LELKISÉG




Béky Gellért

ÍME, HITÜNK SZENT TITKA

Elöljáróban

„Templomba jár”: magyarul azt jelenti, hogy gyakorló hívõ. A gyakorlatban azonban ez sokszor puszta megszokást jelent. Sajnos, manapság már a megszokásból járó hívek száma is egyre kevesebb. Valahogy hiányzik az öntudat, az öröm, meggyõzõdés, Istennek tetszeni akarás, mikor a templomba, misére megyünk. Pedig ez lenne az evangéliumi vallásosság: a keresztény hit és remény igazi próbája. Szomorú tapasztalat: sokan az újonnan megkereszteltek közül a keresztség után már nem járnak misére. Fõleg akkor, amikor csupán a házasság miatt, vagy pl. a nagymama unszolására keresztelkedtek meg. Ez a helyzet nemegyszer az elsõáldozás és a bérmálás után is. Édesapámtól többször is hallottam, amint büszkén mondta, hogy „még egyszer se mulasztotta el a vasárnapi szentmisét!” Pedig a vasútnál szolgált, és vagy vasárnap reggel korán jött haza, vagy vasárnap reggel ment munkába, de mindig a vasárnapi misével kezdte a napot. A zsinat elõtt gyakran hallottuk: a vasárnapi misemulasztás halálos bûn! Ma meg az ellenkezõ felfogás terjed: nem kell olyan tragikusan venni a vasárnapi szentmisét. Egyik nézet se tükrözi az evangélium szellemét. Már maga a „misét hallgat, misét mond, mondat” szóhasználat hibás és téves. A szentmisén való „részvétel”, „bekapcsolódni a szentmisébe” volna a helyesebb kifejezés. Vagy: „felajánlani” a szentmisét valakiért, valamilyen szándékra. Tény: ha megragadunk a szentmisének ilyen felületes, téves megítélésében, aligha fogja a templomba járás hitünket gyarapítani, lelki életünket gazdagabbá tenni. Ilyenek lehettek azok a keresztények, akikrõl a zsidó levélben olvasunk, akik „el szoktak maradni” a vasárnapi összejövetelekrõl (10,25). A szentmise az egész keresztény tanítás summája, a hívõ életének tükre, keresztmetszete. Nélküle a keresztény ember olyan volna, mint az üres képkeret. Az alábbiakban azt szeretném bemutatni, mennyire összetartozik a keresztény élet és hit.

Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. . .

A legbiztosabb, amit Jézusról tudunk: kereszthalála. Az „utolsó vacsora” ennek elõestéjén volt Jeruzsálemben egy emeleti teremben (a hagyomány szerint a késõbbi Márk evangélista édesanyjának házában). Az ott történtekrõl három evangélista is beszámol (Máté, Márk, Lukács). A legrégibb szöveg azonban Szent Páltól van, kb. 20 évvel a történtek után (1Kor 11,17–29 és 10,16–17) Úgy is mondhatnánk: ez Jézus utolsó kívánsága, végrendelete. Túlzás nélkül állíthatjuk: Jézusnak egyetlen szavát, egyetlen rendelkezését se vette olyan komolyan az Egyház az elmúlt 2000 év folyamán, mint éppen ezt: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” A híres történész O. Cullman szerint Antiochiában (az akkori Római Birodalom három legnagyobb városának egyike) 10 évvel Jézus halála után már „szokás” volt a „kenyértörés”, Jézus halálának és feltámadásának megünneplése (ma misének mondjuk). Azt meg az Apostolok cselekedeteibõl tudjuk, hogy ebben a nagyvárosban nevezték elõször „keresztények”-nek (tulajdonképpen „krisztusiaknak”) a Jézusban hívõket (11,26). Részletesen tárgyalja ezeket a legrégibb keresztény írás, a „Didakhé”-nak (12 apostol tanításának) nevezett dokumentum, valamint a második század neves keresztény (vértanú) filozófusa, Szent Jusztinusz. Sõt még a pogány Plinius is említi a császárnak írt beszámolójában, mint gyûlnek össze vasárnaponként Kis-Ázsia keresztényei Krisztusnak mint Istennek dicsõítésére (II. sz.). Pedig ekkor már (élet)veszélyes volt nyíltan színt vallani Krisztus mellett. Sokszor, sok mindenben hûtlen volt már az Egyház Krisztushoz. Voltak romlott, dekadens korok a kereszténység történelme folyamán. De egyben mindig hûséges maradt az Egyház alapítójához: az Eucharisztia ünneplésében, a béke napjaiban csakúgy, mint az üldözések idején (katakombák, koncentrációs táborok, Gulag).

A kereszténység forrásánál

A kereszténység nem holmi ideológiából született. Nem is valami filozófia, könyvek kikristályosodása, mint pl. a marxizmus, kapitalizmus stb., hanem egy élõ, diadalmas „remény” gyümölcse. (1Pt 1,3; 3,15–16) Az õsegyháznak volt két felfedezése. Az egyik a kereszttel kapcsolatban, ti. Jézus keresztje nem volt se tragédia, se csõd, se végállomás, hanem üdvösségünk valami csodálatos munkálója. A másik, hogy még Jézus föltámadása se az utolsó szó Isten kinyilatkoztatásában. Csak valami még nagyszerûbbnek, csodálatosabbnak az elõíze, elõrejelzése! S ez a nagyszerû, fenséges valami Jézus második eljövetelében (parúzia) lesz nyilvánvaló. Már Jézus életében, halálában is sok minden beteljesedett, ami írva van az Ószövetség szent könyveiben Mózesnél, a prófétáknál, a zsoltárokban. A parúzia minden ígéret, valamennyi beteljesedés pillanata lesz, Isten minden titka beteljesedik, kinyilvánul. Innen a szinte olthatatlan sóvárgás, vágyakozás az õsegyházban Jézus második eljövetele után. Errõl tanúskodik a két tesszaloniki levél, a legelsõ írott szöveg az újszövetségi Szentírásban. Valamint az õskeresztény „röpima”, amely eredeti arám szövegben is ránk maradt, a „Maranatha”, Jöjj, Urunk, Jézus (2Kor 16,27; Jel 22,20; Didakhé). Az Egyház ebbõl a reménybõl született, élt, merített erõt. Ezért hangzik fel minden szentmisén az egész világon még ma is úrfelmutatás után: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”

Az írás szerint

Ám ami Jézusban és általa történt, az csupán Isten régi ígéreteinek valóra válása, beteljesedése volt és a további beteljesedések kezdete (ApCsel 13,12). A názáreti Jézus a kulcs az ószövetségi jövendölések helyes megfejtéséhez. Az Újszövetség könyvei nem egyebek, mint ennek igazolásai, ti. Jézus a megígért, elõre megjövendölt Messiás, a Krisztus (ApCsel 17,2), és ez a Krisztus maga az Úr! Ez az Újszövetség mondanivalója dióhéjban. A megváltás már elkezdõdött, folyik, Isten Országa elközelgett, köztünk, bennünk van. Jézus élete, halála, feltámadása a garancia rá. A kenyértörés, a rá való emlékezés (memoriale), jelenlétének örvendezõ ünneplése az eljövendõ örök élet záloga (Jn 6). Ezek az összejövetelek képezték az õsegyház hitét, életét (ApCsel 2,42–47; 4,32–34). Nem volt még írott újszövetségi Szentírás, nem voltak fényes templomok, világot behálózó szervezet, se hierarchia (a mai értelemben), de megvolt az Egyház mint „communio” Jézus Testében és Vérében (1Jn 1,1–4; 1Kor 10,16–17).

A név, nevek, elnevezés

A név nem lényeges, de jellemzõ. Szent Pál beszámolójában találjuk a következõ szavakat: Jézus fogta a kenyeret (kelyhet), hálát adott, megtörte, tanítványainak adta: vegyétek és egyétek/igyátok, „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. A zsidó keresztények „kenyértörésnek” mondták ezeket az összejöveteleket, a görögül beszélõ hívek közt az „eucharisztia (hálaadás)” honosodott meg. Germán nyelvterületen a „lakoma” (Mahl, Supper) nevet részesítették elõnyben, míg a latin nyelvben sokat szerepel az „emlékezés” (memoriale). Szent Tamás szép himnuszaiban is ott találjuk. Ezek a megszentelt szövegbõl kölcsönzött szavak és kifejezések a titoknak csak egy szempontját fejezik ki. Az újabban használatos „mise” a latin szöveg elbocsátó szavainak a töredéke: „ite, missa est.” A zsinat utáni liturgiában már ott találjuk valamennyit. A szóhasználat inkább a népi karaktert, gondolkodást tükrözi, s nem akar dogmatikai meghatározás lenni. A mise lényege az „átváltozás”, mikor a pap Szent Pál szavaival és az evangéliumból kölcsönzött kifejezéseket ismétli a kenyér és a bor felett: „Ez az én Testem, ez az én Vérem.”

Az Oltáriszentség a hét szentség egyike, mégpedig, Szent Tamás szavaival élve, „potissimum”, a leghatalmasabb, hatékonyabb, legmagasztosabb szentség. Minden szentség jel, szimbólum, s ugyanakkor (a szó legõsibb értelmében) az, amit jelképez. Jelen esetben Krisztus testének és vérének jelképe és ugyanakkor Jézus Teste és Vére („esztin” a görög eredetiben), Jézus maga, a Jelenlévõ, Megdicsõült Úr. S mint az ilyen örök élet elõvétele, záloga, a föltámadás ígérete és biztosítéka. (Jn 6)

Gyönyörûen ír errõl Prohászka (Elmélkedések az Evangéliumról, Élõ vizek forrása). A nagy püspök összeköti az eucharisztiát az Egyház örök fiatalságával. Nem is csoda, hiszen a föltámadás ígérete és a Szentlélek ereje élteti mindkettõt. Ez Szent Iréneusz meggyõzõdése is már a második század végén. Pedig akkor az üldözés vihara cibálta az Egyház fáját. . . Antiochiai (vértanú) Szent Ignác egyenesen a „halhatatlanság orvosságának” nevezi az eucharisztiát.

Kettõs asztal

A még ma is klasszikusnak számító „Krisztus követése” (Imitatio Christi, Kempis) szerint Isten kettõs asztalt készített nekünk az Egyházban: az egyik Isten Igéjének terített asztala: a Szentírás, a másik pedig az Oltár asztala: Krisztus Teste és Vére (IV. 11,a) A szentmisében nap mint nap olvassuk, halljuk Isten igéjét: minden három esztendõ vasárnapi miséiben elvonul elõttünk az üdvösségtörténet drámája, Isten nagy, csodás tetteinek emlékezete. Vasárnap három olvasmány is van a Szentírásból, nemcsak úgy találomra, a papra bízva, hanem ahogy már Jézus korában is szokásban volt: folyamatosan olvastak a törvénybõl és a prófétákból. Ami pedig az eucharisztikus asztalt illeti: ez nemcsak egy helyen, sem nem 180 napig áll a vendégek rendelkezésére, mint Ahasvérus perzsa király legendás lakomája (Eszt 1,4): hanem mindenütt, „napkelettõl napnyugatig”, a világ végéig, míg Jézus el nem jön (1Kor 11). Erre a lakomára mindenki hivatalos, aki hiszi, amit az Egyház hisz, és Krisztus tanítása szerint él (Jusztinusz vértanú). Mindenki biztos lehet benne, hogy nemcsak pótlékot, puszta jelet kap, vesz magához, hanem magát Krisztust, ahogy azt az egyházatyák, pl. Szent Ambrus vagy Jeruzsálemi Szent Cirill nyomatékosan, hangsúlyozzák írásaikban. A régi, úgynevezett egyetemes (ökumenikus zsinatok) mindig szentmisével kezdõdtek: a koncelebráció, a kommunió volt az Egyház egységének a jelképe és látható kifejezése. Szomorú, hogy az idõk folyamán a keresztények egy (bár kisebb) része nem képes elfogadni az eucharisztiában való közösség valóságát, és megelégszik az igeliturgiával. . . Az ökumenikus szellem igazi gyõzelme a kettõs asztalban való közös részesedés visszaállítása volna.

A szentmise elsõ része az igeliturgia, az elõkészület Krisztus Testének és Vérének vételére. Szent Pál szerint az Írásokban rejtve van ott Krisztus: elõképekben, fátyolosan, mint árnyék. A „valóság” az Evangéliumokban van, maga a Lélek, Krisztus (2Kor 3,6–4,6; Jn 6,48–51). Szent János a Jézusban való hitet összekapcsolja a Jézus Testében és Vérében való hittel. Éppen ebbõl támadt az elsõ szakadás Jézus hívei között (Jn 6,60 skk). A reformációban újra megismétlõdött a tragédia: el nem fogadása annak, hogy Jézus Teste és Vére valóban étel és valóban ital; most azonban nem néhány tucat tanítványról volt szó, hanem az egész kereszténységrõl. . . Mint akkor, úgy most is: botrány lett Jézus Teste és Vére. A kereszténység nagy része tartja magát a Szentírás szövegeihez, az egyetemes zsinatok gyakorlatához, valamint az egyházatyák hitéhez (vö. Lk 24,27; 2Kor 3,16). Még mindig ott volna a „fátyol” a tények fölött?

Jézus négy (-rétû, -féle) teste

Órigenész lángelméje Jézus négyféle Testét véli felfedezni az Írásokban: az elsõ Jézus fizikai, biológiai teste, amely „Szûz Máriából a Szentlélektõl” született. A legrégibb szimbólumok, hitvallások errõl beszélnek. A második Jézus eucharisztikus Teste (nyilván a megdicsõült Jézus Testérõl van szó). A harmadik Jézus tanítása, mint a megtestesült Ige maga, Isten igéje, a Szentírás, fõleg az Újszövetség. S végül a negyedik: Jézus Teste, az Egyház. Errõl Szent Pál többször is beszél leveleiben, fõleg az elsõ korintusi levélben (12). Nos, a szentmise ennek a titokzatos testnek a legmagasztosabb imádó, dicsõítõ kultusza, a legtökéletesebb imádság. Maga Krisztus imádja benne az Atyát a Szentlélekben mint a titokzatos Test feje (Ágoston). S ezért imádkozzuk a szentmisében a miatyánkot az eucharisztikus lakoma elõkészítéseként. A mindennapi Kenyér jelen esetben Krisztus Teste és Vére. Itt is teljesül Jézus ígérete: veletek vagyok a világ végéig.

A Szentlélek

A Szentlélek élteti és teszi hatékonnyá a szentségeket (keresztség, bérmálás, papszentelés). Õ adja a megfelelõ állapotokhoz a megfelelõ kegyelmeket (betegek, házasok). Õ jár közben értünk, hogy bocsánatot nyerjünk Istentõl (Jel 12,10): a Sátán vádolja Isten gyermekeit, ám a Lélek pártunkat fogja. Õ a mi igazi „Ügyvédünk” és erõsítõ Vigasztalónk. A szentmisében szintén a Szentlélek „változtatja” át Krisztus Testévé és Vérévé a kenyeret és a bort. A keleti Egyház liturgiájában igen fontos szerepet tölt be az úgynevezett „epiklézis”, a Szentlélek segítségül hívása és tevékenysége a szent cselekményekben. A római miseszövegben, a harmadik kánonban szerepel ismételten a Szentlélek a szentmise középsõ részében (III. eucharisztikus könyörgés). Nem mintha eddig nem lett volna jelen a Szentlélek. Csak most jobban ki van domborítva nélkülözhetetlen szerepe a szent szövegekben.

A teremtés kezdetén Isten Lelke lebegett az õsvizek felett. Így alakult ki az évmilliárdok folyamán a kezdeti káoszból a rend, összefüggés, cél, irány, harmónia: egy, a szemünk elõtt fejlõdõ értelmes, emberarcú mindenség. Fõleg a görög egyházatyák vélik ebben a Szentlélek jelenlétét és mûködését felismerni. (Ter 1,2; Bölcs 11,24.) De még ennél is csodálatosabb a Szentlélek mûködése a szentségekben, hiszen azok ereje, hatása, lényege Tõle van! Ezért lehetséges, hogy a külsõ jelek (víz, kenyér, bor, kenet, kézfeltétel stb.) nemcsak jelzik a kegyelmet (új élet, bûnbocsánat, átváltozás stb.), hanem az a valóság is, amit jelentenek, pl. Krisztus valóságos Teste és Vére! Nagy Szent Leó szerint, ami látható volt Jézusban földi életében, az átment a szentségekbe. Erre alapozta Schillebeeckx méltán híres szentségtanát. Ez mind a Szentlélek jelenlétének és mûködésének a csodája. Nem hiába mondja a kalcedoni zsinat Õt „éltetõ, életadó, teremtõ Léleknek”. A szentségekben valóban az. Hiszen még Jézus keresztjének is ez adta az üdvözítõ erõt: az örök Lélek által ajánlotta föl szeplõtelen önmagát az Atyának ott a Golgotán (Zsid 9,14) Ugyanaz a vér mos tisztára most is bennünket a kiengesztelés szentségében, és jár közben „a szentekért” Istennél (Róm 8,27; 1Pt 1,19). A szentmisében is ott találjuk a vér-víz és a Lélek titokzatos egységét (1Jn 5,6).

Jelenlét

Ez a „jelenlét” tölti el templomainkat. Fõleg amelyekben ott a „szentségi” Jézus. Ez az a hely, ahol „Lélekben” és igazságban lehet és kell is imádni az egy Istent (Jn 4,24). Ez történik a szentmisében, Jézus keresztáldozatában a Szentlélek által. Ezért szent a hely is, a templom vagy kápolna, vagy ahol a szentmisét éppen bemutatjuk. Ezért nem jogtalan különcködés a „szentségimádás”, hiszen a szentségi Jézusba vetett hit jogos kifejezése és megnyilvánulása. Bármennyire is egyszerû, szegényes az istenháza, mégis Isten fényessége, kimondhatatlan tisztasága ragyogja be. Isten dicsõsége töltötte be már a salamoni templomot is (Ezekiel, Izajás látomásai), pedig ott hiányzott még belõle a „szentségi” jelenlét. Méltó tehát, ha ennek megfelelõ tisztelet és viselkedés veszi körül a liturgikus cselekményeket. S ebben lényegesen különbözik a liturgia holmi pikniktõl, diszkótól, sõt még egy klasszikus teaceremóniától is. Tanuljunk pl. a francia katolikusoktól. A francia lelkiség egyik jellegzetessége az Eucharisztia iránti nagy tisztelet és szeretet. Nagy íróiknál is szembeszökõ ez a mély tisztelet (Claudel, S. Weil, Teilhard, Pascal).

Amíg el nem jön (parúzia)

Az egész keresztény hitvilág ki van kristályosodva a szentmisében. A Szentháromság egy Isten dicsõítésével kezdõdik, az Õ áldásával végzõdik. A „Húsvéti Titok/Mysterium Paschale”, Jézus halála, eltemetése, föltámadása, sõt egész élete ott van az olvasmányokban az év folyamán. A parúzia gondolata, az utána való „szeretõ” vágyakozás (2Tim 4,3) is a szentmise változatlan részeinek egyike. Az idõk folyamán mintha elhalványodott volna ennek tudata és az utána való sóvárgás. Ezért került bele újra kifejezetten a II. vatikáni zsinat után az áldozás elõtti imádságok egyikébe: „míg reménykedve várjuk az örök boldogságot és Üdvözítõnknek, Jézus Krisztusnak dicsõséges eljövetelét.” Krisztus a mi reményünk (1Tim 1,1). Antiochiai Szent Ignác szinte valamennyi levelében ott találjuk: „Jézus Krisztus, a mi reményünk.” A keresztény élet egy emberöltõn át tartó virrasztás, a „vigilia christiana”, a parúzia boldog reményében. R. Guardini úgy gondolta, ennek a parúziavágynak ott a helye a rózsafüzérben is, mégpedig Mária mennybevitele után, hisz e nélkül nem teljes az üdvösség: „Qui venturus est in gloria, aki újra eljön dicsõségben. . .”

A keresztény erény (morál) forrásainál

Ha már a parúziánál tartunk, érdemes megjegyezni, miszerint ez a parúzia a keresztény erkölcs egyik tartópillére. Már a mózesi törvények se merõ parancson, isteni rendelkezésen alapszanak, hanem a szövetségen. Nem egyoldalú elõírások: Isten maga is kötelezi magát ígéreteinek betartására. Isten irántunk való barátságának a jele, mondja Szent Iréneusz. Erre a válasz részünkrõl: nem a félelem, vagy csak kötelességérzet, hanem a szeretet és hûség. Ehhez járul az Újszövetségben Jézus: az õ megtestesülése, élete, példája és második eljövetele. A keresztény viselkedés, erkölcs normája: mert így tanultuk Jézustól (Ef 4,20), és hogy ne hozzunk szégyent rá második eljövetelekor, hanem örvendezõ, tiszta szívvel tudjunk odaállni dicsõsége trónusához (Júd 24). Ez a Szent Pál-i levelek állandó refrénje, de a többi apostol is erre int bennünket. Nos, mivel a szentmise a Jézus titkában való részesedés, vagy annak elõvételezése, nem szorul magyarázatra, mennyire tisztáknak, felkészülteknek kell lennünk a szentmisén való részvételre. Vigyázni, nehogy gyûlölet, féltékeny irigység, parázna vágyak, a bûn holt cselekedetei méltatlanokká tegyenek minket a szentek szentjéhez való közeledésben (vö. a hegyi beszéd intelmeit, vagy Zsid 12,15; 1Kor 11,27–28). A görög liturgiában a „Ta Hagia” (szentek) az Eucharisztiát jelentette. Következésképpen a „szentek közössége” elsõsorban az Eucharisztián keresztül, a benne való részesedés közösségét jelenti, a hívek egységét, de Krisztus Testében és Vérében. Más szóval a szeretet közössége. Így válik az Eucharisztia az egység jelképévé és fenntartójává. Aquinói Szent Tamás is használja ilyen értelemben a „szentek közössége” kifejezést. Mindez nagyon elgondolkoztató, sõt megfontolandó, fõleg az ökumenizmus világában. Az Egyház egy és szent az eucharisztiában!

Szent, szentség

A jó, az igaz és a szép fogalmat kimerítõen feldolgozták már a filozófiában, erkölcstanokban, bár újabban ezen a téren is nagy zûrzavar tapasztalható általánosan elfogadott normák hiányában. Ami azonban a „szent” fogalmát, tartalmát illeti, még gyerekcipõben jár a kutatás. Egyházi berkekben is elég nagy a tudatlanság, érzéketlenség, a tisztelet hiánya. Itt most kizárólag a szent újszövetségi értelmére gondolunk. Fõleg a szent cselekményekre kellene jobban figyelnünk. Ehhez feltétlenül szükséges a végtelenül szent Istennek a tudata, a vele járó mérhetetlen tisztelet, imádás, csodálat, hála, amint azt pl. Szent Ignác Lelkigyakorlatos-könyvecskéjében láthatjuk. Nagy kár volna, ha a szentmisébe a profán, a piknik, a diszkó hangulata fészkelõdne be. Egy színész mondta egyszer: nem szeretném, ha úgy jönnének ki az emberek a színházból, ahogy a templomokból jönnek ki. Akkor valószínûleg nem akarnék színész lenni (mondjuk: pap lenni). Nagyon is lényegre tapintó szavak. Sokat tanulhatunk még e téren pl. a keleti Egyház liturgikus hagyományaiból, vagy teszem a zenbuddhizmustól (teaceremónia). Sok tennivaló (vagy mondjuk így: sok nagyszerû lehetõség) volna még a szemináriumi képzésben az Eucharisztiával kapcsolatban. Még mindig haszonnal forgathatjuk a nagy liturgikus A. Jungmann vagy R. Guardini idevágó munkáit. Ide sorolhatnánk a mi Prohászkánkat is.

Nemegyszer tapasztaltam a misszióban, Japánban, mennyire fogékonnyá lesznek az emberek az evangéliumra, ha sikerül bennük felébreszteni az igazi „szent” iránti érdeklõdést, tiszteletet. Protestáns hívek is nemegyszer azért jöttek át hozzánk, mert ott hiányolták az Oltáriszentséget (és a Szûzanyát). Nem csoda, ha a taizéi közösség alapítói is annyira vonzódnak az ilyen értelemben vett „szentek közösségébe” (M. Thurian, Roger testvér).

„Máriával, Jézus anyjával” (ApCsel 1,14)

Szép katolikus szokás egy Mária-énekkel fejezni be a miseliturgiát. Ezen nem szabadna fennakadni, még kevésbé botránkozni. A szentmise az Egyház leghitelesebb imádó hódolata, a közösség dicsérete a parúziavárás lelkületével. Úgy illene imádkozni, ahogy az apostolok imádkoztak pünkösd elõtt az utolsó vacsora termében, Jézus testvéreivel és Máriával. A „szentek” (a Jézusban hívõk) imájához odatartozik Mária is, Jézus anyja. Már az is elgondolkoztató, hogy az evangélista õt külön említi. Ne lássunk hát mi se semmi különöset abban, ha a katolikusok olyan gyakran foglalják imájukba Máriát, azaz hogy Isten anyjával közösen imádkoznak az Atyához Jézus Krisztus által a Szentlélekben. Így van ez rendjén: bibliai közös ima, mégpedig a javából. Különben is: hányszor szerepel a miseolvasmányokban a Szûzanya hálaéneke (Magnificat), vagy a róla szóló történetek. Ne rekesszük ki õt a „mysterium fideibõl”, a hit titkából, ami a mise. Ha valakinek, hát Neki igazán ott a helye. Nem az Egyház fölött vagy azon kívül, hanem az Egyház szívében, mint annak leghívebb, legtisztább tagja, akiben nem találunk semmi bûnt, szeplõt, mert immaculata (Ef 5,27) (Szent Ágoston). A nagy Mária-ünnepeken is csak azt az asszonyt ünnepeljük, akitõl a Megváltó született (Gal 4,4). Rá igazán ráillik, amit Szent Pál a kiválasztottakról mond a római levélben (8,29–31). A megváltás, a megváltottak zsengéje, elsõ a föltámadásban Krisztus után (ha igaz a Szent Pál-i sorrend 1Kor 15,22). Igen, megilleti õt méltán ez a sorrend, tartva a szigorú distanciát a Teremtõ és teremtménye közt. Az egyik neves japán filozófus (K. Nisitanyi) miatta tartja „emészthetõnek” a kemény katolikus tant. De maga Isten rendelte õt szent Fiához a megtestesülésben, s amit Isten bölcsen összefûzött, ember ne akarja szétválasztani a rideg ész nevében. Éppen ezért elmondhatjuk: Krisztus se lenne az, aki, Mária nélkül. Mária is ott volt a kereszt alatt Jézus halálakor, õrá bízta Jézus a hívõket, Egyházát. Neki is megjelent a föltámadt Úr. Senki se hallgatta úgy az Igét, mint Mária, és senki se zárta úgy szívébe azokat, teljesítve tökéletesen Isten akaratát. . . Bárcsak úgy tudnánk részt venni a szentmisén, ahogy Mária jelen volt a Golgotán, és ahogy õ várta a Szentlélek eljövetelét (Jn 19,25–27; Csel 1,14).

Az Úr napja

A „hetedik nap” a teremtés hajnala, Isten „nyugalma”, a mindenségen elömlõ öröm. Isten öröme sugárzik a teremtésben. Még most is ebbõl az örömbõl élünk. Erõsebb, hatásosabb is ez az örömáradás a „Big Bang”, az õsrobbanás maradék áramlásánál. Minden tiszta szív megérzi, az erdõ fái, a csillagok (Iz, Bar), az angyalok és a jóakaratú emberek, de fõleg az egyszerû, alázatos lelkek, és természetesen a költõi lelkû nagy, misztikus szentek. Még az anyagvilág is beleremeg, sóhajtozva, „vajúdva” várja és reménykedve a dicsõség felragyogását, a végsõ megváltást (Róm 8,20–23). Ez az öröm, Isten öröme és szeretete mozgatja a csillagokat, élteti az élõket (Dante, Par. XXXIII, 144). A nagy elnyugvás, béke, „gustus spei, visio pacis = az ízes remény, békelátomás”. Vasárnap az Úr napja (vö. Zsid 4,4–6).

Vasárnap hajnalán támadt fel Jézus a halálból, a sírból. Az elsõ nap a napok között. Az elsõ keresztények még a szombatot tartották, de hamar áttették vasárnapra. Ez a sorrend ma is. Hiszen már a Jelenések könyvében is így szerepel (1,10). Az igazán nem az Egyház hibája, ha a vasárnap csak egy a napok között: a semmittevés, szórakozás, unalom vagy éppen a bûn napja. Sokaknak a több, nagyobb haszon napja (multik, 24 órás árucsarnokok). Mintha valami rejtélyes, globális „vírus” rágna az emberiség hálózatán, blokkolva a legemberibb, legsürgetõbb érzelmeket, vágyakat, szükségleteket, az üdvösségvágyat. A kereszténység is érzi már ennek romboló hatását.

Bár Isten Krisztusban most is mindennap, fõleg vasárnapokon, új esélyt, „új mát, mostot” kínál fel az emberiségnek (Zsid 4,7). Vigyázzunk, nehogy úgy járjunk, mint lázadó atyáink a pusztában, akik „nem látták meg Isten nyugalmának helyét” (Zsolt 85,11), nem mentek be Isten Országába. Kár, igen nagy kár lenne, ha elszalasztanánk a napot, az Úr napját, a mi napunkat (Mk 2,27). Hisz végeredményben a vasárnap is a mi üdvösségünkért van, „Mysterium fidei, íme, hitünk szent titka”: a Szentmise.





  Puss Sándor

A SZÜZESSÉG
MINT VILÁGI KERESZTÉNY ÉLETFORMA

Puss Sándor, a szlovák rendtartományba tartozó, magyar nemzetiségû jezsuita 2005 tavaszán védte meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem hittudományi karán doktori dolgozatát, melynek témája: a szüzesség eszménye a II. vatikáni zsinat utáni egyházi dokumentumokban és annak bemutatása az ifjúsági pasztorációban.

Errõl a témáról adunk most képet a dolgozat néhány részének némileg szerkesztett bemutatásával. Az utószó összefoglalását (amelyet Puss Sándor egy rövid bekezdéssel kiegészített) a 7. fejezetbõl vett konkrét javaslatok követik.

Összefoglaló utószó

Befejezésül röviden összefoglaljuk disszertációnk fõbb állításait.

Kutatásunk bevezetõjében rámutattunk arra, mennyire nem egyértelmû a szüzességgel kapcsolatos szóhasználat. A szüzesség, mint eszme/eszmény, tartalmilag mást és mást jelenthet, ezt vizsgáltuk az elsõ fejezetben. A második fejezetben ebbõl a szempontból tanulmányoztuk a II. vatikáni zsinat elõtti egyházi dokumentumokat, pápai megnyilatkozásokat. Több olyan helyet is találtunk, amelyekben az eszmény, konkrétan az „szüzek rendje” intézményként, bár megszûnni látszott, a XX. század végére újra megjelent. Ennek bizonyítását a harmadik (zsinati munka) és negyedik (zsinat utáni kor) fejezetekben mutattuk be. Ezek alapján állíthatjuk, hogy van kilátás arra, miszerint ez az õsi megszentelt életforma újra visszakerül a magyar köztudatba.

Ami a szüzességgel kapcsolatos tisztaság fogalmát illeti, rátaláltunk olyan lelõhelyekre, ahol az egyházi nyilatkozatok magyar fordításait ajánlatos lenne a katekézisekben is az eredeti szöveggel együtt tanulmányozni, hogy így világosabbá váljék az eszme mondanivalója. Külön kutatásokat végeztünk a Katolikus Egyház Katekizmusát elemezve, külön figyelmet szentelve magyar és más fordításainak. Megállapítottuk, hogy a Tízparancsolatról szóló tanításban, ahol a tisztaság a VI. paranccsal kapcsolatban kerül említésre, a castitas szerepel, a IX. paranccsal kapcsolatos tisztaságnak viszont a puritas felel meg. Ennek hiánya úgy a szláv, mint a magyar nyelvben jelen van. Annak érdekében, hogy a szüzesség, és ezzel együtt a tisztaság fogalmakat, s ezek eredeti jelentését helyesen tudjuk alkalmazni az ifjúsági lelkipásztorkodásban, jobban oda kell figyelni tartalmukra.

Disszertációnk írása közben világos lett számunkra, hogy az Isten országáért vállalt szüzesség a „világban maradva” is megélhetõ eszmény. Ezért a megszentelt élet intézményeinek eszményei között ott kell szerepelnie a „szüzek rendjének” is katekézisünkben. Állítjuk, hogy ez az újraéledt, Istennek szentelt életforma hatékonyan tudja feltárni legmélyebb valóságában a szüzesség evangéliumi tanácsának különleges és egyedi voltát a másik két tanács között.

Disszertációnk második részében vázoltuk fel azokat a meglátásokat és javaslatokat, amelyeket hasznosnak és célszerûnek vélünk alkalmazni az ifjúsági lelkipásztorkodásban, a szüzesség eszményével összefüggésben. Az ötödik fejezetben a szüzességre való neveléssel kapcsolatos adott helyzetet mutattuk be. A hatodik fejezetben azokra az egyházi megnyilatkozásokra tértünk vissza, amelyek a szexuális nevelés terén segítségünkre lehetnek a szüzesség eszményének bemutatásában.

A disszertációnk második részében foglaltakat az utolsó, hetedik fejezetben dolgoztuk ki részletesebben. Arra a kérdésre adtuk meg a választ, miképpen lehet megközelíteni a szüzesség eszményét. Több javaslatot is felvázoltunk annak érdekében, hogy állításunkat igazolni tudjuk: be kell és be is lehet mutatni a szüzesség eszményét a mai fiatalságnak. Erre több lehetõség kínálkozik; mi a következõket javasoljuk:

Elsõként tisztázni kell az olyan fogalmakat, mint a nemiség, a szüzesség, a tisztaság, a félreértések elkerülése végett. A tisztázások közben rádöbbenhetnek a fiatalok arra, mennyire hiányosak ismereteik a szüzességgel kapcsolatban. A Bibliát forgatva számtalan olyan helyet átelmélkedhetünk velük, ahol a szüzesség gondolata valamilyen módon megtalálható.

 A Biblikus Teológiai Szótár szerint: „Az Egyház szüzességének állandó kinyilatkoztatása, a szüzek élete arról tanúskodik, hogy a keresztények nem tartoznak ehhez a világhoz.” Ezen szüzek életét tanulmányozva egyrészt konkrét személyeket kutattunk fel, másrészt a szüzekre úgy tekintettünk, mint az evangéliumi eszmény õsi és egyben mégis modern képviselõire a „szüzek rendjében”, hiszen ahogy állítjuk: a XX. század végére újra bekerültek az egyházi megnyilatkozások szövegeibe. Az ilyen, az egyház- és magyar történelemmel kapcsolatos kutatások újabb érdeklõdést kelthetnek fel a fiatalok gondolatvilágában, fõleg akkor, ha a hivatásukat keresik.

Utolsó (és egyben a legbizonytalanabb) ismeretterjesztõ lehetõség az internet használata, még akkor is, ha talán a legelterjedtebb a fiatalok körében. Rámutattunk arra, mennyire félre tudja vezetni az információk iránt érdeklõdõket, ha nem ismerik a megfelelõ kulcsszavat. A világban élõ, Istennek szentelt szüzek számos jól kidolgozott weboldallal rendelkeznek. Disszertációnkkal azt a hiányosságot is pótolni akarjuk, hogy sem magyar, sem szlovák nyelven eddig nem létezett ilyen oldal.

Doktori értekezésünk végeredményben azt mutatta be, hogyan lehetséges lányok számára az értékesnek vélt házzasságról lemondva magukat teljesen Istennek szentelni, abban az esetben is, ha nem éreznek szerzetesi hivatást. Amint tudjuk, a XX. század elején szinte teljesen megszûnni látszott ez a hivatásforma, de a XXI. század elején újra virágzásnak indult a Katolikus Egyházban – sajnos, csak a Kárpát-medencén kívüli egyházmegyékben. Rajtunk a sor, hogy a Kárpát-medencében is felzárkózzunk a világegyházhoz.

Ifjúsági pasztorációs javaslatok

Kiindulópontként a Szentatya beszédét idézzük, melyet 1991. augusztus 19-én intézett a budapesti Népstadionban a magyar fiatalokhoz:

„Kedves magyar fiatalok!

[. . .] Isten nem köti gúzsba, nem teszi sivárrá ifjúságtokat. Azt kívánja, hogy életetek legyen, egyre bõségesebb életetek. [. . .]

Legyetek »tiszták, hõsök, szentek«.”

Alapvetõ lelkipásztori elv, hogy egy kötelezõ eszme eléréséhez hozzá kell tartoznia az ideál, az eszménykép bemutatásának is. A lelki gondozás egyik legjobb módszere, ha kicsit magasabb mércét (eszményt) állítunk a fiatalok szeme elé, amely majd könnyebbé teszi számukra a kötelezõ (az eszme) befogadását és elérését.

A tisztaság mint erkölcsi norma úgy válik elérhetõbbé, ha megismertetjük a tisztaság „hõseit” is, a szenteket. Ebben az esetben a szentek közül is a szüzek azok, akik ebben élen haladhatnak. Amikor II. János Pál pápa azt kívánja a magyar fiataloktól, hogy legyenek „tiszták, hõsök, szentek”, akkor akarva-akaratlanul azok a szüzek és vértanúk jutnak eszünkbe, akiknek a tisztaság megõrzése pártfogóinak kell lenniük valamennyi keresztény életében.


A szexualitás nem azonosítható az erotikával. Az Istennek szentelt személyeknek szüzességüket és nemiségüket harmonikusan kell megélniük. Annak ellenére, hogy a szexualitást nem nyilvánítják ki aktívan (genitálisan), nemiségük mindenütt jelen van. A szexuális energia elsõdleges küldetésében nem a nemzésre való irányultságban, hanem másutt nyilvánul meg. Az erósz arra szolgál, hogy megtalálják a szeretet és önátadás egyébb megnyilvánulási formáit.

A. Grün szerint: „A szexualitás egy pozitív, az embernek Istentõl ajándékozott ereje. A házastárs nélkül élõnek is engednie kell ezt magában, és kibontakoztatnia, ha emberségében éretté akar válni. A szexualitás megengedése a házastárs nélkül élõ esetében persze nyilván másként fest, mint a házas ember esetében, de szexualitásának elfogadását és igenlését õ sem kerülheti meg. (Ez) nem jelent szexet, testi nemi életet, hanem az egész ember meghatározottságát, mégpedig az ember ráirányulását egy TE-re.”

Hogy ez a TE mit jelent, azt A. Grün egy másik könyvében találjuk meg röviden felvázolva, ahol a misztikáról és az erotikáról ír. Szerinte mi csak sejtjük, hogy a misztika és az erósz között belsõ kapcsolat áll fenn, és hogy egymást kölcsönösen megtermékenyítik, valamint hogy a misztikus és az erotikus lelkiség összekapcsolása választ ad korunk sok problémájára. Az ifjúsági pasztoráció szempontjából jó útnak bizonyulhat a szüzesség mellett az erotika ilyenfajta megközelítése is, hiszen Grün bevezetõjében olvashatjuk: „A misztika és az erósz összekapcsolása nemcsak a cölibátusban élõkre vonatkozik, akik ily módon mintegy kárpótolva lennének ki nem élt szexualitásukért. Sokkal inkább téma ez azoknak a házasoknak is, akik szexualitásukat élve érzik a benne rejlõ transzcendentális lehetõséget is, amely önmagukon túlra, Istenbe vezeti el õket.”

Azt is el lehet mondani, hogy nemcsak a keresztény megközelítés vezet el bennünket ezekhez a felismerésekhez, hanem akár egy „profán” tudós kutatása is. Példa erre G. Bataille (1897–1962) francia író, filozófus, aki szerint, ha meg akarjuk határozni, hogy hol az a pont, ahol megvilágosodik az erotika és a misztikus lelkiség kapcsolata, vissza kell térnünk ahhoz a belsõ látásmódhoz, amelybõl a szerzetesek indultak ki.

Amikor a fiatalok rájönnek arra, hogy vágyaik mélyén nem a genitális élvezetek állnak, hanem az általánosabb és mindenkire kiterjedõ erotika vonzalma, akkor már bátrabban merik keresni az „alternatív” megoldásokat. Ilyen a szüzesség is, melyet ha megszeretnek, nagy ajándékká válik úgy a házasságra készülõk, mint a megszentelt életet választók számára.

Mindenek ellenére nehéz feladat megszerettetni a szüzesség eszményét. A. Grün fontosnak tartja pontosabban meghatározni a fogadalom lényeges elemeit. Hogy mit értsünk a nemiségen, arra a misztikával kapcsolatban A. Grün azt a választ adja, hogy a nem házas a genitális szexualitásról lemondva fedezi fel lelki dimenzióját, és emellett: „Függetlenül attól, hogy a szexualitást genitálisan élik-e vagy sem (tehát vonatkozik az Istennek szentelt személyekre is), szükség van a szexualitás kultúrájára.”

 

A nemiséget nem elfojtani kell, hanem integrálni; még a természetes szublimáció sem elegendõ. Az ember feladata az, hogy hivatásának megfelelõen megszentelje saját és mások szexualitását. Szakirodalmi tanulmányokra hivatkozva igazolható, hogy nem ártalmas a testi megtartóztatás, a genitális aktív nemi életrõl való örökös lemondás.

S. Pinckaers A keresztény erkölcsteológia forrásai címû mûvében Aquinói Szent Tamást idézve állítja, hogy a szüzesség természetes dolog: „A szüzesség eszménye magától a természettõl nyeri legitimációját, persze nem a nemzésre irányuló hajlamtól, hanem az isteni igazság megismerésére mint az emberiség legfõbb javára való törekvéstõl. [. . .] A szüzesség eszménye is a »szaporodjatok és sokasodjatok!« parancsát teljesíti a maga módján, spirituális termékenységgel.”

A magyarul megjelenõ és a fiatalok számára is hozzáférhetõ populáris szakirodalom gyakran pontatlanul fogalmaz. Azért kell pl. kihangsúlyozni az aktív jelzõt a nemi élettel kapcsolatban, mert ezen jelzõ nélkül abba a tévedésbe eshetnek a fiatalok, hogy a szüzesség valamiféle nemiségtõl teljesen mentes életforma. A szüzesség a nemiségnek csupán egy más megélési formája. Azt ajánlatos elmondani a fiataloknak, hogy a szüzességet úgy kell megélni, hogy azzal szexualitásunkat ne fojtsuk el, sõt az integráción megszentelést is kell érteni. Söveges D. szerint: „Talán ma a házasság és a nemiség pozitív értékelésével valósul meg a helyes szemlélet: kinek-kinek a maga ajándéka, karizmája szerint. Ma a testi szüzességet sem értékeljük olyan nagyra, a lelki nagyobbnak számít.”


Azzal kapcsolatban, hogy a nõnek mennyire a lényegéhez tartozik a biológiai (testi) szûzi volta, az antropológia és a pszichológia képes pontosabb választ adni. Már a 60-as években megírta S. Rousset, hogy maga a nemiség is lényegesebb eleme a nõnek, mint a férfi személyiségnek.

Ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy az Istennek szentelt szüzesség a nõ számára utat nyit, olyan utat, amelyben a nõ másként valósítja meg személyiségét, mint a házasságban, akkor a nemiség megélésének is kell legyen egy „másik” formája. Ezen két állításból adódik, hogy a szüzességnek is mást kell jelentenie egy nõ, mint egy férfi számára.

Másrészt viszont arra az alapigazságra is figyelni kell, hogy azzal, hogy egy nõ magát Istennek szenteli, nem szûnik meg nõnek lenni, ezért nõiességét sem szabad elfojtania. Ahhoz, hogy nõiességét ki tudja bontakoztatni, szem elõtt kell tartania nõi mivoltának jellegét. Az Istennek szentelõdés (consecratio), annak tipikusan nõies jellege egy nõ számára a szeretet háromszoros megnyilatkozását teszi lehetõvé:

1) szüzesség, amelyet a filia típusú szeretet vagy pedig a barátság táplál;

2) a jegyességre-nászra való irányultság, mely az erószból táplálkozik, és következménye egy párkapcsolat (férfi–nõ, „én és a másik“, ember–kozmosz, teremtmény–Isten);

3) anyaság, mely az agapéban (az adakozásban, termékenységben) éri el célját.

A. Gentile szerint ezen három szeretettípus közül valamennyi önmagában is reálisan tartalmazza a másik kettõt. Az Istennek szentelt nõ szeretetének, hajlamának ezen három formájáról ír II. János Pál a Mulieris dignitatem kezdetû apostoli levelében (17. 20–21. pontok).

A köznyelvben a „hajadon” lányok azok, akiket a szüzesség jelzõjével ékesíteni szokás; férfiak esetében inkább cölibátusról beszélünk a köznyelvben, de a teológiában is. Nem csoda, hiszen már az õsegyházban is csakis nõk esetében beszéltek szüzek szentelésérõl, és ezen „szûzavatást” kell érteni. Férfiakat nem lehet szentelni hasonló rítussal. A férfi számára ugyanis a papi szolgálat jellemzõbb, amelynek szentségi jellege van.

A nõk és férfiak közti különbségre jellemzõ, hogy a nõt a sacrumhoz, a szenthez bensõségesebb kapcsolat fûzi, számára mégis kísértést jelentene, hogy õ (a nõ) közvetítse a szentség állapotát a férfi személye számára, legyen az akár pap, akár a férje. (Vö. „Föltámadás, cölibátus, nemiség”: Communio 3, 1995, 16.)


Az Egyházi Törvénykönyv 604/2. paragrafusa megengedi, hogy a szüzek közösségekbe tömörüljenek: „Hogy elhatározásukat hûségesen megtarthassák, és az egyház életformájukkal összhangban álló szolgálatát egymást kölcsönösen támogatva végezzék, a szüzek társulhatnak egymással.”

Ezzel a szó szoros értelmében még nem keletkezik egyházi közösség. Ha tömörülnek is közösségbe, ez csupán szociológiai szempont; egyházjogilag „magántársulatokat” hoznak létre. A szüzesség eszméje a középkorban is eszményként virágzott. Közép-Európában ismertek voltak pl. a begina közösségek. Ezzel kapcsolatban Õrsy László 2002-ben megjelent tanulmányában egy „provokáló” érdekes kérdést vet fel, mely szintén felkeltheti a fiatalok érdeklõdését: „Képzeljünk el egy nagy teret, amelyet kis házak öveznek; ezek mindegyikét egy-egy »szent életet« élõ személy lakja, aki a maga foglalkozását ûzi a város kellõs közepén. Irreális álom? Vagy kivitelezhetõ?” (Mérleg 2002/2, 138.)

A nagy tér – kis házak „vízió” a francia szakirodalomban is felbukkant. P. Annaert ír arról, hogy ezek a begina telepek egy valamiféle „szent várost” jelentettek, városokban és falvakban. Ez az új megszentelt életforma közeli volt a szüzek rendjéhez, a megyéspüspök igyekezett õket összefüggõ telepekbe koncentrálni, saját templommal. A szüzekhez hasonlóan nem rendelkeztek valamiféle egyházi feladatkörrel. Ami a beginákra jellemzõ, hogy gyakran kaptak megbízatást leányifjúság nevelésére, textiliparban való mûvelõdésükre.

Puskely Mária a Vatikáni Rádióban tartott elõadásai során (1994) felhívta figyelmünket a beginák történetére. Ezen elõadások alapján jöhetünk rá arra, hogy ilyen megközelítésbõl talán könnyebben lehet rávilágítani az eszmény szépségére és értékes voltára. Ha manapság ismeretlenek is a beginák környezetünkben, az egyház a II. vatikáni zsinat utáni nyilatkozatai által ismert „szüzek rendje” sokban hasonlít hozzájuk.