LELKISÉG




Kereszty Rókus

AZ EUCHARISZTIA ÉS A SZERZETESÉLET

Ha a szerzetesélet lényege szerint Krisztus-követés, Krisztusban és Krisztusból való élet, akkor arra kell törekednünk, hogy az Eucharisztia egész életünk középpontja és forrása legyen.1

Röviden öt pontban foglalom össze mondanivalómat: 1. Az Eucharisztia és a Krisztus-követés összefüggése; 2. Az adományok átlényegülése és a mi Krisztushoz hasonulásunk; 3. Az Eucharisztia és a cölibátus kapcsolata; 4. Az Eucharisztia és a szerzetesi közösség kialakítása; 5. Az Eucharisztia és a szerzetes küldetése a világban.

1. Valahányszor megújult a szerzetesélet a történelem folyamán, az mindig a Krisztus-követéshez való visszatérést jelentette. A mindenkor kötelez� eszmény, amely minden egyes szerzetesközösség egyéni sajátosságát és életstílusát megalapozza, a Jézust követ� tanítványok életformája. Jézussal lenni (Mk 3,14), vele együtt élni, étkezni és dolgozni, vele együtt imádkozni és megpihenni, megosztani a gondjait és céljait, ez minden hiteles szerzetesi hivatás mozgató ereje.

Az Eucharisztia nélkül azonban a Krisztus-követés a jézusi múlt tanulmányozására, a személyére és szavaira való visszaemlékezésre redukálódna. A Jézussal való tényleges testi-lelki együttlét lehetetlen volna, mivel Jézus története (legalábbis számunkra, földi emberekre nézve) visszahozhatatlanul a múlté lett. Így csak nosztalgiával tudnánk visszagondolni az els� tanítványokra, arra a kiváltságos helyzetre, hogy Jézussal a valóságban, nemcsak a képzelet mondvacsinált világában élhettek együtt.

Az Eucharisztia misztériuma azonban alapvet�en megváltoztatja a Jézussal való kapcsolatunkat. Az els� tanítványok szem- és fültanú jellege ugyanebben a távlatban is sajátos kiváltság marad. Õk azok, akik láthatták, hallhatták, tapinthatták a testté lett Igét (1Jn 1,1–4), és err�l az Egyház él� és írásba foglalt hagyományában minden kornak tanúskodnak. Mégis az Eucharisztiában Jézus a hit révén fölfoghatóan, valósággal jelen van a maga teljes istenemberi valóságában, és – amit csak a huszadik században kezdtünk újra felfedezni, bár a szentatyák nagyon gyakran beszéltek róla – jelen van egész történetével, pontosabban születése, élete, halála, föltámadása, mennybemenetele és második eljövetele misztériumában. Amint A Katolikus Egyház Katekizmusa és II. János Pál Eucharistia de Ecclesia kezdet� enciklikája mondja: „a történelem minden más eseménye egy bizonyos id�pontban megtörténik, majd elmúlik, elnyeli a múlt. Krisztus húsvéti misztériuma ezzel szemben nem maradhat kizárólag a múltban, mivel halála révén legy�zte a halált, és mivel Krisztus egész valósága és mindaz, amit minden emberért tett és szenvedett, Isten örökkévalóságában részesedik, és minden id�n áthatol.” (KEK 1085, EE 11.) Ezért mondhatjuk, hogy amennyiben a Szentlélek által a szentmisében Krisztussal egyesülünk, „mindaz, amit tett és szenvedett” (a Szent Tamás szerinti acta et passa Christi), valamiképpen egyidej�vé válik velünk, átalakít és megszentel. Egyszer�bben és talán pontosabban: az Eucharisztiában nemcsak Krisztus mellett és Krisztussal együtt élhetünk, mint az els� tanítványok, hanem életében és halálában, feltámadásában és megdics�ülésében valóságosan, testben és lélekben részesedünk. Nemcsak együtt lakunk és vándorlunk vele, mint a tanítványok tették, hanem a Szentlélek által bennünk lakik, és belülr�l alakít át. A szentáldozásban maga Jézus szól hozzánk az evangélium szavaival: „Add el mindenedet, és kövess engem!” vagy: „Vedd ágyadat és járj!” vagy „Akarom, tisztulj meg.” És mindegyikünknek minden szentmisében: „Ez az én testem, mely értetek adatik.” Ily módon a szerzetes Krisztus életér�l és tanításáról elmélkedve az Eucharisztiában egészen kiváltságos módon találkozik Krisztus személyével, történetével és tanításával, amennyiben mindez az � személyét és életét lassan vagy gyorsabban, hite befogadóképességéhez mérten, átformálja, „életté és lélekké” válik benne.

2. Ez a Krisztushoz hasonulás, a krisztusivá válás a célja az eucharisztikus kenyér és bor átlényegülésének. Szent Jusztin vértanútól egészen a korai Lutherig, Congarig és a II. vatikáni zsinat utáni eucharisztikus imákig a keresztény hagyomány számára lényeges a két „átváltozás” analógiájának, valamint a két esemény közötti lényeges összefüggésnek a kimutatása: a transzszubsztanciáció célja a mi Krisztusba való átváltozásunk. Nyilván lényeges különbség van a két történés között. Az eucharisztikus átlényegülésben a kenyér és a bor úgy lesz Krisztus Testévé és Vérévé, hogy szubsztanciája a Krisztus Testévé és Vérévé lesz. Ugyanakkor a mi emberi szubsztanciánk nem sz�nik meg, mi nem vesztjük el emberségünket.2 A két történés párhuzamos volta ugyanakkor jelzi, hogy Isten nem tolja félre azt az áldozati adományt, amelyre képesek vagyunk. A kenyér és bor ugyanis jelképezi mind az anyagi világ egészét, amelyet az ember hálából visszaad Teremt�jének, mind az emberi munka gyümölcsét, az egyéni és közösségi összefogást kívánó civilizációs munkafolyamatot, melynek révén az ember egyrészt Isten teremt� adományaiból él, másrészt ezen adományokat tökéletesíti. De nemcsak az emberi munka gyümölcsét ajánljuk fel, hanem az ebbe a munkába befektetett és ebb�l a munkából táplálkozó önmagunkat – mind személyes, mind közösségi dimenziójában. Isten mindezt elfogadja azáltal, hogy a kenyér és bor felajánlását megkívánja. Ugyanakkor a szentmise központi része, a konszekráció jelzi, hogy a teremtés, az emberi munka, s�t önmagunk Istennek adása sem a tökéletes, Istennek tetsz� áldozat. Az egyetlen végleges és tökéletes áldozat a megtestesült Istenember, Jézus Krisztus önátadása a kereszten, amelynek elfogadását és végtelen értékét az Atya Fiának feltámasztásában és megdics�ítésében fejezte ki. Így jelzi a szentmiseáldozat, hogy a mi személyes áldozatainkat, munkánkat, életünket és halálunkat Isten nem tolja félre, nem helyettesíti be Fiának áldozatával, hanem azt várja t�lünk, hogy a mi áldozatunk eggyé váljon a Fiú tökéletes áldozatával, pontosabban a Fiú áldozata tegye a sajátjává a mi áldozatunkat, és ezáltal szentelje meg. Így válik valósággá Szent Pál buzdítása, hogy ajánljuk fel testünket él�, szent és Istennek tetsz� ajándékul (Róm 12,1). Ez a mi „lelki áldozatunk”, amely csak Jézus Krisztus által (1Pt 2,5), azaz „Õáltala, Õvele és Õbenne” lesz elfogadott és tökéletes áldozattá.

Ebb�l talán jobban kiviláglik, miért központja a mindennapos Eucharisztia a szerzeteséletnek. Hiszen a szerzetesélet utáni vágy a vértanúk és hitvallók lelkiségéb�l táplálkozott. Miután a 4. században létrejött az Egyház és császárság szövetsége, elmúlt annak a lehet�sége, hogy a világban él� keresztény a vértanúság révén részesüljön Krisztus keresztjében. Ezért remeték serege vonult ki a pusztába, hogy egy egész életre szóló önmegtagadással adja oda életét Istennek. Nyilván sok remetében ez a keresztény motiváció testet tagadó, illetve testet gy�löl� pogány elemekkel vegyült, de a legjobbak megértették, hogy a test csak akkor támad fel örök életre, ha Krisztus testével egyesülve Istennek adjuk. Szent Bernát ezt a hagyományt foglalta össze kés�bb, amikor arról beszélt, hogy testünket arra kaptuk, hogy az Isten és az ember szolgálatára fordítsuk, ebben égjen el, ebben emészt�djék fel, s így váljék alkalmassá a megdics�ült, isteni életre. Csak a Krisztus által Istennek adott test hordozza magában az örökkévalóság magvait (semina aeternitatis). Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a testet szándékosan tönkretegyük. Ellenkez�leg, sok szent teste a kezdeti pszichoszomatikus nehézségek után hosszú ideig hallatlan munkabírással és energiával szolgálta a lelket. Gondoljunk egyiptomi Szent Antal remetére, aki húszévi böjtölés után sem öregebbnek, sem soványabbnak nem látszott, mint amikor kivonult a sivatagba. A mi korunkból jó példa Padre Pio, aki évekig rejtelmes és súlyos betegségekt�l szenvedett, de utána fiatalokat meghazudtoló energiával gyóntatott, tanított és imádkozott majdnem egészen a nyolcvanegynéhány évesen bekövetkezett haláláig. Ezekben a szentekben megtapasztalhatjuk Szent Pál mondásának igazságát: „mindenkor testünkben hordozzuk Krisztus halálát, hogy Jézus élete is nyilvánvalóvá legyen halandó testünkben” (2Kor 4,10). Azok a szentek, akik éveken át szinte kizárólagosan az Eucharisztiából táplálkoztak, (mint pl. Sziénai Szent Katalin) ezt az igazságot még er�sebben tanúsítják: az Eucharisztia az Istennek adott test tápláléka.3

3. A Krisztusért vállalt cölibátusnak, illetve szüzességnek is van eucharisztikus vonatkozása. Szent Pál szerint a test nem a paráznaságért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért. Krisztus a saját testével váltotta meg a mi testünket, ezért mintegy „kisajátította”, magáévá tette. Már nem önmagunk „tulajdona” vagyunk, hanem Krisztusé. A Szentlélek erejében olyan valóságosan Krisztus tagjai vagyunk, hogy a paráznasággal Krisztus teste ellen vétkezünk. A szerzetes arra van hivatva, hogy nem a házastársi kapcsolat megszentelésén keresztül, hanem közvetlenül részesedjék Krisztus és az Egyház sz�zi házasságában. A ciszterci Johannes Ford szerint a szerzetesek „ennek a világnak a kitaposott útjait nagy buzgalommal elhagyták, és felbonthatatlan szövetségben lelküket és testüket valamiféle szent házassággal Krisztusnak szentelték”.4 Amint a házastársak egy testté válnak, hasonlóképpen, aki az Úrral egyesül, egy lélek lesz vele (1Kor 6,13–17).

A pap minden szentmisében kéri, hogy Krisztus testének vétele váljék lelke és teste gyógyulására. A test gyógyulásán a hagyomány nem klinikai gyógyulást ért, hanem a test megszentelését: a test ne akadályozza, hanem inkább segítse a lélek megszentel�dését. Az Eucharisztia a „halhatatlanság orvossága” Antiochiai Szent Ignác szerint, amennyiben a test szenvedélyeinek gyógyításával el�készít bennünket a feltámadásra.

Nem véletlen, hogy Szent Ambrus, aki olyan mélyen megértette a szüzesség misztériumát, az Énekek énekének szimbolikáját alkalmazza eucharisztikus misztikájában: az Eucharisztia vétele Krisztus csókja a lélekre. Nincs ennél kedvesebb ajándéka Krisztusnak, nincs ennél nagyobb öröme a léleknek. De csak azok élvezhetik, akik megfiatalodtak és megújultak a Lélekben. Ezek számára az Eucharisztia „nászterem” és „borospince” (Én 1,3), ahol a lélek sokfajta ízes ételt, italt és gyümölcsöt talál. Aki Krisztus testében részesedik, az nem fog éhezni többé. Aki az Eucharisztia borát issza, az nem részegen tántorog, hanem lelkét betölti a Lélek józan mámora (sobria ebrietas).5 Ez az Eucharisztiából táplálkozó öröm nem olcsó érzelmi kielégülés, nem is kenetes érzelg�sség. Mind Szent Ambrus, mind Aquinói Szent Tamás kemény férfialkat. Õk és minden Eucharisztia-középpontú szent tudta és tudja: ez a „józan mámor” feltételezi, hogy el�bb a lélek meghal önmagának, a birtoklás, az érzékiség és az önközéppontúság szenvedélyének. Tudja azt is, hogy az Eucharisztia „élvezete” a hitben történik. Olyan élvezet, amely együtt járhat testi és lelki szenvedéssel. Ahhoz, hogy Krisztusnak örülhessünk, egészen le kell mondanunk önmagunkról.

Amint Jézus teste a Lélek erejében kiosztja önmagát, és megszenteli mindazt, aki hittel veszi magához azt, aki Krisztusért cölibátust, illetve szüzességet vállal, Krisztus Lelke Krisztus testének lelki termékenységében részesíti. Amint Mária önként vállalt terméketlenségét, megalázottságát a Szentlélek ereje megszentelte, és az Istenember anyjává emelte, hasonlóképpen lesz a mi Krisztushoz hasonult testünk lelkek atyjává és édesanyjává a természetfeletti rendben. Az Eucharisztia képesít bennünket arra, hogy ne csak szavakat, ne csak puszta tanítást közvetítsünk, hanem magát Krisztust. Segítünk abban, hogy maga Krisztus „szülessék meg” és növekedjék a ránk bízottakban. Szent Pál „szülési fájdalmakat” szenved, amíg Krisztus ki nem formálódik gyermekeiben (Gal 4,19).

’Sigmond Lóránt, a sokat szenvedett ciszterci novíciusmester így tanította növendékeit:

Nem közvetít� irodák vagyunk, ahol összehozzuk Istent az emberrel, hanem anyának kell lennünk, akinek testéb�l, lelkéb�l vesz a Szentlélek, hogy kialakíthasson egy új gyermeket az Istennek. Az én ágyam tiszta-e, a lelkem, a szívem, a kezem, a szám? Istennel hálok-e, lakom-e, Õt ölelem, Õt fogom-e?6

4. A II. vatikáni zsinat leginkább az Eucharisztia egyházépít� hatását hangsúlyozta. Nagy szerepe volt ebben a biblikus és patrisztikus megújulásnak, talán els�sorban H. de Lubac könyvének,7 amely megmutatta, hogy a „corpus Christi mysticum” egészen a középkor közepéig az Eucharisztiát jelentette, míg a „corpus Christi verum” az Egyházat. Csak kés�bb fordult meg a jelentés: a „misztikus Test” kifejezést az Egyházra, az „igaz test”-et pedig a középkor második felét�l az eucharisztikus Krisztusra kezdték alkalmazni. Mind a két jelentés elhelyezhet� egy helyes eucharisztikus teológia szintézisében. Az els� azt hangsúlyozza, hogy Jézus titokzatos jelenléte az Eucharisztiában az Egyházat valóban Jézus feláldozott és feltámadt testébe iktatja, ezt a testet id�ben és térben kiterjeszti és a hitre fogékonyak számára láthatóvá teszi az Egyházban. A második formula éppen az els� realizmusát er�síti: azt állítja, hogy az Egyházat Krisztus Testévé formáló Eucharisztia azonos Jézus személyes, feláldozott és megdics�ült testével.

A zsinat utáni epigon teológusok azonban ellentétet gyanítottak a két formula között, és egyedül az els�t tekintették normatívnak. Ezen az alapon állították, hogy Jézus éppolyan valóságosan (vagy inkább még valóságosabban) van jelen az egyházi gyülekezetben, mint a kenyér és bor színe alatt. Továbbá hangsúlyozták, hogy az Eucharisztia-ünneplés f� célja az egyházi közösség megteremtése. Ezért elhanyagolták az Eucharisztia áldozati, dicsér�, hálaadó és engesztel� jellegét. Gyakran a szerzetesközösségek is átvették ezt az értelmezést, és az ebb�l folyó gyakorlatot, amely arra összpontosult, hogy a szentmisében az egymáshoz tartozásunkat ünnepeljük. Az utóbbi célt, amint már utaltunk rá, Szent Páltól kezdve, Aranyszájú Szent Jánoson és Szent Ágostonon keresztül a Szentírás és a szent hagyomány mindig is tanította, bár a középkor végét�l a huszadik századig kevésbé hangsúlyozta. Ám az említett de Lubac-epigonok az Eucharisztia közösségépít� jellegét az áldozati jellegt�l elszakítva és annak rovására tették a liturgia középpontjává. Ezzel szemben a hagyomány kezdett�l fogva a kett� elválaszthatatlan egységét tanította. „Hoc est sacrificium christianorum: multi unum corpus in Christo; a keresztények áldozata ez: sokan egy testet alkotunk Krisztusban.” Krisztus, a test feje már egészen az Atyának adta magát, ezért az Atya isteni életének teljességében embersége, a Lélekt�l átformált halhatatlanná lett teste is teljes mértékben részesedik. Csak annyiban épülhetünk be testébe, amennyiben mi is meghalunk a világnak, vagyis lemondunk önmagunkról, és Krisztus által Istennek élünk.8 Az egyes keresztények önátadása csakis annyiban tökéletes áldozat, amennyiben Krisztus testéhez tartoznak. Ám csak annyiban tartoznak Krisztus testéhez, amennyiben Istennek adott áldozattá válnak. Akkor építünk maradandó közösséget, ha Isten szeretete, dicsérete, a hálaadás és engesztelés a végs� célunk. Ugyanakkor a teocentrikus vonatkozás csak annyiban hiteles, amennyiben valóban szeretjük és szolgáljuk testvéreinket. Az Eucharisztia vertikális és horizontális jellegének egysége csodálatos egyszer�séggel fejez�dik ki az Eucharisztia-alapítás szavaiban: a hálaadás, „eucharistia” átfogja és meghatározza Jézus gesztusát: „Istennek hálát adva”, vagy „Istent dics�ítve” veszi kezébe és osztja szét a kenyeret, és adja át vérének kelyhét.9 Ám mind teste, mind vére értünk adatik, és vére értünk és sokakért (mindenkiért) kiontatik a b�nök bocsánatára. Jézus a nekünk való önátadásában ajándékozza egészen emberségét, és ezen keresztül istenfiúi önmagát Atyjának. Istent dicsér� áldozat, amennyiben minket megvált és minket táplál.

Ha mindezt alkalmazzuk a szerzeteséletre, akkor Eucharisztia-ünneplésünk egyrészt Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban a végtelenül szent és fölséges Isten dicsérete és engesztelése, másrészt ett�l elválaszthatatlanul az egymás elfogadásának, egymásban Krisztus Testét fölfedez� szeretetnek a kifejez�dése lesz. Elkerüljük mind a szentimentális egymást ünneplést, mind az egyéni áhítat ürügyén a koncelebrált közösségi szentmise bojkottálását.

5. Az Eucharisztia fényt vet a szerzetesek küldetésére, a világban való szerepére is. Nyilván a legalapvet�bb tény, hogy az Eucharisztia Krisztus megváltását egyidej�vé teszi azokkal, akik a szentmisében részt vesznek, és lehet�vé teszi, hogy a szentmisén részt vev�k10 a megváltás „gyümölcsei”-nek elfogadásában és szétosztásában aktívan közrem�ködjenek. Így azok a kontemplatív szerzetesek is aktívan részt vesznek a lelkek megszentelésében, akik nem végeznek apostoli munkát, pusztán szentmiséjüket ajánlják fel a világ üdvösségéért, valamint egyénekért vagy csoportokért, él�kért és holtakért.

Azon szerzetesek számára, akik apostoli hivatást kaptak, H. Urs von Balthasar kifejezését használva, az Eucharisztia adja meg az apostolságnak a „formájá”-t. Ennek részletes tárgyalására itt nincs módom, csak néhány gondolattöredéket próbálok megfogalmazni.

Krisztus minden PR-t elkerül az Oltáriszentségben. Ennél egyszer�bb és alázatosabb formát nemigen választhatott volna: nemcsak isteni fölségét, hanem ember voltát, emberi méltóságát is elrejti: jelentéktelen tárggyá alázza magát, ételként és italként egészen kiszolgáltatja magát nekünk. Simone Weil szavaival: az Eucharisztia azért olyan hiteles, mert annyira egyszer�. Legyen a szerzetesek tanúságtétele is hasonló. Ne önmagunkat reklámozzuk, hanem az Eucharisztiáról tegyünk tanúságot, amennyiben életünk középpontjává tesszük. André Frossard, a neves francia író mesélte, hogy megtérése el�tt kíváncsiságból bement egy katolikus templomba, ahol éppen szentségimádás folyt. Agnosztikusként lépett be a templomba, és hív� katolikusként lépett ki az ajtón. Az Oltáriszentséget imádó hív�k hitén gyulladt lángra az � hite is. Legyen a mi imádásunk is olyan �szinte, hogy Isten kegyelme eszközül használhasson bennünket is.

Egyrészt az els� Eucharisztia, az Utolsó Vacsora megel�zi és önkéntes tetté avatja a keresztáldozatot. Másrészt az Eucharisztia a keresztáldozat következménye. Jézus azért oszthatja ki testét és lelkét közöttünk, mert el�bb testét és lelkét az Atya kezébe tette le, és így az Atya Lelke feltámadt testét lelki testté alakította át, a Szentlélek kiáradásának forrásává tette (vö. Jn 19,30; 20,22). A szentáldozásban Jézus önmagához asszimilálja az áldozókat, hogy Õáltala, Õvele és Õbenne a mi testünk és lelkünk is mások életét táplálja és er�sítse. Ebben a másoknak való szolgálatban, egymás táplálásában és igazi felvidításában találja meg életcélját a keresztény, ebben adjon példát a szerzetes. Mit jelent mindez konkrétan, a mindennapi életben? A legkevesebb, amit minden keresztény, de a szerzetes f�képpen megtehet, hogy ne mérgezze meg embertársai életét. Krisztus kegyelme nélkül minden mélyebb és tartósabb emberi kapcsolat elmérgesedne. Ismét Simone Weil gondolatából indulok ki: az emberek annyira ki vannak éhezve a bens�séges emberi kapcsolatokra, hogy ha szenvedélyeikre hallgatnak, egymást akarják „fölfalni”. Gondoljunk a szeretkez�kre. De ebben nem találnak kielégülést, inkább egymás életét mérgezik meg. Simone Weil szerint egyedül Istennel lehet táplálkozni, egyedül Õ elégíti ki lelki éhségünket. De amennyiben Krisztushoz hasonulunk az Eucharisztiában, Krisztus által mi is táplálékká és itallá válhatunk embertársaink számára. A kapcsolat természetének megfelel�en különböz� módon és mértékben mi is er�síthetjük, gazdagíthatjuk és boldogíthatjuk egymást. Nem rendkívüli dolgokra gondolok, pusztán arra, hogy fedezzük föl, csodáljuk és er�sítsük embertestvéreink egyedi személyiségében rejl� istenképiségét, és képességeinkhez mérten segítsük �ket testi és lelki szükségeikben. Így lesz az Eucharisztia nemcsak a szociális igazságosság el�mozdítója, hanem a szeretet – és ennyiben az evangelizáció – leger�sebb forrása. Ahol ugyanis az Eucharisztiából táplálkozó és az Eucharisztiával tápláló élet megvalósul, feltámad az emberek érdekl�dése ennek az életformának a titka iránt. S csak ekkor beszélhetünk nekik meggy�z�en hitünk szent titkáról, Krisztus él� és éltet� Testér�l és Vérér�l.

Jegyzetek

1 A cikk eredeti formájában a magyar férfiszerzetes elöljárók 2004. februári konferenciáján (Érden) elmondott el�adás volt.

2 A különbség valószín�leg az anyagi szubsztancia és a szellemi szubsztancia létkülönbségéb�l adódik. A kenyér és bor nem veszti el létbeli tökéletességét azáltal, hogy többé nem önmagában létezik, hanem léte teljes egészében kimerül abban, hogy Jézus Testét és Vérét olyan valóságosan jelzi és közvetíti, hogy a kenyér és bor nem önmagában létezik, hanem Krisztus föláldozott és megdics�ült emberségének valóságos kifejezésévé lényegül át. Ezzel a kenyér és bor semmiféle léttökéletességet nem vesztett el, hanem olyan transzcendens, természetfölötti léttökéletességre tett szert, hogy az élet kenyerévé és az üdvösség borává vált. Ha az ember szellemi szubsztanciája lényegülne át Krisztuséba, ezzel ugyan végtelen tökéletességet nyerne, de elvesztené embervoltát. Ez pedig ellentmondana az isteni m�ködés céljának, amely minden teremtett létet tökéletesít, és semmi értéket meg nem semmisít.

3 Mindezt nem vonja kétségbe az a történeti tény sem, hogy az els� századok remetéi nem vettek részt napi szentmisén, s�t még a kés�bbi korok monasztikus közösségei sem ünnepelték mindennap az Eucharisztiát. Ebb�l súlyos tévedés volna azt a következtetést levonni, hogy példájukat követnünk kellene. A mindennapos Eucharisztiát (kenyértörést) valószín�leg már a jeruzsálemi �segyház is gyakorolta (Csel 2,46), de minden bizonnyal Szent Ciprián, Ágoston és Ambrus püspökök nagyon fontosnak tartották. Naiv és ártalmas az az archaizáló elgondolás, amely szerint mindig a legjobb megoldás az els� századok tanításához és gyakorlatához való visszatérés. Krisztus tanítása kovász és mustármag, amelynek id� kell, a történelem egész folyamata, hogy gazdagsága kibontakozzon. Természetesen mindig kifejl�dnek torzulások is, nemcsak a folyamatos megértés, de a folyamatos felejtés is jellemzi az Egyház emberi oldalát. Ezért van szükség egy minden korban jelen lév� tanítóhivatalra, hogy a fejl�dési folyamatot értékelje, és ha szükséges, újra meg újra korrigálja és reformálja.

4 Supra extremam partem Cantici Canticorum sermones CXX, sermo 52.

5 Ld. De sacramentis 5,12; De mysteriis 58.

6 Sugárzó lelke tovább világít. ‘Sigmond Lóránt O.Cist. írásai. Szerk. Kereszty Rókus (Budapest, Szent István Társ., 2000), 66.

7 Corpus Mysticum. L’Eucharistie et l’Eglise au Moyen Age (Paris, Aubier, 1948)

8 De Civitate Dei, X, 6

9 Ld. 1Kor 11,24; Mt 26,27; Mk 14,23; Lk 22,17; Jn 6,23.

10 Nem arról van szó, amint azt a legutóbbi id�kig is sok protestáns keresztény félreértette, hogy a szentmise bármit is hozzáadna Krisztus tökéletes áldozatához. A szentmisében a pap Krisztus egyetlen áldozatát jeleníti meg, azért, hogy minden kor embere részt vehessen benne. Ennek a részvételnek különböz� formái vannak: a szentmisét bemutató pap, a szentmisén ténylegesen vagy vágyaikban jelen lév� hív�k, a miseintenciót befizet�k mind másképpen, de valóságosan részt vesznek a szentmiseáldozatban.






François Varillon

ELMÉLKEDÉS AZ ÖRÖMRÕL*

Az evangéliumi részletek Jézus gyermekségér�l

Nyissuk ki Szent Lukács evangéliumát az els� oldalon. Az angyal megjelenik Zakariásnak, Erzsébet férjének, és bejelenti neki, hogy felesége, aki medd� volt, és már el�rehaladott korú, foganni fog, s gyermeket hoz a világra, aki öröme és vigassága lesz. A görög szövegben: khara. . . kai agalliaszisz (Lk 1,14) áll. Az agalliaszisz szót világi írók ritkán használják, de Lukács nagyon szereti. Mély, er�teljes, megrázó örömöt fejez ki; ha világi szövegr�l volna szó, „dionüszoszi” örömet mondanék. A mélységb�l való felemelkedést hozza neked ez a gyermek.

Állapítsunk meg itt egy másik csodás tényt: Erzsébet az utolsó azoknak a terméketlen asszonyoknak a sorában, akik Sárától, Ábrahám feleségét�l kezdve gyermeket fogantak a Szentlélek közbenjárásával. Õk mind el�képei Máriának, aki megmarad sz�znek, és gyermeket fogan, de nem a Szentlélek közbenjárására, hanem a Szentlélek közrem�ködésével.

Lapozzunk el�re még mindig Lukács 1. fejezetében. Következik az angyali üdvözlet. Sajnos, a fordítások nem adják vissza híven az eredetit. Az angyal „üdvöz légy”-et mond. Az evangélium görög szövegében „khaire”1 áll, ami azt jelenti: „örvendezz.” A görögök úgy üdvözölték egymást, hogy örömöt kívántak egymásnak. Fel kellene eleveníteni ezt a szép hagyományt a mi Ave Mariánkban; ahelyett, hogy kicsit túlzottan leegyszer�sítve azt mondjuk: „Üdvöz légy, Mária!”, inkább azt kellene mondanunk: „Örvendezz, Mária, kegyelemmel teljes. Veled van az Úr.” Ez az üdvözlet az öröm bejelentése.

Ne képzeljünk egy szárnyait lebegtet� angyalt Mária szobácskájába. Itt bels� élményr�l van szó, ilyen a Biblia valamennyi élménye, Ábrahámé is. De ezt a bels� élményt az evangélista a kor nyelvén egy angyal közbelépésével jelezte. Ennek megvan a maga jelent�sége, mivel Lukács azt akarta, hogy ugyanaz az angyal hozza meg a hírt Zakariásnak és Máriának. De mi most nem exegézist akarunk végezni: azt kell megtanulnunk, hogyan olvassuk az evangéliumot.

Továbblapozok: következik Mária látogatása Erzsébetnél és a Magnificat. Szánjuk rá az id�t, és fontoljuk meg kissé hosszasabban, milyen utat járt be Mária. Názáret 150 kilométerre fekszik a Betlehem közelében lév� Ain-Karíntól, ahol Zakariás pap családja lakik. Rendkívül termékeny téma err�l elmélkedni.

Nézzük el hosszasabban Máriát. Eleven leányka, aki nyilván friss léptekkel járja meg az utat. Nyitott mindenkire, köszön az ajtóban ácsorgó embereknek, talán még virágot is szed útközben. Nem kötik viselkedési szabályok, amilyeneket manapság minden zárdában megtalálunk. Ugyanakkor rendkívüli, ünnepélyes komolyság hatja át, mivel tudja, a Messiást hordozza testében, azt, akire Izrael vár. Azt nem tudja, hogy a gyermeke Isten fia. Vajon megtudja-e még a feltámadás el�tt? Senki sem gondolta, hogy a Messiás maga a megtestesült Isten lesz.

Ilyennek kellene lennie minden szerzetesnek, szerzetesn�nek: teljesen nyitottnak a világra, és méltóságteljesen komolynak Jézus Krisztus valódi ismeretében.

Olvassunk most tovább, nézzük Szent Lukács 1. fejezetének 44. versét. Mit mond Erzsébet? „Amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben.” Máriából – mintegy reakcióként arra, ahogy a kis János örömében felujjong anyja méhében, meg az öröm ragadós volta miatt – feltör az ének: Magnificat. És halljuk, amint visszacseng a mondat: Et exsultavit spiritus meus: és szívem ujjong.

Ha továbbmegyünk, a kis Keresztel� János születésének elbeszéléséhez jutva azt olvassuk, hogy Erzsébet szomszédai és rokonai „örvendeztek vele együtt” (Lk 1,57).

Nézzük meg most Lk 2. fejezetét, Jézus születését. Karácsony. A 18. versben az angyalok azt mondják a pásztoroknak: „Nagy örömöt hirdetek nektek”, de ez nem egyedül nektek szól, nem ezoterikus örömr�l van szó, hanem olyan örömr�l, „amelyben része lesz az egész népnek.” „Nagy örömöt!”

Menjünk el�bbre, Máté 2,1–8. verseire, amelyekben az evangélista elmondja a bölcsek történetét. Lukács err�l nem beszél. „Mikor a csillagot meglátták, örvendezni kezdtek igen nagy örömmel.” Máté egyszer� ember: mint vámos nyilván nem olyan jó író, mint Lukács; ahogy leírja a bölcsek nagy örömét, kissé ügyetlen mondatot fabrikál: Gavisi sunt gaudio magno valde – szó szerint: örvendeztek nagyon nagy örömmel.

Ennyit a gyermekséggel kapcsolatos evangéliumi részletekr�l. De azért megmártózhatunk az Evangélium egyéb részeiben is.

Az öröm evangéliuma

Vegyük például Jézus búcsúbeszédét Szent Jánosnál, a 15. fejezetben. Milyen nagyszer� szöveg! De vigyázat! Ne csak szavakat olvassunk, hanem elmélkedjünk. „Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. . . Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. . .” (Jn 15,9 és 12) Azt hiszem, itt el kell képzelnünk Krisztus taglejtését. Az ég felé emelt kezek gesztusának kétségkívül megvan az a hátránya, hogy Istent a holdba viszi fel: az ilyen elképzelést helyesbítenünk kell. Ellenben nézzétek Krisztust, amint azt mondja: „Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. . . Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket. . .” S az a szeretet, amellyel az Atya szereti a Fiút, az a Szentlélek. Lefordíthatjuk tehát így: ugyanazzal a Szentlélekkel, amellyel az Atya engem szeret, ugyanazzal a Szentlélekkel, amelyet én nektek adok, szeretlek én is titeket, hogy aztán ugyanezzel a Szentlélekkel szeressétek ti is egymást. Ebben benne van minden. S Jézus még hozzáteszi: „Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15,11)

Olvassunk el most egy részt Szent János evangéliumának ezt követ�, 16. fejezetéb�l (16,21). Jézus alighanem meglátogatott egy nemrégiben gyermeket szült fiatalasszonyt: az � hasonlatai mindig valósak. A fiatal mama bizonyára megmutatta neki kisbabáját, és – mint minden anya – mondogatta neki: „úgy-e, milyen szép, úgy-e milyen aranyos. . .?” Lássák ezt a jelenetet a gyermek bölcs�je körül, és Jézust, mikor azt mondja: „Az asszony is, amikor szül, szomorkodik, mert eljött az � órája; amikor azonban megszülte gyermekét, már nem emlékszik a szorongatásra az öröm miatt, hogy ember született a világra”: új, vadonatúj embert hozott a világra. Szemléljük Jézus arcát. Lehetetlen, hogy hidegen ejtett volna ki ilyen szavakat. Nem tantételt mondott fel. Ne úgy olvassuk az Evangéliumot, mintha matematikai értekezés volna. Krisztus nagyon meg van hatva, és azt mondja az apostoloknak: (Hát) „most ti is szomorkodtok, mint ez az asszony, de viszontlátjuk még egymást.” S itt Jézus arca felragyog – úgy kell leolvasnunk arcán az örömöt, mely világít –, úgy mondja: „Újra látlak majd titeket, és a szívetek örülni fog, és örömötöket nem veszi el t�letek senki.” (Jn 16,22) Micsoda fényben úszik Krisztus arca! Néha azt mondom a papoknak: „Ha úgy olvassátok az Evangéliumot, mint egy tudományos értekezést, akkor valahányszor Krisztus szavait idézitek, azok úgy hangzanak majd, mintha filozófiai tételek lennének. Nem olvashatjátok a népnek az evangéliumot, s nem magyarázhatjátok neki, ha el�bb ti magatok sem elmélkedtek fölötte hosszasan, ha nem léptek be ebbe az áramlatba, ebbe az örömbe.” Amit Jézus mond, az egyszer�en óriási: „Azt akarom, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes (egész, tökéletes) legyen.”

Tehát megmártózunk az Evangéliumban. Egyébként olvashatjuk az egész Evangéliumot az öröm szemszögéb�l. Mindenütt megtaláljuk benne az örömöt. Örül a tékozló fiú atyja, örömt�l sugárzik a jó pásztor, vállán a megtalált báránnyal (Jn 15,5).

Az öröm és a félelem összefonódása

Most térjünk vissza az el�bbiekhez, nézzük meg újból az idézett szövegeket, és megállapíthatjuk, hogy a félelem témája mindig összefonódik az örömével. A saját bibliánkban aláhúzhatjuk az öröm és a félelem szavakat [vagy azok megfelel�it, ford.]. Zakariás „zavarba jött, és félelem szállta meg”.2 Zakariás félelme nem a fenyegetettség félelme. A bibliában a félelem nagy átok azoknak, akik nem h�ségesek a Szövetséghez. De Jézus azt mondja az apostoloknak: „Ti féltek, ami azt jelenti: nincs hitetek.” Más a veszély okozta félelem, és más a nagyság el�tti riadt, megillet�dött félelem: Isten nagyságának megérzése, amely adomány a Szentlélek ajándéka. Gondoljunk arra a félelemre, amely a háborgó tengert, ezt a nagyszer� természeti látványt bámulva tölt el bennünket még akkor is, ha teljes biztonságban vagyunk, vagy arra, amelyet akkor érzünk, amikor bizonyos személyekhez szólunk, akár azért, mert lángelmék, akár mert sugárzik bel�lük a szeretet.

Van egy népi mondás, amelyet nagyon szeretek: „Olyan ez az asszony, hogy az ember térdre borulna el�tte: annyira közismert odaadó buzgósága, sugárzó szeretete.”

Ezt a fajta félelmet érzi Zakariás és Mária is az angyal bejelentésére. Szent Jeromos fordítása Mária esetében nem elég er�teljes: „Zavarba jött. . .” (Vö. Lk 1,29). A görög dietarakhté3 szó azt fejezi ki: „fél� remegés rázta meg” az angyal, az abszolút tisztaság el�tt. Mi nemigen tudjuk, mik az angyalok: nehéz kérdés ez a teológia számára. De itt egy bels� megtapasztalásról van szó: Isten jelenlétének megérzésér�l. Mária megrémül, félelem tölti el. Lukács elmondja, hogy Keresztel� János születésekor Zakariás és Erzsébet szomszédait „félelem szállta meg”. Jézus születésekor nem egyszer�en félelemr�l, hanem nagy félelemr�l van szó: „Félni kezdtek nagy félelemmel.” (Lk 2,9) Az angyalok „nagy örömöt” hirdetnek, s a pásztorokat „nagy félelem” tölti el. A két szó párban van.

Ezúttal is végig kellene lapozni az egész Evangéliumot, hogy felfedezzük benne: hol szerepel a „félelem” mint jelenség. Gondolok arra a jelenetre, amelyben Jézus felmegy Jeruzsálembe: elöl halad, az apostolok mögötte, és nem merik megszólítani. Vagy Magdolnára a sírnál, akinek Jézus azt mondja: „Ne érints”, amikor meg akarja fogni az Úr lábát. A félelem mindenütt megjelenik.

Mit jelent hát az örömnek és a félelemnek ez az összefonódása? Azt jelenti, hogy az isteni öröm nem természetes, materiális öröm. Ezt az örömöt Isten adja. Nem egyszer�en egy ösztön kielégülése, hanem hivatás. Öröm, amely meghaladja a mi emberi szintünket: Isten adta nagyság. Vagy olyan nagyság, amelyb�l felfakad az öröm.

A mi hivatásunk: szeretni. Szeretni, ahogyan Isten szeret. Ez a szeretet pedig örömet fakaszt. De ezt az örömet ne önmagáért keressük, mert akkor biztosan nem találjuk meg. Ha a boldogságot keressük, kicsi az esély arra, hogy megtaláljuk. A szeretetet kell keresni. A szeretet következménye pedig az öröm.

Az örömök hierarchiája

Elmélkedésem során most visszafordulok önmagamra, s elgondolkodom azon, miben is áll az én örömeim középszer� volta, amely életem középszer�ségéhez kapcsolódik. Ha életem középszer�, örömöm is középszer�. Vannak középszer� örömök: a biztonságérzet öröme, az öröm, hogy nem fázunk, amikor hideg van, és nem izzadunk, amikor meleg van, örülünk egy jó vacsorának – mindezt persze nem kell lebecsülnünk. Magasabb öröm a zene: err�l én nehezen mondanék le.

Az örömök hierarchiájában feljebb lépve le kell mondanunk a középszer� örömökr�l, hogy megismerjük az igazi örömöt. A zenebarátoknak idézhetem saját példámat. Milyen nehezen mondtam le bizonyos zenékr�l – szép, de kissé gyanús zenék –, hogy eljussak J. S. Bach igazi öröméhez. Évtizedeken át kellett magamat megfosztanom Wagner zenéjét�l, mert lényem gyökeréig átjárt a mérge, hogy eljussak a Bach-zene tisztaságához. Jól kifejezi ezt Claudel egy mondása. Ezt írja Jacques Rivière-nek: „Felhajtunk egy pohár rossz bort egy lebujban vagy egy szalonban, s elfelejtkezünk arról a sz�ztiszta tengerr�l, amely feltárul mások el�tt a felkel� nap fényében. Egyszerre nem kaphatom meg mind a kett�t: ellustálkodni reggel nyolcig egy közönséges vagy rafinált élvezetekkel eltöltött éjszaka után, és meglátni hajnalban a hegy mögül felemelked� napot: nem lehetséges.” A legmagasabb rend� öröm az isteni öröm.

Jegyzetek

1 A „khaire” szó eredeti görög töve „khairó” örvendezni. Ebb�l alakult ki a mindennapivá vált köszöntés: „khaire” = örvendezz, légy üdvözölve. (A ford. megjegyzése)

2 A franciának két szava van a félelem kifejezésére, a crainte, amely tiszteletteljes félelmet is jelenthet – a magyarban az „istenfélelem” szóban található meg ez a fogalom –, és a peur, valakit�l vagy valaminek bekövetkeztét�l való félelem.

3 „Diatarasszó” a görögben összezavar, zavarba hoz.

* * *

* François Varillon (1905–1978) francia jezsuita lelki író és teológus 100 évvel ezel�tt született. Lelkigyakorlataival, konferenciabeszédeivel, irodalmi tanulmányaival igen nagy hatást gyakorolt a XX. századi francia világi értelmiségiekre, papokra és szerzetesekre. A centenárium alkalmával a francia jezsuiták szeptemberben kollokviumot szerveztek Varillon életm�vér�l, kiemelve, hogy „új m�fajt teremtett, amely szerencsésen társította a reflexiót, a Szentírásra való hivatkozást, a lényeges valóságok kifejezését és a jelenkori gondolkodással való párbeszédet” (René Rémond).

 François Varillon 1978. júl. 3. és 17. között tartotta utolsó lelkigyakorlatát Versailles-ban apácáknak. Az el�adásokat magnófelvételr�l leírták és kiadták a Centurion kiadónál: Vivre le christianisme címmel (1993). Az itt közölt részt (177–182. o.) Kaposiné Eckhardt Ilona fordította.

A magyar olvasóközönségnek ajánljuk a következ� könyveket:

– Szabó Ferenc: F. Varillon önmagáról. (Mai írók és gondolkodók/4) Róma 1990.

– F. Varillon: Isten alázata és szenvedése. A jezsuita két könyvét fordította és egy bevezet� tanulmánnyal kiadta egy kötetben: Szabó Ferenc. Róma, 1982. Újabb, javított kiadása a Szent István Társulatnál, Bp. 2002.

– Varillon: A hit öröme, az élet öröme. Konferenciabeszédek a keresztény hit f�bb kérdéseir�l. Fordította Kaposiné Eckhardt Ilona. Márton Áron Kiadó, Bp. 1998.

F. Varillon A hit öröme. . .. c. könyve végén így foglalta össze üzenetét:

„Ha jól értették ezeket az el�adásokat, akkor most mindenképpen remény és öröm uralkodik lelkükben. Bármily nehéz is az élet, bármennyire szenvedünk is a keresztények megosztottsága miatt, az Egyház kétségkívül a megújulás korszakát éli. De a megújuláshoz mindnyájunknak hozzá kell járulnunk, s ez nem megy munka nélkül. Amint azt Claudel Johanna a máglyán c. darabjának zárószavai zengik Honegger csodálatos zenéjének dallamára:

»Él a remény, mely mindennél er�sebb!
Él az öröm, mely mindennél er�sebb!
Él a szeretet, mely mindennél er�sebb!«”




Szabó Ferenc

PROHÁSZKA PÜSPÖK LELKISÉGE
ÉS „KERESZTJEI”

Alighogy I. Ferenc József 1904 telén kinevezte Prohászkát a pesti egyetemre a dogmatika nyilvános rendes tanárának, neve a püspökjelöltek között szerepelt, minthogy három püspöki szék megüresedett. Az addigi fehérvári püspök, Városy Gyula kalocsai érsek lett, Prohászka Ottokárt pedig a király a székesfehérvári egyházmegye püspökévé nevezte ki. 1905. december 24-én X. Pius a Szixtus-kápolnában három magyar püspököt szentelt: Prohászka Ottokárt, gróf Zichy Gyulát és Balázs Lajost. Ismerjük Ottokár püspök jelmondatát: „Dum spiro, spero”Míg élek, remélek.

1905-re Prohászka Ottokár, az esztergomi teológiai tanár és spirituális pályája magasra ívelt már. A Magyar Sion és a Katholikus Szemle cikkeib�l a papság és az értelmiség már jól ismerte a Pethe� = Prohászka nevet. Megjelent három önálló munkája: a Föld és ég, a Diadalmas világnézet (a Magyar Sion cikkei) és az Elmélkedések az evangéliumról (e könyve lényegében az esztergomi kispapoknak tartott elmélkedési pontokból született meg). El�adásaiból, konferenciabeszédeib�l is egyre ismertebbé vált a lánglelk� szónok; a katolikus nagygy�lések közönségét szinte felgyújtotta tüzes beszédeivel.

Els� f�pásztori beszédében így fogalmazza meg programját:

„Dolgozni jöttem. Dolgozni akarok a züllésnek indult magyar nép megmentésének napszámában, a kor bágyadtságától beteg lelkeknek meggyógyításában, a szenvedélyek lázától elgyötört b�nösök megtérítésén. Mindezt Jézus nevében. Jézus erejével.”

Ezt a programot b�vebben kifejti püspökké szentelése el�tt végzett lelkigyakorlatán, dec. 14-én leírt hosszú jegyzetében:

„Konszekrációm lelkigyakorlati kegyelme a mély átérzése Krisztusnak, adventi vágy, szinte vihar utána, s édes birtoklása. (. . .) Teljesen tisztában vagyok az iránt, hogy konszekrációm újabb köteléket f�z közém s Krisztus közé, s így nagyobb a kötelmem megérteni �t s hasonulni hozzá. Ez a f�, ez minden! Jézust bírni és élni. Az új dísz s új munkakör csak eszköz rá. Mindenesetre. Igaz, nem azért lesz valaki püspök, hogy tökéletesebb legyen; de ebben is, a püspökben is, ez az érték reám nézve. A funkció más; az érték a régi. Színaranynak kell lenni, ha arravaló is, hogy gyertyatartó legyen.”

Még hosszan folytatódik az eszmél�dés, a visszatekintés és a jó feltételek megfogalmazása. „Nem tudom, miféle mélység tárul föl lelkemben, de bizonnyal ez Jézus édes, sacerdotalis animae [papi lelkének] kegyelme; érzem, hogy mélységes t�z� tekintettel, melyben lélek ég, kell az egyházmegyén átnéznem, a hitnek a szellemében kell falvait, városait bejárnom, a régi apostoli, a mindig új krisztusi nyomokon. . .”

A hosszú jegyzet a misztikus lelkéb�l fakadó csodálatos Anima Christije imazuhatagában fejez�dik be: „Anima Christi piissima – adorans – sacerdotalis – hostia – pura – uncta – florida – nitida – luminosa – poeta – intuitiva – genialis – humilis . . .” – és következik még 140 (!) jelz�!

Prohászka püspök lelki fejl�dése

Prohászka mint püspök is els�sorban lelkipásztor volt. Az 1906. január 21-én beiktatott új püspök tovább folytatta országos méret� missziós tevékenységét, székvárosában is lelkigyakorlatokat, konferenciabeszédeket tartott.

Az alázatos pap nem vágyott f�papi méltóságra. 1913-ban ezt jegyzi fel az esztergomi spirituálisi m�ködésér�l az � szellemiségét�l átitatott Regnum Marianum papjait dicsérve, és hálát adva értük: „. . .Kaptam és adtam! Tán tovább kellett volna ottmaradnom? Tán végleg ottmaradnom?” (1913. nov. 4.)

Bár nem kedvelte az adminisztrációt, mindig gondja volt arra, hogy az aulában minden az el�írásoknak megfeleljen; ügyelt a papképzésre, végezte a bérmálásokat, papjaival kapcsolatot tartott. Országos tevékenysége sok idejét elvette, de nem állja meg a helyét az a mendemonda, bírálat, hogy elhanyagolta egyházmegyéje ügyeit.

Pásztorlevelei (ÖM 9: Világosság a sötétségben) arról tanúskodnak, hogy figyelt a kor követelményeire – „az id�k jeleire” – és hívei igényeire. Sokat gyóntatott, prédikált székvárosában is. Például a férfiaknak tartott egyik konferenciabeszéd-sorozatának hatására „az intelligens gyónók” száma hétr�l ötszázra emelkedett. Ugyanakkor folytatta Budapesten az egyetemi konferenciákat, a n�i lelkigyakorlatokat, a katolikus nagygy�lési beszédeket; szerte az országban sok ünnepi beszédet mondott, a vidéki városokat is felkereste.

Bangha Béla jezsuita, a kortárs szónok, megemlékezve a hitszónokról, többek között azt jegyezte meg, hogy „az akaratra hatás m�vészetében” páratlan volt Prohászka: „m�vészlelke minden témát széppé avatott”, „Nála nemcsak a szó beszélt, hanem az alak is, a hang is, az arc, a szem, a kéz, a testtartás.” Az akaratra hatás eszközei közül Bangha kett�t emelt ki: az etikai esztéticizmust és az optimizmust. „Prohászkánál az akaratra hatás f� eszköze a szépség motívuma volt; [. . .] ez szép, ez nemes, ez felemel�, ez fönséges, tehát tedd – ez volt rábeszél�-m�vészetének vezérmotívuma. Hogy így volt, összefüggött a maga költ�i természetével.” A másik jellegzetesség: der�s, bizakodó optimizmusa. Itt azonban megjegyzem, Banghától eltér�en, hogy a férfi Prohászka realistább lett: saját maga is bírálta kicsit naiv, „vézna optimizmusát”. Példa erre 1919. júl. 28-i naplójegyzete.

Nem lesz kiábrándult, csak realistább, jobban megismerve az emberi valóságot. Minden bizonnyal az els� világháború rettenete, embertelensége is hozzájárul ehhez. Érdekes a reakciója Gerely József pap, szerkeszt�, író kritikájára. 1914. jan. 28.: „Gerely Józseffel egyszer kétszer voltam vacsorán. Hazamenet elmondta nekem, hogy mi t�nik föl a »Diadalmas Világnézetben«. Az, hogy írójának nem voltak szenvedélyes problémái; a hit ütközéseit átélhette, de az élet, a vér, a társadalom nem ütközött benne; e részben elzárt, öbölben élt. Kit�n� kritika – f�zi hozzá Prohászka –, melyet én két kézzel aláírok; s okos, mélybe ható kritika. Úgy van; én tapsolom meg. Az élet nem ütközött bennem. A szemináriumi élet az én öblöm volt, de nem nyílt tengerem. S ezt Gerely kiérezte. Neki tán más tapasztalatai voltak. [. . .]” Majd Prohászka tovább morfondírozva megjegyzi, hogy talán mégis jobb, ha olyan papokat kapunk, mert a hívek is ilyeneket akarnak, „akiket a problémák erkölcsileg meg nem viseltek, s a kódex szerint kifogástalanok”, akikre föltekinthetnek. . .

A fiatal Prohászka lelkivilágára jellemz� volt, hogy elzárkózott az emberekt�l, barátja nem volt. A Germanicumban töltött hét év alatt kicsit üvegházban élt: bizonyos félénkség, járatlanság, érzékenység jellemezte társaihoz való viszonyát. Schütz szerint (25, 91) ennek oka részben neveltetése volt: „A jezsuita nevelésnek egyik f�elve, melyet a Germanicum kemény következetességgel vitt keresztül, az úgynevezett külön-barátság, amicitia particularis leküzdése. . .” Mélyebb okát a nagy lelkek „sajátos végzetében kell látnunk”, mondja Schütz. „Az igazi nagyság ugyanis nem találja, nem találhatja meg azt a hozzá hasonlót, aki adekvát visszhanggal felelne minden lelki megrezdülésére; enélkül pedig nincs igazi barátság. (. . .) Talán innen van, hogy Prohászka legbens� lelki világát finom és gazdag lelk� n�k általában jobban megértették és tudták gazdagítani és lendíteni, mint a férfiak.”

Prohászka 1919. júl. 17-i hosszú naplójegyzetében reflektál neveltetésére, aszketikus törekvéseire, a Német–Magyar Kollégium szellemiségére. Most már látja, mennyire életidegen volt: „üvegházi termék”. Okolja neveltetését, az aszketikus gyakorlatok túlságos és egyoldalú hangoztatását. A római Germanicumra is utal; �, aki olyan szép emlékezéssorozatot írt germanikus éveir�l (16, 158), most bírálja az akkori neveltetést, de azt is rögtön kiemeli, mennyire hálás azokért az évekért.

„(. . .) Az ember a b�n kerülésére be van állítva – hál’ Istennek fölségesen, világot legy�z�en; de az ethikai életet, a karakterességet, a sapientiát egy gazdagon tagozandó s minden irányban kiépítend� életbe nem vittem be. A becsületérzést nem fejtettem ki a maga ethikai tartalmasságában, emberekkel, világgal szemben; azt mint szép jelleget nem dolgoztam ki; nem láttam benne különös értéket, s�t inkább hiúságot, önzést.

Ez nem helyes s innen eredeztetem jellemem hiányosságát, melyet – sajnos – nagyon kés�n s csak jóformán most látok meg. Az aszkétaság szemüvegén ezekben nem láttam erényt s b�nt! Ezt a hiányt magán feltünteti többé-kevésbé minden nevelés, mely intézetben, legyen az akár a Collegium Germanicum, folyik. Istenem, csak ne vegye ezt senki vádnak, támadásnak s panasznak t�lem; hiszen oly hálás vagyok mindazért, amit kaptam, s annyira becsülöm a nagy javakat, miket ott is, másutt is vettem; ezek nélkül semmi, céltalan, zavaros, kapkodó, karikatúra volnék; de a nagy alapok s a nagy vezet�vonások mellett ezeket is kellett volna kim�velnem (amiket említettem).”

Prohászka püspök „keresztjei”

Prohászka lelki fejl�désér�l, bels� szenvedéseir�l b�ven olvashatunk a most már teljes, háromkötetes Naplójegyzetekben. De kívülr�l jöv� támadások, kritikák is érték, legtöbbször igazságtalanul. F�leg az egyház emberei és hivatalos szervei (nevezetesen az Indexkongregáció) oldaláról kapott ítéletek sebezték meg. Most err�l szólnék egészen vázlatosan. (Bizonyos kérdésekr�l részletesen írtam különböz� tanulmányaimban.)

Schütz Antal általánosságban is utal a püspököt ért kritikákra, megpróbáltatásokra (Ö. M. 25, 74–75).

„A legéretlenebb és legnépesebb csoport a kiábrándultakból toborzódott. Prohászkánál is régi bámulók, kiknek azonban »gyökerük nem volt«, kezdték kifogásolni: miért hagyta ott a spirituálisságot, miért lett püspök, miért nem a régi aszkéta és ellenzéki harcos, miért megy a vámosok közé, s miért nem tartja távol magától a n�ket.”

Schütz itt röviden kitér ez utóbbi kritikára, az alantas inszinuációkra, és Prohászka eszményi n�tiszteletér�l, feddhetetlen papi életér�l tesz tanúságot. A nagy püspök életm�vének bens�séges ismer�je állítja, hogy Prohászka „e téren a legszigorúbb katholikus eszmény magaslatán járt”. Ezután Schütz így folytatja:

Egyesek „a dilettánsok veszedelmes felületességével bírálgatták módszereit, szedték ízekre meg nem értett gondolatait, és kritizálták összefüggéseib�l kitépett és eltorzított mondásait. Ezek a pletyka-theológusok és egyházi kávénénik nem kis mértékben járultak hozzá annak a csomónak összebogozásához, mely nemsokára Prohászka lelkét oly fájdalmasan összeszorította. De a legsúlyosabban számbaveend�k mégis azok voltak, kik Prohászkában egyenest veszedelmes embert láttak. Ezen a ponton találkoztak jóhiszem� fanatikusai minden réginek és elvi ellenz�i minden újnak, kiknek nem fáj a korok és lelkek verg�dése, mert �k már rég a sátánnak adták ezt a világot, és nem érzik a kötelezettséget, hogy ennek a kornak és ezeknek az embereknek is hirdetni kell az üdvösség evangéliumát, és ami vele jár: olyan nyelven, melyet azok megértenek. . .” Így Schütz Antal.

Miel�tt ezekr�l a „maradiakról” szólnék, egy másik oldalról jöv� bírálatot említenék.

Kuti Márton székesfehérvári kanonokról van szó, aki a XIX. század 70-es éveit�l csaknem 1910-ben bekövetkezett haláláig rendkívül érdekes naplót vezetett. A többkötetes napló 1950-ig zárolva volt, még kiadatlan. Sulyok Ignác atya pár évvel ezel�tt nagyon kedvesen rendelkezésemre bocsátotta azokat az általa 1906-ból kigy�jtött naplórészleteket, amelyek Prohászkára vonatkoznak. A nagy m�veltség� és széls�ségesen liberális Kuti Márton legtöbbször nagy elismeréssel ír a püspökr�l, nagy tudásáról, kiváló szónoki tehetségér�l, haladó szellemér�l (egy kicsit szocialista, egy kicsit liberális is, szerinte), ugyanakkor „sok színt játszik”, „tojástáncot jár”, és f�leg túlságosan jámbor is! Íme néhány idézet ezekb�l a naplójegyzetekb�l.

„Arról értesültem a Kalocsáról hazaérkezett Mayer kollégámtól, hogy a püspöktársak Prohászka kollégájukat épen nem szeretik, mert felforgatónak, a papi javadalmak elkobzása barátjának tartják �tet. (. . .) Ez a püspök csakugyan ért a színeváltozáshoz. Ha kell, liberális, szociális, adandó alkalommal még hazafi is, majd ismét szenteskedik és Sz�z Mária tiszteletére a csodatev� helyre processiót vezet. [Utalás a bodajki búcsúra.] Értse, aki érti, én az ilyesmit jellemhibának tartom, elkövet�jét komédiásnak. De legyen ebb�l ez alkalommal elég.” (1906. okt. 22.)

„Megérkezésemkor nem valami kellemesen érintett az sem, hogy püspökünk szent gyakorlatokat fog a papsággal tartani, mindjárt július els� 3-4 napjában. Hiába, Prohászka konferenciák nélkül nem lehet el. (. . .) Beszélt most is napjában négyszer, mindig egy-egy jó félóráig, érdekesen, szellemdúsan, nagy tudásával, tehetségével, közvetlenségével lekötötte papjai figyelmét. (. . .) Magam részér�l megvallom, hogy inkább helyzetéb�l kifolyó szemfényvesztésnek, nagyon ügyes tojástáncnak tartom Prohászka szereplését, mint lénye, szellemisége, nagy olvasottsága és tudománya megnyilatkozásának.” (Napló, XVI, 67, 1906.)


Különös módon a haladó és liberális Kuti kanonok kés�bb Proh�szka halad� teol�gi�j�t kezdi b�r�lni, mik�nt egyes konzervat�v teol�gusok �s papok. M�r a modernizmust 1907-ben el�t�l� Pascendi és az 1911-es indexre tétel el�szelét érezzük. Néhány mondat Kuti hosszú jegyzetéb�l: „Prohászka, bármily eszes, tanult ember legyen, els� beszédjében – amint legalább nekem elmondták annak tartalmát – okosnak épen nem bizonyította magát. Egy püspöknek soha nem szabad Krisztusról mint csupán emberr�l szólni; � pedig vagy hatszor ezt mondta róla: »Ez az ember.« (. . .) Attól tartok, hogy evvel az emberrel még meggy�l a bajunk. (Napló, XVI, 149– 150)

Kuti kés�bb még er�sebben, durván bírálja Prohászkát. Egyszer idézi azok véleményét, akik szerint Prohászka még Krisztus istenségét sem hiszi. Megfigyelhetjük, hogy a kanonok sokszor másodkézb�l veszi információit, mások foglalják össze neki Prohászka beszédeit, pontatlanul közölnek kijelentéseket, mendemondákat is lejegyez naplójában. (Érdemes lenne Kuti Márton naplóit alaposan feldolgozni.)

Vörös forradalmár?

Tény az, hogy a Rómából hazatért fiatal Prohászka XIII. Leó Rerum novarum kezdet� enciklikája nyomán (amelyet magyarra fordított) az egyház szociális tanítását, a szociális reformokat sürgette már a XIX. század végén a feudális világi és egyházi urak nem kis meghökkenésére. Figyelmeztetett a feltör� szociáldemokrácia veszélyére: jóval Lenin el�tt prófétai módon el�re látta a vörös forradalmat, mivel késett a reform. Indexre tételében is szerepet játszott forradalmi szociális nézete. „Több békességet!” c. karácsonyi cikke ezért került indexre.

Kezdve a száz évvel ezel�tt Esztergomban kiadott kis füzett�l (Kinek higgyen a munkás?), amely forradalmi kiáltványnak is tekinthet� (vö. 22, 29), egészen az 1926-ban egy katolikus nagygy�lésen mondott beszédéig (13, 285–286) Prohászka a munkások jogaiért küzd, erre buzdítja a papságot, az egyházi és világi f�urakat. „Az egyház demokráciája” c. 1897-es cikkében (Ö. M. 10, 35kk) ezeket írja: „A kereszténység sokkal t�sgyökeresebb és életteljesebb, semhogy ne volna az élet, a fejl�dés s a haladás híve. (. . .) De ha a haladás vezércsillaga alá áll az egyház, akkor f�feladata megismerni a kort és szükségleteit, hiányait és bajait; f�feladata fölismerni az irányt, mely utat nyit a haladásra, fölismerni az eszméket, melyek uralkodnak, melyek megértek a történelmi fejl�dés izzó napsugarai alatt, hogy érett gyümölcsként áldásos intézményekben hasznára váljanak az emberiségnek. (. . .) A világot Isten nem kiváltságos rendek kedvéért teremtette, hanem az egész emberiségért, melyben minden lelket külön szeret s mindenkit egyaránt megváltott. (. . .) (Az egyháznak) föladata az, hogy szívvel-lélekkel az emelked� rétegek pártán álljon. (. . .) Nem szabad eldobnia magától senkit, de értenie kell a történelmet, olvasni kell tudnia az id�k jeleit! (. . .) A f�papoknak nem lehet ma már f�nemeseknek lenniük. (. . .) Ha az egyház id�szer�en akar hatni manapság, akkor vesse bele magát az eszméknek azon golf-áramába, mely az elnyomott osztályok jegestengere felé tör egyre folyton, s azok javára érvényesítse összes befolyását.” Mindez, miként majd az 1907-es Modern katolicizmus, el�vételezi a II. vatikáni zsinat tanítását az egyház korszer�södésér�l, az „id�k jeleinek” figyelésér�l, a „szegény és szolgáló” egyházról. Kevéssel halála el�tt, 1926-ban Prohászka megismétli azt, amit egész apostoli pályáján hirdetett.

Prohászka püspök iszonyattal éli át az els� világháború borzalmait, de azért nem lesz pesszimista; cselekszik: pénzt gy�jt egy hadiárvaházra; Õsiben és Tésen, püspöki birtokain megkezdi az örökbérletek kialakítását, mivel beterjesztett földbirtokreform-tervét nem támogatják. Az 1919-es fölfordulás, a Károlyi-uralom és a vörös terror idején nem sopánkodik, hanem „az id�k jelei”-re figyelve az egyház reformjáról eszmél�dik, amelyr�l már indexre tett, 1907-es Modern katolicizmus c. könyvében írt. Figyelemre méltó 1919. július 7-i hosszú naplójegyzete, ahol az egyház jöv�jének körvonalait kutatja: „Hát mi a lényeg az egyházban? Az, ami a kereszténységben az égb�l jött s mint isteni er� lépett a világba; szellem és lélek és élet volt, s történelmi csak akkor kezdett lenni, mikor emberi viszonyok közé lépve elhelyezkedett.” Utalva a haladó és maradi irányzatok ütközésére kiemeli: a haladók – és magát ezek közé sorolja – „nem kisebb szeretetb�l az egyház iránt, de talán nagyobb megértésével az új id�k igényeinek, az új formákat sürgetik. Ez utóbbiak szeretetének bátornak is kell lennie, mely nemcsak küzdeni kész a konzervatív elemek nehézkességével, de a rossz értelemben vett modernizmus vádját is tudja nagylelk�en elviselni, s a gyanúsítást szívére nem veszi.”

Világos utalás van itt az indexügyre, amelyr�l most részletesebben szólok. Ez volt Prohászka püspök legsúlyosabb megpróbáltatása.

Az indexügy körül

Prohászka püspök hihetetlen tevékenységet fejt ki. Egyházmegyéje ügyeinek intézése mellett szerte az országban (Nagy-Magyarországon!) lelkigyakorlatokat, el�adásokat tart, ünnepi beszédeket mond. Schütz megjegyzi, hogy „csak 1909 tavaszán nyolc városban tartott tizenhárom lelkigyakorlatot, több mint száz el�adással”. Közben folytatja írói tevékenységét. 1907-ben közzéteszi a már említett Modern katolicizmus c. kis könyvét, amely mintegy összefoglalja a modern apostol programját. Ez a könyv 1911-ben indexre kerül Az intellektualizmus túlhajtásai c. akadémiai székfoglalójával és a már említett karácsonyi cikkel. Nagyon figyelemreméltók Prohászka naplójegyzetei 1909 és 1910 között, amikor már a székfoglalón dolgozik, valamint a disszertáció fogalmazványa, amely kb. háromszor olyan b�séges, mint a nyomtatott szöveg. Ezeket hosszan elemeztem „Prohászka és a modernizmus” c. 100 oldalas tanulmányomban (Prohászka ébresztése I, 73–175).

A modernista válság korában vagyunk. X. Pius, aki Prohászkát püspökké szentelte, 1907-ben Pascendi kezdet� enciklikájával elítélte a modernizmust, amely nem volt ugyan egységes elmélet, csupán a pápa foglalta egységbe azokat a veszélyesnek t�n� nézeteket, amelyeket egyes gondolkodók (f�leg franciák) vallottak. Ilyenek: a modern protestáns exegézis módszerének alkalmazása; a hagyományos, némileg racionalista skolasztikus filozófia helyett az új, f�leg a bergsoni és blondeli bölcselet intuíciót, átélést és cselekvést sürget� tételei, néha agnosztikus íz� kitételei. Ezt az új szemléletet aztán az Isten-megismerésben és a dogmaértelmezésben is alkalmazták, a krisztológiában Jézus igazi emberségét hangsúlyozták, egy bizonyos monofizita, Krisztus istenségét egyoldalúan hirdet� konzervatív irányzattal szemben. Prohászka akkori feljegyzéseiben, f�leg a székfoglaló fogalmazványában, megtalálunk olyan kitételeket, amelyek gyanúsak lehettek. Kimutattam, hogy a püspök olvasta és felhasználta a katolikus hív�, Edouard Le Roy bergsonista filozófus, Teilhard de Chardin barátja, 1907-ben megjelent Dogme et critique c. tanulmánygy�jteményét, amelyben a francia szerz�, a modernisták egyik vezéralakja, f�leg Bergson és Blondel nyomán haladva, fejti ki nézeteit az Isten-ismeretr�l, dogmafejl�désr�l, krisztológiai kérdésekr�l. Világos tehát, hogy Prohászka – Schütz és mások állításával ellentétben – székfoglalója írásakor már ismerte Bergson gondolatait, idézte is a fogalmazványban, kés�bb pedig – f�leg Dienes Valériával való megismerkedése után – még jobban elmélyítette a francia zsidó filozófus új eszméit, amelyek olyan nagy hatással voltak a századel� gondolkodóira, a nagy francia konvertitákra. (Err�l b�ven olvashatunk Raïssa Maritain Nagy barátságok c. könyvében.) Nálunk Dienes Valéria és Babits Mihály ismertették Bergson eszméit, spiritualizmusát. (Prohászka már nem élte meg Bergson utolsó nagy m�ve, Az erkölcs és a vallás két forrása megjelenését, amelyet Babits 1933-ban a Nyugatban részletesen ismertetett.)

Prohászka indexre tétele (tehát a tiltott könyvek listájára felvett két könyve és egy cikke) körülményeit említett cikkemben megvizsgáltam. Azóta új adalékkal szolgált Adriányi Gábor (Prohászka és a római index, SZIT 2002), aki a Hittani Kongregáció archívumában felfedezett két fontos dokumentumot. (Én magam kés�bb – Ternyák Csaba érsek szíves közvetítésével – megkaptam �ket J. Ratzinger bíborostól.) Az intellektualizmus túlhajtásai és a Modern katolicizmus tartalmát ismerteti és bírálja (62 + 46 oldal latin szöveg) Szabó Szádok magyar domonkos, aki az Angelicumon tanított. Mivel az esztergomi vigilanciabizottság jelentése nem volt teljesen egyértelm�, az Indexkongregáció titkára, a szintén domonkos Thomas Esser kikérte a nagy tekintély� magyar domonkos véleményét. E jelentésekb�l világos, hogy Szabó Szádok véleménye volt a dönt�, aki modernista nézeteket vélt felfedezni Prohászkánál, és indexre tételét javasolta.

Prohászkát villámcsapásként érte az ítélet, de rögtön alávetette magát Róma döntésének. Nagyon fájlalta azt, hogy el�z�leg nem figyelmeztették, nem védekezhetett. 1911. júniusi és júliusi hosszú jegyzeteiben mondja el véleményét az indexr�l: beismeri, hogy élesen, félreérthet�en fogalmazott, de azt hitte, hogy a katolikus egyházban beszélve gondolatait nem értik félre. „Félni nem tudtam, eszem ágába se jutott, hogy itt baj lehet, dehát lett. Én megtettem, amit meg kellett tennem, alávetettem magamat.”

1911. júliusi naplójegyzetében (I, 302–303), amelyb�l Schütz annak idején a Soliloquiában csak pár sort közölt, Prohászka ezeket írja: „Mind botránkozik, hogy ilyesmi történhetik – hogy az egyház így fizet, hogy a buzgóságot így honorálja, etc. Nagyon megindított Schütz doktor ragaszkodása. (. . .) Apponyi Albert gróf is írt, Fischer-Colbrie, Majláth Károly gróf is, ezek tiszteletüknek és sajnálkozásuknak adnak kifejezést – f�leg Apponyi nagy örömének és épülésének adott kifejezést, hogy alávetettem magamat. – A többi jó barát mind hallgatott. (. . .) Legközelebbi híveim, a patronage, a Szoc. Missz. formálisan el voltak képedve, s egyáltalán alig tudtak magukhoz térni; az Ecclesiát, mely engem sújt, nem tudták megérteni. (. . .) Én mindenütt csitíttam a lelkeket, s hivatkoztam más megindexelt exemplárisokra is, s egyáltalán feltettem magamban, hogy éppen úgy dolgozom, konferenciázom, lelkigyakorlatozom ezentúl is. A leveleket mind megsemmisítettem; nem maradt hírmondónak sem bel�lük.”

Prohászka naplójegyzeteiben többször kitér az indexre és a modernizmusra. Jól sejtette, hogy régi ellenfelének, Samassa egri érseknek (1911. aug. 5, I, 312; e jegyzet Schütznél hiányzik), valamint Szabó Szádoknak (1913. márc. 19, I, 332, ez is hiányzik a Soliloquiában) része volt az elítélésben. Megmagyarázza, hogy igazában a racionalizmust bírálta székfoglalójában. 1911. júl. 27: „Az intellektualizmus egyoldalúságának gondolata egyre kísért; szinte bosszankodom az emberi értelem e hóbortján, hogy úgy tudja a fogalmat jelent�ségében fölfújni, hogy attól a valóságot szemünk el�l veszítjük. Az igaz filozófia szerint a fogalom csak kapcsolat a valósággal, a zaftos, eleven, meleg valósággal; a racionalizmusnak, vagy ahogy most hívják, az intellektualizmusnak sikerült az embert a gondolat elé állítani, s a valóságot mögötte elsanzsírozni (= elváltoztatni).”

1911. nov. 23-i naplójegyzetében – Németországba indulva – még hosszan reflektál a modernizmusra, világosan visszautasítja a kanti agnoszticizmust, amellyel egyesek vádolták: „Ilyen alapon modernizmusnak, akár mely a kanti alapon áll, akár mely a hegeli útirányba indul, híve sohasem voltam; de modern eszmék fölszívását mindig megszomjaztam, s lelkesültem a tudományért, s roppant súlyt fektettem a theológiai fakultásokra. . .” (N I, 319) 1913 �szén Rómában járt. 1913. okt. 15-i jegyzetében útjáról írva megjegyzi: „A pápa fogadott; én megmondtam neki, hogy fájlalom az indexesetet, de nagyon kérem, hogy tudassák az emberrel el�bb, ha van kifogásuk.” És a jegyzet végén: „Hazajöttem; Rómában tiszteltem a pápát; hazahoztam Itáliából sértetlenül hitemet és szeretetemet.” Kés�bb még (1913. nov. 22-én) visszatér az indexesetre és megjegyzi: „az indexhistória után valahogy idegenül érzem magam az egyházban, idegenül, mint ki nem tartozom az egyházat képvisel� s inkább a formalitások tógáiban feszelg� emberekhez, akik az akták és trakták közt nem tör�dnek sokat a világ problémáival. (. . .) De meg azért is érzem magam idegenül, mert nem lehet biztonságosan és barátságosan dolgoznom, s azt kell hinnem, hogy félreértések hínárjába kerülök. . .”

Prohászka az 1910-es években több tanulmányban kifejti filozófiáját, összefoglalja székfoglalóját, válaszol az ellenvetésekre és támadásokra. (Ezeket az 1911 és 1921 közötti tanulmányokat Schütz Az elme útjain c. kötetben tette közzé.)

* * *

A kommunizmus bukása után kiadott pásztorlevelében (1919. aug. 17, Ö. M. 9, 260 kk), miután leírta a vörös gárdisták garázdálkodásait, arra buzdít, hogy segíteni kell a munkásokat, enyhíteni a szenvedéseket; keresztény magyar alapon szervezkedni kell, biztosítani a nevelésben, iskolákban a keresztény valláserkölcsi alapot. Prohászka szerkeszti meg a püspöki kar közös pásztorlevelét is. 1920-ban képvisel�séget vállal, hogy a nemzetgy�lésben el�segítse a rég kívánatos szociális-gazdasági reformokat. De csalódást okoz neki az úgynevezett keresztény kurzus kereszténytelensége. (Vö. Napló 1920. jún. 30.) Visszavonul a napi politikától, és egyre inkább a bels� világ felé fordul. Naplójegyzetei ritkulnak, mert már írja misztikus jegyzeteit, amelyekb�l majd az Élet kenyere születik.

A befejezetlen Élet kenyere csak halála után jelenik meg. (Nemrég újra kiadtuk, tekintettel az Eucharisztia évére és a Prohászka-centenáriumra.) Az eucharisztikus Jézus Isten-imádásába kapcsolódik be a székesfehérvári püspök, aki imádja és éli, átéli a csodát: „Az oltárhoz járulok s veszem Krisztus testét s iszom vérét, s tele van a szám borral, vérrel, t�zzel, mennyei források erejével” – írja 1923. máj. 9-i naplójegyzetében.

Kevéssel halála el�tt, 1927. január 15-i naplójegyzetében – szaggatott, kissé kusza közlésében, amelyb�l Schütz csak az els� sorokat közölte – a püspök bels� szenvedésekr�l, elsötétülésekr�l, szárazságról beszél: „világösszeomlás, életüresség”. „Mikor a lélek s a hit s annak mécse egymagukra maradnak, s minden, ami segít s rezonál, a háttérben elvész; a sötétség elnyeli. . .” Megrendít� ez az 1927-b�l való egyetlen jegyzet. A nagy misztikusok, Keresztes Szent János vagy Lisieux-i Szent Teréz is megélték ezt a megpróbáltatást, a lélek „sötét éjszakáját”. De ami a legkülönösebb, Prohászka ekkor is azt hangsúlyozza szaggatott jegyzetében, amit székfoglalójában és egész apostoli tevékenységében: nem a fogalmak, hanem a „lüktet�, kering� valóság”, élet és cselekvés! „Odaadás, actio. Tenni, élni, gyakorolni. . . Szeretni. . .!” Ez Prohászka ma is id�szer� üzenete.


——

Az itt közölt írás el�adásként elhangzott Székesfehérvárott 2005. december 10-én a Prohászka-centenárium ünnepélyes megnyitása alkalmával.




 

A Prohászka-emlékév programjai

Szent X. Piusz pápa 1905. december 11-én kelt okiratával meger�sítette a császári kinevezést: Prohászka Ottokár egyetemi tanárt a székesfehérvári egyházmegye élére állította.

Spányi Antal megyéspüspök a székesfehérvári egyházmegyében 2005. dec. 10-t�l 2006. dec. 9-ig Székesfehérvár 15. püspöke tiszteletére emlékévet hirdetett meg. F�bb programok:

 2005. dec. 10.: az emlékév megnyitása Székesfehérvárott
- 10 óra: ünnepélyes szentmise, utána délben ünnepi konferencia a Szent István M�vel�dési Házban.
A szentmisét a székesegyházban dr. Erd� Péter bíboros, prímás mutatja be püspökökkel és az egyházmegye papságával együtt.

 2006. febr. 25.: Prohászka-kiállítás megnyitása az Egyházmegyei Múzeumban.

 2006. április 1.: Megemlékezés prohászka Ottokár haláláról

- 10 óra: Tudományos ülés a budapesti Központi Szemináriumban
- 18 óra: Szentmise az Egyetemi Templomban

 2006. dec. 9.: A Prohászka-év bezárása

- 10 óra: Szentmise a Prohászka-emléktemplomban

- 11 óra: ünnepi konferencia

A Székesfehérvári Egyházmegye „Magyarország apostola és tanítója” témával pályázatot hirdetett az emlékév alkalmából. A pályázat célja Prohászka püspök életének, sokoldalú tevékenységének és hatalmas életm�vének megismertetése. A pályázatra benevezhetnek általános iskolások és gimnazisták. A pályam�vek beküldésének határideje: 2006. febr. 15. – B�vebb tájékoztatás kérhet�: K�rösiné dr. Merkl Hilda, a budakeszi Prohászka-gimnázium igazgatója, 06/23-451-946, E-mail: [email protected]





    Bárdosy Éva

ÉRTÜNK SZEGÉNNYÉ LETT

Szeptember végén néhány napot Böjte Csaba egyik újabb intézményében, a szovátai Szent József Gyermekvédelmi Központban töltöttem. Ebben a nevel�otthonban a Szováta környéki falvakban él� általános iskolás korú gyerekek laknak most, olyanok, akiknek többnyire vannak szüleik. Vannak, de igen-igen szegények. Az ottani kis falvakban él� gyerekek – iskolák, nem is csupán magyar iskolák híján – csak akkor tanulhatnának meg írni-olvasni egyáltalán, ha szüleik vállalhatnák a másutt tanulásuk sokkal tetemesebb költségeit. Ám ez számukra elérhetetlen „luxus”. Örömmel fogadták hát, hogy Szovátán egy családcentrikus, emberlépték� nevel�intézményben gondoskodjanak mások az � gyermekeikr�l. Egy-egy ilyen „családba” egynem�, de különböz� korú gyerekek tartoznak egy-egy nevel� gondjaira bízva. Beszélgettem ezekkel a gyermekekkel, egyik-másikkal tanulni is próbáltam, s közben figyeltem, mit�l mások �k, mint amilyenekkel másutt (az „anyaországban”) dolgom akadt. Arra a meggondolásra jutottam, hogy talán szegénységük miatt nem tartanak mindent magától értet�d�nek, ami csak az ölükbe hullik. Láttam rajtuk az igazi örömöt, amikor a raktárból el�került egy-egy pár igazán jó cip�, ami illett is a lábukra. Segítettem kibontani valami egyszer� cukorkát a papírjából, és csodálkoztam a kisfiú kitör� örömkiáltásán, amikor bekapta az édességet.

Eltelt viszont egy hónap, és az a serdül�, aki korábban annyira örült a remek cip�nek, túlságosan hamar találta egyszer�bbnek, hogy új cip�t kérjen, mint hogy vigyázzon a régire. Nagy veszélye ez  megannyi gyönyör� kezdeményezésnek, és ezért is nagy körültekintést igényel a szegények „segítése”. Világos persze, hogy ez az intézmény eredetileg is helyesen választott a „hálót vagy halat” dilemmában, hiszen épp ezért olyan fontos számukra a gyerekek iskoláztatása és nevelése, ami pedig csak az els� lépés a „háló” megszerzéséhez. Mégis jó volna, ha sikerülne meg�rizni azokban az ártatlanokban a szegénység jézusi boldogságát. Szintén jó volna, ha mi magunk is megtanulhatnánk t�lük ezt a gyermekien tiszta (lelki) szegénységet, amire az értünk szegénnyé lett Jézus adta a legjobb példát.


Ki a szegény? Hétköznapi értelemben az, aki fázik, éhes, rongyos, nincs hajléka, vagy embertelen körülmények között lakik. Megkülönböztetnek abszolút és relatív szegénységet. Az abszolút szegénység nagyjából az, amit köznapi értelemben tartunk a szegénységr�l, de mértékét mégsem egyszer� tudományosan behatárolni. Az ember ugyanis olykor túlél olyasmit is, amit elvileg nem lehetne. A relatív szegénység fogalma a nélkülözés mellett az egyenl�tlenséget is figyelembe veszi. Az is szegény, mégpedig igen fájdalmas szegénységt�l szenved�, akit megfosztanak valamit�l, ami másnak természetesen jár vagy jut, és igazságérzete jelzi, hogy neki is joga lenne hozzá.

Az ENSZ illetékes bizottságának jelentése szerint az emberiség 40 százaléka (két és fél milliárd ember) napi 2 dollárból vagy még kevesebb�l él, illetve ennyib�l kell megélnie.

Magyarországon 1,8 millió háztartás, mintegy 4 millió ember (a lakosság 39,4 százaléka) tekinthet� jövedelmi szegénynek – áll abban a tanulmányban, amely az Esély cím� folyóiratban jelent meg Havasi Éva neve alatt (2005. 4. sz.). Egy háztartás akkor számít szegénynek, ha a benne él�k éves nettó jövedelme az országos átlag 60 százaléka alatt marad. Ezen a szegénységen egyel�re enyhítenek a társadalombiztosításból, a szociális jövedelmekb�l meg a háztartások között mozgó jövedelmekb�l származó bevételek, de a szakemberek szerint a jöv�ben nálunk csökken a nyugdíjak szegénységenyhít� szerepe. Ferge Zsuzsa a magyar társadalom egyenl�tlenségeir�l szóló tanulmányában két nagy szakadékról ír: a fels� néhány százezer és a többiek között, illetve az „alul lév�” 2 és fél, 3 millió ember és a többiek között. Ez az olló a társadalom fels� rétegeiben sz�kül (javul), lejjebb viszont romlik. Egyre távolodnak egymástól azok, akik haszonélvez�i lehetnek a növekedésnek, és azok, akik nem csak kimaradnak a haladásból, hanem egyre romlik a helyzetük. Ez az egyenl�tlenség önmagában is társadalomromboló tényez�. Hatásuk máris érz�dik, és a jelen elrendez�dések az egyenl�tlenségek további kiélez�déséhez vezetnek. Az akadémikus végül arra a következtetésre jut, hogy mindezek következtében a társadalom többségének rossz lesz egy ilyen társadalomba beleszületni, élni és megöregedni.

Szegénynek születni sosem lehetett jó, és nem lehetett könny�. Jézus, a Mindenható egyszülött Fia mégis – valószín�leg éppen emiatt – szegénynek született, és nagyon sok dologban osztozott a korabeli szegények életmódjában, vállalta a létbizonytalanság sok velejáróját is. Nem úgy csinálta ezt, ahogyan mi szoktuk. A szegényekr�l szóló tanácskozások is rendre luxus környezetben, jól öltözött, jól táplált emberek részvételével zajlanak, és nagyon meg is ütköznének a szegénységr�l tanácskozók, ha – akárcsak él� szemléltetésképpen – betoppanna közéjük egy-egy jellegzetes szagot árasztó, gondozatlan hajléktalan. A mai átlagember a televízió el�tt ülve karosszékb�l nézheti végig naponta a két és félmilliárd éhez� leírhatatlan nyomorúságát, szörny�séges szenvedéseit. A sok nyomorúság láttán könnyen támad benne olyan érzés, hogy ennyi hiányt képtelenség megszüntetni, s még ha lehetne is, bizonyára nem a magafajtájúak dolga az ilyen sziszifuszi küzdelem.

Jézus pedig – meglehet, egy ácsmunkával foglalkozó názáreti iparos átlagembernek számított a maga korában – életmódjával mégis az igazán szegények életkörülményeihez igazodott, és tapasztalatból tudta azt is, hogy „Boldogok a szegények. . .” (vö. Lk 6,20). A Máté-evangélium Nyolc boldogságában ugyanezt a „lélekben szegényekr�l” mondja Jézus, és ez a megkülönböztet� jelz� arra a szabadságra utal, amely által az Istenben hív� elengedi magától az anyagiakat, hiszen nem általuk akar boldogulni. Hiányai beteljesít�jének Istent tartja, és hite ebben rendíthetetlen.

Jézus szereti és üdvözíteni akarja a gazdagokat is, de gazdagságuk üdvösséget veszélyeztet� mivoltára sokszor felhívja a figyelmet. Gondoljunk a t� fokára, a két úrnak való szolgálat lehetetlenségére, a mammonra, a nagy vagyont gy�jt�, cs�rei b�vítését tervez� gazdag ember példáira. A szegénység választása mégsem ölt kötelez� formát az � követésében, mindig szabadon és önként választható. Ezt a tanítást �rizte meg és adta tovább az �segyház, ahol kezdetben – amikor vélhet�en a „legjobb” formában volt – az Apostolok Cselekedeteiben emlegetett „�skommunizmus” is ezen az önkéntes alapon valósult meg.

Az egyház a történelme során, talán éppen Jézusnak ezt az önkéntességet megenged� tanítása alapján, sokszor elrugaszkodott a „Boldogok a szegények” vagy a „Boldogok a lélekben szegények” eszményét�l. Ilyenkor szinte törvényszer�en az történt, hogy mindig támadt el�bb-utóbb valahol egy-egy karizmatikus egyéniség, aki rámutatott Jézus alapvet� és lelki szegénységére, és arra, hogy érdemes a gondviselésre is hagyatkozva els�bbséget adni a társadalmi igazságosságnak. Ezek a szentek önként választották a legszegényebbek életszínvonalát, és szolidaritásuk jót tett az Egyház szociális érzékenységének úgy általában. Amint az egyház az ilyen hasznos reformok következtében, vagy egy tragédiából, katasztrófából tanulva, kezdett jobban hasonlítani arra az eszményre, amilyennek lennie kell, hamarabb vette észre azt is, hogy szolgálnia kell, éspedig els�sorban a szegényeket kell szolgálnia. Ezt jelentette ki a II. vatikáni zsinat például a Gaudium et spes kezdet� nagy lelkipásztori konstitúció kezdetén már („. . .az emberek, különösen a szegények minden öröme és szenvedése visszhangra talál Jézus tanítványainak szívében”).

Amikor egyházról beszélünk, általában nem jó magunkat kivonni annak fogalmából. Akár szoktunk a karosszékben ülve a tévé el�tt szörnyülködni a katasztrófákon, akár nem. Akkor járunk h�ségesebben Jézus, az értünk szegénnyé lett Jézus nyomában, ha Szent Ferenccel, Szent Erzsébettel, Don Boscóval, Hurtado Cruchagával, a most szentté avatott chilei jezsuitával, Teréz anyával vagy Böjte Csabával együtt mi is mindig megkeressük és megtaláljuk a módját, hogyan tehetnénk valamit önként a szegényekért. Ha ezáltal mi is szegénnyé leszünk, az egyáltalán nem baj, s�t. Hiszen csak így lesz miénk a mennyek országa.



                              

Mindenkit megillet a jog, hogy önmagának és családjának elegend� része legyen a javakból. Ezen a nézeten voltak már az egyházatyák és egyháztanítók is; azt tanították, hogy az ember köteles segíteni a rászorulókon, mégpedig nem csupán a feleslegéb�l. Aki pedig végs� szükséget szenved, annak joga van mások vagyonából megszerezni magának a szükségeseket.

Ma, amikor oly sokan éheznek a világon, a zsinat sürget� kéréssel fordul mindenkihez, egyénekhez és hatóságokhoz egyaránt, hogy jusson eszükbe az egyházatyák tanítása: Adj enni annak, akit éhhalál fenyeget; ha nem adsz, gyilkosa vagy. Lehet�ségei arányában tehát ki-ki ossza meg és hasznosítsa javait; segélyezze els�sorban azokat az egyéneket és népeket, akik, illetve amelyek e támogatás révén a maguk lábára állhatnak, és így fejl�désnek indulhatnak.                                   (II. vatikáni zsinat: Gaudium et spes, 69)