KULTÚRA ÉS ÉLET

Erdő Péter

SZABADSÁG ÉS JOG¹

Zavarok a szabadság fogalma körül

A szabadság tekintetében a mai ember, úgy tűnik, hatalmas kísértéstől szenved. Mintha a szent városba vezették volna, és felállították volna a templom párkányára – mint Jézus Krisztust annak idején –, és mintha Valaki azt mondaná neki: „Ha Isten Fia vagy, vesd le magad!”² Mire valók a kötelékek, melyek csak a szabadságodat korlátozzák, mire jók az emberi, társadalmi, vallási kötöttségek, minek tiszteletben tartani mások szabadságát? Olyan vagy, mint Isten, abszolút vagy szabadságodban: vesd le magad! Ha azt gondoljuk, hogy ez a kép a fantázia puszta játéka, figyeljük csak egy kissé a televíziót: embereket látunk, akik a legmagasabb hidakról vetik le magukat, és csupán egyetlen kötélre hagyatkoznak: ez még egy utolsó kis hiányosság, egy kis fogyatékosság, mely a teljes és abszolút szabadság útjában áll. Szabadság arra, hogy rendelkezzünk a saját életünkről és a saját halálunkról is? A más haláláról is?

Jézus megkísértésének történetében a Sátán ajánlatait ezekkel a szavakkal kezdi: „Ha Isten Fia vagy.” Mint az első megkísértéskor a Paradicsomban, most is azt akarja elhitetni az emberrel, hogy Isten becsapja őt. „Ha eszel ebből a gyümölcsből, meg fog nyílni a szemed.”³ Itt is azt sugallja: Isten a fiának nevez téged, de becsap ezzel az elnevezéssel. Ha komolyan azt hiszed, hogy Isten fia vagy, mutasd meg a hatalmadat! De Jézus elutasítja a kísértést. Az Ő isteni hatalma más természetű, ahogyan Aranyszájú Szent János is megjegyzi⁴. Az Ő hatalma arra szolgál, hogy másokat megvédjen a zuhanástól. Az Ő hatalma másokért van. Hazárd módon kockáztatni inkább a Gonosz szokása: ő az, aki földi lények tömegeit vezeti a mélységbe.⁵ Gondoljunk csak a megszállott kondára, amely a vesztébe rohant.

A felvilágosodás korától kezdve a szabadság úgy van jelen a nyugati gondolkodásban, mint a legfőbb értékek egyike. Kezdetben, a XVIII. és XIX. században a szabadság eszményéhez leginkább ragaszkodó gondolkodók is, kevés kivétellel, elég világos fogalommal rendelkeztek a szabadságról. Olyan fogalommal, melyet a társadalom széles körei magukénak vallottak. Az első dokumentumokban, amelyek az emberi jogokat sorolták fel, egy sor olyan szabadságot találunk, amely minden emberi személynek kijár. Mindenekelőtt kijelentették, hogy minden ember szabadnak születik. Még ha első pillantásra ez a mondat apodiktikusnak, abszolút kijelentésnek tűnik is, az összefüggésből világos, hogy a szerzők minden ember egyenlő természetjogi állapotát akarták állítani, ez az állapot pedig nem fér össze a rabszolgasággal. A szabadság ebben az összefüggésben a jogok és kötelességek olyan együttesét jelenti, mely a társadalomban a szabad embereket illette meg. Ez pedig a pozitív tartalmak egész gazdagsága.

A többi szabadság általában összetett kifejezés volt: gondolatszabadság, szólásszabadság, vallásszabadság, sajtószabadság, gyülekezési szabadság stb. A szabadságnak mindig volt valamilyen tárgya. Ugyanezt a logikát találjuk a XVIII., XIX., sőt a XX. század alkotmányaiban is. A szabadságjogok megtalálják helyüket az emberi jogok, az alapvető jogok között. És mindezt abból vezették le, ami az emberi lény maga, vagyis az emberi természetből. Nem véletlen, hogy még Benedetto Croce is a keresztény értékekkel köti össze a „liberális eszményt”⁶.

Fokozatosan azonban egy bizonyos zűrzavar kezdett elterjedni. Bár szükséges volt az emberi személy szabadságait jogi dokumentumokban is kinyilvánítani, mégis biztosra vették, hogy mindez nem pusztán az emberi törvényhozó akaratából fakad, hanem a természetből, a „természetjogból”, az emberi lény jellegéből, szükségleteiből és adottságaiból. Éppen ezért hangozhatott szinte forradalmian a szabadságjogok gondolata: ezek nem valamilyen kegy engedélyezését jelentették egy abszolutista feudális uralkodó részéről, hanem mindenkinek kijártak magának az emberi természetnek az alapján. Tehát a természetet és az emberi természetet ez a fajta gondolkodás még adottságként feltételezte.

A XIX. századtól, de a XX. századtól már tömeges méretekben egy másik szabadságeszme kezdett elterjedni. Abszolutizálni kezdték a szabadságot, miközben szinte minden más fogalom egyre inkább relativizálódott. Maga a szabadság pedig egyre inkább az egyén szabadságára redukálódott, aki jogait az intézményekkel szemben követelhette. Azoknak a vitáknak során, amelyek azokról a jogokról folytak, melyeket az Európai Unióban garantálni kell, láttuk, hogy nem volt mindig könnyű a kollektív jogok elismertetése, például a kisebbségek, etnikai és vallási csoportok jogainak elfogadtatása. Főként azonban a jogok és a szabadságok egyre inkább a társadalommal és az intézményekkel szemben kerülnek elismerésre, nem pedig azok összefüggésében. Ezért a volt kommunista országokban a közvélemény ezeket a jogokat gyakran irreálisnak, hatástalannak vagy akár destruktívnak találja. Nemcsak a létező szocializmus iránt nosztalgiát érző emberek, hanem sokan mások is ezekben az országokban a közrend felbomlásáról, a társadalom destabilizálódásáról, a bűnözés rendkívüli növekedéséről és számos más olyan jelenségről panaszkodnak, amelyeket a Nyugat befolyásának vagy egyenesen a globalizációnak szokás tulajdonítani.

A teljes szabadság Rousseau-féle álma és a szabadság mítoszai, amelyek a XIX. és XX. század radikális politikai irányzatai mögött álltak, amelyek azonban oly mértékig ellentmondásosnak bizonyultak, hogy a legerőszakosabb kollektivista diktatúrák ösztönzői lettek, melyek éppen az egyént nem becsülték, és sok más elvont ideológiai töltésű áramlat mély nyomokat hagyott korunk közgondolkodásában. A szabadságnak erről a fajta fogalmáról helyesen állapíthatta meg Weiler: „Magát az objektivitást is úgy tekintjük, mint a szabadság gátját. Furcsa szabadság ez, melynek nincsen tartalma.”⁷

A szabadságnak ez a negatív fogalma azonban az ember helytelen szemléletén alapul, amely nem felel meg a valóságnak. Mint már a régi görögök is tudták, az ember társas lény (zóon politikon). Olyan lény, amely arra született, hogy valakiért, valakitől és valakivel létezzék, ahogyan ragyogóan kifejtette (XVI. Benedek pápa, az akkori) Ratzinger bíboros, aki megjelölte az ember ilyen sajátosságának legmélyebb okát is. Ez a sajátosságunk fejeződik ki szabadságunk jellegében is: a hármasegy Isten képére vagyunk teremtve, tehát a Szentháromság képére, aki „lényegénél fogva valakiért való lét (Atya), valakitől való lét (Fiú) és valakivel való lét (Szentlélek)”⁸. Szabadságunknak tehát, mely istenképiségünk sajátos vonása, a többiek szabadságával és az egész szerves közösséggel harmóniában kell léteznie és működnie.

Az értékek mint a szabadság tárgyai

A szabadságnak természeténél fogva konkrét tárgyai vannak. És ezek a tárgyak nem pusztán vágyak vagy vélemények, hanem értékes és értelmes dolgok. Ezen a ponton elérkeztünk egy másik sokat vitatott fogalomhoz: az értékek fogalmához. Az értékek nem elvont dolgok, nincsenek elzárva a valóság többi részétől, hanem mindig egy bizonyos viszonyt fejeznek ki. Ugyanez érvényes az ésszerűségre, illetve a dolgok értelmére is. A termékek és szolgáltatások értékét gyakran egy bizonyos pénzösszeghez mérik. Még ha felületesen is, de már ez a tény is egyfajta viszonyra utal. Egy dolog, egy szolgáltatás azért értékes és értelmes, mert valamilyen viszonyban van valami mással. Egyes tények, egyes emberi cselekedetek értelmét és értékét gyakran a családhoz, a nemzethez, az egész emberiséghez, a világtörténelemhez való viszonyukkal jelölik meg. De ha a világegyetemen kívül más valóság nem létezik, milyen alapon értelmes és értékes az egész univerzum? Az egész világ értéke és értelme Istenhez való viszonyából fakad, aki a világhoz képest mindig a Másik. Így a valóság értékének forrása, amely az emberi szabadság vonatkozási pontja is kell legyen, maga Isten, a Teremtő akarata, amely a teremtés egészében és részleteiben tükröződik. Egy ősi hagyomány szerint mindenki, aki bármilyen valóságot teljes mélységgel kutat, még ha csak egy csepp vizet is, előbb-utóbb magával Istennel találkozik, ha kutatását becsülettel végzi.

A társadalom összefüggésében a szabadság megvalósításának felelősséggel kell történnie. Az ember olyan lény, amely válaszol a valóságra – ebben valósul meg igazi szabadsága. De ha a valóság, az emberi társadalomban is, tényleg létezik, és ha nem kényszerülünk csupán saját vágyaink és szubjektív véleményeink követésére, akkor a szabadság arra szolgál, hogy azt kövessük, amit igazi javunk megkíván. Ez pedig nem lehet összeférhetetlen a közjóval, sőt e két valóság egymással kölcsönhatásban van. A közjó maga is kissé divatjamúltnak látszik. Ám e nélkül a társadalom csupán csoportok erejének és érdekeinek játékává válik, remény nélkül, jövő nélkül, értelem nélkül. Sokak számára Kelet-Közép-Európában mégis vigasztalást jelent, amit sokszor szinte kétségbeesetten keresnek, hogy minden pillanatnyi látszat ellenére mégiscsak kell léteznie emberi józan észnek, olyan közös javaknak, amelyek mindenki számára felismerhetőek, hogy mégiscsak lehetséges valamiféle közös nevező az ember objektív valósága alapján.

De miért szükséges, hogy a társadalom még szankciókkal is védje azt, ami jó az embernek? Mert az ember értékes! Mert ez a tény értelmet és értéket ad a társadalomnak is. De az ember életének értelmét és értékét nem egyszerűen a társadalomtól kapja. Ez circulus vitiosus lenne! Az ember olyan valóság, amely feltétlen tiszteletet érdemel a többi ember részéről. Ez az igazi alapja minden egyéni szabadságnak. Ezt a tényt pedig az emberi méltóság fogalma fejezi ki. Ez a méltóság – a szilárd zsidó-keresztény hagyomány szerint – abból fakad, hogy Isten a saját képére teremtett minket. Íme európai vagy nyugati kultúránk azonosságának egy olyan eleme, amely egyetemes érvényű. A kommunizmus idején egyes munkahelyeken, néha a gyárak külső falán, nagy, vörös betűkkel volt kiírva: „Nálunk a legnagyobb érték az ember.” Tudjuk, hogy a gyakorlat sokszor egészen mást mutatott. Sőt ezt a mondatot gyakran, annyi más jelszóhoz hasonlóan, némi kesernyés iróniával idézték. Csakugyan, ha Isten nem létezik, az ember abszolút értéke nehezen magyarázható. Tehát egy mondat, amely mélységesen igaz volt, fájdalmasan megalapozatlannak és valószerűtlennek tűnt abban az összefüggésben, sőt semmi máshoz nem hasonlítható szomorúságot vagy undort okozott.

A jog

Ha olyan értékekről beszélünk, amelyeket még szankciókkal is védeni kell, a jog világába érkezünk. De a jog fogalmának ugyanaz a nehéz sorsa volt, mint a szabadság fogalmának. A jog fogalma is bizonytalanná és nehezen érthetővé vált. Szinte a jogfilozófia keresztje lett. Mintegy másfél évszázaddal ezelőttig a jog meghatározásai erős objektív elemet tartalmaztak. A rómaiak, maga Celsus is a Digestában idézett híres mondásában, úgy határozták meg a jogot, mint a jó és a méltányos dolgok művészetét (ars boni et aequi)⁹. A keresztény gondolkodás is hangsúlyozta a jog fogalmához nélkülözhetetlen objektív elem fontosságát. Aquinói Szent Tamás a törvényről adott híres meghatározásában azt írja, hogy a törvény ordinatio rationis in bonum commune ab eo qui curam communitatis habet promulgata¹⁰. Vagyis: a közjóra való irányulás a törvény meghatározásának egyik eleme. Ugyanígy a kánonjogban is mindmáig létezik, sőt kiemelkedő jelentőségű a törvény fogalmában ez az objektív elem. Ha ez az elem elvész, a kánoni törvény elveszíti kötelező erejét¹¹. Ha a körülmények változásával a törvény egész tartalma ésszerűtlenné, igazságtalanná, károssá, erkölcstelenné vagy lehetetlenné válik, mégpedig nem csupán egyedi esetben, hanem általánosan és tartósan, akkor a törvény megszűnhet. A kánonjogban tehát formai szempontból bizonyos rugalmasság figyelhető meg, amely ugyanakkor egy nagyobb szilárdságnak az eszköze és kifejezője a jogszabályok tartalma szempontjából. Ha a norma tartalma a hitben jól meg van alapozva, világosabb a szabály megtartásának erkölcsi kötelezettsége is, és kevesebb szükség van a külső, fizikai kikényszeríthetőségre.

A világi jogban viszont, noha a szabályok tartalmának itt is központi jelentőségűnek kellene lennie, a törvény meghatározásai a XIX. és XX. század folyamán egyre inkább formálisakká váltak: körülírják a kihirdetés formaságait, a kibocsátó szervet stb., de egyre kevesebbet beszélnek a norma tartalmáról. Csakhogy a jognak az ember valóságát kell közvetítenie, nem csupán a törvényhozó akaratát. A formalizmus kezdete lehet, amikor a tartalom igazságát helyettesítik – és nem csupán eszközszerűen kiegészítik – a többség egyetértésével. A társadalom többségéről vagy kevés választott személy többségéről van szó? Egyesek szerint ezekben az esetekben azoknak a beleegyezéséről van szó, „akik képesek érvelni”. Ez azonban könnyen egy értelmiségi diktatúra igényévé torzulhatna.¹² Vagy egyszerű számbeli többségre gondolunk? A többségi beleegyezések gyakran törékenyek, és mindig vannak olyan pártos csoportok, amelyek a haladás és a felelősség egyetlen képviselőiként lépnek fel. A többség véleménye továbbá mindig ki van téve a manipulációnak. Különösen napjainkban, amikor a gyors kulturális átalakulás korát éljük. A szóbeli kommunikáció és a logikus érvelés, úgy tűnik, átadja helyét, legalábbis az élet sok területén, a képek és hanghatások útján történő hírközlésnek. Ez utóbbi hatásoknak igen nagy az erejük az érzelmek vonatkozásában, de tartalmuk értelmi vonatkozását illetően nem pontosak.

Egyes politikusok már a nyugati demokrácia kulturális előfeltételeinek bomlásáról beszélnek. Egy népszavazás, egy választás elméletileg feltételezné, hogy jól kifejtett javaslatok vannak, hogy vannak olyan politikusok, akik próbálják meggyőzni a választókat saját programjuk helyességéről, igazságosságáról, hasznosságáról és ésszerűségéről. Így a választó, logikusan gondolkodva, kialakíthatná meggyőződését, és felelősséggel választhatna. A valóságban azonban úgy tűnik, hogy már más szempontok befolyásolják a többség szavazatát, és nem elsősorban a logikus mérlegelés. Maguk a politikusok is már tudatában vannak ennek a helyzetnek. Amikor igen fontos kérdésről van szó, komoly kísértés a kormányok és a parlamenti többség számára, hogy csupán a parlamenti többségre ügyeljenek, ne pedig a társadalom valódi többségének véleményére – legalábbis a legközelebbi választásokig. Igaz, hogy ez a többség gyakran meglehetősen ingatag, de ebből a többségből fakad a parlamentek és a kormányok legitimációja. Mégis, például az Európai Unió alkotmányszerződése elfogadása kérdésében, egyes parlamentek gyorsan és nagy többséggel megszavazták a szöveget, miközben a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy az adott ország lakossága kevésbé lelkesedett az alkotmányért. Hasonló a helyzet az alapvető emberi jogok terén, amelyeket egy mai demokratikus országban garantálni kell. Ha az adott ország csatlakozik olyan nemzetközi egyezményekhez, amelyek ezeket biztosítják, a belső törvényhozásnak is követnie kell ezeket az elveket, függetlenül az adott ország közvéleményétől. Ez utóbbi esetben egyrészt nemzetközi legitimációval állunk szemben, amely mennyiségi és formai érv is lehet, másrészt mindmáig feltételezzük, hogy ezeknek a jogoknak valamilyen belső értékük is van. Ezért esetleg jobb is, ha nem függenek a pillanatnyi többség véleményétől. Ugyanakkor maguknak az emberi jogoknak a fokozatos kiüresedése is megfigyelhető. Mégpedig olyan megfogalmazások vagy magyarázatok révén, amelyeket immár csupán valamilyen többséggel fogadtak el, de amelyek gyakran elvonatkoztatnak az adott törvényekben szabályozott dolgok valóságától.

Ugyanakkor a szabadságjogokat a törvényekben egyre akkurátusabban igyekeznek garantálni. Mivel sokan úgy érzik, hogy már nincs objektív alap, egyre inkább szükségét érzik, hogy mindent szélsőséges formalizmussal garantáljanak. De, ha a törvények csak az adott pillanatban fennálló erőviszonyok szerinti vágyakat és véleményeket fejezik ki, fennáll a veszélye annak, hogy valójában nem tudják szabályozni a társadalom életét sem. Ésszerűtlenekké vagy legalábbis érthetetlenekké válnak. Igaz, maga az élet is nagyon bonyolult lett. De az a kétségbeesett erőfeszítés, hogy a törvényeket bürokratikus módon védjék meg a visszaélésektől, ez maga is a jog elidegenedését jelzi a társadalom valóságától. Jele lehet annak is, hogy hiányzik mindennemű tartós erkölcsi egyetértés, amely megfelelne az ember és a társadalom valóságának. A jog tehát abba a veszélybe kerül, hogy a társadalom erkölcsi egyetértésének támogatása nélkül hatástalanná válik. Ám ha a jog önkényes, aligha lehet találni ilyen egyetértést és támogatást. A tételes jognak a társadalom valódi szerkezetét és tényleges céljait kell tükröznie. Ám nem elegendő elismerni a jogi institucionalizmus ezen alaptételének gyakorlati érvényességét. Egy társadalom intézményes szerkezete és valódi működése, mondjuk ki egyszer világosan, függ a dolgok és az ember természetétől. Ha a törvényt alkotó ember mindentől szabad akar lenni, zsarnokként kell viselkednie, mivel nem veszi figyelembe a többieket, de még a dolgok valóságát sem. Mivel az ember nem végső szabálya önmagának, ezért az emberi törvényhozótól alkotott jog sem a végső fórum. A jog ugyanis norma normata. Olyan szabály, amely más szabályokhoz igazodik. Követnie kell ugyanis az igazság és a valóság szerkezetét és követelményeit. Egyébként nem tudja szolgálni az emberi élet rendjét, és nem tudja garantálni a szabadságot sem. Így elérkeztünk Dante Alighieri híres jogmeghatározásához, amely szerint a jog egyik embernek a másikhoz fűződő dologi és személyes viszonya, melynek sértetlen megtartása megőrzi, megszegése pedig lerombolja az emberi társadalmat¹³.

A jog tartalma tehát lényeges dolog. A jog és a szabadság mindig ellentétben állna egymással, ha az egyén szabadságának korrekciós elemeit kívülről kiindulva kellene keresni. Ez lenne az a híres heteronómia, mely biztosan elfogadhatatlan a szabadság hívei számára. Csakhogy a jog és a szabadság nem ellentétesek, mert az egyes ember helyesen értelmezett valósága magában hordozza az utalást a másikra és a teljességre¹⁴. Minden emberben megvan az egyetlen emberi lényeg közös igazsága, melyet hagyományosan emberi természetnek neveztek¹⁵.

Hogyan találhatjuk meg az objektív közjót?

Marad azonban egy gyakorlati kérdés: hogyan találhatjuk meg, hogyan azonosíthatjuk az objektív közjót? Az egyetértés és a többség csak formai ismérvek, ám gyakorlatilag igen hasznosak. Nem ezek jelentik a végső kritériumot, ám nehezen felülmúlható eszközök ahhoz, hogy a közjót megtaláljuk. Ezenkívül minden egyén köteles a saját lelkiismeretét követni. Ám még a lelkiismeret sem lehet minden emberi cselekvés végső és legfőbb normája. A lelkiismeret ugyanis csak viselkedésünk közvetlen szabálya. Csakhogy a lelkiismeretnek jól informáltnak kell lennie! Csak így igazságban és a valóság alapján lehet életünk helyes szabálya. Ezért mondja klasszikus tömörséggel John Henry Newman bíboros: „A lelkiismeretnek jogai vannak, mert vannak kötelességei.”¹⁶ Vállalnunk kell tehát azt az alázatos feladatot, hogy napról napra megdolgozzunk az igazság jobb megismeréséért. Így találjuk meg az igazi okát és az igazi igazolását annak, hogy miért kell teljesen elismerni a lelkiismereti szabadságot: azért, mert szabadoknak kell lennünk az igazság keresésére. Az igazság léte tehát minden szabadság valódi alapja. Ahogyan nem ismerhetjük soha minden dolog teljes igazságát, úgy az sem lehetséges, hogy tökéletes jogot alkossunk, vagy tökéletes államot hozzunk létre ezen a földön. Ez az alázatosság megvédhet minket minden irreális és veszélyes utópiától.

Ám nem elegendő ismerni a tényeket, ha nem értjük meg értéküket és értelmüket. Az etikai intellektualizmusra jellemző naivitás lenne azt gondolni, hogy a felismert valóság automatikusan alakul át emberi döntésekké és cselekvésekké. Éppenséggel itt van szabadságunk területe! Meg kell ismerni a valóságot, kutatni kell e valóság egyes elemeinek értelmét és értékét, és felelős döntéseket kell hozni erre a valóságra tekintettel. Meg kell hallani Isten normatív hívását mindezekben a helyzetekben, a bennünket körülvevő körülmények révén.

Az első keresztény nemzedékek irodalmában az egyik fő kérdés éppen a törvény és a szabadság viszonya. A Didaszkália, a III. század első felének ez a tipikus álapostoli irata, örömmel jelenti ki Szent Pál nyomán, hogy megszabadultunk a törvény kötelékeitől, de hangsúlyozza, hogy a tízparancsolat egyszerű törvénye a keresztényeket is kötelezi¹⁷. A Teremtő képességet adott nekünk, hogy az igazságot a számunkra elégséges mértékig felismerjük, és megerősítette ezt az ajándékát a kinyilatkoztatás révén. Ez az alapja a keresztény optimizmusnak a társadalom, a szabadság és a jog vonatkozásában is.

Jézus elutasítja a kísértést, hogy levesse magát a templom párkányáról. „Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet.” És amint az egyházatyák mondják, a démon a 90. zsoltárból csak egy összefüggéséből kiragadott félmondatot idézett, mert nem merte folytatni az idézetet. A zsoltár ugyanis így folytatódik: „Oroszlánon és áspiskígyón jársz, megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt.” (13. v.) „Mivelhogy szeret engem, megszabadítom; felmagasztalom, mert ismeri nevemet. Amikor segítségül hív, meghallgatom őt; vele vagyok a bajban, megszabadítom és dicsőségessé teszem őt, hosszú életet adok neki, és megmutatom neki szabadításomat.” (14–15. v.) Ez az üdvösség az igazi és teljes szabadság. Ha az emberi szabadság újra megtalálja valódi hivatását, vagyis ahelyett, hogy Isten ellen lázadna, szabadon válaszol a Teremtő szeretetére és hívására, akkor az ember meg fogja találni azt a védelmet és biztonságot történelmében, melyet csakis az Istennel és az Ő teremtett világával való harmónia hozhat meg. Akkor az emberiség története sem fog értelem és irány nélküli sorsnak tűnni, hanem az üdvösség történetének, amely az egyetlen igazi szabadulás.

Jegyzetek

¹ Elhangzott olaszul 2005. augusztus 26-án Riminiben a Comunione e Liberazione által szervezett értekezleten. A jelen szöveg a teljes előadás magyar változata a szerző fordításában.

² Mt 4,6.

³ Ter 3,5.

⁴ In Matth., Homil. 11,2.

⁵ Vö. Mt 8,32.

⁶ B. Croce, Liberismo e liberalismo, Milano 1957, 33–34.

⁷ J.H.H. Weiler, Un’Europa cristiana. Un saggio esplorativo (Biblioteca Universale Rizzoli), Milano 2003, 185.

⁸ J. Ratzinger, Fede, verità, tolleranza. Il cristianesimo e le religioni del mondo, (Cantagalli), Siena 2003, 263–264.

⁹ Dig. 1.1.1.pr.

¹⁰ S. Th. I-II q.90 a.4.

¹¹ J.M. Piñero Carrion, La ley de la Iglesia. Instituciones Canónicas, I-II. Madrid 1985–1986, I, 132; H. Heimerl – H. Pree, Kirchenrecht. Allgemeine Normen und Eherecht, Wien – New York 1983, 47. Vö. G. May – A. Egler, Einführung in die kirchenrechtliche Methode, Regensburg 1986, 161; J. Listl, Die Rechtsnormen, in Handbuch des katholischen Kirchenrechts, hrsg. J. Listl – H. Müller – H. Schmitz, Regensburg 1983, 87; E. Corecco, „Ordinatio rationis” oder „ordinatio fidei”? Anmerkungen zur Definition des kanonostischen Gesetzes, in IKZ Communio 6 (1977) 481–495.

¹² Vö. Ratzinger 269.

¹³ Monarchia 2,5,1.

¹⁴ Ratzinger 270.

¹⁵ Uo.

¹⁶ Certain Difficulties, felt by Anglicans in Catholic Teaching, Westminster, Md. 1969, II, 250.

¹⁷ Didascalia III, 30–33: TIDNER, E. (ed.), Didascaliae Apostolorum, Canonum ecclesiasticorum, Traditionis apostolicae versiones latinae (Texte und Untersuchungen 75), Berlin 1963, 6.

Az 1989. év eseményei tanúsítják, hogy kitartó tárgyalási szándékkal és evangéliumi szellemben siker érhető el azzal az ellenféllel szemben, melynek eltökélt szándéka volt, hogy nem hagyja magát erkölcsi törvényektől megkötni. Ugyanakkor figyelmeztetés is ez mindazok számára, akik a politikai realizmus nevében a politika területéről a jogot és az erkölcsöt száműzni akarják. Természetesen az a küzdelem, amely az 1989-es változásokhoz vezetett, tisztánlátást és mértékletességet, szenvedéseket és áldozatokat kívánt. Bizonyos értelemben kérőimából született, és elképzelhetetlen lett volna Istenbe, a történelem urába vetett határtalan bizalom nélkül, aki mintegy kezében tartja az emberi szíveket. Ha az ember az igazságért és a szabadságért vállalt szenvedését egyesíti a kereszten függő Jézus Krisztus szenvedésével, akkor képes lesz végbevinni a béke csodáját, és képes megtalálni a gyakran szűk ösvényt, egyrészt a rossznak engedő kishitűség, másrészt az erőszak között, amely azzal ámít, hogy a rosszat le tudja győzni, valójában pedig csak súlyosbítja azt.

(II. János Pál: Centesimus annus, 25)

Szabó Ferenc

CHARLES PÉGUY,
A MEGTESTESÜLÉS KÖLTŐJE

Magyarországon kevéssé ismerik Franciaország egyik legnagyobb XX. századi költőjét. Egy keveset fordított tőle Illyés Gyula, valamint e sorok írója. Albert Béguin jellemezte így: „a Megtestesülés költője.” Saját szavaival pedig így foglalhatjuk össze célkitűzését, katolikus személetét, amely rokon Paul Claudelével: „A teremtés minden erőit összegyűjteni, és a kegyelem termését kévébe kötve odavinni az Isten lába elé.”

Életútja

Charles Péguy 1873. január 7-én született Orléans-ban. Édesapja meghalt néhány hónappal születése után, édesanyja nevelte, aki nehezen kereste meg kenyerüket.

Tanítóképzőt végzett, 1894-ben diplomát szerzett.

Szocialista lesz, elhagyja a katolicizmust. 1897-ben feleségül veszi barátja, Marcel Baudouin nővérét. Megalapítja Párizsban a szocialista könyvesboltot, megírja a Jeanne d’Arc első változatát. Hevesen részt vesz a Dreyfus-ügyben, a per újrafelvételét követeli pamfletjeiben. 1900-ban megalapít egy folyóiratot (Cahiers de la Quinzaine), és kilép a szocialista pártból. 1909-ben közzétett Clio c. írásával visszatér a katolicizmushoz.

E pálfordulásában döntő szerepet játszott Henri Bergson, akinek óráira eljárt a Collège de France-ba, másokat is, így a Maritain házaspárt is odacsalogatva. Ismeretes, hogy számos író, filozófus és művész megtérésének elindításában milyen meghatározó szerepe volt Bergson filozófiájának: a zsidó gondolkodó, aki élete vége felé elérkezett a katolicizmushoz, már a század elején spiritualista szemléletet hirdetett a XIX. századi pozitivizmussal és materializmussal szemben. Dienes Valéria, a későbbi Bergson-fordító is a Collège de France-ban hallgatott Bergson-órákra vezette vissza megtérése (a katolicizmushoz való visszatérése) kezdetét.

Raïssa Maritain Nagy barátságok c. visszaemlékezéseiben (SZIT, 1986, 60kk, 165kk) élményszerűen beszámol Péguy vallási küzdelmeiről és a katolicizmushoz való visszatéréséről. Péguy vitte el Maritainéket először Bergson óráira. „Bergson visszaadta a szellem örömét, visszaállítván a metafizikát jogaiba.” „Csodálatosan mélyreható bírálatával Bergson szerteoszlatta az áltudományos pozitivizmus metafizika elleni előítéleteit, a szellemet visszahívta eredeti működéséhez, alapvető szabadságához.” (I. m. 60–61)

Péguy antiklerikalizmusa ellenére visszatért gyermekkorának katolikus hitéhez. A költő, aki ismerte a szavak értékét, maga jelentette ki: „Megtaláltam a hitet, katolikus vagyok.” Ahogy Raïssa írja: „A kegyelem műve folyamatosan kívánt kibontakozni benne, és időre volt szüksége ahhoz, hogy magába olvassza mindazt az emberileg már kimunkált anyagot, amelynek értékét Péguy jól ismerte. Így a kegyelem munkája találkozott az elkerülhetetlen konfliktusok és tragikus nehézségek tüskéivel.” (169) Konfliktusai voltak nem hívő barátaival és családjával. Felesége ellene volt gyermekei megkeresztelésének. Katolikus hitre térése után övéitől egyre inkább elszigeteltnek érezte magát.

1910 és 1913 között Péguy ontja a műveket: Notre Jeunesse, L’Argent, három „misztériuma”, köztük Jeanne d’Arc szeretetének misztériuma; ez az első, „szocialista” Jeanne d’Arc-tól eltérően bevezet bennünket a Megtestesülés misztériumába. Péguy ezért a művéért megkapta a Francia Akadémia irodalmi nagydíját. Jeanne d’Arc szeretetének misztériumá-ban a most megtért Péguy önmagáról, küzdelmeiről, az egyházzal azonosuló bírákról és vádlókról is vall. „Péguy boldogan engedi, hogy ez a teljesen új, üde, jámborságában egyszerű hit önmagát elmondja, elmesélje, leírja. Hitének tartalmát és az azt éltető szeretetet. [. . .] Kitalálta, hogy először Jeanne által, majd Mme Gervaise ajkával elmondja Krisztus teljes történetét, születésétől haláláig. A Jézus-passiót, Mária siralmát, az apostolok hivatását, nagyságukat. A kegyelem és a szentség kiapadhatatlan forrását Krisztusban. A szentek közösségét és az imát. Az egyszerű, mezítelen, egységes, de mégis csodálattal és aggodalommal telített elbeszélés a könyv elejétől a végéig szinte megszakítás nélküli párbeszédben áramlik.” (177)

A „szocialista” Péguy kissé szentimentális és emberbaráti világnézetét mindig is áthatotta a keresztény szellemiség: a nyomorban sínylődő szegény lelkek üdve fontosabb volt neki, mint a földi javak igazságos elosztása, bár ezért is küzdött. Átkot szórt a Pénz bálványára; az evangéliumi szegénységet vallotta. Megtérésében döntő mozzanat volt, hogy az örök kárhozat gondolatát, lehetőségét végül el tudta fogadni.

1913-ban jelent meg Éva című híres poémája, amely az üdvösségtörténet csodálatos panorámáját nyújtja. „Ebben minden benne van” – mondotta Péguy. Ebben az időben gyalog elzarándokol Chartres-ba, hogy kisfia gyógyulásáért imádkozzon. Védelmébe veszi mesterét, Bergsont, majd a frontra indul. 1914. szeptember 1-én esik el a marne-i csatában.

Éva

Halála előtt egy évvel írta meg Éva című hatalmas költeményét, amelyet Pierre Emmanuel így jellemzett: „A teológia és a művészet remekműve; a legnagyszerűbb alkotás, amit művész valaha is létrehozni merészelt a nőről és az egyházról egyszerre. Éva szülőanyja a végtelen nyomornak, a bűnös emberiségnek; anyja az emberiségnek, mely egeket szaggató melankóliával emlékezik, azé a léleké, amelyből minden lélek ered; végül jelképe az Egyháznak, a kezdetektől a végig: ez az Egyház Karácsony előtt várakozik, a Kálvária után pedig reménykedik. (. . .) Éva összefoglalja az emberiség tragikus történetét, a bukás és helyreállítás kettős mozzanatával. (. . .) Évával elkészült a szellemi katedrális, a francia költészet Chartres-ja.” (Az Évából vett idézetek saját fordításaim.)

Éva középpontjában a Megtestesülés misztériuma áll. Szemléljük az Istengyermeket szülő és altató Máriát:

És Jézus, egy anya méhének gyümölcse,
Fructus ventris tui, az ifjú csemete
Elaludt a pelyván és a puha szalmán,
Két térdét hústeste hasa alá hajtván.

Pillaíve alatt szép szeme zárva volt.
Örök királyságát többé nem szemlélte.
És a pásztorok, kik köves úton jöttek,
Nézték, amint alszik a szalmán s az almon. . .

A négysorosok hosszú, sokszor monotonnak tűnő – litániázó – láncolatai, a kis variációkkal ismétlődő sorok, mint egy-egy zenei motívum visszatérő hullámzása, segítik a misztérium szemlélőjét, hogy lassan a titok mélyére hatoljon. A végeszakadatlan, állandóan ismétlődő gondolatok a születéstől a kálváriáig végigveszik Jézus életének misztériumait. Már a betlehemi születés és béke leírásába belejátszik a szenvedés, a véres áldozat misztériuma.

Kis halántéka dús vértől lüktetett
Feje zúgott tőle mint fiatal dob.
És szíve oly meleg vértől duzzadott
Hogy egész teste új szeretettől reszketett.

Minden pihent benne és tejes ajkai
Mosolyra nyíltak mint nyíló virág
És az újszülött vér rózsaajakán
Keringett a kis test friss erezetén.

És ez a vér amely kemény sorsa révén
Lecsorgott mint élő és rubintos harmat
Az áldozat vére s Kálvária vére
Tiszta remegés volt harmat-ajka alatt.

Péguy tehát bemutatja Jézus életét, a Megtestesülés csodálatos valóságát (miként második Jeanne d’Arc-jában is). Jézus, a bűnt kivéve, mindenben hasonló lett hozzánk, őbenne az Isten jelenvalóvá lett az emberek számára, és az emberek általa mutatják be dicséretüket Istennek. Az örökkévaló az időbe, a természetfeletti a földbe belegyökerezett; így az ember megistenülhet a kegyelem révén.

Maga a természetfeletti is testi
S a kegyelem fája mélyen ver gyökeret
S gyökerét mélyen földünkbe ereszti
És így a faj fája maga is örök lett.

         . . .

A kegyelem fája s a természet fája
Úgy összefonódik testvéri csomókkal,
Hogy mindkettő lélek és mindkettő testi,
Mindkettő hajótest, mindketten árbocok.

Mindkettő teremtett, mindkettő teremtmény,
Mindkettő hajó az egy óceán felett,
Mindkettőt egyazon fegyverzet szorítja,
Mindkettő bölcső a semmi vize felett. . .

A fiatal Teilhard 1917-ben a fronton nagy lelkesedéssel olvasta Lotte Péguyről szóló könyvét, mert a saját vízióját fedezte fel a költőnél. Egyik levelében ezeket írta unokanővérének: „Péguy ama törekvése, hogy megvédje Krisztus testi bölcsőjét, az én legmélyebb törekvésemmel azonos. S egy kicsit neheztelek is rá, hogy elvette tőlem »Éva« témáját. (. . .) Éva a »természetes anya«, akinek titokzatos vonásai a messze múltból villannak elő, a szimbólumok és a legendák ködébe burkolózva. Mily csodálatos megszemélyesítése az emberi fajnak, mely a Természet fáradságos munkássága nyomán merül fel a múltból! Péguy már csak azért is nagy ember, mivel eszméi kifejezésére ilyen tengelyt talált!”

Jeanne d’Arc szeretetének misztériuma

(Részletek)

Boldogok, akik látták Őt járni országában; boldogok azok, akik látták járni-kelni ezen a földön; akik látták járni az időbeli tavon; boldogok, akik látták, hogy feltámasztotta Lázárt. Istenem, ha az ember meggondolja, hogy mindez csak egyszer történt meg! Istenem, amikor az ember erre gondol. Amikor meggondolom, hogy olyan ember volt, mint az összes többi mindennapi ember. Látszólag olyan, mint az összes többi ember, látszólag mindennapi. Az úton járt, mint bármelyik mindennapi ember. Földön jártak lábai; a lankák ösvényein haladt.

Jeruzsálem, Jeruzsálem, te áldottabb vagy, mint Róma. Bizony, bizony, te kiváltságosabb voltál. Jeruzsálem, te szerencsésebb voltál. Olyan ember, mint a többi. És te, Názáret, Júdea kis faluja, kis városka, te boldogabb vagy, mint Reims és mint Saint-Denis. És te, Betlehem, Júda kis faluja, Júda legkisebb faluja, Júda legragyogóbb faluja, te örökre ott ragyogsz a kereszténység valamennyi faluja fölött; örökké, végtelenül sötét kis falvaink fölött, kis keresztény plébániáink fölött. Ki ismeri majd valaha Domrémy kis plébániáját. Ki ismeri majd csupán csak Domrémy kis falujának nevét. Ki tudja, hogy valaha is létezett.

„És te, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert belőled támad majd a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek.” (Mt 2,6 = Mik 5,1–3)

* * *

Boldog, aki lábára az amfora kenetét öntötte, ő, aki Jézus fejére az alabástromedény illatszerét öntötte Betániában, Simon (melléknevén a Leprás) házában: az ő lábára, igazi lábaira, húsból való testére, valóságos fejére, testi fejére. Boldogok mind a férfiak és nők, boldogok a bűnösök és szentek. . . Istenem, megadatott ama idő bűnöseinek, ama idő és ország bűnöseinek, amit nem adtál meg minden idők szentjeinek. Akkor megadatott az akkori legnagyobb bűnösöknek, nem adatott meg a legnagyobb századok szentjeinek. Soha. Senkinek. Boldog, aki megtörölte ezt az Arcot egy kendővel, igazi zsebkendővel, el nem enyésző kendővel, megtörölte ezt a magasztos Arcot, az Ő igazi Arcát, valóságos Arcát, emberi Arcát, fehér zsebkendővel ezt a veszendő Arcot, szánalmas Arcát. És akkor látta ilyen állapotban, az emberi nem Üdvözítőjét, így látta Őt, az egész emberi nem Üdvözítőjét. Melyik érzéketlen szív nem lágyult volna el, milyen szemek, emberi szemek nem ontottak volna könnyeket! Ez az izzadságos arc, csupa izzadságban, piszkosan, tele porral, tele az utak porával, tele a föld porával. Arcának pora, a közös por, az egész világ pora, por az arcán, az izzadságtól odaragadva.

Boldog Magdolna, boldog Veronika; boldog szent Magdolna, boldog szent Veronika: ti nem vagytok olyan szentek, mint a többiek. Minden férfi és nő szent ott ül Jézussal az Atya jobbján, minden szent szemléli Jézust, amint az Atya jobbján ül. És ott van az égben emberi teste, dicsőséges emberi teste, minthogy felment oda a mennybemenetel napján. De ti, egyedül ti láttátok, érintettétek, megragadtátok ezt az emberi testet emberségében, amely közös volt a mi emberségünkkel, itt járt és állt a közös földön. Csak ti láttátok itt a földön. . .

* * *

Boldog az az ember, aki éppen ott volt, amikor vinni kellett keresztjét, segíteni kellett keresztjét vinni, súlyos keresztjét, igazi keresztjét, ezt a súlyos fakeresztet, igazi fából jól megácsolt nehéz keresztet kivégzéséhez. Mintegy az egész világ helyett. Egy férfi arra ment. Ó, az illető, aki arra ment, éppen akkor, pont akkor. . . Cirénéből jövő férfi, Simon nevezetű, akit kényszerítettek, hogy vigye Jézus keresztjét. Ma már nem lenne szüksége arra, hogy kényszerítsék Jézus keresztjét vinni. Boldog ő, boldog, és nem engedné át helyét másnak, nem, ő nem. Boldog mégis az, aki csak egyszer látta. Boldog, boldog, mindenkinél boldogabb, aki abban az időben látta, pedig csak egyszer látta. . .

Ami nem adatott meg más idők és más országok legnagyobb szentjeinek sem. Csak közelíteniük kellett a félelmetes misztériumhoz. Ezen idő és ezen ország legutolsóinak abban volt részük, ami közülünk az elsőknek, közülünk a legnagyobb szenteknek sem adatott meg soha.

Micsoda misztérium, Istenem, micsoda misztérium! Ha az ember belegondol: ott kellett lenni, a kellő pillanatban kellett születni, abban az időben, abban az országban. A római katona, aki átszúrta oldaladat, megkapta azt, amit annyi szented, annyi vértanúd nem kapott meg: megérinthetett. Láthatott. Látva a földön irgalmad tekintetét, láthatta saját szemeid tekintetét. Boldogok, akik ihatták szemeid tekintetét; boldogok, akik ehették a kenyeret asztalodról. És Júdás, még Júdás is hozzád közelíthetett. Boldogok, akik ihatták szavaid tejét. Boldogok, akik ehettek egy napon, azon az egyetlen napon, egyetlen boldogsággal boldogok. Boldogok, akik egy egyetlen napon, nagycsütörtökön ehették tested kenyerét. Önmagad konszekráltad testedet, egyetlen átváltoztatással egy napon, amely sohasem kezdődik újra. Amikor Te magad mondtad az első misét saját tested felett; amikor az első misét celebráltad, amikor önmagadat konszekráltad egyetlen konszekrációval. Amikor a tizenkettő előtt ezt a kenyeret . . . saját testeddé változtattad át; amikor ezt a bort saját véreddé változtattad. Azon a napon, amikor egyszerre voltál az áldozat és a felajánló, magad az áldozat és a feláldozó, a felajánlott és a felajánló, a kenyér és kenyéradó, a bor és a vincellér, a kenyér és aki adja a kenyeret, a bor és aki önti a bort, hús és vér, kenyér és bor. (. . .) Istenem, ha az ember meggondolja, hogy te ott voltál, hogy csak közelíteniük kellett hozzád: rettenetes misztérium! – És csak közelíteniük kellett a rettenetes misztériumhoz. És ez csak egyszer történt meg!

Kollár Ferenc S.J.: A világ megújítása. Renovare mundum. Bp., Szent Gellért Kiadó, 2005. 408 o.

A szerző (1912–1978), mondhatnánk, már húszévesen eljegyezte magát a Jézus Szíve tisztelettel: papi tanulmányai kezdetétől A Szív szerkesztőjének szánták, és pappá szentelése után négy évvel, 32 évesen át is vette ezt a feladatot. A háború utáni években a hetilap elérte a kétszázezres példányszámot; 1951-ben azonban betiltották. Ezekre az ötvenes évekre eshetett a jelen könyv megszerkesztése; mindenesetre nagyon lényeges 1956-os anyag (a Haurietis aquas pápai körlevél) már nincs benne feldolgozva. Feltételezhetjük, hogy az 1956 utáni bujkáló életmód, megterhelve a közel 23 éves provinciálisság kényes és kínos felelősségével, nem kedvezett elmélyült írói munkásságnak. A gépelt kézirat formájában fennmaradt szövegen Miklósházy Attila püspök Torontóban végezte el a számítógépes adatrögzítés nehéz munkáját, és az anyagi fedezet részbeni előteremtésével ő szervezte meg a kiadást is.

Jól átgondolt és megszerkesztett elmélkedő szövegek követik egymást. Bennük van a valós élet ezerszínű gazdagsága és hiúsága, veszélyes csalfasága; bennük van a teremtő, gondviselő, szerető Isten Krisztusban történő hozzánk hajlása és velünk törődése. Miklósházy püspök jegyzi meg az előszóban (7. o.): „P. Kollár írása főképpen az Alacoque Szent Margitnak adott magánkinyilatkoztatáson alapszik, melynek fő témája az Úr Jézus panasza volt, hogy szeretetét az emberek nem viszonozzák, és ezért főképpen az engesztelésre buzdít. Vagyis a viszontszeretetre hívja fel a figyelmet, aminek az apostolkodásban és engesztelésben kell megnyilatkoznia. P. Kollár erősen kritizálja kora kereszténységének hibáit és mulasztásait, amelyek miatt a világ erősen megromlott, és éppen a Jézus Szíve tiszteletben látja a megoldás kulcsát. Röviden vázolja a két világháború utáni helyzetet. Sok hiányt lát a keresztények magatartásában is. Ezért szorgalmazza a visszatérést Jézus Szentséges Szívéhez.”

A könyv tíz nagy (általában 30–40 oldalas) fejezetre oszlik. Már a fejezetcímek puszta felsorolása is kellően érzékelteti a könyv gazdagságát és szépségét: I. A világ megújítása; II. Jézus Országa; III. Isten a Szeretet; IV. A királyi Szív; V. Íme a Szív! VI. Engesztelés – reparatio; VII. Felajánlás – consecratio; VIII. Isten tulajdonságai; IX. Új föld és megváltott világ (két rész: Új kor hajnalán; Jézus országának eszméje); X. Mária Szíve.Nem lenne túlzás azt állítani: ez a kötet a hiteles keresztény életnek is meg a buzgó keresztény küldetésnek is egészen kiváló és időszerű kézikönyve.

                                     (N. F.)

Tereza Worowska

MÁRAI SÁNDOR LENGYELORSZÁGI ÚTJA

„Ez volt számomra az elmúlt év egyik legfontosabb könyve. Ezt a nevet okvetlenül meg kell jegyezni” – jelentette ki 2004 karácsonya előtt Márai Sándor Napló-járól Adam Zagajewski, az egyik legismertebb lengyel költő, aki terjedelmes írásában új európai klasszikusnak nevezte a magyar írót. Többen lehettek ezen a véleményen, amit bizonyít a kritikák, recenziók nagy száma. Úgy tűnik, Lengyelországban sorban a negyedik megjelent Márai-könyv találkozott eddig a legnagyobb visszhanggal.

Elsőként, még 2000-ben, A gyertyák csonkig égnek c. regényét vehette kezébe a lengyel olvasó. Az ismeretlen magyar szerző műve – ellentétben a nyugati fogadtatással – nem aratott zajos sikert, de a könyvet észrevették, rádióban is olvastak belőle; az első fontos lépés megtétetett. Ezért aztán, amikor 2002-ben megjelent az Egy polgár vallomásai, érdeklődéssel nyúlt érte több kritikus és olvasó, és a recenziók alapján igazi áttörésről beszélhetünk, Márai megismert és nagyon megszeretett szerző lett nálunk. Nagyon sokan írtak róla, és három évvel később a Polgár. . . második kiadására is sor került, amire magyar író könyve esetében nagyon régen volt már példa Lengyelországban. A rangos „Czytelnik” könyvkiadó láthatóan elkötelezte magát a szerző további bemutatása mellett, így a következő években sorra jelentek meg nála a Márai-könyvek – 2003-ban a Füves könyv, 2004-ben a Napló (több mint 600 oldalas válogatás a Helikon által publikált Napló hat kötetéből), 2005-ben pedig a Vendégjáték Bolzanóban és a Föld! Föld!. Szinte biztosra mondható, hogy ezzel nincs vége, a következő években további művek várhatóak a lengyel könyvpiacon. Márainak eddig két elkötelezett fordítója van hazámban, Feliks Netz (A gyertyák csonkig égnek, Füves könyv, Vendégjáték Bolzanóban) és jómagam (Egy polgár vallomásai, Napló, Föld! Föld!).

A jó fogadtatáshoz, meggyőződésem szerint, nagyban hozzájárulhattak a kimerítő utószók, amelyekkel minden esetben elláttam az általam fordított műveket. Gazdag tényanyaggal igyekeztem segíteni az olvasó tájékozódását, és számos recenzióban „láttam vissza” az eredményt: az életrajzi anyag lehetővé tette nemcsak a magyar író elhelyezését a kor irodalmi panteonjában, hanem legfőképpen segített feltárni írásainak kortörténeti és személyes kontextusát, feltérképezni és értelmezni prózájának számos lényegi vonását, motívumát. Ezek közül a recenzensek többsége kiemelte Márai európai látásmódját és magatartását, nem könnyű, igényes hazafiságát, az egyetemes kultúrában való otthonosságát, pontos megfigyelésekből induló és rendkívül frappáns módon megfogalmazott ítéleteit. Számomra a legértékesebbek azok az írások, amelyek nemcsak üdvözlik, ismertetik, értékelik és ajánlják a megjelent könyveket, hanem összevetik Márait más alkotókkal, és megkeresik a helyét a korszak irodalmi világában. Műfajilag erre leginkább a Napló teremtett lehetőséget, róla jelent meg a legtöbb írás; az egyik irodalomkutató nagyobb elemzést írt Márai, Witold Gombrowicz és Gustaw Herling-Grudziñski naplóiról, egy másik Thomas Mann és Gabriel Garcìa Márquez naplóival hasonlította össze. Mindegyik esetben azt lehetett látni, hogy a magyar író „beépült” a kritikusok irodalmi képébe, saját helye van, és viszonyítási ponttá vált. „Csak sajnálhatjuk, hogy nem ismertük meg ezeket a könyveit korábban, szerzője életében; ebben mindnyájan vesztesek vagyunk” – foglalta össze reflexióit Zagajewski.

A mai könyvpiacon igen sok a kísérleti szöveg, amelyek művészi verifikálása sehol és semmikor nem történik meg, és a bevált kritériumokat egyébként is már sokan elvetették. Ennek az a következménye, hogy az alkotást a mindig és mindenáron újszerűt hozó aktivitással azonosítják, amelyhez azonban nem feltétel sem a tehetség, sem pedig a szakmai tudás. Az így kialakult helyzetet – amely mellesleg a mindennemű szélhámosok és tehetségtelen kóklerek paradicsoma – nagyfokú gondolati és művészi káosz jellemzi, amelyet eufemisztikusan „alkotói szabadságnak” neveznek, ám kifelejtik, hogy annak lényege tudatos intellektuális gesztus és érték felmutatása. Ha tehát olyan íróval találkozunk, aki minden kétséget kizáróan nemcsak tehetséges volt, hanem az írói tudás birtokában alkotott – ünnepélyes pillanatot élünk meg. Márai-műveket fordítani nagy szellemi kaland, intellektuális, néha filozófiai értelemben, és mindig az stilisztikai értelemben. Nem minden könyve lett számomra alapmű; mint sok más író esetében, az ő életművében is találhatunk kevésbé remek alkotásokat. De akkor is, írásainak minden oldala azzal az érzéssel ajándékoz meg, hogy egy „igazi” íróval van dolgunk, aki keresi a dialógust az olvasóval, mert lényegi tartalmakat akar vele közölni, és eközben sok gondot fordít közlése mikéntjére. Megtisztel bennünket vele.

Számomra a művészeti alkotások egyik legfontosabb vonása az, hogy időben hatnak; már elhagytuk a kiállítótermet, becsuktuk a könyvet, átvettük a kabátot a koncertterem ruhatárában, de az, amit láttunk, olvastunk, hallottunk, tovább él bennünk, inspirál, elgondolkodtat, vigasztal, visszatér másnap, egy hét múlva, évek elmúltával. . . A Márai-könyvek, azt hiszem, így élnek tovább az olvasóiban; a gondolati kovász az egyik legnagyobb ajándék, amelyet ettől az írótól kaptunk.

Király István S.J. „Föltekintenek arra, akit keresztülszúrtak” – A Jézus Szíve tisztelet Szent János apostol szerint. Szent Gellért, Bp., [2005], 64 o.

   A szerző (1919–1977), Belgiumban élve, 1955 körül, nem sokkal pappá szentelése után írta ezt a könyvecskéjét. Élete összenőtt a Jézus Szíve-tisztelettel: gyermekként szívgárdista, később a kispapegység és a magyar papi egység munkása, Torontóban komoly plébániai szervezetek igazgatója volt. Alaposan tanulmányozta a Jézus Szívére vonatkozó teológiai és lelkiségi írásokat, és saját imádságos életén átszűrve foglalta írásba a jánosi teológia és misztika kincseit. Könyvecskéjét elsősorban jezsuitáknak szánta; de minden lelkipásztor és a lelki elmélyülést kereső minden keresztény igazi örömmel és haszonnal veheti.                              

                                                                                       (N. F.)

Hevenesi János S.J.: A Jézus Szíve lelkiség – mai szemmel. Szent Gellért, Bp. [2005], 64 o.

A Jézus Szíve-lelkiség elkötelezettje, P. Hevenesi, ebben a kis füzetben rávilágít a hagyományos – ma kevéssé gyakorolt – Jézus- Szíve-tisztelet lényegére: a keresztény lelkiség természete szerint Krisztus-központú, és így az igazi keresztény áhítat is „szív”-központú. „Isten Szeretet”: Szent János e szavakkal a kinyilatkoztatás lényegét mondja ki. A Jézus Szíve-tisztelet is – ha lehántjuk a kifejezések, szimbolizmusok elavult formáit – mindig időszerű, hiszen az említett központi üzenetre irányítja a figyelmet. „Jézus Szíve a Szeretet lángoló tűzhelye.” Bármint lobog is a láng, bármilyen formát öltsön is az áhítat, a lényeg az, hogy égjen a tűz, amely gyújt és melegít.               (R)