MÉDIA




Krómer István

HATALOM, SZAKRALITÁS, KOMMUNIKÁCIÓ*

Amikor a kereskedelmi média sekélyes, kultúra- és erkölcsromboló mûsorfolyama már olyan liberális ikonok, mint Kornis Mihály vagy György Péter tûréshatárát is meghaladja, igencsak kapóra jön minden érdeklõdõ polgártársunk számára egy olyan tanulmánykötet, amely e látványosan romboló intézmény mûködésének világhatalmi és mélyfilozófiai alapjait egyszerre mutatja be. E módfelett aktuális és fontos könyv ugyanakkor némi használati utasítást kíván. Vass Csabát olvasni eleve komoly szellemi erõfeszítést igénylõ feladat, amit az sem könnyít meg, hogy a tanulmányok tematikus szerkesztése a könyv elejére állította a legelvontabb, legnehezebben befogadható, elméleti alapozó dolgozatot, melyen a mégoly érdeklõdõ, de a kaland nehézségére felkészületlen, gyanútlan olvasó idõ elõtt fennakadhat. Érezhette ezt Kulin Ferenc is, aki brilliáns, önálló tanulmánynak beillõ, fontos alapmûvekre is hivatkozó elõszavában lelki alapozással próbálja bevezetni az olvasót a filozófus elvont világába. Mindamellett azt ajánlhatjuk, hogy olvasáskor a sorban a második Vass-tanulmányt hagyjuk a végére. A többivel valamivel könnyebben boldogulhatunk, s olvasásuk közben a médián messze túlmutató, izgalmas világértelmezés-kalandban lesz részünk. Messzirõl, „már a régi görögöknél” is valamivel távolabbról indulunk, de, mint látni fogjuk, a világos megértés érdekében érdemes megtennünk e kis kitérõt.

A hagyományos, de különösen a keresztény társadalmak által kidolgozott alapvetõ „létmûveletek” az „ápolás” és a „gondozás” voltak (latinul colere és cultura), amelyek lehetõvé tették, hogy a kiinduló létharmóniából az emberiség egy mélyebb létharmóniába fejlõdhessen át. Természetesen e korok emberei is szenvedtek, gyakran kerültek tévutakra, de ennek oka a létharmónia elvétése volt. A hagyományos társadalmak kidolgozták a „létkontroll” olyan szakrális szervezeteit, melyek megakadályozták a „léthatár” tartós átlépését, vagyis olyan fejlesztések beindulását, melyek azonnal vagy hosszabb idõszakok múltán az azokat alkalmazók pusztulásához vezetnek. Az erdélyi céhszabályok pl. minden tag törvényes kötelességévé tették az általuk megbontott természet helyreállítását. A modern civilizációk azonban (ide értve már a Terminust az istenek honából kitaszító késõ római birodalmat is) lerombolták ezeket a kontrollintézményeket, s önfeledten nekiláttak megvalósítani mindent, ami elgondolható vagy feltalálható, nem törõdve annak hosszabb távú következményeivel. A siker az adott pillanatban elérhetõ pillanatnyi sikerré torzult, ám ezért hatalmas árat kell fizetni. (Korunk ökológiai, demográfiai, kulturális-morális, közösségi válságtünet-együttese ezt minden, az orránál és a pénztárcájánál tovább nézõ, tisztességgel gondolkodó ember számára napnál világosabbá teszi.)

A „felvilágosítók” beállításával szemben a hagyományos társadalmakban nem a kollektíva nyomta el az egyént, hanem közösség és személyiség egyaránt a szakrális léttörvénynek engedelmeskedett, s szabadságukat éppen ebben látták. A modern korral szemben még nem kellett a személyiséget a közösség érdekeinek figyelembevételére kényszeríteni. Idõvel azonban a szabadságfogalom, végletesen torzulván, egyre inkább a jövõ felélésének szabadságává vált. A modern civilizáció nem gondozást és ápolást jelent, hanem Isten legyilkolását és a létezõ maga alá gyûrését. A globalizáció ezen is továbblép, s a megölt Isten helyébe tolakodik.

A létrontás évszázadokon átívelõ folyamatát az teszi lehetõvé, hogy a könnyelmû bûvészinas rombolására a lét visszacsapása nem következik be azonnal, sõt az ember a létharmóniához való visszatérés helyett a létrontás újabb és újabb trükkjeinek bevetésével újra és újra képes elodázni az összeomlást – legalább fizikai-materiális téren. (Vass ezt elnyúló antagonizmusnak nevezi.) Nem képes azonban már ma sem elkerülni pl. a biológiai fajok vagy éppen a kisebb nyelvek és kultúrák vagy akár nagy nemzetek hagyományainak kipusztulását, miközben a mesterséges megtermékenyítés és a klónozás technikájával már-már az isteni alkotómûhely belsõ szentélyébe próbál betörni.

Az emberiséget megszédítõ technikai „fejlõdés” ugyanakkor kéz a kézben jár az emberi személyiség végletes visszametszésével, degradációjával. Nem csupán a lélek szakrális dimenziójának elkorcsosulásáról van szó, hanem a hagyományos világ egyetemes érdeklõdésû személyiségének „szakmai specializációba zárt individuummá” formálásáról, egy történelmi kényszeridentitás kiépítésérõl. (Aligha lehet nem észrevenni e tendenciát a magyar iskola körül napjainkban dúló harcokban, amikor az ifjak sokoldalú kimûvelése helyett a „versenyképes”, a „hasznosítható” tudást próbálják mindenáron elõtérbe helyezni.) A modern, de még inkább a globális korban a munkahelyi specialistának szabad idejében a legengedelmesebb fogyasztóként kellene viselkednie; saját identitását egyre inkább márkaidentitás váltja fel, Hofi szavaival „én a Danubius rádió hallgatója vagyok”. Méltóságától és kultúrájától megfosztott népet testi erõszak nélkül is ki lehet semmizni, le lehet igázni, gyarmati sorban lehet tartani. (Megdöbbentõ, hogy ez utóbbi Vass-mondat egy 1986-os tanulmányból származik, amikor még az akkori diktatúra hatalma fenntartására keményebb eszközökkel is rendelkezett; a szerzõ mégis elõre megjósolta a két évtized után virágba borult új típusú szellemi alávetettséget.) Az értelmezõ hatalom képes akár a semmibõl létrehozni valamit, illetve más identitásokat – elhallgatással és/vagy hazugsággal – egyszerûen elpusztítani, megsemmisíteni, megvonni tõlük a létezés jogát.

Hogy mindez megtörténhessen, ahhoz nem elegendõ a közösségek szétbontása, ehhez a kora-modernitás nyilvánosságszerkezetének teljes átformálására is szükség van. Tovább nem tartható, hogy a sajtó az öntudatos polgárok véleményfórumaként mûködjön; még az olvasói levelezésbõl – vagy a betelefonálásból, sms-ezésbõl – is el kell tûnnie ennek az elemnek. A globalitás nyilvánosságában – Vass kifejezésével – már nem az okoskodó magánpolgárok kommunikálnak egymással, hanem a hatalom-én közli csábításba csomagolt, ellenkezést nem tûrõ parancsait a minimál-énnel, aki mindezt mint saját vágyát és akaratát ünnepli. (Az ilyen gondolatmeneteknél reflexszerûen feltámadó összeesküvés-elmélet-fóbiát semlegesítendõ gondoljunk csak korunk bugyuta, „valósítsd meg önmagad” típusú mobiltelefon- vagy éppen intimbetétreklámjaira.)

Hiába kívánná felelõsen nevelni az ifjúságot a legitim hatalom, a valódi, a médiahatalom nem legitim (vagyis senki által nem választott és nem is ellenõrzött) erõcsoportok kezében van, amelyek puha, a lelkek ellen irányuló fegyvereikkel diktatúrát gyakorolnak gyermekeink felett.  S ami a legtragikusabb, a létértelmezés esélyétõl is megfosztott fiatalok nemhogy tiltakoznának e szellemi diktatúra ellen, hanem azt egyenesen szabadságukkal azonosítják.

A konzumidióta-gyártás korántsem csupán a reklámok segítségével történik; a kereskedelmi televízió egész mûsorfolyama ezt a célt szolgálja. Elég, ha arra gondolunk, mekkora keresletet lehetett a BMX-banditák sorozattal egy bizonyos típusú kerékpár iránt gerjeszteni. S ezen a ponton jutunk el a legsötétebb létagresszióhoz: a gyermekléleknek a kortárscsoportokra alapozó céltudatos manipulálásához. Vass figyelmeztet arra, amit kis odafigyeléssel mindenki észrevehetne: a kortárscsoportokat már kisóvodás kortól kiemelik a szülõk és elsõdleges közösségek ellenõrzése alól, és a számukra készített filmekben felkínált vonatkoztatási személyek révén terelik a márkaidentitás megszilárdulása felé; akkor, amikor még teljesen tehetetlenek e mechanizmusokkal szemben. (Ahogy Vass egy nagy európai reklámszaklap – egy kiskacsát célkeresztbe állító – címlapjának szimbólumelemezésével meggyõzõen bemutatja: hatalmuk tudatában orcátlan nyíltsággal meg is üzenik: gyermekeink, fiataljaink lelkére rendeznek nyilvános hajtóvadászatot.) A szülõk általában meghajolnak a cégek „kreatív” csoportjainak túlereje elõtt, s engedelmesen megveszik a rájuk kényszerített termékeket, vele együtt gyermekeik márkaidentitását. Amit azután a sztárok köré épülõ divatüzlet hatalmas ágazata szilárdít meg és tart karban.

A sötét diagnózis mellett azonban Vass töprengéseiben a remény színei is felbukkannak. Két kitörési pont is látszik: egyrészt a globális tudatmanipuláció lassan mûködtetõi ellen fordul, másrészt léteznek még közösségi-lelki struktúrák. A szeretetközösségek még mindig igen nagy arányban élnek közöttünk: a családok nagy része, a barátságok, a természetbarát üzemek és agrárvállalkozások, az egyesületek és önkormányzó közösségek. Hiába tolakodnak a bevásárlóközpontok a globalitás modern templomaiként életünkbe, a modern materiális fetisizmus képtelen a vallás, az otthon iránti vágy akár pótlólagos kielégítésére. Az anyagi javak keltette kielégülés csak a pillanatnak szól; a pillanat múltán a csömör következik, hogy annál perzselõbben lobbanjon fel az otthon utáni vágy. „A családok otthona lehet az a hely, ahol az egyház az égi Jeruzsálemet, a szakrális valóságot képes lehet megteremteni.” „Szent Ferenc igazolja, hogy a kereszténység legjobb teljesítményeiben az uralkodást, a császárokkal szemben azzá tudta tenni, ami eredetileg volt: gondoskodássá és ápolássá: kultúrává.”

Másrészt a gépek rendkívüli bonyolultsága és értéke, a munkaszervezet finomra hangolt felépítése, s a társasághoz való hûség kialakulásához szükséges világpiaci áttekintõképesség folytán a késõ modern és a globalizált gazdaságok profitmaximalizációs célkitûzéseiket csak nagyon precízen felépített és mûködtetett humángazdasági rendszer révén érhetik el. Németországban már (s hazánkban is) egyre inkább szembesülnek a munkaerõ minõségromlásának riasztó tüneteivel, s ez elõbb-utóbb elvezethet ahhoz a felismeréshez, hogy a konzumidióta minimál-én legyártása már középtávon is kontraproduktív, ezért fel kell vele hagyni. Az életen át tartó tanulást igénylõ mestervizsgás szakmunkás identitáskészlete ugyanis aligha fér össze a kínálati piac által megkövetelt, a felesleges, sõt ártalmas dolgokat is önfeledten habzsoló hedonista fogyasztóéval.

A felismerés megszületése azonban, bár önmagában is rendkívül nehéz és kétséges, még csak a kezdet. Ezt követõen jön az újjáépítés gigantikus feladata. Történelmi léptékkel mérve pillanatok alatt össze lehet törni, ám egész történelmi korszakokra van szükség az új társadalmi valóság felépítéséhez. Éppen ezért volna sürgetõ újragondolni a néhány tízmilliárdos reklámbevétel fejében nemzetgazdasági szinten mérhetetlen mentális, sõt gazdasági veszteséget okozó kereskedelmi televíziók mûködését. Vass meggyõzõen érvel amellett, hogy mûködésük engedélyezése társadalomgazdasági szempontból teljességgel irracionális, miután viszonylag kis befektetéssel mérhetetlen veszteséget okoznak. A mai „sajtószabadság” helyett – ami lényegében csupán a sajtót és médiát tulajdonló gazdasági érdekcsoportok ellenõrizetlenségét jelenti, mindenki kommunikációs joga nélkül csak a nem legitim hatalmak médiadiktatúrájának korlátozhatatlanságát szavatolja – a valódi médiaszabadság struktúráit kellene létrehozni. Ezzel fel lehetne szabadítani a mai médiaterror alávetettjeit, hogy létharmóniára szakosodott valóságot építhessenek, s olyan személyiséget fejleszthessenek ki, amely a létharmónia elmélyítését tûzi ki céljául. Ennek eszköze lehet a helyesen mûködtetett közszolgálati média, amely lassan kineveli a befogadásához szükséges kultúrát birtokló közönséget, szemben a kereskedelmi tévékkel, melyek célközönségét a profitszerzéshez szükséges kulturálatlanság állapotában tartja.

A gyakorlatibb szemléletû, könnyebben (de azért nem köny- nyen) megközelíthetõ tanulmányok után érdemes vállalkozni a legkeményebb szellemi kalandra, a szerzõ habilitációs dolgozatán alapuló Értelemtér, jelentéstér, kommunikáció c. tanulmányának (és néhány kisebb, hermeneutikával foglalkozó elemzésének) olvasására. Az erõfeszítéshez kedvcsinálóként befejezésül e tanulmány egyik következtetését kínáljuk: „a szakrális valóság egyetlen jelensége sem beszélhetõ el az anyagelvû nyelven, mert amputálták róla az isteni, szakrális törvényeket, s mindenekelõtt a legfõbb törvényt, a szeretet mellérendelõ törvényét. Ahhoz, hogy a templomhajó a maga valóságosságában és rendeltetésszerû használatában elbeszélhetõ legyen, ahhoz másik nyelvre, a szakrális nyelvre van szükség.”



*Vass Csaba: Hatalom, szakralitás, kommunikáció. Budapest, Természet- és Társadalombarát Fejlõdésért Közalapítvány Kölcsey Intézete, 2005. Az ismertetés és sok egyéb írás elolvasható a www.ttfk.hu/hetiokopol internetes folyóiratban, melynek Krómer István a szerkesztõje.








Babarczy Veronika ² Hajnal Gergely,
Gerbei Anita  
²  Krizbai Judit  ²  Lázár Kovács Ákos,
Méhes Julianna  
²  Radnóti Katalin ²  Szép Anikó

A 37. MAGYAR FILMSZEMLE

Több mint egy hete kezdõdött a Filmszemle, és most, február 9-én, amikor kis összegzésünk bevezetõ-befejezését írjuk, már két napja tudjuk, hogy a zsûri mely filmeknek adott díjat. (A következõ, filmekrõl írt kritikáink a díjkiosztó elõtt íródtak. . .) A filmünnepet 31-én, kedden politikusok és kultúrpolitikusok nyitották meg, majd a szakmától a Mozgókép Mestere díjat Nepp József animációfilm-rendezõ (Mézga család, Gusztáv, Bubó. . .), az életmûdíjat Dargay Attila animációfilm-rendezõ (Arthur az angyal, Vili és Bütyök, La Fontaine meséi, Pom-pom meséi, Lúdas Matyi. . .), György István dokumantumfilm-rendezõ, Szalontai Árpádné naplóvezetõ és Agárdy Gábor  színmûvész kapta meg. Koltai Lajos érzékenyen és kellõ diszkrécióval vezette a szemlenyitót. Mindenféle nehézség nélkül sikerült az összegyûlt népes közönségnek egy percre állva csöndben maradnia Agárdy Gábor emlékének adózva. A díjazottak minden kritikán felül álló teljesítménye garancia volt arra, hogy mindenki osztatlan örömmel lehessen tanúja a szép korba lépõ alkotók díjazásának. Tehetségük és szûkszavú köszönetnyilvánításuk ereje szinte tapinthatóan hatotta át a Kongresszusi Központ nagytermében ülõk hangulatát: erõsnek érezhettük miattuk magunkat. Szabó István filmjét vetítették a nyitó után, aminek mindannyian tudtunk örülni, mert jó filmet készített Szabó. Jó és igaz a reklámja is: Hozd el minden rokonod! Aztán elindult a hét, és különféle kategóriákban 440 filmet több helyszínen szépen sorjában le is vetítettek. Mi csak a nagyjátékfilm-kategória 24 alkotását láttuk, erre volt idõnk és módunk. A megnyitón viszont öröm volt látni, hogy az animációsfilm, valamint a dokumentumfilm mûfajában tevékenykedõ alkotók is (végre) díjakat kaptak.

Egész röviden néhány tendenciáról. Elõször is arról, hogy idén már nagyon jól látható, hogy a közönségfilmek és a szerzõi filmek lassan különválnak, és a közönségfilmek már a szemle elõtti bemutatóikon túl, jó pár ezer nézõs megmérettetés után érkeznek a mustrára. Ez azt jelenti, hogy bizonyos filmek eleve a nagyobb közönség irányába tájékozódnak, míg mások inkább a szemlére tartogatják magukat és eredményeiket. Vagyis kétfelé tájékozódik a „szakma”, ami különbözõ törekvéseket és értékválasztásokat is magában foglal, hiszen az erõsödõ produceri, támogatói háttér és az alkotói „frontvonal” egyaránt érvényesíteni kívánja saját szempontjait; a mûvészfilmes ambíciók keresik a magukét, és a befektetõk is látni szeretnék a megelõlegezett bizalom forintosítható jutalmát. Ez így van jól. Az, hogy a szerzõi filmek sorsa hogyan alakul, jelentõs részben az itt kiosztott díjaknak és figyelemnek a függvénye. Az utóbbi évek alatt már látható az a folyamat, amelyben filmek tûnnek el, és filmek maradnak fönn úgy, hogy sorsuk eleve megpecsételõdik a szemle ítéleteiben. Ez is jól van így, ha az ítéletek a mûvészi ábrázolás és kifejezés legjobbjait támogatják. De látható egy küzdelem a tekintetben, hogy mit is gondol az aktuális zsûri az ábrázolás és kifejezés, vagy ha egyszerûsítünk, a tartalom és forma évezredek óta érvényes, aktuálisan sokszor megkérdõjelezett egységérõl.

Elmondható, hogy évek óta Magyarországon olyan szemléletet és ízlésvilágot megjelenítõ hangoltság, ízlés van ítélõ pozícióban, amelyik (az idei zsûri egyik magyar tagjának hangoztatott véleményével egybecsengve) nem tekinti fontos kérdésnek az erkölcsi horizont akár burkolt, akár kifejezett játékba hozatalát. Ezért nem szeretik Szabó, Szaladják, Szemzõ filmjét, de ezért nem szerették tavaly Mispál Attila Fény ösvényei címû filmjét sem, és még sorolhatnánk. Ez így nem pontos, ugyanis ezek a filmek azért mégiscsak kapnak ilyen-olyan díjakat. De Hajdu Szabolcs két évvel korábbi Tamarája vagy idei Fehér tenyere nem kaphat fõdíjat, és tényleg nem is kapott. Miért is nem kaphat? Igaz, hogy Pálfi György idei fõdíja is indokolható, ahogy Janisch Attila korábbi fõdíjas Másnapjáé is, mégis, mi lenne akkor, ha a formaalkotó erõ dicsõítése mellett szót kapna a valódi dráma eszköztelensége, formátlan tartalma? Mi lenne, ha nemcsak a „formaalkotó elv koherenciája” mentén tájékozódna a zsûri, hanem a helyes-helytelen, igaz-hamis, jó-rossz kevésbé megragadható formátlanságai felé is? Ha nem az esztéticista formalizmus komformizmusával ülnének be a moziba, hanem olyan ülnökökként, tanúkként, akiknek igazról és hamisról (is) kell dönteniük. Amirõl Pilinszky (is) ír; hogy nehéz kiküzdenie a maga igazságát annak a répatolvajnak, aki a vádbeszéd jóllakott, elegáns, jól fogalmazott vádjaival szemben próbál meg éhsége árnyékában valamit kimakogni. Márpedig idén megint Hajdu Szabolcs volt a répatolvaj, akit leintettek. Õ volt, aki többet vállalt, és többet is teljesített, még akkor is, ha közben beleizzadt. Pálfi filmjének elsõ 20 perce kitûnõ, utána fokozatosan ellaposodik. A megszokott és jól ismert csigák, kakasok, disznók világából kilépve Pálfi elbizonytalanodik, és tanácstalanságában második természetet kreál a mindent bezabálás körhintás bemutatásán keresztül Frankensteinig. A Hukkléban még nem mert megszólalni, most megszólalt, és kimondja a tételt: nem a p..a forog a világ körül, hanem a világ a p..a körül. Fokozatosan egyre szellemtelenebbé válik még az elõbbi tétel tárgyalásmódja is. Egészen a sterilitásig. A szellem lenullázása az alkotók beszédes tanácstalansága. Szépen felöltöznek, és mondják a vádbeszédet. Mindezt szép képekkel, bravúrosan és „kreatívan”. Hiába kap Hajdu filmje öt díjat, még a répát is kiveszik a kezébõl, és másnak adják. Szabolcs Imre filmkritikus az aktuális Heti Válaszban a maga pontos és jóízlésû módján azt írja, hogy a film Pálfiék „kivételes alkotói tehetségét igazolta”, és hogy „a szükséges polémia és elemzés már nem a szakmai minõségrõl, hanem erkölcsi és világképi kérdésekrõl fog szólni”. (De tényleg! A „szakmai minõség” és világképi kérdések két föld két külön világának polgárai? Nem lehet a szép igaz is? Miért ne lehetne? Mert a díjak nem ezt bizonyítják?) Ahogy Fülep Lajos mondta: Mûvészet és világnézet. És Fülep nem azt mondta, hogy mûvészet vagy világnézet! Jó, ha tartunk az „igazságtól”, az „erkölcstõl”, a „világnézettõl” meg az ilyesmiktõl – van miért. No de ennyire? Nálunk a szakmai és a diákzsûrivel ellentétben Hajdu Szabolcs volt a gyõztes – leizzadtan, fehér tenyérrel.

A játékfilmes zsûri döntése

Fõdíj: Pálfi György: Taxidermia; Rendezõi díj: Hajdu Szabolcs: Fehér tenyér;  Rendezõi látvány-díj: Szemzõ Tibor: Az élet vendége – Csoma-legendárium; Operatõri díj (megosztva): Nagy András: Johanna, Fehér tenyér, ill. Máthé Tibor: Vadászat angolokra; Elsõfilmes rendezõi, Simó Sándor-díj:  Kocsis Ágnes: Friss levegõ; Forgatókönyv-írói díj: Goda Krisztina, Heller Gábor, Divinyi Réka: Csak szex és más semmi;  Legjobb nõi alakítás díja: Tóth Orsi: Johanna, Egyetleneim;  Legjobb férfi alakítás díja: Csányi Sándor: Csak szex és más semmi;  Legjobb nõi epizódszerep: Stanczel Adél, Taxidermia;  Legjobb férfi epizódszerep: Czene Csaba: Taxidermia, Miraq;  Produceri díj: Angelusz Iván, Kovács Gábor, Pataki Ágnes, Reich Péter: Fehér tenyér;  Legjobb eredeti filmzene díj: Tallér Zsófia: Johanna; Látványtervezõi díj: Asztalos Adrien, Szõlõssi Géza, Patkós Júlia, Haide Hildegard, Pohárnok Iván: Taxidermia; Arany olló (vágói) díj: Politzer Péter: Fehér tenyér; Aranymikrofon (hangmérnöki) díj: Zányi Tamás: Az élet vendége – Csoma-legendárium.

* * *

Bacsó Péter: De kik azok a Lumnitzer nõvérek?

Komédia – akart volna lenni – a rendezõ legújabb alkotása. Négy remek színész, különösen Hegyi Barbara átváltozó-mûvész játéka, valamit Miklós Mari vágói bravúrjai sem képesek feledtetni: a mû bizony a tinglitangli kategóriába sorolható. Van benne néhány jó poén, amelyek feledhetõk.

Bagó Bertalan: Vadászat angolokra

Bagó Bertalan nem filmes, hanem színházi rendezõ. Elmondása szerint filmje alapötletét egy angol utazó írásai adták, aki afféle csodabogár lehetett. Ez az eredeti forrás csak ötletadó maradt – így az angol mérnöknek semmi köze az utazóhoz –, a film teljes mértékben fikció, nagyon érzékenyen és hitelesen beleágyazva a magyar történelem reformkori fejezetébe. Ez mindjárt az egyik legnagyobb erénye is. A film nem színházi díszletben játszódik, nem kimódoltak a szereplõk, a párbeszédek. Nagyszerûen kidolgozott karaktereket látunk, ami, valljuk be, nem nehéz ilyen színészgárdával: Cserhalmi György, Dörner György, Nyakó Juli, Bencze Ilona, Bertók Lajos, hogy csak néhányukat említsem. Máthé Tibor operatõrt dicsérik a finom eleganciával világított terek, amelyek élettérré váltak, nem maradtak pusztán díszletek. Nagyon régóta nem láthatott a magyar moziközönség valóban hitelesen, jól sikerült, minden igényt kielégítõ, nem pazarló költségvetésû történelmi játékfilmet.

Mészáros Péter: Stammbuch

Itt kell megemlíteni Mészáros Péter filmjét, amirõl sajnos épp az ellenkezõjét lehet elmondani. Szintén történelmi, szintén a reformkorba helyezett fikcióról van szó. Az operatõri munkával itt sincs baj, de a történet, a dramaturgia úgy, ahogy van, csapnivaló, érdektelen, zavaros. Mûmájer mûmagyar fantazma.

Barnóczky Ákos: Szõke Kóla

A fiatal, trendi, agresszív vállalkozó konfrontálódik a maffiával, ezért egy idõre a Mátyás tér környéki roma alvilágban húzza meg magát, ahol mindenféle kacagtató kalandba keveredik. A Szõke Kóla szinte hajszálpontosan követi Kusturica Macskajaj címû remekét, de amíg az elrajzoltságában is valódi karakterekkel és életörömmel mutatja be a szerb cigányok életét, addig magyar változata üres, lapos, semmitmondó, Banánhéj-jellegû jellemábrázolással és humorral, egyetlen eredeti gondolat nélkül iparkodik a nyomába lépni.

Bollók Csaba: Miraq

A film Alain-Fournier (1886–1914) A titokzatos birtok címû, lírai-misztikus regénye adaptációjaként készült. Álomszerû film, akár kísérletinek volna mondható, ha elõtte már nem próbálkoztak volna meg jó páran az idõkezelés változtatásával. Ami a színészi játékot illeti, nos, a céltalanul bolyongó és csak ritkán megszólaló Márk hiteles alakítója Kolovratnik Krisztián, a detektív, Rátóti Zoltán. A lány, aki után a fiú nyomoz, de akinél nem derül ki, hogy szerelme, vagy csak egy idegen, Petõ Kata, és a nõ, aki hol segítségre szorul, hol maga is bonyodalmakat okoz, Csere Ágnes. A mellékszereplõk is könnyedén mozognak ebben a sehol-nincs világban.

Fonyó Gergely: Tibor vagyok, de hódítani akarok

A film kísérletet tesz arra, hogy megalkossa a magyar „bénázós tinédzser” típusú filmet. Ebbõl következõen az alkotói inkább az „amerikaipite-hangyákagatyában” vonalat követik, a címben sugallt francia filmelõzmény helyett. A színészgárda a mostanában mindenhonnan visszaköszönõ ismerõs arcok közül verbuválódott, ezért a film moziélmény helyett egy teleregény egyik epizódja. Ez vonatkozik a forgatókönyvre, a világításra, a hangosításra, egy szóval mindenre. Sajnálatos módon a filmgyártásba bevonható hazai tõke gyáva, csak a biztos receptekben hisz, ezért mostanság egyre több ilyen receptfilm készül, amelyek híján vannak mindenféle eredetiségnek és kreativitásnak.

Gárdos Péter: Az igazi Mikulás

Az idei egyetlen filmszemlés bombariadó miatt nem tudtam megnézni, de ismerõseim szerint baj van a filmmel. Fõleg azért, mert ez a Mikulás-ügy nem biztos, hogy szerzõi filmbe beleilleszthetõ. A Mikulás stabil figura. Nemigen bírja a rendezõi bonyolításokat.

Goda Krisztina: Csak szex és más semmi

A forgatókönyvíró-rendezõ amerikai stílusú, profi szingli (à la Bridget Jones) vígjátékot készített. Profi, õ maga is folytonosan hangoztatja: a forgatókönyvírás egy szakma, mely tökéletesen elsajátítható nagy fegyelemmel és kitartó szorgalommal. Kezdetben még csak profi volt, de mára már a mûvészi invenció is munkál benne – így összegezhetõ egyik nyilatkozata. Szórakoztató a film, tele helyzetkomikummal, jó dialógokkal. Néhol azonban túl sok, vagy egyikbõl, vagy másikból, vagy a kettõbõl egyszerre. A szereplõknek a történetben elfoglalt helye, viselkedésük nem megalapozott, súlytalan papírfigurák, kivéve talán a Schell Judit által alakított fõalakot. Mindezek ellenére, könnyû kikapcsolódásként teljesen „fogyasztható” a mozi, szinte minden jelenet izgalmas, érdekes, a színészi játék elfogadható (az indokolatlanul sok és ezért zavaró trágárságtól eltekintve), tartalmilag optimista film. A közönségbarát cím ellenére ugyanis épp arról van szó, hogy hogyan lehet monogám (micsoda különlegesség!) kapcsolatot akarni és felépíteni a nem kedvezõ körülmények ellenére is.

Hajdu Szabolcs: Fehér tenyér

Két éve Hajdu Szabolcs, sajnos, nem kapta meg a fõdíjat (Tamara), most talán meg fogja, mert jó filmet készített. Egy debreceni gyerek története, aki Hajdu testvéröccse lehetett valamikor. A fiú tornázik, és a szadista edzõ keze alatt profivá érik. Közben látjuk a nyolcvanas évek lakótelepét, betonra kidobott csupasz karácsonyfáit, és a szobákban a Váci Kötöttárugyár termékeiben pálinkázgató szülõket. A férfivá és válogatott tornásszá komorodó fiú egy baleset miatt abbahagyja a versenyzést, aztán edzõnek áll Kanadába, ahol kitanít egy szintén nehezen kezelhetõ tehetséges fiatalembert, aki a 2002-es debreceni tornász-világbajnokságon aranyérmet szerez. Edzõje, aki szintén benevezett, hogy pontot tegyen 25 éve tartó, fehér tenyerû tornászszomorúságaira, harmadik helyet szerez. Aztán visszamegy Kanadába, de ezt már látni kell.

Iglódi István: A gyertyák csonkig égnek

Márai-kisregény az elfogyóban lévõ nagy színészgeneráció képviselõivel, akik stílusban, tartásban, alázatban és szakmaszeretetben példaképei lehetnek a színjátszás mostani jeleseinek. A színpadi változat mozgóképi adaptációja ez a film, amelyben két barát (Agárdy Gábor és Avar István) beszélik el életüket. Csernus Mariann méltó partnerük. Mikor Agárdy a történet végén távozik, tárt ajtón kívüli tündöklõ fénybe lép. Most már mindörökre.

Incze Ágnes: Randevú

Hajléktalanokról filmet csinálni elég merész vállalkozás, hiszen az ember azt gondolná, hogy már talán nem is lehet érdekes, annyira benne él a köztudatban; pedig ennek a filmnek pont az az üzenete, hogy talán nem eléggé. Mindenesetre javára válik az alkotásnak, hogy mind a két felet (hajléktalan–nem hajléktalan) egyformán kritikus szemmel nézi, ugyanakkor megértéssel és a lehetõségeken belül próbálja közelíteni a két világot. Szintén nagy erõssége a filmnek az egészen kitûnõ színészi játék – Papp Verától nem is vártunk mást –, de a fiatalok is igazán kitûnõek. Mindezek ellenére mégis úgy éreztem, hogy a film mégsem lesz egy maradandó darab, talán éppen a sok jó szándék miatt.

Kapitány Iván: Kútfejek

A Kútfejek egy igazán szórakozató közönségfilm, nem több, de nem is kevesebb ennél. Sok kisstílû balek egy benzinkútba zárva a foci VB kellõs közepén, rengeteg jobban és rosszabbul sikerült poénnal és happy enddel a végén.

Kocsis Ágnes: Friss levegõ

Elhidegült anya és lánya. Apa még csak szóban sem kerül elõ. A kamasz lány ruhaipariba jár, és szégyelli, hogy anyja vécésnéni. Érzelmi képtelenségben szenvednek, ahogy egy kicsit a film is. Szépen komponált hosszú beállítások, ügyesen kitalált kameramozgásokkal, de úgy tûnik, hiába várunk a film végéig, valami nem történik meg. Sajnos, lötyögnek a jelenetek, nem tudja a kép azt a pluszt megadni, amit valószínûleg az alkotók is vártak, szerettek volna. Lehet, hogy a világ komor, az élet sokszor nehéz, kilátástalan; de talán nem lett volna giccses vagy túl érzelgõs, ha valami végbe tud menni szereplõink között, több, mint a kényszerû helyzetbõl bevállalt szerepátvétel a lány részérõl.

Lengyel Andor: Fej vagy írás

A film kollégista mûszaki egyetemista fõhõse kirakja szobája falára a menõ modell teljes alakos képét. Azt nézegeti. Aztán hogy-hogy nem létrejön az egyelõre félreértésekkel terhelt ismeretség közöttük, és a film végén a lány bevallja a fiúnak, hogy az õszinteséget jobban kedveli, mint a pénzt és a csillogást. Boldog vége van a filmnek, amely amúgy kedves film, ajánlva azoknak a fiataloknak, akik szeretik nézni a falon legkedvesebb modelljük egész alakos képét. És még nem adták fel, hogy az õszinteség stb. . .

Mundruczó Kornél: Johanna

Szépen fényképezett (Nagy András) operafilm. Tallér Zsófia zenéje érdekes, tele repetitív elemekkel. Jók a színészek, fõleg a fõszerepet játszó Tóth Orsi. Lepusztult kórházba keveredik a narkós lány, aki az egyik osztály gyógyszerállományát megrabolja, és alaposan belövi magát. Életre keltése közben beléje szeret az egyik orvos, aki pedig kieszközli, hogy az otthontalan lány a kórházban maradhasson, és ápolónõvé képeztethesse magát. Aztán azzal telik ideje, hogy kb. 18 éven fölüli férfiakat gyógyítgat a már jól ismert, fõleg latin területeken forgatott filmekben meg-megfogalmazódó („egyetlen üdvösséges„) módon: testi szolgáltatásai meggyógyítják a férfiakat. Mindenféle betegség egyetlen gyógymódja a lepukkant folyosókon, ágyakon, mûtõasztalokon történõ szeretkezés, vagy micsoda. A 100-kiló befogadására alkalmas nejlon zsákban végül is szeméttelepre dobott és elégetett Johanna talán valami negatív lenyomata akart lenni a szentnek és a szûznek. Ezt a párhuzamot nem feszegetnénk még ennyire sem, de az amúgy számos helyen költõi magasságokba eljutó librettó számtalanszor bepróbálkozik a szentségtelen szentesítésével. Sajnos.

Nemes Gyula: Egyetleneim

Elsõfilm, ami fontos generációs problémát hoz, de szinte nézhetetlen módon – végig kézi kamerával felvéve. A testi-lelki szeretet/szerelem, a nõ utáni vágy ámokfutója a fõszereplõ fiatalember, aki a maga sajátos technikájával lépten-nyomon ismerkedni próbál, aztán vagy elutasítják, vagy õ gondolja meg magát. A film a zenéjével, a helyszínválasztással nagyon erõsen megragad egy hangulatot, egy miliõt, amely a mai huszonévesek világa, de dráma nem lesz belõle, pedig valami ilyesmi lett volna a cél.

Pacskovszky József: Lopott képek

Profi filmesektõl szokatlan vállalkozás, hogy házi videokamerával vegyenek fel egy nagyjátékfilmet. Kaptak is érte sok kritikát, sokan inkább kisjátékfilmként szerették volna a történetet. Szinte triviális ötleten alapul, mégis nagyszerû, és még senkinek nem jutott eszébe: egy kamera különbözõ okoknál fogva gyakran cserél gazdát, újabb és újabb tulajdonosai pedig rögzíteni kezdik az életüket. Ily módon a legkülönbözõbb társadalmi rétegekbõl jövõ emberek életét ismerjük meg, mégpedig a magánéletüket, hiszen bizalmas, kitárulkozó viszonyba kerülnek a kamerával. Az újfajta kíváncsiság saját magukról, és az életrõl is, olyan új dolgokat mutat meg, amelyeket eddig nem ismertek. Ugyanakkor látjuk azt a furcsa emberi magatartást – ez inkább már öntudatlan –, amit csakis a kamera jelenléte vált ki az emberekbõl. Pacskovszky ezt nagyon finom érzékkel találta el. Sajnos, erre a filmre is, mint az idei szemle majd minden alkotására, az jellemzõ, hogy leül, hogy vannak unalmas üresjáratok, de így is könnyed, kedves próbálkozás.

Pálfi György: Taxidermia

Bátran állíthatom, hogy ez a film volt a filmszemle egyik legkeményebb alkotása, mind a témafelvetésre nézve, mind pedig az értelmezést tekintve. A film három részre tagolódik, hiszen három generáció történetét dolgozza fel, mégis az elsõ mintegy leválik a történetrõl, be kell vallanom, hogy ha az alkotók célja nem az volt, hogy egy ember alatti embertelen világot mutassanak meg nekünk – márpedig ez erõsen valószínûtlen –, akkor, sajnos, a vérvonalon túl más összekötõ elemet nem tudnék felmutatni a továbbiakkal. Pedig ez a film tele van jobbnál jobb jelenetekkel (ha az ember lemond a vacsorájáról), kitûnõ és meglepõ képi megoldásokkal (személyes kedvencem A kis gyufaárus lány papírból épített jelenete), és az egész filmet egységesen végigkísérõ fantasztikus színészi játékkal. Valamiért mégsem áll ez a film, nem válik egységes egésszé; valami olyasmi érzéssel távozik az ember a vetítésrõl, hogy miért is volt tulajdonképpen érdemes látni (megcsinálni) ezt a filmet? Ha erre tudna válaszolni, a Taxidermia lehetne a szemle legjobb alkotása.

Pálos György Ali: Sztornó

A zenészként ismert fõszereplõ (Lovas András – Kispál és a borz) nagyon szerethetõ figurát alakít, egy tanárember személyében, aki pitiáner tragédia áldozata lesz, ami félreértések bonyolult, bár kicsinyes sorából, a hétköznapi élet adta nehézségekbõl áll össze – mint adóellenõrzés, tanári kar, anyós stb. – egyre nyomasztóbb lavinává, és kis híján elsodor egy biztosnak, jól berendezettnek tûnõ életet. Jó a színészi játék, nem igazán ütõs film.

Rudolf Péter: Üvegtigris 2.

Csapdába esik a nézõ, ha beül a filmre. Nevet. Nem tud nem nevetni. Odatartják talpához a lúdtollat, és muszáj. Íme, bekövetkezett! Minden kockáján látszik, mennyit izzadtak az alkotók, hogy a szándékolt hatást váltsák ki a nézõbõl, de értelme nincs a filmnek. Céltalan és gusztustalan módon nevettetõ alpári poénok, alpári és közben egyre kevésbé szerethetõ szereplõk, sokszor sértõ megjelenítések (szociológus lány) – jórészt ez az Üvegtigris 2. Ha valaki kabaréjelenetek sorára vágyik, megszerette az elsõ rész figuráit, és kritikai gondolatait másfél órára képes elaltatni, annak bátram ajánlom a filmet, élvezni fogja, míg ki nem jött a moziból.

Szabó István: Rokonok

A 37. Magyar Filmszemle nyitó díszelõadása Szabó István Móricz Zsigmond regénye alapján készült mûve volt. A film – leplezetlenül és kellõ erõvel – párhuzamot von a korabeli és a mai Magyarország között. Hatalomvágy, nyerészkedés, az érvényesülés görbe útjai – mindezek napjainkban is jelen vannak a közéletben és magánéletünkben. . . Mostanság is van Kopjás-féle, nagyravágyó, ám lelkiismeretes, aki hagyja „bedarálni” magát. Elsõrangú színészek (pl. Tóth Ildikó, Andorai Péter, Csányi Sándor, Eperjes Károly, Oleg Tabakov) parádés játéka, és Koltai Lajos operatõri munkája teszik maradandó, az egész családnak ajánlható moziélménnyé a mûvet. Szabó István pedig a mindenkori legnagyobb magyar rendezõk egyike.

Szaladják „Taikyo” István: Madárszabadító, felhõ, szél

A költõi remekmûvet (operatõr Gózon Francisco) kissé fanyalogva fogadta a szakmai közönség. Nincs a filmnek szinte egyetlen kockája sem, amelyet ne látnék szívesen mint képet a szobám falán. A vallási jelentõségû, szimbolikus cselekményben a választás lehetõségei bontakoznak ki: nyitottak vagyunk-e a magasabb rendû tanítás követésére, mennyire vagyunk képesek befogadni, és mennyire tagadjuk meg addigi énünket egy nemes, ám „népszerûtlen” szempontrendszer kedvéért. A szakma nem nagyon díjazta a filmet, nekünk nagyon tetszett.

Szemzõ Tibor: Az élet vendége

Csodaszép képek super 8-as kamerával nagy vásznon, autentikus nyelvek és zene, kis kamara animációk. Összmûvészeti alkotás Kõrösi Csoma Sándorról, aki megtalálta a békét és a tudást a Himalája kis falucskájában. Itt járt a rendezõ, ahol minden örök és változatlan, megsejtett valamit abból, ami Csomát is megérintette a lét legmagasabb régióiból. A Szaladják István által nagyon szépen fotografált film ihletett élményszerûséggel kísérelte meg visszaadni a hangulatot, a létet, az eszmét a föld e valóban különleges, kavargó, nekünk európaiaknak talán sohasem átélhetõ világából. Csoma legendáriuma a film alcíme, székely forrásokból készített kedves kis papírkivágásos animációk kötötték össze az epizódokat. Mint Odüsszeusz járta be a világot Csoma Sándor, és a legendák szerint több különös és csodálatos dolgot vitt végbe, melyet a remek mesélõ, Törõcsik Mari mond el. Irodalomtanároknak kevéssé ajánlható rendhagyó óra gyanánt, de egy szemlélõdõ kalandnak remek a hatalmas hegyek, szellemek között, annak, aki nyitott rá.

Tímár Péter: A herceg haladéka

Ritkán lehet látni olyan filmet, ahol az alapötlet annyira érdekes, hogy elviszi a vállán az egész filmet, pedig A herceg haladékában ez történik. Mit tehet egy – az átlagosnál talán kissé önzõbb – ember, ha épp eltalálni készül õt egy golyó, és a pokol hercege felajánlja neki az életet, amennyiben talál valakit egy perc alatt, aki átvállalja tõle a halált? Sajnos, már a történetben is van jó pár logikátlan és elvarratlan szál, például: mi is az a hely, amit Astarot (a herceg) felügyel? miért nem mennek a hõsnõnket begyûjteni készülõ lovasok semmilyen zárt térbe? Az is nagy kár, hogy igazán jó színészi alakításokat csak epizódszerepekben látunk, a fõszerepet játszó színésznõnek sem jött össze a játék.