SZEMLE

A magyar „Denzinger”

    Heinrich Denzinger–Peter Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Összeállította Romhányi Beatrix és Sarbak Gábor. Szerkesztette Burger Ferenc. Örökmécs Kiadó, Bátonyterenye; Szent István Társulat, Budapest; 2004. 8000 forint.

    I. 150 évvel az elsõ megjelenés után, 13 évvel követve a görög-latin-német kiadást, hosszú és gazdag fejlõdés minden értékét magában hordozva jelent meg a katolikus teológia egyik legfontosabb forrásgyûjteménye. A jelen magyar kiadás közvetlen elõzménye 1997-bõl Fila Béla és Jug László azonos szerkezetû összeállítása. (Errõl szóló írásom: Távlatok 7, 1997, 818–820.)

    Mindkét magyar kiadás elõkészítésében, az eddig megnevezett öt személyen kívül, még majdnem húsz más fordító és szakmai ellenõrzõ vett részt.

    Ezt a rövid ismertetést már jócskán megszerkesztettem, amikor felfedeztem az utószót (1514–1515. oldal). Érdemes a vaskos kötetet elõször ott felütni! Olvasási kedvünket és a szerkesztõk iránti megbecsülésünket, rokonszenvünket erõsen növelni fogja.

    II. A magyar kiadás (mint Nyugaton több más is) egynyelvû; megítélésem szerint valóban nem volt szükséges az eredeti görög és latin szövegekkel növelni a könyv terjedelmét; professzorok és más érdeklõdõk kézbe vehetik Hünermann professzor többnyelvû eredeti kiadását.

    A kötet címének megfelelõen egy elsõ, jóval rövidebb rész (28 oldal) a pontos keletkezési idõhöz nem köthetõ hitvallásokat tartalmazza, a második rész pedig idõbeli sorrendben a tanítóhivatal megnyilatkozásait; az elsõ dokumentum 96 táján keletkezett, az utolsó pedig az 1997-es kiadásban 1976-os (illetve a függelékben 1989-es) keltezésû, a 2004-es kiadásban pedig 1995 végérõl való. (Ebben a második részben az I–XIX. század 587 oldalt, a XX. század pedig egyedül 374 oldalt tesz ki.)

    III. Peter Hünermann bevezetése elbeszéli a „Denzinger” történetét és használatát, Fila Béla elõszava pedig a tanítóhivatalról szóló teológiai fejtegetéseket tartalmaz. (A Denzinger helyes használatáról én magam is írtam a Távlatokban: 8, 1998, 141–144.)

    A német kiadás és annak nyomán a magyar fordítás is minden egyes dokumentumhoz rövid bevezetõben elmondja a keletkezéssel, jelentõséggel, értelmezéssel kapcsolatos legfõbb tudnivalókat, és megadja a szövegek (kritikai) kiadásait. A kötet végén pedig igen bõséges és részletes, „témakörök szerinti mutató” található. (A különféle mutatók összesen 487 oldalt tesznek ki.)

    IV. A „Denzinger”-t állandóan használni kell ahhoz, hogy a magyar kiadásról, fõleg a szövegek fordításáról részletekbe menõ véleményt tudjunk nyilvánítani. Ez jelenleg nem az én esetem, és elõreláthatólag nem is lesz hamarosan.

    Ha vállalni tudtam és akartam volna, nekem is fontos szerep juthatott volna a kiadás elõkészítésében; szégyenletes hallgatással „koptam le”. Minden bizonnyal megelõztem volna, hogy egy-két hiba a kötetben maradjon; pl. az, hogy a bibliográfiában a városnevek németesen szerepeljenek (pl. Rom, Paris, Straßburg; egy-egy dokumentum bevezetõjében Roma, tehát olaszosan), nem pedig magyarul.

    V. Hatalmas és alapvetõ fontosságú mûvel gazdagodott a magyar teológiai irodalom. A kiadókkal együtt „erõsen bízunk abban, hogy e könyvet forgatva sok hasznos ismeretre tesznek szert, és ezért jóindulatúan elnézik számtalan hibánkat”. (1515. oldal.)

Nagy Ferenc

Joseph Ratzinger: Isten és a világ. Hit és élet korunkban. A bíborossal beszélget Peter Seewald. Sz. I. T, Bp. 2004, 423 o. 2100 Ft.

Szép és hasznos könyvet adott kezünkbe a Szent István Társulat: a Ratzinger bíborossal készített interjúkötet a keresztény hit és erkölcstan korszerû bemutatása. De nem a szokványos stílusban/módszerrel szerkesztett „katekizmus”, hanem a lét és a hit kérdéseit Seewald német újságíró az életbõl, a mai ember nehézségeibõl kiindulva fogalmazza meg. Van benne egy bizonyos „rendszer” is: Isten – Krisztus – Egyház témakörökre tagolódik a könyv. De a kérdések spontánul kapcsolódnak egymásba; a kérdezõ rögtön reagál – egyetért vagy tiltakozik – a válaszokra. Ezeket a válaszokat a Hittani Kongregáció prefektusa, aki a zsinat idején és késõbb is egy ideig a „haladó” teológusok élvonalához tartozott, közérthetõen fogalmazza meg, tehát anélkül, hogy kifejezetten dogmákra hivatkozna. Közérthetõ és mégis pontos. Nincsenek egészen kész „receptválaszai”; elismeri, ha az újonnan felmerülõ kérdésekre vagy az örök létkérdésekre nem talál megnyugtató választ. Ratzinger bíboros együtt keres a kérdezõ – a hittudományban is jártas – újságíróval.

Különösen is megragadott az elsõ részben – az örök emberi problémákra és Istenre vonatkozó kérdéseknél – a bíboros személyes hangvétele. Ismeri korunkat, a mai ember hitválságát; élményszerûen szól, pedig nemcsak a dogmatikában, hanem az exegézisben is jártas (ez a válaszok „mögötti” tudásból kitûnik); csak ritkán hivatkozik olyan jeles gondolkodókra, mint R. Guardini vagy K. Rahner. Figyel a protestánsok és a nagy világvallások meglátásaira, illetve a modern ateizmus ellenvetéseire. Akár Isten személyes voltáról vagy a háromságos Isten misztériumáról, akár a teremtésrõl szól, egyszerûen, de pontosan fogalmaz: az ember érzi, hogy válaszai mögött meghúzódnak a százados viták: a krisztológia és a szentháromságtan sokat vitatott, de ma is még elmélyíthetõ kérdései. Nagyon szépen nyilatkozik az élõ hitrõl (46. és 52.): „A hithez hozzátartozik egy életút, amelyen a hit tartalma kísérlet révén fokozatosan igazolódik, és egészében mély értelmûnek bizonyul. (. . .) A hit nem egyszerûen csak van, hanem csökken vagy növekszik, felfelé vagy lefelé mozog. Nem egyszerûen egy végleges garancia, olyan valami, amit befektetett tõkének tekinthetnénk, amely csak gyarapodik. A hit szabadsága mindig nagyon törékeny. Kívánhatnánk azt magunknak, hogy másmilyen legyen. De az éppen Isten nehezen érthetõ kockázatvállalása, hogy nem adott nekünk erõs gyógyszert.” Késõbb pedig (54.): „A hitet minden nemzedéknek újra kell élnie, és újra fel kell fedeznie. Sajnos, az ellenkezõjét látjuk, ahogyan egy nemzedék, amely a keresztény hitet és üdvözítõ hatalmát már nem fogadja el, más módon keresgél, ezoterikus dolgokban, ahol kövekkel és egyéb módokon akar magának minden segítséget biztosítani. Azaz a láthatatlan hatalmak segítségül hívásának új formáit keresik. . .”

A szabadság és eleve elrendelés témájánál (57.): „Azt gondolom, a közvetlen dolgokat megérthetjük: Isten kezében tartja a történelmet, kezében tart engem, de szabadságot hagy nekem, hogy valóban szeretettel forduljak felé, vagy visszautasítom szeretetét. Ilyképpen Isten nem megváltoztathatatlanul rögzítette »kódomat«, hanem megváltozásának lehetõségét is belehelyezte, amit szabadságnak nevezünk.” A csodákról beszélgetve (283–289.), figyelemre méltó kitérõt olvashatunk a fatimai és a lourdes-i jelenésekrõl, üzenetekrõl. A Hittani Kongregáció prefektusának a magatartása, mérséklete példamutató e kérdésekben. Az egyházzal hangsúlyozza, hogy nincs szó új kinyilatkoztatásokról, és a lényegre mutat rá: az pedig a bûnbánatra való felszólítás és buzdítás a keresztény élet megújítására. A bíboros utal arra, hogy a Hittani Kongregáció 2000. június 26-i sajtókonferenciáján nyilvánosságra hozta a fatimai harmadik titok teljes szövegét. A látomás egy fehérbe öltözött püspök fáradságos keresztútját mutatja be (a fatimai látnokok a pápával azonosították); utalás van még a 20. század számtalan vértanújára.

Az egyház jövõjét illetõen Ratzinger bíboros – XXIII. János pápával – reménykedõ. Az egyház fáján sok az öreg, elhaló ág, de látja fiatalságát is. „Oly sok fiatalemberrel találkozhatok, akik a világ minden tájáról jönnek, találkozhatok ezekkel az új mozgalmakkal, a hit lelkesedésével, amely most újból látható. S ezt a lelkesedést egyáltalán nem rendítik meg az egyház kritikusai – nekik mindig van okuk a bírálatra –, mert a Krisztusban való öröm mégiscsak nagyobb. (. . .) Bátran léphetünk a jövõbe, mert az Úr egészen biztosan akkor is velünk lesz.”

Ez a szép interjúkötet végsõ kicsengése.

Szabó Ferenc

Hámori József–Roska Tamás–Sajgó Szabolcs: Agy, Hit, Számítógép, Manréza Füzetek 1, Éghajlat Könyvkiadó 2004, 268 o. 3 500 Ft.

Hámori József agykutató, Roska Tamás informatikus és Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, pap költõ gondolatait tartalmazza ez a szép kiállítású, szellemesen illusztrált de kissé drága könyv. A könyv úgy készült, hogy a kiadó felkérésére a szerzõk megtárgyalták „a világ sorát”, a jelenlegi élet problémáit, eredményeit, s közben vallottak saját véleményükrõl, meggyõzõdésükrõl és életükrõl. A szerkesztõ ezeket a gondolatokat csoportosította témák szerint: tudomány, etika, közélet l családok, l  iskolák l kutatói pályák l hit és tudás l kutatás és kulturális közélet l emberképünk

Az eredmény egy érdekes, aktuális problémákat tárgyaló, könnyen olvasható könyv lett, melybõl sokat tanulhatunk. Egyik legérdekesebb része a könyvnek a modern agykutatás azon eredménye, hogy az ember agyának bal és jobb féltekéje differenciálódott; a bal félteke inkább az elvont, logikai és matematikai problémák megoldásában involválódik, a jobb félteke pedig inkább az intuíciónak, a mûvészi kifejezõ erõnek és belátásnak a helye, illetve pontosabban akkor tevékeny, amikor az ember intuícióval talál rá valamilyen igazságra. Természetesen ebbõl nem következik, hogy a gondolkodást pusztán agyfunkciókra lehet visszavezetni.

Roska Tamást igen megragadta Szentágothai professzornak egy dolgozata, melynek „Agy és elme” címet adta, és melyben élesen megkülönbözteti e kettõt (vö. 137. o.). Hámori József is megjegyzi, hogy sokan, idegrendszer-kutatók is, próbálják a hitet levezetni az agymûködésbõl, a misztikus élményeket pedig különösképpen. Számára és sokak számára ez nem elfogadható (vö. 138. o). Sajgó Szabolcs szerint a hit személyes magatartás azzal kapcsolatban, akit Istennek nevezünk. „A hit nem ismeretszerzõ módszer, nem arról van szó, hogy szeretnék ismeretet szerezni valamirõl, és ezért aktiválom képességemet, a hitet, hanem személyes odafordulás, amelynek mintegy mellékterméke, hozadéka, hogy kinyílik elõttem egy új világ.” (Vö. 139–140. o.).

    A könyvnek nagy elõnye, hogy megismerjük nemcsak a szerzõk véleményét, kutatásaik egyes eredményeit, hanem életük fontos eseményeit is: milyen családban nõttek fel, hol tanultak, mit gondolnak a jelenlegi világról, a közéletrõl, a kultúráról, a jelenkor veszélyeirõl és kihívásairól. Beszélgetésükbõl kitûnik, hogy a jó, erkölcsös családban felnövõ és jó iskolában nevelkedett fiatalok óriási elõnnyel indulnak azokkal szemben, akiknek ezek nem adatnak meg.

A könyv megírásának a mûfaja (beszélgetések összefoglalása) szinte szükségszerûvé teszi, hogy idõnként a témák ismétlõdnek. Ezt a hátrányt csak nagyon gondos szövegszerkesztéssel lehetett volna elkerülni. További hiányosság, hogy sem fejezetekre osztás, sem tárgymutató nincs a könyvben. De ennek ellenére egy nagyon értékes, érdekes, élvezetes és fontos igazságokat hangsúlyozó könyvet kap kezébe az olvasó.

Nemesszeghy Ervin

A. Szabó Magda–Ablonczy László (szerk.): Az „Állj fel” torony árnyékában. Magyarok francia földön. Új Horizont. Veszprém 2003. 639 o.

Mádl Ferenc köztársasági elnök elõszavával jelent meg ez az impozáns kötet: a XX. századi magyar–francia kapcsolatokat illusztráló vallomások gyûjteménye. A magyar–francia kapcsolatok visszanyúlnak a francia II. Szilveszter pápáig, aki a koronát küldte Szent Istvánnak. A századok során utazók és bujdosók, egyetemisták és kalandorok keresték fel a Fény Városát. De különösen is megszaporodott az írók és mûvészek, majd a háborúk alatti hadifoglyok, a nyilasok és kommunisták elõl menekülõk száma a XX. században. Adytól, Kuncz Aladártól és Illyés Gyulától – Csontváryn és Bartókon keresztül (tõle a tréfás „Állj fel” torony kifejezés) – Fejtõ Ferencig és Méray Tiborig, majd fiatalabb itthon élõ, Párizsba látogató mai írókig, mûvészekig sorakoznak a szerzõk: mintegy 180 nevet mutat be a kötet végén a lexikon.

Az utószó megemlíti többek között, hogy megépült a Magyar Ház, a katolikus és református egyház a lelkek gondozását végezte a húszas évek második felében.

1944 õszétõl özönlöttek a menekültek és a hadifoglyok, Szalay Jeromos katolikus és Kulifay Imre református lelkész közösen szolgálta õket. A párizsi „hunok” életérõl Illyés Gyula és Cs. Szabó írásaiból tájékozódhatunk. Illyés Gyula, aki ezt vallotta: „Párizs tett magyarrá”, vagyis ott talált rá magyar feladatára, 1942-ben megszerkesztette A francia irodalom kincsesházát. 1956-ban, harmadik hullámban érkeztek a „hunok”. „Franciaország és Párizs emberi légkört, szabad teremtõ szellemet, ösztöndíjat, munkát, megélhetést és demokráciát jelentett a hunok újabb seregének.” (592) A párizsi magyar emigránsok a kommunista diktatúra idején küzdöttek az emberi jogokért, erõsítették az öntudatosodó hazai ellenzéket, hiába végzett megtévesztõ propagandát a hazai rendszer bizalmi emberei révén. Az elnyomó rendszert leplezték le Fejtõ Ferenc könyvei a népi demokráciákról, Méray Tibor Nagy Imre-életrajza és az Irodalmi Újság írói, miként kezdetben a Magyar Mûhely, mígnem írói a nyelvi-esztétikai modernitásban el nem merültek, és meg nem alkudtak a „kádárizmussal”.

Végül egy kis kiegészítés személyes élményeimbõl. Ahogy olvastam az élménybeszámolókat, és eljutottam az 56-osokhoz, sok ismerõs névre bukkantam. Olyanokra, akikkel együtt jártam az Idegen Nyelvek Fõiskolájára, illetve az ELTE bölcsészkarára, francia–magyar szakra, akikkel aztán Párizsban találkoztam: a Magyar Mûhely írói köre, szegény Keszei Pista költõ barátom, akivel már Leuvenben megismerkedtem, és sok már korábban Párizsba került magyarral, akik a párizsi Magyar Missziót látogatták. Sajnos, ennek múltjáról keveset mond a fiatal katolikus lelkész, Molnár Ottó. Pedig korábban Szalay Jeromos bencés, majd Rezek Román bencés barátom fontos apostoli és kulturális munkát végzett a párizsi magyarok körében. Amikor 1964-ben Párizsba kerültem doktorálni, Rezekkel folytattuk a csütörtök esti összejövetelek (elõadások) szervezését. Ahogy Lehet stencilezett lapja is jelentõs volt: korábban p. Somogyi B. (Bozsóky) Gerõ OFM „Színházi esték” c. rovata, e sorok írójának Prohászka és Teilhard-tanulmányai (Rezekkel kezdtük magyarra ültetni és kiadni Teilhard fõbb mûveit). De az Ahogy Lehet elsõnek közölte (1964. szept.–okt.) Szabó Lõrinc 1945-ös védõbeszédét.

Párizsi tartózkodásom idején adta ki a Magyar Mûhely elsõnek Weöres Sándor Tûzkút-ját; akkor készült Gara László kiváló francia antológiája magyar költõk verseibõl.

A XX. századi magyar kultúra jelentõs részérõl ad gazdag tájékoztatást ez az „enciklopédia” a magyar–francia kapcsolatok illusztrálásával. Gratulálunk a szerkesztõknek és Raffai István veszprémi kiadónak.

Szabó Ferenc