RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ




Szabó Ferenc

XVI. BENEDEK
A KÖLNI IFJÚSÁGI VILÁGTALÁLKOZÓN

(2005. augusztus 16–21.)

„Eljöttünk, hogy imádjuk õt.”


Az idei ifjúsági világtalálkozót még II. János Pál pápa jelentette be Torontóban 2002. július 28-án a Downsview parkban bemutatott ünnepi mise végén: „Szeretném bejelenteni, hogy a következõ – 2005-ös – Ifjúsági Világnap a németországi Kölnben lesz. A híres kölni székesegyházban tisztelik a napkeleti bölcsek emlékét, akik követve a csillagot, Krisztushoz jöttek, hogy imádják Õt. Zarándokutatok ma kezdõdik; Krisztus vár benneteket a XX. Ifjúsági Világnap megünneplésére. Kísérjen benneteket Szûz Mária, Édesanyánk a hit zarándokútján.” A világnap témája a napkeleti bölcsek szavait idézi: „Eljöttünk, hogy imádjuk õt.” (Mt 2,2)

II. János Pál tavaly augusztus 6-án Castel Gandolfóból üzenetet intézett a világ ifjúságához, a napkeleti bölcsek evangéliumi epizódjáról elmélkedve. Miután részletesen felidézte a történetet, és utalt jelképes ajándékaikra, így fordult az ifjúsághoz: „Kedves Fiatalok! Ajánljátok fel ti is az Úrnak életetek aranyát, vagyis szabadságotokat, hogy kövessétek õt hûséges szeretettel válaszolva hívására; szálljon fel Feléje buzgó imádságtok tömjénfüstje, dicsõsége dicséretére; ajánljátok fel neki a mirhát, vagyis hálás szereteteket, az Ember iránti hálátokat, aki annyira szeretett benneteket, hogy gonosztevõként meghalt értetek a Golgotán. Legyetek az egyetlen igaz Isten imádói, elismerve neki az elsõ helyet életetekben! A bálványimádás az ember állandó kísértése. Sajnos, vannak emberek, akik problémáik megoldását a keresztény hittel össze nem egyeztethetõ vallási gyakorlatokban keresik. Erõs az ösztönzés, hogy a siker és a hatalom könnyû mítoszaiban higgyenek; veszélyes az általuk felajánlott tünékeny vallási felfogásokhoz csatlakozni, mert Istent kozmikus energia formájában vagy más módon gondolják el, amelyek nincsenek összhangban a katolikus tanítással. Fiatalok! Ne higgyetek hazug illúzióknak és tünékeny divatoknak, amelyek gyakran tragikus lelki ürességet hagynak maguk után! Utasítsátok vissza a pénz, a fogyasztói mentalitás és a megejtõ erõszak csábításait, amelyeket a mass-media terjeszt. Az igaz Isten imádása megköveteli az igazi ellenállást a bálványimádás minden formája ellen. Imádjátok Krisztust: Õ a Kõszikla, akire jövõtöket és egy igazságosabb és szolidárisabb világot építhettek. Jézus a Béke Hercege, a megbocsátás és a kiengesztelõdés forrása, aki testvérekké teheti az emberi család valamennyi tagját.”

Az üzenet vége felé még ezeket írta Wojty³a pápa: „Kedves Fiatalok! Az egyháznak szüksége van igazi tanúkra az új evangelizáláshoz, olyan férfiakra és nõkre, akiknek életét átalakította a Jézussal való találkozás, és akik képesek átadni másoknak ezt a tapasztalatot. Az egyháznak szüksége van szentekre. Mindenki hivatott az életszentségre, és csak a szentek tudják megújítani az emberiséget. Ezen a hõsies evangéliumi úton sokan megelõztek bennünket, és most arra buzdítalak titeket, hogy gyakran kérjétek közbenjárásukat. Kölnben találkozva, igyekezzetek egyeseket jobban megismerni, ezek: Szent Bonifác, Németország apostola, Köln szentjei, nevezetesen Szent Orsolya, Nagy Szent Albert, Keresztrõl nevezett Szent Benedikta (Edith Stein), Boldog Adolf  Kolping. . .”

XVI. Benedek Kölnben

XVI. Benedek augusztus 18-án érkezett a 16-ika óta tartó ifjúsági világtalálkozóra, amely augusztus 21-én délben az ünnepi szentmisével zárult egymillió fiatal részvételével. E valóban történelmi eseményrõl a magyar katolikus média is bõven beszámolt. Ezért mi most csak a pápa beszédeibõl idézünk fontosabb részleteket. E beszédekbõl körvonalazható az új pápa programja, addig is, mígnem megjelenik már készülõben lévõ elsõ enciklikája.

Üzenet a fiataloknak a rajnai hajóról

Augusztus 18-án a Rajnán Köln felé tartó hajóút végén a pápa örömmel köszöntötte a világ minden részérõl – Magyarországról is – idesereglett fiatalságot, megemlékezett szeretett elõdjérõl, II. János Pálról, aki az ifjúsági világnapokat kezdeményezte, és a mostani témáját is kijelölte, majd miután a napkeleti bölcsek evangéliumi jelenetérõl elmélkedett, a következõket kötötte a világ fiatalsága szívére:

„Kedves Fiatalok! A boldogságnak, amelyet kerestek, a boldogságnak, amelyet joggal meg akartok ízlelni, neve és arca van: õ a Názáreti Jézus, aki rejtetten jelen van az Eucharisztiában. Egyedül õ adja az élet teljességét az emberiségnek. Máriával együtt mondjatok »igen«-t arra, amivel Isten meg akar ajándékozni benneteket.

Ma megismétlem nektek azt, amit pápaságom elején mondtam: »Aki beengedi Krisztust az élet kapuján, nem veszít el semmit, semmit – abszolút semmit abból, ami az életet szabaddá, széppé és naggyá teszi. Nem! Csakis ebben a barátságban tárulnak ki az élet kapui. Csakis ebben a barátságban nyílnak meg igazán az emberi állapot nagy lehetõségei. Csakis ebben a barátságban tapasztaljuk meg azt, ami szép és ami szabad.« (Homília április 24-én.) Legyetek róla teljesen meggyõzõdve: Krisztus semmit sem vesz el abból, ami szép és nagy bennetek, hanem mindent teljességre visz Isten dicsõségére, az emberek boldogságára és a világ üdvösségére.

Ezen a világnapon arra szólítalak fel benneteket, hogy fenntartás nélkül kötelezzétek el magatokat Krisztus szolgálatára, kerül, amibe kerül. A Jézus Krisztussal való találkozás megadja nektek, hogy bensõleg megízleljétek az õ élõ és éltetõ jelenlétét, hogy azután tanúskodjatok róla környezetetekben. Jelenlétetek ebben a városban legyen az evangélium hirdetésének elsõ jele magatartástok és életörömetek tanúsítása révén.

Szálljon fel szívünkbõl a dicséret és a hálaadás himnusza az Atyához sok-sok nekünk adott jótéteményéért, a hit ajándékáért, amelyet együtt ünnepelünk, kinyilvánítva azt a világnak innen Európa szívébõl, Európából, amely oly sokat köszön az Evangéliumnak és tanúinak a századok során.”

A kölni zsinagógában

XVI. Benedek augusztus 19-én délben ellátogatott a kölni zsinagógába. A zsidóság képviselõivel való találkozása nagy visszhangot keltett a nemzetközi sajtóban. Most másodízben látogatott el egy pápa zsidó kultuszhelyre, II. János Pál emlékezetes gesztusa után, aki 1986. április 13-án felkereste a római zsinagógát.

A pápa beszédébõl

„A kölni zsidóság valóban otthon érezheti magát ebben a városban. Csakugyan ez a zsidó közösség német földi közösségének egyik legõsibb székhelye: eredete visszamegy a római kolónia idejéig. (. . .) Aztán a XX. században, a német és az európai történelem legsötétebb idején, az õrült faji ideológia, amely pogány eredetû, volt a forrása annak a kísérletnek, amelyet eltervezett és következetesen megvalósított a rendszer, hogy kiirtsa az európai zsidóságot: ekkor történt az, amit a történelem Soa (holokaust) néven emleget. E hallatlan bûnténynek, amely addig elképzelhetetlen volt, csak Kölnben 7000  áldozata volt, akiket név szerint azonosítottak; valójában minden bizonnyal többen voltak. Nem ismerték el többé Isten szentségét, és ezért lábbal taposták az emberi élet szent voltát.

Ebben az évben emlékeznek arra, hogy 60 évvel ezelõtt szabadították fel a náci koncentrációs táborokat, ahol a zsidók millióit adták halálra a gázkamrákban, és égették el a krematóriumokban. Magamévá teszem azt, amit tiszteletreméltó Elõdöm írt (2005. január  15-én) Auschwitz felszabadulásának 60. évfordulójára; és én is ezt mondom: »Meghajtom fejemet mindazok elõtt, akik megtapasztalták a gonoszság titka (mysterium iniquitatis)  eme megnyilvánulását.« Az akkori rettenetes eseményeknek állandóan elevenen kell élniük a lelkiismeretekben, hogy kiküszöböljék a konfliktusokat és a békére biztassanak.

A Nostra aetate kezdetû zsinati nyilatkozat »mélyen sajnálja mindazt a gyûlöletet, üldözést és az antiszemitizmusnak sokféle megnyilatkozását, amely bármikor és bárki részérõl a zsidók ellen irányult« (4.pont). Isten valamennyiünket a saját képére teremtett (Ter 1, 27), kitüntetve bennünket így transzcendens méltósággal. Isten elõtt minden ember ugyanazzal a méltósággal rendelkezik, bármilyen néphez, kultúrához vagy valláshoz tartozik.”

Végül a pápa, a közös zsidó-keresztény örökségre (tízparancsolat) hivatkozva, a közös feladatokra, az emberi jogok, az élet szent mivolta, a család, a társadalmi igazságosság és a világbéke védelmének közös feladatára buzdított.

Találkozás a protestáns egyházak képviselõivel

A pápa aug. 19-én este a kölni érseki rezidencián találkozott a különféle nem katolikus egyházak 30 képviselõjével. A találkozót Karl Lehmann bíboros és az evangélikus Wolfgang Huber püspök is bátorítónak ítélte. A megbeszélés során szó esett a pár nappal korábban meggyilkolt Roger Schütz testvérrõl is. XVI. Benedek pápa ismételten utalt a taizéi közösség alapítójához fûzõdõ régi barátságára, és arra buzdította az egyházakat, hogy a lelki ökumenizmus útján járjanak tovább. A pápa újra hangoztatta, hogy péteri szolgálatában elsõbbséget juttat az ökumenizmusnak, de azt az „õszinteség és az igazság” szellemében kell elõmozdítani. Íme kijelentéseinek legfontosabb szakaszai:

„Tudatában vagyok annak, hogy sok keresztény ebben az országban, és nemcsak ebben, a közeledés újabb konkrét lépeseit várják. Én magam is ezt várom. Nyilván ennek az õszinteség és a realizmus szellemében kell megtörténnie. Nem lehetséges a párbeszéd az igazság feláldozása árán: a dialógusnak a szeretetben és az igazságban kell kibontakoznia.”

Volt a pápa beszédében olyan szakasz is, amelyet egyesek vitattak, miként annak idején a Dominus Iesus megjelenése után is (ezt akkor a Hittani Kongregáció prefektusaként írta alá a jelenlegi pápa), jóllehet a dokumentum is meg a mostani beszéd is a II. vatikáni zsinatra hivatkozva állíthatta: az az egység, amelyet a keresztényeknek meg kell valósítaniuk, „a mi meggyõzõdésünk szerint a katolikus egyházban van meg az elveszítés kockázata nélkül. Ez azonban nem jelent egyöntetûséget (uniformitást), hanem egységet a sokféleségben és sokféleséget az egységben.”

XVI. Benedek a lelki ökumenizmust sürgette, az imát, a megtérést és az életszentséget, valamint a Wojty³a pápa által hangsúlyozott bûnbánatot: „az emlékezet megtisztítása” megköveteli a múlt hibainak kölcsönös elismerését.

Találkozás a muzulmán vezetõkkel

XVI. Benedek augusztus 20-án a németországi muzulmán közösségek vezetõivel is találkozott. Arra buzdított, hogy keresztények és muszlimok együtt küzdjenek a gyûlölet és az intolerancia ellen, hiszen ez a terrorista erõszak gyökere.

„Ha együtt sikerül kitörölnünk a szívekbõl a gyûlölet minden nyomát, ellenállnunk az intolerancia bármely formájának, és megakadályoznunk az erõszak minden megnyilvánulását, visszafordíthatjuk a kegyetlen fanatizmus hullámát”, ami meggátolja a világbékét. A szentatya azt is hangsúlyozta, hogy a vallás- és kultúraközi párbeszéd a keresztények és a muzulmánok között nem korlátozódhat kivételes alkalmakra, hanem létfontosságú, „a jövõnk nyugszik rajta”. „A szolidaritás, a béke és a kölcsönös megértés értékeit kell megerõsítenünk.”

A zárószentmise homíliájából

XVI. Benedek augusztus 21-én a Köln melletti Marienfeld térségében bemutatott szentmisével zárta le a 20. ifjúsági világtalálkozót. Ugyanitt tartották elõzõ este az imavirrasztást és szentségimádást: a világ 193 országából közel egymillió fiatal imádkozott a pápával, és vett részt a vasárnapi záró szentmisén. A szentatya az Eucharisztiáról elmélkedett, és arra szólította fel a fiatalságot: „segítsék a világot, hogy felfedezze a helyes utat mutató igazi csillagot: Jézus Krisztust.”

Néhány részlet a homíliából:

„Az utolsó vacsorán Jézus nem azt a feladatot adta, hogy ismételjük meg a húsvéti vacsorát mint évfordulót, mert az megismételhetetlen, hanem azt, hogy lépjünk be az õ »órájába« a konszekráció szavainak szent hatalma által. Az egyház ezt az imádságot eucharisztikus imának nevezi: ez az ima a hatalom szava, amely a világban a föld ajándékait egészen új módon átalakítja Isten önajándékozásává, és minket is bevon ebbe az átváltozási folyamatba. Ezért nevezzük ezt az eseményt Eucharisztiának, amely a beráka héber szó fordítása, és amely hálaadást, dicséretet és áldást jelent, és így az Úrból kiinduló átalakítást, az õ »órájának« eljöttét. Jézus »órája« az az óra, amikor a szeretet gyõz. Másként megfogalmazva: Isten gyõzött, mert Õ Szeretet. Jézus »órája« a mi óránkká akar válni, és valóban azzá is válik, ha az Eucharisztia ünneplése révén engedjük, hogy az Úr bevonjon bennünket átalakítási folyamatába. A szentmise váljon életünk központjává.” (. . .)

„Aki felfedezte Krisztust, az nem tarthatja meg magának ezt a nagy örömet, tovább kell õt adni. Ma a világ nagy részén furcsa módon elfeledkeznek Istenrõl, azt gondolják, hogy minden mûködik nélküle is. Ugyanakkor létezik a frusztráció, a kielégítetlenség érzése is, mindenkiben, minden iránt. Nem lehet, hogy csak ennyi az élet – mondják sokan. És valóban így is van. Isten felejtése mellett nagy vallási kínálat is jelentkezik: mindenki azt választja, ami elnyeri tetszését, és sokan ebbõl hasznot is húznak. De ez a fajta vallásosság a végén nem segít ki bennünket. Kényelmes, de a szükség óráján magunkra maradunk. Segítsétek a világot, hogy felfedezzék az utat mutató igazi csillagot: Jézus Krisztust!”

XVI. Benedek a zárószentmise végén bejelentette, hogy a következõ ifjúsági világtalálkozó 2008-ban az ausztráliai Sydneyben lesz.





Szabó Ferenc

ROGER TESTVÉR HALÁLÁRA

Az ifjúsági világtalálkozó napjait beárnyékolta Roger Schutz testvérnek, a taizéi ökumenikus közösség alapítójának halálhíre: a béke és a testvériség apostolát ima közben gyilkolta meg egy eszelõs nõ. XVI. Benedek pápa több ízben megemlékezett róla, a kölni dómhoz összesereglett fiatalok imádkoztak érte. Világszerte gyászolják a taizéi perjelt, aki nemrég töltötte be 90. életévét. Magyarországon is ökumenikus imaórát tartottak emlékére. Ismeretes, hogy Magyarországon is többször járt Roger testvér; jelen volt az 1989-ben Pécsett és 2001-ben Budapesten megrendezett taizéi ifjúsági találkozón. Temetésén, augusztus 23-án Balás Béla püspök képviselte a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciát. Most röviden vázoljuk Roger testvér életútját.

1915. május 12-én született Svájcban. Apja svájci eredetû evangélikus lelkipásztor, édesanyja francia. Kilenc gyermekük született, közülük hét leány. Roger volt az utolsó, a legfiatalabb gyermek. Keresztény nevelést kapott már a családban; apja gyakran fogadott távoli országokból érkezett misszionáriusokat. Anyai nagyanyja katolikus volt; a háború idején sokaknak adott védelmet, kenyeret. A katolikus vallásról mégsem nagyanyjától, hanem protestáns édesapjától szerzett ismereteket. 13 éves korában Roger szülõfalujából városba kerül egy katolikus családhoz kosztos diáknak. 17 éves korában tüdõbajtól szenved. Apja akaratát teljesítve teológiát tanul, 24 éves korában protestáns lelkipásztor lesz. Meglátogatja a közép-franciaországi Clunyt, és ott valaki a közeli Taizére hívja fel figyelmét. A szegény faluban találkozik egy parasztasszonnyal, aki egy régi házat ajánl fel neki. Elfogadja, itt telepszik meg. 25 éves akkor, 1940. augusztus 20-át írnak. A németek már elfoglalták Franciaország északi részét, Taizé még szabad zónában van, de csakhamar megérkeznek a megszállók. A ház körüli földet mûvelni kezdi, teheneket tart. Berendez egy kis kápolnát. Szökevények, politikai foglyok érkeznek, befogadja õket. 1942-ben odaérkeznek a németek; a Gestapo éppen akkor lepi meg, amikor a svájci határon akar valakit átszöktetni. Sikerül Svájcba átjutnia. Genfben találkozik három barátjával. Menekültekkel foglalkoznak. 1944-tól közös életet folytatnak; naponta háromszor imádkoznak, miután visszatértek Taizébe. A szegényeket szolgálják, elhagyott gyermekeket fogadnak be; Roger egyik nõvére fõz nekik. 1949-ben Roger és négy társa egész életre szóló elkötelezettséget vállal: a szerzetesi fogadalmakhoz hasonlóan a javak közösségét, a cölibátust és engedelmességet az elöljárónak.

1950-ben megszületik szabálytervezetük. Bár Roger testvér jól ismeri a szomszédos Cluny és Citeaux bencés és ciszterci szerzeteseit, mégsem az õ monasztikus szabályaikat akarja protestáns közösségükbe átültetni. 1951-ben két testvér bányamunkás lesz, bekapcsolódnak a szakszervezeti mozgalomba. Néhány év múlva Dom Helder Câmara meghívására kis közösség alakul Recife mellett; a testvérek együtt élnek brazil bencésekkel, Ruanda fõvárosában szintén bencésekkel, Nigerben redemptoristákkal, Chicagóban pedig ferencesekkel élnek testvéri közösségben, mindenütt a szegényeket szolgálják, tanúskodnak az evangéliumról. Taizében is átalakul a közösség, katolikusok is tagjai lesznek a testvériségnek.

Az ökumenikus közösség kapcsolatban van a genfi Ökumenikus Tanáccsal és a Szentszékkel. Roger Schutz és Max Thurian testvér rész vett megfigyelõként a II. vatikáni zsinaton.

A II. vatikáni zsinat befejezés után néhány hónappal Roger és Max testvér közösen kiadott egy kis könyvet Élõ szó a zsinaton címmel. Ebben nemcsak a testvérek római életét ismertetik, hanem közlik a kinyilatkoztatásról szóló zsinati konstitúció (Dei Verbum) francia fordítását is, részletes kommentárral. Az elõszót a jezsuita Henri de Lubac, a késõbbi bíboros írta.

1969-ben és 1970-ben súlyos válságokon ment át a világ, s ez az egyházban is éreztette hatását, a zsinat által fölkeltett remények összevazarodtak. Egy télen át tartó elmélkedés és sûrû levélváltás kezdõdött különbözõ országokban élõ fiatalokkal. Mindezek után, 1970 húsvétján, így fogalmazták meg az örömhírt: ,,A feltámadt Krisztus eljön, hogy az ember szíve mélyén élõvé tegye az ünnepet. Az egyház tavaszát készíti elõ számunkra, a hatalmától megfosztott egyházét, amely kész arra, hogy mindenkinek a sorsában osztozzék, és amely az egész emberiségnek fölkínálja látható közösségét. Krisztus elegendõ fantáziát és bátorságot fog adni nekünk ahhoz, hogy megépítsük a kiengesztelõdés útját. Készségessé formál bennünket arra, hogy odaadjuk az életünket azért, hogy az ember ne válhassék többé a másik ember áldozatává.” Ezen a húsvéton az örömhír valóságba ültetéséhez „ifjúsági zsinatot” hirdettek meg. A zsinat meghirdetése elõtt néhány hónappal Roger testvér elmondta tervét VI. Pál pápának, s ezt a választ kapt: „Fogjanak hozzá!”

A zsinat viszont csak négy évvel késõbb kezdõdött meg, mivel hosszan tartó elékészületet igényelt. Az elõkészület legfontosabb állomásai az évrõl évre megrendezett húsvéti találkozók voltak, hiszen a taizéi imádságoknak és a hit egyéb megnyilvánulásainak középpontjában mindig a föltámadás, a húsvéti misztérium állt.

1974-ben Roger testvérnek, Taizé perjelének ítélték oda a Templeton-díjat. (Az elõzõ évben elsõként Kalkuttai Teréz anya kapta meg.)


Erdõ Péter bíboros nyilatkozata Roger testvér halálára

Megrendülve értesültünk arról, hogy Roger Schutz testvér, az ökumenikus Taizéi Közösség feje gyilkosság áldozata lett.

Életének és mûvének fényében mély értelmû jelkép, hogy a gyilkos támadás éppen a keresztények egységéért végzett esti imádság közben érte. Személye és az általa kezdett mozgalom a közös imádságban és Krisztus szeretetében összetalálkozó keresztény ökumenizmus nagy tanúsága marad mindannyiunk számára.

A keresztények egysége iránti elkötelezett szeretet az õ halálával nem múlik el. A keresztények egységének munkálása a II. vatikáni zsinat és a pápák tanítása szerint visszafordíthatatlan folyamat, melynek végsõ eredményét a gondviselõ Isten szeretetétõl várjuk. Roger testvér vérével tett tanúsága erõforrás és példa mindannyiunk számára.





Szabó Ferenc

A NÉMETORSZÁGI KATOLICIZMUS

A Gondviselés úgy intézte, hogy a bajor pápa elsõ külföldi útja hazájába, Németországba vitt. Minden bizonnyal jól ismeri az ország és egyháza helyzetét. Most a Herder Korrespondenz egyik munkatársa tájékoztatója alapján (Études, 2005, júl.–aug.) néhány pozitív és negatív vonást vázolunk.

A németországi katolikus egyház jól szervezett, anyagilag tehetõs, intézményesen jól felépített egyház, legalábbis a múlt század utolsó negyedéig így volt. De a II. vatikáni zsinat utáni kulturális és egyházi válság a német katolikusokat is megzavarta. 26 millió 160 ezer német vallja magát a katolikus egyház tagjának, a protestánsok száma pedig 25 millió 840 ezer. Ezek a számok csökkenõben vannak, fõleg a protestánsoké. A volt Német Demokratikus Köztársaság területén többségben vannak azok, akik semmiféle egyházhoz nem tartoznak. Ismeretes, hogy a németországi adórendszer miatt minden állampolgárnak meg kell vallania, milyen egyházhoz vagy felekezethez tartozik. Az állami pénzügyi adminisztráció szedi be az egyházi adót az egyházak számára. Egy bizonyos százalék éppen a kötelezõ egyházi adó miatt elhagyja a katolikus egyházat. De talán a bõséges adóbevételnek köszönhetõ, hogy a katolikus egyháznak olyan mûvei vannak a missziók vagy szegényebb (volt kommunista, latin-amerikai) egyházak támogatására, mint a Misereor, a Missio, az Adveniat, a Renovabis; ez utóbbi nagy segítséget nyújt a magyarországi egyháznak is. A német karitász félmillió munkatárssal 26 000 intézményben mûködik.

2003 végén 13 ezer plébánián 16 777 pap dolgozott, közülük 2279 a szerzetes; továbbá 2461 állandó diakónus és számos világi férfi és nõ (lelkipásztori segítõ – fizetett munkatárs) vesz részt a munkában. 2003 végén közel háromezer volt a jól képzett, egyetemet és teológiai kurzust végzett) lelkipásztori segítõk száma, továbbá megfelelõ valláspedagógiai képzésben részesült 4372 plébániai segítõ/alkalmazott tartozott az egyházi/lelkipásztori gárdához.

Újabban több egyházmegyében csökkent a bevétel, és hiányozni kezd a pénzügyi alap világi munkatársak fizetésére.

Csökken a papi és a szerzetesi hivatások száma; ez a tény, valamint a hívek gyakori elvándorlása megköveteli a lelkipásztorkodás átszervezését. A legtöbb egyházmegyében a plébániákat lelkipásztori egységekbe csoportosítják egy plébános felelõssége alatt; növekszik azoknak a plébániáknak a száma is, amelyek jogilag összeolvadnak. A vallásgyakorlat vidékenként változik. Kelet-Németországban (a kommunista rendszer következtében) a vallás iránti érdeklõdés kisebb az átlagos 50 százaléknál, ugyanígy a 14–24 év közötti fiataloknál és a jól szituált nyárspolgároknál. A fiatalok körében csak egy százalék jár hetente egyszer misére, míg a 60 évnél idõsebbeknek 14 százaléka. A németországi egyházaknál megfigyelhetõ az a jelenség, amelyet a „hit elpárolgásának” neveznek. A német lakosság fele többé-kevésbé közel áll az egyházakhoz, ebbõl 20–25 százalék gyakorló, és osztja az egyházak álláspontját; ugyanilyen százalékban vannak azok, akik lazább kapcsolatban állnak az egyházakkal, de jóindulatúak; 20–25 százalék pedig nyíltan antiklerikálisnak vagy agnosztikusnak vallja magát.

A német katolicizmus fontos elemét az állami egyetemek és felsõfokú iskolák teológiai fakultásai alkotják. A papok, a világi lelkipásztori segítõk és hittanárok mintegy hatvan teológiai fakultáson vagy egyházi (szerzetesi) fõiskolán készülnek fel az apostoli munkára. (A vallásoktatás kötelezõ az állami iskolákban.) 2000-ben 418 katolikus teológiai professzor tanított, köztük egyre több a világi férfi és nõ. A német katolicizmus egyik jellemzõje a világiak fontos szerepe. A XIX. század óta mûködik a Német Katolikusok Központi Bizottsága, amely az ún. Katolikus Napok (Katholikentage) szervezõje. Kétévenként rendezik meg e nagy találkozót különféle nagyvárosokban. Ez az intézmény a német laikátus legfõbb képviselõje, állandó kapcsolatban van a Német Püspökkari Konferenciával.

A német katolikusok pluralista környezetben élnek; a katolicizmuson belül is különbözõ – haladó és konzervatív – irányok keresztezik egymást, ütköznek is bizonyos egyházi kérdésekben. A politikában a katolikusok ma már nem tájékozódnak automatikusan a katolikus pártok, szervezetek, mozgalmak felé, ahogy ez pl. a két háború között történt. Az idõsebb és fiatalabb papok között is nagy a különbség a teológiai felfogás és a hit megélése területén. A konfliktusok megnyilatkoznak országos szinten a püspökök és a szervezett laikátus között is. A lelkiségi mozgalmak, közösségek általában a megállapodott támpontot jelentik az egyházban.





Érszegi Márk Aurél

A PÁPAI PRIMÁTUS –
AHOGY A NEM KATOLIKUSOK LÁTJÁK

1. Bevezetés

II. János Pál pápa ökumenikus elkötelezettségének egyik leghitelesebb és legmagasabb szintû dokumentuma a tíz évvel ezelõtt, 1995. május 25-én kiadott Ut unum sint kezdetû enciklika. A dokumentum azon része váltotta ki a legnagyobb visszhangot, ahol a pápa „türelmes, testvéri párbeszéd” megkezdését kérte „az egyházak felelõs vezetõitõl és teológusaitól” arról, hogyan változhatna a pápai primátus gyakorlásának módja – a hitbeli lényeg változatlanul hagyása mellett – úgy, hogy az elfogadható legyen ökumenikus szempontból is (UUS 95–96.).

Az enciklikában a pápa a saját hivatalát érintõ legfontosabb ökumenikus problémákkal kapcsolatban hangsúlyozza, hogy az övé lényegileg szolgálati funkció: „Róma püspökének küldetése a pásztorok körében a »virrasztásban« (episzkopein) áll, hasonlóan az õrhöz, úgyhogy a pásztorok által minden részegyházban a pásztor Krisztus igaz hangját hallják.” (UUS, 94.) Különbséget tesz a primátus lényege és gyakorlása között, ami világosan mutatja, hogy Isten akaratára nem annak konkrét jogi megvalósulási formáját, hanem az általa kifejezett küldetést kell visszavezetni.

A keresztények egységének útjában éppen a pápai primátus tûnik az egyik legnagyobb akadálynak. A pápa egyetemes joghatósági igénye és tanításának tévedhetetlensége áll a nem katolikusok bírálatának középpontjában. Emellett nincs egyetértés a pápai hivatal szentírási eredetének s így isteni jogi alapjainak tekintetében sem.

Az ökumenikus párbeszéd jelenlegi állása szerint a primátus témája több felekezet számára még nem tûnik szükségszerûen érintendõ pontnak, miközben mások részérõl nagyfokú nyitottság tapasztalható. Kétségtelenül nagy jelentõséget ad a kérdésnek az a tény, hogy a primátus a katolikus identitás meghatározó eleme, s ezáltal megkerülhetetlen a párbeszéd során, aminek végsõ célja nem lehet más, mint annak kutatása, mi Krisztus akarata az egyházra vonatkozóan.

2. A péteri tisztségrõl folytatott
ökumenikus párbeszéd állomásai

A katolikus–ortodox hivatalos dialógus során a primátus nem került még kifejezett formában napirendre. A Római Katolikus Egyház és az Ortodox Egyház Teológiai Párbeszédének Nemzetközi Vegyesbizottsága valamói ötödik plenáris ülésén, 1988-ban az egyházi rend szentsége állt a megbeszélések középpontjában. Bár formálisan nem vitatták meg Róma püspökének primátusát, a Valamói nyilatkozat említést tesz a római egyház elsõ évezredbeli elsõbbségérõl, és úgy fogalmaz, hogy arra a párbeszéd késõbbi fázisában kell visszatérni. Ortodox viszonylatban ez az egyetlen hivatalosnak minõsíthetõ szöveg a témával kapcsolatban.

A vegyesbizottságban további munka folyt az egyházi tekintély és a kommunió témájában, de a párbeszéd fókusza az 1990-es évek elején – ortodox kérésre – áttevõdött a keleti katolikus egyházakkal kapcsolatos nézeteltérésekre (az „uniatizmus” problémájára).

A témával kapcsolatos ortodox álláspont leginkább az egyes egyházi vezetõk nyilatkozataiból, tudományos publikációkból, valamint a nemzeti, nem hivatalos keretek között zajló párbeszéd irataiból nyerhetõ ki. Ez utóbbiakról azonban nem mindig mondható el, hogy egyeznének saját egyházuk vezetõinek véleményével.

Érdemi teológiai párbeszéd a katolikusok és anglikánok között az 1970-es években kezdõdött, az Anglikán–Római Katolikus Nemzetközi Bizottság (Anglican–Roman Catholic International Commission – ARCIC) keretében, amelynek eredményei, az 1976-os Velencei nyilatkozat (Authority in the Church I), a hozzá fûzött magyarázó megjegyzésekkel (Elucidations to Authority I), és az 1981-es Windsori nyilatkozat (Authority in the Church II ) bekerültek – más dokumentumokkal együtt – az ARCIC elsõ fázisának 1982-ben kiadott zárónyilatkozatába.

Az anglikán kommunió legfõbb fóruma, a Lambeth Konferencia bizonyos fenntartásai ellenére pozitívan értékelte a zárónyilatkozatnak az egyházi tekintélyrõl szóló következtetésit. Negatívabb volt katolikus részrõl a Hittani Kongregáció véleménye a tekintéllyel kapcsolatos szövegekrõl. A tévedhetetlenség és a recepció kérdését ugyanis a zárónyilatkozat másképpen értelmezi, mint az I. vatikáni zsinat. Láthatólag az anglikán–katolikus egységtörekvés útjában álló legnagyobb akadálynak éppen az egyházi tekintély, így a pápai primátus természete bizonyult, amit a következõ idõszakban tovább súlyosbított az anglikán közösségen belüli vita a nõk pappá, illetve püspökké szentelésérõl.

A katolikus–lutheránus nemzetközi párbeszéd a primátus kérdését nem közvetlenül tárgyalta, hanem más témák kapcsán érintette. A legfontosabbak ezen a téren az amerikai lutheránus–katolikus párbeszéd 1974–78 között a primátusról és a tévedhetetlen tanítóhivatalról kiadott dokumentumai (Common Declaration on Papal Primacy, 1974; Common Declaration on Magisterial Authority and Infallibility in the Church, 1978).

A helyi jellegû párbeszédek közül említésre méltó az informális, jobbára katolikus és református tagokból álló dombes-i csoport tanulmánya (Le ministère de communion dans l’Eglise universelle 1986).

3. Válaszok az Ut unum sint-re

Hivatalos válaszok az UUS-re csak a nyugati hagyományú egyházak, illetve egyházi közösségek részérõl érkeztek, elsõsorban az Egyesült Államokból, Németországból, Nagy-Britanniából és a skandináv országokból. Többségüket helyi csoportok vagy egyházi intézmények dolgozták ki. Feltûnõ volt ezzel szemben ortodox részrõl bármilyen hivatalos válasz teljes hiánya.

Az Anglikán Egyház az elsõk között reagált az UUS-re. Hivatalos válaszuk 1997 végén született meg „Mindnyájan egy legyenek” (May They All Be One: A Response of the House of Bishops to Ut Unum Sint) címmel, majd az ARCIC II. munkájának eredményeként 1999. május 12-én jött létre „A tekintély ajándéka: Tekintély az egyházban III.” (The Gift of Authority: Authority in the Church III) címet viselõ tanulmány, ami több tekintetben is elõrelépést hozott a korábbiakhoz képest.

Az evangélikus egyházak részérõl egységes közös hivatalos válasz még nem érkezett, álláspontjukat jórészt helyi dialógusok nyilatkozataiból, illetve teológusok munkáiból lehet kikövetkeztetni. Az egyetlen kivétel a svéd egyház, amely 1999-ben hivatalos választ adott az ökumenikus enciklikára (A Response to the Encyclical Letter Ut Unum Sint from the Bishops’ Conference of the Church of Sweden).

Több helyi egyházi közösség is hivatalos válaszdokumentumot adott ki, köztük az olasz metodista-valdens egyházak zsinata 1995 augusztusában, a brit Metodista Egyház, illetve az angliai Baptista Egyház 1998-ban.

Az amerikai Presbiteriánus Egyház az ökumenikus enciklika felhívására válaszul megfogalmazta „Péter utóda” (The Successor to Peter, 1997) címû dokumentumát, amelyrõl két alkalommal is – 2000-ben Amerikában, 2001-ben Rómában – megbeszélést folytattak a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa elnökével, majd dokumentumukat ünnepélyesen átnyújtották II. János Pál pápának.

Az Egyházak Ökumenikus Tanácsa (World Council of Churches) már 1995. június 1-jén kiadott egy nyilatkozatot, amelyben melegen üdvözölte az UUS megjelenését, röviden számba véve a benne felvetett kérdéseket, és kilátásba helyezve, hogy a szokásos módon, konzultációk és mélyebb tanulmányozás után hivatalos választ adhasson a megfelelõ csatornákon keresztül. Végül 1998-ban a Hit és Egyházszervezet Bizottság adott formális választ az ökumenikus enciklikára („Ut Unum Sint”: a Response from Faith and Order). Több nemzeti és helyi ökumenikus szervezet, illetve ökumenikus csoport, közösség vagy intézmény is reagált az UUS-re. Ishmail Noko, a Lutheránus Világszövetség fõtitkára pedig 2001-ben közleményben vázolta a kereszténység egyetemes szóvivõjével szemben megfogalmazott evangélikus elvárásokat, hogy azok fényében vizsgálják meg a pápa ilyen szolgálatának esetleges elismerését.

A Vatikánban 2001 májusában megtartott hatodik rendkívüli bíborosi konzisztórium egyik kiemelt témájaként szerepelt a primátus kérdése is. A Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa 2001. november 12–17-i soros plenáris közgyûlése alkalmából összeállított egy jelentést a különbözõ egyházaknak és felekezeteknek az Ut unum sint-re adott válaszaiból (Petrine Ministry), amit azóta több ökumenikus fórumon is megvitattak.

4. A párbeszéd során felmerült fõbb kérdések

A péteri tisztségrõl folytatott ökumenikus párbeszéd elsõ fázisának eredménye – Walter Kasper bíboros értékelése szerint – „messze nem konszenzusról szól, azonban úgy tûnik, új hangulat, új érdeklõdés és új nyitottság mutatkozik” a kérdéssel kapcsolatban. A pápa felhívására küldött válaszok többsége a korábbi tárgyalások eredményeit tükrözte ugyan, de tagadhatatlan az a katalizáló hatás, amelyet az UUS gyakorolt az egyetemes egyházi egységszolgálatról folytatott ökumenikus gondolkodásra.

A különbözõ nem katolikus felekezetek válaszaiból így kiemelhetõ néhány közös elem. Általában hangsúlyozzák II. János Pál pápa ökumenikus elkötelezettségének múltbeli megnyilvánulásait és újbóli megerõsítését. Kifejezik örömüket azzal kapcsolatban hogy az UUS révén immár az ökumenizmus is saját enciklikát kapott. Nagyra értékelik ökumenikus nyitottságát és becsületességét, valamint általánosságban osztják alapvetõ teológiai meggyõzõdését. Különösen is pozitív visszhangot kapott, hogy a pápa „testvéri és türelmes párbeszédet” kezdeményez saját egységszolgálatáról. Sokan értékelik, hogy megkülönbözteti a primátus természetét és megvalósulásának, illetve gyakorlásának konkrét, történelmi formáit. Széles körû készség mutatkozik a pápa által ezzel kapcsolatban kért párbeszéde iránt.

A válaszok alapján azonosítható néhány olyan témakör, amely a pápai primátusról folytatott ökumenikus párbeszéd során szinte minden relációban megvitatásra került. A primátus szentírási megalapozottságának kérdésébõl következik isteni jogi alapjainak problematikája. Az egyetemes egységszolgálat szükséges voltának elismerésébõl viszont nem következik feltétlenül, hogy Róma püspökét fogadnák el ebben a szerepben. A párbeszéd során a legnagyobb ellenkezést az egyházi tanítóhivatal tévedhetetlenségének és a pápa egyetemes joghatóságának kérdése váltja ki.

Egyes evangélikus vezetõk már nyitottnak mutatkoznak egy egyetemes szintû keresztény egységszolgálat jövõbeni elfogadására, azonban szimbolikus péteri szolgálatot értenek alatta. Az egyház történelme során ugyanis Róma keresztény közössége és püspöke elsõbbséget élvezett, az összes keresztény közösség viszonyítási pontjává vált, és ma is történelmi központnak számít. Mindez sajátos felelõsséggel ruházza fel a keresztények egysége vonatkozásában. Az egységszolgálatot ellenben a református közösségek csakis egy kollegiális természetû szervezet keretében tartanák megvalósíthatónak, a metodisták pedig egyfajta „egyetemes elnökség” fogalmáról beszélnek.

Az ortodox egyházak nagy része mindmáig elismeri, hogy ha van keresztény püspök, aki szükség esetén az összes keresztény nevében szólhat, az Róma püspöke. Az ortodoxia másik vonala viszont meg van gyõzõdve, hogy Róma elveszítette régi tiszteletbeli primátusát is, de õk is a pápát tartják a „kereszténység elsõ püspökének”.

Anglikán viszonylatban az ARCIC I. megfogalmazta, hogy mivel Róma az egyedüli szék, amely igényt tart az egyetemes primátusra, és amely azt folyamatosan máig is gyakorolja, éppen ezért Róma számára kell azt továbbra is fenntartani.

A tévedhetetlen tanítóhivatali megnyilatkozások kérdése kapcsán az anglikánok szerint Róma püspöke primátusának elismerése ennek a sajátos szolgálatnak az elismerését is feltételezi, és ezt minden egyháznak ajándékként kellene felfognia. Az evangélikusok nem magát a tévedhetetlenség tényét, hanem a megvalósulásának feltételeit vitatják. Legfõbb elvárásuk ezzel kapcsolatban az, hogy egyértelmûen felismerhetõ és igazolható legyen a tévedhetetlen tanítás, s mentes legyen minden önkényességtõl.

A joghatóságnak a primátus kérdésétõl való elválasztását szorgalmazzák mind az ortodoxok, mind a protestánsok, ugyanis attól tartanak, hogy az egységszolgálat elfogadása a pápa joghatósági primátusának érvényesülését is magával vonná, s így közösségeik belsõ önállóságát veszélyeztetné. Több válaszdokumentum hívja fel a figyelmet arra, hogy Róma püspöke egy személyben gyakorol három különbözõ jellegû hivatalt. Egyszerre pásztora a római helyi egyháznak, pátriárkája a nyugati, latin egyháznak, illetve elõmozdítója az egyetemes egységnek. Felmerül ezért bennük a kérdés, hogy a teljes közösségre visszatérõ egyházak melyik szinten fognak a pápa joghatósága alá tartozni. Mindemellett a legtöbb alkalommal egyetértés mutatkozik abban, hogy Róma püspökének szüksége van megfelelõ tekintélyre az egységszolgálattal járó feladatok végrehajtásához, a kihívások megválaszolásához. Tekintély nélkül az egységszolgálat üres címmé válna.

Az ortodoxok ugyanakkor nem ismernek el semmiféle „hatalmi primátust”, csak az egyenlõk közötti tiszteletbeli elsõbbséget, de addig nem tartják lehetségesnek a pápa tiszteletbeli elsõbbségének elismerését sem, amíg nem valósul meg az egyházak egysége.

5. Perspektívák

Az ortodoxok ökumenikus hozzáállását nagyban befolyásolta a kelet-európai egyházaknak az 1990-es években visszanyert szabadsága, és az ezzel járó megváltozott viszonyok. A kivándorlás következtében az ortodox egyházak számos közössége immár pluralista nyugati kultúrkörnyezetben él, amelyhez még nem tudott alkalmazkodni. Az „uniatizmus” elítélésének kérdése számukra az önvédelem egyik fontos tényezõjévé vált, ami – Walter Kasper bíboros értékelése szerint – zsákutcába juttatta a hivatalos teológiai párbeszédet a katolikus egyház és az ortodoxia között.

Egyre inkább nyilvánvalóvá válik ugyanakkor, hogy nem létezik egységes ortodox egyház. Helyette autokefál ortodox egyházak léteznek, amelyek féltékenyen õrzik függetlenségüket, és sokszor nõvéregyházaikkal is feszültségben élnek. Konstantinápoly már nem tûnik képesnek arra, hogy biztosítsa integrációjukat. Tiszteletbeli primátusát leginkább Moszkva kérdõjelezi meg. Miközben azonban a moszkvai pátriarkátussal az ökumenikus párbeszéd különösen is nehéz, a görög ortodox egyházzal az utóbbi években javult a helyzet. A régi antiochiai pátriarkátushoz tartozó egyházakkal pedig már majdnem teljes közösség áll fenn.

A legtöbb protestáns felekezet késznek mutatkozik a testvéri párbeszédre, amennyiben a reformációból eredõ néhány alapfeltételük megvalósul. Ezek közül a legfontosabbak, hogy az egységszolgálat elismerése ne jelentse a pápai joghatóságnak történõ alárendelõdést annak jelenlegi formájában; hogy Róma püspöke mondjon le olyan elõjogairól, amelyek történelmileg a megosztottságot elõidézõ tényezõkké váltak; hogy az egységszolgálat gyakorlása ne központosított, hanem kollegiális és közösségi módon történjék; hogy a jogos különbözõség, a kollegialitás, a szubszidiaritás elvei érvényre jussanak; hogy az egységszolgálat az evangélium primátusának legyen alárendelve.

Egyelõre az ökumenikus párbeszéd során megfigyelhetõ, hogy a pápai funkció gyakorlásának új módjai kutatásakor inkább a mai forma korrigálásán van a hangsúly, semmint a „konstruktív” javaslatokon. A tanúságtétel közös kötelezettségének viszont már most is eleget lehet tenni. Róma püspöke már ma is megtehet sok mindent az egységszolgálat terén, amihez nincs szükség arra, hogy hivatalosan elismerjék mint az összes keresztény szóvivõjét.

Összefoglalóan elmondható, hogy bizonyos egyetértés kezd kibontakozni a keresztények többségének körében azzal kapcsolatban, hogy az egyháznak szüksége van egy olyan „egységszolgálatra”, amely világviszonylatban is láthatóan kifejezi összetartozását. Azt is elfogadják a legtöbben, hogy – történelmi hagyományai miatt, de a mai pozíciójából fakadóan is – Róma püspöke az, aki ezt az egyetemes keresztény egységszolgálatot, a péteri szolgálatot gyakorolni a leginkább hivatott.

A II. vatikáni zsinat után az ökumenikus párbeszéd is hozzájárul ahhoz, hogy a katolikus egyház kezd ráébredni: a pápai primátus gyakorlásának módján lehetne – s ennélfogva kellene is – változtatni. Az, hogy mára a pápai primátusról folytatott ökumenikus párbeszéd kedvezõ légkörben zajlik, nem utolsósorban II. János Pál érdeme. Péter-utódi szolgálatának negyedszázada során számos jelképes gesztussal erõsítette a kapcsolatokat a többi keresztény felekezettel, amely gesztusok révén a gyakorlatban már több megoldatlan teológiai vagy jogi kérdésen is felül lehetett emelkedni. A primátus tekintélye ugyanis a jogi dimenzión túlmutatóan nemcsak hatalom gyakorlása, hanem mindenekelõtt szolgálat.

Fontosabb irodalom

Acerbi, Antonio (szerk.), Il ministero del Papa in prospettiva ecumenica. Atti del Colloquio, Milano, 16-18 aprile 1998. Vita e Pensiero. Pubblicazioni dell’Università Cattolica del Sacro Cuore, Milano 1999.

Congregazione per la Dottrina della Fede, Il primato del Successore di Pietro nel mistero della Chiesa. Considerazioni della Congregazione per la Dottrina della Fede. Testo e commenti. (Documenti e Studi 19) Libreria Editrice Vaticana 2002.

Enchiridion Oecumenicum. Documenti del dialogo teologico interconfessionale. Vol. 1–5. (szerk. Cereti, G. – Voicu, S.J.  – Puglisi, J.F. – Rosso, S. – Turco, E.), Edizioni Dehoniane Bologna, (2. kiad.) 1988–2001.

Hünermann, P. (szerk.), Papato ed ecumenismo. Il ministero petrino al servizio dell’unità, Nuovi saggi teologici 48, Edizioni Dehoniane, Bologna 1999.

II. János Pál pápa Ut unum sint / Hogy egyek legyenek kezdetû enciklikája az ökumenikus törekvésekrõl (ford. latinból Diós I.). Szent István Társulat, Budapest 1996.

Present Situation and Future of the Ecumenical Movement. Prolusio of Cardinal Walter Kasper. Pontifical Council For Promoting Christian Unity– Plenary 2001, Vatikánváros, 2001. november 12.

A szerkesztõség jegyzete:

Az ökumenizmus útján jelentõs lépés volt az evangélikus–római katolikus Közös Nyilatkozat a megigazulás tanításáról, amelyet 1999. október 31-én Augsburgban ünnepélyesen írtak alá. A nyilatkozat az 1967-tõl elkezdõdött teológiai párbeszéd gyümölcse lett; a XVI. században kimondott kölcsönös elmarasztalásokat visszavonták, a két fél között konszenzus jött létre a megigazulástan alapvetõ igazságait illetõen. Ugyanakkor a dokumentum 43. pontja megjegyzi:

„A megigazulástan alapvetõ igazságaiban elért konszenzusunknak hatnia kell egyházaink életére és tanítására, és itt kell igazolódnia. E tekintetben vannak még különbözõ súlyú kérdések, amelyek további tisztázást igényelnek. Ezek többek között Isten igéje és az egyház tanítása viszonyára, valamint az ekkléziológiára, az egyházi tekintélyre, az egyház egységére, a papi szolgálatra és a szentségekre, végül pedig a megigazulás és a szociáletika kapcsolatára vonatkoznak. Meggyõzõdésünk, hogy az elért konszenzus szilárd alap az ilyen tisztázáshoz. Az evangélikus egyházak és a római katolikus egyház továbbra is fáradoznak, hogy a megigazulásnak ez a közös értelmezése elmélyüljön, és az egyházi tanításban és életben gyümölcsöt hozzon.”





Bárdosy Éva

AZ EGYÜTTMÛKÖDÉS KULCSA

Csillapodnak, lassan el is ülnek már a média viharos hullámai, amelyeket tavaly nyáron kavart a Hittani Kongregáció 2004. május 31-én kelt, de csak július 31-én közreadott levele a Katolikus Egyház püspökeihez a férfi és a nõ együttmûködésérõl az egyházban és a világban. A címzettek köre viszonylag szûk volt, mégis magára vonta a legtágabb közvélemény figyelmét, hiszen a tárgya egyetemes, kiterjed minden emberre. Ez az egyetemesség indokolja mind a levél, mind a kommentárok idõszerûségét ma is.

A levél gondolatmenetét a bevezetõ vázolja fel: „elõször röviden bemutat és kritikusan értékel néhány mai antropológiai fölfogást. Ezután elõ akar tárni néhány, az emberi személy identitásának megõrzéséhez nélkülözhetetlen szentírási antropológia tanításától sugallt reflexiót”, amelyek ismerete a megfelelõ együttmûködéshez szükséges. A reflexiók egyben irányt mutatnak az egyházon belüli párbeszéd megindulásához, az igazság kereséséhez, a hitelesebb kapcsolatok ápolásához.


Az antropológiai felfogások említése veti föl mindjárt a problémát. Az elsõ fejezet a nõkérdéssel foglalkozó egyes irányzatok kritikájával indít: nem helyesli a nõ alárendelt helyzetét hangsúlyozó feministák célját, tudniillik hogy az alárendeltség ellen tiltakozó magatartást akarnak ébreszteni. A „hatalom visszaéléseire a hatalom megszerzésének stratégiájával” akarnak válaszolni, és a versengés veszedelmes zavarai végül a család intézményét gyengítik. Nem jó az sem, hogy a biológiai nem fogalmát ezekben a feminista irányzatokban kezdi kiszorítani egy újabb kategória, a társadalmi nem fogalma, amely ugyancsak a szexualitás „új” modelljét hirdeti, egyenlõvé téve a homoszexualitást a heteroszexualitással. Az emberi személy eme „megszabadítása” sajátos biológiai adottságaitól azzal az igénnyel is fölléphet, hogy felül akarja vizsgálni a Szentírást, illetve megszüntetné Isten patriarkális fogalmát, amelyet egy lényegében férfias kultúra alakított ki. Jelentéktelennek tekinti a tényt, hogy Isten Fia az emberi természetet férfiúi formájában öltötte magára, tagadva ennek következményeit is. Pedig csak e szempontok szem elõtt tartásával, és a testi-lelki különbözõségek megtartása mellett beszélhetünk a férfi és a nõ együttmûködésérõl a világban és az egyházban.

A második fejezet a szentírási antropológia alapvetõ tényeit tárgyalja II. János Pál pápának a Teremtés könyvérõl szóló katekézise mentén, a hangsúlyt inkább a második teremtéselbeszélésre helyezve. Egyik szép gondolata: „A jegyesség szempontjából válik érthetõvé, hogy a Genezis õsi elbeszélése hogyan érti azt, hogy a nõ eredetileg és legmélyebb értelemben a »másikért« létezik (vö. 1Kor 11,9): olyan állítás ez, mely távol minden elidegenítéstõl a Szentháromsággal való hasonlóság alapvetõ szempontját fejezi ki, melynek személyei Krisztus eljövetelében kinyilatkoztatják, hogy a szeretet közösségében mindegyik a másikért van. A kettõ egységében a férfi és az asszony kezdettõl fogva hivatást kapott nemcsak arra, hogy egymás mellett vagy együtt, hanem arra is, hogy kölcsönösen egymásért létezzen.” Ebben a szakaszban mintha ellentmondana egymásnak az elsõ és az utolsó mondat! Az elsõben „a nõ” mint alany [kiemelések tõlem] miért lenne inkább („legmélyebb értelemben”) a másikért, mint a férfi, mikor a következõ mondatok egyértelmûen a kétnemû ember közös szeretetre hivatottságára vonatkoznak?

A levél ezek után a szentírási antropológia néhány fontos tételét fogalmazza meg újra. Az ember személyes jellegének hangsúlyozását az azonos méltóság kijelentése követi. Fizikai, pszichológiai és ontológiai komplementaritásról, harmonikus párkapcsolatról beszél. Az egyenlõ méltóságot a férfi és a nõ természetébe mélyen beleírt szexuális különbözõség árnyalja, de az azután mind testi, mind szellemi és lelki szinten is meghatározó módon, a jegyesi jelleg által. A teológiai dimenzió magyarázza meg, hogyan képes a teremtmények közötti kapcsolat egyidejûleg jó és eltorzult is lenni. Jó, mert Isten ilyennek teremtette, és torz, mert a bûn következtében Isten és ember között is ellentmondásos lett az összhang. Fontos megállapítás fõként a feminista teológia szempontjából: „Ez a torzulás azonban nem felel meg sem Istennek a férfira és a nõre vonatkozó eredeti tervének, sem a férfi és a nõ kapcsolata igazságának.” Orvoslása az üdvösség egész története, amelyben az Üdvözítõre vonatkozó isteni ígéret (az asszony és az õ ivadéka) elõkészítése is történt. Noétól a Jelenések könyvéig pásztázzuk végig a Bibliát, különös tekintettel Istennek és az õ választottainak jegyesi jelképeire. Mindezt azért, hogy világos legyen, a férfi-nõi mivolt ontológiailag tartozik a teremtéshez, és – bár formájában megújulva – a rájuk vonatkozó különbségek megmaradnak az örökkévalóságban is. A nõ és férfi együttmûködése eme különbözõségek elfogadásával lesz újra harmonikus és Isten akarata szerinti.

A harmadik fejezet valóban kissé szokatlan tartalommal lepi meg az olvasót: egybecseng azzal, amit a nálunk hozzáférhetõ irodalomban például Matlary asszony „új feminizmusnak”1 nevez, és amelynek programját a Sigrid Undset norvég író nevével fémjelzett „régi” feminizmus tûzte zászlajára a múlt század elején. Rövid összefoglalása: a nõ a világért se mondjon le az anyaság semmihez nem hasonlítható, senkire át nem ruházható, elsõsorban õt magát gazdagító ajándékáról, de tudjon róla, hogy képességei minden más hivatásra is alkalmassá teszik, és e talentumai kibontakoztatása elé nem volna szabad senkinek akadályokat gördíteni. Mivel a Nobel-díjas író a maga korában is a hazájában már létezõ társadalmi igényekre felelt a regényeiben kibontakozó igazságokkal, mára Norvégiában a nõk társadalmi helyzete és a társadalmi nõi szerep (az a bizonyos gender) gyökeresen különbözik például a miénktõl, mert ahhoz képest hazánkban alig valami valósult meg az igazi egyenjogúságból. Azokból az eszményekbõl például, amelyeket a Hittani Kongregáció levele helyesnek tart; és amelyeknek érvényesnek kellene lenniük az egész világon, nemcsak az európai feminizmus bölcsõjében, hanem ott is, ahol a nõk elnyomását, hátrányos megkülönböztetését törvények is, de legalább jogszokások, hagyományok szentesítik.

A negyedik fejezetben viszont – amely a nõi értékek aktualitásáról szól az Egyház életében – megint a jól ismert hang érvényesül. Szemléljük Máriát, aki tükröt tart az Egyház elé, akinek személye felhívás az Egyház számára, megtanít Krisztus bensõ életének megismerésére. Bátorítóan felvillan, hogy e látszólagos passzivitás valójában a szerelem útja, olyan királyi hatalom, amely legyõz minden erõszakot. Itt azután megint szembe ötlik a már említett ellentmondás, hogy miközben ez a magatartásforma minden megkeresztelt emberre érvényes, azért „ténylegesen a nõ sajátossága”. E szakasz utolsó bekezdése végül így veti fel a teológiai kutatás elõl elzárt tabut: „Ebben a távlatban értjük meg, hogy az a tény, mely szerint a papszentelés kizárólag a férfiak számára van fönntartva, mennyire nem akadályozza meg a nõket abban, hogy eljussanak a keresztény élet mélységeibe.”


A fent vázolt gondolatmenethez – szem elõtt tartva a The Tabletben szinte azonnali reflexióként megjelent cikket2 – hazai egyházi és társadalmi viszonyainkra tekintettel szeretnék hozzászólni. Az egyházhû, katolikus angol szerzõvel és a levél sok más kritikusával együtt én is furcsállom, hogy férfiak egy csoportjához szóló levél a nõk és férfiak együttmûködésérõl két férfi aláírásával úgy jelenik meg, hogy akár egy árva lábjegyzete is hivatkoznék nõi szerzõre, nõtõl származó gondolatfoszlányra. Éppen azt kérdõjelezi meg így, amit a levél egészével állítani kíván. Úgy értesültem, a levél összeállítói között nõk is voltak: kár, hogy õk titokban maradtak, és nem tudták az ügyet kicsivel jobban elõmozdítani.

Ami az egyes feminista irányzatok kritikáját illeti, a túlzott általánosítás hibájába esik. Az évszázados feminizmus sok meghatározása közül az egyik legegyszerûbb szerint „a feminizmus a férfiuralom kritikája, amely annak megváltoztatása céljából alakult, és azt a hitet föltételezi, hogy ez a változás lehetséges”3. A hatalom megszerzésének stratégiája, amelytõl a levél óv, egy már túlhaladott irányzatra vonatkozhat (Tina Beattie  Mary Daly-re, a radikális szeparatista feminizmus harminc évvel ezelõtti képviselõjére tippel). Maga a nõmozgalom sokkalta szerteágazóbb, összetettebb annál, hogy ilyen vázlatosan le lehetne írni és el lehetne ítélni. A férfiuralom bármely megnyilatkozása ugyanakkor nyíltan keresztezi Isten akaratát, vagyis a kritikája nagyon is összhangban lehet Isten akaratával.

A biológiai (szex) és az ún. társadalmi nem (gender) megkülönböztetése csak kirívó kinövéseivel vezet olyan veszélyekhez, amelyektõl a levél tart, tehát az anya és apa vezette család megkérdõjelezéséhez; sokkal inkább finomítja és árnyalja azt a képet, amit a két nembe tartozók megtudhatnak egymásról.

A feministák egy része nyilván furcsállja, a feminista teológiát mûvelõ keresztények többsége mégis tisztában van azzal, hogy a nõ és a férfi a teremtéstõl fogva, Isten akaratából eredendõen sajátos nemi jelleget hordoz, hogy ketten együtt tükrözik vissza Isten képét, s mint egyenértékû társak egyrészt az élet továbbadására, másrészt a világ minél teljesebb birtokba vételére hivatottak, egymást kölcsönösen segítve mindkét feladatban. A szexualitás sokszínû, egyéb megnyilvánulásai elõl mi katolikusok sem menekülhetünk le a térképrõl, viszont adósok vagyunk egy a jelenleginél sokkal türelmesebb, senkit el nem ítélõ magatartás kialakításával.

Még ennél is nagyobb baj mégis, hogy az Egyház tanítóhivatala szinte napjainkig adós maradt a két nem létezéstani (ontológiai) egyenértékûségének egyértelmû kijelentésével és a Szentírás sok idevonatkozó, félreérthetõ szakaszának helyes magyarázatával. Hiába fájlalja hát a levél, jogos igény, hogy „a nõ fölszabadítása magával vonja a Szentírás felülvizsgálatát”, amikor felülvizsgálaton a mindig pontosabb megértést értjük, arra meg éppen szinte elemi igény mutatkozik, hogy „Isten patriarkális fogalma, melyet egy lényegében férfias kultúra alakított ki”, végre az igazságnak megfelelõbben bontakozzék ki az Õt keresõk elõtt.

Egy másik vatikáni dolgozat visszafogottan, de értékeli a feminista szentíráskutatást:  „A feminista exegézisnek számos pozitív mellékhatása van. Létrejötte óta a nõk aktívabban vesznek részt az exegétikai kutatásban. Gyakran a férfiaknál jobban sikerült észrevenniük a nõk jelenlétét, jelentõségét és szerepét a Szentírásban, a kereszténység kezdeti történetében és az Egyházban. Annak a modern kulturális látókörnek alapján, amely nagyobb figyelmet szentel a nõ méltóságának és szerepének mind a társadalomban, mind az Egyházban, új kérdéseket teszünk fel a bibliai szövegnek. Ezek új felfedezésekre adnak alkalmat. A nõi érzékenység talál és kijavít olyan elterjedt értelmezéseket, amelyek célzatosak, és arra irányulnak, hogy igazolják a férfiak uralmát a nõk felett. . . Ami az Ószövetséget illeti, különféle tanulmányok fáradoztak azon, hogy a benne található istenképet jobban megértsük. A Biblia Istene nem valamilyen patriarkális gondolkodásmód vetülete. Isten Atya, de egyúttal a gyengédség és az anyai szeretet Istene is.”4

Szemügyre véve a Teremtés könyvének elsõ három fejezetét értelmezõ oldalakat feltûnik, hogy a szerzõk nem veszik figyelembe a szövegek mûfaji sajátságait. II. János Pál pápa 1979–80-ban tartott katekéziseire hivatkoznak, de mikor a nõ és a férfi Isten által kijelölt hivatásáról van szó, a Szentírás alapos, történetkritikai módszerekkel való tanulmányozása még katekézisben sem mellõzhetõ. Hiszen éppen emiatt esett és esik az Egyház újra meg újra abba a hibába, amelyet többé nem lehet egypár jól hangzó, andalítóan szép szóval orvosolni. Hiába hangsúlyozza a tanítóhivatal néhány újabb megnyilatkozása (talán a VI. Pál pápasága alatt megjelent Inter insigniores kezdetû, 1976-os levéltõl kezdve) a két nem egyenlõ méltóságát már, ha továbbra is féltékenyen vigyáznak például a teremtés úgynevezett rendjére, mert mellõzik a szent szövegek tanulmányozásához korunk tudományos eredményeit.

Ugyancsak T. Beattie mutat rá a legnagyobb hiányosságra, amely nem szociológiai, hanem teológiai jellegû. Egyházunk tanításából mind a mai napig hiányzik annak világos kijelentése, katekézisekben való továbbadása, hogy a két nem ontológiailag egyenértékû. Az ezzel ellentétes tanítás viszont bõséges fórumot kapott és kap a teológusok képzésétõl a napi igehirdetésig sokfelé, ráadásul évszázadokon keresztül: „Ágoston idejétõl kezdve a nyugati egyház a szexuális különbséget az emberi lét örökös dimenziójának tekinti, de hagyományosan azt is tanítja, hogy a férfi és nõ közötti különbség inkább fokozati, semmint lényegi. Annak, hogy Krisztus férfi volt, nem az az oka, hogy a férfi test különbözik a nõitõl, hanem hogy a férfi test ugyanannak a dolognak a tökéletesebb változata” – írta a The Tablet munkatársa az idézett cikkben. Az együttmûködésrõl szóló levél kifogásolja azt is, hogy bizonyos feminista szemlélet „jelentéktelennek és következmények nélkülinek tekinti a tényt, hogy Isten Fia az emberi természetet férfiúi formájában öltötte magára”. Józan feminista teológus sosem vitatta, hogy az Isten Fia férfiként lett emberré. De azt sem kérdõjelezte meg soha, hogy a nõnek van-e lelke, és hogy meg van-e váltva egyáltalán. Pedig ezek a képtelenségek egykor a legkiválóbb (férfi) teológusokban is fölmerültek azzal kapcsolatban, hogy Isten Fia férfiként vette magára az emberi természetet. A feminista irányzatok homályos és globális kritikája helyett sokkal testhezállóbb feladata volna tehát a Hittani Kongregációnak, ha végre rendet csinálna legalább az egyházba tartozók fejében azáltal, hogy minden olyan tételt, ami ellentmond a két nembe tartozók ontológiai egyenértékûségének, véglegesen és egyértelmûen (definitíven) elítélne.

Ez volna az elsõ és legszükségesebb lépés a nõk és férfiak tényleges és Isten akarata szerinti együttmûködéséhez a társadalomban és az egyházban, mert e nélkül a lépés nélkül minden próbálkozás az együttmûködés irányába tragikomikus és értelmetlen.


1 Janne Haaland Matlary: A felvirágzás kora, Balassi kiadó, 2003.

2 Tina Beattie: Feminism, Vatican-style, The Tablet, 2004. 8. 7.

3 Linda Gordon: What’s New in Women’s History? In. Feminist Studeis/Critical Studies. Ed. Teresa de Laurentis, Bloomington, 1986. 29.

4 Pápai Biblikus Bizottság, Szentírásmagyarázat az Egyházban, Szt. Jeromos Bibliatársulat, Budapest, 1998, 40.


A szerkesztõség megjegyzése

2004. július 31-én jelent meg a Hittani Kongregáció dokumentuma (J. Ratzinger bíboros prefektus és A. Amato érsek titkár aláírásával) ezzel a címmel: „Levél a katolikus egyház püspökeihez a férfi és a nõ együttmûködésérõl az egyházban és a társadalomban.”

A levél elsõ része jelzi a problémát: a szexualitás új értelmezésének tendenciájáról, a túlzó feminizmust és a homoszexualitást védelmezõk felfogásának kiigazításáról van szó. A bibliai antropológia alapján hangsúlyozza: a férfi és a nõ egyformán személy, mindkettõ Isten képmása, ugyanakkor a két nem különbözõsége is bele van írva természetükbe. Nemcsak biológiai, hanem pszichológiai és lelki szinten is a kölcsönös szeretetkapcsolatban és a másokkal való kommunikációban tükrözik a Szeretet-Istenhez való hasonlóságot.





     Matthias Drobinski

ISTEN A FEJEKBEN

Kiüresedõ templomok? Magára maradó Egyház?
Ennek ellenére, és inkább, mint valaha:
mégiscsak keresztény maradsz, te drága Nyugat!

Iskolás gyerekek jönnek a templomba. Egy fiú feszületet vesz észre, és felkiált: „Nézd, a Spartacus!”, mert a keresztre feszített rabszolgavezér jut eszébe, nem pedig Jézus.

Vallásszociológus fiatalokat kérdez, mit jelképez a kereszt, amit a nyakukban hordanak. A válaszokból: „Szerencsét hoz”, „amulett”, „a barátomtól kaptam”.

Jó éjszakát, keresztény Nyugat! Lefogyva és sápadtan ünnepled szomorú születésnapodat, éppen pünkösdkor, amikor a Lélek leszállt az apostolokra. A keresztények száma folyamatosan csökken. Ugyanígy tovább fog fogyni az Egyházak formális hatalma és intézményes befolyása is. Ráadásul már maguk a keresztények is alig ismerik a kereszténységet. Egyre kevesebben hisznek egy olyan Istenben, aki alászállt a poklokra, és harmadnapra feltámadott. Templomba karácsonykor mennek, esetleg esküvõ alkalmával, vagy ha haláleset történt a családban. A szociális munkát becsülik és az egyházi iskolát is, mert oda török gyerek (cigánygyerek) nem jár, de senkit sem rendít meg, hogy az európai alkotmányból Isten fogalmát kihagyják. Mindezt közvélemény-kutatások jelezték, statisztikailag kimutatták, és a sajtóban is kimerítõen kommentálták. A szekularizáció sehol sem olyan sikeres, mint Közép-Európában.

Jó éjszakát, keresztény Nyugat! Viszont: amikor meghal II. János Pál pápa, az emberiség történetének legnagyobb zarándoklata indul meg. Négymillió ember száll önként autóba, vonatra, repülõre, hogy imádkozzon az elhunyt Karol Wojty³a ravatalánál. A tévé elõtt százmilliók megrendülve kísérték figyelemmel a pápa szenvedését, halálát és temetését, azét a pápáét, akit életében oly sokszor vitattak. A vallásos hõmérséklet felhevült: augusztusban Kölnbe, az Ifjúsági Világtalálkozóra egymillió fiatalt várnak, májusban az Evangélikus Napokra 300 000 embert.


Süddeutsche Zeitung, 2005. május 17. Fordította Mustó Péter.

Talán lehetne ezeket a nagy számokat éppen csak a még megmaradt egyházhoz való kötõdés csekély bizonyítékaként értelmezni: elég hívõ van még ahhoz, hogy kedvezõ idõjárási és közlekedési viszonyok esetén ennyi ember egybegyûljön. Ez így is volna, ha egyéb jelek nem mutatnának más irányba is. Így például az a feminista, aki egyházi esküvõt szeretne, mert kapcsolatára áldást remél. Vagy azok az egyházaktól teljesen távolállók, akik Santiago de Compostellába zarándokolnak. Vagy azok a fiatal szülõk, akik bár templomba sosem járnak, este imádkoznak gyermekeikkel. Vagy az a nõ, akirõl Franz Grave segédpüspök meséli: rövid szoknyában, lengén öltözve, egy szakállas férfi arcát viseli karjára tetoválva. „Á, Che Guevara” próbálja kitalálni Isten embere. „Nem, Jézus – jön a válasz –, mindig velem van, és lefeküdni is minden este vele szoktam.

A 70-es években általánossá vált a tézis, miszerint Nyugat-Európa városaiból minden, ami „keresztény”, kihal majd a 21. századra. Az értelmiségiek és a haladók a vallástól teljesen elidegenednek, vélték. A keresztény hagyomány legfeljebb félreesõ vidékeken él majd tovább mint a vidékiekre jellemzõ falusi szokás, egy letûnt kultúra emléke. Csakhogy ez az elképzelés éppannyira nem vált valóra, mint ahogy az a vízió sem, hogy 2000-ben az autók repülni fognak, a háztartásokban pedig atomenergiával mûködõ robotok fõznek, takarítanak.

 „Nyugat” lakossága a „keresztény” szót kitörölte szótárából, az államot és az egyházat többé-kevésbé szétválasztotta, a vallást pedig magánüggyé nyilvánította. A fogamzásgátlók betiltását ma már vitára sem tartja érdemesnek. Ha esetleg Istent szóba hozza valaki egy esti bulin, mondjuk az ötödik pohár sör után, az erõltetettnek vagy egyenesen modortalanságnak tûnik. Mindezek ellenére a nyugati ember valamiképpen mégis vallásos maradt; persze nem mindenki, mégis meglepõen sokan. Sõt, valójában meglepõen keresztény maradt, a világ szekularizált formájában is, legalábbis rejtett módon. Abban az esetben, ha egy dolog valóban fontos számára, ha a helyzet komollyá válik, ha életrõl vagy halálról, bûnrõl, pokolról vagy mennyországról, igazságosságról és megváltásról, a látható világ mögötti valóságokról van szó, a nyugati ember ma is a keresztény jelek készletébõl él, és keresztény szókincset használ. Mi nem lettünk sem buddhisták, sem ezoterikusak, azt, ami „keresztény”, nem hagytuk magunk mögött. Még ott sem, ahol az egyházak elégedetlenek. Clint Eastwoods filmjét például azzal vádolták, hogy erkölcsileg elfogadhatónak mutatja be a halál aktív elõsegítését. Valójában azonban a Boxerstory, az emberi élet méltóságáról és a jó halálért való küzdelemrõl szóló film, meglepõen – jámbor mozi.

„Hála Istennek, ateista vagyok” – mondja sóhajtva a hitetlen. Hogy a vallást nem lehet megkerülni, régóta vallják. Már Kr. u. 197-ben Tertullianus egyházatya az embert természeténél fogva vallásosnak nevezi. Kétszáz évvel késõbb a nagy Szent Ágoston így imádkozik: „Nyugtalan az én szívem, míg meg nem nyugszik Tebenned.” Az ember keresi Istent, amíg él. Olyan lény, aki „menthetetlenül vallásos”, állítja a keresztény-marxista vallásszociológus Nyikolaj Bergyajev. Maga Feuerbach is abból indul ki valláskritikájában, hogy az Istenben való hit emberi, nagyon is emberi; csakhogy az embernek – szerinte – azt kell végre megértenie, hogy kivetítésrõl van szó, amit ha felad, érettebb, szabadabb életet élhet.

A vallás árt az egészségnek, vélik Feuerbach és Freud óta – immár több mint kétszáz éve – a tudomány, a filozófia, a pszichológia felvilágosultjai: a vallás ópium, függõvé tesz, beteg lelkeket szül. Ma mégis a vallásosság reneszánszát éljük, éspedig leginkább ott, ahol eddig a legtöbbet gondolkoztak azon, miben áll a vallás bûvös ereje, hogyan lehet a csodálatost természetes módon megmagyarázni. Az embernek van egy Isten-génje, állítja Dean Hamer amerikai mikrobiológus, ami a törzsfejlõdés eredménye: a lelki képességekkel bíró emberek ugyanis több gyermeket hoznak a világra, ritkábban lesznek betegek, szociális közegekben általában elviselhetõbbek – eszerint a hívõk biztosítják a faj életben maradását.

Alig 30 éve Tilmann Moser német pszichoanalitikus nagy sikert arató, Isten-mérgezettség címû könyvében feltárta a keresztény vallásosság megbetegítõ oldalait: a pokol kínjait, a kudarctól való félelmet, az elnyomottság érzését. Tavaly megjelent új kötetének címe: Az Isten-mérgezettségtõl egy elviselhetõ Istenhez. A legtöbb emberben, valahol mélyen, van egy magától értetõdõ vallásosság, írja most Moser, egy képesség arra, hogy engedje magát szeretetteljesen megérinteni – és ha életet támogató istenképre talál, ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy sikerülhessen a saját élete. Hogy létezik-e Isten vagy sem, azt sem a génkutató Hamer, sem pedig a pszichoanalitikus Moser nem bizonyította be. De mindketten perspektívaváltásról tanúskodnak: hinni egészséges.

Ahhoz, hogy ez a felismerés elterjedhessen, valószínûleg szükség volt a szekularizációra – az intézményesített tekintély megcsorbulására, az evilági birodalom és a mindent szemmel tartó erõszak messzemenõ hatalomvesztésére. A fenyegetõ Isten fundamentalista körökbe vonult vissza. Ma bíróságok ügyelnek arra, hogy az egyházi gyermekotthonokban ne alkalmazzanak testi fenyítést, amint az ötvenes években még szokásos volt. Kereszténypárti politikusok is régóta tudják már, hogy nem nyerhetnek a választásokon, ha csak azt ismételgetik, amit a fõtisztelendõ plébános vagy püspök úr elõre megfogalmazott – és ezt bármely felekezethez tartozó keresztény tudja. A felvilágosodás és a szekularizáció, amely egykor a vallás jelentõségét szándékozott megszüntetni, paradox módon az egészséges vallásosság megerõsödéséhez járult hozzá. Ha valakinek úgy tetszik, akár a Szentlélek furfangját is láthatja ebben, „Isten balkezét”, amint Adolf Holl valláskritikus egyszer csodálattal fogalmazott.

Visszatér a vallás? A pápa halála, az új pápa megválasztása, valamint az egyházi és ifjúsági világnapok után ismét beköszöntenek a hétköznapok gondjai, és velük együtt visszatér az embert közelebbrõl érintõ szükségletek uralma, az evilági üdv, a pénz, a befolyás, az egészség elnyerésének reménye. Mégis megváltozott valami: a vallásosság zenéjéhez értõk mindinkább bátorságot vesznek, hogy merjenek a hangszereikhez nyúlni. Õk általában érzékenyebbek, mûveltebbek, olyan élharcosok, akiket a jóléti társadalom haszonkeresõ alaphangulata nem elégít ki. Nem akarják elhinni, hogy ha mindenki csak magára gondol, akkor egy csapásra máris mindenkirõl gondoskodnak. Az õ számukra a csend és az ima értékes, éppen haszontalansága miatt, ebben a haszonlesõ világban. 1964-ben Georg Picht pedagógus és filozófus, a katolikus falusi lányban látta a német mûvelõdésügy hiányosságainak legszomorúbb áldozatát. A nézõpont mára teljesen megváltozott: korunkban a keresztények, és tágabb értelemben a vallásosak váltak a kultúra hordozóivá – beleértve a hívõ ateistákat is. A kultúra ellensége a vallásos közöny.

Nyugat különös idõknek néz elébe. Az a régi keresztény korszak elmúlt, amelyben még mindenki tudta, hogy Mózes az Úrtól hét, tíz vagy tizenkét parancsolatot kapott-e, vagy hogy a szó „elkárhozott” (a németben különben szokásos káromkodás) mit jelent. Ebben a szekularizáció utáni korban az emberek mégis imádkozni tanítják gyermekeiket, egyházi óvodába szeretnék íratni csemetéiket, bõséggel adományoznak a harmadik világ szegényei számára, és valamiképpen csodálattal tekintenek a pápára, mert olyan más, mint õk maguk, de következetes. És bár politikusaik eskütételkor visszautasítják a vallásos formulát, mégis könyvet adnak ki, amelyben megnevezik legkedvesebb bibliai szakaszaikat.

Közép- és Nyugat-Európa egyházai ezentúl is zsugorodni fognak. Túl anarchikus ez az újfajta vallásosság, túl kiszámíthatatlan, kétely esetén hûtlen az egyházi struktúrákhoz és az egyházfegyelemhez. Az egyházakban félelmet kelt, ha a vallásosság zenéjéhez értõk hangszereiken egyszerre csak saját kottájuk szerint kezdenek játszani. Ezzel együtt még sincs szükség arra, hogy siránkozzunk, panaszkodjunk, és a kultúra hanyatlását emlegessük. Ismerjük be õszintén: az elkötelezett keresztények mindig is kisebbségben voltak; azok, akik nemcsak társadalmi kötelezettségbõl járnak templomba, akik foglyokat látogatnak, akik mezteleneket ruháznak fel, és enni adnak az éhezõnek, akiknek Isten parancsa fontosabb, mint a saját karrierjük. Ha pedig ezenfelül növekszik a félérett istenkeresõk száma, akik csak néhanapján keresztények, csak idõnként imádkoznak, és csak idõrõl idõre szamaritánusok – na és akkor? Keresztény maradsz, te drága Nyugat! Legfeljebb egy kicsit másképpen, mint azt néhányan képzelik, akik rólad beszélnek.


Megismétlem ma is neked, a harmadik évezred kezdetén álló Európának: „Térj magadhoz! Légy önmagad! Fedezd föl eredetedet! Éleszd föl gyökereidet!” A századok folyamán megkaptad a keresztény hit kincsét. Ez az evangéliumból fakadó elvekre alapozza életedet, és belõle fakadnak a termõvesszõk nemzeteid mûvészetében, irodalmában, gondolkodásában és kultúrájában. De ez az örökség nemcsak a múlthoz tartozik; terv is a jövõre, amit át kell adnod az eljövendõ nemzedékeknek, mert a személyek és a népek életének forrása, melyek együtt alkotják az európai földrészt.

Ne félj! Az evangélium nem ellenedre van, hanem a javadra szolgál. Ezt igazolja a tény, hogy a keresztény gondolkodás át tudja alakítani a politikai, kulturális és gazdasági halmazokat olyan együttéléssé, melyben minden európai ember otthon érezheti magát, s a nemzetek egy családját alkotják, melyre a világ egyéb tájai is tanulva tekinthetnek.

Légy bizakodó! Jézusban, az evangéliumban meg fogod találni a tartós és szilárd reménységet, melyre vágyódsz. Ez a remény Krisztus bûn és halál fölötti gyõzelmére támaszkodik. Õ azt akarta, hogy ez a gyõzelem üdvösségedre és örömödre a tiéd legyen.

(II. János Pál: Ecclesia in Europa, 120–121)