MAGYAR FÓRUM

FÓRUM A MAGYAR TÁRSADALOMRÓL
ÉS EGYHÁZRÓL

Tizenöt évvel a rendszerváltozás után és egy évvel az újabb parlamenti választások elõtt a magyar közélet – az egyre súlyosabb gazdasági, kulturális, politikai problémák közepette – kavargó, kaotikus állapotot tükröz. A média „jobb” vagy „bal” oldalról szemlélve és értékelve a tényeket és a Gyurcsány-kormány intézkedéseit, távolról sem tárja fel a valóságot. Nem is könnyû eligazodni a zûrzavarban. Mostani Fórumunkban – amolyan virtuális kerekasztalnak szánjuk – megszólaltatunk több véleményt. A mozaikkockák összeillesztésével talán sikerül kicsit világosabban látnunk. Természetesen a magyar valóság jelenlegi helyzete annyira összetett, hogy senki sem próbálhatja meg egyetlen tanulmányban kibogozni. Az itt közölt „hozzászólások” néha keresztezik egymást, illetve néha egymásnak ellentmondó megállapítások is szerepelnek bennük.

Vitaindítónak szánjuk dr. Széll Kálmán korábban beküldött, engedélyével rövidített írását, amely részben a rendszerváltozás mivoltát, részben az elmaradt „átvilágítást”, számonkérést, igazságtételt és a lelkiismereti buktatókat elemzi keresztény szemszögbõl.* Sem õ, sem a következõ hozzászólások nem kívánnak hosszabban foglalkozni az ország súlyos problémáit elkendõzõ ügynöklisták körüli vitákkal, álláspontokkal. A Távlatok szerkesztõsége fontosabbnak tartja azt, hogy – ha már a „fordulat éve”, 1989/90 után elmaradt az „igazságtétel” – legalább most, megkésve hajtsunk fejet a vértanúk elõtt: a sok-sok, koholt vádakkal elítélt, börtönbe vetett szerzetes, világi pap és civil személy elõtt, akik az egyházhoz és a hazához való hûségükkel példák maradnak a felnövekvõ nemzedék elõtt. Az egyik napilap (Népszabadság, 2005. febr. 26.) interjújának címe így szólt: „Ügynökök és vértanúk egyháza.” Mi most a vértanúk egyháza oldalt helyezzük elõtérbe. Mert – sajnos – sokszor, a kommunista idõkben is, és ma is megfeledkeztek ezekrõl a vértanúkról. Szerencsére Hetényi Varga Károly kötetei, Lénárd Ödön és Pálos Antal visszaemlékezései és még néhány emlékezõ írás rögzítette az üldözöttek szenvedéseit. Így a magyar egyházban is – szerényen ugyan – teljesült II. János Pál pápa óhaja, tudniillik hogy össze kell gyûjteni a XX. század keresztény vértanúinak aktáit.

A szentatya az ezredfordulóról írva (Tertio millennio adveniente, 43) kijelentette: „A második millennium végére a XX. század Egyháza újra a vértanúk Egyháza lett.” Az Európával foglalkozó rendkívüli szinódus után kiadott apostoli buzdításban pedig ezeket olvassuk: „Elsõsorban a szinódusi atyákkal együtt mindenkit újra arra kérek, hogy el ne feledjék, a reménynek mily nagy jele lett a keresztény hit sok tanúja, akik az elmúlt században akár keleten, akár nyugaton éltek. Õk ellenséges és üldözõ környezetben tudták magukévá tenni az evangéliumot, gyakran egészen a vértanúságig. Ezek a tanúk, különösen akik a vértanúság próbáját állták ki, nagyszerû és beszédes jelek, akiket szemlélnünk és követnünk kell. Az egyház életerejét bizonyítják; fényt jelentenek az egyháznak és az emberiségnek, mert a sötétségben fölragyogtatták Krisztus világosságát. . .” (Ecclesia in Europa, 13)

* * *

Ismételten kérjük tehát Olvasóinkat, hogy szóljanak hozzá, az itt közölt írásokhoz: õszi számunkban közöljük észrevételeiket, kiegészítéseiket, új meglátásaikat.

– Ha egyeseknek túl sötét, pesszimista a diagnózis a magyar helyzetrõl, a beteg magyar társadalomról és az ország politikai helyzetérõl adott diagnózis, adja meg az itt esetleg hiányzó pozitív szempontokat, bírálja a szerzõket, és indokolja meg, miért nem ért egyet velük.

– Fõleg azt kérjük, hogy jelezzék a kivezetõ utat, a reménység jeleit, a teendõket, fõleg a hívõ keresztények felelõsségét az ország erkölcsi felemelkedéséért.

– Az értelmiség felelõsségérõl õszi számunkban közlünk néhány tanulmányt, de a felkért szerzõkön kívül bárki elmondhatja véleményét.

– A magyar társadalom és egyház helyzetének felmérését még karácsonyi számunkban is folytatjuk. Akkor már a hangsúlyt az egyházi megújulásra, az egyház és az állam kapcsolatára helyezzük. E témakörhöz is kérünk hozzászólásokat. Köszönjük, hogy bekapcsolódnak a „beszélgetésbe”.

*Dr. Széll Kálmánnak a kérdéskörrõl megjelent egy bõvebb tanulmánya a Vasi Szemlé-ben (2005/1). A folyóirat következõ száma (2005/2, 162–186. old.) hat érdekes hozzászólást közöl, végül pedig Széll Kálmán zárómegjegyzéseit. Mindegyik hozzászóló kiemeli a kérdéskör idõszerûségét és összetettségét, továbbá többen hiányolják a diagnózis után kívánatos terápia megjelölését. Ez persze nehéz feladat.

A Szerkesztõség

   Havass Miklós

TIZENÖT ÉV MÚLTÁN

1. 1990-ben Magyarország történelmének ritka pillanatai egyikéhez érkezett. Az ország szabad lett. Sorsa, jövõje saját kezébe adatott; már amennyire egy kis nemzet egyáltalán ura lehet történelmének.

Persze tudtuk, de talán nem éreztük át eléggé, hogy társadalmi örökségünk nehéz. A megelõzõ 50 évben véglegesen felbomlott, hagyományait vesztette egy túlérett paraszti társadalom, de, az ismert kényszerek miatt, nem jöhetett helyette létre a szabad polgárok minõségi társadalma (a kiegyezés utáni ígéretes kezdeteket összetörték a trianoni trauma, Auschwitz és Ebes megsemmisítõ gépezetei, Sztahanov mennyiségi mozgalma). A zsellérsorból vagy földjérõl városba ûzött hontalan sokaság értékes minta nélkül maradt, így mint lefelé nivellálódó tömeg törmelékké mállott, amelyet csak idõnként fogtak össze a lelkesedés ritka pillanatai. Ez a súlyos örökség a szomszéd országokban is hasonlóan alakult, tipikus kelet-közép-európai történet.

A szabadság évében azonban a friss, új kezdet reménye, lendülete hatott át bennünket, és az a közös hit, hogy ezek után már csak türelem és (egy kis) idõ kérdése, hogy utolérjük Európa példaként vágyott országait.

Tagadhatatlan, a nagyvonalú struktúrák, amelyekben egyetértettünk, kiépültek: szabadság és szabad szólás, köztársaság, demokratikus népképviselet, magántulajdon, versenyes piacgazdaság, Atlanti Szövetség, Európai Közösség. Kicsit persze mindez „keleti bájjal”, azaz „majdnem úgy”, ahogyan kellett volna. Az országba azonban tõke jött, gazdasági és tárgyi kultúránk fejlõdött, nõtt az export, eleget tettünk a „csatlakozási kritériumoknak”. És még sem vagyunk boldogok!

Rabár Ferenc már 1998-ban figyelmeztetett¹: „Az ár, amit fizettünk, óriási . . . az egészségügyben, az oktatásban, a szociális biztonságban. Törvényszerûen jött létre az esélyek egyenlõtlensége, a szélsõséges jövedelemelosztás, az amúgy is beteg társadalmat megosztó önzés, a szolidaritás gyengülése és az erkölcs lazulása. A gazdaság konszolidálódott, a közösség belerokkant, . . . de  (ezek ellenére) elõttünk egyetlen út van: Európa mint sors!” – és mint feladat, egészítem ki Rabár szavait itt és most.

A kezdeti friss lendületet ugyanis nem követte a vágyott, felszabadító erejû kibontakozás. Érezzük, tudjuk, a napi aprómunka idején vért veszítünk, társadalmunk súlyos betegséggel küzd, amely immár fenyegeti korábban már konszolidált versenyképességünket is².

Szögezzük azonban le: betegségünk elsõdleges okai bennünk találhatók, s nem a külsõ tényezõkben. Elsõdlegesen nem a pénzhiány, nem „a másik (politikai) oldal”, nem a globalizáció, és nem a szomszédaink képezik bajaink gyökerét.

2. A szimptómák.  Mik tehát betegségünk legaggasztóbb fekélyei ma?

– Gazdaságunkat óriási, növekvõ, lassan fenntarthatatlan államadóság bénítja. Már-már maga alá temetve a társadalmat, pedig lett volna pénzünk törleszteni! (Privatizációs bevételek, a gazdaság elherdált többletjövedelmei.) Gazdaságunk másik gyengesége a hazai tulajdonú vállalkozások (termelési értékre) marginális volta. Ha nincs honi felhalmozott tõke, nincs gazdasági szabadság. Pusztán alkalmazottként nem lehetünk kezdeményezõk és saját sorsunk alakítói.

– Európai viszonylatban elfogadhatatlanul alacsony szintû a foglalkoztatottság³. A munkaképes korúaknak csak mintegy fele (Dél-Alföldön: 45%-a!) dolgozik. Az államigazgatás elviselhetetlenül felduzzasztott létszáma ennél még kedvezõtlenebb helyzetet takar! És ez a helyzet tovább romolhat (elöregedés, munkastruktúra-változás, tanulatlanság). A mezõgazdaságból ma lakosságunk 6%-a él, ami rövid idõ alatt, várhatóan 3%-ra fog csökkenni. Mi lesz a többiekkel? A tartósan munka nélküli, tevékenység nélküli létbõl kitörni nehéz, majdnem lehetetlen. Életmóddá válik. És, sajnos, öröklõdik. Ma már akadálya a gazdaság fejlõdésének is.

– A nyomor küszöbére taszító munkahiány következménye a tartósan (véglegesen?) szétváló társadalom. Létrejön a társadalomból kiesõk nagy csoportja, a társadalmi feketelyuk, amely, ha beszippant, nem enged, s amely növekszik is. A társadalom alsó 40%-a önerõbõl esélytelen a kitörésre. Másutt Európában ez a szám jóval kisebb! E probléma nagyrészt regionális, vidéki, idõskori, hátrányos egészségi vagy nemzetiségi helyzethez köthetõ probléma.

– A kilátástalan, kudarcra ítélt élet következményeként kialakult a társadalmi anómia. Lecsökkent az élet értéke. Ezt mutatják az életminõséget jelzõ rossz mutatók. Drog, alkohol; a betegségmegelõzõ élet gyakorlatának hiánya; magas morbiditás [megbetegedési arány]; abortuszdömping, kevés gyermek vállalása; sok csökkent képességû és hátrányos helyzetû; megoldatlan egészségügyi ellátás; töredék családok.

– A sikeres európai csatlakozást bénítja az európai kultúra hiánya. Funkcionális analfabetizmus, alacsony nyelvtudási szint, országos méretû rendetlenség, a megbízhatóság és kooperativitás hiánya, durvaság. E kultúrahiány taszít, akadálya a közös munkának, nem tart meg, nem vonz!

– Balkanizálódik az államvezetés és a politika (korrupció, hálapénz, következménynélküliség; a sok elvonás ellenére túlságos elosztás az egyik oldalon, utcán alvás a másikon; sok beszéd és ígéret, kevés tett; hiányzik a hosszú távú tervezés, a konszenzuskészség). Az ország mûködése nem kiszámítható.

– Hiányoznak a társadalmi kohéziót biztosító értékek. Nincs vonatkoztatási pont, nincs közösség, nincs ragasztóanyag, ami összetartson, noha a legfrissebb szociológiai, pszichológiai, társadalom-lélektani kutatások is egyértelmûen bizonyítják, hogy a magasabb szintû közösséghez tartozás, az összetartozás élménye az egészséges egyén és a fóbiamentes társadalom nélkülözhetetlen eleme. Hiányzik az

    egységbe fogó nemzet megélt eszméje. Hiányoznak a

    széthullott, a paraszti erkölcsöt pótló, polgári alapértékek. Hiányzik a közösség joga. A család joga. A mûködõ, ellensúlyt biztosító, emancipált civil társadalom. Hiányzik a

    társadalmi transzcendencia: a „másért” elvének, a számlálatlan, „túláradó felesleg” adományozása elvének⁴ mûködése, vagy legalábbis mint társadalmi jónak az elismerése.

3. A diagnózis. Mindezeknek a fekélyeknek legfõbb kiváltója a történelmi távú, társadalmi méretû szeretetdeficit. A szeretet ugyanis: a neked szóló feltétlen bizalom, a közösségvállalás a másikkal. A társadalom tagjai – mert nem kapták meg, mert nem tanulták meg, mert továbbadni is képtelenek – kiestek a szeretet „tenyerébõl”. S e „kihullásnak” mélyenszántó következményei vannak.

Mindenekelõtt az értelmes bizalom hiánya, ami pedig a kiegyensúlyozott élet záloga. Bizalomhiány: – magamban (önbizalom hiánya); – másban (irigység, kooperációhiány); – a társadalomban (a jogrendszerben, adórendszerben; egyetlen bizalmat kivívott szervezetünk az Alkotmánybíróság!); – a bennünket irányító pártokban (rövid távú gondolkodás, korlátlan költekezés, hatalmi vetélkedés); – a nemzetközi környezetben (Trianon, nemzetiségi feszültségek). Együttvéve kialakul a meg nem értettek, a folyton üldözöttek fóbiája, az elnyomorodott önismeret. A bizalmatlanság azonban bizalmatlanságot szül a másikban, s ez visszaható spirálba torkollik.

A bizalom hiányában létrejön a sunyiság, a megállapodás pillanatában történõ kiskapukeresés, amit sokan – (félmosoly kíséretében) már-már nemzeti büszkeséggel – úgy emlegetnek: élelmesség. De szorít a bizonyítási vágy, a teljesítménykényszer. És nincs társ, minden harcban egyedül vagyunk. Pedig Buber óta tudjuk: Te nélkül nincs ép Én. Szép nyelvünk ezt találóan fejezi ki:
Társ-adalom.

Az elõzõek következményei: Sikertelen életutak esetén a kockázatkerülés, a másra hagyatkozás vagy másra mutogatás, a frusztráltság. Így alakul ki az anómia, ami tetten érhetõ az életminõségi mutatókban.

Sikeres életút esetén a következmény: a szolidaritás hiánya. Ezzel is szembesülünk naponta! Ezért alakult ki nálunk a jövõért közösen vállalt kollektív önmegtartóztatás lehetetlensége. Amit pedig sikerrel hasznosítottak a finnek vagy az írek!

Ha most, az EU jóvoltából, egy gavalléros Európa-terv keretében lehetõségünk nyílik (mert nyílik!) fejlõdésünk pályáján módosítani, elsõként ezt a gócot kell gyógyítanunk!⁵

4. A gyógymód. Az Európa-terv alapkérdése: Minek legyen prioritása? Társadalomépítés kontra gazdaság? Emlékezzünk: a betegség kezelésében együtt jár a lázcsillapítás és az antibiotikum!  Meggyõzõdésem, hogy párhuzamosan kell enyhíteni társadalmi betegségeinket és emelni gazdasági versenyképességünket. A kettõ nem nélkülözheti egymást!

a) Mink van? Jelentõs kreatív alkotószellem, invenciós készség, amely azonban nem hasznosul. Olyan környezetet kell teremtenünk, szabályozásban, támogatás- és intézményrendszerben, amely kibontja azt!

Teljesítménykényszer, szorgalom. Tehát értelmes célt, biztonságot, segítséget kell nyújtani annak, aki akar, s elsõsorban is az új generációnak.

Különleges geográfiai pozíciónk van, amely alapján a szomszédi, regionális együttmûködés motorjává válhatunk.

b) A stratégia. A szabadság kivívása után soron következõ nehéz feladatunk ehhez: saját karakterû, de európai kultúrájú országgá kell válnunk. Ha ez nem sikerül, zsellérsorban maradunk. Ezért azt kell megcéloznunk, hogy Délkelet-Európa  vonzó, innovatív szellemi centrumává váljunk. Ha ez nem történik meg, csökken az ország megtartóképessége, elveszíthetjük szellemi vezetõrétegünket. Vagyis szeretni való és szeretõ országot kell teremtenünk – amely, ha materiális lehetõségeit tekintve alacsonyabb szinten áll is, mint sokan mások, mégis ide vonz, ide köt – másként mondva: Hazát!

c) Teendõk.

– Mindenekelõtt alkossuk meg közösen, vitában, de végül együttesen elfogadva azt a hazaképet, amelyet jövendõként magunknak szánunk, képzelünk. Ennek alapján határozzuk meg, dolgozzuk ki azokat a struktúrákat, majd hosszú távú feladatokat, amelyek ennek eléréséhez kellenek. Következetesen használjuk fel ezek megoldására azokat az erõforrásokat, amelyeket az EU számunkra juttat. E terv legyen számunkra (akár lemondást is vállaló!) elkötelezettség, de legyen zsinórmérték, követelmény a politikusok, politikai pártok számára is. Aki ezt nem vállalja, az ne vezessen! Mert az egésznek van elsõbbsége a részek felett, a részek az egészbõl nyerik értelmüket!

– Mindezt az építkezést úgy tegyük, hogy minden beruházás egyben szolgálja a közösség építését is! Oldjuk a szeretetdeficitet, építsük a bizalmat! Amit a történelem és az átalakulás idején mi magunk kényszerbõl elvettünk, most szolgáltassuk vissza! Az a nehéz, hogy mindezt a nemzetközi verseny árnyékában kell tennünk, elérve azt, hogy minél többünkben legyen meg saját egyéni sorsunk irányításának, alakításának bátorsága és képessége.

– Mindezt együtt tegyük. Jövõt építõ munkánk legyen közös alkotás, amely valamennyiünket érdekeltté tesz.  Ehhez alakítsuk ki, erõsítsük meg a civil szféra árnyalt közösségrendszerét, amely nemcsak ravasz alkukra képes, de gazdaként munkálkodó társ is.

– A jövõt építõ pedagógiánk középpontjában álljon a felszabadító személyiségnevelés. Vessük meg annak az általános tudatát, hogy „te is imago Dei vagy. Legfontosabb feladatod személyes talentumaid kibontakoztatása ott, ahova Isten rendelt, s azok javára, akik között élsz.” ⁶ Vagyis: éld át a teremtés örömét!

– És legyünk szolidárisak azzal, adjunk méltósággal élhetõ életet annak, aki erre az erõfeszítésre már nem képes.

Rabárral együtt mondom: Itt létünk egyszerre: Sors . . . és . . . Feladat. Mindenki feladata! Nem az övé, nem a másiké, nem a hatalomé! Az enyém, a tied, a mienk!

Most nem maradhatsz néma! Mondanod kell, tenned kell! Indulat nélkül, harag nélkül, de szívósan, ahogy a kertész gyomlál a kertben. Mert a szabadságod ma azt jelenti, amit megteremtesz. Jövõnket nem mások adják ránk mint kész zakót. Magunk szõjük magunkból, mint hernyó a gubóját. És ha közben hibázunk, olykor elfáradunk, netán sárosak leszünk? Nem baj! Nem azért vagyunk, hogy tisztán õrizzük magunkat! „A keresztény ideál kétségtelenül az, hogy a lét mélyére merülve megtisztítjuk azt, és ott megtisztulunk. Az élet nem sár, hanem finomításra váró arany!”⁷, . . . és eközben nem veszíthetünk a lendületbõl!

Ha ezt megértjük, akkor . . . van jövõnk!

Jegyzetek

¹ Rabár F.: Az európai integráció és Magyarország. Távlatok. 1998/2, 234.

² Havass M.: A magyar társadalom versenyképessége. Élet és Irodalom. 2005. január 21.

³ Foglalkoztatottság: a munkaképes korúak közül munkában találhatók aránya.

⁴ Ratzinger, J.: A keresztény hit. Bécs. 1983.

⁵ Európa-terv: Az Európai Unió elsõdleges hozzájárulásával 2007 és 2013 között mintegy 15 000 milliárd (!) forint kerül Magyarországon való felhasználásra országfejlesztésként.

⁶ Cs. Gyímesi É.: Késõi modernitás. 1999.

⁷ Teilhard de Chardin, P.: Út az ómega felé. Budapest. 1980.

Schéda Mária: Boldog vagy, Sára? Salkaházi Sára útja a vértanúságig. Új Ember, 2004. 232 o.

A Szociális Testvérek Társasága egyik legkiválóbb képviselõjérõl (ha szabad ilyet megfogalmazni egyáltalán) a közelmúltban több könyv és tanulmány emlékezett meg. Többek között Hetényi Varga Károly: Akiket üldöztek az igazságért; Mona Ilona–Szeghalmi Elemér: Vértanú kortársunk, Salkaházi Sára élete és munkássága; Puskely Mária: Akik a jobbik részt választották. Ezek sorát folytatja Schéda Mária SSS könyve, melyet szent életû szerzetestársáról írt vértanúhalálának 60. évfordulóján. Mint a kötet írója prológusában kifejti: nem szokványos életrajz ez a könyv, mely a kassai nagypolgári családba született Sára különös életútját mutatja meg, aki újságíró és közíró volt, s aki a Társaság tagjaként adta életét üldözött társaiért (s azért a közösségért is, melynek tagja volt). Mint a szerzõ megjegyzi: tiszteletére fát ültettek Jeruzsálemben, megemlékeztek róla mind a Holokauszt Múzeumban, mind pedig a Terror Háza Múzeumban.

A kötet elsõ részében Salkaházi Sára életét és mártíriumát ismerteti, második részében pedig válogatást találunk különféle írásaiból. A függelék bemutatja a Szociális Testvérek Társaságát, áttekintést ad Sára testvér életrajzi történéseirõl, valamint néhány róla és vele kapcsolatos fotót tartalmaz. (Gy. M.)

 Krómer István

JELENTÉS A ZSÁKUTCÁBÓL

A nemzeti felelõsségtõl vezérelt politikának két fõ tájékozódási ponthoz kell igazodnia: a külsõ adottságokhoz és a belsõ szükségletekhez. A geopolitikai feltételeket ugyanúgy nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni, mint a társadalmi követelményeket; a politika mûvészete éppen abban áll, hogy a „kell” parancsát mindig a „lehet” nemegyszer szûk keretei között képes érvényre juttatni. Deák Ferencnek, a kompromisszum zsenijének nagysága abban áll, hogy az adott birodalmi konstellációban rejlõ esélyt megragadva megteremtette a nemzetépítés keretfeltételeit. Utódainak felelõssége ugyanakkor, hogy e keretek között folytatott szûk látókörû politizálásukkal kettõs, nemzeti és társadalmi katasztrófába sodorták az országot. Doktriner liberalizmusuk, a nincstelenek igényeinek semmibevétele 1918–19 társadalmi robbanásához, az ország bekerítésén ügyködõ pánszláv és román törekvések figyelmen kívül hagyása a haza megcsonkításához egyengette az utat. A végkifejletben e két kór egymást erõsítette: a forradalmi felfordulásban védtelenné vált ország Trianon konstruktõreinek könnyû prédájává vált. E katasztrófából majd egy évszázadon át nem találtunk kiutat; a többszörösen megsebzett, nemzeti és internacionalista szocializmusok harapófogójába szorult nemzet sorsa ettõl kezdve vesszõfutássá vált. A kisantant-blokád, a hitleri és sztálini birodalmi hódítás a török–Habsburg vetélkedés századaihoz hasonló mostoha külsõ feltételekkel verte meg a magyarságot. Nem csoda, hogy egy ilyen évszázad végére érve euforikus várakozásokkal fogadtuk a nemzeti szuverenitás és a szabad választáson alapuló népképviseleti kormányforma helyreállítását.

Másfél évtized múlt el azóta, s aligha állíthatjuk, hogy reményeink valóra váltak. Az eufória helyét sokak lelkében csüggedés, a várakozásét reménytelenség vette át. „Nem ilyen lovat akartunk” – sokkolóan jelzi, hogy a magyar köz véleményében Kádár János alakja mára szinte felmagasztosul. S botor dolog volna ezért csupán a nép húsosfazekak iránti vonzalmát kárhoztatni. Ha készen állunk a becsületes ítéletre, ha érzelmeinket háttérbe szorítva a tényekre hagyatkozunk, fájó szívvel, de be kell ismernünk, a szabadság oly hõn áhított másfél évtizede számos területen rosszabb állapotokat eredményezett, mint a meghaladni kívánt kádári pangás kora. Ha csupán anyagi szempontból látnánk a romlás jeleit, áltathatnánk magunkat azzal, hogy a közelmúlt kártételeinek felszámolása évtizedekbe telik. Bár azok a százezrek, akik a foglalkoztatás korábbi biztonságát elveszítve addig elképzelhetetlen fizikai-mentális nyomorba süllyedtek, s esélyük sincs a kilábalásra, joggal kérik számon a politikai elittõl anyagi helyzetük romlását is. A kilakoltatottaktól, a közüzemi számláik fizetésére képtelenné váltaktól méltánytalan volna szellemi emelkedettséget várni. Ezek az emberek nem kárhoztathatók ösztönös indulataikért. A mindenkori politika felelõssége, hogy a végletes nyomor ne termeljen ki fékezhetetlen társadalmi indulatokat.

Ám az anyagi mellett szellemi-lelki téren is tagadhatatlan, félre nem magyarázható a süllyedés. Hasonlítsuk össze a hetvenes-nyolcvanas évek és az ezredforduló könyvtermését, egy akkori és mostani újságosstandot, a gyermekeknek szóló rádió- és tévémûsorokat, bûnügyi vagy kábítószer-fogyasztási statisztikákat, ifjúsági szórakozóhelyeket, a természetjáró mozgalom állapotát. S ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy 1990-ig megszálló hatalom nyomása alatt, azóta ellenben – elvben – a nemzet szabad önrendelkezése keretében értük el, amit elértünk, bármily fájdalmas, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Kádár-rendszer a maga kényszerzubbonyában több területen jobb, a nemzet szempontjából elviselhetõbb politikai teljesítményt nyújtott, mint a rendszerváltás szabadon választott új elitje. S nemcsak nálunk. (Ha pedig így áll a dolog, egyre kevésbé van erkölcsi alapunk azok meg- és elítélésére, akik a megszállás idején vezették az országot. Politikai szempontból meg éppen nincs sok értelme a visszamutogatásnak, mivel a választópolgárok egyre nagyobb részét hagyja hidegen a közelmúlt értékelése. Talán valóban ideje volna a történetírásra bízni a múltat, s figyelmünket a jelen szorongatásaira, a jövõ feladataira irányozni.) A társadalmi-gazdasági folyamatok minden sorstárs-országban hasonlóak, az elszegényedés mindenütt tömegeket sújt, a szellemi süllyedés mindenütt szembeszökõ, a kommunista nosztalgia erõs, és mindenhol a politikai felbomlás szembetûnõ, helyenként a hazainál is erõteljesebb jeleit tapasztaljuk. A regnáló kormányokat pártszínektõl függetlenül rendre leszavazzák, a népek kétségbeesetten keresik, de nem találják a mûködõképes alternatívát. A rendszerváltás rendszere megbukott.

Megkerülhetetlen a kérdés: vajon helyesen mérte-e fel az ország-újjáépítésre vállalkozó új politikai elit a külsõ adottságokat s a belsõ szükségleteket? Mára elegendõ tapasztalat gyûlt össze, hogy mindkét kérdésre határozott nemmel felelhessünk. S amikor ezt tesszük, célunk nem az ítélkezés, hanem a kiútkeresés. Akadnak ugyan bizonyára olyanok, akik bár tisztán láttak, megvásárolva, cinikus tudatossággal vezették a nemzetet a zsákutcába, a többség azonban akkori tudása szerint a legjobb szándékkal döntött és cselekedett – rosszul. Erkölcsi emelkedettség kell ennek beismeréséhez, s akikbõl ez hiányzik, s bizonyára sokakból hiányzik, azok önigazoló konoksággal hajlamosak ragaszkodni mára akár látványosan helytelennek bizonyult nézeteikhez, lépéseikhez. Nem kell, nem szabad törõdnünk ezzel. A tét túl nagy ahhoz, hogy közszereplõk lelki komfortigényére tekintettel lehessünk.

Ami a külsõ adottságokat illeti, ma már zavarba ejtõ naivitással azt hittük, a zsarnokság alól felszabadulva minden létezõ világok legjobbika, a szabad Nyugat a keblére ölel, és a maga szerencsésebb életébe befogad. A kijózanodás lassú volt, nehezen váltunk meg lelkesítõ (tév)eszményeinktõl. Az elmúlt évek egyik tragikus nemzetközi konfliktusa, az iraki háború azonban kényszerítõ erõvel józanít ki minden gondolkodó embert. A kegyes propaganda cserepekre hullott, s a maga meztelen voltában kényszerültünk szembesülni azzal, hogy külsõ környezetünkben a szovjet birodalmi függést egy másik, más módszerekkel operáló, de alapvetõen mégiscsak birodalmi jellegû függõ viszony váltotta fel. Kedves közhelyeink birtokában voltaképpen vérfagyasztó belegondolni abba a rongyosra koptatott állításba, hogy a Szovjetunió felbomlásával megszûnt a kétpólusú világ, s az Egyesült Államok immár ellensúly nélkül maradt a nemzetközi porondon. Az állítás egyébként igaz, de gondoljunk bele, mi következik belõle. Miért volna szükség ellensúlyra, ha az Egyesült Államok az volna, amit magáról állít, a népek szabadságának és jólétének mintája és garanciája? Lett légyen bármekkora egy ország, ha külpolitikáját a népek egyenjogúságának elvére s a kölcsönös együttmûködésre alapozza, ha tiszteletben tartja más népek szándékait és törekvéseit, semmiféle ellensúlyra nincs szükség vele szemben. (Igaz, ilyen eset a történelemben eddig nem nagyon fordult elõ – hogy is lehettünk ilyen naivak? Talán az Európai Unió szervezésmódja és belsõ mûködése közelíti valamelyest ezt az eszményi állapotot. A nagy és kis nemzetek szava, ha nem is azonos súllyal, de egyaránt számít. Kifelé azonban – sõt sajnálatos módon még az új tagállamokkal szemben is – az Unióra is jobbára az erõs érdekérvényesítés jellemzõ.) Logikailag, s az események tükrében is, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Szovjetunió, amíg létezett, mi mást, ha nem egy hozzá hasonlóan világuralomra törõ Egyesült Államokat egyensúlyozott ki, s az utóbbi törekvéseit ellensúly nélkül immár mi sem fékezi.

Korábbi illúzióink fõ oka, hogy az amerikai birodalmi politika eszköztára a (volt) szovjeténél jóval differenciáltabb, kerüli a nyíltan brutális módszerek alkalmazását, bár, mint az iraki példa mutatja, adott esetben nem riad vissza ettõl sem. A befolyásszerzés alapvetõ eszköze mégsem katonai jellegû; ilyen beavatkozásra csak akkor kerül sor, ha a puhább eszközök hatástalanok. Nálunk hatásosnak bizonyultak. Mik ezek a puha eszközök? Ahhoz, hogy erre válaszolhassunk, a gyarmatosítás õsidõktõl mindmáig érvényes logikáját kell megértenünk. Miért terjeszkednek akár – mint a legutóbbi idõkig – földrajzi, akár egyéb értelemben a birodalmak? A válasz roppant egyszerû: a maguk számára igyekeznek megszerezni más népek, országok erõforrásainak minél nagyobb részét. A zsákmányszerzõ törekvés – a múltban is és ma is – az emberi és anyagi erõforrásokra egyaránt kiterjed. Az Egyesült Államok gazdasághatalmi tényezõi mindkét formát virtuóz módon gyakorolják. Gyakorolják, mert az Egyesült Államok lakóinak többségére jellemzõ hedonista életvitelhez, a történelmileg példátlan katonai potenciál fenntartásához nem elegendõek az ország természeti és emberi erõforrásai. Az „amerikai álom” csak a világ többi részének rovására finanszírozható. Az elmúlt másfél évtized során fokozatosan rá kellett döbbennünk, hogy a finanszírozásban mi is részt veszünk, szûkös erõforrásaink egy része elszivárog a világ gazdasági-hatalmi centrumai felé.

Az emberi erõforrások megszerzésének két fõ módszere az agyelszívás és a tõkekihelyezés. Az elõbbi jellemzõen a magasan képzett, az utóbbi inkább a nagy tömegû emberi erõforrás hozadékának lecsapolását szolgálja. Mindkettõ tipikusan puha módszer, amit képesek úgy eladni, hogy az érintettek akár még hálásak is érte. Jól képzett fiatal szakemberek százezrei számára Amerika a végtelen lehetõségek birodalma; az apró szépséghiba csupán az, hogy kiképzésük költségeit eredeti hazájuk viseli, s ott is fognak hiányozni, akik tudásukkal Amerikát gazdagítják. A tõkekihelyezés azon az egyszerû logikán alapul, hogy a szegényebb országok polgárai olcsóbban hajlandók (kénytelenek) áruba bocsátani munkaerejüket. Ezeknek az embereknek a kiképzése értelemszerûen a fogadó ország költségére történik, a termelés haszna azonban, ami egy normálisan mûködõ nemzeti gazdaságban e kiképzés forrása lehetne, döntõen visszaáramlik a tõkekibocsátó nagyhatalomhoz. (Fõként, ha a tõke adómentességeket és kedvezményeket harcol ki magának, amiért, úgymond, munkahelyet teremt.) Akár ma is írhatná XI. Piusz: „A tõke vindikálta magának a megtermelt javak, jövedelmek egészét, alig hagyva meg a munkásoknak annyit, amibõl elégségesen pótolhatta, újratermelhette volna munkaerejét. Arról szónokoltak, hogy valamiféle abszolút, leküzdhetetlen gazdasági törvényszerûség értelmében az egész tõkefelhalmozás a tõkéseket kell illesse, a munkások pedig . . . örökké tartó nincstelenség és nyomor bilincseiben tartoznak élni.” (Quadragesimo anno 54.)

A tõkekihelyezés durvább formája, amikor mûködõ vállalatokat pusztán piacszerzési célból vásárolnak fel: bezárják õket, és más telephelyük termékeit (akár a régi jó helyi márka leple alatt, ld. „gyõri keksz”) viszik be az új piacra. A piacvásárlás közvetett haszonnal is jár: a többletimport rontja a fogadó ország kereskedelmi mérlegét, amit – mivel a kereskedelem, ugyebár, szabad, nem korlátozható – kormányzati szinten rutinszerûen fogyasztás- és bérmegszorító politikával, esetleg a helyi valuta leértékelésével egyensúlyoztatnak ki (Bokros Lajos mindkét módszert alkalmazta). Ennek nyilvánvaló elõnye, hogy a multinacionális tõke számára még olcsóbbá válik a munkaerõ.

A periféria anyagi erõforrásainak megszerzéséhez vezet át a tõkekihelyezés speciális, az erõforrás-lecsapolást a legnyíltabban megvalósító esete, a pénzügyi spekuláció, amikor az eladósodott országokat állampapírjaik és valutáik árfolyamát manipulálva sarcolják meg még jobban (ld. Soros György). Mivel a spekulánsok gyakorta néznek borotválkozótükrükbe, ezt a folyamatot szeretik az adott ország finanszírozásának nevezni, mintha éppenséggel jót tennének a kifosztottakkal. Ám elegendõ csupán arra gondolni, befizetett adóink mekkora hányada folyik ki az országból „adósságszolgálat” formájában, hogy kifosztásunk ténye nyilvánvaló legyen. Az anyagi javaknak a klasszikus gyarmati eszköztárban használt brutális elrablását általában véve is piaci folyamatokba csomagolt rejtett erõforrás-elvonás váltja fel. A puha birodalmi módszerek eszköztárában a legfontosabb elem a „szabad kereskedelem”. Ez azt jelenti, hogy a világ többi részétõl megkövetelik: bocsássák a központ rendelkezésére mindazt, amire annak csak szüksége lehet, az általa felügyelt tõzsdék által „megszabott” áron, az általa kibocsátott világpénzért cserébe. Az így kapott világpénzért azután vásárolják meg az amerikai (tulajdonú) cégek termékeit, a központ által diktált áron. (A Microsoft szoftverei pl. Amerikában sokkal olcsóbbak, mint nálunk vagy Koreában!) A „szabad” kereskedelem azzal a szembeszökõ eredménnyel jár, hogy a világ többi része inkább szegényedik, miközben az Egyesült Államok gyarapszik. Konfliktus már ebbõl is bõven származhatna, ám ezt a függõ helyzetû országok formális függetlensége távol tartja az „anyaországtól”.

Az amerikai újgyarmatosítás igazi újdonsága és vívmánya (a gyarmatokat közvetlenül kormányzó brit vagy francia gyarmatosítással szemben), hogy úgy von el erõforrásokat a perifériáról, hogy az ebbõl fakadó társadalmi konfliktusokat képes magától elszigetelni, azokkal a „bennszülött” kormányoknak kell megbirkózniuk. Ez a technika teszi lehetõvé, hogy Amerika földrajzilag távoli országokat is – köztük hazánkat – befolyása alá vonhasson. Hiába az Európai Unió a természetes geopolitikai környezetünk, tõkekihelyezéssel, nagyszabású tõzsdei és állampapír-spekulációval, értelmiségünk egy részének elcsábításával, a hazai elit megnyerésével, akár megvásárlásával Amerika az Uniónál is jobb gazdasági-hatalmi, sõt a NATO segítségével katonai pozíciókat épített ki a rendszerváltó országokban. Olyannyira, hogy – s ezt is az iraki konfliktus jelezte legnyilvánvalóbban – adott esetben ki is tudja játszani ezeket az országokat az Unió meghatározó államaival szemben. S ez nemcsak geopolitikai, hanem gazdasági és kulturális téren is így van: az erõs államon és a szolidaritást szolgáló magasabb szintû állami elosztáson alapuló szociális piacgazdaság helyett az „új demokráciák” szinte kivétel nélkül az angolszász ihletésû vadkapitalizmus modelljét honosítják meg, s akadálytalanul fogadják be az amerikai tömegkultúra rosszabb minõségû termékeit. Az amerikai gazdasághatalmi erõk pedig a nálunk bevezetett – helyesebben általunk elszenvedett – piaci „reformok” végrehajtására próbálják kényszeríteni a régi uniós tagállamokat is. Tekintve, hogy a tõke számára jóval nagyobb mozgásteret adó berendezkedés s az olcsó munkaerõ már érezhetõ mértékben szívja el a tõkét nyugatról keletre, erre – a mi akaratlan támogatásunkkal – akár rá is kényszerülhetnek a nyugati országok. Már kezdik a béreket befagyasztani, a munkaidõt ellentételezés nélkül növelni, az elbocsátásokat megkönnyíteni, a szociális ellátást szûkíteni. Sajnálatos, de tény, hogy a brüsszeli uniós bürokrácia a szociális piacgazdaság lerombolásában, a már megszelídített kapitalizmus visszavadításában a legkészségesebb partner.

A távirányított gyarmatosítás modellje addig mûködõképes, amíg a bennszülött kormányok alávetik magukat a birodalmi akaratnak. Ma is „éles küzdelem alakul ki az állami hatalom kézre kerítéséért, hogy az állam erejét és hatalmát is be lehessen vetni a gazdasági érdekcsoportok oldalán” (QA 108). Tekintve, hogy ezek a kormányok sok esetben szabad választás útján szerzik mandátumukat, ez nem is olyan egyszerû; de megoldható. (Ha nem, akkor következik a katonai megoldás. Mint az ötvenes években Iránban, ahol a demokratikusan választott kormány amerikai olajérdekeltségeket próbált államosítani, vagy a hetvenes években Chilében, ahol a rézbányák kerültek „veszélybe”. Ha a helyi katonai puccs nem „mûködik”, végsõ esetben jön a nyílt háború, mint most az iraki olajért.)

Többnyire elegendõek a vértelen módszerek, melyek közül alapvetõ fontosságú az igen tág értelemben vett, erõteljes propaganda, amely az amerikai hatalomgazdasági érdekeket szinte a természeti törvények erejével igyekszik a világ számára bemutatni. Megkérdõjelezhetetlen fundamentumként hirdetik azt a piaci liberalizmust, amely XI. Piusz szerint „már bebizonyította, hogy teljességgel alkalmatlan a társadalmi kérdések igazságos megoldására” (QA 10). Unalomig halljuk, hogy minél kisebb és gyengébb államra van szükség. A tõkének valóban az a célja, hogy érdekeit gyenge és eszköztelen államokkal szembekerülve tudja minél hatékonyabban érvényesíteni. Az ilyen érdekérvényesítést elszenvedõ országok polgárainak törekvése természetesen nem ez lenne, a politikai elit nagy része mégis szinte vallásos áhítattal tör lándzsát a hazáját a külsõ erõknek kiszolgáltató minél gyengébb állam mellett. (Mintha el sem hangzott volna XIII. Leó intelme: „az állam elsõ feladata, hogy a szegény munkásokat kimentse azoknak a telhetetlen embereknek a zsarnokságából, akik haszonéhségükben az embert élettelen tárgyként kezelik, és mértéket nem ismerve kizsákmányolják” – RN 33.) Ennek alapvetõen az az oka, hogy a multinacionális tõke propagandája már mélyen átitatja a közélet, a közgazdasági szakma és a felsõoktatás nagy részét is, így az elit ennek légkörében szocializálódva hajlamos önként alávetni magát a „tudományos” ideológiának.

De még ha nem így lenne, akkor is erre nyomja õket a nemzetközi erõtér. Ennek kulcseleme egy olyan nemzetközinek álcázott, de mûködésében Amerikától függõ, Amerika érdekeit képviselõ intézményrendszer, amely nemzetközi jogi normák alkotásával lebontja a kereskedelem és tõkeáramlás Amerika számára zavaró akadályait, pénzügyi eszközeivel pedig (költségvetési) függõségbe hozza a periféria országait. Különösen hasznos, ha ezek az országok eladósodnak, mert a hitelezõ és adós munkamegosztása közismerten olyan, hogy a hitelezõ diktál, az adós ellenben fizet. Minél nehezebben fizet az adós, annál könnyebben diktál a hitelezõ. A nemzetközi pénzügyi intézmények tanácsai – hogy, hogy nem – mindig a multinacionális vállalatbirodalmak érdekeivel esnek egybe. Hiába a világos tanítás: „bizonyos típusú javaknak az állam részére való fenntartását méltán lehet megkövetelni, mivel ezek birtoklása olyan nagy hatalmat jelent, hogy a közösség érdekének veszélyeztetése nélkül magánembereknek át nem engedhetõ” (QA 114), a kormányoknak privatizálniuk kell, amit csak lehet. (Butrosz Gáli volt ENSZ-fõtitkár lényeglátó megállapítása szerint magánosítani kell mindent, ami hasznot hajt, ellenben állami tulajdonban tartani, ami teherrel, költségekkel jár.) Liberalizálni, vagyis kiszolgáltatni nemzeti piacaikat a nemzetközi tõkének (még ha az a hazai vállalkozások elsorvadásához vezet is, ahogy ez a kiskereskedelem esetén a szemünk elõtt zajlik), és „deregulálni”, vagyis fellazítani, eltörölni a dolgozókat, a fogyasztókat, a hazai szereplõket védõ szabályokat.

A rendszerváltáskor hazánk és a térség több országa ideális alany volt az eladósodáson alapuló függõség kialakítására. Sikerült is elérni a „tanácsok” megfogadását, ki is árusították áron alul legértékesebb vállalataikat, piacaikat, rá is engedték gyenge gazdaságukra az erõfölényben lévõ gazdasági óriásokat, föl is számolták a társadalmat úgy-ahogy védõ szabályok nagy részét. Az eredmény: gazdasági összeomlás, milliós munkanélküliség, tömeges elszegényedés. Az ezekbõl származó konfliktusok kezelésében segít a tömegeknek szánt agymosás. Hetven év alatt semmi sem változott, XI. Piusz akár ma is írhatná: „ne hagyjuk ki azokat a minden hájjal megkent gazfickókat sem, akiket a legkevésbé sem izgat, tisztességes-e a haszon, amit mesterségük nyújthat, akik szégyentelenül az emberek alantas ösztöneire építenek, hogy ezeknek az ösztönöknek a felkorbácsolásából húzzanak hasznot.” (QA 132) Nincs szükség arra, hogy részletesen felsoroljuk a szappanoperák, gügyögõ és hazugságshow-k, divat- és pletykalapok teljes arzenálját, melyek mind-mind azt szolgálják, hogy a tömegeket a gondolkodásról, a helyzetükkel való szembesülésrõl leszoktassák, hogy a formálisan létezõ szabad választásokkor a „kommunikáció” által eléjük vetített álalternatívák között döntsenek, s nem utolsósorban csillogó, ám szükségtelen bóvlikra erejüket meghaladó mértékben költve hajtsanak hasznot a gazdasági hatalmaknak. Ahogy II. János Pál is írja: „a javak és lehetõségek halmaza, amely az emberiség rendelkezésére áll, könnyen az emberiség ellen fordul, és még nagyobb elnyomáshoz vezet, ha hiányzik az erkölcsi irányulás és az emberiség java iránti készség. . . Kézzelfoghatóan tapasztaljuk a fogyasztásnak való vak alávetettség kihatásait: elsõsorban a kirívó materializmus egy formáját . . . ha az ember a reklámok özöne és az új termékek állandó, csalogató kínálata ellen nincs felvértezve, többet szeretne birtokolni, mint amije már van, miközben a nemesebb vágyak kielégítetlenek maradnak, vagy talán már el is fojtódtak.” (Sollicitudo rei socialis 28.)

A társadalom belsõ szükségleteit szemügyre véve elsõként a közösségek és az erkölcsi értékrend fájó hiányát kell megemlítenünk. A Rákosi-rendszer brutálisan szétverte a társadalom közösségi szerkezetét, s bár az 56-os forradalom ezen a téren is enyhébb bánásmódot kényszerített ki, a társadalom atomizálódása a jövõ legfõbb kockázatai közé tartozik. 1990 után valamelyes önszervezõdés beindult, ám az egyházak újjászervezésével szembeni meg-megújuló kultúrharc, az újonnan alakuló agrár- vagy munkás-érdekvédelmi szervezetek gáncsolása, utóbb a polgári körökkel szembeni dühödt támadások mind azt jelzik, hogy a „véleményformáló” elitnek nincs ínyére a társadalom – még oly tétova – közösségi önszervezõdése sem. Az erkölcsi megújulás terén a helyzet bízvást minõsíthetõ tragikusnak. A kíméletlen verseny és annak ideológiája fokozatosan felszámolja a még megmaradt vagy a gyengülõ kommunizmus idején újraéledt társadalmi szolidaritást. A családokat már nem csupán kezeletlen konfliktusaik belülrõl, hanem a tudatosan gerjesztett individualista „önmegvalósító” ideológia terjedése kívülrõl is szétfeszíti. A halál kultúrája emelt fõvel követel magának polgárjogot. A gyermekek a törtetõ nihilizmus és a fogyasztási divatok õrülete jegyében szocializálódnak, az ifjúság önazonosságát embersége gyökerénél, a természetes nemiséget relativizálva és az anyai hivatást tagadva éri támadás. A népességfogyás drámai ütemben gyorsul, a természetes utánpótlás közel harmada hiányzik. A mûveltség leértékelõdik, a kultúra kommercializálódik, futószalagon teremnek a félanalfabéták, jobb esetben szakbarbárok. A „gyermeki jogok” jegyében a nevelés fokozatosan nemcsak az iskolákból, de a családokból is kiszorul.

A társadalmi gondoskodáshoz szokott polgárok a viharos gazdasági változások között magukra maradnak. Az új rendszer öntevékenységet, felelõs döntéseket igényelne tõlük, s aki erre egyik percrõl a másikra nem képes, azt a szociáldarwinista verseny selejtként kiszórja magából. Nyugati szinten fizetett bankárok és propagandisták bizonygatják, hogy versenyképességünk záloga a minél alacsonyabb bér és járulék (vagyis egészségügyi ellátás és majdan nyugdíj). Szocialista bérekbõl világpiaci árakat kell fizetni; a bér deklaráltan nem tartalmazza „a lakhatás költségeit”. Ha a családi háló megszakad, bárkibõl lehet hajléktalan. A magyar munkás számára elérhetetlen álom az általa gyártott autó vagy plazmatévé. Ha az olcsó kínai cipõt veszi, idõvel megszûnik a munkahelye is. Az állam, amikor a legnagyobb szükségük lenne rá, liberális ideológiamorzsákat motyogva elengedi a kezüket. A munkahely megszûnik, a létminimum töredékét érõ segélyt kiegészítõ feketemunkát üldözik és büntetik.

A rendszerváltás másfél évtizedének legtragikusabb tévedése, hogy felszabadítónak véltük az országunkat az elõzõ hódító érdekkörébõl kivonó új hódítót, s nemzeti gyógyulásunk alkalmas eszközének gondoltuk az alávetésünket szolgáló birodalmi ideológiát. Gazdasági önvédelem helyett önként keltünk kilátástalan, egyenlõtlen versenyre a sokszoros erõfölényben lévõ vetélytársakkal, mi több, számukra a magunk rovására még elõnyt is kínáltunk. A magántulajdonosi érdekeltség szép jelszava mögött elkótyavetyéltük nemzeti vagyonunk és piacaink jelentõs részét. A munkából élõ, szervezetlen milliókat érdekvédelem helyett kiszolgáltattuk a filléres béreket kutakodva a földet körbeszáguldozó nemzetközi tõkének, miközben hagytuk az árakat a világpiaci szintre emelni. A szabadság nevében önként hagytuk veszni, ami nemzeti kultúránkból a viharos évszázad végére még megmaradt, s magunkra zúdítottuk a világ minden kulturális és erkölcsi mocskát. Valamennyi kormány felelõs ebben, de nem azonos mértékben. A mélypont a Bokros-korszak volt, amikor a magyar munka és tudás leértékelése, a nemzeti vagyon kiárusítása, a társadalmi szolidaritás felszámolása nyíltan zászlóra tûzött kormányprogrammá vált. Orbán Viktor kormánya ellenben, felismerve a nemzetet fenyegetõ veszélyek nagyságát, óvatos, de határozott korrekciós programba kezdett, ami olyan támogatottságra tett szert, hogy a 2002-ben hatalomra került MSZP–SZDSZ-kormány sem merte teljesen leállítani. Amikor azt halljuk, hogy ebben a ciklusban már nem kerül sor „komoly reformra”, megnyugodhatunk, hogy egyelõre szünetel a nemzet megmaradt javainak kiárusítása. De csak azért, hogy újult erõvel folytatódjék, ha netán újabb felhatalmazáshoz jutnának. Gyurcsány Ferenc ebbõl nem is csinál titkot. A nemzet döntésén múlik, esélyt kap-e rá, vagy újra a nemzeti önvédelemre kész, a behódolás helyett a világ hatalmi központjaival méltányos alkut kötni kívánó polgári kormánya lehet az országnak.

   Kopp Mária, Skrabski Árpád

A MAGYAR LELKIÁLLAPOT ALAKULÁSA
A RENDSZERVÁLTOZÁS ÓTA

Az emberiség történetében is rendkívüli az a kísérlet, amelynek átélõi, alakítói, bizonyos értelemben elszenvedõi vagyunk az utolsó tizenöt év során. Hiszen azzal, hogy a demokrácia politikai, jogi alapjai megteremtõdtek, még egyáltalán nem alakult ki a demokratikus társadalom, még kevésbé a demokratikus lelkiállapot. A demokráciának elsõsorban és alapvetõen az emberek lelkében kell kiépülnie. Csak akkor beszélhetünk valódi demokráciáról egy társadalomban, ha a népesség meghatározó hányada lelkében demokrata.

Régiónkban a diktatúra vezetõ rétege lépésrõl lépésre engedte ki a hatalmat a kezébõl, így természetszerûen befolyásolhatta az események menetét. Látszólag bársonyosan, könnyû szüléssel jött világra a demokratikus Magyarország. Kérdés azonban, hogy mindez mit jelent a lelkiállapot szempontjából, mi zajlott le a lelkünkben az elmúlt 15 év alatt?

Ha a demokrata lelkiállapotát próbáljuk meghatározni, Bibó István gondolatai alapvetõek. Bibó István szerint a demokrata nem fél. A félelem alapvetõ ösztön, a túlélés feltétele. Veszély észlelésekor a természetes reakció, hogy szembeszállunk vagy elmenekülünk. Ha nem élnénk át félelmet a veszély közeledtére, teljesen kiszolgáltatottá válnánk. Mire gondolt Bibó? Az általa felhozott példák alapján nyilvánvaló, hogy az állítás lényege az, hogy a demokratát nem lehet megfélemlíteni. Ugyanennek az állításnak a másik oldala, hogy nem demokratikus az a társadalom, az a politika, amely a megfélemlítés eszközeivel próbálja hatalmát megtartani. A totális diktatúra a totális megfélemlítés rendszere.

A magyar társadalom jelentõs hányada ma is megfélemlítetten él. A megfélemlítettség görcse ott munkál szinte mindannyiunkban, legalábbis a 30 évnél idõsebbek lelkében. Nézzünk erre egy ma aktuális, megdöbbentõ példát. A történészek vizsgálatai szerint Budapest ostroma alatt a megerõszakolt nõk száma, a nemibeteg-gondozók és a tisztiorvosok adatai alapján 50 ezer és 200 ezer között mozgott. Ez azonban csak a jéghegy csúcsa, hiszen aki tehette, nem fordult orvoshoz. A fegyveres önvédelmet a szovjet hatóság nem ismerte el mentõ érvként, így a feleségüket, lányukat védõ férfiakra halálbüntetés vagy jó esetben 30 évi börtön várt. A nemi erõszak háborús bûntett, ma Hágában vizsgálják a délszláv háború nemi erõszakkal vádolt elkövetõit. A tetteket az egész civilizált világ megvetése és elítélése övezi. Nálunk a kérdés politikai tabu volt 45 éven át, és a megfélemlítés súlya alatt gyakorlatilag ma is az. A magyar értelmiség többsége 15 évvel a rendszerváltozás után még ma is tudatalattijába fojtja a megfélemlítés diktatúráinak iszonyatát.  A nemi erõszak áldozatai közül egyedül Polcz Alaine vállalta az elviselhetetlen trauma feltárását Asszony a fronton címû könyvében. Pedig ez lenne az egyetlen út az áldozatok, az áldozatok családjai, az ország lelki gyógyulása felé.

Buda Béla elemezte több kitûnõ tanulmányában, hogy a magyar lelkiállapot nyomorúságainak mélyén a titkok szerepe meghatározó. A két egymást váltó diktatúra megfélemlítése olyan légkört teremtett, hogy „soha, sehol, senkinek”, legfeljebb a legszûkebb családi körben beszéltek a kivégzettek gyermekei, a megerõszakoltak, a kitelepítettek, a végletesen megalázottak, az egyetemekrõl kizártak, a vallásuk miatt üldözöttek.

Saját közvetlen baráti, munkatársi körünkbõl kettõnek végezték ki az édesapját ártatlanul; megszámlálhatatlan azok száma, akiket börtönbe zártak, kitelepítettek, kiváló teljesítményük ellenére évekig nem kerülhettek egyetemre, az 1980-as évekig nem kaptak útlevelet, folyamatosan súlyos hátrányos megkülönböztetést szenvedtek. Nem panaszáradatra van szükség, hanem a jelenségek feltárására, a megfélemlítettség helyett a valóság kimondására, hogy ne erõsödhessen meg újra a jogsértések és megfélemlítés láthatatlan hálója felettünk. A délszláv háború példája mutatja, hogy ma sem vagyunk végleg immúnisak. Ha nem teszünk meg mindent, a legsúlyosabb jogsértések is bekövetkezhetnek újra.

A megfélemlítéssel kialakult az értékvesztés, az anómia, a bizalmatlanság, a kisszerû versengés, a verseny légköre. Az ellenséges, értékvesztett, senkiben sem bízó ember manipulálható a legkönnyebben. Minél depressziósabb, szorongóbb, agyonhajszoltabb, megfélemlítettebb, annál könnyebb a negatív érzelmek biztos csapdáiba kergetni. Aki negatív érzelmi állapotban van, ösztönösen elkerülõ magatartást tanúsít, a „csak rosszabb ne jöjjön” az alapvetõ motivációja. Így a tartós negatív érzelmi állapot, a szorongás és depresszió a megfélemlítés legbiztosabb alapja.

A negatív érzelmi állapot gyakorisága
a magyar népesség körében

A Hungarostudy 2002 országos reprezentatív felmérésünk eredményei szerint, 12 600 személy kikérdezése alapján, 2002-ben a 18 évesnél idõsebb népesség 27%-a panaszkodott depressziós tünetekrõl, klinikai depressziót találtunk 13%-ban, súlyos depressziót 7,6%-ban. 1995-höz viszonyítva 2002-re az ország megyéi között a lelki egészség mutatói tekintetében kiegyenlítõdés figyelhetõ meg, 2002-ben egyetlen megye depressziós átlagértéke sem volt magasabb 10-nél, ami az enyhe depresszió határértékének tekinthetõ, az országos átlag 7,9 volt. (Kopp, Berghammer, 2005, Rózsa és mtsai, 2003)

1988 és 1995 között, a társadalom rendkívül gyors átalakulása a lelki egészség mutatóinak jelentõs rosszabbodásával járt együtt, elsõsorban a lemaradó rétegekben. A súlyos depressziósok aránya 2,9%-ról 7,6%-ra emelkedett, különösen drámai volt a változás Nógrád és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben, ahol az erõltetett nagyipar megszûnése a legnagyobb mértékû rosszabbodást eredményezte. Mindkét megyében a depresszió-pontszám átlagértéke magasabb volt 10-nél, tehát a megye népességét depressziós lelkiállapot jellemezte.

1995 és 2002 között a negatív tendencia megfordult, különösen az ország régiói közötti különbségek mérséklõdtek, és megnõtt azok aránya, akik egyáltalán nem tekinthetõek depressziósnak. Azonban még 2002-ben is a depresszió átlagértékénél jelentõsen magasabb értékek jellemezték Nógrád, Szabolcs-Szatmár és Borsod-Abaúj-Zemplén népességét. A depresszióértékek legalacsonyabbak Fejér és Gyõr-Moson-Sopron megyékben voltak.

A reménytelenség ugyan a depresszió fontos összetevõje, de mégis bizonyos értelemben független a depressziótól. Míg a depresszió állapotfüggõ, változó tünetegyüttes, a reménytelenség tartósabb lelkiállapot jellemzõje lehet. A reménytelenség szorosan összefügg a kimerültséggel, döntésképtelenséggel, elégedetlenséggel. A legmagasabb reménytelenségértékeket Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén, Békés, Baranya és Tolna megyékben tapasztaltuk, amíg a legalacsonyabb értékeket Gyõr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom, Vas és Fejér megyékben találtuk. Ez a sorrend ugyan igen hasonló a depressziós tünetegyüttes pontszámának sorrendjéhez, azonban vannak jelentõs eltérések is. Például Szabolcs-Szatmár megye kevésbé reménytelen, mint depressziós, míg a dél-dunántúli megyék reménytelenebb átlagértékeket mutatnak, mint amennyire depressziósok.

A legmagasabb szorongásértékeket Szabolcs-Szatmár-Bereg, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyékben, a legalacsonyabb értékeket Vas, Gyõr-Moson-Sopron és Fejér megyékben találtuk.

Az anómia, értékvesztés jelentõsége

Andorka Rudolf (1996) élete utolsó éveiben szinte minden írásában az anómia, értékvesztés, céltalanság jelentõségét hangsúlyozta a magyar népesség testi-lelki bajainak hátterében. Saját országos reprezentatív vizsgálataink során az anómiát ilyen állításokkal vizsgáltuk: „Minden olyan gyorsan változik, hogy az ember azt sem tudja már, miben higgyen”, „Az ember egyik napról a másikra él, nincs értelme elõre terveket szõni”, „Manapság alig tudok eligazodni az élet dolgaiban.” Az anómia azt a meggyõzõdést jelenti, hogy egy adott társadalomban csak a szabályok és törvények megszegésével lehet eredményeket elérni, a céltalanság és irányvesztés érzése. Olyan helyzetekre utal, amikor a társadalmi normák elvesztik befolyásukat az emberek viselkedésére.

A Hungarostudy 2002 felmérés eredményei szerint az anómia megyei átlagértékei igen szoros kapcsolatot mutatnak mind a középkorú férfiak halálozása, mind a depresszió megyei átlagértékeivel. A legmagasabb anómiaértékeket Nógrád, Békés és Somogy, a legalacsonyabb értékeket Gyõr-Moson-Sopron, Vas megyékben és Budapesten találtuk.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a kistérségek között sok esetben jelentõs különbségek vannak, a legnegatívabb lelkiállapotú megyékben is vannak viszonylag sokkal egészségesebb, és a legegészségesebb megyékben is viszonylag betegebb kistérségek. Felvethetjük, hogy a negatívabb lelki és egészségi állapot szoros kapcsolatban áll a rosszabb gazdasági helyzettel. Ez valóban így van, de ez a jelenség önrontó körként mûködik: ahol rosszabb az emberek lelkiállapota, nagyobb fokú az értékvesztés, ott kevésbé képesek a gazdasági fellendülésre, de a rosszabb anyagi helyzet szintén a negatív lelkiállapotot erõsítheti, ha nem sikerül kilépni ebbõl a mókuskerékbõl.

A legutóbbi European Social Survey szerint Európa országai közül a Baltikum kivételével a magyarok egészséggel kapcsolatos életminõsége a legrosszabb. Mondhatnánk erre, hogy a magyarok talán inkább hajlamosak a panaszkodásra – egyébként ez is súlyos lelki torzulást jelezne –; de ha a középkorú népesség halálozási arányait vizsgáljuk, akkor is a mi mutatóink a legrosszabbak Európában, a Baltikum, Oroszország és Ukrajna után. A középkorú, aktív, alkotó népesség idõ elõtti halálozása egy ország rossz lelkiállapotának legsúlyosabb tükre. 45 és 64 év között a krónikus stressz szerepe meghatározó mind az önkárosító magatartásformák, mind a tanult tehetetlenség, kontrollvesztés miatt kialakuló civilizációs megbetegedésekkel összefüggésben.

Mi magyarázza, hogy a csehek, lengyelek, szlovének életminõsége jelentõsen javult hozzánk képest az utóbbi évtizedben, és mi lehet közös a Baltikum, Oroszország, Ukrajna és Magyarország esetében? Annak ellenére, hogy gazdaságilag jól teljesítenek, a Baltikum országaiban is olyan mélyen õrzött titkokat némít el még ma is a megfélemlítés, hogy hozzánk hasonlóan, még nálunk is súlyosabb értékválságba jutottak. Ezekben az országokban a megfélemlítés erõi még ma is igen nagy mértékben vannak jelen, és saját hatalmuk megtartása érdekében folyamatosan támadják, elhallgattatják a titkok feltárását, ami a nemzeti megújulás, a demokratikus fejlõdés alapvetõ feltétele volna.

A lengyelek, csehek, szlovének elõnye velünk szemben, hogy ott a nemzeti összetartozás érzése kevésbé volt a megfélemlítés tárgya. 1956 az egész világ számára új utat nyitott, nálunk azonban ezután a nemzeti érzés politikailag „inkorrektté” vált. Egész generációk nõttek fel, saját hibájukon kívül, ebben a légkörben, amely az anómiát, az értékvesztést sugallta a társadalmi kohézióval, az önálló civil szervezõdéssel szemben, és büntette a nemzeti érzés, összetartozás megnyilvánulásait.

A pozitív érzelmi állapot fontossága

A negatív érzelmekkel szemben a pozitív érzelmek nyitottságot, kezdeményezõkészséget, pozitív életcélokat, az élet értelmébe vetett hitet, mások megértésének és elfogadásának igényét jelentik. Mivel az ilyen lelkiállapotú ember igen nehezen félemlíthetõ meg, a demokrácia fejlesztésének alapja a pozitív, nyitott lelkiállapot megteremtése. Alexis de Tocqueville az amerikai demokráciáról írott meghatározó könyvében ezt az attitûdöt mutatja be. Amerika egyedülálló helyzetét sok tekintetben magyarázhatja, hogy ide eleve a vállalkozó kedvû, a jövõ érdekében komoly áldozatot és bizonytalanságot vállaló kivándorlók érkeztek, mint Matolcsy György kitûnõen elemzi Amerikai birodalom címû, most megjelent könyvében.

Míg a negatív érzelmek rombolnak, a pozitív érzelmekre építeni lehet, új emberi kapcsolatokat, ideákat, az ember személyes forrásgazdagságát javítják. Barbara Friedrickson vizsgálatai szerint a negatív érzelmekre is szükség van, de legalább 3:1 arányban több pozitív érzelmet kell átélnünk ahhoz, hogy életminõségünk pozitív legyen.

A WHO Jól-lét életminõség skálája szerint a 18 évnél idõsebb magyar népesség 22%-át jellemzi teljes jól-lét, pozitív életminõség, minden második ember lelkileg egészségesnek mondta magát, további 23%-ot jellemez csökkent lelki jól-lét, és csupán 5% minõsítette életminõségét teljesen negatívnak. A megyék közül Vas és Gyõr-Moson-Sopron megye lakói minõsítik életüket a legpozitívabbnak.

Vizsgálataink eredményei alapján faktoranalízissel kimutattuk, hogy gyakorlatilag mindenkiben együtt megvan kétféle faktor, amelyek közül a pozitív oldalt önazonosság-faktornak, a negatív oldalt értékvesztés-faktornak nevezhetjük, csak az arányok igen különbözõek. Ennek az a rendkívüli jelentõsége, hogy szinte mindenkiben ott van a lehetõség a pozitív irányú fejlõdésre is. Az önazonosság biztosítja a legfontosabb védelmet a megfélemlítés, a manipulációk ellen, így ez a demokrata alapvetõ jellemzõje. Összetevõi a koherencia, az élet értelmébe vetett hit, erõs társas kapcsolatok, bizalom, együttmûködési készség, tolerancia, hatékony megküzdési készségek.

A koherencia, az élet értelmébe vetett hit meghatározó
jelentõsége a lelki egészség szempontjából

Antonovsky (1993) „salutogenezis” modellje szerint a koherencia annak átélése, hogy az embernek van helye és szerepe a világban és a társadalomban, hogy a velünk történõ események értelemteliek, kihívások, amelyeknek megoldására képesek vagyunk.  A koherencia a személynek sajátmagával és a világgal szemben tanúsított és átélt beállítódása, annak a biztonsága, hogy a minket körülvevõ és a bennünk megnyilvánuló világ kiszámítható és az események nagy valószínûséggel befolyásolhatóak. Ebben a modellben a krízisek, nehézségek arra alkalmasak, hogy a személyiségfejlõdés magasabb szintjére jussunk általuk, és nem elkerülendõ nehézségek. Ez a lelkiállapot ellentéte a „tanult tehetetlenségnek”, a „tanult forrásgazdagságnak” állapota, ami az ún. pozitív pszichológia alapfogalmává vált. Az általunk használt kérdõívet Richard Rahe „az élet értelme” kérdõívnek nevezi, amely a koherenciához igen hasonló koncepciót vizsgál (Rahe, 2002), azonban magában foglal az élet transzcendens értelmére vonatkozó kérdéseket is, mint pl. „Úgy érzem, életem egy nagyobb terv része”, „Az értékeim és hitem vezérelnek mindennapjaimban.” (Skrabski és mtsai, 2004, 2005)

A koherenciaélmény magában foglalja a sikeres megküzdés, megbirkózás képességét, azonban ennél többet jelent. Azt a képességet és biztonságot jelenti, hogy a személy bízik benne, hogy változó körülmények között mindig képes lesz megfelelõ erõforrásokat mobilizálni, adott esetben nem csupán saját erõforrásokat, hanem külsõ segítségben, a kölcsönösségben bízhat, így erõs „társadalmi tõkével” is rendelkezik. Érdekes módon a koherencia mértéke nem tér el jelentõsen az egyes magyarországi régiók között, magas koherenciaérték jellemzi a magyar társadalom egyharmadát, a nõk 32%-t, a férfiak 28%-t. (Skrabski, 2003) Az élet értelmébe vetett hitet életkortól, nemtõl és iskolázottságtól szinte független lelki és testi egészségi védõfaktornak találtuk. Ez azt jelenti, hogy azonos életkörülmények között a társadalmi átalakulás negatív hatásai sokkal kevésbé érintik azokat, akik úgy érzik, életüknek van értelme. Az ilyen ember lélekben valóban demokrata. Akire ez a lelkiállapot jellemzõ, ugyanolyan egészséges marad alig iskolázott parasztemberként, mint a legmagasabb végzettségû egyetemi professzorként.

A magyar társadalom átalakulása során, miközben új gazdasági és politikai feltételekkel kell megbirkóznunk, vizsgálataink eredményei szerint rendkívül szoros összefüggés mutatható ki a koherenciaérzés és az egészségi mutatók között. Az átlag feletti koherenciával rendelkezõk, miután az adatokat életkor, nem és iskolázottság szerint kontrolláltuk, tízszer nagyobb valószínûséggel minõsítették jónak egészségi állapotukat, nyolcszor nagyobb valószínûséggel állították, hogy nincs munkaképesség-csökkenésük. Esetükben az átlagnál pozitívabb életminõség valószínûsége ötszörös volt, és hétszer ritkább közöttük a súlyos depressziós tünetegyüttes.  (Skrabski és mtsai, 2004, 2005)

 Az élet értelmébe vetett bizalom ugyanakkor több további, egészségi kockázatot csökkentõ tényezõvel szoros kapcsolatot mutat, a személyiség fejlettségének, önazonosságának, kompetenciájának, sikeres megbirkózásának, a környezetével kialakított harmóniájának igen jó mérõeszköze. Pozitív kapcsolatot mutat a közösségi hatékonysággal, azaz a szomszédsági kapcsolatok erõsségével, a vallásgyakorlással, a vallás fontosságával, a civil szervezeti tagsággal, amelyek számos vizsgálat tanúsága szerint jelentõs egészségvédõ faktorok. Az élet értelmébe vetett hittel negatív kapcsolatban áll több nagy egészségi kockázatot jelentõ mutató, mint a bizalmatlanság, a rivalizálás, az anómia. (Skrabski és mtsai 2004, 2005).

Az élet értelmébe vetett hit és a vallásosság között ugyan szoros kapcsolatot találtunk, de a két fogalom nem azonos. Vannak vallásos emberek, akik nem hisznek az élet értelmében, és koherens személyiségek, akik nem vallják vallásosnak saját magukat.

A nagy világvallások mind alapvetõ céljuknak tekintik az értékkonszenzust, az értékek megvalósítását. Vizsgálataink eredményei szerint a vallásosság a mai magyar társdalomban is jelentõs értékmegtartó erõt jelent. Éppen ezért volt mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra célja a vallásosság, a vallási közösségek megsemmisítése. Az évtizedekre börtönbe zárt papok, vallásukért meghurcoltak példája mutatja, hogy a vallás milyen fontos szerepet játszhat a megfélemlítés erõi elleni ellenállásban. A fogyasztói társadalom is ellenségének tekinti a vallást, amely komoly védettséget ad a fogyasztásra csábító manipulációk ellen.

Összefoglalva tehát, ma is igen jelentõs tennivalóink vannak ahhoz, hogy felszabaduljunk a lelkünket bénító megfélemlítés belsõ és külsõ erõi alól. Ennek legfontosabb összetevõi az anómia, értékvesztés csökkentése és az élet értelmébe vetett hit erõsítése. A vallási közösségek alapvetõ missziója kellene legyen ennek az átalakulásnak a további erõsítése.

Irodalom:

Andorka R. (1996) Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, Antológia.

Antonovsky, A. (1993) The Structure and Properties of the Sense of Coherence Scale. Social Science & Medicine, Vol. 36. No. 6: pp. 725–733.

Kopp, M., Berghammer R. (szerkesztõk) (2005) Orvosi pszichológia, Medicina, Budapest..

Matolcsy György (2004) Amerikai Birodalom, Válasz Könyvkiadó, Budapest.

Rahe, R. H., Tolles, R. L. (2002). The Brief Stress and Coping Inventory: A Useful Stress Management Instrument. International Journal of Stress Management, Vol. 9, No. 2, 61–70.

Rózsa, S., Réthelyi, J., Stauder,  A., Susánszky,  É., Mészáros,  E., Skrabski,  Á., Kopp M. (2003). A középkorú magyar népesség egészségi állapota: a Hugarostudy 2002 országos reprezentatív felmérés módszertana és a minta leíró jellemzõi. Psychiatria Hungarica, 18, 2, 83–94.

Skrabski, Á. (2003) Társadalmi tõke és egészségi állapot az átalakuló társadalomban. Hét szabad mûvészet könyvtára. Budapest.

Skrabski Á., Kopp, M., Kawachi, I. (2004) Social Capital and Collective Efficacy in Hungary: Cross-sectional Associations with Middle-Aged Female and Male Mortality Rates, Journal of Epidemiology & Community Health.

Skrabski Á., Kopp M., Rózsa S., Réthelyi J. (2004) A koherencia mint a lelki és testi egészség alapvetõ meghatározója, Mentálhigiéné és Pszichoszomatika, 5,1,7–26.

Skrabski, Á., Kopp M., Sándor Rózsa, János Réthelyi, Richard Rahe (2005) Life meaning: an important correlate of health in the Hungarian population, In: Behavioral Medicine,12,2, 78–8.

 Széll Kálmán

A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN ERÕSÖDÕ
LELKIISMERETI BUKTATÓK

Nem az a fontos, hogy az embert mások meg ne öljék,
hanem hogy a lelkiismerete meg ne ölje.

Németh László

Nagy hiányossága volt az egyébként üdvözlendõ békés rendszerváltozásnak, hogy elmaradt a múlt történelmi, politikai és egyéni feldolgozása, az átvilágítás és az egyes emberek megítélése, igazolása. Nem a bosszúállás, leszámolás, büntetés, hanem a korszakkal való igazságos szembenézés, a múlttal való leszámolás (elszámolás) miatt. Sajnos, úgy alakult, hogy a rendszerváltozáskor a múltra egyszerûen rácsaptuk az ajtót, sorsára hagytuk. Ám a történelmet nem lehet rendezetlenül hagyni, a múlt kiköveteli a rendezést, amelyet egyéni és társadalmi síkon elõbb-utóbb el kell végezni. Ennek érdekében véleményem szerint: 1. A tömegkommunikáció feladata lenne a történelemhû kritikus tényközlés és progresszív tudatformálás. 2. A pártállami diktatúrák négy évtizedét – amíg lehet – intenzíven kellene kutatni (és publikálni), mert az számos diszciplína számára szinte kimeríthetetlen, feltáratlan kincsestárat rejteget. (A „nyugat” által korábban a szovjettõl is – tévesen – független államként felértékelt Romániában pl. a bukott rezsim és a szekuritáte rémtetteirõl a mai napig szinte csak a jéghegy csúcsa vált publikussá.) Ellenkezõ esetben még megérhetjük, hogy a holokauszthoz hasonlóan – amit pedig zsidó testvéreink folyamatosan napirenden tartanak – a kommunista diktatúra rémtetteit is kétségbe vonják. A múltat nem lehet szociáldemokrata deklarációkkal, sem „késõbbszületési” kibúvókkal meg nem történtté tenni. Csak õszinte megbánással és elhatárolódással szabad felette napirendre térni, és semmiképpen sem szabad elfelejteni.

A diktatúra és a rendszerváltozás
néhány nyitott lelkiismereti kérdése

Ma sokan sürgetik egy esetleges újabb, jó ügynöktörvény életbeléptetését. Úgy tûnik, hogy minél több idõ telik el a rendszerváltozás után, annál nehezebb a múltnak személyhez kötött tisztázása. Érdekes, hogy a különben sok hõst, mártírt és példamutató papot is felmutató Magyar Katolikus Egyház is húzódozott a múlt személyre szabott számonkérésétõl. Mindezek miatt ma már alighanem értelmetlen lenne az egyes embert (a második világháború után a vesztes országokban mûködõkhöz hasonló) igazolóbizottságok elé állítani, hiszen a bûnök lassan elévülnek, a kompromittáltak és bûnösök egy része már nyugdíjban van vagy meghalt. Ha a vezetõket átvilágító bírók döntése eddig rendre pusztába kiáltott szó maradt, a kisember meghurcolása, büntetése haszontalan és igazságtalan is lenne. Egyébként sem szabad a diktatúrát az azt elszenvedõ polgárokkal azonosítani. Az elmúlt másfél évtizedes magatartást sem szabad már figyelmen kívül hagyni. Most már az Illyés Gyula-i mondás inkább érvényes: „Azt, hogy a nép fia vagy, / igazolnod, sej, nem azzal kell, / honnan jössz, / azzal, ecsém, hova mész!”

    Az egyes ember számonkérésének elmaradása azonban nem ment fel bizonyos etikai elvekkel való szembenézés, tanulságok levonása alól. A történelem nagy hiányosságának tekinthetõ, hogy a diktatúra fogadásával, elviselésével kapcsolatos etikai elvárásokra senki sem készítette elõ az embereket, az egyes szituációk elõre nem voltak kiszámíthatók, a társadalom etikailag is felkészületlen, védtelen volt a diktatúrával szemben. A különbözõ magatartások alátámasztására a Szentírásból is gyakran ellentétes értelmû passzusokat ragadtak ki. A legtöbb hívõ számára csak az isteni természeti törvényekre alapozó egyéni lelkiismeretbeli megítélés maradt, ám ennek értelmezése is egyénenként különbözõ lehetett.

    Mindezek alapján érthetõ, hogy számos egyénnek – a diktatúrában vagy/és a rendszerváltozás után – „arany etalon” hiányában, saját magatartásával kapcsolatban bizonyos lelkiismereti dilemmái támadtak. Voltak önmagukról szigorúan ítélõk, ám a legtöbb ember úgy hitt, ahogy élt, más szóval minden helyzethez megtalálta a magát igazoló elméletet, miközben másokat esetleg elítélt. (A 2. világháború után pl. legtöbben a felsõbb parancsra hivatkoztak.) Az elbukott forradalom és a Kádár-rendszer külföldi elismerése azt üzente a magyar lakosságnak, hogy békéljen meg sorsával, ne reménykedjen a szabadulásban. Ilyen körülmények között az átlagembertõl nem lehetett elvárni, hogy ellenálljon. Az ellenállásnak csak úgy van értelme, ha hajszálnyi remény is fûzõdik hozzá. (A háború végén a tank elé álló Hitlerjugend életáldozatának már semmi értelme sem volt.) Ezenkívül a Horthy-korszakban élt egy olyan hallgatólagos norma is, miszerint a hatalom a kenyérért (fizetésért) cserébe lojalitást vár. Így a legtöbb ember – saját és családja érdekében – passzívan beilleszkedett a rendszerbe. Viselkedésének határt szabott saját kompromisszumkészségének korlátja, ami viszont egyénenként különbözõ volt. Számos etikai kategóriához hasonlóan azonban az elvi kompromisszumok határa és a megalkuvás (elvtelen kompromisszumok) között nem volt éles és objektív különbség, e tekintetben nem volt (s ma sincs) egységes megítélés, normarendszer. Ez az oka annak, hogy a múlt (s annak etikai konfliktusai) sok embert ma is egyfajta lelkiismereti fogságban tartanak.

    A parancsuralmi rendszerekben az alattvalóknak mindig is a TÚLÉLÉSRE kellett berendezkedniük. A mártíromság mindig kevés „kiválasztott” személy ritka adománya, lelkiismereti kényszere, sorsa volt. Legtöbben nem önként vállalták a börtönt, vagy csak a szerencse mentett meg tõle. Az átlagemberen nem kérhetõ számon a heroikus vagy mártír magatartás, bár akadtak honfitársaink, akik a megalkuvás nélküli szembeszegülést és mártíromságot várták volna el hazánkfiaitól, s volt, aki a fél országot kollaboránsnak bélyegezte.

    Az élet merõben más helyzet elé állította azokat, akik itthon maradtak, s akik elmentek. Veszélyes általánosítások és tévedések forrása lehet, ha az itthonmaradottak az emigrációt hazai nézõpontból, a külföldre emigráltak pedig a hazaiakat saját szemszögükbõl ítélik meg. Akik az országot elhagyták, azok tiszteletre méltó bátorsággal vállalták ugyan az új élet nehézségeit, kockázatait, ám – úgy tûnik, õk maguk is belátják – félve a börtöntõl (kivégzéstõl) vagy a visszatérõ diktatúrától, nem merték vállalni az itthonmaradást, az elvtelen kompromisszumokat, ezért a túlélést éppen az ország elhagyása révén látták biztosítottnak. Ám ez csak aránylag kevesek választása lehetett, az egész ország nem vándorolhatott ki. Antall József azt vallotta, hogy – hacsak az eltávozásnak nincs alternatívája – lehetõleg idehaza maradva kell kivárni a kellõ pillanatot a változtatásra.

    A diktatúra mártírjait, áldozatait tisztelettel meg kell becsülnünk, kriminális vezetõit, az elnyomókat, a verõlegényeket stb. – tetteik (szavaik) alapján – el kell ítélnünk, ám az egyes emberek megítélésében kerülnünk kell minden általánosítást, még akkor is, ha a társadalmi viselkedés tekintetében bizonyos általánosítások elkerülhetetlenek. Minden embernek sajátos egyéni sorsa van, ennek megfelelõen az egyéni motivációk, válaszok és ítéletek is sokfélék.

Új lelkiismereti kihívások a rendszerváltozás után

    A kommunizmust senki sem döntötte meg, magától roskadt össze. Filozófiája a saját sírjába dõlt, hiszen azt hirdette, hogy a marxizmus igazságának próbaköve (kritériuma) a gyakorlat. Nos, ez a gyakorlat nem igazolta az „igazságot”. A kommunizmus ezzel egy történelmi lehetõséget játszott el, amit számára tálcán kínált a megszálló Vörös Hadsereg.

    A rendszerváltoztatás nyújtotta szabadságban a feldolgozatlan múlt megannyi reakciót váltott ki. Ezzel kapcsolatban a köpönyegforgatás szimbólumaként a damaszkuszi utat szokták emlegetni. Rosszul, hisz a damaszkuszi úton egy meggyõzõdéses Saulus vált elkötelezett s a vértanúságot is vállaló Paulusszá. A pártváltás még hivatásos politikusoknál sem ritka, Churchill pl. kétszer is váltott pártot. Antall József szerint egyszer mindenki megváltoztathatja (revideálhatja) felfogását, ám ha azt valaki többször, és fõleg akkor teszi, amikor érdeke kívánja, akkor az már gyanús. A korábbi rendszer elnyomottai, megkárosítottai vagy félrevezetettei s a rendszer kritikusai hamar a rendszerváltás (fõleg a jobbközép) híveivé szegõdtek, míg a múlt rendszer haszonélvezõi, meggyõzõdéses (megátalkodott) követõi, vagyonszerzõi vagy az abban erõsen kompromittáltak a szociálliberális oldalon maradtak, vagy oda sodródtak.

    Szerencsétlen valóság, hogy ma már országunk mély árokkal van kettéhasítva. (Az állampolgársági népszavazás óta az országhatároknál, de, sajnos, a nemzet testén belül egy újonnan ásott árok veszélye is körvonalazódik.) Antall József egy a tönk szélén álló, eladósodott, demoralizált, mentálisan beteg országot vett át. A volt kommunista utódpárt hivatalosan máig nem kért bocsánatot a magyar néptõl, tevékenységét kezdettõl egyfajta revánstudat vezérelte. Kollaboráló együttmûködés helyett – a liberálisokkal együtt – a rendszerváltoztatást járatlan úton és nehéz politikai-gazdasági környezetben vezénylõ, azon olykor bukdácsoló Antall-kabinettnek már kezdettõl fogva megveszekedett ellenzékeként (és ellenségeként) léptek fel, s minden eszközzel a hatalom visszaszerzésére törekedtek. Ezen – általuk meghonosított – kérlelhetetlen ellenzéki viselkedésmód és negatív kampánymódszerek azóta is széles körben uralkodnak.

    A kormányzó és ellenzéki pártok agresszív szembenállása ma már az etikai tûrõképesség határait súrolja. A politikai stílus megszelídülésére kevés remény van, mert az e célból esetleg egyoldalú gesztusokat tevõ kezdeményezõ fél, a vereségbõl való kapituláció látszata (veszélye) miatt, befolyásának gyengülésével számolhatna. Zavaró az is, hogy a klasszikus baloldali és konzervatív értékek ma egyre inkább összemosódnak, a pártok programja részben pragmatikus, céljait tekintve egymáshoz sokban hasonló, legfeljebb a módszerekben (és a személyekben) van eltérés. Mindkét fél bármely állítását formailag szinte azonnal megcáfolják, ám ezáltal elõbb-utóbb akaratlanul is az a látszat keletkezik, mintha mindkét oldalon csupa hazudozó vállalna felelõs politikai tisztséget. (Ha ez így nem is igaz, a hazugság ma is politikánk makacs kísérõje.) Az egyszerû állampolgár zavarban van. Általában annak hisz, akire szavazott, vagy aki ügyesebben (hihetõbben) tálalja mondanivalóját. Mindkét tábor saját híveinek beszél. Ezáltal a különbözõ táborba tartozás érzése mintegy bebetonozódik, ami merev szembenállást, akár gyûlöletet eredményez. Az egyes pártok szinte tudományos módszerekkel igyekeznek az ellentétes tábort lejáratni. Ennek érdekében általános az elhallgatás, csúsztatás, mellébeszélés, megtévesztés, adatok hamisítása, részigazságokkal való hadakozás, kettõs mérce alkalmazása, a jelen problémákról a figyelem elterelése stb. Napi gyakorlattá vált a visszamutogatás, vagy éppen a távoli, reményteljes jövõ eszményire festése. Sajnálatosan az emigrációban is kiképzõdött a hazai megosztottság. A talajukat vesztett antikommunista szlogenek helyett nemegyszer egymás vagy a hazai pártok ellen hadakoznak. Erre persze mindkét oldal hazai politikusai rá is játszottak. Sajnálatos gyakorlattá vált, hogy egyesek véleményüket exportálták, majd azok külföldi lapokban megjelenve azt a látszatot keltették, mintha a külföldi lapok is a súgók véleményén volnának. Divatba jött – a rágalmazás lélektanára építõ módon – az antiszemitizmussal, nacionalizmussal, rasszizmussal, idegengyûlölettel való megalapozatlan címkézés, a szélsõjobboldali veszéllyel való riogatás. Ezzel a hazai perpatvarokat mintegy külföldre exportálták, s rengeteget ártottak hazánk megítélésének, s mind a külföldet, mind a hazai közvéleményt félrevezették.

    Mindez a lakosságot elkedvetleníti. Sokak szemében a politika valóban „úri huncutság”, minden politikus gazember, fõ céljuk a korrupció, anyagi elõnyök gyûjtése, a becstelen módszerek alkalmazása, és hamar megszületik az ítélet: „Bezzeg a Kádár-idõkben. . .” Úgy tûnhet, hogy egyfelõl a politikában (és az üzleti életben) – akár a vadnyugaton –  mindent szabad, ám másfelõl – paradox (schizoid) módon – gyermekeinket mégis erkölcsösre, jellemesre akarjuk nevelni. Nálunk eddig négyévenként váltogatták egymást a kormányok, pedig éppen a második legiszlatúra lenne az eredményesebb. Négyévenként szinte mindent elölrõl kezdünk, leváltunk, átszervezünk, más koncepciókat vezetünk be, s rengeteg értékes tapasztalat vész el, miközben a hosszú távú, kevésbé mutatós programok (pl. környezetvédelem) elmaradnak. Ám még négyévente váltott kormányzás esetén is a legfontosabb kérdésekben egyfajta konszenzust lehetne (és kellene) kialakítani. Az egészségügy pl. egyebek mellett ennek hiánya miatt sem tud ötrõl hatra elmozdulni, leromlott állapota katasztrofális méretû. Bár programjában a jelen kormányzat is rendbehozatalát ígérte, ennek még a nyomai sem fedezhetõk fel. A kiélezett légkörben a politikusok munkájának fõ ereje nem a kormányzásra, hanem az ellenség legyõzésére, lehetetlenné tételére pazarlódik, ilyképpen tehetségük, szakértelmük haszontalan, meddõ energiává silányul.

    A vázolt körülmények miatt a harmadik évezred emberének lelkiismereti buktatói nemhogy enyhülnek, de hangsúlyosabbá válnak. Az eltérõ világnézetek és értékrendek zûrzavarában nehéz az eligazodás. A keresztény embernek biztos iránytûje van, nem szabad a közéletnek hátat fordítania. De nem bújhat el saját múltja elõl sem. A bûnöktõl terhelt múlt ismerete, a tanulságok levonása mindannyiunk kötelessége. A történelmi lelkiismeret-vizsgálatot magunkon kell kezdeni. Ha nincs is nyilvános elszámoltatás, minden embernek önmagának kell múltjával és jelenével õszintén és kritikusan szembenéznie. Ez „békésen” is megvalósulhat, de olykor kataklizmaszerû lelkiismereti válsággal, krízissel, akár Szent Pál-i katarzissal is járhat. A keresztény embernek a múlt feldolgozása során nem szabad elhamarkodottan ítélnie („ne ítélj!. . .; más szemében a szálkát . . .”). Csak a múlt terhétõl megtisztult lelkiismerettel s az ekként helyreállított mentális egészséggel vállalhatjuk a jelen harcát és a jövõ építését. A bûneiket megbánóknak meg kell bocsátani. Le kell tenni a revánsról, megtorlásról. A mai szekularizált társadalomban a keresztény embernek szinte küldetése, hogy a keresztény normákhoz igazítsa életét (ellenségszeretet), s mindenkor az igazság, a béke, a szolidaritás és a közjó mellett álljon ki. Ökumenikus talajon állva, a keresztény értékeket igyekezzen (családjában, környezetében) hitelesen megvalósítani. A példamutatás mindennél fontosabb, mert az általunk elfogadott értékrend helyes voltáról elsõsorban ezzel lehet másokat meggyõzni. A hitvalló keresztény példa és tanúságtétel a szavak nélküli újraevengelizáció fõ eszköze.

 Szabó Ferenc

KÉT KIEGÉSZÍTÉS
DR. SZÉLL KÁLMÁN CIKKÉHEZ

1. Rendszerváltás vagy rendszerváltozás?

Miközben többször újraolvastam dr. Széll Kálmán korábban beküldött cikkét, felfigyeltem az egyik politológus, Debreczeni József hosszú tanulmányára: „Az utódpárt arcai” (Mozgó Világ, 2005/2, 112–124), amely – úgy tûnik nekem – elemzései során több találó megállapítást tesz a jelenlegi politikai koalíció másfél évtizedes szereplésérõl, álláspontja alakulásáról. Az MSZP természetének mélyebb megértéséhez megvizsgálja az elõzményeket, „a hosszú évtizedeken át zajló lassú, döntõen gazdasági-társadalmi-mentális változássorozatot (rendszerváltozás), amely 1989–90-ben váratlanul elvezetett a gyors politikai átalakuláshoz (rendszerváltás) – ennek részeként az állampárt demokratikus megújulásához.” „A szocialista gazdasági-társadalmi szisztéma kapitalistává, illetve polgárivá történõ lassú és bújtatott átlényegülése a hetvenes-nyolcvanas évek hitelfelvételeivel, majd az ezt követõ eladósodással, továbbá hitel- és pénzügyi függéssel, valamint a világgazdasági intézmények nyomán kiépülõ kontrolljával gyorsult fel és vált egyre nyíltabbá, s vezetett 88-ra a rendszer alapját képezõ állami tulajdon magánosításának megindulásáig.” (114)

1990-re az egykori diktatórikus állampárt örökösei – egy elitcsoport – az államhatalmi szervek csúcsát foglalták el; ezek alsóbb szintjein, „továbbá a gazdaság, a média, a kulturális élet, az érdekvédelmi és egyéb társadalmi szervezetek stb. indirekt jellegû hatalmi posztjai a régi – aktuálisan inkább az SZDSZ-hez, múltjukat (és jövõjüket) tekintve inkább az MSZP-hez kapcsolódó – érdekkörök kezén maradtak.” (116)

Az MDF vezette jobboldali erõk kormányzása – Debreczeni szerint – gyenge és labilis hatalmi bázison nyugodott. 1990–94 között mély szakadás és feszültség állt be, a direkt politikai uralom és a gazdasági-társadalmi, szellemi hatalom között. Az 1994-es választásokon a gazdasági, médiabeli stb. hatalmak birtokosai legyõzték a politikai uralmat, a szabad választások képviselõit. Horn Gyula 94-ben Antall Józsefet már a rendszerváltozás ellenfelének aposztrofálta. „Az MSZP kommunista utódpárti jellege számos vonatkozásban késõbb is megmaradt annak ellenére, hogy már jó ideje nem vonható kétségbe parlamentáris és demokratikus irányultsága, illetve mûködési gyakorlata.” „Az MSZP szavazóbázisának törzsét máig az MSZMP korábbi tagságának zöme és családtagjaik alkotják.” (117) Két ellentétes pólus alakult ki: a nómenklatúra-burzsoázia képviselõi (akik a rendszerváltozás során jelentõs tulajdonosi és menedzseri pozíciókat szereztek) és a panelprolik rétege. (117) Az MSZP koalíciót kötött a SZDSZ-szel. „Ez a szövetség sajátos kettõs – posztkommunista-globalista – arculatot adott a berendezkedõ kormánynak.” 1994–98 között erõs feszültség volt az elit és a tömegtársadalom két pólusa között. A ciklus végére korlátozódott az SZDSZ közvetlen akaratérvényesítõ ereje. Következett az Orbán Viktor vezette újraintegrált jobboldal gyõzelme: meggyengült ugyanis a posztkommunista hegemónia (ennek hibái és a FIDESZ kivételes teljesítményei nyomán). A következõ ciklusban, a Medgyessy-kormányban az SZDSZ tört elõre; az MSZP és az SZDSZ gazdaságpolitikai elgondolásai közel kerültek egymáshoz: a baloldali liberális világfelfogás lett uralkodó. A Medgyessy-kormány alatt („száznapos program”, „jóléti intézkedések” stb. látszateredmények ellenére) a makrogazdasági mutatók vészesen romlottak. „Nõtt az államháztartás hiánya, az államadósság, az infláció, csökkent a versenyképesség, a növekedés. (. . .) Medgyessy és a szocialisták 2003 végéig képtelenek voltak szembenézni a helyzettel. Pedig a népszerûségi mutatók zuhanása jelezte: már a »panelprolik« is tisztában vannak vele, hogy a jóléti rendszerváltás lufija kipukkadt.” (121)

Feldolgozatlan az MSZP saját pártállami múltjához fûzõdõ viszonya. Amíg a szocialisták részérõl olyan személyek tölthették be a kormányfõi posztot, akik szerepet vállaltak az 56-os forradalom leverésében, illetve az utána berendezkedõ diktatúra titkosszolgálatában, addig az utódpárt helyzete tisztázatlan. (121)

Debreczeni itt egy rövid megjegyzést tesz az ügynöktörvény kapcsán: „Amíg azt hiszik, hogy a szerencsétlen, megzsarolt, titkos jelentések írására kényszerített besúgóval szemben a zsaroló pártállami diktatúra gépezetének vezetõ posztján ugyanezen titkos jelentések olvasója erkölcsi fölényben van, addig ez a múlt szintúgy nem földolgozható.” (121)

2. Történelmi igazságtétel

Márciusban éles viták kereszttüzébe került a kommunista idõkben beszervezett ügynökök szereplése, illetve a ma politikai vezetõként „uralkodók” múltja és egyházi személyek kollaborációja is. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2005. március 1-én kiadott nyilatkozata több fontos szempontra felhívja a figyelmet: a diktatúra a lelki és fizikai terror eszközeivel szervezte meg az ügynökök tevékenységét. „A beszervezettek között bizonyára voltak olyan papok, szerzetesek és világiak, akik – sajnos – ártó szándékkal, súlyosan vétettek embertársaik ellen. Tetteikért kérjük a sértettek és Isten bocsánatát.” A nyilatkozat egy fõhajtással adózik a vértanúk emléke elõtt is: „Voltak sokan, akik rendkívül hõsiesen viselték a próbatételeket, néha életük feláldozása árán is ellenálltak. Köztük sokan voltak világi hívek, szerzetesek és papok egyaránt. Az Egyház nagy tisztelettel adózik nekik helytállásukért.”

Örömmel olvastuk ezt a kései fõhajtást a magyar hierarchia részérõl. Mert ahogy ez Pálos Antal és Lénárd Ödön vallomásaiból kitûnik, a szerzetesek szétszóratása, meghurcoltatása és sok ártatlan elítélése idején kevés fõpásztor vette védelmébe õket a diktatúrával szemben. Itt utalok elõzõ számunkra: „Pálos Antal S.J. emlékezete”; továbbá Lénárd Ödön piarista írására: Távlatok, 1992/3, 413–427: „Történelmi igazságtétel”; e tanulmányt felvette a szerzõ Erõ az erõtlenségben c. könyvébe (Márton Áron kiadó, 1994).

Miután kiemelte Hetényi Varga Károly szinte egyedülálló könyvsorozatát, a hõs vértanúk sorsáról ezeket írja az elõszó: „Agyonhallgatott és azóta sem méltatott életáldozatuk és vértanúságuk a magyarországi katolikus Egyház Golgotájának gyõzelme, miként Krisztus keresztre feszítésének véres drámája is a feltámadás gyõzedelmévé változott. Krisztussal együtt legyõzetve gyõztek õk, a hûségesek, az Istenben élõk, a mai napig agyonhallgatott példaképeink.”

TOMKA FERENC AZ EGYHÁZI ÜGYNÖKKÉRDÉSRÕL

Tomka Ferenc könyvet jelentetett meg az egyház kommunizmus alatti helyzetérõl, a III/III-as ügy egyházat érintõ vetületérõl. Munkáját jórészt levéltári anyagok adataira, már közzétett ilyen jellegû munkákra, továbbá saját tapasztalataira alapozza. Könyve egy részét a virtuális plébánia rendelkezésére bocsátotta elõzetes publikálás céljából. Itt egy oldalnyi összegzést idézünk a könyvbõl.*

Vannak, akik szeretnék tisztázni a múltat; akik szeretnék e tisztázás alapján felmérni az egyház jelen helyzetét és a jövõ teendõit. (Felvetnek olyan kérdéseket is: vajon a történtekbõl nem kell-e a papnevelési rendszerre vagy a papi életformára vonatkozó következtetéseket levonni.) Mások be szeretnék gyógyítani az ügynökség által létrejött sebeket a bármiképpen érintett egyénekben, az egyház és a társadalom életében. (Egy lelki seb akkor gyógyul, ha beszélnek róla – mondják.) A kérdésnek ilyen felvetése belsõ egyházi feladat volna. Megnehezíti a témával való szembenézést a média által összezavart közvélemény, valamint az ügynökkérdés és -fogalom manipuláltsága.

Érthetõ, ha fájdalommal gondolnak e kor egyházi vezetõire és kollaboráló papjaira azok, akik súlyos üldöztetéseket és börtönöket viseltek el azért, mert hûségesek voltak a hit igazságaihoz és az apostoli küldetéshez, és eközben az egyházi vezetõktõl olykor fájó meg nem értést vagy egyenesen elutasítást tapasztaltak. – Az üldözöttek, a börtönt jártak, a kisközösségi munka- vagy a szerzetesi közösségek tagjai, és azok is, akik éppenséggel néha elutasítást tapasztaltak egyházi elöljáróiktól, többségükben mégis irgalmasan nyilatkoztak, nyilatkoznak a kor egyházi elöljáróiról, még akkor is, ha esetenként a súlyos mulasztásokra, hibákra, gyengeségekre – az egyház történelme iránti felelõsségükben is – kötelességüknek érezték, hogy rámutassanak.

Hasonló fájdalmat tapasztalhatunk több felelõs keresztényben, akik Magyarországról külföldre menekülni kényszerültek. Õk a határon túlról aggódva figyelték, hogyan próbálja hatalmába keríteni a kommunizmus a magyar egyházat; és aggodalmuk jogos volt. Õk sokat segítettek a hazai egyháznak azzal, hogy külföldrõl számos jogtalanság ellen tiltakoztak, illetve erre felhívták a világ vagy a Vatikán figyelmét. De néhányuknak, úgy tûnik, nem sikerült egyensúlyt teremteni a történelmi megítélés terén, az elmúlt kor olykor ellentétesnek látszó tényei között. Ilyenek: egyrészt a tényleges kommunista elnyomás, és a fõpapok valóságos bizonytalankodásai és tévedései a kollaborációban, másrészt viszont mindazok a szempontok, amelyek ugyanezeknek a fõpapoknak cselekedeteit némileg magyarázzák vagy mentik.

Mások érzékelhetõen a megbántottságból vagy saját igazságuk bizonyításának céljával feszegetik a kérdést. Ha valakit súlyos ítélet ért a kor püspökei részérõl, az könnyen hajolhat arra, hogy törekedjen bebizonyítani ezeknek a fõpapoknak a méltatlanságát. Kétségtelen, hogy a katolikus egyház papjai vagy tagjai közül együttesen sem vetették fel e témát annyian és annyiszor, ahányszor például a Bokor közösség vezetõje és a vele baráti kapcsolatban állók.

Végül a diktatúra tudatos vagy nem is tudatos örökösei – a sajtó gyakori szenzációéhségét is kihasználva – felhasználják a papi-fõpapi ügynökök túldimenzionált témáját arra, hogy a kor igazi vétkeseirõl, az egész besúgásra épített rendszerrõl és annak igazi felelõseirõl eltereljék a figyelmet.

* Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk. . . SZIT, Budapest 2005. 488 oldal.

II. János Pál: Tertio millennio adveniente, 37

Az elsõ századok martirológiuma alapot szolgáltatott a szentek tiszteletéhez. Fiai és leányai életszentségét hirdetve és tisztelve az Egyház Istent imádta; a vértanúkban Krisztust, vértanúságuk és életszentségük forrását tisztelte. Késõbb kialakult a szentté avatás gyakorlata, mely a katolikus és az ortodox Egyházban ma is él. Ezekben az években sok boldoggá és szentté avatás történt, s ez a helyi egyházak elevenségét fejezi ki, melyek száma ma sokkal nagyobb, mint az elsõ századokban vagy az elsõ évezredben.

[. . .]

Az Apostoli Szék feladata lesz, hogy a harmadik évezredbe tekintve a helyi egyházak anyagából dolgozza össze az egyetemes martirológiumot, és vizsgálja meg a módokat, melyekkel a mai emberek életszentsége bizonyítható, akik megélték Krisztus igazságát. Különösen azoknak a férfiaknak és nõknek hõsies erényeit kell elismerni, akik a házasságban teljesítették keresztény hivatásukat.

Gyorgyovich Miklós

   BAL, JOBB, BAL, JOBB . . .

A rendszerváltás abból állt, hogy a reformkommunisták beismerték a szocialista eszmék bukását, de egy percig sem ismerték el saját irányítószerepük feladását sem a politikában, sem a gazdaságban. Így aztán spontán-privatizálták az országot maguknak, és nem igazán hajlandók a politikai irányításból sem távozni. Így a magyar rendszerváltás csupán egy eszmei hangsúlyeltolást eredményezett. A szocialista vezérelveket fokozatosan felváltotta a liberális hang, mely egy jelentéktelen kisebbség hangja, viszont nagyon erõsen szól, sokkal aktívabb a kommunikációja. Szól a baloldal ellen is, ha a mindenkor rejtett érdekek úgy kívánják, mégis elsõsorban a keresztény értékeket inkább vallókat bombázza, mert utóbbiak nem fogadják el, hogy a relativizmus mindenre vonatkozik – az értékekre is. Ez a harc még nagyon hosszan át fogja hatni a politikát, sõt mindennapi életünket, mert a víz és a tûz egymást kölcsönösen kioltják. Nagyon sokára fog kiderülni, hogy a víz oltja-e el a tüzet, vagy a tûz párologtatja-e el a vizet. Annál inkább hosszú távú küzdelemre kell berendezkednünk, mert az országnak kb. a fele hajlik a nemzeti-vallási értékek erõsítésére, a másik fele pedig önös érdekei mentén lavíroz. Az egyik fele vállal áldozatokat identitásának megõrzése, továbbadása céljára, a másik fele pedig rombol eszmét, közösségeket. E küzdelem kimenetelét senki sem látja még. A szavakkal való meggyõzés hatásosságát azzal tudnám érzékeltetni, hogy kb. olyan eredményes, mint egy szurkolót rábírni arra, hogy ezután az ellencsapatnak drukkoljon.  Nagyon sokba fog még kerülni nekünk ez a húzdmeg-ereszdmeg játék. Mindenesetre ennek a mindent átfogó és mindenkit érintõ kettõsségnek a fényében kell megvizsgálni a társadalmi részkérdéseket.

Engem kicsit arra a logikai dilemmára emlékeztet, mely szerint minden krétai hazudik. Mit tegyek itt és most, aki nem gondolom krétainak magamat? Mit kérdezzek másoktól, hogy jó döntéseket hozhassak, s mit lépjek, amirõl úgy gondolom, hogy mindnyájunk hasznára lehet?

1. Nem cserélem el értékeimet talmi dolgokra, hanem megõrzöm ezeket, megélem ezeket. Mint kapaszkodókat használom, s nem adom fel õket. 2. Meghallgatom azokat, akik mást mondanak. Próbálom megérteni, hogy mi okuk van rá. Mi és milyen a gyökerük, miért tartanak ki mellette, mi mozgatja cselekedeteiket. Keresem azokat a hidakat, melyek a közlekedést lehetõvé teszik a két fél között.

Felmérem saját tehetségeimet, hatókörömet, amely közegben élek, s példámmal építem azokat a közösségeket, melyek körülvesznek. Szeretni mindig lehet – hallom Szabó Ferenc sokat idézett mondatát. Hozzáteszem: építeni mindig lehet. Legalább befelé, készülve egy jobb lehetõségre, de szûkebb-bõvebb környezetemben is. Ez az építkezés Isten országának építése lesz, mert értékeim középpontjában a krisztusi értékek állanak. Feladataim azért vannak, mert szegények most is vannak körülöttem, akiknek kevés a lehetõségük dolgozni, lakásban lakni, szûkölködnek ruházatban, élelmiszerekben és szomjasak (az igazságra is), nem érzik magukat szabadnak, s alkalmanként betegek is. Érdekes módon sokasodik azoknak a száma, akik a magányosságtól szenvednek. Jézus korában ebbõl a fajtából kevesebb volt. Ez újabb kihívás.

Az elõzõ mondatokkal azt akarom csak kifejezni, hogy a mi feladatunk nem változott meg: a kommunista elnyomás alatt is a krisztusi szabadságot kívántuk megélni, s ma is ezt tesszük, csak a véleménynyilvánítás szabadsága változott valamelyest, a körülmények nemigen lettek jobbak.

* * *

TETSZETTEK VOLNA FORRADALMAT CSINÁLNI! – jegyezte meg Antall József (Isten nyugosztalja!). – Igen. Volt már erre is példa a világtörténelemben. Pl. Etiópiában, ahol azzal kezdték a baloldali rezsim felváltását, hogy valamennyi politikusát bebörtönözték. Ettõl megváltozott a közhangulat s a politikai akarat artikulálása. Más kérdés, hogy gazdaságilag mindmáig a legszegényebb országok közé tartozik.

Nem tudom, hogy hova tendál a traktorostüntetés, mert a nyár még messze van, mindenesetre nagyon puskaporos a közhangulat.

A legnagyobb kihívás folyamatosan az emberi méltóság ellen valósul meg naponta és mindenféle ügyekben. Gondoljunk csak arra, hogy más bánásmód illeti meg a gazdagot, mint a szegényt, más a bankárt, és más a romát, más a tekintélyes embert, és más az el nem ismertet. Más a fiatalt, és más az öreget. Más a bûnelkövetõt, és más az áldozatot. Más a kábítószerest, és más azt, aki ellenáll neki. Más a gátlástalant, és más az erkölcsöst. Nem kellene ennek így lennie, de ez van.

2005. március 3.