E SZÁMUNK ELÉ


EMBERIESEBB ÉS IGAZSÁGOSABB VILÁGÉRT

A berlini fal leomlása és a kommunizmus bukása után fellélegzett Európa és a világ: az „emberarcú barbárság” kora után reméltük, hogy emberiesebb és igazságosabb, békésebb és szolidárisabb világrend következik. Az elmúlt jó másfél évtized alatt megtapasztaltuk, hogy az emberiség nagy problémái továbbra is megoldásra várnak, ahogy erre rámutatott II. János Pál tizenöt évvel ezelõtt megjelent Centesimus annus kezdetû körlevelében, és ugyanabban az évben magyarországi látogatása alkalmával, hazánkra alkalmazva szociális enciklikája prófétai meglátásait. Azokra a népekre utalva, amelyek Kelet- és Közép-Európában a kommunista elnyomás alól felszabadultak, kijelentette (27. pont): „Fennáll a veszélye annak, hogy a diktatúra bukása után ezek (a gyûlölet és ellenséges indulatok tömege) igen nagy erõvel törnek felszínre, súlyos konfliktusokat és gyászt okozva, ha hiányzik az igazság melletti kiálláshoz nélkülözhetetlen erkölcsi tartás és lelkierõ, amely a múltban erõfeszítésekre ösztönözte a népet. Ezért kívánatos, hogy a gyûlölet és az erõszak ne diadalmaskodjon a szívekben, különösen azokéban, akik az igazságosságért harcolnak, és hogy a béke és a megbocsátás szelleme mindenkiben növekedjék.” Az ún. rendszerváltást követõ években, különösen is a legutóbbi választási kampány során szomorúan tapasztalhattuk, hogy bekövetkezett, amitõl a pápai körlevél óvott.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Igazságosabb és testvériesebb világot! címû, 1997-es körlevele hazánk helyzetére alkalmazta a Centesimus annus tanítását: sajnálattal állapította meg, hogy a születõ magyar demokráciában „több év elteltével sem sikerült közmegegyezésre jutni számos alapvetõ kérdésben, és nem jött létre valódi társadalmi összefogás az ország hosszú távú érdekeinek figyelembevételével”. A hatalomért való versengés, az egyéni anyagi érdekek és elõnyök biztosításáért folytatott hajsza – mellõzve az igazságosság és szolidaritás, a közjó követelményeit – egymással szembeállították az egyéneket és csoportokat (pártokat); „mindez a társadalom atomizálódásához és országos méretû bizalmatlansághoz vezetett.” (4. pont) A jelenlegi kampány idején Schmidt Mária történész éleslátóan rávilágított arra, hogy Magyarországon – miként másutt Európában és az Egyesült Államokban is – nem is politikai, hanem kulturális szembenállásról, értékrendek összecsapásáról van szó: az elmúlt négy évben a két tábor közötti árkok elmélyültek. „Ennek oka, hogy a kormányzati, politikai és médiahatalmat birtokló neoliberális, posztkommunista elit frontális támadást indított az értékkonzervatív oldal ellen.” (Magyar Nemzet, 2006. III. 4.) Két világ, két értékrendszer küzdelmének terepe lett az ország.

A tavaszi parlamenti választások csalódást okoztak azoknak, akik a változást akarták és remélték. Az ország polgárainak közel fele ismét ellenzékbe szorult. Szakemberek majd elemzik a veszteség okait. (Lásd itt Krómer István reflexióit.) De elõzõ számunk Fórum rovatában vázolt helyzetképünk („Emelkedõ nemzet”?) jórészt magyarázatot ad a jobbközép tömörülés, a 2 250 000 szavazó alulmaradására. A keresztény értékeket is valló nemzeti iránynak most már az a feladata, hogy egyedül az ország és a közjó érdekeit tartva szem elõtt, megõrizze az egységet, és új lendülettel fáradozzon hazánk erkölcsi megújulásáért. E feladatból mindenkinek ki kell vennie részét sajátos hivatása szerint.

XVI. Benedek pápa „Deus caritas est” kezdetû enciklikája 28. pontjában rávilágított az igazságosságért folytatott küzdelem és a szeretet szolgálata közötti kapcsolatra, négyszer is hangsúlyozva, hogy a hit hozzájárul az ész megtisztításához, amire azért van szükség, „mert az érdek és a hatalom – melyek megvakítják az észt – eluralkodása miatti etikai vakság végleg soha ki nem zárható veszedelem.” És a pápa ezután szól az egyház szociális tanításáról, amely az ésszel és a természetjoggal érvel: szolgálni és segíteni akarja a lelkiismeret formálását a politikában, hogy növekedjék az igazságosság igazi követelményei iránti világos látás.” Az igazságos társadalmi és állami rend fölépítése politikai feladat, tehát közvetlenül nem az egyház feladata. „Ugyanakkor azonban emberi feladat, ezért az Egyháznak kötelessége az értelem megtisztítása és az etikai képzés által a maga módján hozzájárulni ahhoz, hogy az igazságosság követelményei egyértelmûen és politikailag megvalósíthatók legyenek.”

* * *

A következõkben – mostani számunk központi témáját illusztrálva – a Centesimus annus (=CA) néhány nagyon idõszerû megállapítását vázoljuk fel a gazdaság és erkölcs témakörben.

A pápa a Centesimus annus elején javasolja a katolikusoknak a Rerum novarum újraolvasását; õ maga is ezt tette: Miután vázolta a Rerum novarum jellegzetes vonásait, megvizsgálta az 1989–90- nel bekövetkezett új világhelyzetet, tehát a kommunizmus bukásával bekövetkezett társadalmi-gazdasági-politikai helyzetet, hangsúlyozva XIII. Leó prófétai meglátásait a marxista-szocialista ideológia és valóság tévedéseirõl. Az ún. „létezõ szocializmus” bukása igazolta XIII. Leó pápa meglátásait a történelmi materializmusra, az ateizmusra, az emberi személy lealacsonyítására, a munka és a tõke viszonyára, az osztályharca vonatkozóan. Egyszóval: a javasolt orvosság ártalmasabbnak bizonyult, mint maga a betegség. (CA 12.)

II. János Pál rávilágított arra is, hogy az elmúlt száz év társadalmi, politikai, gazdasági helyzetével párhuzamosan fejlõdött, korszerûsödött az egyház szociális tanítása: XI. Pius, XXIII. János, VI. Pál és a saját szociális körlevelei figyelembe vették a változásokat, válaszoltak új kihívásokra. Jelentõsek a Centesimus annus III. részében (22. kk) az 1989-es év változásait érintõ megállapításai. Már a 80-as évek folyamán néhány latin-amerikai, afrikai és ázsiai országban fokozatosan omlottak össze a különféle diktatórikus és elnyomó rendszerek. Másutt elindult a fejlõdés az igazságosabb politikai formák felé. De a nagy fordulatot az 1989-es év hozta Közép- és Kelet-Európában a kommunizmus bukásával. Ez a történelmi tény, amelyet különféle tényezõk magyaráznak, kihatott az egész világhelyzetre. A pápa megismétli a marxista materializmus/ateizmus tévedését, az emberi szabadság elfojtását, a földi paradicsomot ígérõ, e világi vallássá alakult ideológia és az abból következõ, hazugságra és erõszakra alapozott rendszer embertelenségét. Ugyanakkor az enciklika figyelmeztet arra is, hogy a diktatúra bukása, a marxizmus válsága nem szünteti meg a világban az igazságtalanságot és elnyomást, „amit a marxizmus mértéktelenül kiaknázott, és amibõl erejét merítette”. A pápa újra hangsúlyozza az ember teljes felszabadítása hiteles teológiájának pozitív értékeit. (Az enciklika itt utal a felszabadításteológiáról megjelent vatikáni dokumentumra, amely a Latin-Amerikában kibontakozott teológia egyoldalúságait helyreigazította.) II. János Pál egyaránt bírálja a marxista kommunizmust és a liberális kapitalizmust (ezt már megtette a Laborem exercens kezdetû körlevélben is). De míg az ateista történelmi materializmus ideológiáját és az abból következõ politikai gyakorlatot minden további nélkül elveti, a liberalizmusról kissé árnyaltabban szól: ez utóbbinál a jogrend tiszteletben tartását és a teljes emberi szabadság biztosítását hangsúlyozza, tehát inkább a szolidaritást, semmint a korlátlan szabadságot a gazdasági életben. (CA 41–42. pontok.) Mindig az emberi személy teljes felszabadítása, a vallási és etikai értékek hangsúlyozása a fõ kritérium.

Bármilyen ideológia vagy párt ellentétes a keresztény világnézettel, ha az embert egydimenzióssá akarja lefokozni. Hogy egy konkrét példát is idézzünk: a tõke és a munka viszonyáról szólva írja: „Az emberi személy teljes kibontakoztatása a munkában nem mond ellent, hanem inkább ösztönzi a nagyobb munkatermelékenységet és hatékonyságot, még ha ez a fennálló hatalmi viszonyokat meg is gyengíti. A vállalkozást nem szabad csupán valamiféle »tõketársulásnak« tekinteni, az ugyanakkor »személyek társulása«, amelybe – különféle módon és felelõsséggel – betársulnak azok, akik a tevékenységhez szükséges tõkét biztosítják, valamint azok, akik munkájukkal mûködnek közre. Hogy ezek a célok elérhetõk legyenek, e munkások nagy közös mozgalmára van még szükség, melynek célja az emberi személy felszabadítása és teljes kibontakoztatása.” (CA 43.)

„Az egyháznak nem feladata, hogy modelleket kínáljon. Valódi és tényleg hatékony modellek csak a különbözõ történelmi helyzetekben születhetnek a felelõs személyek erõfeszítése nyomán, akik a konkrét problémákkal, azok egymással összefüggõ társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális vonatkozásaival szembekerülnek. (Vö. GS 36.) Ehhez a törekvéshez az egyház nélkülözhetetlen eszmei irányvonalként szociális tanítását ajánlja fel, amely – mint már említettük – elismeri a piac és a vállalkozás hasznosságát, de ugyanakkor kiemeli annak szükségességét, hogy ezeknek a közjóra kell irányulniuk.” (CA 43.)

E néhány idézetbõl is egészen világosan kitûnik II. János Pál és a katolikus egyház perszonalizmusa, az emberi személy méltóságának, transzcendens hivatásának központi helye a keresztény antropológiában és etikában, és ez a pápák szociális tanításának is sarkpontja.