvetõen a patrisztikus kor szentírásmisztikájával rokonok. Helytelen lenne, ha karizmáját bármiféle szubjektív – Alacoque Margit- vagy Emmerich Katalin-féle – vizionermisztikával azonosítanánk. Érdemes megjegyezni, hogy a fundamentális teológia már felfigyelt az adrienne-i objektív misztikára és evangéliumi parafrázisainak jelentõségére (vö. Pierangelo Sequeri).

A spirituális elem, a szemlélõdõ szeretet, amely felvállalja a krisztusi forma és érzésvilág felé törekvés nem mindig könnyû útját, már csak azért is elengedhetetlen, mert nélküle skizofréniába süllyed az isteni hívást felismerõ, de küldetése eszményiségétõl mindig is messze járó ember. A konferencia igazi egzisztenciális kérdésmegfogalmazásai valójában e téma körül mozogtak. Balthasar teológiai személyfogalma ugyanis csak a magasból ránk erõszakolt felettes Én marad, ha nem mutatunk rá a Krisztus-kapcsolat állandó szükségére, imában megérintõ és formáló erejére. A balthasari „leszálló” teológia inkább visszariasztó lesz sokak számára, ha nem egészül ki azzal a személyes szeretvonással, amelyet Balthasar alapvetõen Szent Ignáctól és Szent Jánostól kölcsönöz. A Balthasar-kutatók akkor járnak el talán helyesen, ha a teológus szellemi nagyságát és sokoldalúságát eleve beépítve látják az ignáci acatamiento (szeretõ hódolat) magatartásába és a szeretett tanítvány közvetítõ, önmagát háttérbe helyezõ szerepébe.

A spirituális oldal komolyan vételére egyébként maga XVI. Benedek pápa hívta fel a figyelmet abban az üdvözletben, amelyet a római Lateráni Egyetemen rendezett tavaly õszi Balthasar-konferencia résztvevõihez intézett. „A teológiának, ahogyan azt Balthasar értette – hangsúlyozza a pápa –, mélységesen egyesülnie kellett a spiritualitással: csak így lehetett ugyanis mély és hatékony.”¹ A pápa még tovább megy a spiritualitás jelentõségének megfogalmazásában, amikor kijelenti: „A spiritualitás nem tompítja a tudományos munkát, hanem átadja a helyes módszert a teológia tanulmányozásának, hogy az helyes értelmezésre juthasson.” Ezt az összefüggést értette meg Balthasar, vagyis azt, hogy „a teológia csak az imádság révén bontakozhat ki, amely befogadja Isten jelenlétét, és teljes engedelmességgel rábízza magát”.

A spirituális elem Balthasar számára mindig megõrzi ekkleziális dimenzióját, nem akar az Egyház – többé-kevésbé mindig nehézkes – intézményességérõl leszakadva önállósulni. Szellemi zsenialitása tökéletes harmóniában marad hitével és annak közösségével, az Egyházzal. Balthasar egyháziassága – s erre P. Szabó Ferenc hívta fel a konferencia résztvevõinek figyelmét – nem egy mellékes eleme a teológus gondolkodásának, hanem a spirituális elem hordozója és táplálója. Balthasar az ignáci sentire cum Ecclesia szellemében vállalja ezt az egyháziasságot, amely végsõ soron szolgálatot jelent a megkereszteltek közösségében, akikben Isten dicsõsége sajátos módon ragyog fel épp a keresztség révén. Erre a szolgálatra utalnak a szentatya szavai is: „Úgy emlékezünk rá ebbõl az alkalomból, mint a hit emberére, olyan papra, aki engedelmesen és rejtve maradva sohasem kereste személyének elõtérbe helyezését, hanem teljes ignáci szellemben Isten nagyobb dicsõségét kívánta.” Remélhetjük, hogy Balthasar gondolkodása utat nyit majd a teológiai reflexió számára, hogy újrafogalmazhassa helyét és szerepét annak a dicsõségnek és szépségnek a szolgálatában, amely az élõ emberben és az emberek közösségében tükrözõdik vissza.

¹ Message à un congrès sur l’oeuvre théologique de Hans Urs von Balthasar. In: La documentation catholique, 20/11/2005, 1048–1049.

Szabó Ferenc

„PROHÁSZKA ÉBRESZTÉSE”

Egy tudományos konferencia margójára

Száz évvel ezelõtt lett székesfehérvári megyéspüspök Prohászka Ottokár (1858–1905–1927). Az évforduló alkalmából Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök Prohászka-emlékévet hirdetett meg 2005. december 10-én egy ünnepi megemlékezés alkalmával (vö. Távlatok, 2005/4, 512). Az emlékév rendezvényei közé tartozott az az egész napos tudományos konferencia is, amelyet 2006. április 1-én rendeztünk – Bíró László és Spányi Antal püspökök elnökletével – a budapesti Központi Szemináriumban. Mivel a konferencia anyaga könyv alakban is megjelenik, mint az elmúlt évtized során kutatócsoportunk hasonló rendezvényeken elhangzott elõadásai, most itt csak pár kiegészítésre szorítkozom.

E sorok írója felvázolta az elmúlt évtized Prohászka-kutatásait, illetve azok elõzményeit a kommunista idõszakban, amikor is Prohászka mûvei, különösen is a Kultúra és terror és az Iránytû kötetek pártindexen voltak. Ebben az idõszakban Belon Gellért és Vass Péter piarista kutatómunkája volt jelentõs. 1994-ben Takács Nándor püspök vezetésével létrehoztuk az „Ottokár Püspök Alapítványt”, és egy kb. húsz személybõl álló kutatócsoport elkezdte „Prohászka ébresztését”. (Vö. Távlatok, 1996/1.)

Folytatva Belon Gellért és Vass Péter munkáját, célunk az volt, hogy felmérjük Prohászka, „századunk legnagyobb katolikus alakja” (Gergely Jenõ) szellemi hagyatékát, elhelyezzük a kor szellemáramlataiban, nevezetesen a modernizmusnak nevezett irányzat képviselõi között, és megmutassuk az újabb nemzedéknek, hogy Prohászka „modern katolicizmusa”, a II. vatikáni zsinatot fél évszázaddal megelõzõ prófétai és reformátor szelleme ma is idõszerû. Számtalan tanulmány, cikk és könyv született az elmúlt évtizedben, hogy teljesebb képet adjunk az elhallgatott és eltorzított Prohászkáról. De nem hiányoztak a bíráló/vádoló hangok sem; igaz, nem annyira szakemberek, hanem inkább marxista, illetve liberális újságírók részérõl. Ezek nem Prohászka teljes életmûvének tárgyilagos tanulmányozása alapján mondtak ítéletet, hanem – ideológiai elõítéletektõl vezérelve – csak a fehérvári püspök életmûvének egy szempontjára figyeltek, nevezetesen úgynevezett antiszemitizmusát hangoztatták, a kommunista évtizedekben is, meg a rendszerváltás után is. Most e kritikákhoz fûznék néhány megjegyzést. Tudom, tabutémáról van szó, de nem hagyhatjuk szó nélkül, fõleg a legújabb támadást a Holokauszt Emlékközpont kiállításának Prohászka-becsmérlését.

Elsõ félénk kísérletünk volt Prohászka „ébresztésére” – Rónay György óvatos, de mégis eltökélt elõszavával – a Vigilia 1974. karácsonyi Prohászka-száma (Belon Gellért, Szabó Ferenc, Dienes Valéria, Rezek Román és Glósz Ervin írásaival). Elsõ lépés volt ez, hogy hosszú hallgatás és elhallgatás után (a marxista „index” miatt) elkezdjük tárgyilagosan feltárni és közkinccsé tenni a fehérvári püspök szellemi hagyatékát. Jött is a durva támadás a vonalas (nem színvonalas) marxista ideológus, E. Fehér Pál tollából az Élet és Irodalomban. Az ideológia csendõre leszögezte: a marxista történettudomány véglegesen meghatározta Prohászka helyét, és nem lehet szó semmiféle rehabilitálásról. Még a kommunista idõszakban egyes szakemberek (pl. Gergely Jenõ) árnyaltabban írtak Prohászka mûvérõl, szociális érzékenységérõl és reformszellemérõl. De mindvégig homályban maradt Belon Gellért püspök és Vass Péter piarista jelentõs kutatómunkája; három kötetre tervezett antológiájuk a cenzúra miatt nem jelenhetett meg. Csak a fordulat éve után állított össze belõle egy kötetnyit Koncz Lajos teológiatanár Modern katolicizmus címmel, fontos részeket közölve Prohászka kiadatlan naplóiból is. A Naplójegyzeteket aztán három kötetben kiadtuk (Barlay Ö. Szabolcs, Frenyó Zoltán és e sorok írója gondozásában): a Schütz-féle kétkötetes Soliloquia egy kötettel gyarapodott: a Shvoy-hagyatékban megtalált nagyon fontos füzetekkel és a Schütz által kihagyott részletek hozzáadásával (Agapé, Szeged 1997).

Folytatódott tehát kutatócsoportunk munkája, közben nem hiányoztak a támadások sem. (Vö. Távlatok, 1994/3–4, 412; 2004/1, 112 stb.) E. Fehér Pál méltó örököse Nyerges András, aki éppen mostani tudományos konferenciánk idejére jelentetett meg a 168 órában (2006. márc. 30.) egy támadó cikket az „aranyszájú püspök” ellen. Itt felfõzte egy korábbi cikke (Magyar Hírlap, 1995. okt. 28.) vádpontjait Prohászka úgynevezett antiszemitizmusáról. Igazában régen sem, most sem tanulmányozta a püspök mûveit, sem a róla szóló szakszerû tanulmányokat, hogy az egész életmûvet megítélhesse, hanem Bosnyák Zoltán 1938-ban megjelent (és nemrég újra kiadott) szerencsétlen brosúráját idézgette (Prohászka és a zsidókérdés). Bosnyák Zoltán, aki 1944-ben a Magyar Zsidókérdés-kutató Intézet igazgatója lett, idézeteket gyûjtött össze Prohászka mûveibõl, kiszakítva azokat összefüggéseikbõl, és a maga fajvédõ ideológiája igazolására elferdítve kommentálta azokat, mintha a püspök az Ébredõ Magyarok ideológusa lett volna. Bosnyák Zoltánról egyébként bõven olvashatunk Gyurgyák János A zsidókérdés Magyarországon (Osiris, Bp. 2001) címû kiváló monográfiájában (411–430), amelyre most majd bõvebben hivatkozom, ismertetve Prohászka-értékelését.

Gyurgyák János politikai eszmetörténete feldolgozza a kérdésre vonatkozó összes jelentõs irodalmat. Már a közel 800 oldalas monográfia ténye is tanúsítja, hogy mennyire összetett, vitatott kérdésrõl van szó. Az elõszóban ki is fejezi sejtését, hogy sokan bírálják majd, jóllehet a legkülönbözõbb ideológiákat megkísérelte tárgyilagosan értelmezni; persze aligha tudta a maga „liberális konzervatív szemléletét mintegy zárójelbe tenni” (18). Orvos Levente is érzékeltette azt, amit Gyurgyáknál többször dokumentálva olvashatunk, ti. sokszor egyes zsidó értelmiségiek, politikusok (pl. Jászi Oszkár, 495kk) is „antiszemiták”.

De most Gyurgyák Prohászka Ottokárról írt, figyelemre méltó oldalait szeretném idézni (295–299). A szerzõ elkerüli a vonalas újságírók felületességét, akik nem veszik figyelembe a történelmi helyzetet, a teljes életmû kontextusát, sõt a bemutatott személy – a jelen esetben Prohászka – lelki/világnézeti fejlõdését sem. Gyurgyák is megjegyzi (Gergely Jenõvel egyetértésben), hogy Prohászka „minden bizonnyal a XX. századi magyar katolicizmus legjelentõsebb alakja”. A fiatal pap, majd püspök „legfõbb céljának a magyar katolicizmus felébresztését, újjászervezését tekintette, továbbá a szerinte megtévedt magyar értelmiség megnyerését ennek a nemzeti feladatnak”. Nemzetnevelõ, szociális érzékenységû, az egyház demokráciájáért már 1897-ben küzdõ apostol volt. Korának szinte minden felmerülõ kérdését összhangba akarta hozni a kereszténységgel, a katolikus egyház hagyományával; ahogy õ mondta: a keresztény világnézetet „beleállítani a mai kultúrvilágba”. Gyurgyák ezután így folytatja: „Minden, ami akadályozza ennek a katolikus reneszánsznak a megvalósulását, kihívta ellenszenvét. S Prohászka úgy látta, hogy a zsidóság, pontosabban a zsidóság többsége szemben áll mindazzal, amire õ az életét feltette – katolikus és nemzeti újjászületés, erkölcsös élet, a szegények és a megnyomorítottak felemelése stb. S ezekbõl az ellenszenvekbõl, intellektuális gerjedelmekbõl és védekezésekbõl õszinte, de kompromisszumot és megértést alig ismerõ, vitriolos és fulmináns cikkek születtek. Csak ebben az elvi keretben értelmezhetõk Prohászka zsidósággal kapcsolatos nézetei.” (296. o. – kiemelés tõlem, Sz. F.)

Gyurgyák ezután szól Prohászkának a numerus clausus nemzetgyûlési vitáján elfoglalt álláspontjáról, majd Prohászka és a magyar keresztényszocializmus zsidósággal kapcsolatos hármas törekvésérõl. 1) Megakadályozni a keresztény magyar társadalom letörését, tehát a keresztény erkölcsöt nem szabad zsidó erkölcsre cserélni. 2) Megakadályozni Magyarország elzsidósodását. A nemzetvédelmet Prohászka „hungarizmusnak” nevezi, de ez nem jelent antiszemitizmust, ahogy Prohászka maga parlamenti beszédében hangsúlyozza, „hiszen az szerinte kirekesztést, gyûlölködést, gettóba zárást jelent, õ azonban mindettõl távol áll.” Gyurgyák még idéz Prohászka 1918-as, híres parlamenti beszédébõl: „Én nem vagyok antiszemita. Egy-két cikk miatt rám fogták – bocsánatot kérek, hogy erre is reflektálok –, hogy antiszemita vagyok. Nem vagyok antiszemita, amint nem vagyok antigermán, nem vagyok antigall, nem vagyok antiangol. De én nem akarom az én magyar népemet feláldozni más hatalmas fajtának és annak erõszakban vagy pedig intelligenciában túltengõ erejének. Elmondhatom, hogy jó barátaim között sok zsidó van. Fehérvárott zsidó doktorokat tisztelek. Egyike legjobb lelki fiaimnak és barátaimnak egy kikeresztelkedett zsidó. Minden derék zsidót szívbõl tisztelek és szeretek.” 3) Harmadszor a magyar keresztényszocializmus el akarta érni, hogy a „jóakaratú és nemzeti érzésû” zsidóság „összeforrjon a keresztény társadalommal”. Prohászka olyan asszimilációt akart, amely sok XIX. századi liberális teoretikusa szerint teljes, vagyis nyelvi, társadalmi és vallási beolvadás. (299)

* * *

E jegyzetet, kiegészítést azért is fontosnak tartottam, mivel – nagy megdöbbenésünkre és botránkozásunkra – a Holokauszt-emlékközpontban emlékkiállítás nyílt, ahol a rendezõk Prohászka Ottokár képét is kitették ezzel az aláírással: „A konzervatív antiszemita ideológia egyik vezéralakja.” Ismerjük a sokszor elhangzott vádat, amely szerint a keresztény egyházakat is felelõsség terheli az antijudaizmusért, amely mintegy elõkészítette az utat a holokauszt felé. Hogy a harmincas években Bosnyák Zoltán és a fajvédõk („Ébredõ Magyarok”) Prohászkát zászlajukra tûzték, errõl már a püspök nem tehetett. De azt is megmutattuk már, hogy Prohászka milyen szigorúan elítélte az ún. „keresztény kurzust” és a húszas évek magukat kereszténynek mondó vezetõ politikusait. Sajnálatos, hogy a tárlat szervezõi a nagy püspök alakját besározzák, félreinformálják a látogatókat.

Körülbelül olyasmi ez az álláspont, mint Lukács György nézete Az ész trónfosztásában: az életfilozófiát, a „veszedelmes” irracionalizmust valló zsidó filozófust, Henri Bergsont, a német irracionalizmussal egy vonalba állítva (Simmel, Nietzsche) a fasizmus (Mussolini) és a náci fajelmélet távoli elõfutárának tartotta. „Bergson Franciaországban a XIX. századvégi és a XX. századeleji válság idején (Dreyfus-ügy stb.) hasonló hatást fejt ki, mint Nietzsche Németországban a szocialista törvény megszüntetése idején.” A különbség csak az, hogy Bergson „reakciós” nézeteit nem hirdette nyíltan, látszólagos politikai semlegesség mögé rejtette. (Lukács, i. m. 21–22.)

* * *

Különleges teológiai kérdés a zsidóság üdvtörténeti szerepe – Izrael misztériuma –, melyet Prohászka egyik kései szép tanulmányában érintett: „Zsidó testvéreimhez.” Errõl lásd a Nostra aetate kezdetû zsinati dokumentumot. (Vö. Távlatok, 2004/1, 116)

Befejtésül Prohászka kéziratban maradt teológiai írásából idézek pár bekezdést; ez az írás is mutatja, hogy a fehérvári püspök erre a síkra emelkedve miképpen gondolkodott a zsidóság üdvtörténeti szerepérõl. Schütz ezt az írást az Iránytû (Ö. M. XXII. kötet) utolsó darabjaként tette közzé. Csupán a kötet élén szereplõ 1893-as írásnak („A zsidó recepció a morális szempontjából”) és ennek az egyik utolsó dolgozatnak az összevetése is mutatja, mennyit változott Prohászka szemlélete 30 év alatt.

A Zsidó testvéreimhez c. dolgozatból:

Az elsõ zsidó-keresztények. – A kereszténység a zsidóságból vált ki; de ez nem történt mindjárt. Az elsõ keresztények, mondhatnám, zsidók is voltak, – buzgó vallásos, templombajáró, az Isten-tiszteleteken résztvevõ izraeliták. A kereszténység kezdetben a be nem avatott szem elõtt úgy festett, mintha a zsidóságnak belügye volt volna. A szétválás lassan ment végbe, s a világ szeme soká nem vette azt észre.

[. . .]

Olvassátok Izrael fiai és leányai az evangéliumot, s hasonlítsátok azt össze a prófétákkal, mely betetõzi ezeket, mint a virág a lombot. – Tartsátok azt, amit a próféták a jövõre nézve mondtak, s akkor nem fogjátok megvetni azt, amit Krisztus hozott. – Ne mondjátok, hogy nem veszitek el, mert ti zsidók vagytok. Krisztus is az volt, sokkal inkább mint ti. Sõt épen mert zsidók vagytok, jövendölések alapján álltok, s nem szabad a régihez mereven ragaszkodnotok, hanem lélek szerint abba a jobb jövendõbe kell átlépnetek: krisztusiakká kell lennetek!

Nem a faj végett él az ember, nem azért, hogy a fajban, amennyiben az csak mult, elmerüljön; hanem azért él, hogy benne, hitében s szeretetében az egész nemzet lelkisége magasabbra emelkedjék. A zsidóság nem azért volt az Isten választott népe, hogy nemzeti vallásában örökre elszigetelõdjék, hanem hogy ebbõl a nemzeti-vallási keretbõl a Messiás lépjen elõ, aki vezesse az emberiséget.

[. . .]

Jézus megváltván minket, Isten fiaivá tett. Lényeg szerint azok nem lehetünk, de hitben, szeretetben s az erényes élet erejében Krisztussal kapcsolódván azok lehetünk, sõt azokká kell lennünk! „Ti vagytok a világ világossága” (Máté 5,14), mondja rólunk is; nekünk küldi, nekünk adja az õ lelkét; „Nem vettétek – írja Szent Pál – a szolgaság lelkét félelemre, hanem a fogadott fiak lelkét vettétek, melyben kiáltjuk: Abba, Atyám.” (Róm 8,15) Akarja, hogy Isten fiainak s testvéreinek érezzük magunkat, azért azt kéri Atyjától, hogy „mindnyájan egyek legyenek, amint te énbennem, Atyám, és én te benned, õk is egyek legyenek mibennünk, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21).

* * *

E jegyzetet Belon Gellért püspök mélyreható tanulmányának következtetésével fejezem be (Vigilia, 1974/12, 805). „Prohászka tragédiái” c. írásában a nagy püspök lelkét és lelkiségét mutatta be jórészt Prohászka vallomásai alapján. Pascal gondolatait követve rávilágított arra, hogy a nagyság mellett a gyöngeséget is meg kell látnunk az ember életében, továbbá tragédiáit, szenvedéseit. „Akik a társadalmi mozgások felõl mondanak ítéletet Prohászkáról, bizonyára találnak benne a nagy elismerések mellett elmarasztalandókat is. Mi a belsõ világ, az indulatok világa felõl közelítettük meg Ottokár püspököt. Való és vélt gyöngeségei sebekben végzõdtek. Sebeket csak az kaphat, aki sebezhetõnek hagyja magát; akinek nem a sebezhetetlenség és a védelem a legnagyobb érdeke, hanem minden igyekezete a küzdelem a feladat teljesítéséért. Éppen ezek a sebek, tragikumok hitelesítik Prohászka apostolságát.”

Megjelent: Szabó Ferenc: Prohászka idõszerûsége.
(Prohászka-tanulmányok) Kairosz Kiadó. 2006.

Szabó Ferenc

OLVASÓNAPLÓ

(Nagy Gáspár – Tóth Éva – Elmer István
– Ágoston Julián – Hegyi Béla – Márai Sándor)

Öregedvén és sok-sok elfoglaltságom miatt legtöbbször kötelességbõl olvasok: a fontosabb híreken kívül egy-egy tanulmányhoz forrásokat, köteles recenziókhoz beküldött könyveket. De hét végén vagy „ünnepnapi” pihenõként elõveszem több kedves barátomtól kapott, dedikált könyveimet: ilyenkor a szubjektív benyomásokra, különösen érdekes gondolatokra vagy az enyémhez hasonló „költõi” élményekre szorítkozom – így születik az „olvasónapló”. Nem lehet tehát szó alaposabb recenzióról, egy tucatnyi könyv teljesebb ismertetésérõl és kritikájáról.

1. Nagy Gáspár: Közelebb az életemhez. Szeged 2005. – Gáspár barátom ezzel a dedikációval ajándékozott meg újabb esszékötetével: „Kálócfai Szabó Ferencnek, aki immár háromnegyedszázados életkort tudhat magáénak a Jóisten kegyelmébõl – további szép és nyugalmas esztendõket, bõséges betakarítást kíván szeretettel és barátsággal híve és földije: Nagy Gáspár a vasi–zalai megyehatárról. 2006. II. 4.”

Költõnk már 2004-ben is közzétett a Tiszatáj Könyvek sorozatában egy esszékötetet (Szavak a rengetegbõl), amely Berzsenyitõl a kortársakig a szerzõ „személyes irodalomtörténetét” adta. Mostani esszékötete vallomásokat, családra, iskolákra való emlékezéseket, hitbéli dolgokat tárgyaló írásokat tartalmaz; kiállításmegnyitókat és beszélgetéseket is olvashatunk a közel félezer oldalas kötetben. „Versben írom az életemet, mert a leghitelesebb följegyzésnek érzem” – írta 1973-ban egy karácsonyi bemutatkozásban. Csakugyan, Nagy Gáspárt elsõsorban verseibõl ismerjük meg; de azért az itt közölt vallomások, „adalékok” kiegészítik a költõrõl alkotott képünket; e vallomások még határozottabban körvonalazzák a költõ világnézetét, hitét is. (Valahogy így vagyok Pilinszkyvel is: szerintem prózája lényegesen hozzátartozik az életmû teljesebb értelmezéséhez.) Nekem, zalainak különösen is kedvesek az olyan írások, amelyekben a vasi (bélbaltavári) költõ zalai helységeket emleget: többhöz engem is gyermekkori emlékek fûznek. A hajdani karácsonyi emlékeim is hasonlók voltak. Sarlós plébános úr, akinek Gáspár ministrált, Zalaegerszegen is mûködött, én is ismertem mint egerszegi diák. Szombathelyen én nem a tanárképzõ Fõiskolára jártam, hanem 1951–52-ben a szeminárium II. éves hallgatója voltam. Egyébként 1943-ban ott versenyvizsgáztam a premontreieknél, így kerültem gimnáziumba és ingyen kollégiumba Sümegre. . .

1956-ban, amikor én október 23-án mint egyetemista felvonultam a Bem-szoborhoz, Gazsi még vidéki kisfiú volt. De õ, aki csak késõbb ismerte meg a forradalmat és a szabadságharcot, 1956 emlékének leghûségesebb õrzõje lett. Meghatódva olvasom emlékezõ beszédét, amelyet 2003. október 22-én a Bem-szobornál mondott el a magyar írók nevében: „Hogy a forradalom fénye megmaradjon.” „Az én három egybekapaszkodó dátumom, 1948, 1956 és 1989. De azt hiszem, hogy mindannyiunké ezen az októberi estén, akik itt gyûltünk egybe Bem tábornok szobránál, ahol az 56-os forradalom elsõ és önfeledt szívdobbanása volt 47 esztendeje, október 23-án.”

Én akkor hallottam Sinkovits Imrét és Veres Pétert. Igen, a poznani tüntetõk, a testvéri lengyel nép melletti szolidaritás-pontjaiként skandáltuk: „Bem apó és Kossuth népe, / Menjünk együtt, kéz a kézbe!” És ezt: „Lengyelország példát mutat, / Kövessük a magyar utat!” Akkor már külföldön voltam, amikor a nyugati szabad világ emlékezett az eltiport magyar forradalomra. Értelmiségiek, írók, politikusok elítélték a bolsevista vérengzést. Többen, kommunisták, baloldaliak is becsülettel megtették ezt. Albert Camus kedves íróm híres írása, A magyarok vére ma is emlékezetes. Sajnos, voltak olyanok, így pl. Sartre és Simone de Beauvoir is, akik a következõ évben már Moszkvába látogattak: õk, akik folyton a szabadságról írtak, beszéltek, politizáltak, a szabadságtipró diktatúra oldalán maradtak.

Nagy Gáspár emlékezõ beszéde végén idézi az 1956. november 2-i Irodalmi Újságból (ennek elsõ lapján jelent meg Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” c. verse és Németh László „Emelkedõ nemzet” c. írása) Szabó Lõrinc jövõnek szóló imáját: „Amit a magyarság most mívelt, azt . . . lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó. Glóriaként, melyben soha ki nem hûl a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Nem szabad csökkentenünk a fényt, nem szabad ezt a ragyogást. Ész, erõ, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze, és õrizze és emelje benne végsõ diadalra céljainkat!. . .”

Vajon 2006-ban, 50 évvel a forradalom után az újabb nemzedék, a mai fiatalok tovább õrzik 56 fényét és igazságát? Sajnos, úgy tûnik, hogy egyre halványul ez a fény; a hivatalos kultúrpolitika, az iskolai oktatás is felelõs ezért. A forradalom mostani, 50. évfordulója egyedülálló alkalom, hogy Nagy Gáspárral bátran õrizzük a lángot, ahogy õ írta Félelmen túli c. versében:

Hogy fényesednek az éjszakák
amint élesednek a kések,
de a félelmes penge-arzenált
kicsorbíthatja az ének.

Aki a félelmen túli tartomány
dalokra elszánt kölyke,
jól tudja miért e földi ágy,
s miért a csillagok fölötte.

Nagy Gáspár új esszékötetét a Petõfi Múzeumban a kiváló Görömbei András mutatta be, aki 2004-ben nagyszerû portrékötetet írt a költõrõl: Nagy Gáspár. A borítón e tömör jellemzés: „Személyisége, mûvészete tisztaságot sugároz és követel.” Ez a kis kötet a legjobb kalauz Nagy Gáspár gazdag életmûvéhez.

2. Tóth Éva: Táguló körök. Kráter, Pomáz, 2005. – Egy másik költõ is most esszékötettel ajándékozott meg bennünket. Tóth Éva 1968 és 2005 között megjelent tanulmányait, esszéit, jegyzeteit gyûjtötte egybe. A közel négy évtizedet átölelõ írások a jó értelemben vett „kozmopolita”, a sok nyelvet tudó mûfordító, irodalomtörténész, a világot bejárt „nyugdíjas nõi Ikarosz” (Planetáris vers) gazdag termését nyújtják most. Én magam fõleg a franciákat és az olaszokat ismerem, kedvelem. Legelõször tehát olyan esszéket olvastam el, mint pl. a Gyergyai Albertról szóló remek ismertetés/jellemzés, vagy egy rövid írást Sartre-ról, amelynek margójára viszont kérdõjeleket tettem: „A nyolcvanéves és az ifjú Sartre.” Igaz, a kis tanulmány 1985-ben íródott, tehát még a kommunista korszakban. Talán ezért nem említette Tóth Éva, hogy a büszkén baloldali és marxista Sartre idõvel – sajnos, késõn – kiábrándult a diktatúrából: az „új filozófusok” kommunizmusellenessége idején már azt hangoztatta, hogy többé már nem marxista. E. Ionesco, aki, miként Koestler is, jó korán leleplezte a sztálinizmus borzalmát, joggal szemére vetette Sartre-nak, hogy annak idején árulónak és gazembernek titulálta Koestlert, és õrá, Ionescóra is haragudott, mert elõtte járt. Sartre és Beauvoir elsõk akartak lenni. „Sartre néhány évvel ezelõtt azt mondta, hogy a marxizmus az utolsó, a tökéletes, a végleges filozófia. De mihelyt megjelentek az ún. új filozófusok könyvei, egy összejövetelen kijelentette, hogy: »két év óta Simone és én már nem vagyunk marxisták«, így a ravasz Sartre már nem volt elmaradott, hanem éppen ellenkezõleg elõfutár.” (Ezt 1987-ben írta Ionesco önéletrajzi vallomásában. Vö. Napfogyatkozás c. könyvem, 317.) És még ezt is ki kell egészítenünk: Sartre világnézetére vonatkozóan fontos adalék, hogy élete vége felé három fontos interjút adott titkárának, amelyek a Nouvel Observateur-ben jelentek meg. Ezekben Sartre részben megtagadta korai abszurd mûveit, és egy bizonyos perszonalizmus felé közeledett. (Lásd tanulmányomat a Nagyvilág 2003/12. számában: „Barjona”.)

De most visszatérek Tóth Éva tanulmánykötetéhez. Nekem jórészt új, amit a latin-amerikai prózáról írt. Nagyon sokat fordított spanyolból magyarra és a magyar költõket idegen nyelvekre. 1981-ben jelent meg hétévi munkája eredményeképpen a magyar költészet spanyol nyelvi antológiája az UNESCO Reprezentatív sorozatában, majd 1983-ban Kubában is. Válogatása az Ómagyar Mária-siralomtól Csoóri Sándorig terjed: 68 költõ 250 versét tartalmazza, amelyeket kevés kivétellel õ fordított tíz kubai költõvel együtt. Minderrõl lásd „Irodalmunk és a nagyvilág” c. 1998-as elõadását. Ennek végén olvasom a tragikus és felemelõ közlést: „A Tienanmen téren, a tankokkal szembenézõ diákok azt recitálták kórusban, hogy »Szabadság szerelem, / E kettõ kell nekem«, természetesen kínaiul, Lu Hszünnek, a modern kínai irodalom vezéralakjának fordításában.” (144)

3. Elmer István: Nincs emberem. Kráter, Pomáz 2005. – A kötet elején a fõhõs, Bitóczy monológját olvasva Camus abszurd emberére gondoltam: az élet értelme, a szenvedés és a halál misztériuma állandóan visszatér késõbb is, de kezdetben egy kicsit a fiatal – betegségen átesõ – „egzisztencialista” Albert Camus morfondírozásai jutottak eszembe. A történet késõbb meglendül: amikor Bitóczy kézbe vesz az egyik bisztróban ottfelejtett kéziratot (Egy a tizenkettõ közül), megkettõzõdik a regénye: igazában a fõhõs a kéziratban saját sorsát véli felfedezni. „Így fonódik össze a kettõ, s olykor egy-egy mondat »áthallása« erõsíti a napjainkban játszódó kalandos történetet, melyben az egyéni utak hátterében kibontakozik az 1990 utáni évek Magyarországának társadalmi közérzete” – olvasom a hátsó borítón. Valójában nem is olyan „kalandos” történet, illetve a történés: Bitóczy házasságának felbomlása csak keret a létkérdések feszegetéséhez. Az agnosztikus vagy hitetlen (hitetlenül is hívõ?) fõhõs belsõ története a betétregény stációin keresztül elgondolkoztató. Valóban „emberi keresztút”, ahogy István nekem írt dedikációjában megjegyezte.

A fõhõs szenved baleset, betegség, kitelepítés, a kommunista környezet és fõleg felesége értetlensége miatt. Kétségkívül – ez mindennapi tapasztalatunk – a széthulló házasságok esetében valójában mindkét fél hibás: itt is az anyagias, a meggazdagodás reményében megalkuvó, primitív feleség éppúgy felelõs, mint az ernyedt, tehetetlen értelmiségi férfi, aki folyton filozofál, ahelyett, hogy családja jövõjét biztosítaná. De számomra ez a történet, annak elemzése akár a férfi, akár a nõ kétségtelen eltérõ szempontjából, másodlagos. Mindig a létkérdések elemzésére figyeltem, azon túl, hogy számos nagyon szép részlet, költõi leírás megragadott.

A stációkon át haladva „áthallik” a Csíksomlyói passió. Persze Krisztus ott színész; hõsünk is ezzel a színjátszóval azonosul, nem a keresztjét hordozó Jézussal, aki megszabadíthatná szorongásától, értelmet adhatna az abszurd életnek.

A kíntól gyötrõdõ fõhõs a X. stációban így monologizál:

„A nyakamon, a mellkasomban, a gyomromban fojtást érzek. . . Testemen hideg veríték csordul: a kín vámszedése. Szeretnék tárgyilagos lenni. A fénytõl higgadttá egyenesedett délutánban. Semmim sincsen, mindenki elhagyott. Megfosztanak ruháimtól. Kinek kiálthatnék a kordonon túlra? És meghallgatja-e a hangom? Túlságosan nagy az ember drámája a lét korlátaihoz mérten. Vagy mégis igényt tarthat a dráma teljességére? »Ne okoskodj, ember, hatalmas a kevélységed, ha meg akarod fejteni önnön titkodat.« Hallgatok hát. Némán a kiterített jelenben. Lázadás vagy tárgyilagosság? Melyik az ember útja? Lázadok, tehát vagyok. Az istenivel szembeni legjobb praktika, legfõbb érv a lázadás. Csakhogy ki vagy mi az isten? És hogyan szólítsam? Kisbetûvel, netán naggyal? Mit kezdhetek a rajtam kívül álló fogalommal? »Isten nem fogalom! Magunk is részesei vagyunk az õ létének.« Legföljebb azáltal, hogy képesek vagyunk ilyen gondolatokat megfogalmazni. De ez még nem hit. »De már nem is hitetlenség.« [. . .]

A magány csonkja. Mint egy kiszáradt fa, olyan vagyok: ha levágják az ágát, már nem is nedvedzik. Ám mégis él, mert akik télen látják, azt gondolják, ha majd eljõ a tavasz, ismét zöld lomb borítja be.” (176–177)

Kicsit hosszabban idéztem ezt a szakaszt, mert sûrítve itt fogalmazta meg a szerzõ a hit és a hitetlenség drámáját. Bizonyára helyesen látja, hogy a gõg az egyik akadálya a hitnek. Ha olyan egyszerû hitünk lenne, mint a csíksomlyói kegyszobor lábánál fohászkodó zarándokasszonyé, talán könnyebb lenne elfogadni a titkot – az ember titkát és az Istenét. Nem pusztán érteni, bár az értelemkeresés jogos, jogos még a lázadás is a világban levõ rossz és szenvedés ellen egy bizonyos mértékig. A szenvedõ Jézus sem magyarázta meg a szenvedést, amely – hitünk szerint – bûn következménye, miként a halál is; de Jézus magára vette a szenvedést és bûneinket, és így megszabadított bennünket. Az õ gyõzelme a miénk is, ha hittel hozzá kapcsolódunk.

Hát persze, hogy Isten nem fogalom! Ha fogalmaink foglya lenne, már nem lenne Isten. Aquinói Szent Tamás írja, hogy Istenrõl inkább azt tudjuk, hogy mi nem, semmint azt, hogy micsoda, kicsoda Õ.

A regény – mikor már a legvégsõ elesettségében mutatja a fõhõst – felidézi a János-evangéliumból (5,1–15) a Beteszda fürdõnél történt gyógyítást. Jézus meggyógyítja a béna, beteg embert, aki nem tudott lemenni a felforró gyógyvízbe, mert nem volt embere, aki levitte volna oda. („Nincs emberem”, innen a regény címe.) De hiába az evangéliumi figyelmeztetés: a fõhõs nem nyújtja karját a szabadító Jézus felé. Felgyújtja a feleségét behálózó, nyerészkedõ üzletember épületét. „El kell követnem a bûnt, hogy megszabadulhassak a még nagyobb bûntõl, a gyûlölettõl.” Hamis okoskodás. Igazibb az utolsó oldalon az a megállapítás, amelyet a felcsapó lángok fényében ért meg: „az ember nem az értelmével él, hanem a szívével.” Ez az igazság Szent Jánostól Szent Ágostonon és Pascalon át egészen Saint-Exupéryig arra tanította a nemzedékeket, hogy „jól csak a szívével lát az ember”; és „Istent a szív érzi meg”; „A szívnek megvannak az érvei, amelyeket az ész nem ismer”; „Szeretet az Isten”; és a „szeretet az a szem, amellyel meglátjuk Istent.”

Végül is a regény szerzõje lassan-lassan kezdi megláttatni az igazságot: az ember természete „egyedül a hit által megismerhetõ természet . . . Mert ilyen az ember. Végtelen távlatba született, hiszen maga a végtelenség.”

4. Ágoston Julián: Kiadatlan versek. Gonda Könyvkiadó, Eger, 2005. – Kilián István barátomtól kaptam meg ezt a verseskötetet, akinek döntõ része volt a versek válogatásában és szerkesztésében. A gyûjtõmunkát Oláh Gyula végezte, a költõ életrajzát Ágoston Zsolt írta. Kilián István személyesen ismerte a ciszterci paptanárt, tanítványa volt. Zárótanulmányában bemutatja a költõt. Ennél teljesebb képet nyújt a Vigilia 2005/8. számában (639–647) közzétett tanulmányában a meglehetõsen elfelejtett, jelentõs költõrõl. Kilián idéz Ágoston Julián még ki nem adott költeményeibõl is.

Amikor érettségizõ diákként 1950-ben Pécsrõl elküldtem verseimet Harsányi Lajosnak (V. K. barátom verseivel együtt), a papköltõ hosszú levelet írt arról, hogy minden korszaknak megvannak a nagy költõi: Babits, Kosztolányi, Juhász; vagy a katolikusok: Harsányi, Sík, Mécs. (Így írta a sorrendet.) Mi akkor vitatkoztunk, hogy melyik a nagyobb. Tûz Tamással is felvettük a kapcsolatot, kedvesen bírálatot írt õ is verseimrõl. Tûz Tamást késõbb külföldön személyesen megismertem; egyik legjelentõsebb modern költõnk lett; õ törte meg azt a hagyományos felfogást, hogy papköltõk nem írhatnak szerelmes verset. Tamás aztán túltett e téren erotikus verseivel világi költõkön is. Ágoston Juliánt akkor nem ismertem, késõbb is csak néhány versét olvastam. Nyilván a szerzetesek szétszóratása, a börtön, majd a „munkáspap” státus miatt kiszorult az irodalmi életbõl. 1938-ban kiadott Fekete remeteségem c. kötete 1991-ben harmadik kiadásban is megjelent, de Kilián István tanulmányából láthatjuk, hogy még a most megjelent Kiadatlan versek után is Ágoston Julián sok költeménye csak kéziratban olvasható.

Azt gyanítom, hogy ezek megjelentetésének egyik oka az lehet, hogy közülük több szerelmes vers; márpedig papköltõnek „nem való” szerelemrõl írni, vallani, mondták hajdanán. Kilián István az utószóban szemérmesen hallgat is a Solus eris ciklus meglepõen szép verseirõl. Szerintem a többi ciklus versei nem érik el ihletben, drámaiságban, az élmény mélységét tekintve ezeknek az igazi szerelmi élményrõl valló költeményeknek a színvonalát. Kilián Vigilia-beli cikkében az említett ciklus által jelzett tematikán túl említést tesz más szerelmes versekrõl is. Már a Fekete remeteségemben megjelenik az elsõ (gyermekkori?) szerelem emléke.

Késõbb aztán az érett költõ a földi és az égi szerelem között vergõdik; a magány, a szerzetesek szétszóratása, a börtön és a betegség megtörik, de idõnként vissza-visszatér a régi szerelem emléke:

Csordul-e néha felém nevetésed, Kedves
hallod-e hangom tiszta szavát vagy a távol
szertezilálja légbe a szélbe nevem már. . .

Kilián István a költõ verseit három idõszakra bontja: elsõ a Fekete remeteségem c. gyûjteménye. E verseket a formabontás, a fiatalos lendület, az áradó dikció jellemzi; a másik rövid (háromhónapnyi) idõszak az 1950-es szétszóratás, a kunszentmártoni deportálás termése: ezekben már kötöttebb formát, pl. szonetteket is használ; a harmadik a Nem vagy magad címû gyûjtemény, amelybõl egy csokornyi megjelent 1969-ben az Ecclesia Könyvkiadónál Tiszta kút címmel: négy katolikus költõ, Ágoston Imre, Fazekas Lajos, Megyeri Ábel és Szabó Géza versei. Ehhez a válogatáshoz Balássy László írt bevezetõ sorokat: „Ágoston költészete egyetemes igényû költészet. A költõ viaskodik a világot romba dönteni akaró erõkkel, viaskodik a test erõtlenségével, a betegséggel, a mulandósággal; verset ír Máriáról, a magyar mezõknek, kérges kezeknek istenanyjáról, verset ír a vietnami lányról, akivel egy esztendõvel ezelõtt találkozott, s akit a dzsungel nyelt el. . .” (Kilián, Vigilia 642)

Idézek A dzsungel dalaiból (4. rész):

Csapzott fák, lihegõ liánok szaga száll,
fekete felhõkbõl zuhogva bõg az ár
kiszikkadt hónapok szomjúsága eped
s issza magába a földrecsurgó eget,
így iszom magamba, szerelmem, a neved!

Álljon még itt a Bíborló csillagok násza címû költemény utolsó versszaka:

Utcán bolyongok. Behunyt szemû házak
sora vigyázza lépteim, s ha nézek
rebbenõ arcok mögött téged látlak,
õszömre hulló tavaszi sugárnak,
halott magam fölött, te, zengõ ének.

A számtalan megpróbáltatás, betegség, magány, öregedés, közelgõ halál egyre inkább Isten felé fordítja a költõt; „a virágzó tavasz költõje” (Kilián) felidézi ugyan a gyermekkori karácsonyok emlékét, gyakran ír az egyházi ünnepekrõl, de ilyen magamegadó, lehangoló versek is születnek:

Megöregedtem. Kopott lett életem. . .
Én vagyok-e én, ki annyit éltem,
kinek a vágya
villantva vágott vesztes csatákba?

Én vagyok-e én, aki a világot
váltó gondolatokkal messzire vágyott?. . .
vágyam lenyesték
köhögõs, fáradt, szürke esték.

Küzdelmes hitérõl vall a Kié az én életem. A vers konklúziója is kérdés:

. . . Nem tudom, él-é a halálban, ami mostan én vagyok:
talán Isten, talán más ember vagy talán magam?. . .

Vagy már – hisz õsz van, sápadt, hervatag – már senki
sincs velem?
Kié az én életem?!

A most megjelent kötettel „Ágoston Julián visszatért az irodalomba” (Rónay László); reméljük, még kiadatlan versei is napvilágot látnak, és a ciszterci tanár odacsatlakozik a nagy papköltõk sorába.

5. Hegyi Béla: Szélvitorla. Följegyzések a hetvenes évekbõl (1978–1981). Kairosz. é. n. 2005?)

Hegyi Bélát akkor ismertem meg, amikor a Vigiliánál dolgozott: elõbb segédszerkesztõ (1968–79), majd fõszerkesztõ (1980–84). Rónay György „jobbkeze” volt évekig; különösen is kitûnt beszélgetéseivel: a kommunista idõszakban megszólaltatott írók, költõk, mûvészek, értelmiségiek vallomásai, vagy akár a Ki nekem Jézus? c. kötetben összegyûjtött – az õ körkérdésére adott – válaszok feltûnést keltettek. Késõbb kötetekben is megjelentek interjúi. Még a Vatikáni Rádiónál is megfordult; 1978-ban meghívtam, hogy tartson néhány elõadást, miként tíz évvel korábban Rónay György is. A Szélvitorlában (54–56, 67–68) errõl is van pár feljegyzés. Akkor röviden közölte, hogy nehézségei voltak a Belügynél, most bõvebben leírta, mi is történt. Készített velem egy „távolsági beszélgetést” is (Vigilia, 1983/1).

Érdekes feljegyzések emberekrõl (néha csak pletykák?), eseményekrõl, könyvekrõl. Megértem, hogy szigorú pl. a „Mai katolikus költõk” verseinek olvasásakor (106). Harsányiról kedvezõbben ír: „Harsányi jobb képességekkel rendelkezett, mint az úgynevezett papköltõk átlaga. Mi kötötte Adyhoz? Pusztán külsõségek: szimbolika, szecessziós ízlés, borborús hangulat? És Babitshoz? A katolicizmus, a hívés maga, az idilli lélek. »Kiemelte a katolikus vallásos lírát – állapítja meg Bánhegyi Jób – a hitbuzgalmi folyóiratok szerény színvonalából.« De csak kiemelte, és nem emelte a költészet egyetemes mércéje fölé.” (107)

Hegyi Béla tavaly márciusban dedikálta a Szélvitorlát, „baráti megbecsüléssel, üdvözlettel”. A rendszerváltás után különbözõ lapoknál volt szerkesztõ, fõszerkesztõ vagy munkatárs, több könyvet, esszét, rádióriportot tett közzé, filmforgatókönyveket írt, filmeket is rendezett. Bár 1992 óta itthon vagyok, nem találkoztunk. Nem láttam a Vigilia 2005-ös jubileumi ünnepségén sem. (Ez meglepett.) Egyszer gratulált a Távlatok szerkesztéséhez.

Visszatérve a Szélvitorlához: Hegyi feljegyzései sokszor nagyon szubjektívek, de legalább õszinték. Felfigyeltem (43–44. o.) arra, hogy idézi Rónay 1977-es évzáró cikkét, amelyben a Vigilia fõszerkesztõje a Vatikán és a magyar állam közötti viszonyt kielégítõnek, sõt jónak mondja (utal Lázár György és Kádár János vatikáni látogatására). Rónay említi Cserháti püspök „dialógus”-cikkeit is, amelyeket a Vigilia közölt. Ezekrõl annak idején elmondtam véleményemet (ti. amikor csonkítva megjelentek kötetben, már a rendszerváltozás után). VI. Pál tolmácsa voltam, amikor fogadta Kádárt és Lázárt. Nekem más a véleményem Casaroli Ostpolitik-járól. Hegyi érezteti, hogy a lapszerkesztésben a „császár és király” (ÁEH stb.) kívánságának kell eleget tenni. Az azonban nem áll, hogy „Kádárt a Nyugat keblére ölelte”. Amikor 1977. június 9-én mentem a Vatikánba, a falon ezt olvastam (nagy betûkkel, mésszel írva): „Kadar boia!” Vagyis: „Kádár hóhér!” VI. Pál ajtaja elõtt Casaroli Hamletként töprengett: „Nem tudom, jól tettük-e, hogy fogadjuk Kádárt, dehát õ kérte. Majd a történelem ítélni fog.”

6. A Petõfi Irodalmi Múzeumban rendezett Márai-nap (április 11.), meg az apokrif Júdás-evangélium közzététele (II. századi görögbõl fordították kopt nyelvre ezt a gnosztikus iratot) alkalmat adott arra, hogy Márait olvasgassam. Mindig naplói a legérdekesebbek, no meg a Harminc ezüstpénz (1983), amely egy 1946–47-ben elkezdett kéziratból született. Júdás alakjával sok író és teológus foglalkozott: Claudel, Raynal, Lanza del Vasto, Pagnol, Kodolányi, Rónay. . . Igazában engem Márai esszéjében (mert az elsõ rész inkább esszé Jézus koráról és titokzatos alakjáról) a Jézus-misztérium megközelítése érdekelt, amikor 1984-ben ismertetést közöltem róla a Bécsi Naplóban. Többek között ezeket írtam: „Azon lehet vitatkozni, hogy mindaz, amit Márai mond Jézus istenemberi öntudatának ébredésérõl, teológiailag helytálló-e. Ez a titok egyébként is a teológusok keresztje. De a mûvészi megközelítés szintjén hitelesnek mondhatjuk a regényíró eszmélõdésének kifejezését. E megközelítés után helye van még további reflexiónak, és fõleg a döntõ lépésnek: a hitének. Mert a Jézus-jelenség kihívás és megoldás. Kihívás, felszólítás a hitre. Megoldás is rögtön a választás után: mert »a Szó és az Ige új értelmet adott mindennek (7), nemcsak Palesztinában, hanem a legegyetemesebb távlatokban. Jézus, amikor meghirdette, hogy van feltámadás: megrendített egy életérzést«. (39). . .”

Szõnyi Zsuzsa, aki baráti levelezést folytatott Márai Sándorral, elküldte neki ezt a cikkemet: „A Vatikáni Rádió magyar mûsorának vezetõje, Szabó Ferenc jezsuita, aki nagy tisztelõje, megkért, hogy küldjem el Magának a Bécsi Naplóban megjelent recenzióját. Hasonló ismertetése hangzott el a Vatikáni Rádióban, melyet Magyarországon és Erdélyben is igen jól lehet fogni.” (1984. márciusi levélbõl) – Márai Sándor 1984. április 18-án válaszolt San Diegóból egy képeslapon, és ezeket írta Zsuzsának: „. . . Az ismertetést, amit szíves volt megküldeni, igaz érdeklõdéssel olvastam, mert tanúság, hogy az »édes Jézus« kántálások és a szuszogó pontoskodó teológusok mellett akadnak még egyházi személyek, akik eleven szellemmel vizsgálnak szellemi tüneteket.” (Szõnyi Zsuzsa: Vándor és idegen. Márai-levelek és emlékek. Kortárs Kiadó, 2000, 119–120.)

Késõbb még bõvebben foglalkoztam Márai megváltáskeresésével (Új Írás, 1990) a „Márai hazatér” c. konferencia keretében), majd Márai istenképével (Kortárs, 1992)

Most, hogy közeleg az 1956-os októberi forradalom fél évszázados fordulója, emlékeztetek 1956 karácsonyán írt (New York-i) versére: Mennybõl az angyal: (-menj sietve)

Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony. . .

Angyal, vidd meg a hírt az égbõl,
Mindig új élet lesz a vérbõl. . .

A 2006. június 8. és 12. között megrendezett ünnepi könyvhéten a Helikon Kiadó újdonságai között szerepelt három újabb Márai-kötet:

Föld, föld! . . . Emlékezések. (Az Egy polgár vallomásai folytatása.)

A Garrenek mûve III. – Az idegenek. (A Zendülõk és a Féltékenyek után folytatódik a Garren család története.)

Az igazi. Judit . . . és az utóhang.

Nagy Ferenc

KÉT TÖRTÉNELMI KÉRDÉS
JÚDÁSSAL KAPCSOLATBAN

Júdás evangéliuma

2006 elsõ felében a világsajtót bejárta a szenzációs hír: megtalálták és megfejtették Júdás evangéliumát; ez a lelet cáfolhatatlan bizonyítékul szolgál arra, hogy Júdás Jézus legtehetségesebb tanítványa volt, és nem gonosz cselekedetet hajtott végre, hanem éppen a jót tette, amikor Jézus kérését-parancsát teljesítve elárulta õt, kiszolgáltatta az õt halálra ítélõ és kivégzõ hatóságoknak.

Egy kopt nyelvû, papiruszra írt szövegrõl van szó. Felfedezésének és megfejtésének történetét sok más érdekes tudnivalóval együtt a National Geographic magyar kiadásának 2006. májusi számában részletesen elbeszéli Andrew Cockburn. A papiruszt az 1970-es években találták meg Egyiptomban; 2000-ig többször cserélt gazdát, amerikai banki megõrzõben is tartották; egy zürichi régiségkereskedõ 2000 áprilisában vásárolta meg, és 2001 februárjában adta át egy bázeli alapítványnak. Megóvását és megfejtését Rodolphe Kasser professzor, ismert koptológus végezte munkaközösségével.

A kézirat a IV. (vagy már a III.) században készült; görög betûkel írt kopt fordítása egy II. századi (talán 150 körül keletkezett) görög eredetinek. Maga a kézirat mostoha sorsú története folytán meglehetõsen rossz állapotban van: jelentékeny részei (mintegy húsz százaléka) elvesztek (több helyen 7-8 vagy éppen 15-17 sor hiányzik), a maradék is töredékes, és nem volt könnyû feladat helyreállítani a darabok egybetartozását.

Szükségesnek tûnik elõrebocsátanunk néhány bevezetõ megjegyzést a gnoszticizmusról. A gnózis (megismerés, tudás) alapvetõ szemléletmód és irányzat; abból a szempontból, ahogy most érdekel bennünket, a kereszténységgel párhuzamos és ellenséges szellemi áramlat. Fõbb jellemzõi (Rahner–Vorgrimler Teológiai kisszótára nyomán): elutasítja a mindenkori konkrét jelent; az isteni szférába menekül (ahová a bölcseleti megismerés meg az aszkézis segítségével lehet felemelkedni, és amelyet a szellemekre meg az angyalokra vonatkozó spekulációkkal színeznek ki); a világot egy jó és egy (alárendelt) gonosz õselvre vezeti vissza; a törvényi normákat elutasítja (antinomizmus). Már az I. század zsidó-keresztény köreiben felbukkantak gnosztikus elemek, amelyekre az újszövetségi iratok utalnak: egyes hívek ostoba mesékre hallgatnak, tiltják a házasságot, Jézus Krisztus egyedülálló jelentõségét alábecsülik. – A gnózissal ellentétben a keresztény hit azt vallja, hogy a világ és az egyes ember beteljesítése (üdvözítése) egyedül Isten mûve, az isteni Ige valóban emberré lett, testi egzisztenciájával függ össze a kereszt botránya, a megváltás egyszeri és meg nem érdemelt ajándéka Istennek.

A Júdás-evangélium elég hosszú szakaszt szentel annak, hogy Jézus Júdásnak megtanítja a kozmológiát. Kezdetként egy nagy láthatatlan Szellem szerepel; õ egy fénylõ felhõbõl (ennek neve Adamasz) saját kísérõjeként elõszólítja az isteni Önmaga-Nemzettet. Aztán sorra jön létre számtalan angyal. Ádám és Éva (vagy Zóé) Szaklasz által történõ teremtését megelõzi öt angyal: „Az elsõ Szet, Krisztusnak is hívják; a második Harmatót; a harmadik Galila; a negyedik Jóbél; az ötödik Adonaiosz.” Késõbb az angyalok között szerepel Mihály és Gábriel is. – Ez a pár szemelvény kellõen érzékelteti, hogy itt tényleg a kereszténységgel ötvözött gnoszticizmusról van szó.

Az evangélium mindjárt az elsõ jelenetben jól összefoglalja mondanivalóját, amely minket most érdekel. A vázlatosan idézendõ párbeszédben Isten az ószövetség Istenét jelenti. – Tanítványai hálaadó imát mondanak, Jézus kineveti õket. „Nem titeket nevetlek ki; ti nem saját akaratotokból teszitek ezt, hanem mert Istenetek azt akarja, hogy így dicsérjétek.” „Mester, te vagy a mi Istenünk fia.” „Hogyan ismertek engem? Bizony mondom nektek, a köztetek levõ emberekbõl egyetlen nemzedék sem ismer engem.” „Ez az izgalom miért vitt titeket haragba? Istenetek, aki bennetek van, azt idézte elõ, hogy harag támadjon lelketekben. Mindaz, aki az emberi lények között elég erõs, hozza elõ a tökéletes emberit, és álljon színem elé.” „Megvan bennünk a kellõ erõ!” Szellemeik azonban nem mertek elébe állni, kivéve Iskariót Júdást. Õ alkalmas volt rá, de nem tudott a szemébe nézni, és arcát elfordította tõle. „Tudom, ki vagy, és honnan jöttél. Barbelo halhatatlan királyságából jöttél. Nem vagyok méltó, hogy kimondjam annak nevét, aki küldött téged.” „Lépj félre a többiektõl, és elmondom nektek a Királyság misztériumát. Lehetséges számodra, hogy elérd azt, de lesz nagy adag fájdalmad. Mert valaki más fog a helyedbe kerülni, hogy a tizenkettõ ismét teljességre jusson Istenével.” „Mikor mondod el nekem ezeket a dolgokat, és mikor virrad fel a világosság nagy napja ennek a nemzedéknek?” Jézus erre otthagyta Júdást.

Nagyon töredékesen maradt fenn a szöveg végén az a rész, amely Júdás árulásáról szól. „Figyelj: mit tesznek majd azok, akik nevedben megkeresztelkednek?” „Bizony mondom neked, Júdás: azok, akik áldozatot mutatnak be Szaklasznak . . . minden gonosz dolgot. De te majd felülmúlod valamennyit. Mert te fogod feláldozni azt a férfit, akit magamra öltöttem.” „Emeld fel szemed, és nézd a felhõt és benne a világosságot és az azt körülvevõ csillagokat. A csillag, amely elöl jár az úton, a te csillagod.” Júdás feltekintett, és belépett a felhõbe. – Itt megszakadni látszik az elbeszélés fonala. Hamarosan az elégedetlenkedõ fõpapok „Júdáshoz mentek, és azt mondták neki: »Mit csinálsz itt? Te Jézus tanítványa vagy.« Júdás kívánságuknak megfelelõen válaszolt nekik. És valami pénzt kapott tõlük, és kiszolgáltatta õt nekik.” Ezzel a mondattal fejezõdik be a Júdás-evangélium.

Ez tehát az az egyedülálló szenzáció, az a cáfolhatatlanul bizonyító szöveg, amelyrõl oly sokan lelkesedve beszélnek a jelenlegi sajtóbeszámolókban. Kétségtelenül gnosztikus ihletésû a szöveg.

Most változtassunk témát. A Júdás-evangélium kiértékeléséhez nagyon hasznos lesz, ha felidézzük és áttekintjük az elsõ két keresztény évszázad fõbb eseményeinek kronológiai sorrendjét és összefüggéseit. (Nem egy adat bizonytalan és vitatott.)

Lássuk elõször az I. évszázadot. – 30: Jézus halála, feltámadása, pünkösd; 33/34: István vértanúsága; 34/36: Saul megtérése; 37 körül: egyházalapítás Antiochiában; 40 után: elsõ evangéliumi gyûjtemények; 44: Jakab lefejezése, Péter fogsága; 46–48: Pál elsõ missziós útja; 48/49: jeruzsálemi zsinat; 49–52: Pál második missziós útja; 50 elõtt: a Máté-evangélium elsõ (arám) formája; 50 körül: a János-evangélium elsõ formája és Jézus mondásainak gyûjteménye; 50 után: a Márk-evangélium elsõ formája; 51: 1Tessz (az elsõ ránk maradt újszövetségi írás); 53–58: Pál harmadik missziós útja; késõbbi 50-es évek: a Márk-evangélium második formája; 56–58: páli levelek (Fil, 1Kor, Gal, 2Kor, Róm); 58–60: Pál fogsága Cezareában; 60-as évek: a Máté-evangélium középsõ és a lukácsi mû ((Lk és ApCsel) elsõ formája; 61–63: Pál fogsága Rómában (Kol, Ef, Filem); 62: Jakab megkövezése Jeruzsálemben; 64 után: Mk végleges formája; 60/65: a János-evangélium második formája; 64 vagy 67: Péter vértanúsága Rómában; 67: Pál római fogsága és lefejezése; 70: Jeruzsálem elfoglalása, lerombolása; 70/80: Mt és Lk végleges formája; 95: Jel végleges formája, Római Kelemen levele a korintusiakhoz; 100 körül: János apostol halála és a Didakhé; 100/110: Jn végleges formája; 110 körül: Antiochiai Ignác hét levele. – Ebbõl az áttekintésbõl kitûnik, hogy a II. század elején már mind megvoltak a ránk hagyományozott szent iratok, amelyek mindent tartalmaznak, amit Júdás egyéniségérõl, tevékenységérõl, árulásáról, sorsáról tudunk.

A második kronológia a II. évszázadról és azon belül fõleg a gnosztikus irányzatokról szól. – 100–130: megkezdõdik a keresztény gnoszticizmus kialakulása. – 120 körül Antiochiában: dokétizmus (Jézusnak pusztán látszatteste, éteri teste volt, csak látszólag szenvedett és halt meg [vö. 1Jn 4,2; 2Jn 7]; kötelezõ a gyökeres nemi megtartóztatás). – 120–145 Alexandriában: Baszilidész (gnosztikus evangéliummagyarázat és himnuszköltészet). – 145–160 Rómában: Valentinus (dualista megváltásmítosz). – 144-tõl Rómában: Markion és követõi (a zsidók haragvó Istenének, az egész ószövetségnek elvetése, zsidó elemektõl megtisztított újszövetség a jóságos Istennel a központban). – Talán 150 körül: Júdás evangéliuma görög szövegének keletkezése. – Éppen csak megemlítjük még, sok más lehetõség közül, az ebionitákat, a karpokratiánusokat. – A II. század második felében és a III. században nagyszabású egyházi irodalom bontakozik a gnózissal folyó vita szellemében: Jusztin (Róma), Iréneusz (Lyon; õ 180 körül Júdás evangéliumát kitalált történetnek nevezi), Tertullianus (Észak-Afrika), Hippolütosz (Róma). – A Júdás-evangéliumról még megjegyezhetjük, hogy 375-ben Szalamiszi Epiphaniosz elvetette. – A II. század végétõl kezdve maradtak fenn számos helyi egyházból olyan írások, amelyek felsorolják az újszövetség könyveit (egyre inkább valamennyi és csakis a 27 elfogadott írást): 200 körül: Muratori-töredék; 320 körül: Kaiszareiai Euszebiosz; 348: Jeruzsálemi Cirill; 365: Poitiers-i Hilarius; 367: Alexandriai Atanáz; 382: római zsinat; 390 elõtt: Nazianzi Gergely és Ikonioni Amphilokhiosz; 397: karthágói zsinat és Hippói Ágoston; 400 körül: Apostoli kánonok; 405: I. Ince pápa. – Befejezésül megjegyezhetjük: ez a hosszú történetû gnosztikus–keresztény vita nyilván sok olyan részletet tartalmaz, amelyeket (persze egyoldalúan) Andrew Cockburn bemutat.

Végeredményben tehát a Júdás-evangélium a gnosztikus és apokrif (rejtett, titkos, álnéven írt, nem hiteles) mûvek népes családjába tartozik. Jelentõsége messze nem közelíti meg pl. egy másik hasonló írásét, a Tamás-evangéliumét, amelyet 1945-ben találtak meg. Ez is (talán már 110 körül keletkezett) görög eredetinek kopt fordítása. 114 jézusi mondásból áll; ezek egy része gnosztikus jellegû, kb. a fele viszont ismerõs a kánoni evangéliumokból, és nemegyszer tanulságos szövegkritikai párhuzamot nyújt. Nézzünk csupán egyetlen példát, a 82. mondást: „Ezt mondta Jézus: Aki közel van hozzám, közel van a tûzhöz, és aki távol van tõlem, távol van a Királyságtól.”

Júdás sorsa

Hogyan halt meg Júdás? Az argentin Ariel Alvarez Valdès szentírás-professzor cikke nyomán (Choisir 2006. április) röviden áttekintjük a kérdést.

Az újszövetségi könyvek kétszer beszélnek errõl a témáról. Amikor Jézus mennybemenetele után a közösség összegyûlt, hogy Júdás helyébe megválassza a 12. apostolt, Péter bevezetésképpen beszédet intézett hozzájuk (ApCsel 1,16–22), amely Júdás haláláról is szól. A Máté-evangélium pedig a szenvedéselbeszélésnek azon a pontján, ahol a fõtanács Jézust átadja Pilátusnak, beszéli el Júdás halálát (Mt 27,3–10). – Máté szerint Júdás megbánta tettét, és a pénzt visszavitte a fõpapoknak, akik azt nem fogadták el. Péter mindezt nem mondja, viszont beszél arról, hogy a gonoszság bérén Júdás telket szerzett. Máté szerint Júdás felakasztotta magát; Péter viszont azt mondja, ami a Bibliatársulat fordításában olvasható: „fejjel lezuhant, kettészakadt derékban, és egész belsõ része kifordult”; ez így nem egy öngyilkosság, hanem egy baleset leírása. Máté szerint a fõpapok szedték össze a templomkincstárba beszórt pénzt, tanácskozás után megvették rajta (ószövetségi szövegek beteljesítéseként) a fazekas telkét az idegenek számára temetõnek. Az eltérõ elõzményleírásokat Máté is meg Péter is azzal zárja, hogy a telek így kapta a Vérmezõ nevet (Péter arámul is megnevezi: Hakeldama); a név Máténál inkább Jézus véres haláláért vett teleknek, Péternél inkább Júdás vérétõl áztatott mezõnek érthetõ. – Máté elbeszélésében van egy következetlenség: hogyan tudta Júdás felkeresni a fõpapokat, amikor azokat szakadatlan tanácskozás kötötte le? Ez megérezteti velünk a mátéi elbeszélés szerkesztett voltát. Talán még a szerkesztés titkába is betekinthetünk. A Márk-evangélium, és nyomában Máté, Jézusnak a passiójával kapcsolatos két elõrejelzését tartalmazza: Péter tagadását és Júdás árulását; a tagadás megvalósulását és kifejletét is mindkettõ elmondja, az árulás végsõ kifejletérõl viszont Márk hallgat, Máté tehát ezt a hiányt pótolja.

A két elbeszélés közötti különbségek értelmezéséhez hivatkozhatunk mindenekelõtt egy általános emberi tényezõre. Napjainkban éppen úgy, mint kétezer évvel ezelõtt, kialakulhatnak és terjedhetnek egymástól részleteikben eltérõ hagyományok egy idõben többé-kevésbé távoli esemény hírüladásában. A szentírási sugalmazás nagyon jól megfér az emberek közötti kommunikációnak ezzel a fogyatékosságával.

Van aztán egy kifejezetten bibliai szempont is: az ószövetség sajátos mûfajjal rendelkezett a gyalázatos haláleseteknek (Isten ellenségei halálának, a szándékaival szembehelyezkedõk halálának) elbeszélésére. Ezt a vonalat képviseli pl. a 68/69. meg a 108/109. zsoltár. Két ószövetségi példára külön is érdemes figyelnünk. a) A Bölcsesség könyve (4,18–19) a gonoszok hosszúra nyúlt élete végén bekövetkezõ gyalázatos halált ecseteli; a Mesterét eláruló Júdás halála, ahogy Péter elbeszéli, ennek a példás isteni büntetésnek a megvalósulása. b) Dávid királynak volt egy bensõséges barátja és tanácsadója, Ahitófel; az apja ellen összeesküvõ Absalom õt is megnyerte a maga pártjára (2Sám 15,12.31; 16,20–21; 17,1). Ahitófel terve azonban meghiúsult. „Amikor Ahitófel látta, hogy nem hajtották végre tanácsát, megnyergelte szamarát, felkerekedett, hazament városába, intézkedett háza felõl, azután felakasztotta magát.” (2Sám 17,23.) Máté elbeszélése Dávidnak és hûtlen barátjának a mintáját követi. Érdemes kiemelni, hogy az egész Biblia összesen két olyan öngyilkosságot ismer, amelyet nem háborús összefüggésbe tartozó szorult helyzetben követnek el: Ahitófelét és Júdásét. Egyébként Máté evangéliuma általában úgy mutatja be Jézust, mint az új Dávidot, aki több vonatkozásban újra megéli Dávid drámáját.

Júdás végsõ sorsáról más õsi hagyomány is beszél. Hierapoliszi Papiasz 130 körül elmondja, hogy Júdás megpróbálta felakasztani magát, de mielõtt megfulladt volna, a kötél elszakadt; késõbb egy súlyos betegségtõl annyira felfújódott, hogy még egy szekérszélességû bejáraton sem volt képes átmenni; nem látott, és a szemét nem lehetett látni; férgek és genny dõltek belõle. Egy másik régi hagyomány szerint egy szekér elütötte, és a testét összetörte.

Valójában mindez nem az újszövetségi szentírás történelmi hagyománya, és nem is valami (Júdásra célzó) keresztény szellemû reménytelenség vagy elítélés hiteles megfogalmazása. Júdás kisiklott és elbukott, mint (nálánál kisebb mértékben) sokan mások; árulásának motivációját és kialakulását csak bizonyos mértékig tudjuk pontosan és némi valószínûséggel kibontani. – Péter apostol beszéde és a jeruzsálemi közösség imája lehet a kiindulópont a helyes és pozitív vélekedéshez: új apostolra van szükség, „hogy megkapja ebben a szolgálatban és apostolságban azt a helyet, amelyet Júdás elhagyott, hogy az õt megilletõ helyre jusson” (ApCsel 2,25); a közösség imája nem pontosítja, és nekünk sem kell meghatároznunk, mi ez a hely, és hol van. Az újszövetség nem ítéli kárhozatra Júdást; inkább a történetébõl, a végsõ sorsából két pozitív üzenetet is kibont számunkra: egyrészt hogy Istené az utolsó, a döntõ szó Júdás és a helyébe választandó új apostol dolgában egyaránt (ApCsel), másrészt hogy az elárult, meghurcolt, kivégzett Názáreti Jézus számunkra az új Dávid, az igazi Messiás (Mt).

In memoriam Rónai A. Zoltán (1924–2006)

A magyar-spanyol Rónai A. Zoltán író és mûfordító nevével többször találkozhattak a Távlatok olvasói. 2006. február 10-én hunyt el Madridban. 1950-ben ösztöndíjasként érkezett Madridba. Bölcsészettudományokból és pszichológiából szerzett diplomát a Madridi Complutense Egyetemen. Fordítóként dolgozott, majd a spanyol állami rádió magyar adásainak szerkesztõje és bemondója volt, és harminc éven át a Szabad Európa Rádió tudósítója (Ónodi Zoltán néven). 1949 óta írt a magyar emigráns irodalom lapjaiba; 1989-tõl a magyarországi irodalmi folyóiratokkal is megkezdte az együttmûködést. Munkáiban különös hangsúlyt kaptak a spanyol–magyar kapcsolatok. Számos spanyol antológiával mûködött együtt. Sokoldalú értékes munkája elismeréseként 1998-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend polgári tagozatának kiskeresztjével tüntették ki.

R. I. P.

KÉT JEZSUITA FOLYÓIRAT

1. Études (1856–2006)

A francia jezsuiták havonta megjelenõ folyóirata, az Études 150 éves. A jelenlegi fõszerkesztõ, Pierre de Charentenay a januári szám vezércikkében emlékezik a folyóirat megalapítására. 1856-ban P. Ivan Gagarin hozta létre az orosz diákok körében végzett apostolkodás segítésére; csakhamar átvették a lapot a francia jezsuiták, most már szélesebb távlatokat tartva szem elõtt. A századforduló viszontagságait is átvészelte (a jezsuiták betiltása, kiûzése Franciaországból). A társadalmi-politikai kérdések tárgyalása tilos volt, ezért filozófiai, teológiai, irodalmi, kulturális tanulmányokat közölt; tájékoztatott az egyház missziós tevékenységérõl, megvitatott tudományos és technikai kérdéseket. Küzdött az egyház és az állam szétválasztása (1905) után erõsödõ „laicizálódás” ellen. A 2. világháború alatt betiltották, majd újraindulásakor még szélesebb olvasóközönséget tart szem elõtt: megnyílik a szociális problémák, a katolikus akció, a munkáspapok, a pszichoanalízis, az újabb irodalom, színház, filmmûvészet problémái felé. Nagy rokonszenvvel fogadja a II. vatikáni zsinat korszerûsödési programját. A zsinat utáni krízis idején nehézségekkel küzd, de a jezsuita rend 1974-es (32.) nagygyûlése új programot ad: a hit és az igazságosság védelmét fõ feladatának tekinti. A zsinat szellemében az Études a modern világgal folytatott párbeszéd folyóirata. Jelenleg több mint 11 000 elõfizetõje van, 15 000 példányban jelenik meg. Nemcsak Franciaországban, hanem Belgiumban, Svájcban, Kanadában és más francia nyelvû országokban is elismert sajtóorgánum, még ha az erõsödõ „laicitás” miatt nem is annyira mint „vallásos” folyóirat szerepel, hanem inkább mint a kortárs kultúra folyóirata.

2. La Civiltà Cattolica (1850–2006)

Február 17-én XVI. Benedek pápa kihallgatáson fogadta az olasz jezsuiták folyóirata, La Civiltà Cattolica munkatársait. A kéthetente megjelenõ folyóirat márc. 4-i számában olvashatjuk a beszámolót a lap életében fontos eseményrõl. Az elsõ oldalon színes fényképen láthatjuk a jezsuita szerkesztõket: középütt ül a pápa, jobbján áll P. Hans-Peter Kolvenbach rendfõnök, aki a kihallgatás elején köszöntötte a szentatyát; a pápa balján Roberto Tucci bíboros, aki hajdan a folyóirat fõszerkesztõje volt, késõbb a Vatikáni Rádió igazgatója és II. János Pál külföldi útjainak szervezõje; P. Kolvenbachtól jobbra P. GianPaolo Salvini, a lap jelenlegi igazgatója, továbbá még húsz jezsuita. – XVI. Benedek beszédében kifejezte bizalmát a folyóirat munkája és küldetése iránt: részvétel a jelenkori kultúrában folyó vitákban a keresztény hit igazsága védelmében, szembeszállva az individualista relativizmussal és a pozitivista szcientizmussal. Az „idõk jeleire” figyelve állandóan megújuló lendülettel küzdeni a nem hívõ, a kereszténységgel ellenséges irányzatokkal, közben keresve a párbeszédet a mai kultúrával, hogy az embereket megnyissák a transzcendencia értékeire.

(R.)

A jezsuiták szolgálatának intellektuális dimenziója

Peter-Hans Kolvenbach elõad�sa Krakk�ban (2002. m�jus 20.)

Részlet

Napjainkban, akár mint Ignác korában, fennáll a veszély, hogy az intellektuális tevékenység önközpontúvá válik, és az emberek csak a tudás kedvéért tanulnak, nem pedig az eredményesebb szolgálatra való felkészülés érdekében. Ignác felfogása szerint ugyanis minden intellektuális tevékenység célja az emberiség szolgálata, vagyis minden ember és az egész ember szolgálata kell, hogy legyen. E tevékenységnek az emberi valóságban és mások szabadságának tiszteletében kell gyökereznie, akár a velük való együttmûködésrõl, akár a velük való szembesülésrõl van szó. Bármi legyen is az intellektuális tevékenység területe vagy sajátossága, mindig helyes világnézet vezetése alatt kell állnia, és igazi értékek elõmozdítására kell törekednie; amelyek egyes esetekben alapvetõ értékek, más esetekben pedig relatív értékek, a pillanat körülményei szerint. Az intellektuális tevékenység feltételezi, hogy ismerjük azokat a jó és rossz következményeket, amelyek a tudásból származnak. E tevékenységet másokkal kapcsolatban kell végeznünk. Az ilyen kapcsolatokat vagy kereshetjük, vagy pedig elkerülhetetlenek. Intellektuális tevékenységünknek kapcsolatban kell állnia az egyház, Isten népe és saját hazánk szükségleteivel, és együtt kell járnia azzal az eltökéltséggel, hogy cselekszünk, amikor ez helyes vagy szükséges.