LELKISÉG

Gyorgyovich Miklós

AZ IGAZI VILÁGOSSÁG A VILÁGBA JÖTT

A karácsony egyházunk egyik legbensõségesebb ünnepe, amikor is az igazi világosság világra jött. Megszületett Jézus: Isten ártatlanságának teljes ragyogása tölti el a betlehemi éjszakát. A Teremtõ Fia teljesen kiszolgáltatottként jelenik meg a teremtettek körében. Szeretné megmutatni magát, s olyannak, amilyen valójában. Isten ártatlan, éppolyan ártatlan, mint az újszülött karácsonyi kisded, akit Õ küldött – üzeni nekünk a szent gyermek. Õ a Szeretet: csak szeretetre képes, Õ az élõ, csak életre képes, csak éltetni képes. Jézus azonnal a nyilvánosság érdeklõdésének homlokterébe kerül. Mert sokan körülveszik, ténylegesen, meg jelképesen is.

Karácsony jó 2000 évvel ezelõtt

Akik körülveszik, mintha egy láthatatlan gömböt alkotnának. Egyik oldalra képzelhetjük a tudományos élet képviselõit, a másikra a legtermészetközelibb foglalkozást ûzõket, a pásztorokat. Felülrõl a mennyei közösség, az angyalok kara jelenik meg a Teremtõ Isten küldötteiként, fejénél a természetes közösség, Jézus családja: az Istenszülõ, Mária és férje, József. A kisded lábánál az oktalan állatok. Világításról a betlehemi csillag gondoskodik, beragyogva a születés helyét, be az egész környéket. De a gonosz erõk is ott settenkednek a képzeletbeli gömb alján. Például Heródes, aki nem tûr maga mellett senki fiát, aki potenciális vetélytársa lehetne. Mind ott vannak tehát, és a maguk módján kommentálják a páratlan eseményt. József hallgatásba burkolózva, védelmet nyújtva Máriának és Jézusnak, Mária el-elgondolkozva a pásztorok szavain. Az angyalok az Urat dicsõítik, s igazi küldöttként harsogják az örömhírt: Gloria in excelsis Deo, et in terra pax hominibus bonae voluntatis! Dicsõség a magasságban Istennek, és békesség a földön a jóakaratú embereknek. A tudós háromkirályok méltó ajándékokkal kedveskednek a megszületett Messiás-királynak, a pásztorok õszinte álmélkodással szívják magukba az isteni idill megnyilvánulásait, rezdüléseit.

Az elképzelt gömböt további koncentrikus gömbök egészítik ki. Egészen a világ végezetéig. Mert a Szentcsaládot állandó jelenükben ünneplik az égi seregek, a Szentlélek és az Atya az angyalokkal együtt. Azóta is és a jövõben is ünneplik mindazok a tudósok – királyok, akik számára nem kétséges, hogy kell Teremtõnek lenni, kell Megváltónak lenni, kell, hogy a Szeretet a teljes kiszolgáltatottság állapotát felvéve hitelesítse ártatlanságával mindenkit befogadó voltát. Ezek a mindenkik maga az egész emberiség: szentjeivel és kevésbé szentjeivel. Mert mint a tiszta ragyogású csillagfény ellenpólusa ott van a tagadás szelleme, az önzés megtestesülése, az ellentmondás gõgje is. Miként majd 30 évvel késõbb tanításában kifejti az, aki Betlehemben még a jászolban fekszik. Nevezetesen, hogy „együtt nõ a konkoly a búzával az aratásig”, s akirõl János evangélista azt írja (Jn 1,10): „A világban volt, a világ õáltala lett, mégsem ismerte föl õt a világ.”

Karácsony a XXI. század elején

Assisi Szent Ferenc jóvoltából a Betlehem-állítás szokása széles körben elterjedt a világban. Magát a betlehemi jelenetet pedig ezerszer és ezerszer leírták, képét számtalan formában megörökítették. Ezért talán helyénvalóbb azzal foglalkozni, hogy mit mond, mit mondhat nekünk Isten Fia megtestesülése.

Karácsony és a nagyvilág

Kétezer évvel ezelõtt a Szentcsalád Betlehembe menvén nem kapott szállást. Spontán adódik a kérdés: Ma kapna-e, és milyen formában? Az állam jóvoltából? A máltaiaktól, a hajléktalanszálláson, magánháznál, hotelben, egészségügyi intézményben? Folytathatnám még bõven a sort. A Szentcsalád igazából sem éhezõnek, sem hajléktalannak, sem menekültnek, sem pedig hazátlannak nem számít, mégis mindegyikkel sorsközösségben áll. Többszörösen hátrányos helyzetû. Miközben állampolgári kötelességének kíván eleget tenni, szembesül az ellehetetlenüléssel. Ki fogadna be egy „jöttment” családot, amelynek asszonya minden percben megszülhet? Csak a legszegényebbek köre az, amely megteszi: a barlangistálló gazdái, a pásztorok.

Ma sincs ez másképp. Saját történetével igazolja ezt Vecsey Miklós hajléktalanokkal foglalkozó miniszteri biztos és a máltai szeretetszolgálat alelnöke, aki az Embertárs c. lapnak adott szép interjújában (2003. április, 80–81. o.) megvallja, milyen nehezére esett erõt venni magán, amikor egy karácsonyi akciósorozat végén telefonhívást kapott. Egy négynapos csecsemõvel Aradról érkezõ hajléktalan anyuka jelentkezett segítséget kérve. A hivatal megfáradt embere reakciója is az volt elõször: „Nem érkezett senki, nem vagyok itt!” S hol tudott neki elhelyezést szerezni? Egy munkásszálláson. Ott is csak úgy, hogy az ott lakók még jobban összehúzódtak, és az anyától átvéve a csecsemõt e gesztussal hitelesítették a befogadás tényét.

1966 karácsonyán nagy szenzációt keltett Paul Simon Seven O’Clock News/Silent Night címû dalával. Miközben a slágerszerzõ a Csendes éjt énekli gitárkísérettel, párhuzamosan a napi híreket olvassa egy hang. A napi hírek pedig háborúellenes tüntetésrõl szólnak, a vietnami háború harci cselekményeirõl. Hogyan várjuk 2004-ben a karácsonyt? Elmondhatjuk-e, hogy béke van? Vagy a közel-keleti békétlenség, a terrorista cselekedetek, egyes afrikai országokbeli menekülthullámok híranyagai szolgáltatják a hátteret a felcsendülõ Puer natus in Betlehem kezdetû Praetorius-himnuszhoz? Az éhezõk néma jajkiáltása vajon zavarólag hat-e a jóléti államokban élõk körében? Szeretném remélni, hogy megszelídül s békésre vált a világ idén karácsonyra, de hinni nem tudom igazán.

Mit tehetünk? Egyetlen politikust sem akarok kioktatni. Mindenkinek saját lelkiismerete szerint kell döntenie abban a körben, amelyre kompetenciája szól. Mindenesetre erõsödõ módon érzem: „iam proximus ardet Ucalegon!” (Idézet az Aeneisbõl: „Már ég a szomszédos Ucalegon háza!”) Igen, úgy vélem, hogy ég a ház, fel-fellángol a szeretetlenség tüze, háborúk veszélyeztetik az összemberiséget, miközben elfogadom egy történészek által írt tanulmány megállapítását is: Az emberiség történetében 28 olyan napot tudtak regisztrálni, amikor sehol sem volt háború a világon. Jóllehet szégyenkezem kishitûségem miatt, kérem is az Istent: Adj békét, Urunk, a te békédet add, Urunk!

Karácsony környezetünkben

Még fülembe cseng a Szabad Európa Rádió egyik 1956-os adása, melyet azóta sokszor emlegettünk családi körben. A mûsorvezetõ menekültekkel beszélgetett, megérdeklõdve tõlük, hogy számukra mit jelent a karácsony. Sokféle választ kapott. Egy – még alig tinédzser – fiú röviden annyit jegyzett meg: „én már nem nagyon izélek a karácsony után”. . . Feltehetõen azt akarta mondani, hogy lehullott a lepel a titokról, számára megszûnt annak varázslata, hogy az angyalka/Jézuska hozza az ajándékot. Azóta más tizenévesektõl ismételten hallottam utcán az adventi idõszakban, hogy egyáltalán nem jelent számukra semmit a karácsony, sõt ki nem állhatják.

Miért nem?

Fájdalom, de több oka is van vagy lehet. Talán azért, mert nem kaptak vallásos nevelést. Talán azért, mert akár kaptak, akár nem kaptak vallásos nevelést, csak látszólag élnek családi közösségben. Nem egy apjuk, anyjuk van, hanem ki tudja hány – vagy éppenséggel egy se. Mintha a civilizáció megette volna a családi közösséget. A tömegkommunikáció kikezdte a családi fészket. A kapitalista (ön)kizsákmányolás lerágta a családi összetartozás érzését. S ha nincs hiteles család, akkor maga a Szentcsalád sem kap hitelt a forradalmi korú emberektõl, a fiataloktól. Mert ugyan ki hiszi el, hogy egy estére fontossá lettek mindazok, akik egész évben súlytalanok voltak egymás szemében? Mit tegyünk hát? – kérdezhetjük, mint kérdezték hajdan Keresztelõ Szent Jánostól hallgatói.

Legyen szép az ünnepünk!

Ahhoz, hogy karácsonyi ünneplésünk hiteles legyen, magunkat kell hitelessé tenni, magunknak kell hitelt érdemlõen bizonyítanunk, hogy fontosak vagyunk kölcsönösen egymásnak. Ez nem megy azonnal. Rá kell készülni – egész adventben, az egész esztendõben, egész életünkkel, de legkésõbb mostantól kezdve, azonnal.

Hogyan? Talán úgy, hogy ami elromlott, arról megállapítjuk, hogy rossz. Nem tetézzük újabb rontásokkal a már megsérült házat, házasságunkat, közösségünket. Megálljt parancsolunk a rossznak. Kérjük Isten kegyelmét, hogy segítségével sikerüljön megfordítani a kétes értékû tendenciákat életvitelünkben. Talán úgy, hogy idõt adunk Istennek, idõt adunk egymásnak. Hagyjuk, hogy az elõbbiek rendelkezzenek velünk. Keressük hát egymást, keressük az Istent. Ekkor lesz igazi karácsonyunk. Ekkor lesz hiteles ünnepünk. Mert Isten ártatlan és õszinte tekintetét helyesen tükrözni-viszonozni csak akkor vagyunk képesek, ha magunk is életmódszerûen törekedünk ártatlanok maradni, alázatosak és kiszolgáltatottak akarunk maradni egymás számára, kölcsönösen be akarjuk fogadni egymást. Akkor viszont helyreáll az Istentõl olyannyira áhított rend: Nem tolakodik meg nem élt közös életünk falai közé az ajándékok tömege, hanem megfordítva: egymás ajándékaivá válva éppenséggel a közöttünk lévõ harmóniát fogja kifejezni az a néhány apróság, melyet egymásnak szántunk. Van hát remény, van megoldás, melyet éppen az hozott el nekünk, akinek születésnapjára emlékezünk a téli napforduló után.

Kikerülhetetlenül fontos, hogy mindaddig pihenjünk el jelenvalóságában, míg mélységében meg nem tapasztaljuk, mekkora ajándékot adott nekünk az Isten: a szívébõl egy teljes értékû darabot. Fiát, Jézust, a vele egylényegû második személyt adta nekünk, hogy általa megismerhessük s viszontszerethessük Õt, õket.

De jó is lenne, ha tiszta szívvel köszönnénk meg a minket teljesen elfogadó-átölelõ Istennek, hogy Üdvözítõt küldött nekünk. . . „Mert szívünk ha tiszta és ártatlan, kedvesebb az neki, mint az arany.”  Talán az idén így lesz, s nem vágyódunk semmilyen egyéb pótlékra.

IV. KÁROLY BOLDOGGÁ AVATÁSA

II. János Pál pápa 2000. október 3-án délelõtt a Szent Péter téren bemutatott ünnepélyes szentmise keretében a boldogok sorába iktatta IV. Károly osztrák császárt és magyar királyt. Vele együtt még a következõ négy szent életû személyt emelte oltárra: Pierre Vigne misszionárius atyát, Joseph Marie Cassant trappista papot, Maria Ludovica De Angelis irgalmas nõvért és Anna Katharina Emmericket. IV. Károly magyar apostoli király 1922-ben számûzetésben halt meg Madeira szigetén, liturgikus emléknapját a szentatya október 21-re tûzte ki. A boldoggáavatási szentmisén hazánkból jelen volt Erdõ Péter bíboros prímás, Spányi Antal székesfehérvári és Mayer Mihály pécsi megyéspüspök, valamint Várszegi Asztrik pannonhalmi fõapát. Részt vett a szertartáson Ottó fõherceg népes családjával, továbbá Mádl Ferenc magyar köztársasági elnök és Szili Katalin, az országgyûlés elnöke.

A pápa IV. Károlyt mint a béke barátját mutatta be homíliájában. A keresztény ember meghatározó feladata abban áll, hogy Isten akaratát keresse és ismerje fel mindenben, és hogy aszerint cselekedjen. Ezzel a mindennapi kihívással nézett szembe az államférfi és a keresztény hívõ, az ausztriai házból származó Károly. A béke barátja volt. Szemében a háború elborzasztó valóságnak tûnt. „Az elsõ világháború viharában vette át országai vezetését, és megkísérelte felkarolni elõdöm, XV. Benedek béketörekvéseit. Károly császár uralkodását már a kezdetektõl úgy fogta fel, mint szent szolgálatot népeiért. Komoly szándéka volt, hogy a keresztény embernek az életszentségre szóló hivatását a politikai tevékenységben is kövesse. Ennek kapcsán fontos volt számára a szociális szeretet gondolata. Legyen õ mindannyiunk számára példakép, de különösen azoknak, akik ma Európában politikai felelõsséget viselnek.”

Habsburg Ottó, IV. Károly fia, a Páneurópai Unió elnöke nyilatkozott az MTV-nek. Többek között elmondta: „Édesapám számára rendkívül sokat jelentett, döntõ volt tisztelete a nagy nemzeti ereklye, a Szent Korona iránt. A királynak – illetve korunkban az államfõnek – egyetlen dolga az, hogy szolgálja azokat az elveket, amelyeket a Szent Korona megtestesít. Apám a Szent Korona szolgája volt, arra esküdött fel, és minden cselekedetében az vezette, hogy megfeleljen esküjének.” (R)

Muzslay István

BOLDOG KÁROLY MAGYAR KIRÁLY (1887–1922)

A magyar szentek és boldogok sora ismét megnövekedett. II. János Pál pápa október 3-án boldoggá avatta IV. Károlyt, az utolsó magyar királyt. Ferenc József dédunokaöccse 1887. augusztus 17-én született Persenbergben, és 1922. április 1-én hunyt el számkivetésben Funchalban, Madeira szigetén. Hamvai a város feletti hegy (Quinta do Monte) Mária-templomában nyugszanak, ahol a nép szentként tiszteli.

A boldoggá avatás elõkészítése 1949. november 3-án kezdõdött. Az üggyel kapcsolatos dokumentációs anyagot (11 kötet) 1954. május 22-én juttatták el az illetékes római Kongregációhoz. Az ügy lassan haladt elõre Károly életének politikai vonatkozásai miatt. A hatalmas anyag, a híresztelések, a legendák, a tévedések kiértékelése és az igazság megállapítása sok idõt vett igénybe.

Édesapja, Ottó fõherceg a soproni hadtest parancsnoka volt. Károly gyermekkorának egy részét Sopronban töltötte. Itt tanult meg magyarul. Bourbon Zita pármai hercegnõvel 1911-ben kötött házasságot, amelybõl nyolc gyermeke született. Ferenc Ferdinánd fõherceg szarajevói meggyilkolása után trónörökös lett. A világháborúban az olasz, majd pedig a keleti fronton teljesített szolgálatot.

Ferenc József halála (1916. november 21.) után mindkét országban õ vette át az uralkodást. Amíg azonban Ausztriában bizonytalan idõre elhalasztotta a koronázását, Magyarországon 1916. december 30-án Csernoch János bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek és Tisza István miniszterelnök a budavári Nagyboldogasszony-templomban Magyarország alkotmányos, apostoli királyává koronázta.

A béke fejedelme

Károly király az elsõ világháború közepén került a trónra. Sok jóakaratot és õszinte békevágyat vitt magával. Már az elsõ országgyûlési szózatában hangsúlyozta, hogy legfõbb célja, hogy megállítsa a vérengzést, és a monarchia népeinek békét biztosítson. Nemcsak XV. Benedek pápa békekezdeményezését fogadta örömmel, hanem sógora, Sixtus pármai herceg révén maga is törekedett a szövetséges hatalmakkal békét kötni. A spanyol király közvetítésével külön békét ajánlott fel az Egyesült Államoknak.

Már a trónra lépése elõtt nyugtalanította a katonai bíróságok túlságosan is nagy szigora, fõleg a cseh politikai agitátorokkal szemben. Több esetben kérte Ferenc Józsefet, hogy lépjen fel az igazságtalan ítéletek ellen. 1917 nyarán maga hirdette meg a teljes amnesztiát, amely 2593 elítélt szabadulását jelentette. Ugyanakkor a hadvezetés ellenére a hadviselõ államok közül elsõnek tiltotta meg a városközpontok bombázását, amit barbárságnak tartott. Az 1918. októberi manifesztumával elrendelte a monarchia konföderációs állammá való átalakítását. Azt a lehetõséget sem zárta ki, hogy az egyes nemzetiségek a köztársasági államformát válasszák.

A rendkívül leromlott közviszonyok miatt azonban próbálkozásai kudarcot vallottak. Azok, akiknek érdekében állt a háború folytatása, próbálkozásait gyengeségnek tekintették. Mások, akik a katolikus monarchia megsemmisítésére törekedtek, örültek minden sikertelenségének. A német propaganda hazaárulással vádolta. Fõleg az „olasz” Zita királynét feketítették be a közvélemény elõtt.

Idõközben a birodalom különféle részeiben kitört forradalmak a monarchia szétbomlását idézték elõ. Miután a forradalmi osztrák kormány kiutasította az országból, a királyi család angol katonai kísérettel Svájcba költözött. A szabadkõmûves vezetõk már a család svájci tartózkodása elején felkeresték a királyt, és közölték vele a monarchia visszaállításának az elõfeltételeit, amelyeket õ határozottan elutasított.

Anatole France, gazdag tudással, finom érzékkel, nagy mûvészettel és kiváló stílussal rendelkezõ, Nobel-díjas francia költõ és regényíró (mûvei túlnyomó része magyarul is megjelent), aki hitetlen létére élénk érdeklõdést tanúsított a vallási kérdések és lelki állapotok, fõképp az aszkétizmus és a miszticizmus megnyilvánulásai iránt, ezt írta róla:

„Károly császár az egyetlen tisztességes ember, aki a háború alatt vezetõ szerepet töltött be. Szent volt, de senki nem hallgatott rá. Õszintén kereste a békét, s ezért a világ megvetette. Egy csodálatos lehetõség, ami elveszett.”

Hûség a koronázási eskühöz

A gyõztes szövetséges államokban egyre több vezetõ emberben tudatosult az az aggodalom, hogy a monarchia szétesése hosszabb távon a német hatalmi törekvések veszélyét rejti magában, és közép-európai államok stabilitásának megromlását idézheti elõ. Ma már világosan látjuk, hogy ez az aggodalom nem volt alaptalan. Az oroszországi helyzet is bõséges okot adott az aggodalomra.

Károly király, miután igyekezett biztosítani magának a szövetséges államok, fõleg a franciák és az angolok megértõ és jóakaratú semlegességét, elhatározta, hogy megkísérli a magyar trónra való visszatérését. Jellemzõ, hogy Ausztriába való visszatérésre nem gondolt.

Az elsõ kísérlet 1921 tavaszán, húsvét napján történt. A király minden katonai kíséret nélkül váratlanul megjelent a budai királyi palotában. Két órán át tárgyalt Horthy kormányzóval, akinek végül is sikerült õt meggyõznie arról, hogy az ország súlyos külsõ és belsõ problémái miatt a hatalmat egyelõre nem adhatja át neki. Biztosította azonban a hûségérõl, és megígérte neki, hogy a megfelelõ idõpontról értesíteni fogja.

Károly király utolsó kísérletét a visszatérésre ugyanazon év októberében tette Zita királyné társaságában. Sopronból katonai kísérettel indult a fõváros felé. A királyt és a katonáit szállító vonatot mindenütt lelkesen ünnepelték, és a helyõrségek mind csatlakoztak hozzá. Biatorbágyig, az elõõrsök Budaörsig jutottak el minden akadály nélkül. A kormányzó képtelen volt megállítani a király elõhaladását.

A helyzeten Gömbös százados közbelépése változtatott. Gömbös mozgósította a mûegyetem diákjait azzal a valótlan hírrel, hogy a csehek ostromolják a fõvárost. A felfegyverzett, hivatásos tisztek által vezetett kb. 300 diák Budaörsön megtámadta a király katonáit. Ennek a budaörsi csatának összesen 16 áldozata lett: 11 a támadók, 5 pedig a király katonái soraiból.

Amikor a király errõl értesült, minden hadmûveletet azonnal leállított, hogy elkerülje a további vérontást. Miután kiszolgáltatta magát a magyar hatóságnak, a királynéval együtt elõször a tihanyi apátságban õrizték, utána a szövetséges hatalmak rendelkezésének megfelelõen angol katonai kísérettel Madeira szigetére számûzték.

Károly király komolyan vette koronázási esküjét. Amikor tihanyi tartózkodása idején Bethlen miniszterelnök a kormány nevében felszólította, hogy önként mondjon le a trónról, a következõt válaszolta:

„Nem mondok le a magyar trónról, amelyhez köt a koronázási esküm. Minden jogomat megõrzöm mint magyar király. A magyar Szent Korona, miként magam is, kötelez arra, hogy a magyar nemzettel szemben minden kötelességemet teljesítsem, ami a koronázás révén rám hárul.”

Szociális igazságosság és szeretet

Kevesen tudják, hogy Károly király volt az elsõ a világon, aki Ausztriában minisztériumot állított fel, hogy elõmozdítsa a szociális igazságosságot, és védje a dolgozók jogait minden kizsákmányolással szemben. A háború alatt maga és a családja csak annyit fogyasztott, amennyi a lakosságnak is jutott. Saját lovai szenet hordtak a rászorulóknak. Saját vagyonából bõségesen támogatta a szegényeket.

Zita királyné elbeszélése szerint a budai koronázás után rendezett ünnepi ebéden a különféle fogásokat az elõírt szertartás szerint szolgálták fel az erre megbízott fõurak. Utána a király intésére minden fogást azonnal becsomagoltak, hogy a sebesült katonáknak a kórházakba szállítsák.

A számkivetésben a királyi család koldusszegényen élt. Tartózkodásuk elsõ idõszakában egy hotel melléképületében kaptak elhelyezést Madeira fõvárosában. Miután képtelenek voltak a költségek fedezésére, a város feletti hegyen (Quinta do Monte) egy nedves, fûtés nélküli kis villában kaptak ingyen szállást.

A békeszerzõdés kivitelezésének ellenõrzésére Párizsban székelõ bizottság kötelezte a négy „utódállamot” (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország és Románia), hogy évente összesen 125 000 arany frankot utaljon át a portugál kormánynak a királyi család eltartására. Ezt a kötelezettséget azonban sohasem teljesítették, miközben ugyanez a bizottság kegyetlenül megtiltotta a család minden egyéb magán jellegû támogatását.

Az egyetlen lehetõség maradt a királyi család ékszereinek értékesítése, amelyek egy részét már a svájci tartózkodásuk idején felhasználták. A megmaradt rész õrzését Zürichben egy ügyvédre bízták, aki viszont a kincsekkel együtt eltûnt, és hiába kerestették. A nyomorúságos helyzetben sokszor arra kényszerültek, hogy a gyermekekkel az erdõben keressenek maguknak élelmet. A rendszeres napi étkezésük nem volt más, mint fõzelék és lepény. Hús nem kerülhetett az asztalra.

A nélkülözések miatt a király szervezete nagyon legyengült. Megfázott, és ágynak dõlt, miközben tüdõgyulladást kapott. Megfelelõ gyógyszerek hiányában heteken át szenvedett 1922. április 1-én bekövetkezett haláláig. Halála elõtt megbocsátott mindazoknak, akik elárulták, és népeiért imádkozott.

„Azért kell annyit szenvednem – mormolta halála órájában –, hogy majd egyszer népeim újra egymásra találjanak.” Utolsó szavai: „Jézus, jöjj! Legyen meg a te akaratod!”

Halála hírére a magyar kormány három hetes országos gyászt rendelt el. Az ország összes középületén félárbocon függött a nemzeti zászló.

Irodalom

BOGDAN, H.: La question royale en Hongrie au lendemain de la Première Guerre Mondiale. Documentation sur l’Europe Centrale, vol. XVI. 1978, n° 1. 3. 4.; vol. XVII, 1979, n° 1. Louvain.

BROOK-SHEPERD, G.: Le dernier Habsburg. Paris, 1971.

HÓMAN, B.–SZEKFÛ, Gy.: Magyar történet, III. Budapest, 1935.

LEHÁR, A: Erinneringen. Gegenrevolution und Restaurationsversuche in Ungarn 1918–1921. München, 1973.

SÉGUR, H.: La béatification de l’empereur Charles d’Autriche. Documentation sur l’Europe Centrale, vol, XX. 1982, n° 1. Louvain.

CHARLES DE FOUCAULD
LELKISÉGÉNEK ALAPVONÁSAI

Mint ismeretes, a Szenttéavatási Kongregáció dekrétuma elismerte, hogy Charles de Foucauld – Károly, Jézus testvére – hõsies fokon gyakorolta az erényeket. (Lásd Távlatok 2002/1, 161–166.) Minden reményünk megvan arra, hogy a pápa nemsokára a boldogok sorába iktatja õt, akinek lelkiségét több más szerzetes, laikus és papi közösség mellett a Jézus Kistestvérei szerzetesközösség is (férfi és nõi ág) éli.

Karácsonyi számunkban, készülve a boldoggá avatásra, felidézzük Károly testvér lelkiségét, amelynek középpontjában a szegény betlehemi és názáreti Jézus szeretete és követése áll. Hazánkban már néhány magyar nyelvû kiadvány megismertette a leendõ boldog kalandos élettörténetét. Az elsõ között volt a nemrég elhunyt René Voillaume Emberek között címû könyve, amely 1969-ben Újvidéken jelent meg.

Összeállításunk három részbõl áll: 1) Ch. de Foucauld életének fõbb dátumai. (Vö. Michel Lafon: Imádság 15 napon át Ch. de Foucauld-val, Új Ember, 2002.) 2) Idézetek Károly testvér Názáretre vonatkozó vagy Názáretben írt feljegyzéseibõl, leveleibõl. 3) Jézus Kistestvérei Testvériségének szabályzata.

(Szabó Ferenc összeállítása)

1. Charles de Foucauld életútja

– 1858. szeptember 15-én születik Strasbourg-ban. Hatéves korában árvaságra jut. Anyai nagyszülei nevelik. Az 1870–71-es háború menekülésre kényszeríti a családot. Nancyban telepednek le.

– 1876. Charles-t felveszik a Saint-Cyrbe, majd a saumuri lovassági iskolába. Nagy vagyon felett rendelkezve kicsapongó életet él.

– 1880. Ezredét – amely a Pont-à-Mousson helyõrségben székel – Sétifbe (Algéria) küldik. A szeretõjével hivalkodó Charles-t elbocsátják. Késõbb visszahelyezik tisztségébe, és bajtársaival együtt részt vesz egy dél-oráni hadjáratban. Elismeri, hogy „tizenkét év alatt tökéletesen elveszítette a hitét”.

– 1883–84. Ismét elhagyja a hadsereget. Zsidónak álcázva magát hozzáfog Marokkó tudományos feltárásához. Felfedezõ útjáról visszatérve könyvben számol be eredményeirõl, és elnyeri a Földrajzi Társaság aranyérmét. Algírban, majd Párizsban lakik.

– 1886. október végén a Szent Ágoston-templomban (Párizs) „megtér” Huvelin atya segítségével, aki lelki vezetõje lesz. 1888-ban elzarándokol a Szentföldre.

– 1890. Belép a Havas Boldogasszony trappista kolostorba (Ardèche), és felveszi a Marie-Alberic testvér nevet. Ezután átmegy a szíriai Akbèsben élõ trappistákhoz.

– 1897 januárja. A trappista generális apát Rómában felmenti fogadalmai alól, és bátorítja, hogy „kövesse hivatását”. Négy éven keresztül a Názáreti szolgálatában áll. Ez idõ alatt írja meg elmélkedései nagy részét.

– 1901. június 9. Viviers-ben pappá szentelik. Elhatározza, hogy a Szaharába megy, „a legelhagyatottabb bárányok” közé. A dél-oráni Beni-Abbèsben telepedik le.

– 1904–1905. A katonasággal megfordul a déli oázisokban, és eljut egészen a Hoggár tuaregjeihez. Náluk telepedik le Tamanrasset-ben, társak hiányában azonban Beni-Abbès és Tamanrasset között ingázik.

– 1907–1908. Második hoggári tartózkodása.

– 1909. Utazás Franciaországba.

Ezután visszatér Tamanrasset-be. Itt marad egészen haláláig, kivéve két franciaországi útját (1911 és 1913). Ezekben az években ideje nagy részét nyelvészeti munkáknak szenteli: szótárakat, versgyûjteményeket stb. állít össze tuareg nyelven.

–1916. Djanet erõdítménye, amely a nyugati határt védi, a líbiai szenussziták kezébe kerül. Tamanrasset-ben kis erõdítményt építenek, hogy a válságos helyzetben menedéket biztosítsanak a lakosságnak. Foucauld atya odaköltözik.

– 1916. december 1. Meggyilkolja egy szenusszita tuareg csapat.

2. A mi Urunk Jézus nyomdokain

Ch. de Foucauld feljegyzései Názáretben és Názáretrõl

Az idézeteket egy francia antológia bevezetõjébõl vettem: a Charles de Foucauld lelki írásainak gyûjteménye elé Milad Aïssa kistestvér írta ezt a bevezetõt. (Oeuvres spirituelles. Anthologie. Seuil. Párizs 1958.) Csak a Názárettel kapcsolatos feljegyzésekbõl válogattam, az összekötõ szöveget rövidítettem.

Elhagyni mindent, hogy kövessem a mi Urunk Jézust

Charles de Foucauld megtérése 1886. október utolsó napjaira esik. Ekkor 28 éves. Valamivel több, mint három évig családjában él, keresi Isten akaratát Huvelin abbé lelki vezetése alatt. Így foglalja össze érzelmeit, amelyek fokozatosan arra indítják, hogy mindent elhagyva kövesse az Urat:

 „A hiúság, a hamisság, a világias élet érzése és a nagy távolság, amely a tökéletes, evangéliumi élet és a világba vezetõ élet között létezik. . . Ez a gyengéd és egyre növekvõ szeretet irántad, Úr Jézus, ez az ima kedvelése, a hit szavadban, a mély átérzése annak, hogy alamizsnát kell adnom, a vágy, hogy Téged utánozzalak. Huvelin abbé beszédének szavai: »Te annyira az utolsó helyet választottad, hogy soha senki azt el nem vehette Tõled!« oly mélyen lelkembe vésõdtek! Annak szomjúhozása, hogy a lehetõ legnagyobb áldozatot hozzam érted, elhagyva örökre a családot, amely minden boldogságom forrása volt, és elmenni messze, tõle távol élni és halni!. . .”

Megtérése óta érezte a hívást a szerzetesi életre. Huvelin abbé azt tanácsolja neki, hogy zarándokoljon el a Szentföldre, majd végezzen kolostorokban négy lelkigyakorlatot. Elõször  1889. január 5-én látogatott el Názáretbe. Jan. 10-én újra visszatér oda. Elhatározza, hogy utánozni fogja a mi Urunk Jézus názáreti szegénységét és rejtettségét. Késõbb, 1896. június 24-én ezt írja:

„Szomjazom, hogy végre ezt az életet élhessem, amelyet hét év óta keresek . . ., amelyet megsejtettem, kitaláltam, amikor Názáret utcáit róttam, ahol a mi Urunk járt mint szegény ács, megvetettségben, homályban.”

Harmadik lelkigyakorlatát a franciaországi trappistáknál végezte, a negyediket Clamart-ban, ahol elhatározta, hogy belép a trappistákhoz, szegénységük miatt. Kilenc hónapi noviciátus után kéri, hogy a szíriai Akbèsbe mehessen, mert ott nagyobb a szegénység.

Keresni Názáretet és ott maradni

(A trappistáknál 1890 és 1896 között)

Ch. de Foucald belép a trappistákhoz (Notre-Dame des Neiges) 1890. január 16-án. 32 éves ekkor. A Marie-Albéric nevet veszi fel. Nagy békét talál ott. Következnek unokanõvéréhez, Mme de Bondyhoz írt leveleibõl vett idézetek:

„Mi ez a béke, ez a vigasztalás? Semmi rendkívüli, egyesülés minden pillanatban az imában, az olvasásban, a munkában, mindenben a mi Urunkkal, Szûz Máriával és a szentekkel, akik életében õt körülvették.” (1890. ápr. 7.)

1890 júniusában a szíriai Akbès nagyon szerény monostorába kerül. 1892. febr. 2-án leteszi a fogadalmakat. Másnap ezeket írja:

„Olyan állapotban vagyok, amelyet soha nem éltem át, hacsak nem egy kicsit Jeruzsálembe való visszatérésemkor. Érzem az összeszedettség, a csend szükségét, és azt a vágyat, hogy a jó Isten lábainál idõzzem, és õt nézzem csaknem teljes hallgatásban. Az ember érzi, és vég nélkül érezni szeretné, anélkül, hogy kimondaná: teljesen az övé vagyok, és Õ teljesen a miénk.”

1893 áprilisában megkezdi teológiai tanulmányait. Május 21-én ezt írja:

„Ezek a tanulmányok nem érnek fel a szegénység gyakorlatával, a megvetettséggel, az önmegtagadással, Urunk követésével, azzal, amit a kétkezi munka ad.”

Engedelmeskedik, de kétszeresen is nyugtalan: elõször tanulmányai miatt, amelyek rendesen a papsághoz vezetnek, továbbá azért, mivel egy új pápai brévé enyhít a ciszterciek monasztikus életének alkotmányán:

„Nagyon jámbor, nagyon szigorú ez az élet. . . És mégis ez nem az a teljes szegénység, amit szeretnék, ez nem az a megvettetés, amirõl álmodtam.” (1893. jún. 27.)

„Nagyon megelégedett vagyok, hogy teológiát tanulhatok, és sokkal jobban kívánom, mint valaha, hogy ne legyek pap. Az utolsó helytõl nem szakadtam el. . . A mi Urunk nagyon ragaszkodott hozzá.” (1893. szept. 9.)

1893. október 4-én nyugtalanságát fejezi ki (elöljáróit is nyugtalanítja). Megfogamzik benne a Testvériség megalapításának gondolata:

„Látva, hogy a trappistáknál nem élhetem a szegénység, a megvetettség, a tényleges nincstelenség, az alázatosság életét, sõt a mi Urunk názáreti összeszedettségét, azt kérdezem magamtól: vajon a mi Urunk nem egyedül azért adta mindezeket az érzelmeket, hogy Neki feláldozzam õket? vagy pedig, mivel ma az egyházban nincs egyetlen olyan szerzetesi kongregáció, ahol azt az életet lehetne élni, amelyet Õ élt itt a földön, nem lehetne-e keresni olyan lelkeket, akikkel el lehetne kezdeni egy kis kongregációt, amelynek célja ez lenne: pontosan, amennyire csak lehetséges, a mi Urunk életét élni, kizárólag kétkezi munkából élni, nem fogadva el semmiféle ajándékot és nem is keresve azt? követni szó szerint minden tanácsát, nem birtokolva semmit, adni mindenkinek, aki kér, nem követelve semmit, megfosztani magamat a lehetõ legjobban? elõször is, hogy jobban hasonuljak a mi Urunkhoz, továbbá, csaknem ugyanúgy, hogy a legtöbbet adjam neki a szegények személyében. Ehhez a munkához még hozzáadni az imádságot. (. . .) Csak kis csoportokat alkotni, elterjedni mindenfelé, fõleg a hitetlen vagy elfelejtett országokban, ahol olyan édes lenne növelni a mi Urunk Jézus szeretetét és szolgáinak számát.”

Három évig vár Károly testvér arra az órára, amikor engedelmeskedik azoknak, akik Isten nevében szólnak hozzá. Huvelin abbé 1896. jún. 15-én megengedi neki, hogy kövesse a hívó hangot Názáretbe, de még ne gondoljon egy kongregáció alapítására. Elöljárói még próbára teszik: Rómába küldik teológiára, majd miután (1897. febr. 14-án) leteszi az örökös szüzesség és szegénység fogadalmát, febr. 17-én elindul a Szentföldre.

„Boldogok a szegények, ezt a boldogságot keresem.”

(Názáret, 1897–1890)

Károly testvér 1897. márc. 5-én megérkezik Názáretbe; pár nap múlva a klarissza nõvéreknél lesz alkalmazott. A kolostoron kívül egy kis kunyhóban lakik. A következõkben Názáretben végzett 1897-es lelkigyakorlatos jegyzeteibõl idézünk.

„Mindent össze kell törnöd (hallja Jézus hangját), ami nem Én vagyok . . . itt sivatagot kell teremtened Velem. Az önmegtagadás révén jutsz el ide.”

„Átkarolni az alázatosságot, a szegénységet, az elhagyatottságot, a megvettetést, a magányt, a szenvedést a jászolban fekvõ Jézussal. Semmibe venni az emberi nagyságot, a felemelkedést, az emberektõl jövõ megbecsülést, és ugyanannyira becsülni a legszegényebbeket, mint a leggazdagabbakat. Magam számára keresni mindig az utolsók között a legutolsó helyet, úgy intézni életemet, hogy mindig az utolsó legyek, a legmegvetettebb az emberek között.”

„Úr Jézusom, milyen gyorsan szegény lesz az, aki Téged szeretve teljes szívébõl, nem tudja elszenvedni, hogy gazdagabb legyen, mint Szerelmese.”

„Vajon ragaszkodnom kell ahhoz, hogy Názáretben legyek? Nem, ehhez sem jobban, mint bármihez. Egyedül Isten akaratához ragaszkodni, egyedül Istenhez. . . Nagy kegyelemnek kell tartanom, hogy Názáretben lakhatom. De mihelyt ez már nem lenne Isten akarata, teljes erõmbõl arra kellene lendülnöm – anélkül, hogy hátra tekintenék –, ahova az Õ akarata hív.”

Ezt is Názáretben jegyezte fel (Jézus hangját hallja):

„Gondolj arra, hogy vértanúként kell meghalnod, mindentõl megfosztva, kiterítve a földön, meztelen, felismerhetetlen, vérrel és sebekkel elborítva, erõszakosan és fájdalmasan megölve . . . és kívánd azt, hogy ez még ma megtörténjék. . . Hogy számodra megadjam ezt végtelen kegyelmet, légy hûséges a virrasztásban és a kereszthordozásban.”

1916. dec. 1-én bekövetkezett vértanúsága. Tamanrasset-ben – remeteségében a tuaregek kegyetlenül meggyilkolták.

* * *

3. A Kistestvérek szabályzatából

A NÁZÁRETI JÉZUS, Egyedüli Példakép – „Út, Igazság és Élet”

1 – Jézusért és Evangéliumáért, és válaszul az õ hívására, Jézus kistestvérei életüket Isten szeretetének és minden embertestvérük szeretetének szentelik. A Szentlélek segítségével arra kötelezik el magukat, hogy mindent elhagyva követik Jézust. Ezáltal vesznek részt megváltói küldetésében.

Egészen az Úr szeretetére hagyatkozva, a Boldogságok szellemében a lelki gyermekség útját követik.

Halálukig tartó szegénységet, tisztaságot és engedelmességet fogadnak, közösségi életre kötelezve magukat Jézus kistestvéreinek konstitúciója szerint. Ez az Egyháztól kapott és az Egyházban megélt, Istennek szentelt állapot mélyen a keresztségi konszekrációban gyökerezik.

2 – Amint Károly testvért Jézus názáreti életének titka ragadta meg, a kistestvéreknek az a hivatásuk, hogy szemlélõdõ életet éljenek az emberek tömegében a szegények között. Ez az élet kovász lehet, ha Jézusra szegezett tekintettel, a szívükkel egészen Felé fordulva élnek. A kistestvéreket maga Jézus alakítja át lassanként saját képére, és részesíti õket halálának és föltámadásának titkában, a világ üdvösségének forrásában.

3 – Jézus lesz életük és szívük szenvedélye: „Számomra az élet Krisztus.” Jézus az „Egyedüli példaképük”, nagyon szeretett Testvérük és Uruk.

A hit fényénél megtalálják Õt a Szentírásban, az Eukarisztiában, az Egyházban és minden Isten képmására alkotott emberben, különösen azokban, akik szegények és akik szenvednek.

Szeressék Jézust, olyan határtalan szeretettel, amely „nem érthetõ az azonosulás és a hasonlóság parancsoló igénye nélkül”. Arra törekszenek, hogy a názáreti ember alázatos életállapotában kövessék õt, amelyet a megtestesülés útjaként választott.

4 – Jézust különösen a betlehemi és názáreti alázatos életének titkában szemlélik. Betlehem – ahol Isten egy egészen kicsi gyermek tehetetlenségében és törékenységében nyilatkoztatja ki magát – jellemzi majd az egész Testvériséget a szegénység, a kicsiség és az Istenre való hagyatkozás jegyeivel, és a lelki gyermekséget meghatározó egyszerûséget, szelídséget és örömet adja neki.

Názáret – ahol Isten Fia megtestesült, hogy a bûn által megsebzett egyetemes testvériséget helyreállítsa, és ahol szegényen élt a szegények között – arra készteti a kistestvéreket, hogy hasonlóképpen éljenek, és ezáltal Jézussal együtt hirdessék Isten Országa eljövetelének örömhírét.

Ez a hivatás – hogy egész életükkel kifejezzék a Betlehemben és Názáretben kinyilvánított üdvösség titkát – a Testvériség sajátos küldetése az Egyházban.

5 – Ezen az úton Mária, Jézus anyja lesz a kistestvérek vezetõje és pártfogója. Õ, aki emlékezetébe véste a pásztorok szavait, és szívében gyakran elgondolkozott rajtuk, segíteni fogja õket, hogy alázatosan járjanak a hitben, és másokat meghallgató szívvel, szeretetben és ingyenesen legyenek jelen mindazok számára, akik között élnek.

6 – A kistestvérek – hogy hûségesek maradjanak lelkiségükhöz és küldetésükhöz – ne fáradjanak bele abba, hogy Jézust szemléljék és kövessék különösképpen:

– ahogyan Õ Betlehemben és Názáretben szegényen élt a szegények között, hirdetve ezáltal is az Ország eljövetelét.

– az Atya iránti rendíthetetlen bizalmában, mely a lelki gyermekség útja.

– „sokak váltságául” kiszolgáltatott életében, amely az Eukarisztiában állandóan jelenvaló fölajánlás.

– odaadott életében, hogy „Isten szétszóródott gyermekeit egybegyûjtse”.

fiatal I katolikus

IGEN

Megjelenik minden hónapban.

Éves elõfizetõi díj: 3 000 Ft.

Szerkesztõség: 1053 Budapest, Ferenciek tere 7.

Telefon/fax: (06-1)317-5369

Drótposta: [email protected]

Honlap: www.igen.hu

Tímár Ágnes

LÉNÁRD ÖDÖN FELJEGYZÉSEI
A GYÛJTÕFOGHÁZBÓL

Tanulmány a „cigarettapapír” feljegyzésekhez*

A második világháborút követõ évtizedekben a szovjet megszálló hatalom politikai zónájához tartozó országokban a módszeres keresztényüldözés nagyobb méreteket öltött, és súlyosabb volt, mint az elsõ vértanú keresztény századokban vagy az ismert emberi történelemben bármikor. Az egyházüldözés tényadatainak részletes történelmi feldolgozása még várat magára, mert a rendelkezésre álló dokumentumok sajátos értékkel bírnak. A levéltárak anyaga elsõsorban az egyházüldözés koncepcióját tükrözi. A koordinátákat elrendezõ alapkérdés az, hogy valójában mi történt Magyarországon a katolikus Egyházzal, és hogy erre a történelmi kihívásra milyen választ adott a katolikus társadalom. Az igazságot megközelítõ válasz hosszú és nagyon kemény munka gyümölcse lesz.

A cigarettapapirosra írt feljegyzések semmihez sem hasonlítható értéke, hogy kívül állnak minden manipulációs lehetõségen. Ezek a feljegyzések éveken keresztül folyamatosan készültek. Az írásoknak nincs koncepciója. Aki teleírja a szokatlan „jegyzetfüzetet”, nem vádol, és nem védekezik, hanem kapaszkodik.

Az ember egész valójával kapaszkodik Istenbe, az értékvilágba, amely életének értelme és hordozója. A feljegyzések csak utalnak a lüktetõ valóságra, csak töredékes vetületét adják a belsõ, szellemi életnek, mégis többet mutatnak meg az igazságból, minden többször átírt, az éppen elfogadott koncepcióhoz igazított jegyzõkönyvek sokaságánál.

A „feljegyzés” szó, az egyetemes szóhasználat és az értelmezõ szótárak szerint, a gondolatok egyfajta írásos rögzítését, intellektuális munkát jelent. A fogalom bennfoglaltan tartalmazza a papirost, íróeszközt és íróasztalt, vagy más lehetõséget, ahol a feljegyzés történik.

Ebben az esetben a cigarettapapirosra készült feljegyzések elsõsorban – a börtönidõ nagy kegyelmi ajándékát jelentõ – versek lejegyzését, de ezenfelül más események, gondolatok, reflexiók rögzítését is tartalmazzák. A feljegyzésnek magától értetõdõ eszközei a börtönben teljességgel hiányoztak. Az írás tiltott volt, s ha valakit rajtakaptak, nemcsak elkobozták az írást, de kemény fegyelmi büntetéssel megelõzni kívánták az eset ismétlõdését.

A kommunista rendszer „szigorított börtön” mechanizmusa és eszköztára arra szolgált, hogy a bebörtönzött ember, a külsõ egészséges emberi impulzusok teljes kiiktatásával és a tudatosan kiszámított gonoszság mindennapos gyakorlatával, elveszítse önmagát, vegetáló állati nívóra süllyedjen vagy megõrüljön. Az így eltöltött évek, a kezdeti ellenállás, az emlékanyag és az egészség kopásával, exponenciálisan fokozták a kiszolgáltatottság ártalmait. A rabságban élõ ember szellemi élete azokra a kulturális értékekre szorítkozott, amelyeket korábbi élete során megszerzett, és amelyeket ezekbõl az emlékezete megõrzött. A versek rendkívüli kegyelmet jelentettek, ami a rendkívüli körülmények között élet- és lélekmentõ volt, és hallatlan csodáját csak az sejti, aki maga is megjárta ezt a poklot. Intellektusában a csoda természetes gazdag forrása az európai, magyar és keresztény kultúra, amelyet a versek erõlködés nélkül természetesen tükröznek. Indirekt módon, de kivétel nélkül a lélek hitérõl, a meg nem rendíthetõ bizalomról vallanak, és a vallomásokat átjárja, erõsíti a történelem, az irodalomtörténet, a mûvészettörténelem számtalan gazdag példája. Lénárd Ödön elsõsorban nem az emlékezetében õrizte meg az „elõdök” értékvilágát, hanem mindez beleépült a sejtjeibe, a gondolkodásába, a szavaiba. Aki a Párbeszédek verseit olvassa, gondol-e rá, hogy az író elõtt nincs más, mint emlékek és benyomások? Pedig ezek mégis valós párbeszédek. Így fogalmaz:

Ti kötetekkel szóltok, gazdagon,
én csak egy pár rímem hallatom,
s lehet belõlük mégis párbeszéd,
hol lélek szava éri lélekét.¹

De hol vannak a „kötetek”? „Lapozni” csak belül lehet a lélek mélyén, a papírtalan emlékek között. . . Lehet-e jobban megközelíteni József Attila lényét, mint amit a „Szorongás” kétszer két sora kifejez?

„A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog”

s  föléd virágos ágként én
ki mért nem hajthatok?²

A foglyok állandó amnesztiavárásával ellentétben az egyháztörténelem tapasztalatai segítik megmaradni a küldetés természetfölötti egyensúlyában. Ezeket a sorokat akkor írja, mikor öccse, Lénárd Ernõ kegyelmi kérvényt adott be életkorára, egészségi állapotára és a már letöltött igen hosszú évekre való hivatkozással.

Scilliben, majd kétezer év elõtt,
keresztények voltak a kõfejtõk.
Átvágott lábínnal a mély fejtésben,
az ég odafönn aranyban és kéken,
köröttük hõségtõl olvadt a szikla,
követ vitt, s vizet alig hozott a csiga.
Mert Szicília napja izzott,
velõt szárítva, s aszalva izmot,
de a kõkút lakói bölcsen tudták:
a legnagyobb csoda, hogy nem várunk csudát!³

A versek születését Lénárd Ödön ámuló meghatottsággal mindig is különleges, ki nem érdemelt kegyelemnek tekintette. Az Összegyûjtött börtönversekhez írt értelmezõ bevezetésében így foglalja össze ezt a belsõ megtapasztalást:

Az a benyomásom, hogy az ember úgy éli meg az életét, ahogyan a kisgyerek kört rajzol: újra és újra végigvíve a ceruzáját ugyanazon a vonalon. S ahogy ott a kidudorodások és behorpadások lassanként kiegyenlítik egymást, s végül létrejön egy, bár vastag, de mégiscsak körvonal, úgy viszi vissza, hol az ember lényegi korlátozottsága, hol a Kegyelem nevelõ szándéka a lelket újra és újra ugyanarra a pontra, ugyanolyan jellegû feladatokhoz, hozza ugyanolyan helyzetbe, és nyilván várja, a mind köralakúbb vonalat.⁴

. . . egy hajnalban arra ébredtem fel, hogy valami egyszerû, négysoros versszakaszt mondogatok: a Hajnali álom negyedik szakaszát. Megtanultam, újra elaludtam, s reggel teljes verssé kerekedett ki. . .

Szokatlanságában segítõ kegyelmi tényt láttam, s mikor az egész dolog újabb és újabb versek születésével könnyedén gördült tovább, ebben a felfogásomban csak megerõsödtem. Az itt eltöltött további egy év alatt minden ima, elmélkedés, gondolat végsõ fokon versbe torkollott, egész szellemi életem ezt a formát öltötte fel, ami a hónapok múlásával tartalmában is, technikájában is elmélyült és tökéletesedett.

Persze, papírosnak és ceruzának itt nyoma sem akadt. Minden csak fejben születhetett meg. Így egy vers kialakulása egy-két napot is kitöltött, viszont kívül esett minden ellenõrzési és elkobzási lehetõségen. Megtartásuk is csak állandó tanulással és ismétléssel volt lehetséges. . .

Egy év múlva véget ért magányosságom, és ezzel együtt tökéletesen félbemaradt a versírás is. De amikor újabb két év múlva szabadultam, az egész anyagot, mintegy 200 verset a fejemben vittem ki. . .

A börtön utáni években nem nagyon lehetett szükség a kegyelemnek erre a formájára, mert 7 év alatt 20 vers született meg. . .⁵

A Második élet versei az ötvenes évek végére készen voltak. Mikor 66-ban harmadszor letartóztattak, már úgy kb. 7-8 éve egy sort sem írtam. . .

Ilyen jellegû múltamtól egyáltalán nem zavartatva, 66-tól újabb hat éven keresztül sem jutott eszembe a versírás.

Aztán 1972. január 1-én történt. A rabok számára az ünnepek sajátosan gutaütött napok. Munka nincs, csökkent a hétköznapok mozgási, történési sûrûsége is, mert az õrség azért ünnepel, így kisebb létszámban van szolgálatban, s ennek következtében lehetõleg semmi sem mozdul.

A legtöbb rab, ha csak lehetséges, végigalszik minden ünnepet.

Zárkámnak többi három lakója ennek az újévnek a délelõttjén is egyöntetûen aludt. Egyedül voltam fenn, amikor minden elõzmény nélkül, ötletszerûen megszületett ebben az idõszakban az elsõ, az újévet köszöntõ vers. Ahogyan elõzmények nélküli váratlanságával megismételte az 1950-es helyzetet, magában véve is megmosolyogtató volt. Ahogyan a hosszú, egyhangú évek után friss és mély lehetõséget nyitott meg a még elõttem álló hosszú évekre, az is ismétlés volt. És újráztam magam is, ugyanúgy lehetõségeket és feladatokat látva benne, mint korábban. S a belsõ élet is húzta újabb ceruzavonalát ugyanazokon a nyomokon, mert a következõ több mint egy fél évtizednek majdnem minden belsõ moccanása ugyanúgy ezen a csatornán hömpölygött végig, mint 1950/51-ben.

Csak egy új szín járult ehhez: az a belsõ biztatás: ne tartsd meg magadnak! Amire a pingpong labdát visszaütve válaszoltam: hátha Te kihozod? S mivel Õ is visszaütötte a labdát, kénytelen voltam azt gondolni, hogy ez nem csak a személyemnek szóló segítség volt egy nehéz helyzetben, hanem talán mások felé is van hivatása. Legalábbis lehetõvé kell tennem, hogy ha szûk körben is, ezek a mások dönthessék el a rájuk vonatkozó kérdést. Ezeken a lapokon ez is megtörtént.⁶

A fenti bensõséges vallomás a versek keletkezését, történetét mondja el, és a lélek hálájával, alázatával a Kegyelemrõl beszél, amit a versírás jelentett. Vegyük azonban észre, hogy sehol sem utal arra, hogy hogyan valósulhatott meg az, amit úgy kérdez fel Istenétõl: hátha Te kihozod?

Kétségtelen, hogy Isten külön, gondviselõ szeretete nélkül ezek a versek soha sem maradtak volna meg. De hogy milyen fegyelmet, milyen állandó odafigyelõ munkát, alázatot kívánt a versek megõrzése, arra csak egyetlen vers utal:

Mit jelent írni, cetlire, lopva,
lesve, nehogy a szomszédod feldobja,
megbújva egy munkadarab mögött,
éppen csak sejtve, hogy talán nem döcög
a papíron se, mi benned még szárnyalt,
s beletörõdve, hogy sose lesz árnyalt,
csábos alakú, csodás rímekkel
csak egy sóhaj, játék, mi a szívnek kell,
hogy az égre még felmosolyogjon,
még mindig higgye, hogy a hóhér is rokon,
s mit csak kiokádsz, mint egy vérrögöt,
mi a gégédben éppen megkötött,
s megfojtana, ha nem köpnéd papírra,
hát itt van, most itt fekszik leírva,
ez a nyálkás, véres gennyes csomó,
ne kérdezd, hogy szép ez, vagy mire jó,
ki arra jártál, ahol az ég zengett,
s vért izzadt, ki megmaradt embernek,
ki az üres tengeren hányódva,
önszíved dobod a hideg habokba
mentõövnek, min kiliheged magad,
mert mögötted harminc korbácsos év maradt,
s rácsok mögött a tizennyolcadik,
de míg csak pihegsz, s a hangod hallik,
rímeid csengik a sötét éjszakába:
lázas vergõdésed mégsem volt hiába,
még virraszt benned, még dalol a lélek,
csillagait szórja felfelé az égnek!⁷

A Kegyelem, amit itt a vers jelent, semmihez sem fogható. De milyen beláthatatlan a sivatag magánya, ahol a Kegyelem megszólalt! Mennyire hozzátartozik emberségünkhöz – és a költõkhöz, az alkotók világához pedig még inkább – a megosztás vágya és öröme. . . A kimondott, az elskandált sorok. . . a megfogalmazás szellemi kalandja, a rokon lélek értõ figyelme, a felismerés, a látás, a láttatás nagyszerû szépsége. . . de ez már nem tartozott a kegyelmi ajándékhoz.

A testvéri kórus visszhangja elül,
bal talpad neszére csak a jobb felel,
kívül magadra maradsz, s Rám belül.

              . . .

Csendet teremtek hát benned:
a bezárt templomok csendjét,
mik valóban már csak Engem ünnepelnek.

Maradj nyugodtan! Várj! Mosolyogj!
Csended s a sivatag megsúgják,
hogy mikor hajtsd le redõtlen homlokod.⁸

Kegyetlen kegyelem? Ki kérheti számon? A „hátha Te kihozod” egyezsége feltétel nélküli volt. Soha nem szegte meg sem az Isten, sem az ember.

A versek évrõl évre, napról napra biztos nyugalommal várták a „szabadulást”.

Hogyan?

Így: Azokban az években az elítéltek dolgoztak. A munkájukat elszámolás szerint fizették. A „keresetbõl” levonták a börtönüzem fenntartásának költségét, ugyanakkor az állandóan változó börtönrendtartás lehetõvé tette az elítélteknek, hogy havonta vásároljanak valamit a fennmaradó keresetükbõl. Ez a legegyszerûbb alapélelem volt, és mert a legtöbb ember dohányos, a fegyelem lehetõ zökkenésmentes megõrzése végett, a rabok idegrendszerének megnyugtatása érdekében engedélyezték a cigaretta vagy a dohány és cigarettapapír vásárlását is. Lénárd Ödön nem dohányzott, és ez köztudott volt. Hogy ennek ellenére vásárolt-e cigarettapapirost és dohányt, vagy úgy cserélte, ahogy mindenki mindent csereberél a börtönökben, az ma már kideríthetetlen. Ezekre a cigarettapapirosokra jegyezte le a verseket, és mást is, amirõl úgy gondolta, érdemes megjegyezni.

Milyen Isten-arcot,
milyen Isten-megismerést tükröznek ezek a versek?

Eltakarom az arcomat, nem merek szembenézni a versekkel . . . egy pillanatra sugárzó lett elõttem az Összegyûjtött börtönversek dobozba összefogott 5 kötete, mint amikor „Mózes lejött a Sínai-hegyrõl, és látták Izrael fiai, hogy Mózes arca sugárzik” (Kiv 34,34).

Csendben engedem, hogy a kötetek kinyíljanak itt és ott, ahol akarnak. . . Szóljanak maguk  saját belsõ logikájuk szerint. . . Zárójelben adom meg a kötet- és oldalszámot. Lehetne más sorrendben más logikával felvillantani a bemutathatatlant, de én másként nem bírom. . . Az Irgalmas és Hûséges Isten 18 és fél börtönév alatt sokszor és sokféleképen mutatta meg Atyai Arcát, jelezte jelenlétét hûséges fiának; vezesse most is akarata szerint a kötetek kinyíló lapjait.

„Nehogy azt higgyétek: ha szól hozzám, ez úgy történik, mint János Patmoszán, vagy mint Pállal Damaszkusz elõtt. . . Velem nem esnek ilyesmik, mint velük, mégis szól hozzám, mindig s mindenütt. . .

Az éjszakában így megyek tovább, s ha itt-ott egy madár álmában kiált, tudom, hogy Õ szól bennük utánam: fúj a hajnali szél, kössem meg a sált, egy madár álmában kiált, tudom, hogy Õ szól bennük utánam: Fúj a hajnali szél, kössem meg a sálam!” (2. kötet, 132. és 133. o.).

„Botladozásod tükrözze Õt, mint vízen ha játszik, össze se áll, és szétfolyik máris újra az arcod. Így villóddzék életed színén mennyei Arca, fátyollal letakart tükörbõl ivogatóan, hívogatóan, hívogatóan.” (2. kötet, 175. o.)

„Elõttem az áldott Téged-sejtés, minden emlék szürkül, foszlik, elvész. . . Mi hasznod már elõlem elbújnod, Feléd sodor mi simát vet, mi hurkot. . .” (2. kötet, 194. o.)

„. . . sava-borsa veszett az imának, s össze nem ró egy gyerekverset. . . De még így is Rólad szól a zsoltár: szürke zsoltár, szürke dallamon. . .”(1. kötet, 159. o.)

„. . . Mohos határkõ, földbe süppedett, Atyám, ím várom szép irgalmadat, ha eljön majd a Végsõ Rettenet, ismerjed fel a kõben is fiad!” (2. kötet, 198. o.)

„. . . Már nem fáj a tegnap, s nem bánt a holnap, mind lehagytam a kívülvalókat. Az órám mutatók nélkül ketyeg: nem múló percek hordják a Lényeget. . . Lélekben máris a házadban élek, várva, hogy örökre vallj már a tiédnek!” (3. kötet, 163. o.)

„. . . szegény fiad beszél-beszél: hallgass rám, Atyám, s meg ne ítélj!” (4. kötet, 136. o.)

„. . . Az Egész volt örök szerelmed, a Minden, a Teljes, a Kész. . . Nem lesz idõd az igazi Nagyhoz! Egy mûved lehet csak, egy Óriás: ha ez a Vágy, ez a Tûz, ez az Éhség egész életed Borává kiforr!” (4. kötet, 137. o.)

„. . . nem kellene több, csak semminek lenni, de ahol Te lennél, ott lenni a semmi!” (5. kötet, 68. o.)

„. . . csak egy pont, min kisugárzik a Kegyelem, s ezért van helye idefent. De mivel semmije sincsen, senki sem tud mit kezdeni vele, s ezért a hajlékokhoz sincs köze. . .” (5. kötet, 63. o.)

„. . . feléd fordul lassan bár, de hívón az az Arc, és az a Szem: s e kapuszárnyak mögött: az Örök Végtelen!” (5. kötet, 23. o.)

„. . . Amit láttam, mit átéltem, oly iszonyatos: szemlehunyva bújnék Hozzád, vonj hát magadhoz! Ölelj, ölelj, megfizettem tallért, garast is, ne dobj el magadtól, jaj, Házadból ki ne taszíts!” (2. kötet, 161. o.)

Kismaros, 2004. október 6.

Jegyzetek

* Lénárd Ödön piarista (1911–2003) bemutatkozott Erõ az erõtlenségben címû könyve elején (Márton Áron Kiadó, Bp. 1994). Tizennyolc és fél évet töltött a kommunisták börtöneiben; visszaemlékezéseit, megfontolásait rögzítette az említett kötetben. „Történelmi igazságtétel” címû tanulmánya megjelent a Távlatok 1992/3. számában. Öt kötetnyi, börtönben írt verseit, ,,feljegyzéseit” még a szerzetes életében tette közzé a Lámpás Kiadó (Abaliget, é.n.): 1) Szürke habitusban (1950. március–1951. június) (SzH) T2; 2) Sömaj Izrael (1) (SI 1); 3) Sömaj Izrael (2) (SI 3); 4) Sömaj Izrael (3) (SI 3); 5) Szélfútta versek (SzV). – Lénárd Ödönrõl lásd még Hetényi Varga Károly: Szerzetesek a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában II. köt. (Lámpás Kiadó, Abaliget 2002), 553–583. old.) – Ezúttal gratulálunk a jelen tanulmány szerzõjének, dr. Tímár Ágnes ciszterci volt apátnõnek új kitüntetéséhez, a Fraknói-díjhoz! (Szerk.)

A gyûjtõfogházban cigarettapapirosokra készült feljegyzések a maguk nemében páratlan kortörténeti dokumentumok. Mint ilyenek komoly szellemi és erkölcsi értéket jelentenek.

¹ SI 3, Párbeszédek, 61. o. – ² SI 3, Szorongás, 72. o. – ³ SI 1, 182. o.

⁴ SI 1, Bevezetés, 6. o. – ⁵ SzH, Bevezetés, 8. 9. o. – ⁶ SI 1, Bevezetés, 6. 7. o.

⁷ SI 1, Mit jelent írni? 195. o. – ⁸ SI 1, Csendet teremtek benned! 153. o.

Lénárd Ödön

ARS POETICA

Megmagyarázza a lepkét

a gubó, amit elhagyott?

A kiszállt lelket a hulla?

S engem a leírt versszakok?

       (Összegyûjtött börtönversek IV, 169.)