SZEMLE



Nemeskürty István: Mi végre vagyok a világon. Koltay Gábor beszélgetése az íróval. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005. (Megjelent Nemeskürty István 80. születésnapjára.) B/5-ös formátum, keménykötés, számos fényképpel, 445 oldal. A kötet végén Nemeskürty István-bibliográfia, végül felsorolva a Szabad Tér kiadónál megjelent életmûsorozat tíz kötete: „Nemeskürty István összes mûve”, I–X. köt. (Elõkészületben a XI. kötet.)

Ennek a könyvismertetésnek ezt a címet adnám: „A magyar kultúra õrzõje.” Nemeskürty István impozáns életmûvét mutatja be az interjúkötet, amely feltételezi az életmûsorozat ismeretét is, hiszen a beszélgetés inkább a gazdag élet keretét vázolja, bár jelentõs világnézeti vallomásokra is sor kerül. A beszélgetõtárs, Koltay Gábor jól ismeri az életmûvet, szerencsésen mederbe tereli a „Tanár urat”, amikor kitérõként érdekes epizódokat mond el életébõl. Nemegyszer regényként olvastam ezt a vallomáskötetet. Különösen új volt az elsõ rész a „gyökerekrõl”, az õsökrõl, a felvidéki Gössingerekrõl, a Nemeskürty Kissekrõl és a Keletiekrõl szóló elbeszélés. István édesapja, Dezsõ magyarosította nevét édesanyja nemesi elõnevére, Gössingerrõl Nemeskürtyre. István követte édesapját a katonatiszti pályán.

Az életrajz, a tanulmányok vázolása közben képet kapunk a Trianon utáni Magyarországról, a harmincas évek szellemi helyzetérõl, a nyilas idõszakról, a 45-ös „felszabadulásról” („Ez volna hát a szabadság?”), egyetemi tanulmányairól, házasságáról (Harriettel), elsõ publikációiról a Vigiliánál, 1956-ról. . .

Elkezdte írni monogáfiáját Bornemisza Péterrõl, amely 1956-ra készült el. A Magvetõ kiadónál dolgozott lektorként, szoros kapcsolatba került jeles írókkal, és része volt a forradalom leverése után a lehetséges kultúrpolitika kialakításában. (Pl. Aczél Györgyrõl nem nyilatkozik olyan elítélõen, mint azt általában teszik.) A Requiem egy hadseregért c. könyvének megjelenése 1972-ben óriási siker lett; megmozgatta nemcsak a történelmet szeretõ olvasókat, hanem az egész magyar társadalmat. Egyébként Nemeskürty István késõbbi történelmi, szellemtörténeti és irodalomtörténeti írásai hozzásegítettek bennünket, hogy új fényben lássuk kultúránkat, és helyreigazítsuk a marxista történészek és irodalomtörténészek torzító publikációit. De nemcsak a régmúlt és az újabb irodalom, hanem a film mint a XX. századra jellemzõ ág is foglalkoztatta. Elõbb filmkritikus volt, majd filmes vezetõi pályafutásba kezdett, és negyed századon át számtalan magyar film készült irányításával. (Lásd errõl az „Egy élet mozija” c. fejezetet, valamint a kötet végén felsorolt filmeket és filmesek véleményét „A képpé varázsolt idõ” c. dokumentumfilm szövegében.) Itt felmerül a kérdés, amelyet nemcsak Koltay Gábor, de mások is feltettek: Három évvel az 56-os forradalom után, amikor még tart a megtorlás idõszaka, egy Ludovikát végzett ember hogyan kerül olyan vezetõi állásba, amely a kommunista hatalom szempontjából bizalmi állás? Nem okozott ez neki lelkiismereti problémákat? (169.) – Nemeskürty itt adott válasza egyébként vonatkozik nemcsak a filmstúdióban, hanem a kiadóvállalatnál végzett munkájára is. „Elõször is soha életemben nem jelentkeztem semmilyen munkára, mindig hívtak. . . Másodszor is, mindig elmondtam, ki vagyok, hogyan gondolkozom, nem vártam meg, míg kérdezõsködnek. (. . .) Ugyanakkor tudtam, hogy minden munka, így a kiadóvállalat és a filmstúdió is rendkívül keskeny ösvény a megalkuvás és a feddhetetlenség között. Ezen az ösvényen úgy kell megmaradni, hogy feddhetetlen is maradjon az ember, és tudomásul is vegye, amit az egyén általában elviselhetetlen kényszerûségnek vél, hogy abban az idõben például orosz megszállás alatt vagyunk.” – Késõbb (354–355.), amikor a többek által megalkuvással vádolt Illyés Gyulát védelmébe veszi, világosabban (bár közvetve) megfogalmazza a saját álláspontját is: „A forradalom leverése utáni idõszak sokunkat – sajnos, nem az egész nemzetet – megtanított arra, hogyan kell az életben maradás érdekében – és ezt most a nemzetrõl mondom, mert egy nemzet hiába válik utolsó lakosával együtt vértanúvá, akkor elvész – az okos kompromisszum és az aljas megalkuvás között araszolnia. A természet törvénye, hogy csak az az egyed vagy faj marad meg, amelyik képes alkalmazkodni. . .” Nemeskürty ezt az álláspontot ajánlotta filmstúdióbeli munkatársainak is.

Tudjuk, hogy Nemeskürty István az elmúlt tizenöt év során, tehát az ún. rendszerváltozás óta, minthogy könyveivel és közéleti szerepléseivel – különösképpen a millennium ünneplésének megszervezésével – országos tekintéllyé vált: a sokszor (balliberális oldalról) lemosolygott keresztény és nemzeti örökség védelmezõje. Sok ízben elítélte (a kötetben is 358–363) az utódpártok nemzetköziségét és magyarellenességét, a vallást és az erkölcsöt semmibe vevõ gyakorlati materializmust, a nemzetközi pénzügyi hálózat miatti rabságot. Már a rendszerváltozás elõtt is írói munkásságával és filmszervezõi tevékenységével feszegette a kommunista rendszer kereteit. Az ezredfordulón pedig kongatta a vészharangot, és ugyanakkor igyekezett reményt kelteni azokban, akiknek még szent a haza, a család, a keresztény erkölcs. A millennium ünneplésével mint kormánybiztos a nemzet egységét és a jövõbe vetett reményt akarta elõsegíteni. „A Millennium a jövõt jelenti, mert a jövõhöz adott kedvet és önbizalmat, hogy tudjuk: létezünk, és hogy miért létezünk. Mi a nyelvünk által vagyunk magyarok. Tehát ezt kell tudatosítanunk magunkban.” (383) „Komoly és mély meggyõzõdésem, hogy nekünk nem véletlenül jelölte ki Szent István, nemcsak a kereszténységet mint vezérfonalunkat, hanem a Boldogasszonyt mint védõszentünket, mert ennek mélyebb és misztikus összefüggései is vannak. Én szándékosan akartam erre felhívni a magyar olvasó figyelmét [ti. a Magyarnak számkivetve c. könyvét 2003-ban Sarlós Boldogasszony napján fejezte be], mint ahogy a millennium kormánybiztosaként a legnagyobb tudatossággal intéztem, hogy az egész ünnepségsorozat igazi zárása Esztergomban augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján legyen, amely napon Szent István ezt a fogadalmat tette, sõt talán – nem tudjuk biztosan – azon a napon is halt meg, de a misén ott legyen a Szent Korona. Ez így történt, s erre nagyon büszke is vagyok. Ezzel is hozzá akartam járulni ahhoz, hogy végre a nemzet lelkében újjászülessen ez a gondolat.” (385.)

E szavakkal zárul az interjúkötet. Nemcsak szólam, hanem igazi hitvallás. Korábban (266–289) bõvebben vallott saját katolikus hitérõl, a kereszténység európai szerepérõl és magáról a millenniumról, annak szellemiségérõl is. A katonaiskola idején végzett jezsuita lelkigyakorlat, a domonkos teológus Horváth Sándor, aki 1949-ben összeeskette Harriettel, és a család barátja volt, mély benyomást tettek rá. Gyakorolta hitét a kommunista idõkben is, bár az egyháziakkal (papokkal) szemben kritikus álláspontot hangoztat. Különös, hogy a zsinat liturgikus reformjával nem mindenben ért egyet. „Arcpirító és felháborító”, hogy az egyesülõ Európa alkotmányának preambulumából kimaradt a keresztény gyökerekre való utalás. „Amit ma úgy neveznek, hogy Európai Unió, az egy alattomos üzleti vállalkozás. Semmi köze a hajdani Európához.” (283.)

Ez a könyvismertetés csak tallózás, lehetetlen pár oldalon a maga teljességében bemutatni Nemeskürty István gazdag életmûvét. Remélem, ez az ízelítõ kedvet ad a Mi végre vagyok a világon c. könyv elolvasásához. Isten éltesse a 80 éves Nemeskürty Istvánt, a magyar nemzet és a kereszténység örökségének õrzõjét, szerkesztõbizottságunk tagját!

Szabó Ferenc


Hans Urs von Balthasar: Számvetés. 2004, 140 o. (1880 Ft) – A dicsõség felfénylése. Teológiai esztétika, I. köt. Az alak szemlélése. 638 o. (3880 Ft) Mindkét kiadvány: Sík Sándor Kiadó, Budapest, 2004.

Görföl Tibor és Lázár Kovács Ákos igen nagy feladatra vállalkozott, amikor elkezdték fordítani és kiadni a száz éve született neves svájci teológus, Hans Urs von Balthasar (1905–1988) teológiai esztétikájának többkötetes trilógiáját.

Mielõtt a fordításról szólnék, röviden bemutatom az élete végén bíborossá kinevezett, de a bíborosi konzisztórium elõtt váratlanul elhunyt gondolkodót. Ezt azért is meg kell tennem, mivel a vaskos kötet borítóján csak két mondat áll a szerzõrõl. Igaz, elõtte már megjelent a Számvetés, amelyben maga Hans Urs von Balthasar összefoglaló képet ad írói tevékenységérõl, az általa írt és fordított mûvekrõl, sõt néhány életrajzi utalást is közöl (pl. Adrienne von Speyrrõl, akinek sokat köszön teológiája). Mégis – szerintem – hasznos lett volna, ha a Számvetéshez egy utószót csatoltak volna a szerzõ életútjának vázolásával. E sorok szerzõje néhány szemlében foglalkozott Hans Urs von Balthasar életmûvével (Mérleg, 1975/4, 1986/2, 1989/1, 1998/4), továbbá: Hans Urs von Balthasar c. összeállításában (Róma 1989): portré és szövegválogatás. Teljesebb portré: Keresztény gondolkodók a XX. században, (Agapé, Szeged–Budapest, 2004, 278–317).

Hans Urs von Balthasar óriási életmûve egy kicsit õserdõhöz hasonlít: nehéz benne utat törni vezetõ nélkül. Persze, hosszabb olvasás, illetve a róla szóló bõséges irodalom ismerete után kirajzolódnak életmûve erõvonalai. Mindenképpen központi helyet foglal el benne trilógiája: Herrlichkeit, Theodramatik, Theologik. E jeles gondolkodó jezsuita képzést kapott a Lyon melletti Fourvière- ben; itt fõleg mestere és barátja, Henri de Lubac volt rá döntõ hatással. Fõleg az egyházatyákat tanulmányozta, továbbá átdolgozta germanisztikából írt disszertációját (A német lélek apokalipszise), és három kötetben kiadta. H. de Lubac több mûvét németre fordította; elmélyülten elemezte Dante, Hopkins, Claudel és Péguy életmûvét, nagy monográfiát írt Georges Bernanosról. Ezeket mind bedolgozta a Herrlichkeitbe. 1938-39- ben Münchenben a Stimmen der Zeit-nél megismerkedik E. Przywara jezsuita teológussal; 1940 és 1948 között egyetemi lelkész Bázelben, ahol baráti kapcsolatba lép Karl Barth protestáns teológussal, és nagy monográfiát ír teológiájáról. Ugyanitt ismerkedik meg Adrienne von Speyrrel (1902–1967), aki az õ hatására áttér a katolikus hitre. A nagy mûveltségû és misztikus hajlamú asszony lelkisége és teológiája döntõ hatással lesz Balthasarra, ahogy maga vallja a Számvetésben (77. és 101. o.). Itt részletesen felsorolja mûveit, ismerteti a trilógia genezisét és azokat a személyeket, akiknek „köszönettel” tartozik.

Adrienne von Speyrrel megalakít egy „világi intézményt”, amelynek tagjai a világ felé való nyitottságban igyekeznek megélni a keresztény eszményt. 1950-ben elöljáróival folytatott hosszú tárgyalások után Balthasar elhagyja a jezsuita rendet, és a churi egyházmegye papja lesz. Bázelben élt és dolgozott, az általa alapított Johannes Verlag adta ki sorra mûveit. Különös, hogy a II. vatikáni zsinaton nem vett részt teológus szakértõként. VI. Pál 1969- ben kinevezte a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjává; ettõl kezdve részt vett a Communio c. nemzetközi teológiai folyóirat szerkesztésében is. II. János Pál, amikor 1988- ban bíborossá nevezte ki, elismerte a kiváló gondolkodó érdemeit.

Pár szó a fordításról. A magyar szöveg gördülõ, olvasmányos. K. Rahnerhez viszonyítva Balthasar stílusa könnyedébb; de azért Rahner magyar fordítói tanulhatnának Görföl Tibortól. Az viszont igaz, hogy ugyanazt a szöveget lehet többféleképpen hûségesen fordítani. A Lélek és tûz c. interjút (Számvetés, 100kk) magam is lefordítottam. A fordító megjegyzi, hogy a „kötet egységessége” kedvéért újrafordította. Úgy tûnik, hogy nem mindig lett sikeresebb a fordítása.

Különösen is fennakadtam az elsõ pillanattól kezdve a Herrlichkeit fordításán: „A Dicsõség felfénylése.” Szerintem vagy csak „Dicsõség”-et kellett volna írni (mint a franciák: Gloire); vagy „A Dicsõség ragyogása” szebb lett volna. Igaz, a teológiai esztétika azt akarja megmutatni, hogy az isteni Szépség miként ragyog fel Jézus Krisztus arcán, alakján, és a Kinyilatkoztatást a szépség égisze alatt vizsgálja. Ezért talán még jobb lenne így fordítani: „A Dicsõség felragyogása.” Maga Balthasar a Bevezetésben (20. o.) így magyarázza: „A szépség az a szó, amelyet legelsõként kell kimondanunk. A gondolkodó értelem mindennel elõbb szembe mer nézni, mint a szépséggel, mert megragadhatatlan ragyogásként sugárzik az igaz és a jó kettõs csillagzata körül, és fogja át szétszakíthatatlan egységüket.” A szépség elsõsorban az alak vagy az alakzat titkára vonatkozik: „A szép jelentésû formosus és speciosus a formából, illetve a speciesbõl származik. Ugyanakkor nyomban szólnunk kell a »nagy belsõ ragyogásról«, amelynek tiszta világlása a speciest speciosus-szá lényegíti: ez a splendor. Egyszerre van jelen az alakzat és az, ami belõle sugárzik, s ami méltóságát adja, és szeretetreméltóvá teszi.” (22. o.) Az Ó- és Újszövetség együttesen ragyogtatja fel Jézus Krisztus, a testté lett Ige szépséges alakját azok számára, akik a Lélek ajándékaként a hit szemével látni tudnak. Az Írás nem mindentõl elszigetelt könyv, „hanem összefüggésben áll azzal, amit Krisztus teremtett, alkotott és árasztott ki: annak a valóságnak egészével, amely az õ mûve és az õ hatása a világban, s csak ebben az összefüggésben formálódik alakká.” (33. o.)

A bibliai kabód, doxa, gloria mutatkozik meg a hit szemének; a keresztény kinyilatkoztatás belsõ alakszerûsége Krisztus istensége révén tárul föl: az istenség egész teljessége testi formában (szómatikósz) Krisztusban lakozik (Kol 2,9); az Egyház, sõt a mindenség Krisztus testeként jelenik meg (Ef 1,23; Kol 1,18.24; Ef 4,16). „A teremtmények csak azért lehetnek igék, mert Õ az Ige, és azért ragyoghat föl bennük Isten dicsõsége, mert a Fiú az õ »dicsõségének kisugárzása« és isteni valóságának kifejezõdése, ki-ábrázolása (Zsid 1,1–3).” (406–407. o.) Most „Az objektív evidencia” c. részbõl idéztem, ahol Balthasar a „kinyilatkoztatás alakjáról” ír. E részt a kötet legragyogóbb elemzésének tartom.

Gratulálunk Lázár Kovács Ákosnak és Görföl Tibornak a nagy vállalkozáshoz. Várjuk a Herrlichkeit további köteteinek magyar kiadását.

Szabó Ferenc

Seszták István: Bûn és kiengesztelõdés Alszeghy Zoltán S.J. teológiájában. Nyíregyháza, 2005.

A nyíregyházi Szent Atanáz [görög katolikus] Hittudományi Fõiskola fiatal tanára doktori disszertációját teszi közzé ebben a kötetben, amely összefoglalja korunk egyik legnagyobb (magyar) teológusa, Alszeghy Zoltán antropológiáját, a bûn és a kiengesztelõdés témakörében írt munkáit, könyveit és tanulmányait. Alszeghy Zoltán (1915–1991) a római Pápai Gergely Egyetemen volt hosszú évtizedekig professzor, egy idõben dékán is. Sokat dolgozott a pápáknak is; jelentõs olasz mûveit rendtársával, Maurizio Flickkel együtt írta. Olasz tanulmányai fõként a Gregorianumban jelentek meg. Magyarul a Teológiai Kiskönyvtár sorozatban 5 füzetet írt (õ volt e sorozat irányítója Nagy Ferenc, Szabó Ferenc és Weissmahr Béla szerkesztõkkel); több tanulmányt tett közzé a Szolgálatban és az itthoni Teológiában.

Seszták István érdeme, hogy nemcsak a bûn és kiengesztelõdés témájával kapcsolatos Alszeghy-írásokat mutatja be, hanem igazában egész teológiai mûködését; kötete végén Alszeghy Z. írásainak teljes bibliográfiáját nyújtja. Ez a munka Alszeghy professzor születésének 90. évfordulójára jelent meg, amirõl Nyíregyházán tudományos konferencia keretében emlékeztek meg június 15-én. Sesztákon kívül elõadást tartott Nemeshegyi Péter is, aki korábban a Távlatokban (2004/2) rámutatott a magyar teológus jelentõségére. Seszták gyakran hivatkozik Angelo Amato érsekre, aki beszélgetést készített P. Alszeghyvel életmûvérõl (La Rivista di Teologia 1, 1990), és kijelentette: „A. Z. joggal tekinthetõ a jelenkori teológia egyik legnagyobb képviselõjének.” De Alszeghy Zoltán nem csupán mint teológiaprofesszor és kutató volt kiváló, hanem mint lelkivezetõ, papi lelkigyakorlatok vezetõje is. Ahogy rendtársát és barátját, „ikertestvérét”, a beteg Flick professzort gondozta utolsó éveiben, azzal a segítõ szeretet példaképeként áll elõttünk.

Alszeghy Zoltán mint kutató teológus figyelt az idõk jeleire, bízott abban, hogy a kereszténység megújulhat, és a II. vatikáni zsinat szellemében a katolikus teológia is fejlõdhet, alkalmazkodhat az új idõk új követelményeihez. A megújulás azonban sohasem jelentheti azt, hogy eltávolodunk a nagy egyházi hagyománytól.

(Sz. F.)



Nemes Ödön SJ: Ima és élet. Útmutató Szent Ignác Lelkigyakorlatainak végzéséhez a mindennapi életben. Ötödik kötet. Korda Kiadó, Kecskemét, 2005.

Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos-könyvecskéje 30 napot ölel át, és zárt formában végzett lelkigyakorlatot ír le. Ehhez a 30 naphoz és ehhez a zárt lelkigyakorlatos formához illeszkednek a lelkigyakorlatokban megadott külsõ keretek, a lelkigyakorlatozó belsõ magatartását formáló tanácsok, az imamódszerek stb. Nemes Ödön atya könyve ezzel szemben a mindennapok lelkigyakorlatainak a hétköznapi, életvitelszerû megélését tárgyalja. Ez azt jelenti, hogy a könyv egyrészt Szent Ignác lelkigyakorlatait interpretálja a szerzõ és számos lelkigyakorlatozó tapasztalata alapján. A könyv másik sajátosságát az adja, hogy Szent Ignác zárt lelkigyakorlatait lebontja a mindennapok ritmusára, a megszokott napi feladatok és tennivalók közepette végzett lelkigyakorlatokra. Ehhez az utóbbi lelkigyakorlatos formához kap az olvasó lelkigyakorlatos kézikönyvet, legyen az olvasó maga a lelkigyakorlatozó vagy a lelkigyakorlat kísérõje. A könyv két részben – az elsõ oldaltól középig, majd a közepétõl a könyv végéig – mind a lelkigyakorlatozó, mind annak kísérõje számára külön eligazítást és kiegészítõ olvasmányokat tartalmaz. A lelkigyakorlatos keretek, az egyes imamódok, a lelkigyakorlatok végzését kísérõ tanácsok konkrétan a mindennapok ritmusában végzett lelkigyakorlatokat mutatják be. Ennek ellenére a könyv világosan követi Szent Ignác lelkigyakorlatainak vonalát, és egyik érdeme, hogy szempontokat kínál a lelkigyakorlatozóban lejátszódó lelki folyamatok megértéséhez.

A fenti megjegyzéseken túl, amelyek fõként a könyv gyakorlati alkalmazhatóságával kapcsolatosak, érdemes annak néhány szemléletbeli sajátosságát kiemelni. Célkitûzésénél fogva a könyv a konkrét embert szólítja meg, aki imáiban úgy fordul Istenhez, amilyenné a mindennapi élet konkrét cselekedetei és tapasztalatai formálják. Azonban a konkrét tetteket formáló szemlélet, amelyik a háttérbõl irányítja az elõtérben álló tetteket, éppolyan fontos, mint maguk a konkrét tettek. Nos, a könyv mondanivalóját át- meg átszövik ilyen háttéri meggyõzõdések és alapbeállítottságok, és vagy kimondva, vagy kimondatlanul a háttérbõl formálják az egyéni látásmódot. Olyan belsõ magatartásokként húzódnak meg a sorok mögött, amelyekre ma a hitéletben nagy szükség van, és a Lélekben élt élet jeleinek tekinthetõk.

Az egyik ilyen pont az egyéni életvitel és az egyház közösségében való élet kettõsségét érinti. Ugyanis sokakat akadályoz a lelki úton való elõrehaladásban, hogy egyéni életfelfogásukat, életvitelüket nehezen tudják összeegyeztetni az egyház közösségében való élettel. Amennyiben ez a nehézség az egyházhoz való helytelen hozzáállásukra vezethetõ vissza, annyiban hátráltatja elkötelezõdésük elmélyülését és a jézusi közösséggel való mélyebb egységet. A könyv ebben is segítséget nyújt, szempontokat ad a helyes egyházi érzület kialakításában.

A könyv másik ilyen szemléletbeli sajátossága az egyéni felelõsség prioritásához kapcsolódik. A jézusi közösség életébe való bekapcsolódásban a könyv erõsen az egyéni felelõsséget hangsúlyozza. Ezzel leszerel olyan védekezõ mechanizmusokat, amelyek mindig másokat (az egyházat) hibáztatnak. Így a hívõk nem haladnak elõre, mert felelõsségük elhárítása miatt nem teszik meg azt a lépést, amelyet pedig csak õk tehetnek meg. Itt arra a tipikus viselkedésre kell gondolni, amelyik mindent kritizál, mindenkit hibáztat, de ezzel tulajdonképpen a szükséges lépés felelõssége alól húzza ki magát.

Egy harmadik szempont: Mindent az Isten Országán belül szemlélni! A könyv felmutatja az elkötelezõdés nehézségeit is, de ezeket sem, mint ahogy semmit sem helyez az Istennel való kapcsolaton kívülre. Sokkal inkább mindent azon belül szemlél, így a nehézségek sem választanak el, hanem összekapcsolnak Istennel. Ezáltal mindent Isten gondviselésébe helyez.

Egy további hangsúly a könyvben a megkülönböztetésre tevõdik. A világ, a társadalmi élet, a hivatalokban és a munkahelyen zajló élet folyamatai és a hitélet folyamatai gyakran erõsen különböznek. Ilyenkor könnyen abba a hibába esünk, hogy elkezdjük kárhoztatni a másik oldalt. A könyv ebben a helyzetben folyton azt keresi, hogy az egyéni hozzáállás mindig értékhordozó legyen. És értékhordozó szerepét állandóan a Jézussal való kapcsolatban találja meg.

A könyvre jellemzõ a mélyszántás. Az életvezetés felszínes receptjei helyett a tetteinket vezérlõ motivációkra világít rá. Nem pusztán tetteink lecserélése, hanem motivációink irányának a megfordítása a cél, hogy így elõször bensõnkben harmonizáljunk Krisztussal, majd tetteinkkel is az Õ Országába illeszkedjünk.

Talán legjellemzõbb a könyvre, hogy a Krisztus-követést – mint a hit által formált mindennapi életvitelt – majdnem mindig a jézusi értékrenddel hozza összefüggésbe. Jézussal kapcsolatban gyakran a jézusi értékrendrõl beszél, így egy differenciáltabb Jézus-képet ad az olvasó kezébe, amelyet az olvasó konkrétan is összevethet a saját hit által formált jellemével, értékrendjével. Ezért a Jézus-követés nem vész el egy határok nélküli, bizonytalanul körülhatárolt Jézus-kapcsolatban. Az is igaz, hogy értékrend hallatán könnyen a vallott hitre gondolunk, vagyis valakinek az elvi álláspontjára, és nem a megélt hitre, a hit által átformált jellemre, amelyre életvitelt, döntéseket lehet alapozni. A könyv nem hagy afelõl kétséget, hogy jézusi értékrenden a megélt hitet érti. Így az nincs leválasztva Jézus életének más részeirõl: tetteirõl, érzéseirõl, helyzetekhez és emberekhez való viszonyulásáról. Az egész Jézust fejezi ki a jézusi értékrend gondolata.

Lakatos Attila


Molnár Antal: Mezõváros és katolicizmus. (METEM Könyvek, 49.) Budapest, 2005.

Jelen kötet már a negyedik munka, amelyet a szerzõ a hódoltsági Magyarország katolikus egyházi intézményeirõl és az azok mûködését tárgyaló sorozatában közreadott a METEM Könyvek gondozásában. A mostani kötet – az elõzõktõl eltérõen – a szerencsésen megmaradt, nagyon gazdag forrásanyag alapján dolgozza fel az egri egyházmegye török uralom alá került területeit, és kiemelten foglalkozik Gyöngyös város vonzáskörzetével, valamint a dél-borsodi, hevesi és jászsági települések katolikus plébániáit és rendházait mutatja be.  A forrásanyagok nagy részét a ferences és a jezsuita szerzetesrendek okmányai szolgáltatják. Az elõzõ köteteknél bõségesebb dokumentációnak köszönhetõen a mostani esetben nemcsak a hódoltsági területek magyar fõpapi képviseletének vagy az egyes szerzetesrendek missziós tevékenységének a bemutatására szorítkozik, hanem a hódoltságban igen jelentõs katolikus központnak, Gyöngyös városnak és vonzáskörzetének katolikus vallási életét nagyjából teljes egészében sikerült bemutatnia. A kötet nem titkolt célja, hogy ismertesse egy XVII. századi, hódoltsági katolikus mezõváros egyházi intézményein keresztül a kor egyházi, társadalmi és mûvelõdési viszonyait. A kötet korszakalkotó jelentõségû mondanivalója az, hogy teljesen új megvilágításba igyekszik helyezni és adatokkal, tényekkel megcáfolni a magyar történetírásban a marxista idõkbõl visszamaradt nézetet, miszerint a mezõvárosok a reformáció által a magyar kultúra és öntudat egyetlen megõrzõi és végvárai voltak a hódoltsági területeken. A marxista történetírás által a fejekbe sulykolt, a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben kidolgozott tételei azonban a részletes vizsgálat soron nem bizonyulnak helytállónak. A mezõvárosi forrásanyagok meglehetõsen nagy hiánya miatt közvetlenül nehéz bizonyítani a katolikus hozzájárulás mennyiségét és minõségét, de – a német városi kutatások analógiájának és a most feldolgozott gyöngyösi városi anyagnak láttán – sokkal kiegyensúlyozottabb és árnyaltabb képet kaphatunk a korszak viszonyairól. A három nagy felekezet mindegyike sajátos szerepet képvisel, de egyenlõ mértékû örököse a középkori kereszténységnek. A katolikus közösség elsõsorban a szervezet, az evangélikus a tanítás, a református pedig a gyakorlat folyamatosságának hangsúlyozásával vitte tovább a középkori egyházi hagyományokat. Az újabb kutatások bebizonyították, hogy a földesúri hatalom közvetlen módon nem avatkozott be az alattvalók szabad vallásválasztásába, mivel a hódoltsági részeken erre egyszerûen fizikailag is képtelen lett volna. A reformáció térhódítása, a hagyományos egyházi intézmények és a plébániarendszer megsemmisülése a katolikus utánpótlás elmaradása miatt következett be, a mezõvárosok nem mindig tudatos választás révén, hanem egyszerûen „a kínálatból” választottak vallásfelekezetet. Azt is ki kell emelni, hogy a fennálló viszonyok között többnyire a katolikus egyházi pálya sem jelentett vonzó alternatívát az értelmiségi pályára készülõ fiatalok számára; egyetlen kivételt a szerzetesrendek képeztek, mivel felépítésük, rendszabályaik sokkal függetlenebbek voltak a rendi szerkezettõl, az egyházi vagyon pusztulása is kevésbé viselte meg õket. Ha összehasonlítjuk a hódoltsági katolikus többségû településeket a református mezõvárosokkal, világosan látható, hogy a katolikus közösségek hasonlóan modern, vallási és kulturális kínálathoz jutottak, fõként a ferences és a jezsuita szerzetesrendek által. Erre szolgál például a Gyöngyös város esetében megtalált és feldolgozott bõséges forrásanyag; így már nemcsak logikai úton, külföldi analógiák alapján bizonyítható a katolikus hozzájárulás a hódoltsági mezõvárosok vallási és kulturális életére. A gyöngyösi példa mindenekelõtt arra világít rá a korábbinál erõsebb hangsúlyokkal, hogy a katolikus és a protestáns felekezetképzõdés a legtöbb esetben valóban párhuzamos jelenségeket eredményezett. A katolikus mezõvárosok vezetése hasonlóan részt vett az egyház anyagi ügyeinek az intézésében, a személyek kiválasztásában, támogatásában és védelmében, mint ahogy ezt az eddigi kutatások alapján a református mezõvárosok esetében ismerjük. Az egyes céhek és vallásos társulatok mind a szûkebb, mind a nemzetközi egyházi intézményrendszerbe sikeresen bevonták a katolikus lakosságot. A katolikus intézmények – elsõsorban a szerzetesrendeken keresztül – a hívek magasabb szintû lelki és mûvelõdési igényeit igyekeztek kielégíteni, a korabeli modern pedagógiát felhasználva újszerû pasztorális gyakorlatot követtek. A gyöngyösi példa alapján megállapítható, hogy a katolikus egyház a XVII. század derekára nemcsak behozta a hátrányait, hanem bizonyos fölényre is szert tett a reformációval szemben. Mindezt az intézményrendszer újbóli hatékony mûködésére alapozhatjuk. A szerzõ újabb kutatásaiból tudjuk, hogy az egri egyházmegye hódoltsági területein sokkal teljesebb mértékben mûködtek a vallási intézmények, nemcsak a szerzetesrendek kolostorai, hanem a plébániarendszer is visszaállt. A mellékelt térképeken plasztikusan is megfoghatók a területen végbement változások, a gyöngyösi kisugárzás mintegy 100 kilométeres sugarú körben jelentõs változást hozott a katolikus vallási életben. Figyelemre méltó dolog, hogy a vizsgált területen a református egyházban elsõsorban az erdélyi mûvelõdési hatások domináltak, a katolikus részre a nagyszombati jezsuita egyetem gyakorolt meghatározó befolyást, így már a török uralom alatt is a barokk kultúra számos hatása érte a vizsgált területet. A szerzõ szerényen, a más területekrõl hiányzó forrásanyag miatt, „csak” esettanulmánynak nevezi kötetét, mégis fontos mérföldkõ a hódoltsági felekezetképzõdés-kutatás folyamatában, amely hozzájárulhat – ha esetleg újabb források felmerülnének – egy nagyobb, átfogó jellegû egyháztörténeti szintézishez. A kötet tartalmi használhatóságát nagyon jól egészítik ki a Függelékben elhelyezett dokumentumok: a gyöngyösi bírák, a ferences és jezsuita rendházak névsorai és idõrendi táblázatai. A kötet végén található gazdag forrásjegyzékek és felhasznált irodalom a további kutatás elsõszámú segédeszközei lehetnek. A feljebb is említett térképek pedig a térbeli tájékozódást teszik lehetõvé. A kötet, tudományos nyelvezete ellenére, élvezetes olvasmányt kínál nemcsak a hódoltsági egyháztörténet iránt érdeklõdõ szakembereknek, hanem haszonnal forgathatják a magyar történelem általános kérdéseivel és a gyöngyösi helytörténettel foglalkozó olvasók is.

Bikfalvi Géza


Szerkesztõségünkbe érkezett könyvek (2004–2005)

Szent István Társulattól:

Biblia. Teljes ó- és újszövetség. Új bevezetésekkel, részletesebb tárgy- és névmutatóval, színes térképekkel, idegen szavak jegyzékével. 1920 o.

Magyar Katolikus Lexikon X. Szerk. Diós István. Oltal–Pneu.

Teilhard de Chardin: Benne élünk, Szabó Ferenc bevezetõjével.

Fogassy Judit SDHS: „Vegyétek és egyétek”.

Vasadi Péter: Séta tûzben, virágban.

Garadnay Balázs: A keskeny út öröme és járhatósága, a lelki élet teológiája.

Joseph Ratzinger: A föld sója. Kereszténység és katolikus egyház az ezredfordulón.

Mary Beth Bonacci: Igazi szerelem.

Rónay György: A szeretet bilincsei, elbeszélések (életmû sorozat).

Rónay László: „Legyél önmagad” – utak a Felhegyrõl.

Ízleljétek és lássátok. Az Oltáriszentség imakönyve (szerk. Kindelmann Gyõzõ).

Tiszták, hõsök, szentek. A magyar nemzet legszebb imái. (szerk. Kindelmann Gyõzõ).

Liguori Szent Alfonz: Szentséglátogatások és Mária-köszöntõk a hónap minden napján (ford. Diós István).

Mészáros István: Prímások, pártok, politikusok 1944–1945.

Yves R. Simon: Tekintély és társadalom – az autoritás fogalma.

Monika Nemetschek: Boldogok, akik szomorúak (Szent IstvánTéka 4.)

Nicolas Wiseman: Fabiola, regény a katakombák korából.

A szent korona-eszme idõszerûsége, tanulmánykötet.

Dr. Rédly Elemér: Tisztelendõ bácsi, miért lett pap? Válogatott elõadások, tanulmányok, Gyõr.                          

Vigiliától:    

Joseph Ratzinger: Krisztusra tekintve (XX. századi keresztény gondolkodók).

Wolfgang Beinert: A kereszténység.

Bozsóky Pál Gerõ–Lukács László: Az elnyomatásból a szabadságba. Az egyház Magyarországon 1945–2001.

Lukács László: Csináld magad.

Új Embertõl:

Paul Claudel: Kantáta három hangra és más költemények. Válogatta, fordította és a bevezetõt írta Szabó Ferenc.

Egyházfórumtól:

Wildmann János: Katolikus tükör. A magyar egyház és az európai integráció. Gyakorlati teo-trilógia I. Kairológia.

Magyar Rádió–Kossuth:

Egy csepp emberség. Gondolatok a Kossuth Rádióban fél hét után három perccel.  Magyar Rádió–Kossuth, I. kötet: 347 és II. kötet.

Új Horizonttól:

Sorsunk és jellemünk. Kortársak otthonról, közérzetrõl, jövõképrõl.

Kalligramtól (Pozsony):

Sárközy Péter: Faludi Ferenc (1704–1779)