KULTÚRA

Nagy Gáspár

OKTÓBER MAGASÁBAN. . .

(Személyes közelítések a forradalomhoz)

Elmondható, hogy a „jobbító szándékú szent csetepaték” rendszerint vérrel is megpecsételtek, s következésképpen az eladdig alul levõk felülre kerülnek (néha ugyan csak ideig-óráig). Ám a világ történelmének könyvében fényes lapokat kapnak az ezen okból elkövetett, rendszerint gyors események. Hát még egy nemzet történelmében! Joggal nevezhetjük ezt az eseményláncot forradalomnak. Az elõzmények, a földindulást kiváltó pontos okok (sokszor okoskodások) többnyire csak az egyre távolodó csillagképekben bukkannak föl, mert annyira maga az esemény izgat bennünket. A forradalmak kirobbanásának pillanatait, s aztán lefolyásuknak minden percét – beleértve a legfájdalmasabbakat: a leveretés vagy az agonizálás hosszúra nyúlt gyászóráit is –, ha a históriának vannak hûséges, pontosságra ügyelõ munkatársai, akkor õk biztosan számon tartják. Lejegyzik. Könyvekbe menekítik késõbbi nemzedékek okulására. Ez így van rendjén.

 Legfönnebb azt az aforizmatikus, többektõl is megörökölt kétkedést szoktam magamban dünnyögni, tûnõdve a mi különös csillagzatú magyar történelmünkön, miszerint: nem lehet tudni, mit hoz a múlt. Írhatnám ezt a szép-szelíd mondatot akár felkiáltójellel is, mert tartalma szerint nyomatékkal igaz, ha a  mi históriánkra nézünk.

Talán ezért is akarták e tájon a kommunista világban indulós lépésekre a múltat végképp eltörölni. A múlt lehetõleg ne hozzon semmit, szólt a megszívlelendõ tanács. S ellenében mi meg azt dúdoltuk, hogy: Bárhogy lesz, úgy lesz . . . a jövõt nem sejthetjük . . . Apáinktól, bátyjainktól, no meg a Szabad Európa Rádióból hallhattuk, igaz gyerekfejjel, s valahogy érteni is véltük, miért üzenik ezt a disszidensek. Ez bizony nem volt valami építõ hozzáállás a konszolidációra ítélt itthon maradottak részérõl. . . Persze, jóval késõbb gondolom mindezeket. Amikor a magam ötvenhatos gyökereit próbálom számba venni.

 Nem vagyok történész, és még inkább nem vagyok politikus, hogy a száraz objektivitást, továbbá az ilyen-olyan megrendelésre készült történelemkönyvek úgynevezett ténytisztelõ pártatlanságát vegyítsem valami szép, pátoszos retorikával.

 Csak költõ vagyok, de a legnagyobb magyar költõ-apostol és haláláig tiszta erkölcsû forradalmár, Petõfi Sándor rendjébõl való.

Ha pedig a forradalom ügyében és a szabadság dolgában felelésre szólítanak, leginkább csak verseket hozhatok föl mentségemre, avagy tarthatok magam elõtt pajzsként, kardként. S nem is védekezésül, nem is támadólag: de azokban a versekben a csaknem félszázaddal ezelõtti fényes napokhoz s aztán még inkább a leveretés gyásznapjaihoz, a Haynaut messze lepipáló kádári kivégzések számának döbbenetéhez, majd a túl hosszú amnéziára ítélt nemzet lelkiismeretéhez szóltam a hetvenes, de legkivált a nyolcvanas évek elején-közepén. Magyarországon, a létezõ szocializmusban. Ott, ahol a börtönajtók kinyílása után zseniálisan kiirtatott a szabadságvírus, s mintegy gerincbe és agyba oltva a csak túlélés alacsony rendû ösztönét megsegítették a Nietzschétõl eredeztethetõ magvas bölcseleti széljegyzettel, miszerint: a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen lehetséges módja. Szomorúan mondom: a többség elfogadta. (Ezért a bénult, fásult szabadulás 1990 után.)

Az a nemzedék, amelyikhez tartozom – talán életkoránál fogva is – a 68-as párizsi, majd a prágai események minden illúziót hamar és két irányból is lelohasztó hatására döntötte el, hogy sokkal intenzívebben szembenéz azzal, ami 1956-ban Pesten és Budán és Magyarország minden szögletében megesett. Az addigi nagy hallgatások, a családban történt tragédiák szánalmas eltitkolása után elkezdõdött a kérdezõsködés. Ekkor írtam elsõ, máig is vállalható verseimet. Már a hetvenes évek legelején, ha tetszik, kitüntetõen 56-os tematikában utaztam, de a verspetárdák csak késõbb robbantak: a botrányok a nyolcvanas évek elején, közepén jöttek. (Új Forrás, 1984. október; Tiszatáj, 1986. június.) Amikor gyöngült a szocialistának nevezett rendszer, mert akkor lett érzékenyebb az árulásban és vérben született hamis legitimációjának leleplezõdésére.

Egyik kedves színész barátom, a drága emlékû, mindig lobogó Sinkovits Imre, aki már 1956. október 23-án Petõfit szavalt  Petõfi és Bem apó szobránál (õ igazából attól fogva már a Nemzet színésze volt!), s hírhedetté vált „botrány-verseim” másolatát tárcájában mindig magánál hordta, azt találta mondani, számba véve a nyolcvanas években viselt dolgaimat (folyóirat-betiltások, szilenciumok, állásmegszûnések etc.), hogy bizony én azokban az esztendõkben „vakmerõen bátor” voltam. Kihez képest? Kérdeztem akkor, és kérdezem most is. Talán csak nem a névtelen, harcban elesett hõsökhöz, az örök pesti srácokhoz, Déry Tibor szent suhancaihoz, másfelõl meg a legendás mártírokhoz: a diák Mansfeld Péterhez, a szigorló orvos Tóth Ilonához, vagy az öttusázó-költõ Gérecz Attilához, a cvikkeres miniszterelnökhöz, Nagy Imréhez képest? Meg a súlyos börtönévek után kiszabadult hercegprímáshoz, Mindszenty Józsefhez képest, aki meghatottan mondotta a forradalom napjaiban: „Csodálatra méltó hõsiesség szabadítja meg  most a hazát. Hála és imádság az áldozatokért!” Jegyezzük meg: Mindszentynek egész életére, életáldozatára igaz, amit Szent Pál a 2. Timóteus-levélben így fogalmaz meg:

„Hirdesd az igét, állj vele elõ, akár alkalmas, akár alkalmatlan. . . Mert jön idõ, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az ige hirdetõjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.”

Nem, nem voltam bátor. . . Csak éppen nem mertem félni, találtam meg (persze késõbb) a megfelelõ válaszfordulatot. Mert akkor már felnõtt fõvel, de még innen a krisztusi koron, nagyjából mindent tudtam arról a 13 napról, amibõl én kimaradtam, de aminek magyarként örökre adósa vagyok, mint ahogy 1848-nak is. Nyilván ez az érzés munkált bennem akkor is, amikor 1988. június 16-án a fûvel-gazzal benõtt 301-es parcellában, ahol lehettünk vagy százan, elszánt emlékezõk (a temetõ körül és belül meg kétannyi rendõr és spicli!), a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) vezetõinek kérésére elszavaltam két, a hatalom szemében botrányosnak számító, betiltott versemet . . ., melyek miatt folyóiratot szüntettek meg, kommunista párttag szerkesztõket váltottak le, amelyeket akkor még a cenzúra könyveimbõl kigyomlált. Amikor a Nyugatra szakadt honfitársaink a Père La Chaise-temetõben felavathatták Nagy Imre és az ötvenhatos mártírok jelképes sírját. . . Akkor, 1988. június 16-án Párizs és Budapest szíve együtt dobogott. Csak idehaza még letartóztatások és gumibotozások jártak az emlékezésért.

Álljon hát itt szó szerint az én magántörténelmem néhány sora, ahogy régebben egy kockás füzetbe lejegyeztem. Mert vallom, hogy egy nép lelkében a hirtelen végbement, megigazuló tektonikus mozgásokat szinte lehetetlen követni. Amelyekhez testét és vérét kínálja, mondhatni ember-krisztusságát, tehát önnön életét feltétel nélkül odaadja a szabadságért. Amikor a semmibõl támadva, parittyás Dávidként a legnagyobb csodákra képes.

Honnan e képesség, elszánás, hit?

Mindezt megérteni s megértetni, akár az „emelkedõ nemzet” egykori büszke részeseként is, csaknem reménytelen vállalkozás. „A forradalmat megvívni talán könnyebb volt, mint arról hitelesen beszélni” – mondotta az egyik – a hosszú börtönéveket ép lélekkel túlélõ, s szólni sem akárhogyan tudó – barátom.

Hogy azért a szívek is hevesebben dobogjanak, a szemekben ott villóddzanak a csalhatatlan októberi fények. S ott csilloghassanak a könnyek is: a remény és a gyász könnyei. Ezért az egyes ember kis történetmorzsáit nem lehet a forradalom asztaláról lesöpörni! Csak ezekkel együtt teljes a kép.

Kereken hét és féléves voltam 1956. november 4-én. Az idõsebbek arcáról olvastam: valami rettenetes dolog történt. Abban a kis Vas megyei faluban, Bérbaltaváron, ahol születtem, éltem (mindössze 4 km-re Mindszenty József szülõfalujától, Csehimindszenttõl), ahol iskolába jártam, igazából csak egy-két nappal október 23-a után bolydult föl a világ. Az iskolaudvaron reggel szokás szerint katonás rendben felsorakoztunk, de elmaradt a zászlófelvonás, mármint a 4442. számú, Hunyadi Jánosról elnevezett úttörõcsapat zászlajának szertartásos felvonása. A felsõsök már tudtak valamit. Egyikük elkezdte a Himnuszt, a tanárok is félénken, szinte remegve velünk énekelték. Pedig ilyenkor valamelyik pattogó úttörõnótát szoktuk énekelni, s ezt már nekünk, kis alsósoknak is fújnunk kellett, holott még csak a kisdobosságra kandidáltunk. . . Az osztályteremben minden különösebb magyarázat nélkül a sarló-kalapácsos címert egy kereszt váltotta föl. Délután valamelyik felsõs kezdeményezésére és vezetésével végigvonultunk a falun. Néhány felnõtt is velünk tartott. Negyvennyolcas dalokat énekeltünk, és eléggé érthetetlen rigmusokat kiabáltunk. S arra is, hogy Keresztanyám kint állt a házunk elõtti hídon, és amikor odaértünk, egy jókora nyaklevest kevert le nekem, majd kirántott a sorból, mondván, hogy inkább az iskolában lenne a helyem (õ volt tehát az elsõ cenzorom!), de én a szégyentõl is égõ arccal visszaálltam a sorba, s dacosan léptem együtt a többiekkel.

Otthon nem volt rádiónk, unokabátyám hordta a híreket. Elõbb a jó híreket, aztán a komorló rosszakat, ahogy a szabad Kossuth rádióból és a Szabad Európából hallotta. Meg ahogy a városba bejárók hozták, és esténként mesélték tovább, hogy mi volt Zalaegerszegen meg Szombathelyen. Én meg a hirtelen megváltozott Vas Megye címû lapból olvastam a híreket, hiszem már a második osztályt kezdtem azon az õszön, jól tudtam és szerettem is olvasni. Olvastam hát otthon fennhangon a Nagymamának, s az elsõ forradalmas nyaklevest kiosztó Keresztanyámnak, aki akkorra már megenyhült, mert Rákosit persze õ se dicsérte . . . csak már akkor is engem féltett!

Családunk, de az egész falu – bár kellõ óvatossággal – hitte, hogy valami emberibb élet kezdõdhet. S fõleg az adott reményt, hogy Nagy Imre állt a forradalom élére, akiben hittek, hiszen 1953-ban már egyszer nagy terheket vett le a vállukról. Megszûnt a beszolgáltatás, s mifelénk még akkor nem alakult meg a téeszcsé. Csak 1959 után vették be több kemény, megfélemlítõ pufajkás rohammal a falut az agitátorok. Az önkéntesség? Szép mesebeszéd volt, inkább a pofonok, a gumibotozás meg a zsarolás hatott. Unokabátyámnál például mindig fegyvert kerestek a marcona bõrkabátosok, s találtak is volna, ha a fél család nem megy állandóan a nyomukban. Mindent átforgattak: szalmakazlat, pajtát, krumplis vermet, istállót, ólakat. Még a tyúkólba is fölmásztak. Persze nem találtak semmit. De azért unokabátyámat elvitték, napokig vallatták, többször meg is pofozták, hátha mégis megmondja, hol rejtegeti a puskát. Minden mozdulatuk provokáció volt: az ellenforradalom tényének utólagos igazolására szolgált.

A pesti harcokról a leghitelesebb tanúktól, a csõcseléknek nevezett szent suhancoktól értesültem. November közepén megindult a menekültáradat. Rengetegen szálltak meg nálunk, ahogy szegény Gyóni Géza írta volt: csak egy éjszakára, egy tál ételre. Fél nap járásnyira van tõlünk az osztrák határ. Meséltek szakadatlan a nálam néhány évvel idõsebb fiúk, középiskolások, munkásfiatalok, egyetemisták. Képzeletemet odavonták a Práter utcai, Corvin közi, Széna téri harcokhoz. Egymásnak is mesélték, hogyan lõtték ki a ruszki tankokat, hogyan robbantak a Molotov-koktélok, s hogyan halt meg kezük között a legjobb barátjuk. Félelmetes történeteket hallottam tõlük. S most a családjuk se tudja, élnek-e, halnak-e . . ., mégis nekivágnak a nagyvilágnak, mert a muszka megint letiport bennünket, s Amerika se segít, csak ígérget, legyintettek csalódottan, de most oda, a tengeren túlra mennek, hogy elmondják, micsoda gyalázat. . .

Valóságos hõsök álltak elõttem, akikhez hasonlókat csak nagyanyám jól kiszínezett bakonyi betyártörténeteibõl ismertem. S nagyanyám szakadatlanul fõzött ezeknek a fiúknak, és szüntelenül imádkozott értük. Így ment ez egészen addig, míg le nem zárták a határt. Nagymama esténként még sokáig vigasztalta a családot, hogy egyszer itt a földön is igazságot tesz az, akinek ez a dolga, s vetette a keresztet. Igen jól emlékszem: könnyes szemmel vetette a keresztet 1958. június 17-én is, amikor a megyei újságból megtudta Nagy Imréék kivégzését.

1956 igaz történetét én az ifjú szabadságharcosoktól és a menekülõ, hiteles szemtanúktól tanultam. Azoktól, akik aztán a szabad világban, a mi amnéziás éveink alatt, a forradalom emlékét mint ifjúságuk legszebb, legdrámaibb napjait õrizték. S szent kötelességüknek érezték, hogy a világ figyelmét – a korábbi emigráció legjobbjaival vállvetve –, ha késve is,  de végre odafordítsák a magyar ügyre. Köszönet érte!

Nekem s többünknek – a hazai „búvópatak nemzedéknek” – a nyugati magyar irodalom és történelem legjobb mûvelõinek becsempészett könyvei, folyóiratai, levélüzenetei segítettek abban, hogy tisztábban lássunk. Mondhatni: ez az irodalom lett a hátországom. S a szégyen a visszajáró, zaklató múzsám, hogy Magyarországon is beszéljünk arról, ami legjobban fáj: „a takart seb”-rõl, a felejtés ragályáról, Illyés Gyula akkor még kiadhatatlan Egy mondatáról, és a temetetlen holtakról, a mártírok méltó végtisztességének szükségességérõl.

És igazi csodaként eljön 1989. június 16-a. Ahogy Petõfi mondta volna: a nagy temetési nap. A megalázott nemzet kegyelmi pillanata. Személyes rehabilitációm az lett, hogy a Magyar Írószövetség koszorúját Cseres Tibor elnökkel együtt én vihettem a mártírok koporsója elé. Sokat írtak és beszéltek errõl a napról. Meggyõzõdéssel vallom, hogy még sokat írnak és beszélnek majd errõl a napról, nemkülönben a viták és egyezkedések után kényszerûen beszorított hatodik koporsóról, „amely – idézem N. Pál József irodalomtörténészt – a forradalom és szabadságharc emlékezetének gyorsan lebomló s gyorsan elhazudott szimbólumává lett, rövid idõn belül . . . a felejtés és a felejtetés mementója a maga súlyos ürességében. . .”

Akkor ott egy Petõfi-korú, kissé borostás, 26 éves  fiatalember figyelmeztetett mindenkinél bátrabban (és vakmerõbben) 56 aktuális követeléseire. Különös nyomatékkal a szovjet csapatok azonnali kivonására.  (Talán mert õ sem mert félni. . .)

S talán van remény, s van még éppen 51 esztendõnk, hogy legalább a 100. évfordulóra rendbe tegyük (mert én bizony a közelgõ félszázados évforduló ilyetén jótékony hatásában már nem reménykedem!), s az utánunk jövõk rendbe teszik a nemzet kollektív emlékezetét 1956 ügyében is. Amely emlékezet törvény és jog, könyv és tankönyv (és amely egyértelmûen különbséget tesz az áldozat és gyilkos között), és október 23-a is, melyet az 1990-es szabad választások utáni országgyûlés május 2-i, elsõ ülésén nyilvánított nemzeti ünneppé. Még csak tizenöt szabad esztendõ telt el belsõ tusakodásokkal, tétovasággal, meghasonlásokkal, orcapirító kaméleonos dramaturgiával, s gyakori csatakiáltásokkal is, melyek közül mindegyre a magyarok, tartsunk szét! a leghangosabb. A történelem múzsája mifelénk túlságosan is türelmes! De a nemzet hõsei, mártírjai: tehát a legcáfolhatatlanabb forradalmárok régóta nem sürgetnek senkit. Õk ott vannak – s ott maradnak mindörökre – szívünkben, október magasában.

 Szabó Lõrincet, a XX. század egyik legnagyobb költõjét idézem, akitõl Illyés Gyula 1957 októberében a Farkasréti temetõben – a forradalmat is gyászoló hatalmas tömeg elõtt – öt tömör, ám messze hangzó mondattal búcsúzott; ez a búcsúzás fölért egy rebellióval.

Szabó Lõrinc imája a jövõért 1956. november 2-án az Irodalmi Újság elhíresült számában jelent meg, ott, Illyés Gyula Egy mondata és Németh László Emelkedõ nemzete, Tamási Áron Magyar fohásza mellett.

„Amit a magyarság most mûvelt, azt  (. . .) lángoló glóriaként csavarta maga körül a földgolyó, glóriaként, melyben soha ki nem hûl a visszanyert tisztelet, a szeretet és a csodálat. Sehol a szabad világban. Sõt talán még másutt sem. Nem szabad csökkentenünk a fényt, nem szabad ezt a ragyogást. Ész, erõ, készenlét és minden szent akarat fogjon most össze, és õrizze és emelje végsõ diadalra benne céljainkat. . .”

Ezt az imát már nekünk kell tovább mondanunk!

Meg fiainknak, unokáinknak . . . az idõ végezetéig.

És: nem szabad csökkentenünk a fényt!

(2005 nyarán)

Szabó Ferenc

SZÁZ ÉVE SZÜLETETT EMMANUEL MOUNIER (1905–1950)

Száz évvel ezelõtt, 1905. április 1-én született Grenoble-ban Emmanuel Mounier francia filozófus, a perszonalizmus egyik vezéralakja, az Esprit címû folyóirat megalapítója. Hatása igen jelentõs volt a két világháború között és a II. világháború másnapján. Elkötelezett katolikus volt, kereste a párbeszédet baloldali keresztényekkel is. Egészsége gyenge volt, csak 45 évet élt. A hõsies hit tanúja volt, a lelki mesterek közé számíthatjuk.

A gimnázium elvégzése után beiratkozik az orvosi egyetemre, de igazában a filozófia érdekli. A filozófus H. Bergson és Ch. Péguy költõ mûveit tanulmányozza, akik döntõ befolyást gyakorolnak világszemléletére. Háromévnyi orvosi képzést követõen, 1924-ben a nagy filozófusokat tanulmányozza J. Chevalier vezetésével, közben elkötelezi magát a katolikus akcióban. 1927-ben Párizsba költözik, filozófiából államvizsgát tesz, majd doktorátusra készül a spanyol misztikusokból. A francia fõvárosban a katolikus értelmiségiekkel barátkozik: J. Guitton, G. Marcel, L. Massignon, Ny. Bergyájev és még sokan mások tartoznak e baráti körhöz, amely a francia katolicizmus megújulását sürgeti a gondolkodásban és a közéleti cselekvésben.

Mounier 1932-ben megalapítja az Esprit címû folyóiratot, amely a már lassan körvonalazódó perszonalizmus fóruma lesz. A munkatársak között találjuk J. Lacroix, Denis de Rougemont, J. Madaule, P.-H. Simon, E. Borne gondolkodókat és a nemrég elhunyt Paul Ricoeur (1913–2005) filozófust is. A 30-as években a francia társadalmi „kereszténység” (chrétienté) megmerevedett formáival ellentétben ez a baráti kör figyel a biblikus, patrisztikus és liturgikus megújulásra, sürgeti a korszerûsödést, amelyet majd a II. vatikáni zsinat tûz zászlajára. Olyan gondolkodókkal rokonszenveznek, mint J. Maritain és E. Gilson újtomisták, H. de Lubac és J. Daniélou jezsuiták, M.-D. Chenu és Y. Congar domonkosok, és az evangéliumi kereszténység (christianisme) követelményeit igyekeznek megvalósítani.

Mounier cikkeiben, könyveiben, röpirataiban népszerûsíti a perszonalizmus programját. A perszonalizmus szerinte nem rendszer vagy „politikai gépezet”. „Ezt a kifejezést az emberi problémák egy bizonyos távlatának jelölésére használjuk – magyarázza –; célunk az, hogy a XX. század válságának megoldásában hangsúlyozzunk bizonyos követelményeket, amelyeket nem állítottak mindig kellõ fénybe. Az ember nem úgy válik perszonalistává, hogy elhagyja korábbi hûségét, vagy azokat a gyakorlati szempontokat, amelyeket a gyakorlati problémák megoldására választott. Valaki lehet keresztény és perszonalista, szocialista és perszonalista, és – miért ne? – kommunista és perszonalista, ha ez a kommunista nem mond ellent az itt bemutatott értékeknek.” (Oeuvres III, 179).

A keresztény perszonalizmus, amely sok tekintetben rokon az egzisztencializmussal (Mounier „egzisztencialista fá”-ja szerint abból ágazik ki), a személy (persona) értékét és hivatását végsõ soron Istenben és Krisztus személyében alapozza meg. Forrása az a kimondhatatlan és abszolút Szeretet, amelyet nem kínálhat fel semmiféle ideológia vagy humanitárius, politikai világnézet.

Mounier éles kritikának vetette alá a kapitalizmus pénzimádatát és az utilitarista (termelésre és fogyasztásra beállított) mai mentalitást. Elítélte a keresztények individualizmusát, amely elfojtja a személyben a lelkierõt. Mounier – Péguy és Bernanos nyomán – ezt a megoldást hirdeti: „Ezentúl az életszentség az egyetlen érvényes politika.” Vagyis az életszentség minden keresztényt kötelez, egyedül ez termékeny és hatékony. Az Istennel való eleven kapcsolat szükséges ahhoz is, hogy beilleszkedjünk a világ haladásába. „A belsõ élet Istenbõl és az emberek történelmébõl táplálkozik.” A cél a „teremtõ személy”, vagyis olyan személy, aki teljesen kilép önmagából, és a világ, az ember(ek) és az Abszolútum felé fordul, hogy megvalósítsa a kommuniót, szeretetközösséget. Ehhez szükség van merészségre, türelemre, csodálkozásra és hûségre. A merészség, az eltökéltség a csodálkozással párosítva hihetetlen erõ: a világ, az élet szépsége, a most megvalósuló új („ami történik”) egyre új csodálkozást vált ki bennünk. Nem a letûnt múlthoz, a megcsontosodott szokásokhoz ragaszkodni, hanem kitárulni az újnak: nem szabad félnünk a változástól. De egyben szükségünk van a hûségre és a türelemre is: ezt nem tudják a sietõs emberek és azok, akik elvágják a múlthoz fûzõ szálakat. Reménykedéssel nézni a jövõbe! Mounier reménykedése dinamikus.

A türelmes reménység alapja Isten Igéjének megtestesülése, Isten eljövetele világunkba. Ez egyben várakozás a Parúziára, a végsõ Úrjövetre, amikor végleg átalakul a világ. A kettõ között kell teljesítenünk közös emberi feladatunkat: teljességre vinni az emberit az isteni teljességgel érintkezve. (IV, 383)

E. Mounier 1935-ben megnõsült. 1939-ben Françoise nevû kislányukról kiderül, hogy gyógyíthatatlan agyvelõgyulladásban szenved. Mounier-t 1939 õszén behívják segédszolgálatosnak (mivel 13 éves korában elveszítette fél szemét), 1940-ben német fogságba esik. Innen írja feleségének azokat a megindító leveleket, amelyek hõsies hitérõl tanúskodnak. „Belsõ gyötrelmek, szomorúság, de semmi sem kergethet bennünket a tehetetlenség és a teljes elhagyatottság elõtti szorongásba. Tudjuk, hogy egyetlen megpróbáltatás sem negatív (. . . Françoise soha nem lesz már normális stb.), hanem Krisztus közelít felénk, és ezt kérdi szelíden: »Még többet akarsz tenni, meg akarod tanulni a kicsit nagyobb szeretetet, amit a boldogság nem ad meg?« Teljes szívembõl, teljes szívünkbõl remélem, hogy Françoise az lesz, amivé szeretnénk, hogy váljon, de ha Isten mást akarna, nem vagyok biztos, hogy nem találunk nagyobb lelki örömet abban, hogy sötétségen keresztül vezet utunk, mint ha derék kis asszonykává válna.” (IV, 641).

Mounier még 1940-ben kiszabadul a német fogságból. Részt vesz a déli francia értelmiségiek ellenállásában. A Vichy-kormány betiltja az Esprit folyóiratot; Mounier az illegális mozgalomhoz csatlakozik, letartóztatják, bebörtönzik. 1942-ben szabadul; feleségével és második kislányával elhagyja Lyont, és Dieulefit-ben telepszik le. Ekkor írja egyik legszebb könyvét: L’Affrontement chrétien (A keresztény kihívás) (1944) címmel, és kézikönyvét a karakterológiáról. 1945-ben újra elindul az Esprit. Mounier néhány könyvet és tanulmányt ír a perszonalizmusról és az egzisztencializmusról. Párizs külvárosában megszületik harmadik kislányuk. Egészsége megromlik. 1950. március 22-én viszi el egy végzetes szívroham. Az Esprit továbbra is megjelenik, a mai napig a radikális katolicizmus folyóirata.

Mounier igazában Pascalt követi, amikor az emberi személy, a „gondolkodó nádszál” egyedülálló nagyságára utalva írja: „mint egyedek alá vagyunk vetve a csillagoknak, mint személyek uralkodunk felettük.”