HTML-70

ESZMÉK ÉS VÉLEMÉNYEK

Benkő Antal

ÖNMEGVALÓSÍTÁS KERESZTÉNY SZEMMEL

Aki az interneten megkeresi az önmegvalósítás szót, azonnal látja, hogy a fogalom fontos a mai ember számára: nemcsak számos utalást talál könyvekre, tanulmányokra, hanem meghívást is tanfolyamokra, kurzusokra, amelyek utat kínálnak az önmegvalósításra. Ugyanakkor a keresztények körében mintha nem szívesen látnák: az önmegvalósítás összeférhetetlennek tűnik a keresztény emberképpel.

1. Az önmegvalósítás fogalma

A keresztény szellemiség lexikona¹ rövid cikket hoz az önmegvalósításról, amely szerint – első megközelítésre – az önmegvalósítás „tervszerű és tudatos igyekezet az élet számos olyan céljának megvalósítására, melyek – az adott lehetőségek kimerítése révén – mély, még el nem ért, azaz elérendő összhangot alkotnak egymással.” A szó rokon kifejezései: az identitás, megtalálás, önmagunk lenni. Távolabbi forrásaiként pedig az újkor „alanyhoz fordulását” és a XIX. század bölcseletét jelöli meg.

Az önmegvalósítás annak az igénye és megtapasztalása, hogy a személy valóban úgy élhet, mint ahogy megfelel emberi méltóságának, a benne rejlő képességek, lehetőségek sajátos egészének, sokszínűségének. Az önmegvalósítás a nagy többség számára talán nem tudatos, de legfontosabb és lényegét érintő értelme: a személyben rejlő kincsek kibontakoztatása, ennek lehetősége, reménye.

Ezt a tanítást megtaláljuk a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes dokumentumában. „A mai ember úton van személyiségének minél teljesebb kibontakoztatása, valamint jogainak egyre teljesebb felismerése és biztosítása felé. . . Mert ez az evangélium közli és hirdeti Isten gyermekeinek szabadságát; minden változatban elutasítja a szolgaságot, amely végeredményben a bűn következménye; lankadatlanul figyelmeztet arra, hogy minden emberi tehetséget Isten szolgálatára és az emberek javára kell kamatoztatni; végül pedig mindenkit mindenkinek a szeretetébe ajánl. . . Mégsem szűnik meg ebben az isteni rendben a teremtmények, különösen pedig az emberek jogos autonómiája, sőt inkább visszanyeri méltóságát és szilárdabbá lesz.” (GS 41.)

Kétségtelen tehát, hogy az önmegvalósításnak ez a jelentése jó és fontos: megfelel Isten tervének, kifejezi a krisztusi emberképet, az evangéliumi örömhírt. „Korunk emberének is rá kell döbbennie, hogy a modern külső és belső felszabadulási törekvések (emancipációs ideológiák, a pszichológia, pszichiátria, a társadalomtudomány és gazdaságtudomány különböző tudatosítási törekvései) ugyanazt a célt tűzik ki, amely a János-evangélium első olvasóinak korát lelkesítette: azok is az egyén belső szabadulását akarták a lélek belső erői által. Más szóval: a »gnózis« keresése a szó tágabb értelmében, általában jellemzi az embert. De különösen erős a »belső ember« – a belső élet, a tudatban való belső felszabadulás – keresése olyan korokban és helyzetekben, amelyekben az ember külső életének sorsát nem tudja irányítani vagy befolyásolni.”² A keresztény nevelés, a lelkipásztorkodás egyik célja éppen az lehet, hogy kiemelje ennek az emberi és keresztény feladatnak fontosságát, figyeljen a modern ember eme igényére, és ugyanakkor utat mutasson arra, hogy hogyan lehet ezt minél helyesebben megvalósítani – az egyházi közösség életében is. A mai társadalomban az élet gyakran embertelennek, mindenki mindenki elleni harcának mutatkozik, főleg a totalitárius rendszerekben. De demokratikus formáiban is nyílnak lehetőségek és kötelességek a személy értékeinek figyelembevételére, kibontakoztatására. Ezekért küzdöttek és küzdenek a felszabadításteológia helyes irányai.

A zsinat azonban azt is kijelenti, hogy „az ember, ez az egyetlen földi lény, akit magáért az emberért akart az Isten, teljesen csak akkor találhat önmagára, ha őszintén ajándékul adja önmagát.” (GS 24.) Vagyis a keresztény felfogás szerint az ember csak Istenben teljesedhet ki egészen, csak benne találja, valósíthatja meg önmagát.

2. Nem keresztény elméletek

a – Az 1960-as évek elejére az Amerikai Egyesült Államokban kikristályosodott a humanisztikus pszichológia, amelyben az önmegvalósítás és a vele kapcsolatos fogalmak központi helyet foglalnak el. Ez a pszichológiai irány célul tűzte ki, hogy kiemelje az értékek, a lét, az én (self), a szeretet, a kreativitás (alkotás), az önazonosság, a növekedés, az önmegvalósítás és hasonló fogalmak vizsgálatát, valamint az idevágó elméleteket és kutatásokat. Ennek a pszichológiai iránynak középpontjában a személy áll: az ember sajátosan emberi tulajdonságai (kreativitás, önmegvalósítás), az értelmesség (értelemkeresés szemben a puszta objektivitással), továbbá az emberi méltóság (a benne rejlő erők és képességek) kibontakoztatása. A humanisztikus pszichológia kidolgozásában fontos szerepet kapott az a meggyőződés, hogy mind a behaviorista felfogás, mind pedig a klasszikus pszichoanalitikus elmélet elégtelen az ember lelkivilágának és viselkedésének magyarázatára.

A humanisztikus pszichológia egyik vezetője, A. Maslow szerint a kisgyermek belső ösztönzést érez arra, hogy felálljon, később pedig arra, hogy beszéljen, serdülő korában pályát válasszon magának stb. A fejlődési folyamatoknak tényleges kialakulásába belejátszanak ugyan a külső körülmények (a szülők magatartása, a társadalomban uralkodó értékrendek), de mindezek mellett legalább olyan jelentősek az egyén fejlődése folyamán kibontakozó benső szükségletek, indítékok. Az ember legfőbb indítékait, motívumait tehát nem a külső befolyásokban kell keresni, hanem az önmegvalósításra való törekvésben. Maslow szerint szükséglethierarchia irányítja az embert. Az alapvető szükségletek a fiziológiai élet fenntartására: élelemre, italra, levegőre, szexualitásra, pihenésre vonatkoznak. De ide sorolhatók az ún. biztonsági szükségletek is: veszélytől és szorongástól mentesen élni. Magasabb szinten állnak a kapcsolatra és a megbecsülésre vonatkozó szükségletek: másokhoz tartozni, befogadást, szeretetet, elismerést tapasztalni, illetve teljesítőképesnek, kompetensnek lenni. Még feljebb állnak – bár csírában már kezdettől fogva jelentkeznek, de csak a serdülőkorban bontakoznak ki teljességükben – a kognitív és esztétikai szükségletek: tudni, érteni, szépséget, rendet találni. Legfelül pedig a szorosan vett önmegvalósítási szükségletek: megvalósítani az egyénben rejlő lehetőségeket, és rendelkezni jelentős célokkal. Sőt egyes írásaiban Maslow „transzcendentális szükségletről” is beszél, amely a világegyetemmel való egység érzése, megvalósítása: csúcsélmény. Maslow szerint legalább részben ki kell elégíteni az alacsonyabb rendű szükségleteket, hogy a magasabb rendűek a cselekvés meghatározóivá váljanak. Végeredményben azonban ez utóbbiak, vagyis a magasabb rendű motívumok határozzák meg a teljes értékű emberi életet.

Carl G. Rogers, a humanisztikus pszichológia másik vezető egyénisége új módszert dolgozott ki a pszichoterápia és a nevelési tanácsadás számára, melynek lényege a „személyközpontú megközelítés” (SZKM). Klinikai tapasztalatai során szerzett alapelve, hogy az ember veleszületett tendenciával rendelkezik arra, hogy aktualizálja: megvalósítsa és kibontakoztassa önmagát. „Minden organizmust egy velejáró tendencia arra késztet, hogy minden képességét kifejlessze, éspedig oly módon, hogy előmozdítsa fennmaradását és gazdagodását. Ez az aktualizálódási tendencia irányítja az organizmus fejlődését autonómiájának és egységének érdekében.” Ezt a tendenciát nevezi Rogers „önmegvalósító tendenciának”. Az aktualizálásra való törekvés az embernél az én megvalósítására való tendenciában jelentkezik. Az aktualizáló tendencia akkor eléggé egységes, ha harmónia áll fenn az „én” és az „organizmus” megtapasztalása között. Minden embernél adva van a tendencia arra, hogy aktualizálja organizmusa képességeit. Az egyén képes magának korrektül reprezentálni saját benső tapasztalatát, és törekszik is arra, hogy gyakorolja ezt a képességét: szükségét érzi annak, hogy pozitívan értékeljék, valamint azt is, hogy önmagát pozitívan értékelje.

A gyermek fejlődése során már rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal: veleszületett motivációs rendszere van (a minden élőlénynek sajátos aktualizálódási tendenciájával), és veleszületett kontrollrendszere („organizmikus” kiértékelő folyamattal), amely belső, automatikus kommunikációs úton (mintegy kibernetikai rendszerrel) állandóan informálja az organizmust az aktualizálódási tendenciából kiáramló szükségletek megelégedési szintjéről.³

Amikor a gyermekben kifejlődik az én fogalma, megjelenik – minden emberi lényben jelentkezik, éspedig állandó és mélyreható módon – a pozitív szemlélet igénye, szükséglete. Ennek az igénynek a kielégítésében az egyén a másik ember tapasztalati teréből eredő behatásokra, inferenciákra van utalva. „A pozitív szemlélet kielégülési folyamata bilaterális. Az egyén, amikor számot vet avval, hogy kielégíti a másik idevágó igényét, ezzel saját igényét is kielégíti.” Az olyan személyek részéről tanúsított szemlélet, akik részéről az egyén sajátosan pozitív szemléletet vár el (vagyis akik számára „kritériumszemélyek”), oly erős és irányító lehet, hogy hatékonyabbá válhat saját belső kiértékelési, „organizmikus” folyamatánál. Más szóval: az alany odáig juthat, hogy azokat az irányokat, amelyek ezekből a kritériumszemélyekből áradnak, előnyben részesíti azokkal az irányokkal szemben, amelyek aktualizálódási tendenciájából áradnak ki, és tapasztalati úton kielégíthetnék ezt a tendenciát.

Innét keletkezhet a torzítás: az egyén ugyan érzi belső, önmegvalósítási tendenciáját, de érzi a számára fontos kritériumszemélyekből kiáradó szemléleteket is. Az önmegvalósítási tendencia olyanná válhat, mint a pincében kihajtó burgonya: kicsirázik, de csalóka környezete miatt elsatnyul. Ha a fejlődő egyén számára negatívok a fontos személyiségektől eredő „értékelések”, akkor ugyan téves értékeléssel (kényszeredett saját „érdeke” miatt), de ténylegesen, az ezekből a személyekből kiáradó negatív szemlélete kerülhet első helyre az illető életében.

b – Az önmegvalósítást szorgalmazó pszichológiai elméletek mellett jelentős szerepet töltöttek be a neomarxista, de a freudizmustól is befolyásolt felfogások, amelyeket elsősorban az ún. frankfurti iskola tagjai képviseltek.

Szóvivőik – Adorno, Horkheimer, Marcuse és társai – a felvilágosodás elveit hirdetik, bár nem azonnal világos, hogy a felvilágosodásnak melyik irányát. „A felvilágosodás ugyanis igen összetett és tagolt kulturális jelenség, amelyet többoldalú, sőt egyenesen ellentétes áramlatok befolyásolnak, és ezeket néha nehéz közös nevezőre hozni.” Az angol és a francia irány mellett a német felvilágosodás középpontjában az ember szellemi felszabadítása áll: elismeri az emberi megismerőképesség végességét, és feladatának az egyén teljes kibontakoztatását és egy igazságos társadalom felépítését tekinti.⁴

Horkheimer és Adorno „A felvilágosodás dialektikája”⁵ címen egyrészt „nem dogmatikus” módon követik Feuerbach és Marx emberközpontú, vallásellenes felfogását, miszerint az embernek itt a földön – a változó történelmi helyzetekben és az ezekkel való dialektikus kapcsolatban, mintegy ezek vetületeként – kell megtalálnia boldogságát, azaz magát megvalósítania. Másrészt megállapítják, hogy nem valósult meg a tudományok által létrehozott és remélt haladásba vetett „pozitivista hit”: a természet és a gazdasági élet szigorú törvényszerűsége. Amit a marxista és materialista tudományfelfogás „objektív valóságnak” tekintett, szintén „esetleges”: kiszámíthatatlan. Ugyanakkor úgy ítélik, hogy az iparosodás és a nácizmus által hirdetett haladás még jobban elfojtja a személy kibontakozását, a hatalom zsarnokságát szolgálja. Kijelentik, hogy „a szabadság elválaszthatatlan a felvilágosító gondolkodástól”.

A frankfurti iskolához tartozik H. Marcuse is, akinél még inkább érezhető Freud gondolatainak hatása. A pszichoanalízis mestere szerint „a ránk mért élet nehéz, túl sok fájdalmat, csalódást és megoldhatatlan feladatot hoz magával. Hogy mindezt elviselhessük, nem nélkülözhetjük a csillapítószereket. . . Talán háromféle ilyen szer van: nagymérvű kikapcsolódások, melyek nyomorunkat alacsonyra értékelik, pótkielégülések, melyek csökkentik, kábítószerek, melyek érzéketlenné tesznek iránta. . . A pótkielégülések, ahogy a művészet nyújtja, illúziók a realitással szemben, ettől nem kevéssé hatásosak.”⁶ Eszerint a kultúra – és benne a tudományok, valamint a művészetek mint pótcselekmények – fontos szerepet játszanak az ösztöncél szublimációjában, amely azonban soha sem teljes.⁷

Marcuse sokat átvesz Freudnak a kultúráról, főleg a művészetekről kialakított felfogásából, és ennek inspirációja nyomán társadalomkritikájában még tovább megy. Szerinte az ipari társadalom az embert olyannyira beépíti sztereotip viselkedések rendszerébe, hogy ez ellen képtelen védekezni, nem tud ettől távolságot tartani: egydimenziós lesz gondolkodásában és viselkedésében.⁸ „A kritikai gondolkodás arra törekszik, hogy megmagyarázza a fennálló racionalitás irracionális jellegét (mely egyre nyilvánvalóbbá válik), és azonosítsa azokat a tendenciákat, amelyek eme racionalitás saját átalakulását előidézhetik. »Saját« átalakítását, hiszen mint történelmi totalitás olyan erőket és lehetőségeket fejleszt ki, amelyek maguk válnak a fennálló totalitáson túllépő projektumokká.” (251. o.) Az új célokok elérése érdekében a tudománynak politikussá kell lennie. (257. o.) Jelenleg az ínség leküzdését a fölszabadulás féken tartására szolgáló fegyverekkel érik el. Szükség van tehát az emancipációra, amivel együtt járhat a hatalomnak mind minőségi, mind mennyiségi csökkenése! Ezt akarja a „felszabadító uralom”.

c – Ez a forradalom „széttört világot”, „posztmodern kort” vetített előre. Felfogást, amely – amint Anzenbacher írja – „visszautasítja a modernség nagy egyetemes koncepcióját. Tagadja az érvényességre, valamint az igazságra bejelentett kizárólagos és átfogó igényt. Helyébe radikális pluralizmust állít, kísérletező elgondolások (élet, társadalom, tudás és művészi kifejezésformák) sokféleségét, amelyek a kizárólagosság igénye nélkül léteznek egymás mellett.”⁹

Nem keresztény tehát az az önmegvalósítás, amelyben az ember egyetlen és végső mérceként önmagát jelöli meg. Ezt az emberképet hirdetik a frankfurti iskola fentebb idézett tagjai, de ez bújhat meg egyes humanista pszichológiai irányok mögött is.

4. Az önmegvalósítás keresztény paradoxonja

Felmerül a kérdés: Beszélhet őszintén a kereszténység önmegvalósításról, amikor önmegtagadást hirdet? Legalább is összeegyeztethető az önmegtagadás és az önmegvalósítás?

Három evangélista hirdeti azt, amit Márk így foglal össze: „Ezután magához hívta a tömeget tanítványaival együtt, és azt mondta nekik: »Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét, és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszti azt, aki pedig elveszíti életét énérettem és az evangéliumért, megmenti azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja?«” (Mk 8,34 –36)

Szent Pál ennek a tanításnak a szellemében jár el, amikor a kereszt bölcsességére tanítja az első keresztényeket (1Kor 1,20–25). Ezenfelül Szent Pálnál több, de főleg két klasszikus helyet találunk, ahol lemondást, önmegtagadást követel a hívőktől. A kolosszeiekhez írt levélben ezt olvassuk: „Irtsátok ki magatokból azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a bujaságot, a gonosz kívánságot és kapzsiságot, ami nem más, mint bálványimádás.” (Kol 3,5) A 2. Korintusi levélben pedig ez áll: „Állandóan hordozzuk testünkben Krisztus halálát, hogy Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkben.” (2Kor 4,10) Mindkét helyen a „nekrószisz”, „nekrószaszte” görög szó szerepel, aminek a „nekrotérion” (= temető) változata egyes mai latin nyelvekben is használatos. Érthető tehát, hogy a keresztény tanítás, kezdve Szent Ágostontól, Loyolai Szent Ignácon és Nagy Szent Terézen át, az aszkétikus irodalom egyik nélkülözhetetlen fogalmának tekinti az önmegtagadást.

Napjainkban viszont már nemegyszer hallani a megjegyzést, hogy az ilyen tanítás összeegyeztethetetlen az evangéliumi örömhírrel, és sajátosan is az önmegvalósításra vonatkozó modern keresztény felfogással: magát az önmegtagadás szót kell törölni a keresztény szótárból. Főleg német nyelvterületen hangzott el ez a megjegyzés, ahol a mi önmegtagadás szavunknak régebben két megfelelőjével találkozhattunk: Abtötung és Selbstverzicht. Kétségtelen, hogy az „Abtötung” kemény kifejezés: meghalasztást, leölést jelent.

Nem célunk hosszas filológiai vagy szorosan vett biblikus fejtegetésekbe bonyolódni. Két hasonlat azonban megvilágíthatja a krisztusi tanításnak az értelmét. Amikor valaki a telkén új, szép, nagy házat akar építeni, és van is hozzá pénze, akkor nem sajnálja a régit: lerombolja, hogy helyet adjon az újnak, a nagyobbnak, maradandónak. A cél nem a rombolás, hanem a teljesebb, igazibb megépítése. Így a helyes, azaz nem felületes, hanem az egész életet, annak mélységét és igazi boldogságot biztosító önmegvalósítás is magában foglalhat lemondást: valami pillanatnyilag jónak tűnő dolog élvezetének megtagadását, azaz önmegtagadást. – Hasonlóképpen szükséges lehet, hogy a szülő mintegy erőszakkal vonja el gondatlan gyermekét az égő tűzhely mellől, vagy rántsa vissza a szakadék széléről. És a felnőttkorban is nélkülözhetetlen önnevelés szintén követelhet lemondást egyes vágyainkról.

Ennek az „értékcserének” a jelentősége leginkább az igazi szeretetkapcsolatokban tűnik ki. Az igazi szeretet ugyanis nem üres szó, és nem pusztán múló érzelem, hanem megnyílás a másik felé: önmagunk – amennyiben ez emberileg lehetséges – maradéktalan átadása a másiknak. Bizonyos fokú háttérbe szorulás, lemondás ez, mert aki szeret, az nem magát nézi, hanem elmerül a másikban, jóllehet azt is látja, hogy végső soron ezáltal a másikban még teljesebben megtalálja önmagát, vagyis saját boldogságát. Innét érthető nemcsak a hirtelen fellángoló szerelmes, hanem az anya, az apa viselkedése is, aki akkor igazán boldog, ha mindenét, még életét is, odaadhatja gyermekéért, hitveséért, boldogulásukért!

Az igazi szeretet értékelése hiányzik a frankfurti iskola legtöbb követőjének írásából. Kivétel talán csak Erich Fromm, akinél a lét és a szeretet többet jelent, mint a puszta birtoklás és az ész uralma. Nála is több a szeretet, mint a jog követelése és a külső hatalom alól való felszabadulás. Úgy tűnik, hogy a frankfurti iskola szószólóinál hiányzik a szeretet elsőbbsége, mivel a szeretet egyes megnyilvánulási formáit: a gyengédséget, a szánalmat gyengeségnek, az elnyomottak jellemzőinek tekintik.

A maradéktalan szeretetet élte Krisztus. Ez vezette az Atya iránti, halálig tartó engedelmességben (Fil 2,6kk), ezért adta életét „juhai” teljes – maradandó és maradék nélküli – boldogságáért (Jn 10,11)! A Vele való egyesülésben – a Szentlélek kegyelmének indítására – a keresztény is példát talál, és erőt merít a krisztusi út egyre teljesebb vállalására és követésére. Jézus irántunk tanúsított és haláláig tartó szeretetében megtapasztalja, hogy Isten őt is feltétel nélkül szereti minden emberi gyengesége ellenére! A hit szemével meglátja, hogy ő is csak Istenben nyerheti el teljes értékét: a Vele – és az Általa szeretett embertestvéreivel – való szeretetközösségben, egyesülésben valósíthatja meg önmagát. Megsejti, és ezért Krisztus tanítására és példájának szemlélésében elfogadja, hogy egyre teljesebben kell kiüresítenie önnönmagát mindattól, ami nem krisztusi, ami „nem megváltott, hanem még önzően vagy önzésre hajlóan emberi”: mindennek „meg kell halnia”, hogy így ténylegesen mindinkább Isten tölthesse be életét, s így önmaga igazán megvalósulhasson! A keresztény életét és az önmegvalósításra való törekvését ez a krisztusi szeretet irányítja. Ebben a szeretetben egyesíti az igazi önmegvalósítást és az ezzel járó esetleges önmegtagadást!

Az evangéliumokban sok fesztültséggel találkozunk. A búzamag csak pusztulása útján éri el teljességét: vagy a földbe kerülve elhal, és lesz a csírája százszoros termésnek, vagy megőrölve táplálja az éhezőket. Ellenkező esetben megcsontosodik vagy kiszárad! A kereszt vállalása által juthatunk el a feltámadáshoz. Nem könnyű hordozni és célba juttatni a szeretet feszültségét: az élet elvesztése által megvalósulni! Mindez csak az igazán nagyobb jó, az embert szerető Istenre irányultságban lehetséges „görcsök” nélkül: anélkül, hogy a másikat eszközként használja; anélkül, hogy az igazságtalanságot, a kizsákmányolást a másikra való tekintet nélkül akarja megszüntetni; anélkül, hogy a nélkülözhetetlen önmegtagadások beteges mazochizmussá váljanak, vagy „önindítású és öncélú lemondási teljesítményekbe” csússzanak.

Befejezésül: Az önmegvalósításnak lehet és van keresztény értelme. Eszerint az ember csak Istenben teljesedhet ki: alapvetően csak benne találja meg, valósíthatja meg önmagát. Megtapasztalhatja, hogy Isten föltétlenül elfogadja, szereti őt, éspedig azért, mert Õ jó, és minden ember az Õ képmása, szeretetének kifejezése és tárgya.

Úgy is mondhatjuk, hogy a főparancs szellemében a helyes önmegvalósítás azonos a helyes önszeretettel: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Ez utóbbi fogalmat is lehet rosszul értelmezni, és nemegyszer ténylegesen is helytelen önszeretet uralkodik az ember szívében. A helyes önszeretet végső gyökere azonban az Isten és az ő Ajándéka, aki istengyermekségre hív minden embert! Csak azok szeretik önmagukat a szó hiteles értelmében, akik Istenben és Isten miatt szeretik magukat és embertársaikat. Ahhoz, hogy az emberek így szeressék önmagukat, Istent kell szeretniük – mondja Szent Ágoston. Ezért az önmegvalósítás keresztény jelentése szerint az ember nem mindentől elvonatkoztatva és nem öncélúan szereti magát, hanem Istenben és Istenért; de így valóban szereti magát!

Más szóval: úgy szeretni magamat, ahogyan Isten szeret engem, minket. Az ő tervében ugyanis benne foglaltatom én is és a másik személy örök boldogítása. Ha nem vagy rosszul szeretem magamat, akkor nem, illetve rosszul szeretem felebarátomat. Lélektanilag: az ember kiteljesedése, boldogsága mindig kapcsolatot tételez fel. Ha nem lép ki magából, nem lesz teljes és boldog ember. Az önzés önmagunkba való gabalyodás vagy felületesség. A helyes önmegvalósítás önelfogadás, a helyes önszeretet pedig alázatosság, azaz igazság, ami abban találja meg gyökerét, hogy Isten szeret engem!

Ezért írja Ratzinger bíboros: „Amikor Jézus önmegtagadásról, saját életünk elvesztéséről stb. beszél, önmagunk helyes elfogadásának (az önszeretetnek) az útját jelöli ki, ami mindig önfeltárást, önmagunk meghaladását kívánja.”⁵ Az ember ugyanis sem a földön, sem az égben nem lesz, és nem lehet teljes, azaz nem valósíthatja meg önmagát „más”, azaz Isten nélkül. Ugyanakkor megjegyzi, hogy „akárcsak a remény esetében, az aszkézis egyik helytelen formája itt is szétrombolhatja a valódi keresztény lét alapjait”. . . Az „állandó lelkiismeret-vizsgálat, a tökéletesség folytonos keresésével az egyén figyelmét saját magára, bűneire és erényeire irányítja. Ez vallásos egoizmus, ami meggátolja, hogy megnyíljék Isten tekintete előtt, és feltekintsen rá.” „Csak a másik tesz képessé arra, hogy benne és általa én is elfogadjam önmagamat.”⁶ A másikhoz: Istenhez és az embertestvérhez való szükségszerű kapcsolat, szolgálat azonban önmagunkból való kilépést is kíván, amely mindig lemondás is éppen egyes pillanatnyi igényekről. A helyes önmegvalósítás nem a pillanatnyi, főleg érzéki és múló kielégülések sorozata, hanem igazi énünk, igazi boldogságunk elfogadása. A helyes önszeretet tehát nem azonos az önzéssel! Ellenkezőleg: túllépést kíván! Itt találjuk meg az ember végességének, egyszersmind méltóságának gyökerét: nem abszolút módon öntörvényű, hanem korlátolt, de mégis valós és felelős, meg-megtévedő szabadságának, „emberi önmagának” elfogadását.

A Biblia tanítása és a történelmi tapasztalat igazolja, hogy az ember nemcsak tévedhet emberi szabadságának gyakorlásában, hanem tévedett is, és állandóan ki van téve a tévedés lehetőségének. A keresztény tanítás nem feledkezhet meg tehát az ember rosszra hajló természetéről, a bűn által okozott egyéni és közösségi sérülésekről, sebekről. Szívünk a rosszra is hajlik – még megtérésünk után is! Jézus életében is fellépett a kísértés, és a 40 napi böjt után is csak „egy időre hagyta el őt az ördög” (Lk 4,13). Ezért írja Szent Pál: Nem hiszem, hogy már tökéletes volnék, hanem futok utána, hogy magamhoz ragadjam, mert már Krisztus Jézus is magához ragadott. . . Igen, felejtem, ami mögöttem van, s az előttem lévő után rugaszkodom. Futok a kitűzött cél felé, annak a hivatásnak a jutalmáért, amelyre Isten felülről hívott meg Krisztus Jézus által. (Fil 3,12–14) Csak a régi ember levetkőzésével, Krisztus magunkra öltésével (Gal 3,27) támadhatunk új életre, érhetjük el transzcendentális, isteni boldogságunkat.

Nem könnyű ez a bizalomteljes feszültség, hogy életemet elvesztve nyerhetem meg? Isten szeretetébe helyezkedve, érte és kegyelmével azonban igenis lehet helyesen küzdeni, legyőzni a félelmet, és lemondva is boldog lenni. A lelki élet egység: Isten emberszerető (engem személyesen is szerető) jósága, a tőle való teljes függés („minden kegyelem”, amit imával kell kifejeznünk, kérnünk), saját magunk elfogadása (a helyes önszeretetet), a régi ember levetése (szokásaival együtt) és az új, a másik felé való fordulás magunkra öltése (szokásaival együtt). Mindez utat, haladást jelent, ami nem születik meg egy pillanat alatt, sem önmagától!

Jegyzetek

¹ Lippert, L.: Önmegvalósítás, in: Schütz, Chr. A keresztény szellemiség lexikona, Bp. 1988. SZIT. 293–294.

² Farkasfalvy D.: Testté lett Szó, II. rész. Prugg Verlag, Eisenstadt, 1988, 116–117.

³ Rogers, C.–Kinget, M.: Psychothérapie et relations humaines. Publ. Univ. Louvain,² 1965. Vol. I. 175.

⁴ Clapardone, R. Aufklärung. In Lexikon für Theologie und Kirche, 1. Herder, Freiburg–Basel–Wien–Rome, 1993, 1207–1211.

⁵ Horkheimer, M.–Adorno, Th. W. A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Gondolat–Atlantisz–Medvetánc c. Budapest, 1990.

⁶ Freud, S.: Esszék. Rossz közérzet a kultúrában. Gondolat, Budapest, 1982, 339.

⁷ I. m. 360.

⁸ Marcuse, H.: Az egydimenziós ember. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1990, 34.

⁹ Anzenbacher, A.: Bevezetés a filozófiába. Herder, Budapest, 1993, 207. o.

A kereszténység az Úrnak az emberen nyugvó szerető tekintetének emlékezete, s őrzi az ember teljes igazságát és méltóságának végső biztosítékát. A karácsony misztériuma emlékeztet arra, hogy Krisztusban Isten irgalmas tekintete minden megszülető embert, léte első pillanatától kezdve, elfogad és megáld. A keresztények ezt tudják, és egész életüket e szerető tekintet sugarában élik; s benne megkapják azt az üzenetet, amely lényeges az ember élete és jövője számára. Tehát alázattal és bizakodással fogadhatják ma is a hit örömhírét, mely nélkül az emberi lét hosszasan nem maradhat meg. Küldetésük miatt, hogy hirdetniük kell az ember méltóságát és az élet belőle fakadó tiszteletének kötelességeit, valószínűleg kinevetik és gyűlölik őket, de a világ nem élhetne nélkülük.

(Joseph Ratzinger: Benedek Európája a kultúrák válságában, Szent István Társulat, Bp. 2005, 71–72.)

Pánczél János

AZ ÉBER MEGHALÁS MÛVÉSZETÉRÕL

„Jobb a halál napja a megszületés napjánál.” (Préd 7,2)

A modern ember igazságtalansága és gúnya a halállal szemben jelenleg óriási. Ahhoz, hogy ezt leszűrjük és kimondjuk, nem kell különösebben mély filozófiai vagy vallási tapasztalattal rendelkeznünk; elég, hogyha nyitott szemmel járunk a világban, és szemlélődésünk némi vallásos-morális tartás, amelynek alapja egy masszívabb, transzcendens alapokon álló hit. Elrugaszkodni az evilágitól olyan cselekedet és mentalitás, amely manapság furcsa és idegen a legtöbb embertársunk szemében, mindegy, hogy milyen okból történik: születés, halál, keresztény beavatás. Az egzisztenciális alapállás létrehozására ma más tartalmakat mozgósít az emberiség.

A modern ember alapvetően vallástalan, s ez nemcsak azt jelenti, hogy semmilyen vallási gyakorlatot nem végez, s nem is azt, hogy nem látja ennek értelmét. Sokkal inkább arról van itt szó, hogy egy vallásos dimenzió hiányzik életéből, egész egyszerűen ez eltűnt. Létezésének tere, cselekedeteinek ok- és célrendszere alapvetően materiális, amely odáig fajul, hogy a letűnt korok emberének létezéséről is azt hiszi, hogy csak ilyen tényezők befolyásolták és irányították. Tudósok egész garmadája igyekszik megvédeni ezt a kicsinyesen erőszakos álláspontot, amely mindenre kiterjed, így a halálra és a meghalás folyamatára is.

A halállal kapcsolatban olyan fogalmak jutnak manapság eszünkbe, mint „kórház”, „hálapénz”, „temetési költségek”, „koporsópénz”, „urna”, „eutanázia”, „külön kórterem”, „orvosi hozzájárulás” és a többi. Meghalni ma olyasmivel fajsúlyos, mintha vásárolnánk, moziba mennénk, vagy éppen utaznánk; elsősorban a pénzkiadás miatt. Amellett, hogy ez kellemetlen dolog és irreálisan drága, kíséri egyfajta nyűg is a természetes szomorúságon kívül. Kusza, érthetetlen nyűg ez, amelyet sokan bevallani sem mernek, de mégis ott van. Ha elmúlik a szomorúság, akkor is ott marad, sokszor úgy, hogy nem dolgozza fel az ember, nem megy annál tovább, hogy ennek a nyűgnek az okát kiderítse, hogy megvizsgálja: nyűg ez egyáltalán? Vagy inkább egy felhívás, amely arra szólít fel, hogy magamba nézzek, most, amikor olyannal találkoztam, aminek lényege nem e világban fogant. . .?

A deszakralizáció és szekularizáció évszázados szellemi bomlasztása megtette hatását a fejekben, a halállal kapcsolatban is. Csupán annak anyagi és testi, vizuális vonzata jelenik meg az életben, ez az, ami hatást produkál a modern ember életében. Maga a halál is egyfajta szörnyű és torz végzet, leginkább véres, vagy éppen gonosz és balsejtelmes, olyasvalami, amitől mindenképpen félni kell, sőt amivel ijesztgetni kell a modern embert. Félni kell ettől a valamitől, amely a tömegkommunikációs médiumokban mint valami extrém és meg nem fogható látványelem jön elő, vagy éppen horrorisztikus szenzáció. Tömegesen és extrém módon kivégzett emberek, akikkel szórakoztatni akarja a szórakoztatóipar a fogyasztókat, mindenki számára ismertek. A halál szórakoztató, de leginkább jelentéktelen lesz ezekben az ábrázolásokban, ami hazugság, hiszen mindenki tudja, hogy nem az, mégis örül annak, hogy következmény nélkül szembesülhet egy filmben, egy könyvben, egy újsághírben, „kis színesként” ezzel a számára irracionális, brutális dologgal, amelyre egy pillanatra elborzonghat vagy éppen – hova tovább – jólesően röhigcsél egyet. A halál azonban nemcsak jelentéktelen, hanem valamilyen módon megrázó és végső tragikum is, nem következményeiben, hanem puszta száraz tényként, és leginkább igazságtalan a modern tömegkommunikációban, hiszen érthetetlen. Miért kellett bekövetkeznie? „Érthetetlen. . .” – halljuk a legtöbbször, ami nem a helyzet azonnalisága miatt van, hanem azért, mert tényleg az, hosszú távon az, nem tud a modernség mit kezdeni ezzel az egyszerű igazsággal.

Akár így, akár úgy, de a modern ember nem tudja felfogni a halált, és egyre messzebb kerül attól, hogy valaha is felfogja. A modern ember és a modern világ is leginkább csak elszenvedi ezt. Valami olyasmi ez, ami megesik vele, nem tudja miért és honnan és hova, de előbb-utóbb megtörténik. A „megtörténés” tényét tudja, mert tapasztalta, de nem megy tovább, elraktározza lexikális tudásként, és megy tovább. Egyszer majd megtörténik vele, mint ahogyan kirúgják az állásából, ahogyan kirabolják, vagy ahogyan éppen lecsúszik egy jó üzletről. Szükségszerű, hirtelen és idegen negatívum ez neki. Amíg mással történik meg, addig hol szórakoztatja, hol retteg tőle, hol illemtudóan szomorkodik rajta. De nem érti. Nem akarja megérteni, az életet akarja élvezni és minél inkább meghosszabbítani. Hibernálásról és klónozásról hadovál, istent játszik, és közben egyre inkább mélyíti infernális köreit. Nem érti az életet sem, aki a halált nem tudja magához ölelni mély bölcsességgel.

Így volt ez mindig? Bizonyos szempontból biztos, hogy igen; ha azonban jobban szétnézünk, azt kell, hogy mondjuk, hogy alapvetően egyáltalán nem. Mindig meglesz az emberben az, amit úgy fogalmazhatunk meg, hogy „halálfélelem”; a különbség az, hogy manapság ennek egészen más az oka, máshogyan manifesztálódik, és talán más a következménye is. Ha valaki a haláltól mint egy meg nem ismerhető fájdalomtól fél, az nem ugyanaz, mint ha a haláltól mint egy kétséges egzisztenciális és szellemi lehetőségtől tart. Mert a halál a megmérettetés kapuja, lényege egyáltalán nem anyagi, leginkább van egy ilyen jele is, hogy minél inkább egyértelműbbé váljon mindenki számára. Az, hogy lehet véres, lehet fájdalmas, lehet hirtelen, lehet lassú, csupán kísérő jelenség, a lényeg csomagolása, amely tudatosít, és személyre szabja halálunkat. A lényeg ott van, ahol átvezet, és szerencsésebb esetben lehetőséget kapunk arra, hogy felkészüljünk a megmérettetésre. Teremtőnk elé kerülünk, számot kell adnunk mindenről, amit tettünk, és amit mulasztottunk.

Ezek természetesen nem annyira korszerű gondolatok, és nem annyira befogadhatóak manapság, mint amennyire evidensnek hatottak akár kétszáz évvel ezelőtt is akár a szélesebb néprétegek között. Sokszor igazán híres és nagy formátumú keresztény gondolkodók a halálos ágyukon élték át a hitükkel kapcsolatban a legnagyobb kísértést. Hitük alapigazságait kérdőjelezteti meg velük a Kísértő, és hánykolódtatja őket a kétség viharos óceánjain. Szükségszerű ez, hiszen az anyagi létezés kapuja végképp bezáródni látszik, amikor halálunk órája közeledik. Itt hagyjuk a földi életet, és átmegyünk az e világ felettibe; a Kísértő meg akarja kaparintani lelkünket, és a démonjaink harca a lelkünkért talán ekkor a legnagyobb. A jobb lator példázata óta tudjuk, hogy az utolsó pillanatig mindenkinek megvan az esélye arra, hogy Isten Fiának országában foglalja el a helyét, ha megvallja hitét a Megváltóban, őszintén meggyónva bűneit. Egyszerű igazság ez, amely a halál pillanatában hatalmas súllyal nyomja az egyszerű ember lelkét. Érzékelni saját magam semmisségét, és átadni magamat az Isteni Egynek, teljes szívvel – nos ezt megcselekedni egyike a legnehezebb feladatoknak, amely elé az ember kerülhet. Itt valóban könnyű elbukni.

A keresztény hagyományban létezik egy irat, amely teljesen méltatlanul feledésbe merült, és szándéka szerint ezt a nehéz feladatot igyekszik a helyes mederben tartani; az Ars Moriendi („A meghalás művészete”). Nemrégiben ez végre teljes terjedelmében napvilágot látott magyarul is¹, és viszonylag szűkebb körben, de be lett mutatva az érdeklődő publikumnak. Jellemző az, hogy a könyvről alapvetően mint valamilyen „régi népi keresztény vallásos irodalmi emlék”-ről beszélt a vezető klerikus katolikus értelmiségi is, aki ezzel mintha egy kicsit elhatárolódott volna attól, hogy ez manapság élő gyakorlatként jelen lehet a keresztény vallási életben. Lehetséges az, hogy valakit elsőre elriaszt a régies nyelv, vagy talán a veretes gondolatok; ez azonban nem lehet végső érv arra, hogy az itt leírtakat ne kezeljük úgy, ahogyan évszázadokon keresztül tették: az éber meghalás művészetének manifesztumaként, amely vezeti a lelket a legnagyobb kétségek közepette az Igazság, Béke és Fény felé.

Az Ars Moriendi (AM) leginkább a középkorig kialakult és annak erjedésében rögzült keresztény-katolikus, meghalással kapcsolatos vallási gyakorlatot és szellemi esszenciákat rögzíti több tolmácsolásban is. A legrégebbi AM-példányokat brit és itáliai területről származtatják, a XV. század végéből, mindegyiket magas rangú katolikus főpapok rögzítették papírra. A későbbiek folyamán a legtöbb AM-irat francia területen látott napvilágot nyomtatásban, s hamar elterjedtek lettek különböző kompilációk ezen a néven. Gyakorlatilag a Biblia mellett a legtöbb példányban adták ki ezeket a könyveket a középkor végéig, amelyekben helyet kaptak a főbb szövegek mellett versek és további imák is. A jelenlegi magyar kiadás alapvetően két nagyobb, általánosabbnak tekinthető iratra alapoz (Bodleian-féle változat, Caxton által összeállított kivonat), amelyek mellett érdekes még az Eckhart Mester egyik legjobb tanítványaként ismertebb Henrich Seuse (Suso) nagyszabású részlete, amely Az Örök Bölcsesség Könyvéből (XIV. sz.) való². Igazán izgalmas azonban a könyv végén található három fragmentum közül az első („Douce kézirat”), amely annyira töményen tartalmazza alig több, mint két oldalban a lényegét ennek a halálfogalomnak és a jó meghalás művészetének, olyan mellbevágóan adekvátan, megfellebbezhetetlen igazságtartalommal, hogy szinte azonnal sürgetésként hat az emberre, hogy rendezze viszonyát a halállal és ennek folyományaként saját életével is.

A középkori keresztény ember világosan látta a halál súlyát és jelentőségét a létezésben. Látta a viszonyt is, amelyet megkövetel a halandótól a halál hatalma, s ha nem látta, minden jel szerint akkor is megvolt minden lehetősége arra, hogy ezt rendezze. Éber és élénk az a kapcsolat, amelyet a középkori ember a halállal ápolt, vagy éppen megkapott. Olyan korban, amikor az átlagéletkor 20 és 30 éves kor között mozgott, járványok és rossz megélhetési viszonyok, hiányos higiéniai ismeretek közepette éltek az emberek, a halál a közvetlen közelükben volt, tapinthatóvá vált, és nem elidegenített, képlékeny irracionális fogalommá aljasult. A halál a helyén volt, ott, ahová az élet nagy kereke helyezte azt. Nagyobb volt az esély és a puszta késztetés is, hogy a halált megértsék az emberek, és felkészüljenek rá. Születés, élet és halál együtt járt és a körforgást nem gátolta semmi sem, ami elszakította volna ezeket az emberi létezési állapotokat a transzcendens gyökerüktől, távlatuktól. Az élet nehezebb volt, mai szemmel, de azok a távlatok, amelyek – jóllehet ma is megvannak – mindenki számára opcionálisan, az egyén létezésében hangsúlyosabb szerepet kaptak.

Az AM ezeket a távlatokat és a hozzá szükséges eszközöket, tartalmakat mondja el a haldokló számára, és hálás felkészítő szerepe lehet az élő számára. Különösebb kertelés nélkül szembesíti a hívő embereket a megfelelő szinten és minőségben azzal a valósággal, amelyen az utolsó pillanatokban szüksége lehet rá, és amely egy út vége és kezdete is egyben. „Meghalni vágyom, és Krisztussal lenni.” (Szent Pál), „Itt vágj, itt égess, hogy az örökkévalóságban megkímélj!” (Szent Ágoston). A szigor és kegyelem esélye együtt van a halálban az AM megközelítésében; „Az igaz embernek a halál minden gonoszság végét jelenti, és minden jónak kezdetét és kapuját. A halál a rohanó patak, amely elvált az élettől. A halál van ezen az oldalon, az élet a másikon. Ám az evilági bölcsek a rohanó patak eme oldalán oly tisztán látnak, a másik oldalán meg sehogy sem – és ezért a Szentírás bolondoknak és vakoknak nevezi őket. Ezért a halált ők életnek nevezik, a halált pedig, amely a jóknak az élet kezdete, a befejezésnek. És ezért annyira utálják a halált, hogy nem tudják, mi is az; és a rohanó patakon túl sem lakoztak. És semmit sem tud az, aki meg nem halt. Így hát, ha tudni akarod, mi az a jó, és mi a gonosz, űzd el a világot, és tanulj meghalni!” (AM, Douce fragmentum)

Az éber meghalás művészetét tulajdonképpen elképzelhetetlen elválasztani attól, amit úgy hívhatunk, hogy „éber élet”. Ez mindenkinek tulajdonképpen személyre szabott kereszt, nem lehet igazán közelit mondani róla. Ami biztos, az az, hogy több, mint morális kategóriák szerint felállított ún. „erkölcsös élet” – ettől még farizeusok, sőt hitetlenek lehetünk. Biztosan több, mint üres pietizmus és felebaráti jótékony együgyűség és karitatív szolgálat, bár jóllehet ezek is benne foglaltathatnak egyénenként. A kérdés az, hogy mi az ember életének mértéke. Nos, a második és sokadik helyezés itt is ugye mindenkinél más és más; az viszont a reménykeltő, ha az első helyezett Isten szeretete. Ez a sorrend nem egyfajta „intellektuális bölcsesség”, hiszen akik így tesznek, azok „folyton meghalnak, mégsem látják, hogy meghalnak”. Ez leginkább egy folyamatos harc, amelyben az ember folyamatosan próbál visszatalálni és kitartani Isten szeretetében. A halál pillanatában így biztosan könnyebb lesz visszatalálni, és a bűnöket eltöröltetni. A földi élet még nem az Örök Élet, amelyre meghívtak minket.

A halálán lévő ember a legnagyobb kísértéseket szenvedi el, amennyiben szerencsés. Ez azt jelenti, hogy nem mondtak le még róla teljesen a Mennyben, a harc folytatódik, és valószínűleg az utolsó összecsapás van már csak hátra. A legnagyobb kísértések azok, amelyek a leginkább visszavetik a lelket abban, hogy az Örök Élet felé hagyja el a földet, és amelyek talán itt lent fel sem tűnnek nekünk. Kísértés a hitben, kísértés a kétségbeesés, türelmetlenség, önelégültség, mulandó dolgok által. Itt mindenki megtalálja saját „értékrendjének” hiábavalóságát, és az esélyt arra, hogy ezt megtagadja, az utolsó pillanatban búcsút intsen ezeknek. Mi végre mindez a sok hiábavalóság és tévelygés, ember, amikor megméretsz minden pillanatban, és halálod után ezerszeresen? Az éberség felkeltése nem a haldoklás pillanatában történik meg, ezért az AM nemcsak a halál pillanatában fontos olvasmány. Az e világi élet teljes egészében fel kell készülnünk a halálra az AM tanítása szerint, amely a halál és az élet helyes arányát, helyes értelmezését feltételezi a hívőben, nem valamifajta „halálvágyó” magatartást vagy öncélú, magába fordult, sötét tónusú vezeklést.

Az AM az ezoterikus vallási gyakorlatokat is pontos kontextusba helyezi³, ami azért is fontos lehet, mert néhány – a vallás iránt érdeklődő, azonban kétséges intellektussal és orientációval megáldott – önjelölt „szakértő” ezeket hajlandó figyelembe nem venni, és csak az ún. „magasabb összefüggésekre” összpontosítani. Míg számukra ajánljuk figyelmeztetésül az AM által is megjelölt kísértések közül a negyediket, addig mások talán örömmel fogják tapasztalni az ima, a feszület, a Credo, a zsolozsma, az Eucharisztia, a rózsafüzér, a szenteltvíz segítő, pártoló és közvetítő szerepének szükségét a legnagyobb kísértések idején. Olyan fegyverek ezek a hívő számára, amelyeknek használata tanúbizonyságot szolgáltat Isten felé a vallásos ember szándékáról és éberségéről. Ezek vagy már magukban a vallásos cselekedet fontos részei, vagy sokszor „maguk” a vallásos cselekedetek, amelyeknek hittel teli vagy éppen hitben kevés tartalmából a Pokol és a Menny is ért. Olyan eszközök tehát, amelyek egy helyes irányba indítják és tartják az embert; vértezet, kard, mankó és kerítés egyszerre, megfelelő lelkülettel és céllal. Nyilvánvaló, hogy „minden” nem remélhető tőlük; de miért kellene azt megkérdőjeleznünk, hogy a szenteltvíz a haldoklótól távol tartja a démonokat, vagy hogy a feszület látványa közelebb hozza Isten valóságát a haldoklóhoz a kísértések közepette? A vallásos gyakorlat és élet kereteinek tisztaságát és méltóságát egyszerre adja vissza az ilyen lelkület és az ebből származó cselekvés. Az ezoterikus vallási út tisztasága és konzekvenciája maga után hozhatja a magasabb régiók megismerésének lehetőségét, ezt vitatni kár. Aki nem hű, alázatos ebben az erős és megtartó kisebben, az hogyan vágyhat bármire is, ami ezek felett a gyakorlatok felett helyezkedik el esetlegesen? Cselekedni a halál órájában – itt minden egyes aktus többszörösen ítéltetik meg.

Az éber meghalás művészete nem önmagáért van, nem is „csupán” az egyénért. Az egyén üdvéért van persze, de ez az üdv elválaszthatatlan a világ üdvétől. Ezért mondja azt Suso, hogy a „leggyümölcsözőbb tudomány” az, hogy „képesek legyünk meghalni”. Mindez végtelenül természetes és végtelenül nehéz egyszerre. Nem annyira elengedni nehéz ebben a helyzetben, mint inkább összpontosítani, ellenállni és átlényegülni. Saját magam bűnei elé és közé Krisztus keresztáldozatát helyezni, olyan módon, hogy átengedem, felajánlom a rosszat Istennek.

„A Szentírás pedig azt mondja, hogy ez az élet nem más, mint elmúlás, élni pedig nem más, mint elmúlni. Így tehát élni nem más, mint meghalni, és ez olyan igaz, mint a miatyánk. Mert amikor elkezdesz élni, abban a pillanatban elkezdesz meghalni is: és az idő és kor, amit már betöltöttél, a halál győzelmét jelenti, és a halál markában van” – mondja az AM.

A halál iránt érzett éberség töltse meg napjainkat. Ne a halál iránt érzett sirám, amely a Pokol fájdalmával egyenlő és a Kísértő által sugalmazott rögeszme. Aki a test élvezetét helyezi előtérbe, az elveszíti lelkét. Isten a halál után az ember lelkét magához veszi, és nem megsemmisíti. A lélek megtér a Teremtőhöz. A halál lényege nem empirikus, nem olyasvalami, amit a materiális létbe belemerülve meg lehet érteni. Nem olyasvalami, amivel borzongatni kellene, hanem olyasmi, amivel kiegyezni kell. A születés örömteli; vajon miért ne lehetne egy becsületes élet után a halál is az? Valakinek az elvesztése fáj, a hiánya okán, ez természetes. Fontos azonban azt is tudni, hogy társunk ezzel az Örök Életre kapott lehetőséget. A világból végképp kilépett, és reánk felülről nézhet immár.

Jegyzetek

¹ Ars Moriendi – A meghalás művészete, Arcticus Kiadó, 2004. Budapest.

² A mű magyarul is megjelent; In.: Suso misztikus írásai, Kairosz-Paulus Hungarus, 2002.

³ Sajnos, nem mondhatjuk el ezt a könyvet záró kísérő tanulmányról, amely „a halál és a meghalás keresztény megközelítése” kapcsán sokszor egyáltalán nem keresztény forrásokat és vallási tartalmakat, gyakorlatokat idéz, nem is beszélve arról, hogy amikor ezt teszi, akkor sem annyira adekvát szerzőket helyez előtérbe (Shakespeare, Moore, Yeats, Crashaw stb.), mint ahogyan a lehetőség megkívánná. Nem volna baj ezzel egy összehasonlító írásnál; jelen esetben azonban talán másnak volna itt a helye. A tanulmány szerzője – Philip Sherrard – nagyobbrészt saját (?) hipotéziseit adja elő a témában, egy konzekvensebb bemutatás helyett.