MAGYAR FIGYELÕ


Az elmúlt hónapokban a magyar média és a közélet, a parlament is, nagy zajt csapott az egyház és a politika kérdéskörrõl. Alkalmul szolgált a népszavazás, illetve az egyházi iskolák finanszírozása körüli vita, de fõleg Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vatikáni látogatása. A keresztények evilági elkötelezettsége és az egyházpolitika, valamint a határainkon kívül élõ magyarok sorsa, annyira lényegbevágó kérdések, hogy folyóiratunknak foglalkoznia kell velük, addig is, amíg – terveink szerint – ez évi számaink még különbözõ oldalakról megvilágítják a most vázolt szempontokat.

A következõkben közöljük Fasang Árpád, volt UNESCO-nagykövet kommentárját, majd Szabó Ferenc két „magyar figyelõjét”, amelyek eredetileg a Vatikáni Rádió magyar adásában hangzottak el (de a hazai egyházi sajtó is felfigyelt rájuk). – Az „egyház és politika” átfogó témájáról lásd Szabó F. tanulmányát a Távlatok 20. számában, valamint többek tanulmányát folyóiratunk 35–36. kettõs számában.



Fasang Árpád

EGY NÉPSZAVAZÁS HORDALÉKA


Az emberiség mostanában váratlan és kiszámíthatatlan természeti katasztrófákat él át. Szellemi, lelki katasztrófáinknak ellenben – amelyek már oly sok nemzeti tragédiát is elõidéztek – nagyrészt mi magunk vagyunk az okozói. Ami 2004. december 5-én bekövetkezett, az önsorsrontás. A magyar öntudatot pusztító, jeges árvíz. Szellemi értelemben a tundrák dermesztõ világa húzódott le a Kárpát-medencébe. A szibériai nagy folyókra jellemzõ, hogy jégpáncélzatuk a hosszú hónapokon át tartó fagy miatt áttörhetetlenné és mozdíthatatlanná válik. Múlt év novembere, decembere óta a jeges árhoz hasonlítható morális meggémberedés, fojtogató görcs gyötör bennünket kíméletlenül, azért is, mert – mint az egymásra torlódó jégtáblák – a választási kampány alatt elviselhetetlenül sok szellemi hordalékot is sikerült magunkból kitermelni, összegyûjteni. A hordalék nem tudott tovább folyni, így viszont állandóan pusztít és mérgez. A hazugsághegyek, mint hatalmas jégtáblák, nem teszik lehetõvé, hogy az „élõ víznek folyamai” tisztára mossák szellemünket, ítélõképességünket.

Néhány elemzõ véleményével ellentétben azt mondom, hogy a FIDESZ erkölcsi hitele védelme érdekében nem tehetett mást. Az általa kimondott „igen” nem Patrubány Miklósnak szóló támogatás volt, hanem annak a két és fél millió magyarnak küldött üzenet, akik ezt az igent várták és elvárták.

Az államférfi különbséget tud tenni pillanatnyi érdek és egy történelmi súlyú probléma részbeni megoldásának felismerése között. A bölcs salamoni döntésre lett volna szükség: az igazi és az álanya közül melyik szereti jobban a gyermeket? A bibliai történet szerint az, aki a gyermek életét féltve hagyta volna, hogy a kisdedet inkább az álanya kapja meg. Egy esetleges presztízsvereséget elszenvedve (mi abban a presztízsvesztés, ha a magyarságukért nélkülözéseket is vállaló, több mint két és fél millió honfitársunknak örömet szerzünk?) meg lehetett volna akadályozni, hogy Magyarország, a magyar nép frusztrált, hisztérikus állapotba kerüljön, köznevetség tárgyává váljék a szomszédos államokban és a nagyvilágban. Ugyanakkor a kategorikus nemmel az MSZP csak elodázott egy problémát, de azt meg nem oldotta.

Hirtelenjében elkezdtek rögtönözni. A nem kimondásával egy idõben fût-fát ígértek: a magyarországi áttelepülés megkönnyítését, a szülõföldprogramot stb. Ezek korábban miért nem jutottak az eszükbe? Bedobták a köztudatba a „nemzetpolgárság” fogalmát, amelyet idõközben igyekeznek sürgõsen elfelejteni. (Kísérteties a párhuzam Medgyessy Péter korábbi, 2004-es februári közjogi javaslatai, pl. közös európai parlamenti lista stb. – ki beszél már róluk? – és a nemzetpolgárság mint „intézmény” sorsa között.)

Politikai hisztéria

A politikai hisztéria természetrajzát Bibó István mesterien rajzolta meg Az európai egyensúlyról és békérõl címû tanulmányában, amelyben négy hisztériatünetet különböztet meg: a közösségnek a realitásoktól való elrugaszkodását, az élet által feladott problémák megoldására való képtelenségét, az önértékelés bizonytalan és túlméretezett voltát, valamint a környezõ világ behatásaira való irreális és aránytalan reakciókat. Vegyük sorra mindet, és próbáljuk az adott helyzetre alkalmazni.

A realitásoktól való elrugaszkodás. Mindkét oldal egymást vádolhatja, hogy nem néz szembe a realitásokkal. De vajon a mérleg két serpenyõje kiegyenlíti-e egymást? A nemet mondók azzal érvelnek, hogy a kettõs vagy külhoni állampolgárság gondolatának felvetése már egymagában abszurdum, irrealitás. Ezzel szemben az igent mondók fõ érve: a nemzetközi gyakorlatban létezik a kettõs és külhoni állampolgárság intézménye, szomszédaink közül Szlovákia, Románia, Horvátország már korábban megoldotta ezt a problémát mindenféle cirkusz nélkül, a szerb parlament pedig tíz nappal a magyar népszavazás után szavazta meg a szerbek külhoni állampolgársági törvényét. Miért csak mi nem vagyunk, voltunk képesek ennek elvégzésére?

Az élet által feladott problémák megoldására való képtelenség. A választási „eredmény” tökéletesen visszaigazolta e jellemzés helyességét. A problémát nem a nacionalista magyar jobboldal, hanem az élet maga tette aktuálissá immár legalább másfél évtizede. Az Erdélyben megjelenõ www.transindex.ro internetes újságban Bárdi Nándor történész egy nagyon fontos, kimerítõ és tartalmas interjúban megemlítette, hogy Tamás Gáspár Miklós már 1989-ben, az SZDSZ elsõ pártprogramjában (címe: A Rendszerváltás programja), így fogalmazott: „13. Minden magát magyarnak valló személy – és az õ jogán családja – legyen jogosult a magyar állampolgárságra.” Konrád György és Végel László 1992 márciusában, egy SZDSZ által szervezett konferencián a kettõs állampolgárság kérdését úgy vetette fel, mint a balkáni és a közép-európai államszétesések utáni nemzetiségi kérdés kezelésére szolgáló technikát. E kérdést azóta sem vagyunk képesek megoldani.

Az önértékelés bizonytalansága és túlméretezése. Mindkét félre igaz. Az önértékelés bizonytalansága elsõsorban az MSZP-re, míg annak túlméretezése – az elért népszavazási végeredmény alapján – inkább a FIDESZ-re jellemzõ. Az önértékelés bizonytalansága akkor is szembetûnõvé vált, amikor Nastase, volt román miniszterelnök fenyegetõ szavait a magyar hivatalos politika nem utasította vissza. Mintha a hivatalos magyar vezetés – külföldi, s nem belföldi relációban – önérzethiányban szenvedne.

Irreális és aránytalan reakciók a környezõ világ behatásaira. E bibói jellemzés is telitalálat, mert például mi másként lehetne jellemezni a baloldali tollforgatóknak az Európai Unióra való szüntelen hivatkozását, amelyek során az EU mumusként jelent meg, aki majd jól elnáspángolja a hebrencs magyarokat. Közben kiderült, hogy mindez csak blöff volt, hiszen az EU állampolgársági ügyekben nem illetékes. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a környezõ országok reakcióitól való túlzott félelem. A románok, szlovákok, szerbek, horvátok vajon megkérdeztek minket, amikor a maguk külhoni nemzeti kisebbségeiket felkaroló törvényeiket meghozták?

    Bibó István említett tanulmányában azt is világosan kimondja: „Az egyensúlyozott közösség tehát, még ha igen heves és lázas jellegû reakciókat mutat is, végül megoldja a problémáját, azaz nem esik hisztériába, mert hiszen a hisztéria éppen a probléma elõl való kitérést jelenti.” (Kiemelés tõlem: F. Á.) Bibó arra is rámutat: „A közösségek életében az ilyen hamis helyzet és hamis világkép lassan tartós kontraszelekciót hoz létre. . .”, „. . . többek között elõtérbe hozza azokat is, akikben a közösség hisztériája valamilyen egyéni hisztéria formájában is visszhangot talál: a másik oldalon viszont a helyzetet tisztán látó, tisztán megítélõ egyéniségeket terméketlenségre szorítja, mert vészjeleik visszhangtalanul pattognak le a hisztériás világkép zártságáról és önmagának való elegendõségérõl.”

A moralitás nevében, az amoralitás érdekében

    Kétségtelen, hogy az adott téma és szituáció kiváló táptalajnak bizonyult a kollektív hisztéria kifejlõdésére, és elfogadom azok véleményét, akik szerint a külhoni állampolgárság ügyét nem szabadott volna népszavazásra bocsátani. De amikor minden jogi procedúra kimerült, s a kezdeményezést már nem lehetett visszafordítani, akkor minden politikai résztvevõnek a fölösleges véráldozatok elkerülésére kellett volna törekednie. Mint ahogy a státusztörvényt 93 százalékos többséggel szavazta meg a parlament, ez esetben is konszenzusos megoldásra kellett volna törekedni. Ki a felelõs e konszenzus meghiúsulásáért?

A FIDESZ késõn kapott észbe, késõn ismerte fel, hogy ha a népszavazás a magyar belpolitika, a pártok élethalálharcává válik, akkor mindenki, legfõképp a külhoni állampolgárság megadásának ügye veszíthet. Orbán Viktor csak az utolsó két hétben próbálta meg a népszavazás ügyét a pártpolitikai harcok fölé helyezni, s megszólítani a baloldali érzelmû embereket is, de akkor már késõ volt. Hiába állt ki bátran az igen mellett Pozsgay Imre, Németh Miklós, a politikai széljárást már õk sem tudták megváltoztatni. Azért nem, mert az MSZP közben mozgósította a maga rongyos gárdáját, csodafegyverül pedig bevetette – mégpedig eredményesen – a kisember egzisztenciális félelmét. Errõl tanúskodik röplapja.

    A röpirat morális vagy éppen immorális volta felett, bár lehet, de nem érdemes elidõzni. Tudomásul kell vennünk, hogy ma Magyarországon bizonyos politikai körök számára az ilyen harcmodor elfogadott és megengedett. Vannak, akik számára ilyen az erkölcsös politizálás, számukra ilyen a „felelõs hazafiság”. Ennek tudatában kell e szemlélettel szemben állóknak politikájukat kialakítaniuk.

A népszavazási „eredmények” üzenete

A népszavazás eredményét vagy eredménytelenségét (ahogy vesszük) semmi esetre sem szabad félvállról venni. Nagyon komoly üzenetek olvashatók ki belõlük, fõleg akkor, ha a gazdag és a szegény vidékek adatait vetjük egybe. Ahol a létbizonytalanság nagy, ott a határon túli magyarokkal szembeni szolidaritás is mérsékelt volt. A Dunántúlon (Komárom-Esztergom és némileg Baranya megyéket leszámítva) az igenek erõs többségben voltak, a dél-alföldi megyékben úgyszintén. Ellenben Borsod-Abaúj-Zemplén, valamint Szabolcs-Szatmár, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok megyékben sok helyen a nem szavazatok taroltak.

    Érdemes a népszavazás végeredményét a maga konkrét valóságában is elemezni. Elfogadom, hogy egy parlamenti választás és egy népszavazás nem hasonlítható össze, de mint egy mozgóképbõl kimerevített néhány filmkocka, a december 5-én leadott voksokból és a két és fél évvel korábbi politikai erõviszonyok egybevetésébõl mégis hasznos információk olvashatók ki. Egymillió-négyszázezer ember szavazata sok, de ha azt vesszük figyelembe, hogy 2002-ben, az elsõ fordulóban a baloldalra összesen több mint kétmillió nyolcszázezer választó szavazott, a csökkenés azonnal szembetûnik, több mint a duplája. Ugyanez vonatkozik a jobboldalra is, azzal a különbséggel, hogy ez esetben a 2002-ben leadott kétmillió hatszázezer szavazatot kell összevetni a 2004. decemberi egymillió ötszázezerrel. Bár a valódi gondot (e számok is aggasztóak) nem ezekben a számadatokban leljük meg, hanem a távolmaradók több mint hatvan százalékában.

Ízlés és vérmérséklet kérdése, hogy a távolmaradás okainak keresése közben a sok lehetséges közül melyiket választjuk. A politikától való elfordulást, a politikai közmorál állapota miatti csömört és undort? A tudatos vagy tudatlanságból fakadó távolmaradást? A nemtörõdömséget, a közönyt, az önzést, a nemzettudat hiányát? Mindezek valószínûleg együttesen fejtették ki hatásukat, s jelezték a bajt.

Ha Magyarországon a jövõben netán valami normálisabb viszony alakulna ki a jobb- és a baloldal között, akkor abban érdemes lenne megállapodni, hogy a december 5-i népszavazást közös megegyezéssel ne tekintsük egy egészséges társadalom sikeres vállalkozásának. Nevezhetjük kisiklásnak, bármi másnak, pl. egy társadalmi betegség láthatóvá válásának, csak nem a nép józan bölcsessége, morális felelõssége megnyilvánulásának.

Szerintem a lényeg egy szellemesen keserû, keserûen szellemes aforizmában foglalható össze, amit nemrég hallottam: „A magyar társadalom beteg, s errõl 2004. december 5-e óta papírja van.” A nagy kérdés, hogy a történtek után vajon mit fog kezdeni ezzel a papírral?





Szabó Ferenc

POLITIZÁLHAT-E AZ EGYHÁZ?

Az elmúlt hetekben valóságos kultúrharc alakult ki Magyarországon, amint egy katolikus újságíró rámutatott az egyházi iskolák állami finanszírozása körüli vitákról írva. A sajtó egyházellenes megnyilatkozásait figyelve könnyen megállapíthatjuk, hogy tények helyett ideológia érvényesül, hogy a 2005-ös költségvetési tervezet alátámasztásakor a minisztérium manipulálja a nyilvánosság elõtt a számadatokat, és a szoclib. pártkormány kijátssza az 1990/IV-es törvényt a lelkiismereti és vallásszabadságról, megsérti az 1997-es vatikáni–magyar megállapodást.

Nemcsak az iskolaügyben, hanem a kettõs állampolgárságra vonatkozó népszavazás körüli csatározásban is gyakran hallottuk és olvastuk az ilyen kijelentéseket: „Az egyház nem politizálhat”, a Magyar Püspöki Kar – titkársága révén – illetéktelenül avatkozott bele a politikába, stb. Egy volt miniszterelnök pár évvel ezelõtt kijelentette: „A zsinat tanítása szerint az egyház, egyháziak politizálása tilos.” Most pedig, december 18-án vatikáni látogatásáról nyilatkozva Gyurcsány Ferenc miniszterelnök elmondta a magyar újságíróknak, hogy a beszámolójában kitért a magyar katolikus egyház közéleti szerepére. A Magyar Távirati Iroda híradása szerint Angelo Sodano bíboros államtitkárral folytatott megbeszélésén fõleg erre a kérdésre koncentráltak, tehát hogy „miként értékelhetõ az az aktív közéleti szerep, amely sokakban kétséget ébreszt, helyes-e, ha azokban a kérdésekben nyílt és egyértelmû állásfoglalást tesz közzé a magyar katolikus egyház püspöki kara, illetve ezt helyenként aggodalomra okot adóan képviselik. Amely kérdések egyébként a pártpolitika tárgykörébe tartoznak, vagy messze túlterjeszkednek ezek a kérdések a hit szabad megvallásának és a vallásszabadság gyakorlásának tárgykörén.” Így Gyurcsány Ferenc közlése az MTI híradása szerint.

Most röviden összefoglalom a zsinat és a pápák tanítását e kérdésrõl. Ha az egyházat támadó pártideológusok forgatnák a zsinat dokumentumait, és ismernék az egyház szociális tanítását, árnyaltabban fogalmaznának. Az egyház több, mint száz éves szociális tanítása – XIII. Leótól II. János Pálig – világosan körülírta a keresztények társadalmi/politikai elkötelezettségét. Világos, hogy az „egyház” nemcsak a hierarchia, hanem minden megkeresztelt ember az egyház tagja. II. János Pál – elõdjei tanítását követve – megmagyarázta, hogy az egyház társadalmi tanítása vezérelvekkel, a megítélés kritériumaival, a cselekvés normáinak ismertetésével segíti a közéleti kérdések jobb megoldását. „E tanítás nem harmadik út a kapitalizmus és a marxista kollektivizmus között (. . .) hanem minden tekintetben sajátos tanítás. (. . .) Nem ideológia, hanem teológia, mégpedig az erkölcsteológia területéhez tartozik. Az egyház szociális tanításának elõadása és terjesztése evangéliumi küldetés, amely az egyház sajátja.” (Sollicitudo rei socialis, 41). Ugyanebben a körlevélben (31.) a pápa azt is kiemelte, hogy az egyháznak lelkipásztori kötelessége e szociális tanítás kifejtése és terjesztése. A papjelölteket fel kell készíteni arra, hogy a híveknek irányt tudjanak mutatni közéleti kérdésekben, hangoztatta egy korábbi vatikáni dokumentum. Legújabban pedig a Vatikánban kiadtak egy kompendiumot, az egyház szociális tanításának rendszerezett összefoglalását, ezzel is jelezve a kérdés fontosságát. 2003 elején Ratzinger bíboros is közzétett a pápa jóváhagyásával egy dokumentumot, amelyben bírálja a keresztények növekvõ közönyét a politikai kérdésekkel szemben.

Az általános elveket egy-egy ország püspökei a konkrét helyzetre alkalmazzák.

Ezt tették a magyar fõpásztorok 1997-es körlevelükben: „Igazságosabb és testvériesebb világot!” Legutóbb pedig az egyházi iskolák és intézmények körüli vitákban is joggal nyilatkoztak, hiszen közfeladatokról van szó. Az a tény, hogy az egyház és az állam szétválasztása megtörtént, és mindkettõ a saját illetékességi körében önálló, nem jelenti azt, hogy a fõpásztorok és a papok nem szólhatnak bele olyan politikát is érintõ kérdésekbe, amelyek az egyház evangelizáló küldetéséhez tartoznak. Az a zsinati elv, hogy az egyház nem elegyedik semmilyen politikai közösséggel, és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez, nem jelenti azt, hogy az egyház „semleges” a politikai irányokkal, pártokkal szemben. Ha az egyház szociális tanítása szerint „ugyanaz a hit lehetõvé tesz is különbözõ legitim választásokat” (Octagesima adveniens 50.) – természetesen demokratikus társadalomról, államról van szó –, még nem jelenti azt, hogy minden irány, világnézet, párt „közömbös” számára. Meg kell vizsgálni az ideológiákat, a programokat, az ígéreteket és a megvalósításokat, azt, hogy valóban biztosítva van-e a vallásszabadság, az egyház szabad mûködése, az emberi jogok, a szolidaritás és az igazságosság, a szándékok és az eszközök helyessége – és az egyház iránymutatása szerint kell megtenni a választásokat. Egyszóval: Az egyház tagjainak és vezetõinek kötelessége a politizálás, ha ezt az evangelizálás megköveteli.

Befejezésül XI. Pius szavait idézem: „A politika a felebaráti szeretet gyakorlásának legkiválóbb módja lehet.”


(Vatikáni Rádió 2004. XII. 20.; Új Ember 2005. jan. 9.)





Szabó Ferenc

EGYHÁZ, VALLÁSOS HIT, POLITIKA

Az elmúlt hónapban – Gyurcsány Ferenc miniszterelnök vatikáni látogatása kapcsán – meglehetõsen heves vita alakult ki a magyar sajtóban az egyház/egyházak politikai szerepvállalását illetõen. Az Élet és Irodalom január 14-i számban hosszú (12 hasábos) tanulmány jelent meg Buda Péter valláspolitikai szakértõ és Gábor György vallásfilozófus szerzõktõl ezzel a címmel: Vallás és politika.

A két szakértõ megjegyzi, hogy a jobboldali és baloldali tábor megnyilatkozása azt jelzi, „hogy a hazai politikai élet résztvevõinek és a sajtó képviselõinek sokszor még felszínes ismereteik sincsenek azokról a nemzetközi fejleményekrõl és trendekrõl, amelyek ma állam és egyház kapcsolatát világ- és Európa-szerte jellemzik.” Ezért tehát a szerzõpáros történeti és szellemtörténeti megjegyzéseket tesz, különösen is hangsúlyozva az állam és az egyház szétválasztásának gyökeres megvalósítását (aminek természetesen következményei vannak az egyházfinanszírozás területén), a teljes szekularizációt követelve, ahol a vallásos hit kizárólag magánügy. Kritika is elhangzik a II. vatikáni zsinat eszmeisége mögött elmaradt magyarországi egyházzal szemben; ugyanakkor a balliberális tábornak is tanácsokat adnak határozott egyházpolitikai és valláspolitikai koncepció kidolgozására.

Sajnos, a tisztázás során keverednek a bonyolult kérdés különbözõ szempontjai: összemosódnak a katolikus egyházra, az egyházakra és új vallásokra – általában a vallásos hitre – vonatkozó megjegyzések. Mert más kérdés az, hogy mi a katolikus egyház (a II. vatikáni zsinat) tanítása az egyház és az állam kapcsolatáról, illetve a szekularizációról, és ismét más kérdés, hogy Huntington és a szekuláris teória egyik atyja, Peter Berger újabb megnyilatkozása szerint a mai világban a vallási újjáéledés, sõt a fundamentalizmus és a vallási nacionalizmus erõsödésének lehetünk tanúi. Ezért – a szerzõk szerint – a balliberális tábornak, a laikus államnak számolnia kell azzal, hogy a vallás „önmagát megújítani képes társadalom- és politikaformáló tényezõ”.

Az összetett kérdésnek most csak egy szempontjára térhetek ki: a katolikus egyház, a II. vatikáni zsinat egyháza tanítását vázolom egészen röviden. Mert az ÉS szerzõinek sem árt ismerniük ezt a tanítást, és tudatosítani azt, hogy IX. Piustól II. János Pálig, az I. Vaticanumtól a II. vatikáni zsinatig jelentõs fejlõdés történt egyházunkban a vallásszabadság, a pluralista demokrácia értékelése, általában az evilági valóságok teológiája terén.

Az Újszövetségben nem találunk a szó modern értelmében vett politikai teológiát, de találunk politikai ethoszt, vagyis olyan szellemiséget és gyakorlatot, amelyek az erkölcsi értékhez szabják az emberi cselekvést. A vallás és a politika nem olvad össze; a földi társadalom igazságos megszervezésével, a politikai felszabadítással, a több demokráciával közvetlenül nem siettetjük Isten országa eljövetelét, mert az más rendbõl való. A keresztény hit deszakralizálja a politikát: Isten országa (uralma) nem jelent ószövetségi értelemben vett teokráciát.

A II. vatikáni zsinat (Gaudium et spes 36. és 76. pont) határozottan tanítja az evilági valóságok – kulturális, társadalmi és politikai élet – autonómiáját: „Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel, és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez; jelzi és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját. A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van. . .” De mivel az egyház vallja, hogy az embernek örök rendeltetése van, és minden embernek hirdetnie kell a krisztusi örömhírt, azt kéri, hogy „mindig és mindenütt legyen meg a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, elõadhassa szociális tanítását (. . .) és hogy erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az emberi személy alapvetõ jogai vagy a lelkek üdvössége.”

Világos ez a tanítás; persze gyakorlati alkalmazása nem könnyû. De ki mondhatná azt, hogy a közéletnek, a politikának, törvényhozásnak nincs köze az erkölcshöz? Az egyház szociális tanítása az erkölcsteológia területéhez tartozik, ahogy II. János Pál hangoztatja. Ezért az egyház joga és kötelessége, hogy véleményt mondjon, irányelveket adjon a híveknek a tájékozódáshoz a világnézetileg zavaros, pluralista társadalomban, ahol sokszor a média csak növeli a zûrzavart; fõleg ott, ahol a szekularizmus (vagyis a teljes evilágiság, Isten nélküli világnézet) – a szekularizáció álarca mögött – az embert egydimenzióssá fokozza le, és ahol „a politikai realizmus nevében a politika területérõl számûzni akarják a jogot és az erkölcsöt” (Centesimus annus 13.). A zsinat egyháza vallja a helyes értelemben vett „szekularizációt”, vagyis a politika deszakralizálását, a világ (saeculum) helyes autonómiáját, öntörvényûségét; de ha a szekularizmus tagadja a Teremtõt, ha Istentõl elszakítja a teremtményt, akkor ezt a hamis nézetet el kell vetnie: „ha az evilági dolgok autonómiáján azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függnek az Istentõl”, akkor minden istenhívõ tudja, hogy „a teremtmény a Teremtõ nélkül a semmibe zuhan”. (Gaudium et spes, 36.)

Még egyszer: meg kell különböztetnünk egyfelõl a teológiai értelemben vett szekularizációt (persze ennek jogi és egyéb vonatkozásai is vannak), vagyis a teremtett valóságok helyes autonómiáját, másfelõl a szekularizmust, amely – a pápa szavai szerint – „az embert beszorítja a földi létrendbe”.

(Vatikáni Rádió, 2005. január 24.)



Magyar nõvér szeretetszolgálata


    Karcag városa Szent István 2004-es ünnepén a „Karcagért Emlékérem” kitüntetésben részesítette egy Hollandiában élõ szülöttjét. A ma 89 éves kármelita nõvér fiatalon még növendéke volt Edith Steinnek (Szent Benedikta kármelita vértanúnak, Európa társvédõszentjének). Én magam 47 évvel ezelõtt egyik elsõ misémet az õ közösségükben mutattam be.

    Stefánia nõvér rendhagyó engedélyt kapott nagyarányú levelezéshez, amellyel a háború utáni idõkben sok magyar sokféle problémájának megoldását tudta elõmozdítani. 1956-tal kezdõdött a szervezett segítés: közvetítés a magyar menekültek és a holland hatóságok között, segítséget kérõ és köszönetet mondó levelek fordítása és továbbítása. (Egy magyar pap pl., aki 5-6 plébániát látott el, több segélyszervhez fordult motorért, de választ sem kapott; a nõvér egyetlen kérõ szavára küldték a motort.)

    Idézek a laudációból: „A sok receptre a gyógyszert egy missziós akció intézte. Magyarországról jövõ kérésekre sokszor még nem is válaszoltak; de ha a nõvér kérte, azonnal elintézték, mert akkor elismerték az igazi szükséget; és még minden évben el is ment hozzá az igazgatóság, hogy megköszönje közremûködését. A rengeteg levélírást, szervezést csak éjszaka tudta elvégezni, hiszen a Kármel életét a közös imádság határozta meg, és akkor még sok munka is várt rá.” Idézek a nõvér köszönõbeszédébõl: „Egy szegény kármelitának nehéz és nagy feladat. A jó Isten adta meg rá a lehetõséget; minden tisztelet Õt illeti.”

    Stefánia nõvér évtizedek óta olvasója a Szolgálatnak, illetve a Távlatoknak, úgyszintén A Szívnek is. Áldást és köszönetet mondunk a jó Istennek mindazért a jóért, amit benne és általa mûvelt.

Nagy Ferenc





PÁPAI LEVÉL A FRANCIA PÜSPÖKÖKHÖZ

Száz évvel az állam és az egyház szétválasztásáról szóló törvény után II. János Pál 2005.     február 11-i dátummal levelet írt a Francia Püspökkari Konferencia elnökéhez: áttekinti azt a fejlõdési folyamatot, amely 1903 óta átalakította Franciaország vallási gondolkodását és közéletét. A pápa az ad limina látogatáskor kapott információkra támaszkodik. (Vö. Távlatok, 65/335.)

Íme, néhány gondolat a levélbõl:

– A laicitás elve, amelyhez Franciaország ragaszkodik, amennyiben helyesen értelmezik, része az egyház társadalmi tanításának is. Emlékeztet a világi és az egyházi hatalom igazságos szétválasztására, visszhangozva Krisztus tanítványaihoz intézett felhívását: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” Másrészt az állam felekezetnélkülisége, amely azt jelenti, hogy a polgári hatalom nem avatkozik bele az egyház és a különbözõ vallások életébe, lehetõvé teszi, hogy a társadalom minden tagja együttmûködjön mindenki és a nemzet egész közössége érdekében. – Itt a pápa idézi a Gaudium et spes k. zsinati konstitúció 76. pontját az egyház és a politikai közösség viszonyáról.

– A szentatya utal a XX. századi Franciaország nagy katolikus gondolkodóira és íróira; név szerint említi a következõket: Henri de Lubac, Yves Congar, Marie-Dominique Chenu, Jacques és Raïssa Maritain, Emmanuel Mounier, Robert Schuman, Georges Bernanos, Paul Claudel, François Mauriac, Jean Guitton, Jérôme Lejeune. Velük együtt még sok más katolikus hozzájárult Európa arculatának alakításához, a keresztény értékek közvetítéséhez.

– A pápa megjelöli azokat a területeket, amelyek különösen fontosak Franciaországban az egyház jelenléte szempontjából: az egészségügy, a betegek kórházi lelki gondozása, az oktatás, amely nem korlátozódhat pusztán a tudományos és mûszaki képzésre; az egyháznak a megállapított szabályok szerint biztosítania kell a családok számára, hogy megfelelõ katekézisben részesíthessék gyermekeiket. A fiatalok erkölcsi nevelés nélkül ki vannak téve az erõszak kísértésének, amint ezt a tapasztalat bizonyítja.

(A Vatikáni Rádió adása nyomán)