TANULMÁNYOK




Szabó Ferenc

A „SZOLGÁLAT MISZTIKÁJA” SZENT IGNÁCNÁL

Hármas évfordulóra emlékezik 2006-ban a jezsuita rend: az alapító Szent Ignác halálának 450. évfordulójára, valamint két elsõ szent életû rendtársa születésének 500. évfordulójára: Xavéri Szent Ferenc és Boldog Faber Péter 1506-ban született. A Társaságban szerte a világon különféle megemlékezésekre kerül sor. A Távlatok most Tanulmányok c. rovatát az említett elsõ társak portréjának és lelkiségének szenteli, közben a mai Társaság és a magyar rendtartomány életébõl is felvillantunk néhány vonást.

Az  ignáci misztika idõszerûsége

1) Volt idõ, amikor nem mertek a „misztikus” Szent Ignácról beszélni.1 Hála Istennek, egy fél század óta jórészt megváltozott a korábbi szemlélet, amely az ignáci/jezsuita lelkiség, lelki tapasztalat kapcsán általában csak aszkézisrõl, lelkiségi módszerrõl szólt. J. de Guibert híres, 1953-ban megjelent monográfiájában, amelyben feldolgozta Jézus Társasága lelkiségének történetét, már bemutatja Szent Ignác misztikáját (fõleg a Lelkigyakorlatokra, a szent Visszaemlékezéseire és Naplójára hivatkozva). Bár kicsit félénken, de megkockáztatja ezt a határozott állítást (27): „Az elsõ megállapítás kétségtelen: misztikus életet tapasztalunk (Szent Ignácnál) a szó legszorosabb értelmében: lelkét Isten vezérelte a beléöntött szemlélõdés útjain ugyanolyan fokon, ha nem is ugyanolyan módon, mint Assisi Szent Ferencet vagy Keresztes Szent Jánost. . .” J. de Guibert, és nyomában mások is, a „szolgálat misztikája” kifejezéssel jelölték azt a lelkiséget, amelyet Nadal, Szent Ignác egyik bizalmasa így határozott meg: „in actione contemplativus”, a cselekvésben szemlélõdõ.

Ha a lelkiség történetének szakemberei „szolgálati misztikáról” (mystique de service) beszélnek, ezzel meg akarják azt különböztetni a „jegyesi misztikától” (pl. Keresztes Szent Jánosétól) és egy bizonyos passzív, spekulatív misztikától, minthogy Szent Ignácnál minden a szolgálatra, a cselekvésre, az apostoli munkára irányul. „Mindenben keressék Istent!” – ezt a lelki tanácsot adja a jezsuitáknak.

A La Storta-i látomás

A párizsi tanulmányok után Ignác és elsõ társai (kilenc „magiszter”) Velencébõl a Szentföldre akartak zarándokolni, de ez a török támadás miatt lehetetlenné vált. 1537. június 24-én, a még túl fiatal Salermón kivételével, Velencében pappá szentelték õket. (Egyedül Faber [Favre] Péter volt pap, õ már Párizsban 1534-ben szentelõdött.) Ignác szétosztotta „magisztereit” Észak-Olaszországban: a nagyobb városokban prédikáltak, lelkigyakorlatokat adtak, kórházi szolgálatot végeztek. Ignác Favre Péterrel és Laínez Jakabbal a pápa városába indult.

A Róma elõtti utolsó pihenõ alkalmával Ignác betért La Storta kicsi, félig romba dõlt templomába. Még egyszer elõterjesztette isteni Mesterének mindazt, ami ebben az órában lelkében hullámzott. És most megismétlõdött, ami egykor Manresában történt vele: misztikus megvilágosítás járta át szívét. A Visszaemlékezésekben (Z 96) ezt olvassuk: „Miután pappá szentelték, elhatározta, hogy egy évig nem mond misét, hanem készül, és kéri Miasszonyunkat, hogy helyezze õt Fia mellé. Egy nap, amikor Rómától néhány mérföldnyire egy templomban imádkozott, olyan változást érzett lelkében, és olyan világosan látta, hogy Isten, az Atya, odahelyezte õt Fia, Krisztus mellé, hogy nem mert volna kételkedni ebben, tudniillik hogy az Atyaisten odahelyezte õt Fia mellé.” Laínez késõbb beszámolt errõl az élményrõl: „Amikor a Sienából Rómába vezetõ úton haladtunk, Atyánk sok lelki vigaszt tapasztalt. Elmondta, hogy úgy tûnt neki, mintha az Atyaisten ezeket a szavakat véste volna szívébe: »Rómában kegyes leszek hozzátok.« Minthogy Atyánk nem tudta, mit jelentsenek ezek a szavak, hozzátette: »Nem tudom, mi fog történni velünk, talán megfeszítenek majd Rómában.«” Egy másik alkalommal Ignác azt mondta Laíneznek: Mintha Krisztust látta volna kereszttel a vállán, mellette pedig az Atyát, amint ezt mondja: „Azt akarom, hogy ezt az embert szolgádul fogadd.” Akkor Jézus felfogadott, és ezt mondta: „Azt akarom, hogy nekünk szolgálj.” (FN II, 133 = Z 96. jegyzet.)

1538 novemberében, amikor egy teológiai disputációt tartottak III. Pál pápa elõtt, a Szentatya tréfásan megjegyezte: „Miért kívánkoztok annyira Jeruzsálembe? Olaszország jó és valóságos Jeruzsálem, ha gyümölcsöt akartok elérni Isten egyházában.” Ignác most megértette a La Storta-i látomás értelmét, most világított bele újból a manresai kegyelem. Kis csapatával elment Pál pápához, hogy montmartre-i fogadalmuk erejében teljes engedelmességgel rendelkezésére bocsássák magukat, mint aki Királyuk, Krisztus egyházának a feje. 1540. szeptember 27-én kelt bullájával („Regimini militantis Ecclesiae”) III. Pál megalapította Jézus Társaságát.

A Szentháromság Ignác misztikus tapasztalatában

Már említést tettem Manresáról, ahol Ignác belsõ megvilágosodásokban részesült. 1523-ban a Cardoner patak mellett kapott misztikus kegyelemrõl mondotta késõbb J. Nadal: „Itt adott neki az Úr igen mély ismeretet és eleven érzéket az isteni titkok és az egyház iránt. Itt közölte vele Isten, a mi Urunk a lelkigyakorlatokat, amennyiben arra irányította, hogy mindenestül adja oda magát Isten szolgálatára és a lelkek üdvösségére. Ez a cél jelent meg elõtte megragadóan mindenekelõtt a Királyról és a Két Zászlóról szóló szemlélõdésben. És ebben ismerte fel Ignác életének célját – ugyanazt a célt, amelyet most Jézus Társasága tett magáévá.”

A manresai megvilágosodásokról Ignác maga így vallott a Visszaemlékezésekben (vö. Z 28–30).

„Nagy áhítat élt benne a Szentháromság iránt, ezért mindennap külön is imádkozott a három személyhez. És mivel a Szentháromsághoz is imádkozott, eszébe jutott: hogy-hogy négyszer imádkozik a Szentháromsághoz? De ez a gondolat, mint jelentéktelen dolog, alig okozott neki gondot, vagy egyáltalán nem.

Egy nap azután, amikor ugyanannak a kolostornak a lépcsõjén éppen Miasszonyunk imaóráját imádkozta, értelme kezdett felemelkedni, mintha meglátta volna a Szentháromságot egy hangszer három billentyûjének formájában. Annyi könnyel és sírással járt ez, hogy nem tudott uralkodni magán. [. . .]

Amikor tehát ebben a helységben tartózkodott, és egy nap éppen az említett kolostor templomában hallgatott misét, az Úr testének felmutatásakor belsõ szemeivel mintha felülrõl jövõ fehér sugarakat látott volna. És bár ennyi idõ elteltével nem tudja jól elmagyarázni, amit mégis világosan látott értelmével, az az, hogy Urunk Jézus Krisztus hogyan volt ott ebben az Oltáriszentségben.

Imádság közben gyakran és hosszú ideig látta belsõ szemeivel Krisztus emberi mivoltát. Az alak, amely megjelent neki, olyan volt, mint egy fehér test, sem túl nagy, sem túl kicsi, de tagjait nem tudta kivenni. Manresában igen gyakran látta ezt, ha azt mondanánk, hogy húsz vagy negyven alkalommal, azt sem merné hazugságnak tartani.

Egyszer elment egy Manresától valamivel több, mint egy mérföldnyi távolságra álló templomhoz, melyet, azt hiszem, Szent Pálról neveztek el. Az út a folyó mentén halad. Ájtatosan lépkedett ott, és egy pillanatra leült, arccal a mélyben hömpölygõ folyó [Cardoner] felé fordulva. Amint ott ült, értelmének szemei kezdtek megnyílni. Nem látomást látott, hanem sok mindent megértett és felismert, lelki dolgokat csakúgy, mint a hitre és a tudományra vonatkozókat. Mindezt olyan nagy megvilágosodással, hogy mindent egészen újnak látott. Nem tud külön-külön elmagyarázni minden részletet, amit akkor megértett, bár sok ilyen volt; inkább nagy világosságot kapott értelmében, úgyhogy ha összegyûjti az egész élete során, egészen hatvankét éves koráig Istentõl kapott számos segítséget, és azt a sok mindent, amit megtanult, még ha mindent egybetesz is, akkor sem kapott annyit, mint ezen egyetlen alkalommal.”

Ignácot e látomások (és még a Jeruzsálemben és Padova mellett kapottak is) úgy megerõsítették hitében, hogy gyakran gondolta: „ha nem volna Szentírás, amely megtanítja ezeket a hitbeli dolgokat, õ akkor is el lenne szánva, hogy meghal értük, pusztán amiatt, amit látott.” Manresában, ahol kb. egy évet töltött, Isten úgy viselkedett vele, „mint tanítómester, aki egy kisfiút oktat. Talán azért, mert nem volt senki, aki tanította volna, talán Istentõl kapott szilárd vágya miatt, hogy õt szolgálja.” A párizsi tanulmányok késõbb következnek. De a loyolai megtért most már teljesen Isten szolgálatára adja magát, társaival felajánlja szolgálatukat a pápának.

Említettem, hogy J. de Guibert a „szolgálat misztikájáról” beszélt. Ignác a Szentháromság szemlélésétõl „leszáll” a földre, földi ügyekkel (a Konstitúciók írásával és a rendi szegénység problémájával) foglalkozik élete végén, amikor ismét csak látomásokban, sõt elragadtatásban van része, amint ezt Lelki naplójából mindjárt látjuk. A mennyei Atya a keresztjét hordozó Jézus mellé rendelte õt is, Társaságát is. A jezsuita mindenben Istent keresi és szereti, hogy jobban szolgálhassa Fiát, Krisztust és egyházát. Ez a Lelkigyakorlatok kicsengése a szeretetrõl szóló szemlélõdésben.

A trinitárius misztikának a nyomait látjuk Szent Ignác Lelki naplójában, azokban a feljegyzésekben, amelyek az 1544. febr. 2. és 1545. febr. 27. között kapott kegyelmeket rögzítik. (Ignác ezeket önmaga számára jegyezte fel, nem közlésre szánta.) A rendalapító ekkor a Rendalkotmányon dolgozott, és a szegénységgel kapcsolatos döntéséhez kérte az égi segítséget. Szentmiséi közben és utána kapta azokat a sugallatokat és látomásokat – sok-sok könnyhullatás közepette –, amelyek révén – Jézus közvetítésével – behatolt a Szentháromság misztériumába. Ez a misztika módjában eucharisztikus, mivel általában a misében történnek a megvilágosítások, de tartalma szerint trinitárius. Állandóan a Szentháromság titkára irányult Ignác figyelme, Tõle várta a megerõsítést döntéséhez; ugyanakkor lassanként jobban figyel Jézus közvetítõ szerepére. 1544. febr. 21-tõl trinitárius misztikája világosan a Szentháromság Személyei közötti belsõ vonatkozások homályos meglátása felé irányul. Aztán Jézus alakja rajzolódik ki ragyogóan, hogy „közvetítõ” legyen: Jézust a Szentháromsággal „szemközt” látja, mint aki az õ imáját az Atyának bemutatja. Ezentúl minden áhítatgyakorlata Jézusnál fejezõdik be. Jézus „árnyékában” tudja magát, mert õ vezeti. Ignác – világosan utalva a La Storta-i látomásra – 1544. febr. 23-án ezeket jegyezte fel Lelki naplójába: „Úgy tûnt, hogy valamiképpen az igen szent Háromság mûve volt, hogy Jézus megmutatta vagy megéreztette magát, emlékeztetve engem arra a napra, amikor az Atya a Fiú mellé helyezett engem. Öltözködés végeztével, míg Jézus neve ekkora bensõséges erõvel vésõdött belém, és ennyire megerõsödtem, illetõleg úgy tûnt, hogy megerõsítést kaptam a jövõre, a könnyek és a zokogás új erõvel törtek ki belõlem. . .” Jézus révén járul az Atyához, általa kér bocsánatot, mindig Jézus embersége a közvetítõ.

Hugo Rahner szerint ezért nem beszélünk Ignácnál jegyesi misztikáról. „Teológiája a »távolság teológiája« J. de Guibert kifejezése szerint. Az Atya tiszta fénye mintegy lefátyolozott. A szeretetben van egy bizonyos »visszafogottság«: a Szentháromság és az ember között ott van az Isten-ember. A Lelkigyakorlatok utolsó szava (370) azt mondja, hogy ez a tisztelet elválaszthatatlan Isten szeretetétõl. Valóban, mivel Isten emberré lett, nem kerülhetjük meg Jézust: nem jutunk közvetlenül az Atyához, hanem csak Isten emberségének örök közvetítésével.” (H. Rahner, Szent Ignác a teológus, in: Mystique ignatienne, 17–18.)

Ami meglepõ Ignác tapasztalatában, az a megvilágosodás, az intuíció, vagyis a teremtés és a kegyelem közötti kapcsolat meglátása. Hugo Rahner elõbb idézett kiváló tanulmányában kimutatja, hogy a szent rendalapító teológus, de nem skolasztikus értelemben, hanem belsõ élmény, átérzett ismeret révén. Ami értelmét megvilágosítja, és szítja vágyát, hogy Krisztussal legyen, az a megtestesülés misztériuma. A megtestesülésrõl szóló elmélkedés harmadik elõgyakorlatában (Lgy 104) „kérjem, amit elérni kívánok. Itt kérjem az Úr bensõ ismeretét, aki érettem emberré lett, hogy Õt jobban szeressem és kövessem.” Az Úr szeretete vonzotta a Szentföldre, hogy Jézus nyomdokain járjon. De Jeruzsáleme Róma lett, ahol Krisztus földi helytartója adott neki küldetést a lelkek szolgálatára.

Ignác szemlélõdése tehát a Szentháromságtól „leereszkedik” a világra, a látomás cselekvésre, szolgálatra serkenti. J. Nadal, miután megjegyezte: „Atyánk megkapta Istentõl azt a különleges kegyelmet, hogy szabadon gyakorolja a Szentháromság szemlélését, és abban megpihenjen”, hozzáfûzi: „ezenkívül minden dologban, cselekvésben, beszélgetésben érezte és szemlélte Isten jelenlétét, és ízlelte a lelki dolgokat, így szemlélõdõ volt a cselekvésben. Ezt a következõ szavakkal szokta kifejezni: Meg kell találni Istent minden dologban.”

Ez a gondolat fejezõdik ki abban is, ahogyan Ignác az Isten akaratáról szól: nemcsak Isten parancsolataihoz akar igazodni, hanem mindig igyekszik felfedezni Isten különleges akaratát konkrét helyzetekben, döntésekben. Ezért van szükség az indifferenciára (vö. Lgy 23), vagyis a szenvedélyektõl mentes készségre, belsõ szabadságra, hogy, figyelve a belsõ indításokra, a Szentlélek hívására, jobban követhessük Krisztust, helyesen válasszunk Isten szándéka szerint. A szellemek megkülönböztetésének szabályai – Ignác lelki tapasztalatainak gyümölcsei – erre szolgálnak. (Lgy 313 és 328.)

„Megtalálni Istent minden dologban” – ez a formula kifejezi azt az elvet, amely Szent Ignácot egész életében vezérelte. Bármint legyen is személyes lelki fejlõdése a Manresában kapott megvilágosodásoktól kezdve, megbizonyosodott arról, hogy az Istennel való egység Isten mindenütt való jelenlétének realizmusára támaszkodott. Minden kétséget kizáró meglátása volt, amit a Lelkigyakorlatokban, a szeretetrõl szóló szemlélõdés elején leszögezett: „Szemléljem, hogyan jön minden jó és minden adomány onnan felülrõl.” (Lgy 237.) Lényeges a keresés és a találás dinamizmusa: keresni Istent, hogy megtaláljuk Õt, és ha megtaláltuk, még jobban, egyetemesebben keresni. A szemlélõdés elvezet a cselekvéshez; a szellemek megkülönböztetése révén ismerem fel, mit kell tennem. Misztika és küldetés tehát összetartozik.

Ez az ignáci misztika alapvetõ feltétele: Isten akarata cselekvõ akarás, annak a szeretetnek akarása, amely (Aki) közli magát. Érthetõ, hogy ez az állítás (álláspont) az alumbrados (megvilágosodottak) tanai miatt bizonyos gyanút keltett.

Az Alumbrados (megvilágosodottak) irányzata egy ferences eredetû mozgalomból fakadt: céljuk az volt, hogy fokozatosan elszakadva minden teremtett dologtól, beleértve Krisztus emberségét is, eljussanak olyan állapotra, amikor az isteni fény járja át õket. Egyesek megvetették a hit minden külsõ megnyilvánulását, és hanyagságukban laza erkölcsiséget követtek. 1525-ben a toledói ediktum elítélte 48 tételüket. Az inkvizítorok elsõ eljárása Ignác ellen 1526. november 19-re esett. Bár felmentették az illuminizmus vádja alól, néhány személyt, aki kapcsolatban volt vele Alcalában, késõbb elítélt a toledói inkvizíció. (Vö. Z 58–61. jegyzetek.)

Ignác 1545. március 15-én Portugália királyának, III. Jánosnak beszámol az ellene indított eljárások, perek és letartóztatásainak történetérõl, hogy elejét vegye a múltja körüli pletykáknak. Amikor mások botránkoznak az inkvizíció eljárásai miatt, Ignác mindig tiszteletet és engedelmességet tanúsít a hierarchikus egyház iránt, és az inkvizíció börtöneiben elviselt szenvedéseivel is dicsekszik. A királynak többek között ezeket írja: „Ha Felséged meg óhajtja ismerni, hogy miért volt ilyen sok kivizsgálás és kutatás személyem körül, akkor szíveskedjék megtudni: nem valami szakadár, lutheránus vagy alumbrados dolog miatt, mert ezekkel soha nem beszéltem, és még csak nem is ismertem õket, hanem azért, mert csodálkoztak azon, különösen Spanyolországban, hogy én, aki semmilyen tudományos képzettséggel nem rendelkezem, olyan részletesen szólok lelki dolgokról és lelki beszélgetéseket folytatok.” (Loyolai Szent Ignác, Levelek, 88.)

Különös paradoxon: Ignác a szellemek megkülönböztetésének szabályai és az egyházzal való együttérzés szabályai mellett arra szólít fel, hogy mûködjünk közre az isteni kegyelemmel, használva a természetes eszközöket, mint amilyenek az emberi képességek, a kultúra és a társadalmi kapcsolatok, minthogy „Urunk azt akarja, hogy mind a tõle mint Teremtõtõl kapott természetes javakat, mind a Tõle mint a Kegyelem szerzõjétõl kapott természetfeletti ajándékokat az Õ dicsõségére használjuk.” (Konstitúciók, 914.)

Irodalom

1) Obras Completas de Ignacio de Loyola. (Ed. I. Iparraguirre S.J.) „Biblioteca de Autores Cristanos”, Madrid 1952.

2) Loyolai Szent Ignác írásaiból. Benne: H. Rahner Szent Ignác-életrajza és a lelkigyakorlatok. (Szerk. Szabó Ferenc), Róma 1990. Benne: Lelkigyakorlatok. (Röv.: Lgy.)

3) A zarándok. Loyolai Szent Ignác  visszaemlékezései. (Ford. Lukács János) Vigilia, Bp. 2001. (Röv.: Z)

4) Saint Ignace: Journal Spirituel. Traduit et commenté par Maurice Giuliani S.J., Desclée de Brouwer, l959.

5) André Ravier SJ: Loyolai Szent Ignác megalapítja Jézus Társaságát. »Anima Una«-könyvek/7. JTMR 1994.

6) La mystique, ignatienne. Une tradition vivante. Christus. Mai 2004.

7) Actualité de la mystique ignatienne. Colloque 20–21 octobre 2000. Centre Sèvres, Paris.

8) Joseph de Guibert S.J.: La spiritualité de la Compagnie de Jésus, Rome 1953.

9) Hugo Rahner: Ignatius von Loyola als Mensch und Theologe. Herder, Freiburg–Basel–Wien, 1964.

10) Friedrich Wulf (ed.): Ignatius von Loyola. (1556–1956). Echter Vg. Würzburg, 1956. – Uõ: „Dialektik von Mystik und Dienst bei Ignatius von Loyola” in: Ignatianisch (Kiadók: M. Sievernich SJ és Günter Switek SJ), Herder 1990. 54–74. o.

Rövidítések

Lgy: Lelkigyakorlatok könyve

FN: Fontes narrativi de S. Ignatio de Loyola et Societatis Iesu initiis. Ed. C. de Dalmases. 4. k. Roma. 1943–1965. (= Monumenta Historica Societatis Iesu, 66, 73, 85, 93.)

Z: A zarándok. Lásd feljebb a 3. irodalmi forrást.













„A filozófiai és teológiai vitákban e megkülönböztetéseket gyakran túlzó ellentétekké fokozták: a sajátosan keresztény szeretetet lehajlónak, ajándékozónak, azaz Agapénak mondták; a nem keresztény, fõleg a görög kultúrát ezzel szemben a fölemelkedõ, a vágyakozó szeretet, az Erósz határozza meg.

Ha ezt az ellentétet következetesen végigvinnénk, az emberi lét alapvetõ életelemei közül kizárnánk azt, ami a kereszténységnek sajátja, és egy egészen különleges világba utalnánk, amit ámulatra méltónak lehet tartani, de az emberi lét egészétõl teljesen idegen volna. Valójában az Erósz és az Agapé – a fölemelõ és lehajló szeretet – soha nem szakítható el teljesen egymástól. E két különbözõ dimenzió minél inkább egyesül az egyetlen szeretet valóságában, annál inkább megvalósul a szeretet igazi lényege. Amennyiben az Erósz mindenekelõtt vágyódó, fölemelõ – a boldogság nagy ígéretével elbûvölõ –, annyiban a másikhoz való közeledésben egyre kevésbé törõdik önmagával, egyre inkább a másik boldogságát akarja, egyre inkább gondoskodni akar róla, ajándékozni akarja önmagát, és érte akar élni. Belép az Agapé motívuma, máskülönben az Erósz elvéti és elveszíti a maga lényegét. Megfordítva, az is lehetetlen az ember számára, hogy csupán az ajándékozó, lehajló szeretetben éljen. Képtelen mindig csak adni, kapnia is kell. Aki ajándékozni akarja a szeretetet, annak magának is kapnia kell ajándékba a szeretetet. Bizony az ember – miként az Úr mondja nekünk – forrássá válhat, amelybõl élõ víz folyói fakadnak (vö. Jn 7,37–38). De hogy ilyen forrássá válhasson, mindig újra innia kell az elsõ õsforrásból – Jézus Krisztusból, kinek megnyitott szívébõl magának Istennek a szeretete árad (vö. Jn 19,38).”

(XVI. Benedek: Deus caritas est, 9.)





  Nemeshegyi Péter

XAVÉRI SZENT FERENC

500 évvel ezelõtt, 1506. április 7-én nagy öröm hangjai verték fel a spanyolországi Navarra tartomány északnyugati részén fekvõ Xavér-vár termeit: megszületett a vár urának, Juan de Jassunak és feleségének, Doña María de Azpilcuetának ötödik gyermeke. Az egészséges fiúgyermeket hamarosan megkeresztelték, és a Francisco nevet kapta. A családban összesen öt gyermek született: két lány és három fiú. A legidõsebb lány Ferenc születésekor már a gandiai klarissza kolostorban apácáskodott, de a három másik gyermek még otthon élt a várban, amikor megérkezett öcsikéjük. Kilenc évig kellett várniuk a szülõknek, amíg a négy idõsebb testvér után megszületett az ötödik. Ezért különösen nagy volt az öröm.

A Jassu család baszk eredetû. Szabad paraszti sorból emelkedtek fel a Navarrai Királyságban hetven év alatt fõnemesi rangra. Számos kastélyra, várra és birtokra tettek szert. A Xavér-vár Doña María örökrészeként szállt a Jassu családra. A korabeli írások Xabiernek vagy Xabierrenek írják a vár nevét. Valószínû korabeli kiejtése: Sabier vagy Zsabier. (Biztosan nem Kszavér.) Juan de Jassu  nagy anyagi ráfordítással szépen kiépítette és megerõsítette a várat. Az Azpilcueta család is baszk volt: ezért baszk volt Francisco anyanyelve is.

Fiatalkor

A kis Francisco neveltetése az akkori nemesi ifjak szokásos módján történt: megtanult írni és olvasni, lovagolni és vívni, és a baszkoknál még ma is szokásos nemzeti labdajátékot élvezettel ûzte a többi gyerekkel. A legnagyobb súlyt azonban a Xavér-kastélyban a vallásos nevelésre fektették. Imádságok, szentmisék, lelki olvasmányok szõtték át a napot. A várkápolnában még most is õrzik azt a középkori feszületet, amelyen Krisztus mintha mosolyogna. Ferenc biztosan sokat imádkozhatott ez elõtt a Krisztus-kép elõtt. Úgy nõtt bele a katolikus hitvilágba, hogy el se tudta képzelni, hogy más világ, más vallás, más gondolkodásmód is létezhessék. A muzulmán vallásról bizonyosan hallott ugyan, de a spanyol reconquistát közvetlenül követõ akkori idõben a muzulmán „mórok” csak pogány, ördögi õsellenségnek számítottak.

A Jassu y Xavier család békés életét megzavarta az 1512-ben kitört francia–spanyol háború, amelybe II. Gyula pápa is erélyesen beleavatkozott a spanyolok pártján, kiátkozva ellenfeleiket. A két királyság között fekvõ független királyság, Navarra a franciákhoz húzott. A háború változó szerencsével folyt, de a spanyolok gyõzelmével végzõdött. Ferdinánd spanyol király annektálta Navarrát. Juan de Jassu nem élvezte az új uralkodó kegyeit, és a rá törõ sok nehézség miatt 1515-ben meg is halt; így özvegy feleségére hárult a család vezetése. Minthogy a navarraiak tovább lázadoztak a spanyol uralom ellen, a spanyol király nevében Cisneros bíboros elrendelte az összes navarrai vár lerombolását. 1516-ban a szép Xavér-vár is a rombolás áldozata lett: spanyol katonák a vár erõs tornyait, bástyáit a család szeme láttára a földdel tették egyenlõvé. Xavérék még örülhettek, hogy épen hagyták számukra a családi lakosztályt.

A háborús zavargások ezután is tovább folytatódtak. A két idõsebb Xavér fiú hadba vonult a spanyolok ellen. Hadifogságba estek, és halálra ítélték õket. Az özvegy Doña María erélyesen igyekezett fiait menteni, és pereskedésekkel, beadványokkal a szorongatott család társadalmi helyzetét megõrizni. Végre 1524-ben helyreállt a béke. Navarra véglegesen Spanyolországé lett, és V. Károly császár minden lázadónak általános amnesztiát adott. Így a Xavér fiúk is visszatérhettek kastélyukba. Közben a kis Franciscóból csinos, nyúlánk, fekete hajú, sötétbarna szemû, 18 éves fiatalember lett. A hegyek között megedzõdött, tisztaszívû legényke életének új szakasza kezdõdhetett.

Az akkori nemesi családok szokása szerint Franciscót harmadik fiúgyermekként egyházi pályára szánták. Bizonyosan abban reménykedett a család, hogy idõvel magas egyházi rangot és a vele járó jövedelmet fogja megszerezni. Ennek elérésére a legjobb út az akkori leghíresebb egyetem, a párizsi egyetem sikeres elvégzése volt. Így Francisco 1525-ben, 19 éves korában, lóháton elindult Párizsba.

Párizsban

Háromhetes lovaglás után érte el az év õszén Párizst, ahol életének következõ tizenegy esztendejét töltötte. A párizsi egyetemre Európa minden országából több mint 4000 diák sereglett össze. Az elõadások és vizsgák a hagyományos rend szerint folytatódtak, de bizony az egyetem sokat veszített régi ragyogásából. A 16. század tanárai közül egy neves tanárnak a nevét sem tartja számon a filozófia- vagy teológiatörténet. Az Artes karon, ahol Ferenc tanulmányait végezte, Arisztotelész uralkodott. A diákság közül pedig sokan kicsapongásokkal, verekedésekkel, csínytevésekkel keserítették a polgárok életét. Emellett Németországból a lutheránus tanok is kezdtek terjedezni.

Francisco a Szent Barbara-kollégiumban vett szállást, és bizony nagy volt a veszély, hogy ez a tapasztalatlan vidéki fiú rossz társaságba keveredik. Ettõl kollégiumi szobatársa mentette meg, akit az isteni Gondviselés küldött mellé: a vele egyidõs savoyai fiatalember, Pierre Favre. Nevét latinosan Petrus Fabernek írta. Egyszerû pásztorgyerekbõl lett egyetemista. Ez a szelíd, mélyen vallásos, sõt erõsen aggályos természetû fiatalember, akit az Egyház 1872-ben boldoggá avatott, bensõséges barátságot kötött Franciscóval, és így visszatartotta õt sok veszedelemtõl.

Francisco életében azonban döntõ fordulatot egy másik iskolatárs megjelenése okozott. 1528-ban ugyanis megjelent Párizsban egy 38 éves baszk nemesember: Iñigo de Loyola, a késõbbi Loyolai Szent Ignác. A Szent Barbara-kollégiummal szomszédos Montaigu-kollégiumban lakó Iñigo azzal keltett feltûnést, hogy tanulmányai mellett érdeklõdõ egyetemistáknak harmincnapos lelkigyakorlatokat adott, és ezek közül néhányan annyira „megtértek”, hogy eladták egész vagyonukat, még tankönyveiket is, és a hajléktalanok otthonába költözve a szegények szolgálatára szentelték életüket. Ignác (nevezzük már így) tevékenységén eleinte sokan megbotránkoztak, és kétszer is feljelentették a párizsi domonkos inkvizítornál. De az – ellentétben a salamancai domonkos inkvizítorral, aki annak idején Ignácot börtönbe vetette – nem kezdett eljárást Ignác ellen. A baszk nemesember feddhetetlen élete, komolysága és õszintesége eloszlatta a kételyeket, és õt is befogadták a Szent Barbara-kollégiumba. Francisco közben megszerezte a filozófiai baccalaurea, licentia és magister fokozatokat, és 1530-tól az egyetem Beauvais-kollégiuma befogadta tanári karába.

 Faber Péter ekkor, Ignác lelki vezetését elfogadva, már teljesen az ignáci Krisztus-követés ideáljának szentelte életét. Francisco egyelõre még a teológiai fokozatok és magas egyházi méltóságok elnyerésére gondolt. Az Ignáccal való gyakori érintkezés azonban lassacskán megváltoztatta gondolkodását. Ignácnak hatalmas vonzóereje lehetett, mert hét egészen különbözõ természetû fiatal egyetemistát sikerült Párizsban eszméjének megnyernie; õk együtt elmentek 1534-ben Nagyboldogasszony napján a párizsi Montmartre-on levõ kápolnába. A már pappá szentelt Faber mondta a szentmisét, és valamennyien: a 43 éves Ignác, a 28 éves  Faber és Xavér, a 25 éves, lobbanékony spanyol Nicolás Bobadilla, a 24 éves, érzékeny lelkû portugál Simon (Simão) Rodrigues, a 22 éves, zsidó származású, éles eszû, spanyol Diego Laínez és a 19 éves, igen tehetséges Alonso Salmerón örök szegénységet és szüzességet fogadtak Istennek, és elhatározták, hogy elzarándokolnak a Szentföldre, majd teljesen Isten nagyobb dicsõségére és a lelkek szolgálatára szentelik életüket. Azt is elhatározták, hogy ha az emberek kérdezik tõlük, hogy õk kicsodák, azt fogják felelni: „Jézus társai vagyunk.”

Francisco csak a közös fogadalomtétel után végezte el Ignác vezetésével a 30 napos lelkigyakorlatot, mégpedig teljes odaadással. Miután valamennyien, Ignácot is beleértve, elnyerték az egyetemen a filozófiai magister fokozatot, elhagyták Párizst, hogy a csoportjukhoz késõbb csatlakozott két újabb társsal, a francia Claude Jay-vel és Jean Codure-rel együtt, Velencébe menjenek, és igyekezzenek, fogadalmuknak megfelelõen, hajóval eljutni a Szentföldre. Érdemes megjegyezni, hogy egyikük sem tanult teológiát a párizsi egyetemen. Teológiai képzettségük tehát nem volt kimagasló.

Nincs értesülésünk arról, hogy Ferenc testvérei miként fogadták öccsük elhatározását. Édesanyja és apáca nõvére már nem éltek, két bátyja pedig el volt foglalva birtokaik ügyes-bajos anyagi nehézségeivel. Talán még örültek is neki, hogy nem kell több pénzt küldeniük Párizsba öccsük továbbtanulására. Ferenc élete pedig egészen új utakat vett.

Pápai küldetés

A párizsi magiszterek kis csoportja sok veszélyen keresztülmenve jutott el Velencébe, ahol újra találkoztak Ignáccal, aki közben hazalátogatott Loyolába. Velencében a betegeknek és szegényeknek szolgáltak, és koldulásból tartották fenn magukat. Húsvétra elzarándokoltak Rómába, ahol kihallgatáson fogadta õket III. Pál pápa, akire a lelkes csoport nagyon jó benyomást tett. Visszatértek Velencébe, ahol a pápa engedélye alapján 1537. június 24-én nyolcukat pappá szentelték.

A következõ hónapok a betegek és szegények szolgálatával, buzgó igehirdetéssel és imádsággal, valamint a szentföldi zarándoklat elõkészítésével teltek, de egyre világosabb lett, hogy Szulejmán szultán nagyarányú szárazföldi és tengeri hadmûveletei miatt lehetetlenné vált a szentföldi zarándoklat megvalósítása. Erre „Jézus társai” elindultak Rómába, hogy felajánlják szolgálatukat III. Pál pápának.

Csoportokra oszolva vándoroltak gyalog a társak Róma felé. Elsõnek Ignác csoportja érkezett meg. A Róma közelében levõ La Storta-kápolnába betérve Ignác isteni látomásban részesült: az Atyaisten szavait hallotta: „Rómában kegyes leszek hozzátok”, és úgy érezte, hogy az Atyaisten és Krisztus szolgálatukba fogadják õt. Nemsokára Francisco csoportja is megérkezett Rómába. Õ a vándorlás alatt annyi apostoli munkát és szeretetszolgálatot vállalt, hogy amikor Rodrigues Rómában meglátta, egészen megijedt: Francisco teljesen lesoványodott, halálsápadt volt, alig lehetett ráismerni. „Ez az ember már semmilyen munkára nem lesz képes” – gondolta Rodrigues. Mekkorát tévedett!

 A lelkes párizsi magiszterek csoportja Rómában jó fogadtatásra talált. Ignác neves embereknek adott lelkigyakorlatokat, és a többiek buzgón munkálkodtak a lelkek szolgálatában. Egye többen csatlakoztak hozzájuk, és elkezdõdtek a küldetések. Franciscót Ignác titkárként maga mellett tartotta, és rábízta az egyre sûrûbbé váló levelezés gondozását.

 A társak Rómában elhatározták, hogy egy újfajta szerzetesrendet alapítanak. Javában folytak tanácskozásaik, amikor egy váratlan esemény történt, amely teljesen új irányt szabott Ferenc életének. III. János portugál királytól kapott levelet Dom Pedro de Mascarenhas, aki a király követeként Rómában tartózkodott, hogy különbözõ kényes egyházi ügyeket intézzen III. Pál pápánál. A király levelében az állt, hogy egy párizsi portugál professzortól értesült azoknak a párizsi magisztereknek a létezésérõl, akik mind tudásukkal, mind pedig példás életmódjukkal kivívták a katolikusok csodálatát, és jelenleg Rómában tartózkodnak, készen a pápa rendelkezéseinek végrehajtására. Arra utasította a király követét: eszközölje ki a pápánál, hogy négyet vagy, ha lehet, még többet e magiszterek közül küldjön Portugália indiai tartományaiba, hogy ott a keresztény hit terjesztésén fáradozzanak. Minthogy a pápák a spanyol, illetve portugál királyt bízták meg, hogy az általuk felfedezett tengerentúli vidékeken a katolikus keresztény hitet terjesszék, III. János király felelõsnek érezte magát, hogy jó hithirdetõket biztosítson e hatalmas területek népeinek szolgálatára.

Mascarenhas a király kérésével fel is kereste a pápát, aki a kérelmet örömmel fogadta, de azt válaszolta, hogy ilyen messzi és veszedelmes útra nem akarja paranccsal kényszeríteni a fiatal magisztereket, de ha közülük néhányan önként vállalkoznának rá, akkor õ majd kinevezi õket ázsiai legátusnak, és kiadja a küldetési parancsot.

Dom Pedro erre felkereste Ignácékat, akik örömmel fogadták a felkérést, hiszen ez teljesen megfelelt apostoli szándékaiknak. Minthogy azonban még igen kevesen voltak, csak két ember küldését vállalták. Az egyiknek természetszerûleg az egyetlen portugál társukat, Simon Rodriguest szánták, a másiknak pedig a Dom Pedro által személyesen ismert Bobadillát. A követ ezzel is meg volt elégedve, III. Pál pápa pedig kiállította a legátusi bullát. Bekövetkezett azonban egy váratlan fordulat. Bobadilla, aki közvetlenül az indulásra kitûzött idõpont elõtt érkezett vissza egy dél-olaszországi küldetésbõl Rómába, útközben súlyos lázfertõzést szerzett, és szó sem lehetett arról, hogy útra keljen. A jezsuiták nagy zavarban voltak. Még nem alakultak szerzetesrenddé, és így egyikük sem tartozott Ignácnak engedelmességgel, de a csoport természetszerûleg az õ vezetését követte. Miközben a teendõkrõl tanácskoztak, Ignác mondta titkárának, Ferencnek: „Esta es vuestra empresa.” (Ez hozzád illõ vállalkozás.) Ferenc pedig ezt felelte: „Pues, sú! Héme aquí!”  (Rajta hát! Itt vagyok!) Mindez a Portugáliába indulásra kitûzött nap elõtti napon történt. Nem kellett Ferencnek sok készülõdés. Gyorsan megfogalmazott néhány iratot, amelyekben a rend megalakulásának esetére Jézus Társaságában engedelmességet fogadott, a rendfõnök megválasztása esetében Ignácra adta szavazatát, és elõre elfogadta a Rómában készítendõ  rendalkotmányt.  Elbúcsúzott  atyai  jó  barátjától,  Ignáctól, és 1540. március 15-én, a portugál követtel együtt útnak indult Lisszabon felé. Ignáccal ebben az életben többé sohasem találkoztak.

Útban India felé

1540 júniusától a két jezsuita fõképpen a portugál királyi udvarnál tartózkodott, és lelki beszélgetésekkel, lelkigyakorlatok adásával és gyóntatással sok jót tettek. Nagy örömmel töltötte el õket a hír, hogy 1540. szeptember 27-én III. Pál pápa írásban jóváhagyta a Jézus Társaságát.

Rodrigues szentbeszédei oly nagy sikert arattak, hogy a király Portugáliában tartotta õt, így csak Ferenc szállt hajóra, és indult el a nagy portugál flottával India felé 1541. április 7-én.

Az utazás nagyon hosszú és fáradságos volt, hiszen a nagy portugál hajókat csak a szél hajtotta. Ha volt szél, mentek a hajók, ha nem, ott álldogáltak tehetetlenül a forró trópusi tengereken. Az Indiába jutáshoz meg kellett kerülni egész Afrikát. Sikerült túljutni a Jóreménység fokán, de csak augusztus végén érték el az Afrika keleti partján levõ Mozambique-szigetet. Itt kellett kivárni a tavaszt, hogy India felé tovább hajózhassanak.

Ferenc leveleibõl tudjuk, hogy az egész utazás alatt mivel foglalkozott: ápolta a betegeket, gyóntatta a haldoklókat, vasárnaponként szentbeszédeket tartott, és mindenkinek megnyerte a csodálatát és jóindulatát. Maga is súlyosan beteg lett. Az orvosok akkoriban csak érvágással „gyógyítottak”, ami inkább rontott a betegek állapotán; de Ferenc erõs természete végül is legyõzte a kórt.

1542 márciusában indult tovább a flotta. Útközben Sokotra szigetét érintették, ahol Ferenc keresztény lakosságot talált, akiknek nem volt papjuk, és alig tudtak valamit hitükrõl. Jellemzõ Ferenc impulzív természetére, hogy mindjárt ott akart maradni közöttük, hogy hitükben segítse õket, és csak a flottával utazó új indiai alkirálynak arra a biztatására utazott tovább, hogy Indiában „még több jót tehet majd az emberekkel”.

1542. május 6-án futott be a flotta Goa kikötõjébe. Az India nyugati partján, egy szigeten épült Goa városát 1510-ben foglalták el a portugálok a muzulmánoktól. A következõ években fõ keleti támpontjukká építették ki, erõs várfalakkal, templomokkal, palotákkal, kórházzal. Persze ez a kis kereszténység állandóan ki volt téve a portugál vetélytársakat Indiából kiszorítani törekvõ muzulmánoknak.

Indiai tevékenység

Ferenc megérkezése után azonnal felkereste Goa ferences püspökét és a többi egyházi vezetõket, majd szállást vett az ottani kórházban, és elkezdte a betegek gondozását, a leprások és a börtönben sínylõdõk látogatását, a portugál katonák indiai származású feleségeinek vallási oktatását. Esténként pedig másfél óra hosszat az egyik templomban oktatta a katekizmust, ismételtette az egybegyûltekkel a keresztény hitvallást, megtanította és énekeltette a hit alapigazságait megvalló énekeket. Mindez a legegyszerûbb szavakkal történt, úgyhogy a tanulatlan, portugálul rosszul beszélõ helybeliek is megértették.

Ferencnek ez az elsõ, négy hónapig tartó goai munkássága elõrevetítette fényét, de egyben árnyékát is Ferenc egész késõbbi evangelizáló tevékenységére. A fény volt Ferenc bámulatot keltõ személyisége, teljes önzetlensége, fáradhatatlan ügybuzgalma, példás szegénysége, mindenki felé nyitott szeretete, valamint az a mélységes meggyõzõdés, amellyel a keresztény katolikus hitet Isten üdvözítõ jóságának örömhíreként hirdette. Az árny a más vallások iránti teljes értetlenség és megvetés volt. Katekizmusoktatásain Ferenc egy maga által megfogalmazott imát tanított hallgatóinak. Az ima a hatalmas és irgalmas Atyaistent szólítja meg, az imádkozó azt a reményét fejezi ki, hogy „Jézus Krisztus szenvedésének és halálának érdemei által Te, Isten megbocsátod eddig elkövetett minden bûnömet, bármily nagyok voltak is azok, mert a Te irgalmad nagyobb, mint az én bûneim gonoszsága”. Ez után a gyönyörû kezdet után azonban az ima így folytatódik: „Én Istenem, Te engem alkottál képedre, nem pedig a pagodákat, amelyek a pogányok isteneit ábrázolják oktalan állatok és ördögi szörnyek formájában. Ó ti pogányok! Mekkora a bûnötök vaksága, hogy Istenbõl állatokat és ördögöket csináltok, és ilyen alakban imádjátok õt. Ó keresztények! Mondjunk dicséretet és köszönetet a Szentháromságnak, hogy megismertette velünk a Fiúnak, Jézus Krisztusnak hitét és igaz törvényét.”

A korabeli európai keresztény közfelfogást követve tehát Ferenc más vallások szentélyeiben és vallásos ábrázolásaiban csak utálatos bálványokat és ördögi cselvetéseket látott. Az idegen népek „bálványai” ellen dörgedelmezõ ószövetségi próféták és zsoltárosok meggyõzõdése Ferencre is teljesen átszármazott. Ilyen beállítottsággal más vallások szimpatikus tanulmányozása, az õket megérteni törekvõ, sõt még tanulásra is kész párbeszéd teljesen lehetetlen. Akárcsak az iszlám, az akkori kereszténység is, mind Amerikában, mind Ázsiában, a más vallásokkal való teljes konfrontáció útját választotta. Amerikában ezzel az ottani õslakosok vallásait és kultúráját sikerült gyakorlatilag megsemmisíteni. Ázsiában ez persze nem sikerült, de megmaradt a konfrontáció. Azoknak a módszerét, akik óvatosan másképpen közelítették Ázsia világát, mint például a két olasz jezsuita, Roberto de Nobili és Matteo Ricci, Rómából hamarosan letiltották. Nem csoda, hogy – óriási és hõsies missziós erõfeszítések ellenére – Ázsia népeinek nagy többsége nem fogadta be az ily módon õket megszólító kereszténységet.

De térjünk vissza Ferencünkhöz. Hírét vette, hogy az indiai szubkontinens délkeleti csücskén lakó parava törzs szegény halászainak népe 1535-ben megkeresztelkedett, mert portugál katonák kemény harcok árán kimentették õket a muzulmánok zsarnoki uralmából. A keresztény paravák pontos lélekszámát nem ismerjük, de meghaladhatta az 50 000-et. Miután megkeresztelkedtek, portugál egyházi részrõl senki sem törõdött velük, bár Goában akkor csaknem 100 pap forgolódott.

Ferencet elragadta az apostoli lelkesedés. Két keresztény tolmáccsal leutazott a paravák földjére. Kisebb-nagyobb megszakításokkal három évig mûködött a dél-indiai szegényeknél. A legprimitívebb életkörülmények között járta a falvakat, keresztelte a gyermekeket, oktatta a felnõtteket, segített mindenkin. Szomszédos törzsek között is több falunak népessége kérte és vette fel Ferenctõl, rövid oktatás után, a keresztséget. A háttérben mindig ott parázslott a portugálok és a muzulmánok közötti halálos ellentét, úgyhogy a Ferenc által megkereszteltek közül 600 embert kegyetlenül legyilkoltatott egy muzulmán uralkodó, mivel nem voltak hajlandók hitüket megtagadni.

Ezekben az években kezdte írni Ferenc az egész Európát lázba hozó leveleit, amelyekben ecsetelte az embereknek a hitre való vágyakozását és az evangelizálás határtalan kihívásait. Fájlalta, hogy a párizsi egyetemen annyi tehetséges ember tölti hiábavaló vitatkozásokkal idejét, amikor pedig Indiában óriási aratás várna az evangélium munkásaira. Lelkesítõ szavainak volt is hatása: minden évben jöttek új jezsuiták Európából Indiába, úgyhogy Ferenc nemsokára már munkatársakkal oszthatta meg fáradozásait.

A sok jó eredmény ellenére Ferenc nem volt megelégedve az indiai helyzettel. A portugál gyarmatosok kereszténytelen élete, a királyi hivatalnokok pénzéhsége és zsarolásai, a megkeresztelt indiaiak iránti rossz bánásmód akadályozták az eredményes hittérítõ munkát. Ferenc nagyon éles hangú leveleket ír III. János királynak: „Õfelségének, úgy látszik, csak arra van hatalma Indiában, hogy pénzt csikarjon ki tõlük, arra pedig nincs, hogy a kereszténység terjedését támogassa” – írja neki. Becsületére válik János királynak, hogy a sértõ hang ellenére megõrizte a Ferenc iránti jóindulatát.

Ferenc ilyen lelkiállapotban elzarándokolt az India délkeleti részén fekvõ São Thoméba, Tamás apostol sírjához. Napokon át ott imádkozott, és végül világosan úgy érezte, hogy Isten õt messzebb keletre küldi. Elhatározta tehát, hogy a legkeletibb portugál támaszpontba, Malakkába utazik.

Japán hívása

Ferenc életének ezután következõ utolsó hét éve volt a legfontosabb egész életében, de minthogy ezeknek az éveknek történései általában ismeretesek, rövidebbre foghatjuk beszámolónkat. Malakkába érkezve Ferenc megkezdte szokásos apostoli tevékenységeit, de nemsokára továbbutazott a Moro-szigetekre. Meghallotta ugyanis, hogy ott élnek keresztények, akiknek nincsen papjuk, és akikkel senki sem törõdik. Veszedelmes volt az utazás, mert muzulmán kalózok garázdálkodtak a tengeren. Ferenc azonban mindezzel nem törõdve egy évig járta ezeket a szigeteket, a legprimitívebb életkörülmények között, oktatva, segítve, keresztelve.

1547 nyarán tért vissza Malakkába, és folytatta ottani apostoli munkáit. Ez év decemberében itt történt az a találkozás, amelynek hatalmas történeti hatása lett. Ferenc megismerkedett egy Jadzsiro nevû japán fiatalemberrel, aki két japán társával Malakkában tartózkodott. Tudott már portugálul, és ezért könnyen tudott érintkezni Ferenccel. Jadzsiro rendkívül nyitott szívûnek és tanulékonynak mutatkozott, és Ferenc nemsokára megnyerte õt a keresztény hitnek. Jadzsiro sokat beszélt neki hazájáról, Japánról, ahol nincs portugál uralom, és ahol teljesen ismeretlen a keresztény tanítás. Buzdította Ferencet, hogy jöjjön Japánba, mert ott sokan fognak Jézusban hinni, ha olyan jól megmagyaráz nekik Ferenc mindent, ahogyan neki tette. Ettõl kezdve Ferenc lelkében állandóan jelen volt Japán, annál is inkább, mert úgy hallotta, hogy Japánon keresztül, az ottani „király” ajánló levelével el lehet jutni Kínába, abba az óriási „elzárt birodalomba”, amelyet szintén meg szeretett volna nyerni Krisztusnak. Leveleibõl tudjuk, hogy sokáig ingadozott, hogy maga menjen-e  Japánba, vagy más jezsuitákat küldjön. Hosszú imádságok után végül arra a szilárd elhatározásra jutott, hogy maga megy a japánok közé. Visszautazott tehát Jadzsiróval és két japán társával Goába, ahol mind a három japán megkeresztelkedett. Ferenc még gyorsan elrendezte az Indiában különbözõ helyeken mûködõ jezsuiták ügyeit, megbízható elöljárókat rendelt föléjük, sínre állította a jezsuita vezetés alatt álló fontos goai kollégiumot. 1549. április 15-én pedig, két jezsuita társával, Cosme de Torres atyával, Juan Fernández de Oviedo testvérrel és Jadzsiróval elindult Japán felé. Malakkáig rendben ment az utazás, de ott nagyon nehéz volt Japánba menõ hajót találni. Végül egy nem keresztény kínai kereskedõ hajóján indult útnak a kis csapat. A hajónak egy nagy vihart kellett kiállnia, és Ferenc úgy érezte, hogy az utazása ellen tiltakozó ördögök üvöltését hallja a szélben. Végre 1549. augusztus 15-én befutottak Kagosima kikötõjébe. A valószínû partraszállás helyén most a két kultúra találkozását ábrázoló szép emlékmû emelkedik, Ferenc szobrával.

Japánban

Ferenc meglátogatta a tartomány hûbérurának, Simazu Takahiszának várát, és engedélyt kért a kereszténység terjesztésére. Ennek a ma már nem létezõ várnak a helyén  emlékmû jelzi ezt a találkozást. A vallásilag érdeklõdõ hûbérúr megadta az engedélyt, és Jadzsiro segítségével Ferenc azonnal megkezdte az evangélium hirdetését. Együtt készítettek egy egyszerû katekizmust, amelyben a világ teremtésérõl, Jézus megváltó mûvérõl és a Tízparancsolatról volt szó. Ferenc maga olvasta fel ezt a katekizmust mindennap a Fukusódzi nevû nagy zen kolostoregyüttes kapujánál. Ferenc e kolostor öreg apátjával, Ninsicuval, jó barátságot kötött. Hosszan elbeszélgettek vallási kérdésekrõl. Ninsicu sírköve most is látható a kolostor temetõjében. Magát a hatalmas kolostort, sajnos, maguk a japánok a 19. században lerombolták.

Ferencék evangéliumhirdetése nyomán több százan megkeresztelkedtek, köztük egy Bernardo névre keresztelt fiatal szamuráj, aki annyira megszerette Ferencet, hogy ettõl kezdve minden útján elkísérte. Mikor Ferenc elhagyta Japánt, Bernardo is vele ment Indiába, felvételt nyert Jézus Társaságába. Indiából a jezsuiták segítségével Európába utazott. Õ volt az elsõ japán, aki Európában járt. Sokat mesélt a coimbrai és római jezsuitáknak Ferencrõl. Nagyon buzgó szerzeteséletet élt, de sajnos fiatalon betegségben elhunyt.

Ferenc evangéliumhirdetése eleinte már csak azért sem okozott Japánban megütközést, mert Jadzsiro tanácsára „Isten” megnevezésének a Dainicsi szót használta. „Dainicsi-nyorai” volt a buddhista singon felekezetben a végsõ õsvalóság megnevezése, úgyhogy Jadzsiro ajánlata nem is volt nagyon téves. Az akkori japán nyelvben nehéz lett volna alkalmasabb szót találni. Minthogy azonban egy buddhista felekezet sajátos szavaként volt használatban, Ferenc néhány hónap múlva abbahagyta e szó használatát, és jobb híján áttért a latin „Deus” szó használatára. Ennek viszont az volt a hátránya, hogy idegen szó volt, és hogy, Ferencék balszerencséjére, hasonlított a „dai uszo” szóhoz, ami pedig „nagy hazugság”-ot jelent. Ezt a hasonlóságot Ferencék ellenfelei ki is használták.

Kagosimában, a kezdeti jóindulat és sikerek után, egyre inkább kiélezõdött az ellentét a nagyszámú buddhista szerzetes és az új misszionáriusok között. Ez nem is volt csoda, hiszen még a mûvészileg gyönyörû, mély lelkiséget és békét sugárzó Buddha-szobrok sem voltak mások Ferenc számára, mint ördögi bálványok. Egyik levelében írja európai barátainak: „A japánok két bálványt imádnak: az egyiket Sakának, a másikat Amidának hívják.” „Saka” nem más, mint Sakjamuni, a történeti Buddha, Amida pedig az õsirgalom buddhája. Minthogy Ferenc ördögi bálványoknak tekintette õket, a buddhista szerzetesek tanait „meséknek” titulálta, és az értesülései szerint a buddhista kolostorokban elterjedt pedofiliát a legnagyobb hévvel nyilvánosan ostorozta, természetesen kihívta a buddhisták haragját. A kagosimai dajmjó nemsokára betiltotta a keresztény hitre való áttérést, így Ferenc Jadzsiróra hagyva az ottani kis keresztény csoport gondozását, két jezsuita társával és Bernardóval továbbvándorolt, elõbb Hiradóba, majd pedig Jamagucsiba. Útjának célja a császári székhely, Kiotó volt, hogy magától a császártól kérjen engedélyt az evangélium hirdetésére az egész országban. Egyre inkább foglalkoztatta Kína kérdése is, ahová feltétlenül be akart jutni, és abban reménykedett, hogy a japán császár ajánlólevelével eljuthat a kínai császárhoz. Izgatták Ferencet a Kiotóban és környékén létezõ japán „egyetemek”-rõl szóló hírek is, és tervezgette, hogy a nagy európai egyetemekrõl toboroz tudós embereket, hogy ezeken az egyetemeken terjesszék a kereszténységet. A valóságban ezek az „egyetemek” buddhista szerzeteseket képzõ kolostoregyüttesek voltak, és nem valószínû, hogy az európai egyetemek magiszterei és doktorai ott sok eredményt érhettek volna el.

Ferenc tehát Bernardóval 1550 decemberében Jamagucsiból továbbindult Kiotó felé. Az út jó részét gyalog tették meg. Ferenc mezítláb járt a térdig érõ hóban, és gázolt át a jeges patakokon. Csoda, hogy épségben megérkeztek.

Kiotóban azonban Ferencet csalódás érte. Jó indulatú emberek tudtára adták, hogy a császár palotájában székel ugyan, de hatalma nincs, az országban senki sem engedelmeskedik neki. Ez igaz is volt, hiszen csak a 19. századi Meidzsi-reformmal nyerték vissza a japán császárok tényleges hatalmukat.

Ferenc tehát nem is igyekezett a császárral találkozni, hanem visszatért Jamagucsiba, amelynek ura, Óucsi Jositaka, hatalmas dajmjó volt, aki remekül felvirágoztatta tartományát. Ferenc tehát a császárnak szánt ajándékokat õneki adta át, és engedélyével elkezdte a város utcáin hirdetni az evangéliumot, és a hitrõl beszélgetni az érdeklõ nemesemberekkel. Nagy segítségére volt ebben Fernandez testvér, akinek nagyszerû nyelvtehetsége lehetett, mert gyorsan megtanult japánul.

Ferenc boldog volt Jamagucsiban. Több száz embert sikerült megnyernie a keresztény hitnek, és Európába küldött leveleiben nem gyõzi dicsérni a japánok okosságát, buzgóságát, jellemességét. Ferencnek szigorú teológiai nézetei itt némileg megenyhültek. Érdemes idézni Jamagucsiból írt egyik levelébõl, amely az üdvösség lehetõségét megcsillantja nem keresztények számára is:

„Jamagucsi lakóit nagy kételyek fogták el a keresztség elõtt Isten jóságát illetõleg. Azt mondták, Isten nem irgalmas, mivel nem nyilatkoztatta ki magát hamarabb nekik, mielõtt mi odaérkeztünk volna. Ha ugyanis igaz, mint ahogy mi állítjuk, hogy mindaz, aki nem imádja Istent, a pokolba jut, akkor Isten nem irgalmazott õseiknek, hanem hagyta, hogy a pokolba kerüljenek anélkül, hogy megismertette volna õket Magával. Ez volt az egyik legnagyobb kétely, amit Isten imádása ellen felhoztak. Urunknak azonban úgy tetszett, hogy képessé tegye õket az igazságra, és megszabadítsa õket kételyüktõl. Mi azt az érvet hoztuk fel, hogy Isten törvénye megelõz minden törvényt. Mielõtt a kínai törvények Japánba érkeztek volna, a japánok tudták, hogy rossz dolog ölni, lopni, hamis tanúságot tenni, a Tízparancsolat többi parancsa ellen cselekedni. Ha rosszat cselekedtek, megtapasztalták a lelkiismeret-furdalást, hiszen az ember szívébe van írva, hogy tartózkodjon a rossztól és cselekedje a jót. A népek ismerik tehát parancsait anélkül, hogy bárki is oktatta volna õket, hacsak nem éppen Az, aki minden ember Teremtõje.

Ha mégis kétségük van efelõl, tehetnek egy kísérletet: tegyük fel, hogy valaki az erdõben növekedett fel anélkül, hogy a Kínából jött (buddhista) törvényeket ismerte vagy írni-olvasni tudott volna. Kérdezzék csak meg ettõl az embertõl, hogy ölni, lopni és a Tízparancsolat ellen cselekedni bûn-e vagy sem, vagyis hogy jó-e vagy sem megtartani õket. Minden barbársága ellenére a válaszból, amit adna, világosan láthatnák, hogy ez az ember ismeri Isten törvényét, jóllehet senki sem tanította rá. . . Mielõtt tehát létezett volna egy írott törvény, Isten törvénye már az emberek szívébe volt írva.”

Ugyanezt az érvelést tartalmazza Fernández testvér beszámolója arról a vitatkozásról, amelyet Torres atya folytatott buddhista szerzetesekkel 1551 szeptemberében. Torres többek között így érvelt: „Isten törvénye a világ kezdete óta minden országban ki lett hirdetve az ember értelmében. . . Ha tehát valaki másnak nem tesz olyat, amit nem szeretné, hogy vele tegyenek, és imádja Azt, aki megteremtette, akkor üdvözül, ha nem is hallotta sohasem Isten törvényének a hirdetését. Ha Isten irgalmából hûségesen és természetüknek megfelelõen élnek, akkor Isten biztosan megadja nekik a kegyelmet, hogy üdvözüljenek.”

Ferenc ezzel a magyarázattal egyetértett, mert a beszámolót továbbküldte Rómába. Persze ebben az „irgalmasabb” magyarázatban is ott volt a kitétel: „csak ne imádjanak fát és követ, hiszen ez annyira ellenkezik az értelemmel.” A Ferencék által „bálványimádóknak” tartott emberek tehát mégiscsak ki voltak zárva szerintük az üdvösségbõl.

Jamagucsiban érte Ferencet a Bungo tartomány hûbérurának, Ótomo Josisigének levele, aki magához kérette õt. Bungo tartomány székvárosát jelenleg Oitának nevezik. Fõterén ott díszeleg Ferenc bronzszobra és még három másik jezsuita vonatkozású szobor, mert ez a város egy rövid ideig igen virágzó keresztény központtá lett. Az egyik szoborcsoporton egy hegedülõ jezsuitát látni, aki két kis japán gyereket tanít hegedülni. Itt volt ugyanis egy jezsuita kollégium, ahol elõször tanítottak Japánban nyugati zenét. Egy másik szobor azt ábrázolja; hogy az orvostudományokhoz értõ Almeida jezsuita atya miként tanítja csontmûtét végzésére egy japán asszisztensét. Egy harmadik szobor a fiatal Itó Mansót ábrázolja lóháton: õ annak a négy fiatal japán keresztény nemesnek egyike, akiket a jezsuiták elvittek Európába, hogy bemutassák õket a madridi királyi és a római pápai udvarnak.

Ferenc Oitában is buzgón apostolkodott, és nagyon összebarátkozott Ótomóval, aki késõbb megkeresztelkedett, és Ferenc iránti tisztelete jeléül a Francisco keresztnevet vette fel. Az õ mellszobra is ott áll Oita egyik terén.

Kína felé

Ferencet ekkor már mindinkább hajtotta a vágy, hogy Kínába induljon. Így ír római társainak: „Azt hiszem, hogy 1552-ben elindulok Kína királyának székhelyére. Olyan ország ez, ahol elterjeszthetjük Urunk Jézus Krisztus Törvényét. Ha pedig az ottaniak elfogadnák az Úr Törvényét, az nagyban hozzájárulhatna ahhoz, hogy a japánok elveszítsék bizalmukat szektáikban.”

Ezért Ferenc 1551 novemberében visszautazott egy portugál hajón Indiába. Ott az Ignác által kinevezett ázsiai jezsuita rendtartomány fõnökeként erélyesen elrendezte a misszió ügyeit, biztosította újabb jezsuiták küldését Japánba, maga pedig az indiai alkirály követeként elindult Kína felé.

Minden jól elõ volt készítve, de Alvaro Ataide, a malakkai portugál tengeri fõkapitány, személyes okokból meghiúsította a követséget. Hiába hozakodott elõ Ferenc pápai legátusi megbízatásával, a fõkapitány hajthatatlan maradt. Ferenc ennek ellenére elindult egy portugál hajón, egy jezsuita testvér és egy kínai keresztény szolga, Antonio kíséretében Kína felé. Eljutottak 1552 szeptemberében a Kanton városától nem messze fekvõ Szancsoan-szigetre, ahonnan a portugálok csempészkereskedelmet folytattak Kínával. A kínai császári hatóságok a szárazföldre nem engedték õket. Ferenc, busás árat ígérve, megegyezett egy csempésszel, hogy becsempészi a tiltott országba. Egyik utolsó levelében jó barátjának, Diego Pereirának, többek között ezeket írta: „Ha, Isten ments, most nem sikerül bejutnom Kínába, jövõre Sziámon keresztül próbálkozom Kantonba jutni. Ha sikerül Kínába jutnom, akkor ön a következõ két hely egyikén találhat majd meg: vagy rabként egy kantoni börtön fenekén, vagy Pekingben, ahol a császár tartózkodik.”

Ferenc várta, várta a csempészt, de hiába. Elbocsátotta Jézus Társaságából az õt kísérõ testvért, mert annak inába szállt a bátorsága. Így csak ketten maradtak a kínai Antonióval a szigeten egy kalibában. A portugál hajók egymás után elhagyták a sziget kikötõjét. Már csak egy hajó vesztegelt ott. Ferenc még mindig várt. Egyre hidegebbre fordult az idõ, és Ferenc magas lázzal megbetegedett. Beállt a delírium. Antonio szerint Ferenc sok nyelven ismételgetett imákat, egy olyanon is, amelyet Antonio nem értett. Bizonyára Ferenc anyanyelve, a baszk lehetett. Utolsó szavai a Te Deum záró zsoltárverse volt: „In te, Domine, speravi, non confundar in aeternum!” (Te vagy, Uram, én reményem, soha szégyent érni nem fogok!) Szemeit a feszületre szegezve, e szavakkal lehelte ki lelkét 1552. december 3-án.

Kína bezárt kapuján nem sikerült áttörnie, de alig telt el 50 év halála után, és a jezsuita Matteo Ricci ott volt a kínai császári udvarban.

Zárszó

Ferenc teológiai felfogásában korának embere volt. Teljes joggal magunkévá tehetjük azonban Peter-Hans Kolvenbachnak, Jézus Társasága általános rendfõnökének szavait, amelyeket a 34. általános rendgyûlés bezárásakor, a római Gesù-templomban mondott 1994. március 22-én:

„Ez a rendgyûlés Xavéri Szent Ferenc oltára elõtt ér véget: elismerjük, hogy Társaságunk jelenlegi helyzetében mind nagyobb szükségünk van az õ missziós szenvedélyére, hogy nagyobb lelkesedéssel és erõvel hirdessük Krisztus küldetésének szolgáiként az Úr evangéliumát, a teljes evangéliumot és csak az evangéliumot”.

Ferenc meteorként tündökölt rövid 46 évig tartó életében. De ez a meteor fényes nyomot hagyott maga után. Mikor kispapként Rómában tanultam, minden év december 3-án, Xavéri Szent Ferenc ünnepén, a Gesù-templommal egybeépült rendházunk harmadik emeletén, egy szûk folyosón átosontam a templom karzatára. Onnan éppen az alatta levõ Szent Ferenc-oltárra lehetett lelátni. Ezen az estén ugyanis a Rómában tanuló, tengereken túli papnövendékek, a Propaganda Fide Kongregáció bíborosának vezetésével, eljöttek ide, hogy a szent sírjánál imádkozzanak. Jöttek az afrikaiak, jöttek az indiaiak, jöttek a japánok, és . . . jöttek a kínaiak. Jött ez a sok-sok fiatal papnövendék, kifejezni hálájukat az iránt a baszk fiatalember iránt, kinek életében csak egy dolog számított: vinni szét, szerteszét Jézus szent nevét az egész világon. Bárcsak az õ szívének tüze átszármazna mireánk is.





Bartók Tibor

„AKI KINCSEIBÕL ÚJAT ÉS RÉGIT HOZ ELÕ”

A Szent Ignác-i lelkigyakorlatok
az Egyház lelkiségi hagyományában

Minden hiteles karizma felvillant valamit Jézus Krisztus kifogyhatatlan gazdagságú Misztériumából, ami valódi kincsestár. Talán nem tûnik erõltetettnek, ha Jézus mondását a házigazdáról, „aki kincseibõl újat és régit hoz elõ” (Mt 13,52), tanulmányunk kezdetén a Lélekre vonatkoztatjuk. A Lélek Jézus Misztériumának az értelmezõje (vö. Jn 14,26; 16,14), mondhatnánk „exegétája” az Egyházban, s különösen is azokban az emberekben, akiket Krisztus Misztériuma sajátos módon megérint. Ahogyan a prizma több színre bontja a fehér fénysugarat, ugyanúgy bontja a Lélek is ezekben az emberekben ezerféle színre a Világosságot, aki a világba jött. A színek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Loyolai Szent Ignác is, akinek most halála 450. éves évfordulójára emlékezünk, sajátos ajándékával kiegészíti az Egyház karizmáinak széles palettáját.

A karizma mindig az élet és a lélek valóságába tartozik, de a Megtestesülés törvényéhez tartozik, hogy testet és betût öltsön, Krisztus testéhez és az Evangélium betûjéhez hasonló módon. A betû veszélye, amelyre Szent Pál hívja fel a figyelmet, természetesen mindig fennáll: „a betû öl, a Lélek pedig éltet.” (2Kor 3,6.) Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kérdezhetnénk rá az ignáci karizma „betûjére”, amely elsõként a Lelkigyakorlatokban1, majd Jézus Társaságának Rendalkotmányában, Ignác kiterjedt levelezésében és töredékes Lelki naplójában követhetõ nyomon. Mi itt csak a Lelkigyakorlatokra irányítjuk figyelmünket. A Lelkigyakorlatok sajátosságát kutatva érdemes lenne felvázolni az Ignác korát meghatározó lelkiségi irányzat, a Devotio moderna fõbb képviselõinek lelkiségi felfogását2, akik a XIV. század lehanyatló, sõt egyre inkább eltorzult misztikus lendülete után kiegyensúlyozott, a hétköznapok embere számára is „bejárható” lelki utat igyekeztek felmutatni. Mindez komoly lelkiségtörténeti kutatást és elemzést kívánna, amelyre az itt következõ néhány oldalon nincs lehetõség.

Vállalkozásunk ennél egyszerûbb, ugyanakkor talán merészebb is. Párhuzamba szeretnénk állítani Szent Ignác Lelkigyakorlatainak néhány elemét a III. századi nagy keresztény exegéta és lelkipásztor, Órigenész néhány gondolatával. Kétségtelen, Órigenész annyira meghatározza az európai keresztény gondolkodást és lelkiséget, hogy közvetlen vagy közvetett hatását szinte minden nagyobb keresztény misztikusnál és teológusnál – ne feledjük: a kettõ gyakran fedi egymást egészen Szent Tamásig! – kimutathatnánk. Ignác és Órigenész párhuzamba állításával célunk az, hogy rámutassunk: Szent Ignác Lelkigyakorlatai nem valamiféle egzotikumot jelentenek a keresztény lelkiségtörténetben, hanem szervesen illeszkednek abba. A Novum, amit magukban hordoznak – s erre írásunk végén szeretnénk kitérni –, nem söpri el az elõttük felhalmozott gazdag tapasztalatokat, hanem egy új fókuszpont köré rendezi azokat. Írásunkban mindössze két ponton szeretnénk nyomon követni Ignác és Órigenész lelki rokonságát: a Jézus emberségéhez fûzõdõ kapcsolat, majd a szellemi érzékek alkalmazása kapcsán. Tanulmányunk terjedelme nem engedi meg, hogy kitérjünk egy harmadik nagy rokon területre, a Két Zászló-elmélkedésre és a vele szoros kapcsolatban lévõ témára, a szellemek megkülönböztetésére.

1. Személyes kapcsolat az ember Jézussal

A karthauzi Szász Ludolf Vita Christije és Jacobus a Voragine Legenda Aureája, amely Ignác megtérésében nagy szerepet játszott, egyfajta párlata annak a lelkiségi tapasztalatnak, amelynek gyökere az Isten Fiával való személyes kapcsolat, s amely nem lehetséges másként, mint Jézus emberségének szemlélése révén. A személyes hangvétel az ignáci Lelkigyakorlatok kezdetétõl meghatározó eleme a lelkigyakorlatozó és Jézus kapcsolatának. A bûneit és élete árnyoldalait felismerõ lelkigyakorlatozó arra van meghíva, hogy mindezt a Megfeszített szeretetébe helyezze.

„Képzeljem magam elé Krisztus Urunkat – mondja Ignác – a keresztre szegezetten. Megkérdezem: mi bírhatta rá, hogy Teremtõ létére emberré legyen, hogy az örök életbõl az ideigvaló halálba lépjen, hogy így meghaljon bûneimért. . . És ahogy Õt így a keresztre szögezve magam elõtt látom, engedjek szabad folyást érzelmeimnek. Az imabeszélgetés – teszi hozzá Ignác – valódi beszélgetés: ahogyan a barát beszél barátjával, vagy a szolga az urával. . .” (Lgy 53–54).

A Jézussal való személyes kapcsolat, valamint Jézus emberségének hangsúlyozása sokak szerint csak Szent Bernáttal kezdõdik el a lelkiségtörténetben, s egy évszázaddal késõbb, Assisi Szent Ferenccel, majd Szent Bonaventúrával virágzik ki teljesen. Ha azonban ezer évvel visszaforgatjuk a történelem kerekét, felfedezzük, hogy ugyanez a személyes hang árad Órigenész homíliáiból, különösen is a Józsue könyvérõl szóló homíliákból. Józsue – görögül Iészúsz –, a népet az Ígéret földjére bevezetõ vezér, Órigenész tipologikus-allegorikus exegézisében elõkép. Vonásaiban már ott tükrözõdik a „boldog Jézus szelídsége és alázatossága”3, aki – noha népe vezére – alázattal és türelemmel várja, hogy népe helyet adjon neki, azaz beengedje õt saját életébe.

A patrisztikus szentírásolvasás és -értelmezés – egészen Órigenészig – közösségi jellege folytán nem üt meg személyes hangot. A kialakulóban lévõ Újszövetség inkább exhortációra szolgál. A figyelem a Húsvét-misztériumra s annak hatékonyságára irányul. Szent Pál a Húsvét-misztériumban s ennek objektív szentségi jelében, a keresztségben látja a kegyelem bennünk való kibontakozási lehetõségét: „Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsõsége feltámasztotta Krisztust a halottaiból, éppúgy mi is új életet éljünk.” (Róm 6,4.) Szent Pál Jézus Krisztus halálára, feltámadására és ennek szentségi „folytatódására” összpontosítja figyelmét, Órigenész viszont kiszélesíti és általánosítja ezt az alapelvet Jézus életének egészére, amely minden egyes misztériumával folytatódik a keresztények életében:

„Összegyûjtve mindazt, amit Jézusról elbeszélnek, láthatjuk majd, hogy mindaz, amit Róla írtak, isteni és csodálatra méltó beszámoló: születése, neveltetése, hatalma, szenvedése, feltámadása nemcsak a megadott idõben valósult meg, hanem ma is bennünk mûködik.”4

A következõ homíliából, még ha többes számban szólít is meg, kiérezhetõ az a személyes szeretet, amellyel Órigenész – valószínûleg elsõként a keresztény lelkiség történetében – Simeonhoz hasonlítva magát, a gyermek Jézus felé fordul.

„Azért, hogy mi is, akik a templomban állunk, s Isten Fiát karjainkba zárva tartjuk, méltók legyünk arra, hogy elbocsássanak, s hogy egy kiválóbb valóság felé tartsunk, kérjük a mindenható Istent, s kérjük a gyermek Jézust is, akivel beszélgetni vágyunk, és akit karjainkba zárunk. . .”5

Jézus életének tehát minden objektív, az evangéliumokból nyomon követhetõ eseménye szubjektívvá, személyessé válhat a keresztény számára. Ez a mozgatórúgója az ignáci Lelkigyakorlatok II. hetétõl kezdõdõ szemlélõdéseknek is, melyeknek tárgya Jézus életének misztériumai, Megtestesülésétõl kezdve egészen Feltámadásáig. Ignác nyilván nem közvetlenül Órigenésztõl kölcsönzi a Jézus-misztériumok szemlélésének az elvét, hanem a már fent említett Szász Ludolf Vita Christijébõl, amelynek közvetlen forrása a pszeudo-bonaventuriánus Meditationes Vitae Christi, de amelynek végsõ gyökere az Órigenész által univerzalizált páli alapelv. Ludolf a következõképp biztatja a Jézus életének szemlélésére vállalkozó embert:

 „Ha hasznot akarsz meríteni ezekbõl az elmélkedésekbõl, hagyd oda minden aggodalmadat és gondodat. Szíved kedélyével, szeretetével és szemlélõdvén idézd magad elé mindazt, amit az Úr Jézus mondott és tett, úgy, mintha saját füleddel hallanád, és saját szemeddel látnád. . . Menj el a szentföldre, lángoló lélekkel csókold meg a földet, ahol a jó Jézus állt. Jelenítsd meg magad elõtt, miként beszélt és cselekedett tanítványaival, a bûnösökkel; miként beszél és tanít, miként jár és pihen, alszik és virraszt, iszik és tesz csodákat. Idézd meg szívedben magatartását és tetteit.”6

Ignác hasonlóképp biztatja a Jézus születésérõl szemlélõdõ lelkigyakorlatozót:

„. . . képzeletben lássam az utat Názárettõl Betlehemig, méregetvén annak hosszúságát, szélességét, és hogy vajon sík vidéken keresztül vezet-e, vagy völgyeken, lejtõkön. Hasonlóképpen vegyem szemügyre a születés helyét vagy barlangját, tágas-e vagy szûk, alacsony-e vagy magas, és hogyan van elõkészítve. . . Lássam a személyeket: Boldogasszonyunkat, Józsefet, a szolgálót és a már megszületett Kisded Jézust. Szegény méltatlan kis szolga alakját öltve magamra, nézzem és szemléljem õket, a tõlem telhetõ legnagyobb tisztelettel és hódolattal szolgáljak nekik szükségükben, mintha valóságosan jelen volnék. Majd mélyedjek el magamban, hogy valamelyes hasznot merítsek.” (Lgy 112, 114.)

Ignác naivnak tûnõ megfogalmazása maga mögött rejti személyes szentföldi tapasztalatait. Ebbõl neki csak három hét jutott, míg Órigenész ott töltötte élete utolsó két évtizedét. Számunkra itt egy a fontos: Jézus embersége az az út, amely mind Órigenész, mind Ignác számára megnyitja az utat istensége felé, s amit a teológia a per Christum hominem ad Christum Deum megfogalmazással fejez ki. Ez az isteni élet Jézus emberéletének szemlélésén „folyik át” a kereszténybe, és teszi képessé, hogy – ugyancsak egy páli kifejezéssel élve – „magára öltse Krisztust” (Ef 4,24, Kol 3,10) gondolkodás- és érzésvilágában (vö. Fil 2,5), valamint cselekedeteiben. Természetesen nem lehet elfeledkezni ennek szentségi oldaláról sem (Eucharisztia, Kiengesztelõdés), amelyre nem tudunk itt kitérni. Jézus embn  erségével, annak szemlélésével kapcsolatban számtalan kérdés merülhet fel, melyek közül talán a leglényegesebb ez: lehet-e Jézus emberségét úgy szemlélni, hogy az ne váljon elõbb-utóbb akadállyá a végtelen Istennel való kapcsolatunkban?

A kérdés ma legalább annyira eleven, mint Órigenész korában. Számára a középplatonista kultúra istenképe, a minden valláson és közvetítõn túli Nagy Isten (ho megalosz theosz) adta a kihívást, akinem tudott maga mellett elviselni egy vele egylényegû Logoszt, aki – ráadásul – teljesen ember. Kétségtelen, Órigenész a platonista ismeretelméletre építette a maga istenismeret-felfogását, ahol az Ige történetisége egy állomásnak tûnik a szemlélõdés szellemi valóságok felé vezetõ útján7, a történetiségben felvett embersége azonban nem tûnik el soha. Ilyen értelemben a Jel 19,13 véres öltözetû lovasa arról tanúskodik számára, hogy Isten Igéje nem veti le magáról – még dicsõségében sem – sebekkel és vérrel megjelölt emberségét.8 Jézus emberségének szemlélése tehát a kulcsa annak, hogy bennünk is ki tudjon teljesedni az Õ gondolkodás- és cselekvésmódja, amely – misztikus szóhasználattal – az Ige bennünk való születésének titka.

Szent Ignác lelkigyakorlatos-könyvecskéje elsõ látásra nem ad sok támpontot arra, hogy hasonló lelkiségteológiai kérdéseket vessünk fel. Érdemes azonban valamire felfigyelni. A Jézus-misztériumokról való szemlélõdés a Feltámadás után átadja helyét egy, a Szeretet elnyeréséért végzett szemlélõdésnek, melyben az egész teremtett világ Istenrõl, az Õ kövekben, növényekben, állatokban és emberekben való bennlakásáról, munkálkodásáról, végül föntrõl (de arriba) alászálló szeretetérõl kezd el beszélni (Lgy 230–237). Ignác intuíciója talán éppen abból ered, hogy hosszasan és kitartóan idõzik a Jézus-misztériumoknál, így a teremtett világ  már nemcsak magának a teremtésnek a jogán, hanem a Megtestesülés misztériumán keresztül is jogot kap arra, hogy Istenrõl beszélhessen: Isten elszakíthatatlanul hozzákötötte magát egy emberhez, annak testi kifejezõdéséhez, s ezen a testi „megkötöttségen” – mely végsõ soron nem más, mint a teremtett világgal kifejezett kapcsolat – éri el a legkisebb teremtényt is, s teszi szeretetének jelévé. Természetesen a Húsvét-misztérium az, amely a teremtett világba is kisugározza a Megtestesülés következményeit. Nem véletlen, hogy Ignác hosszú idõt hagy a Húsvét-misztérium szemlélésére. A következõ fejezetben a szellemi érzékek révén arra térünk ki, hogyan válik észlelhetõvé Jézus és a teremtett világ Misztériuma Órigenész és Szent Ignác felfogásában.

2. A szellemi érzékek

    A szellemi érzékek teóriáját Órigenész fogalmazza meg elsõként a keresztény lelkiség történetében. Az érzéki észlelés (aiszthetisz) öt csatornájának (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) megfelelõen beszél a szellemi észlelés öt területérõl. A prófétai látomásokról, majd a Megváltó eljövetelérõl gondolkodva Órigenész kijelenti:

„. . . a Szentírás kifejezését követve, létezik egy olyanfajta isteni érzék, amire a jelenben egyedül a boldog talál rá Salamon mondása szerint: »Isteni érzékre lelsz majd.« Ez az érzék pedig többféle fajtából tevõdik össze: a látásból, amely a testeket meghaladó valóságokra képes figyelni, mint amilyenek a kerubok és a szeráfok; a hallásból, amely érzékel olyan hangokat, amelyek nem a levegõben terjednek; az ízlelésbõl, mely a mennybõl alászállt és a világnak életet adó kenyeret ízleli; aztán még a szaglásból, mely érzi azokat az illatokat, amelyekrõl Szent Pál beszél, amikor magát »Krisztus jó illatának« mondja Istenért; s a tapintásból, melynek köszönhetõen János azt állítja, hogy »az élet Igéjét  érintette«.”9

    A metaforikus kifejezések mögött valódi spirituális tartalom van. A lelki életben való elõrehaladás, amelyet klasszikusan a megtisztulás, a megvilágosodás és egyesülés szakaszaival jellemeznek, valóban együtt jár az észlelés finomodásával: az ember olyan dolgokra kezd felfigyelni, amelyek korábban elkerülték a figyelmét. A szellemi érzékek teóriája természetesen az Órigenész-korabeli és korábbi filozófiában is fellelhetõ10. Órigenész felfogása, noha a platonizmus dualisztikus nyelvezetét használja, ami az anyagi és a szellemi szembeállításában fejezõdik ki, valójában Szent Pál antropológiai felfogását követi. A régi,  testi ember (homo animalis) nem észleli Isten dolgait, az új, szellemi ember (homo spiritualis) azonban új látás- és észlelésmódra s ennek megfelelõ életmódra tesz szert (vö. Gal 5,16–25; Ef 4,17–24; Kol 3,1–10). Ez az új látásmód Jézus Krisztus Misztériumához kapcsolódik, amely sajátos fókuszpontot képez a szellemi érzékek kialakulásában és mûködésében. Õ az, aki – az ember aktív közremûködését is igénybe véve – megtisztítja a testi érzékeket, s képessé teszi egy magasabb rendû észlelésre:

    „. . . a test öt érzéke is, amelyeket fentebb felsoroltunk, miután Jézus legyõzte és hûtlenségükbõl, valamint hitetlenségükbõl kivetkõztette azokat, és miután meghaltak a bûnnek, azaz többé nem szolgálnak neki, ez az öt érzék a lélek szolgálatába áll, hogy megtegye Isten igazságosságát.”11

A szellemi érzékek mûködésének speciális területe az isteni Ige felismerése az ember Jézusban, életében, tetteiben, halálában és feltámadásában. Sokan látták ugyanis Jézust földi életében, mint Pilátus vagy Heródes, de nem ismerték fel benne az Igét. Csak azok látták – a szó igazi értelmében – Jézust, „akiket méltónak talált arra, hogy szemlélhessék”.12 A kegyelmi  dimenzió azonban – amelyre Órigenész gyakran visszatér a Színeváltozás három kiválasztott tanúja nyomán – nem teszi szükségtelenné a hitre alapozott aszkézis szerepét. Itt merül fel a kérdés, ti. hogy hová is tartozik tulajdonképpen a szellemi érzékek mûködése? Karl Rahner szerint „a szellemi érzékek, Órigenész alapján, egy misztikus ismeret orgánumai”13, vagyis alapvetõen a misztika területére, jóllehet Rahner elismeri, hogy Órigenésznél minden istenismeretet többé-kevésbé a „misztikus” jelzõ jellemez. Hans Urs von Balthasar az órigenészi szellemi érzékeket a kifejezett misztikus horizont helyett az élõ hit normális tapasztalati területére helyezi, ahol megtartják alapvetõ kapcsolatukat testi „support”-jukkal, az érzékszerveken át történõ észleléssel. Ezzel Balthasar lényegében azt állítja, hogy az objektív hitbeli tartalom (Jézus élete, halála, feltámadása) éppen a szellemi érzékek alkalmazásán keresztül válik szubjektív hitbeli tapasztalattá14.

    Nem követhetjük itt nyomon a szellemi érzékekrõl vallott felfogás fejlõdését az Órigenész és Szent Ignác között eltelt 1300 évben. Tény, hogy inkább a misztikus értelmezés irányvonala volt mérvadó, fõleg Szent Bonaventúra munkássága (Itinerarium mentis ad Deum, Breviloquium) nyomán. Szent Ignác azonban nem misztikus kegyelmekkel megáldott emberek számára állította össze lelkigyakorlatait. Feltételezi, hogy a lelkigyakorlatok elsõ hetében megtisztult érzékek (Lgy 65–71) képessé válnak arra, hogy lássák, hallják, érezzék és ízleljék „az Istenségnek és erényeinek . . . végtelen kellemét és édességét” (Lgy 121–125). Szent Ignác nem intellektuális, nem is misztikus tapasztalatra gondolhat, amikor a Megtestesülésrõl és a Születésrõl szemlélõdve a tapintás érzékével kapcsolatban a következõkre biztatja a lelkigyakorlatozót:

    „Érintsek tapintó érzékemmel: mintegy öleljem át és csókoljam meg azokat a helyeket, ahol ezek a személyek lábuk nyomát hagyják, vagy ahová ülnek, és igyekezzem mindig lelki hasznot meríteni.” (Lgy 125)

    Nincs szó tehát a testi érzékelés magunk mögött hagyásáról, hanem egy olyan fokú megtisztulásáról, amely lehetõvé teszi egy isteni tartalom észlelését az emlékezetben és a pszichében elraktározott és feldolgozott, külsõ érzékelésbõl származó emlékképekben. Érdemes megjegyezni, hogy a lelkigyakorlatok értelmezési hagyománya nem nagyon tudott mit kezdeni a szellemi érzékek alkalmazásával. Egyesek, így Ignác kortársai és az õket követõ elsõ nemzedék – Polanco, Nadal, Gagliardi –, a bonaventuriánus misztikus irányvonalba sorolták, így nem is nagyon javasolták ezt a gyakorlatot, míg a késõbbi hivatalos irányzat – az Aquaviva generális által kiadott Direktórium (lelkigyakorlatos segédkönyv) – csak egy könnyû és pihentetõ gyakorlatot látott benne a jó fantáziával megáldott lelkigyakorlatozók számára.

Órigenész és Szent Ignác, úgy tûnik, mégis valami mást akar mondani ezzel a sokat vitatott fogalommal, ti. a szellemi érzékek alkalmazásával. Talán azt, hogy a Jézusban adott Kinyilatkoztatás egészen sajátos módon személyessé válhat bennünk, anélkül, hogy ez kifejezetten a misztika területéhez tartozna. Ha a lelkigyakorlatoknak van sajátos misztikája, az talán éppen a testben megjelenõ isteni tiszteletteljes szemlélése, amely nem akarja felszámolni a szemlélõdõ ember és az észlelésében megjelenõ Szemlélt közötti távolságot egy jegyes- és egységmisztikában. A két lelki mester között van azonban egy lényeges különbség. Órigenész platonikus nyelvezete sokszor azt a benyomást kelti – jóllehet gondolkodásának gyökerei bibliaiak –, hogy Krisztus testi mivolta csak arra szolgál, hogy megnyissa érzékeinket „a kiválóbb – azaz szellemibb – valóságok felé”, amint ezt a fent idézett Lukács-homíliában is olvastuk (XV,5). Ignác ezzel szemben tiszteletteljes magatartással el tud idõzni a legkisebb dolognál is, amelyben felismerte Isten szeretetének megnyilvánulását.

3. Az ignáci Novum

    Amint a bevezetõben is megjegyeztük, nem tudunk itt kitérni egy külön tanulmányt megérdemlõ témára, az ignáci Két Zászló-elmélkedés és ennek órigenészi elõfutára, a lelki harc számos közös vonására, valamint a szellemek megkülönböztetésének hozzájuk kapcsolódó témájára. A fenti két fejezetben megrajzolt párhuzam is rámutat azonban valamire. Az ignáci lelkigyakorlatok szerves módon illeszkednek a keresztény lelkiségtörténet egészébe. Vegyük azonban komolyan, amit a Szent közvetlen munkatársai mondanak a lelkigyakorlatokról. Polanco, Ignác titkára megjegyzi, hogy Ignác a lelkigyakorlatokat magának Istennek a tanításából kapta, nem pedig mesterek és doktorok emberi közremûködése folytán, s még csak nem is a Szentírás elõzetes diszkurzív ismerete alapján15. Hozzáfûzi egyben azt is, hogy amikor Ignác a Lelkigyakorlatok végleges verzióját szerkesztette, a Szentírás mellett számos teológiai mûvet is tanulmányozott. Mindebben pedig annak a megerõsítését nyerte, amit isteni sugallatból maga is kapott16. Ribadeneira, Ignác másik közeli munkatársa is hangsúlyozza, hogy Ignác nem a tanulmányokból, hanem a Szentlélek kenetébõl kapta a Lelkigyakorlatok lényegét. A kérdés az, hogy mi ez a lényeg. A könyvecske elsõ, bevezetõ megjegyzése a következõképpen fogalmaz:

    „. . . lelkigyakorlatnak mondható minden olyan tevékenység, amely a lelket elõkészíti és alkalmassá teszi arra, hogy eltávolítson magától minden rendetlen hajlamot, és miután azokat eltávolította, keresse és megtalálja az isteni akaratot, hogy életét a szerint rendezze, és a lélek üdvösségét elnyerje.” (Lgy 1)

    Minden elõkészület s a rendezetlen hajlamok – legalább idõleges – eltávolítása tehát arra szolgál, hogy a gyakorlatozó felismerjen valamit, ami Istentõl jön, s személyesen hozzá szól. Az isteni akaratra való nagylelkû válasz, amely Ignác számára a választásban – valamilyen életállapot választásában – nyilvánul meg, akkor lehetséges, ha a gyakorlatozót nem akadályozzák sem bûnei, sem rendetlen hajlamai. Szent Ignác ezzel egy új utat nyit a lelkiségtörténetben. Az ember Isten felé irányuló vágyát, amely a megtisztulás és a megvilágosodás útján halad elõre az egyesülés felé, hozzákapcsolja egy adott életformában való elkötelezõdéshez, s ez – Ignác korában egészen újdonságnak számító gondolat! – lehet a házasság is. Az elkötelezõdés, akár az evangéliumi tanácsok életformaként való követésében, akár a házasságban, a Megtestesülés jele. Isten Jézus Krisztusban elkötelezte magát a világban és a világgal. A gyakorlatozó a maga elkötelezõdésével erre az isteni elkötelezõdésre válaszol.

Jézus életének szemlélése akár Órigenész, akár  Ignác számára elengedhetetlenül fontos. A szemlélõdésekhez azonban csak Ignácnál kapcsolódik egy új, addig nem hangsúlyozott cél. A Jézus-misztériumok interiorizálása Ignácnál nem egyfajta jámborsági gyakorlat, nem is pusztán az emberben rejlõ istenvágy kielégítésének egyik lépcsõje. Arról van szó, hogy miközben Jézus életének eseményeit szemléljük,

    „. . . kezdjük vizsgálni és keresni, hogy az isteni Felség milyen életformában vagy állapotban akar bennünket szolgálatára felhasználni. [Így] megtanuljuk, miképpen kell felkészülnünk arra, hogy eljussunk a tökéletességre, bármilyen állapotban vagy bármilyen életben, amelyet Isten, a mi Urunk választat velünk.” (Lgy 135)

A szemlélõdésnek tehát célja van. Szemlélõdés és célosság két, egymást kizáró fogalomnak tûnik. Arra, hogy hogyan kapcsolódnak össze mégis harmonikusan, itt nem tudunk kitérni. Legyen elég számunkra most az, amit következtetésképp levonhatunk az Órigenész és Ignác között vont párhuzam alapján. Szent Ignác Lelkigyakorlatainak imamódjai és eszköztára révén sok hasonlóságot mutat a keresztény lelkiség nagyjaival, akár az 1300 esztendõvel õt megelõzõ Órigenésszel is. Lelkigyakorlatainak sajátossága, „novum”-a azonban az a két – isteni és emberi – szabadság közötti találkozás, amelyben a gyakorlatozó egy személyes helyet ismer fel és fogad el Krisztus követésében, mint Istentõl személyesen számára készített ajándékot. Ez a hely azonban közösségi hely, beleilleszkedik egy nagyobb közösség egészébe, az Egyházba. Az egyházias jellegben pedig a két lelki mester, Órigenész és Ignác újra összetalálkozik. Órigenész homíliáinak és egész munkásságának nincs egyéb célja, mint hogy segítse a megkeresztelteket abban, hogy minél teljesebb módon éljék meg a keresztségben kapott kegyelmet, s minél teljesebb értékû tagjaivá váljanak Krisztus testének, az Egyháznak. Ignác sem óhajt mást, mert hiszi, hogy a lelkigyakorlatokat személyesen irányító Lélek „ugyanaz a szellem, amely Krisztus Urunk, a Jegyes és az Egyház, az õ jegyese között van” (Lgy 365).

A Jézus Krisztus Misztériumát minden korban újraértelmezõ Lélek, aki a lelkekben „újat és régit hoz elõ” a Misztérium gazdagságából, gondoskodik arról, hogy a keresztény élet nagyjait – éljenek bár egymástól távol korban és földrajzilag – láthatatlan kapcsolat fûzze össze. Ez a kapcsolat, ahogy Hugo Rahner jegyzi meg, metahisztorikus17, túl van a puszta lelkiségi irodalmi összefüggéseken. Egyfajta misztikus belátás ez, amely a személyes karizmát nagylelkûen a közösség szolgálatába állítja. Ezt tette Órigenész, és ezt tette Loyolai Ignác egyaránt.                    

Jegyzetek

1 A Szent Ignác Lelkigyakorlatainak megfelelõ helyére vonatkozó utalást a zárójelbe tett számok jelzik. Pl.: (Lgy 135.)

2 Gérard Groote (†1384), Florent Radewijns (†1400 körül), Gérard Zerbolt de Zutphen (†1398), Thomas Kempis (†1472), Jean Mombaer (†1501), Garcia Cisneros (†1510) stb.

3 XXIV. Homília Józsue könyvérõl, 2. fejezet. In : Homélies sur Josué (továbbiakban HoJos), SC 71, Paris, 1960, 475.

4 VII. Homília Szent Lukács könyvérõl, 7. fejezet. In : Homélies sur saint Luc (továbbiakban HoLc), SC 87, Paris, 1962. HoLc VII,7, 161. Néhány Lukács-homília megjelent az Ókeresztény Írók sorozatban (14. köt.) Vanyó László fordításában. Órigenész, Az imádságról és vértanúságról, Bp., 1997.

5 HoLc XV,5, 237.

6 Ludolphus de Saxonia, Vita Jesu Christi, n° 11, idézi H. U. von Balthasar, A dicsõség felfénylése. I. Az alak szemlélése, Bp., 2004, 357. (Görföl Tibor ford.)

7 Contre Celse, t. III, VI,9, SC 147, Paris, 1968, 199–201.

8 Vö. Commentaire sur S. Jean, t. I, II, 8, 61, SC 120, Paris, 1966, 243–245.

9 Contre Celse, t. I, I,48, SC 132, Paris, 1967, 203–205.

10 Cfr. Marcus Aurelius, Ad se ipsum, III,2; IV,23; VIII,15 etc.

11 HoJos XI,5, 291.  – 12 HoLc III,4, 125.

13 K. Rahner, Le début d’une doctrine des cinq sens spirituels, Revue d’Ascétique et de Mystique, 13/1932, 136.

14 H. U. von Balthasar, A dicsõség felfénylése. I, 347–350.

15 Vö. Fontes Narrativae II. In: MHSJ, vol. 73, 529–532.

16 Vö. Chronicon S.J. (Vita Ignatii Loiolae et rerum S.J.), PolChron III. In: MHSJ, vol. 5, 529–530.

17 Vö. H. Rahner, Ignatius von Loyola und das geschichtliche Werden seiner Frömmigkeit, Graz, 1947, 62.





Még két jubileum

Bár ebben a számunkban megemlékeztünk a jezsuita rend hármas jubileumáról, úgy véljük, hogy meg kell említeni még két kerek évfordulót. Ennek az évnek az elején ünnepelte ugyanis 75. születésnapját a Távlatok fõszerkesztõje, Szabó Ferenc SJ, és társszerkesztõje, Nagy Ferenc SJ. Mindkettejüket Nyugaton szentelték pappá (Belgium, ill. Hollandia), ott is fejezték be tanulmányaikat, és kezdték el publikációs tevékenységüket. Szabó Ferenc SJ huszonöt évig a Vatikáni Rádió munkatársaként – vezetõjeként dolgozott Rómában, Nagy Ferenc SJ pedig morálist tanított Kanadában, majd A Szív újságot szerkesztette, késõbb a Szolgálatot Bécsben. Ezek mellett jelentõs lelkipásztori munkát fejtett ki. Szabó Ferenc számos könyvet írt, illetve rendezett sajtó alá. Jelentõsek Pázmány- és Prohászka-kutatásai. Éveken át tanított a Pázmány Péter Katolikus Egyetem kommunikációs szakán.

A két ünnepelt sokat dolgozott együtt is: sokáig a Vatikáni Rádió adásait szerkesztették, de közös munkájuk eredménye pl. Xavier Léon-Dufour Biblikus teológiai szótárának magyar verziója, valamint a Teológiai Kiskönyvtár köteteinek a szerkesztése. Az utolsó másfél évtizedben pedig éppen a Távlatok megjelentetése legjelentõsebb közös mûvük.

Szerkesztõségünk a fõszerkesztõ és társszerkesztõ közös jubileumáról ünnepi ülésen emlékezett meg. A megemlékezés szónoka, Nemeskürty István beszédében elismerõ szavakkal nyugtázta mindazt, amit a jezsuita rendtõl kapott, s a két ünnepeltrõl külön-külön is szólt. Szabó Ferencet elsõsorban mint költõt méltatta, Nagy Ferencnek pedig szervezõi-szerkesztõi munkáját emelte ki, köszönte meg. Ad multos annos!                 

(Gy. M.)





              

IGNÁCI LELKISÉG A XVII. SZÁZADBAN

Louis Lallement S.J. (1587–1635)

A Christus címû lelkiségi folyóirat 202. különszámát (2004. május) az ignáci misztikának mint élõ hagyománynak szentelte. Három évszázadot mutat be egy-egy kulcskifejezés jegyében: XVI. (szemlélõdõ a cselekvésben), XVII. (tanulékonyság a Szentlélek iránt) és XVIII. század (ráhagyatkozás). Ebbõl a gyûjteménybõl következik (104–113. oldal) a XVII. századi Louis Lallement (1587–1635) egy írása. Fordította Szabó Ferenc.

Tanulékonyság a Szentlélek iránt

A spanyol XVI. század után a XVII. század Franciaországban a misztika aranyszázada volt. Szalézi Szent Ferenc, Bérulle, Marie de l’Incarnation alakították ki az Isten-tapasztalat szókincsét. Karmeliták és kapucinusok hozzájárultak a felvirágzáshoz, amely fõleg a század elsõ felét jelölte meg. A Jézus Társasága sem maradt el. Az ignáci hagyományt akkor néhány kiváló tanú képviselte. A rend spanyol és olasz forrásaiból merítve, valamint a rajnai-flamand vénából is táplálkozva az elsõ (francia) jezsuiták ugyan szolidárisak maradtak azzal a társadalommal, amely Descartes-ot és Corneille-t (tanítványaikat) szülte, miként a janzenizmussal és Racine-nal is, de ezek a jezsuita szerzõk kialakították a „francia módra” megszületett jezsuita misztika elemeit. Ez annak a moralista áramlatnak pszichológiai, tipikus megfogalmazása, amely áthatja a század irodalmát, a legmagasabb lelki követelményekhez érkezik el.

Neves francia jezsuiták a XVII. században: Louis Lallement, Jean-Joseph Surin és Jean Rigoleuc. Lallement Surin és Rigoleuc instruktora volt, az úgynevezett harmadik probációban. Lallement Doctrine Spirituelle (Lelki tanítás) címû mûve 1630 körül íródott, de csak hatvan évvel halála után, 1694-ben tették közzé. Szakemberek szerint e mûvében érezhetõ a flamand misztikus hagyomány (Ruysbroec) hatása.

Részlet a Lelki tanításból
Tanulékonyság a Szentlélek vezetése iránt

1. § – Miben áll ez a tanulékonyság?

1. Amikor a lélek átengedi magát a Szentlélek vezetésének, Õ lassanként felemeli és kormányozza. Kezdetben nem tudja, hová megy, de lassanként a belsõ fény megvilágítja és megláttatja vele minden cselekedetét és Isten kormányzását cselekedeteiben, elannyira, hogy szinte nem is kell mást tennie, csak hagyni Istent cselekedni önmagában, és megtenni általa azt, ami Neki tetszik; így csodálatosan halad elõre.

2. A Szentlélek vezetésének jó (elõ)képe az, amit Isten tett az izraelitákkal, amikor kivonultak Egyiptomból, pusztai vándorlásuk alatt, hogy elvezesse õket az ígéret földjére. Hogy vezesse õket, nappal felhõoszlopot, éjjel tûzoszlopot adott nekik. Követték az oszlop mozgását, és megálltak, amikor az oszlop megállt; nem elõzték meg azt, hanem csak követték, és sohasem távolodtak el tõle. Így kell nekünk is viselkednünk a Szentlélek iránt.

2. § – Milyen eszközökkel jutunk el e tanulékonyságra?

A legfontosabb eszközök, hogy eljussunk a Szentlélek vezetéséhez, a következõk:

1. Engedelmeskedni hûségesen Isten akaratának, amelyet már ismerünk; ám van több olyan, amelyet még nem ismerünk, mert tele vagyunk tudatlansággal. De Isten csak azokat az ismereteket kéri számon tõlünk, amelyeket adott nekünk. Használjuk õket jól, és akkor ad újabbakat. Teljesítsük azt, amit már megismertetett velünk szándékaiból, és akkor másokat ad.

2. Újítsuk fel gyakran a jó szándékot, hogy mindenben teljesíteni akarjuk Isten akaratát, és amennyire képesek vagyunk rá, erõsödjünk meg ebben az elhatározásban.

3. Folytonosan kérjük a Szentlélek világosságát és erejét, hogy teljesíthessük Isten akaratát; kapcsolódjunk a Szentlélekhez, és maradjunk egységben vele, amint Szent Pál mondta az efezusi papoknak: „A Szentlélektõl vezetve Jeruzsálembe megyek.” (Vö. ApCsel 20,22.) Fõleg a legfontosabb cselekedetek megváltoztatásakor kérjük Istentõl a Szentlélek világosságát, és tanúsítsuk Neki õszintén, hogy nem akarunk semmi mást, mint megtenni akaratát. Ezek után, ha nem ad újabb megvilágosítást, azt tesszük, mint elõtte, amit szoktunk tenni, és ami akkor a legjobbnak tûnik nekünk.

Ezért a nagy ügyek megkezdésekor – pl. az országgyûlés megnyitásakor, papi összejövetelek alkalmával, zsinatok megnyitásakor – kérjük a Szentlélek segítségét votív misékkel, melyeket tiszteletére mondunk.

4. Figyeljük meg pontosan lelkünk különbözõ mozdulatait. E megfigyelés révén lassanként megtanuljuk felismerni azt, ami Istentõl jön, és azt, ami nem. Ami Istentõl jön egy a kegyelemnek alávetett lélekben, rendszerint békét és nyugalmat ad. Ami a démontól (gonosz szellemtõl) jön, erõszakos és zavart, szorongást hoz.

3. § – Ellenvetések a Szentlélek vezetésérõl szóló tanítás ellen

Fõleg négy ellenvetést szoktak felhozni a Szentlélek belsõ vezetése ellen.

1. Úgy tûnik, hogy van benne valami hasonló a kálvinisták belsõ szelleméhez.

Válasz: Elõször is, hittel kell vallanunk, hogy semmi jócselekedetet nem vihetünk végbe belsõ kegyelmi sugallat nélkül, ami nem más, mint a Szentlélek vezetése. Ha valaki az ellenkezõt mondja, szemipelágiánus. Másodszor: A kálvinisták mindent belsõ szellemük által akarnak rendezni, még az Egyházat és döntéseit is annak alávetni, nem ismerve el semmi más hitszabályt; azért találták ki ezt a téves tanítást, hogy mellõzzék (kiiktassák) a hagyományokat, a zsinatokat és a szentatyákat. Viszont a Szentlélek ajándékaitól kapott vezetés feltételezi a hitet és az Egyház tekintélyét, azokat szabálynak ismeri el, és nem enged meg semmit, ami azzal ellenkezne, és csak arra törekszik, hogy tökéletesítse a hit és más erények gyakorlását.

2. ellenvetés: Úgy tûnik, hogy a Szentlélek belsõ vezetése lerombolja az elöljáróknak kijáró engedelmességet.

Válasz: Elõször is, miként a kegyelem belsõ sugallata nem rombolja le azt a hitelt, amelyet a hitágazatok külsõ tételeinek adunk, ugyanúgy a Szentlélek ajándékainak vezetése egyáltalán nem távolít el az engedelmességtõl, hanem segíti és megkönnyíti annak végrehajtását. Másodszor: ezt az egész belsõ vezetést, és még az isteni [magán]kinyilatkoztatásokat is mindig alá kell rendelni az engedelmességnek, és azzal a hallgatólagos feltétellel kell fogadnunk, hogy az engedelmesség nem parancsol mást.

Mert a hit jelenlegi állapotában, amelyben élünk, nagyobb ügyet kell csinálnunk az elöljárónk parancsából, mint abból, amit a mi Urunk maga adott volna közvetlenül kinyilatkoztatás által, mert biztosak vagyunk abban, hogy azt akarja, hogy úgy kell azt használnunk, amint a szentek tették, és hogy õk, alávetve magukat az engedelmességnek, azt érdemelték, hogy magasabbra emeltettek, mint ha csak a kinyilatkoztatásokhoz ragaszkodtak volna.

Csupán attól kell tartani, hogy az elöljárók néha túlságosan az emberi okosságot követik, és egyéb megkülönböztetés nélkül elítélik a Szentlélek fényeit és sugallatait, illúzióknak és álmodozásnak tartva õket, megbélyegezve azokat, akiknek Isten ilyen kedvezményeket juttat. Ebben az esetben is engedelmeskedni kell; de Isten egy napon kijavítja majd a tévedését ezeknek a merész szellemeknek, és saját kárukra megtanítja nekik, hogy ne ítéljék el ezeket a kegyelmeket, anélkül, hogy ismernék õket, és anélkül, hogy képesek lennének megítélni azokat.

Az teszi õket képtelenné, hogy ítéletet mondjanak róluk, hogy teljesen külsõségesek, elmerülnek a zûrzavarban, és kevéssé lelkiek, minthogy sohasem emelkedtek fel az imádság alsó foka fölé. És mégis azért ítélnek, mert nem akarnak úgy tûnni, hogy nem ismernek bizonyos dolgokat, holott valóban se tapasztalatuk, se tudásuk nincs róluk.

3. ellenvetés: A Szentléleknek ez a belsõ vezetése fölöslegessé teszi a megfontolásokat és konzultációkat. Mert miért kérnénk ki az emberek véleményét, amikor a Szentlélek vezet bennünket?

Válasz: Maga a Szentlélek visz bennünket arra, hogy kérjük ki megvilágosodott emberek véleményét, és kövessük mások megérzéseit. Így küldte el (a Lélek) Szent Pált Ananiáshoz, hogy megtudja tõle, mit kell tennie. A Társaság rendes konzultációiban, ha az elöljáró lelki és bensõ ember, a különbözõ, neki adott javaslatok világosságot nyújtanak neki, hogy jobban megismerje Isten akaratát, és megkülönböztesse azt, ami a legcélravezetõbb a jelen körülmények között.

4. ellenvetés: Egyesek panaszkodnak, hogy nem tapasztalják a Szentléleknek ezt a vezetését, és azt nem tudják megismerni.

Válasz: elõször is, a Szentlélek fényei és sugallatai, amelyek szükségesek, hogy megtegyük a jót, és elkerüljük a rosszat, sohasem hiányoznak nekik, fõleg ha a kegyelem állapotában vannak. Másodszor: minthogy önmaguk felszínén élnek, és sohasem térnek be önmagukba, csak felszínesen végeznek lelkiismeret-vizsgálatot, csak a külsõt tekintik, és azokat a hibákat, amelyek a világ szemében láthatók, anélkül, hogy keresnék azok belsõ gyökereit, a szenvedélyeket, az uralkodó hajlamokat, anélkül, hogy megvizsgálnák a lélek készségét és a szív indulatait; így nem csoda, hogy egyáltalán nem ismerik a Szentlélek vezetését, amely teljesen belsõ. Hogyan is ismerhetnék? Még belsõ bûneiket sem ismerik, amelyek sajátjaik, és amelyeket szabadon követnek el. De tévedhetetlenül megismerik a Lélek vezetését, ha megteremtik a szükséges feltételeket:

– Elõször: hûségesen követik a kapott fényt: és ez egyre növekszik.

– Másodszor: kiirtják a bûnöket és a tökéletlenségeket, amelyek mint megannyi felhõ eltakarják ezt a fényt: napról napra világosabban látnak.

– Harmadszor: nem tûrik, hogy külsõ érzékeik eltévelyedjenek és beszennyezõdjenek az érzékiség által: Isten megnyitja belsõ érzékeiket.

– Negyedszer: sohase hagyják el, ha lehetséges, belsõ világukat, illetve inkább térjenek oda vissza, és figyeljenek arra, hogy mi történik ott: ott megfigyelhetik a bennünket sugalló különbözõ szellemek mozgásait.

– Ötödször: Tárják fel õszintén szívük egész mélyét elöljáróiknak vagy lelkiatyjuknak: a tiszta és egyszerû lélek számíthat a Szentlélek irányításának ajándékára.