EUCHARISZTIA ÉVE

Nemeshegyi Péter

 EUCHARISZTIKUS CSODÁLKOZÁS

Boldog az az ember, aki csodálkozni tud. Már Arisztotelész mondta, hogy minden emberi ismeret kiindulópontja a csodálkozás. A kisgyermekek csodálkoznak el mindenen. Ezért olyan frissek és üdék. Ezért tudnak bámulatos gyorsasággal magukévá tenni óriási ismeretanyagot. Minden erõfeszítés nélkül megtanulják anyanyelvük fortélyait, ismerik meg a világot. Csodálattal szemlélnek mindent, és kifogyhatatlanok kérdéseik. Amikor pedig valamit megértenek, ugrálnak és tapsolnak örömükben.

Vannak emberek, akik életük végéig megõrzik ezt a csodálkozó lelkületet. Sajnos azonban sokan vannak, akik felnõtté válásuk során elveszítik. Számukra minden érdektelen vagy magától értetõdõ, nincsenek kérdéseik. Kiskörû tudásukkal meg vannak elégedve, és magától értetõdõnek tartják, hogy van nap, hold, csillagok, szél, esõ, fák, virágok, gyümölcsök, bogarak, madarak, állatok és emberek. Pedig mindezek felfoghatatlan csodák! A nagy tudósok tudják ezt. Einstein mondta, hogy a világmindenségben az a legérthetetlenebb, hogy érthetõ. Persze ez a „megértés” még a legnagyobb tudós esetében is rendkívül korlátolt, és mindenütt a nem tudás tengere veszi körül. Az anyag elemi részecskéinek titka, a csillagködök forgása, az emberi agy mûködése, a tudat jelensége mindmegannyi misztérium, amely csodálattal tölti el szemlélõjét. Nemcsak „minden ember fenség, északfok, titok, idegenség, lidérces messzi fény” (Ady), hanem már az, hogy valami „van”, megdöbbentõ csoda. A gyermekeken kívül a nagy mûvészek tudják ezt. Ezért „vannak” akkora intenzitással, például, Van Gogh képein a fák és napraforgók, Cézanne képein a cipõk és a székek.

A csodálatos Isten

Ha már az érzékeinkkel tapaszlható közvetlen környezetünkben is ennyi a csodálnivaló, természetes, hogy az Isten valósága és cselekedetei még csodálatosabbak. A korai középkor nagy elméje, Ioannes Eriugena írta le e mély értelmû szavakat:

 „Minden emberi tudás és értés
    a felfoghatatlan felfogása,
    a rejtõzködõ megjelenése,
    a megközelíthetetlen megközelítése,
    a láthatatlan meglátása,
    a kimondhatatlan kimondása.”

Talán azért olyan csodálatos minden, mert mindenben ott „jelenti magát” a felfoghatatlan, a rejtõzködõ, a megközelíthetetlen, a láthatatlan, a kimondhatatlan Õsvalóság, akit Istennek nevezünk. Az „egydimenziós emberek” (Marcuse) számára minden azért unalmas, mert ezt a mélységi dimenziót nem is sejtik. Minden igazi vallás pedig arra törekszik, hogy megsejtesse, mi is „az a végsõ és kimondhatatlan misztérium, mely átöleli létünket, melybõl eredünk, s mely felé tartunk”. (II. vatikáni zsinat, Nostra aetate, 1.)

A keresztény ember hiszi, hogy ez a „végsõ és kimondhatatlan misztérium” megszólalt, és tetteivel meg szavaival „kinyilatkoztatta önmagát és akaratának misztériumát, mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben szabad útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek.” (II. vatikáni zsinat, DV, 2.)

Nem véletlen, hogy a zsoltárok állandóan Isten „csodálatos” tetteirõl beszélnek (Zsolt 10,2; 26,7; 40,6; stb.), az evangéliumok pedig újra meg újra hangoztatják, hogy az emberek „elcsodálkoztak” Jézus szavain és tettein. (Mt 7,28; 8,27; 15,31; Lk 2,47; 5,26; 11,14; 24,41; Jn 7,21 stb.)

A csodálkozás azoknál nõ igazán nagyra, akik megkapták a hit ajándékát. A hit ugyanis mindenkiben az isteni Szentlélek csodája. Pál mondja oly szépen: „Írva van: Amit szem nem látott, fül nem hallott, ami az ember szívébe föl nem hatolt, azt készítette Isten azoknak, akik szeretik õt. Nekünk azonban kinyilatkoztatta az Isten a Lélek által, mert a Lélek mindent kikutat, még az Isten mélységeit is. . . Mi az Istentõl származó Lelket (kaptuk), hogy megismerjük, amit Isten nekünk ajándékozott.” (1Kor 2,9–12.)

Amikor Japánban kereszteltem felnõtteket, akiknek én közvetítettem Isten kinyilatkoztatását, mindig nagyon elcsodálkoztam, hogy a keresztség elõtt feltett kérdéseimre egyenként nagy meggyõzõdéssel azt válaszolták: „Hiszek.” Hittek az Istenben, ég és föld teremtõjében, hittek Jézusban, az emberré lett Isten Fiában, aki értünk meghalt és feltámadt, hittek a Szentlélekben, hitték az egyházat és az örök életet. Egészen más kultúrában nevelkedtek, csupán egy éven keresztül hallgatták nagyon egyszerû evangéliumhirdetésemet, és hittek ilyen egészen csodálatos és számunkra láthatatlan dolgokban. Ezt csak úgy tudom magyarázni, hogy megtörtént bennük a csoda: megkapták a Szentlelket, az Igazság Lelkét, aki ráhangolta szívüket Istennek Krisztusban megnyilvánult határtalan szeretetére.

A kereszténység „beavató szentségei” (keresztség, bérmálás, szentáldozás) által részesednek a hívõk az isteni természetben. Ez a legcsodálatosabb esemény, amelyre az Isten képére és hasonlatossága teremtett ember létének a legmélyébõl vágyakozik, de amelyet saját teremtményi erejébõl megvalósítani képtelen, és amelyre jogot sem formálhat. Ahogyan a spanyol teológus, Juan Alfaro helyesen mondja: az ember teremtett szellemi létezõ. Mert szellemi létezõ, természeténél fogva vágyódik az Istennel való közvetlen egyesülésre és az isteni életben való részesedésre; de mert teremtett létezõ, ehhez eljutni képtelen. Ez a határtalan „istenvágy”, amelyrõl már Ágoston beszélt Vallomásainak elsõ soraiban, amelyet Aquinói Szent Tamás nevezett „desiderium naturale visionis beatificae”-nek (a boldogító istenlátásra irányuló természetes vágyakozásnak), és amelynek jelentõségét korunkban Henri de Lubac francia jezsuita teológus fejtette ki számos mûvében, az emberi lét paradoxonának lényege. Isten pedig azért teremtette meg a világot, és adta, szabadon és irgalmasan, önmagát az embernek, hogy ezt a mérhetetlen vágyat ingyenes lehajlásával beteljesítse.

Az eucharisztia csodája

Az Egyház beavató szentségeinek csúcspontját képezõ eucharisztikus lakomában mutatkozik meg legvilágosabban ez a csodálatos tett. Nem hiába nevezi azt Aquinói Szent Tamás „drága, csodálatos, üdvösségszerzõ és minden gyönyörûséggel teljes vendégségnek.” (Opusculum 57, in festo Corporis Christi.)

Minden eucharisztikus istentiszteleten olyan egyszerûségben és csendességben történik ez a csodálatos esemény, hogy könnyen eltompul csodálkozásunk. Pedig volna bõséges okunk csodálkozni.

Szabadjon elmondani egy gyermekkori élményemet. Akkoriban még nem volt szokás a gyakori szentáldozás. Vasárnaponként vittek a szentmisére, de – õszintén szólva – nagyon unalmasnak tartottam a szentáldozás nélküli „misehallgatást”. Érthetetlen latin nyelven folyt minden. A szentbeszéd mondatai elmentek gyerekfejem fölött. Örültem, amikor vége volt az egésznek.

Egy nyáron azonban az történt, hogy szüleimmel néhány hetet töltöttem Ausztriában, egy Maria Schutz nevû búcsújáróhelyen. A szép, barokk kegytemplom mellett volt egy kis hotel. Ott laktunk. Egy meleg napon a többi gyerekkel szaladgáltam és játszottam az erdõben, és délfelé siettem vissza a hotelbe, hogy együtt ebédeljek szüleimmel. Még kicsit korán volt az ebédhez. Utam elvezetett a templom elõtt, és betértem. Õszintén szólva, nem azért, hogy ott imádkozzam, hanem inkább azért, mert tudtam, hogy bent hûvös van. Amikor beléptem, láttam, hogy egy fiatal pap éppen a fõoltárnál misézik. No, ez baj – gondoltam magamban. Ha már mise közben bementem, nem illik kijönni. Hát megvárom a végét. Ekkor történt. Nem volt valami jelenés, de most is azt hiszem, hogy a jó Isten kegyelme érintett meg. Hirtelen gyerekfejjel megértettem, hogy a szentmisénél nincsen nagyobb dolog a világon. Ott van maga Jézus a pap kezében, kenyér színében. Mekkora csoda!

A mise után különös lelkiállapotban mentem szüleim asztalához a hotelben, és még most is emlékszem, hogy ezt mondtam anyámnak: „Mamika, a szentmise csuda nagy dolog!” Anyám csodálkozva nézett rám: miért mond hirtelen ilyet ez a gyerek, aki mindig unatkozik a miséken?

Késõbb ez az élmény, persze, elhomályosodott, de most is úgy gondolom, hogy ott indult el hivatásom a papság felé. Sok évvel késõbb ellátogattam Maria Schutzba, és most már én mondtam a szentmisét a fõoltárnál, nagy hálával szívemben Isten iránt, aki ide elvezetett.

                    „Itt jelen vagyon a feltámadt Krisztus”

Csodálkozom most is, amikor miséimen ott van kezemben az „Élet kenyere” és az „Üdvösség kelyhe”. A katolikus Egyház évezredes hite, amely a Szentíráson, fõképpen Pálnak a korintusiaknak írt elsõ levelén (10–11. fejezet) és János evangéliumának 6. fejezetén alapszik, rendületlenül vallja, hogy az eucharisztiában, a kenyér és bor színe alatt „igazán, valóban és lényegileg” jelen van maga a feltámadt istenember, Jézus Krisztus (trentói zsinat, DS 1636). Az eucharisztikus cselekmény lényegéhez tartozik, hogy ott Isten részérõl valami történik. Nemcsak emberi értékelések vagy jelentések változásáról van szó, hanem a feltámadt Jézus Krisztus valóban „jön”, jelenvalóvá lesz, és végül ételként, italként belénk száll az áldozásnál, amelyet helyesen hívnak latinul communiónak, vagyis közösségnek. Az eucharisztián való részvétel ugyanis a feltámadt Jézussal való tartós, valóságos közösségünket (görögül: koinónia) hozza létre. Ha az Egyháznak ez a kétezer éves meggyõzõdése elhomályosul (amint elhomályosult egyes keresztény közösségekben), akkor – a tapasztalat bizonysága szerint – az eucharisztia (úrvacsora) megtartása elveszti vonzóerejét, el-elmarad, és központi helyét elveszíti a keresztény életben. Az iránta érzett csodálkozás pedig szintén elpárolog.

Jézus Krisztus valóságos jelenlétének hite tehát lényeges. Hozzá kell azonban tennünk, hogy ennek a jelenlétnek teológiai magyarázatai a történelem folyamán változtak, és újabb magyarázatokra is van lehetõség.

– Az ókorban a plátói idealista filozófia egy elemének, a valóság–képmás viszonynak újraértelmezésével magyarázták az egyházatyák Krisztus jelenlétét. A feltámadt Krisztus mennyei „valóságában” részesedik annak „képmása”, a kenyér és a bor, miután a „felülrõl jövõ szavak” (Iréneus) a pap ajkáról elhangzottak, és a Szentlélek ereje mûködésbe lépett.

– A középkortól kezdve az arisztotelészi filozófia substantia (állag) – accidentia (mennyiség, minõség stb.) fogalmak segítségével igyekeztek a teológusok – sokféle árnyalati különbséggel – Jézus valóságos jelenlétét magyarázni.

– A múlt században megjelenõ új magyarázatok közül a feltámadt Krisztus sajátos létmódjából kiinduló magyarázatok ígéretesek, amelyeket vezetõ teológusok – például F. X. Durrwell, J. Ratzinger, G. Martelet, A. Gerken, R. G. Cipolla és mások – dolgoztak ki. Ezek szerint a világ akkor éri el Isten akarata szerinti végsõ célját, amikor a feltámadt Krisztus „mindent hatalma alá vet” (Fil 3,21), és „mindent betölt” (Ef 4,10). Nem csupán uralmi viszonyról van itt szó, hanem a „mindenben mindent teljessé tevõ” (Ef 1,23) Krisztussal való létegységrõl. Ez nem semmisíti meg a teremtményeket, hanem felemeli, beteljesíti azokat, és így a teremtmények a Szentlélek mûködése által elnyerik legmélyebb létértelmüket és legalapvetõbb létcéljukat. A világnak ezt a Krisztusban való összpontosítását jelenti, elõvételezi és mozdítja elõ az eucharisztia: a feltámadt Krisztus, akit már nem korlátoz tér és idõ, ott van, mûködik és fejezi ki magát, ahol és ahogyan kívánja, az oltárra tett adományokat saját feltámadt, ómegajellegû létvalóságába vonja bele oly módon, hogy õ maga lesz, teljes istenemberi, megdicsõült valóságában, ezen adományok létének alapja. Így egészen új és egyedülálló viszony alakul ki ezen adományok és Krisztus között. Krisztus azért lép ilyen viszonyba a konszekrált adományokkal, hogy általuk számunkra olyan formában legyen jelen, amely lehetõvé teszi, hogy a hívõ emberiség a krisztusi Szentlélektõl táplált szeretet tüzében valóságosan egyre inkább eggyé forrjon Krisztussal az Atyaistenhez térõ áldozati odaadás formájában.

Ez – a krisztusi eucharisztikus jelenlétet a világ jövendõ örök isteni beteljesülésének szakramentális elõvételezéseként értelmezõ – magyarázat összhangban áll a II. vatikáni zsinat következõ szép szövegével: a mennyei beteljesedés „reményének foglalóját és úti eledelét hagyta övéinek az Úr a hitnek abban a szakramentumában, amelyben a természetnek az ember által megmunkált elemei (Krisztus) dicsõséges Testévé és Vérévé válnak egy testvéri közösség vacsoráján, a mennyei lakoma elõvételezéseként.” (GS 38.)

Az eucharisztikus jelenlét teljesebb megértéséhez még hozzá kell tennünk, hogy a II. vatikáni zsinat tanítása szerint a feltámadt Jézus sokféle módon jelen van közöttünk. Jelen van az imádkozó közösségben, jelen van az Egyházban felolvasott igéjében, jelen van erejével a szentségekben, jelen van a misén szolgálatát teljesítõ pap személyében, és persze leginkább jelen van az eucharisztikus színek alatt (vö. SC 7). VI. Pál  pápa Mysterium fidei kezdetû körlevele szerint mindezekben az esetekben Krisztus valóságos jelenlétérõl van szó. A Szentírás gyakori tanítása alapján hozzátehetjük, hogy Krisztus a megigazult ember szívében is valóságosan ott lakozik (Jn 14,23; Ef 3,17).

Krisztus eucharisztikus jelenléte mindezeknek a jelenléteknek alapja és biztosítéka. János evangéliumában világosan ez áll: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én õbenne.” (6,56.) A menei (marad) ige tartós állapotot jelent. Az eucharisztikus communio által jelzett és megvalósított mélységes és egyre mélyülõ egységünk Krisztussal – hacsak valami súlyos bûn el nem szakít tõle – valósan megmarad örökké.

Lakoma és áldozat

Az eucharisztia kezdettõl fogva a hívõ keresztény közösségek hetenként megismételt, alapvetõ közös szertartása volt. Megértéséhez, már az ókortól fogva, két meggyõzõdés szolgált: 1) az eucharisztia a megkeresztelt hívõk közös lakomája, 2) az eucharisztia a Krisztus halála és feltámadása által megvalósult új szövetség egyetlen áldozatának szakramentális megjelenítése.

E két meggondolás alapján értették meg keresztény õseink, hogy az eucharisztiával Krisztus minden ember két alapvetõ bajából szabadít meg minket: az egyik a halál, a másik pedig a bûn.

Minden ember tudja, hogy valamikor meg kell halnia, és ugyanakkor vágyódik az örök életre. Minden ember tudja, hogy bûnös, és ugyanakkor vágyódik a megbocsátásra. Azt is tudja minden hívõ ember, hogy a halál általi elmúlástól csak az Isten mentheti meg, az az Isten, aki maga az örök élet. És azt is tudja, hogy bûneinket senki más meg nem bocsáthatja, el nem törölheti, csak maga a jóságos Isten.

Az eucharisztikus lakoma megment a haláltól

Nos, az eucharisztia mint lakoma elsõsorban a halál problémájára adott csodálatos isteni megoldás. Minden étkezés halandó életünket hosszabbítja meg. Étel, ital nélkül elpusztulunk. Ámde evilági ételek, italok csak ideig-óráig tartják fenn életünket. Pedig az ember örök életre vágyakozik. Ezért keresték a régi korok emberei a „halhatatlanságot adó italt”, de nem tudták megtalálni. János evangéliumában olvassuk Jézus beszédét az Élet Kenyerérõl, amelyben ezeket mondja: „Én vagyok az élõ kenyér, amely a mennybõl szállt alá. Ha valaki ebbõl a kenyérbõl eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom õt az utolsó napon. Amint engem küldött az élõ Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely a mennybõl szállt alá. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog.” (Jn 6,51–58.)

Az örök isteni élet beáradásáról beszél itt Jézus. Az élõ Atya minden élet kimeríthetetlen õsforrása. Általa él az Örök Ige, és általa él a megtestesült Ige, az ember Jézus is. Ez a Jézus teszi önmagát számunkra étellé és itallá. Ezért abban, aki õt hívõ lélekkel és szeretõ vágyakozással „eszi és issza”, már megkezdõdött az örök élet, amelyet sem a halál, sem a világ végének katasztrófái tönkre nem tehetnek, el nem pusztíthatnak.

Az ókori egyházatyák ismétlik ezeket a gondolatokat. Antiochiai Ignác mondja, a 2. század elején, az eucharisztikus lakomára összegyûlt hívekrõl: „Egy kenyeret törünk meg, amely a halhatatlanság orvossága (pharmakon athanasziasz), ellenszer, amely azt eredményezi, hogy ne haljunk meg, hanem mindig éljünk Jézus Krisztusban.” (Epist. ad Ephesios, 20,2.) A lyoni püspök, Iréneus, a 2. század legnagyobb teológusa pedig így ír: „Testünk, amelyet az eucharisztia táplál, nem enyészik el, hanem biztos remény van arra, hogy feltámad.” (Adversus haereses, 4,18,5.) A testi feltámadást tagadó eretnekekkel szemben pedig így érvel: „Az Úr a teremtményekbõl származó kehely (tartalmáról) azt állította, hogy az õ vére, a teremtményekbõl származó kenyérrõl pedig azt állította, hogy az õ teste. Ezért a kehely vízzel kevert bora és a megsütött kenyér Isten igéjében részesülve eucharisztiává, Krisztus testünk állagát növelõ testévé lesz. Hogy mondhatják hát az eretnekek, hogy testünk nem alkalmas, hogy Isten ajándékaként az örök életben részesedjen? Hiszen ezt a testet Krisztus vére és teste táplálta, és Krisztus testének tagjává lett. A kenyér és bor Isten szava által eucharisztia, vagyis Krisztus teste és vére lesz. Az általa táplált testünket a földbe temetik ugyan, és az ott elenyészik, de a megszabott idõben feltámad. Isten Igéje támasztja fel Isten dicsõségére.” (Adversus haereses, 5,2,2–3.)

Nüsszai Szent Gergely nagy kateketikai beszédében ezeket mondja: Krisztus „az õ testével azokba oltja magát, akik kenyérrel és borral táplálkoznak, és a hívõk testével keveredik, hogy a Halhatatlannal való egység által az ember is részesedjen a romolhatatlanságban.” (37,12.) A milánói püspök, Ambrus így beszél a frissen megkeresztelkedett hívõkhöz: „Az étel, amelyet kapsz, az élõ kenyér, amely leszállt a mennybõl, az örök élet valóságát adja neked. Mindenki, aki ezt eszi, örökké mentes a haláltól, és Krisztus testévé lett. Az élet teste ez. Aki csak áhítatosan ízleli, nem fog elenyészni.” (De mysteriis, 8.)

Sok más szöveget is idézhetnénk, de fûzzük az elõbbiekhez csupán Nagy Szent Leó pápa mély értelmû mondását, amelyet a II. vatikáni zsinat is idéz: „A Krisztus testében és vérében való részesedés hatása nem más, mint az, hogy átalakulunk azzá, amit magunkhoz veszünk.” (Sermo 63,7; LG 26.)

Így az ókori egyházatyák végre megtalálták a helyes szavakat annak a meggyõzõdésnek kifejezésére, hogy az eucharisztikus lakomában való részesedés az örök életet ajándékozza nekünk. Már János evangéliuma nem azt mondja a Krisztus testét és vérét magukhoz vevõrõl, hogy „örök élete lesz”, hanem azt, hogy „örök élete van”. Az áldozót a feltámadt Krisztus egyesíti valósan egyre szorosabban önmagával, és teszi teljesebben saját feltámadt testének tagjává. Pál apostol azért kedvelte annyira a „Krisztus teste” kifejezést, mert meg volt gyõzõdve, hogy az „egy kenyeret” magukhoz vevõk Krisztus egy testévé lesznek (1Kor 10,17). Sajnálatos, hogy a magyar katolikus szentírásfordítások a korintusi levél e versét így fordítják: „Mert egy kenyér, egy test vagyunk sokan, hiszen mindnyájan egy kenyérbõl részesülünk”. Nyelvtanilag így is lehet fordítani a görög szöveget, de Pál egész gondolatvilágát ismerve helytelen ez a fordítás. Pál sohasem nevezi a keresztényeket vagy az egyházat „egy kenyér”-nek. Viszont sokszor nevezi „egy test”-nek. Pál szerint azért vagyunk Krisztus „egy teste”, mert – János szavaival élve – a „mennybõl leszállt egy kenyeret”, Jézus Krisztust esszük. Pál eucharisztikus hite nagyon realista. Az eucharisztikus kenyér az egy Krisztus valóságos teste. Persze feltámadt testérõl van szó, amelyet Pál „szellemi testnek” (szóma pneumatikon, 1Kor  15,44), sõt „éltetõ Szellemnek” (pneuma zóopoiún, 1Kor 15,45) nevez.

Így szabadít meg az eucharisztikus hit és gyakorlat mind a naiv materializmustól, mind a sekélyes spiritualizmustól. A feltámadt Krisztus élõ valóság, megmarad embertestvérünknek, de létmódja egészen más, mint földi életének állapota. „Szellemi test”, az éltetõ Szentlélektõl tökéletesen áthatott test, végtelen szeretetével az Atya felé és mifelénk forduló ember. Ezért a szentáldozásban vele történõ valóságos egyesülés sem jöhet létre hívõ és szeretõ befogadás nélkül. A keresztény szakramentumok nem mágikus szertartások, de nem is üres jelek, hanem a feltámadt Krisztussal és az õ szentlelki szeretetével történõ, egyre szorosabb egybeforrások. Egy japán katolikus szentének szövegében ez áll: „Gondolkodjunk úgy, mint Krisztus, beszéljünk úgy, mint Krisztus, cselekedjünk úgy, mint Krisztus, szeressünk úgy, mint Krisztus, minden erõnkkel.” Ez azonban sohasem sikerülhet a „mi erõnkkel”, még akkor sem, ha „mindent” beleadunk. A keresztény élet lényegileg „visszhangozás”: felülrõl jön a kezdeményezés, amelyet testi, lelki, összemberi élménnyel tehetünk magunkévá. Így válik a szentáldozás, a II. vatikáni zsinat szavaival élve, a szeretet tetteinek, a kölcsönös segélynyújtásnak, a hit terjesztésének és a keresztény tanúságtétel különféle formáinak forrásává (vö. PO 6).

Henri de Lubac S.J. Corpus mysticum címû könyvének érdekes megállapítása, hogy ez a kifejezés értelme mennyire megváltozott a középkortól az újkorig. A középkoriak az eucharisztikus kenyeret nevezték „Krisztus misztikus testének”, az Egyházat pedig „Krisztus valóságos testének”. Miután az újkor elején egyesek tagadták Krisztus eucharisztikus jelenlétének valóságát, kezdték a teológusok az eucharisztiát „Krisztus valóságos testének”, az Egyházat pedig „Krisztus misztikus testének” nevezni. Ebbõl is látható, hogy a „misztikus” és „valóságos” fogalmak nem ellentétesek. A középkoriak, bár erõsen hittek Krisztus szentségi jelenlétében, azért hívták az eucharisztiát „misztikus testnek”, mert az egyházatyák az Isten láthatatlan kegyelmét látható jelek által közvetítõ szentségeket nevezték „misztériumnak”. Az Egyházat viszont az eucharisztia által felépített valós krisztusi „testnek” mondták.

Jól mutatja az eucharisztia vételének és a halálból az életbe való átmenetnek kapcsolatára vonatkozó keresztény meggyõzõdést az a nagy megbecsülés, amellyel évszázadokon keresztül a halál órájában történõ szentáldozást illették.  A viaticumra, a nagy „útra” való eledelre mindenki vágyakozott, és az egyházi törvények külön elõírják, hogy mindenki részesüljön ebben az utolsó szentáldozásban. „Esto nobis praegustatum mortis in examine” (add, hogy ízlelhessünk Téged, mielõtt a halál vizsgája elé állunk) – énekelték a keresztények az Ave verum corpus kezdetû õsi motettában, amelyet oly gyönyörûen zenésített meg halála elõtt néhány hónappal Mozart. Nincs mit félnünk ezen az utolsó nagy úton, gondolták, ha a feltámadt Krisztus szent teste van velünk.

Az eucharisztikus áldozat megment a bûntõl

A Biblia elsõsorban az eucharisztia lakomajellegét emeli ki, de az ókori egyházban, már a II. századtól kezdve, általános lett a meggyõzõdés, hogy az eucharisztia megcselekvése: áldozat. Benne látták az egyházatyák Malakiás próféta szavainak megvalósulását: „Napkelettõl napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között, és minden helyen tiszta ételáldozatot áldoznak és mutatnak be nevemnek.” (2,11.) Az eucharisztia áldozatjellegében lelték meg az egyházatyák az emberek másik nagy problémájának, a bûn problémájának megoldását. Jézus „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bûnét” (Jn 1,29). Az eucharisztikus kehelyben az újszövetség vére van, „mely sokakért kiontatik a bûnök bocsánatára” (Mt 26,27). Krisztus Urunk „bûneinkért átadatott, és megigazulásunkért feltámasztatott” (Róm 4,25).

Jézus halálát és feltámadását mondja a Szentírás az újszövetség egyetlen áldozatának. „Krisztus egyszer lett áldozattá, hogy a bûnt elvegye” – állítja a Zsidókhoz írt levél (9,28). Õ az egyetlen közvetítõ (1Tim 2,5), és az egyetlen út, amely az Atyához vezet. Senki sem jut el az Atyához, csak õáltala (Jn 14,6). Jézus, az egy Igaz által igazulnak meg az emberek, és részesednek a Szentlélekben, a szeretet Lelkében. A trentói zsinat pedig dogmaként hirdette ki, hogy a szentmise „engesztelõ áldozat” (DS 1753).

A teológusok feladata, hogy összeegyeztessék ezt a két állítást: 1) Krisztus halála és feltámadása az egyetlen, megismételhetetlen újszövetségi áldozat; 2) a szentmise engesztelõ áldozat.

A két állítás összeegyeztetése nem mindig sikerült, de korunkban, fõképpen Ágostont követve, olyan megoldást találtak, amely tiszteletben tartja mindkettõt. A szentmiseáldozat nem más áldozat, mint a keresztáldozat, nem is egy új áldozat, hanem az egyetlen kereszthalál–feltámadás esemény jelenvalóvá tétele. Jézus maga jön közénk, hogy a Szentlélek által egyre tökéletesebben belevonzzon saját létébe. Jelenvalóvá lesz közöttünk az életadó halálát jelentõ színek alatt. Amint a misén elismételt krisztusi szavak világosan mondják, a kenyér és a bor színei értünk adott életének, értünk ontott vérének jelei. Jézus a szeretetbõl vállalt halál jelei alatt jön közénk. De ezek a jelek élethez vezetõ halált jelentenek: Jézus étel formájában van jelen, és adja önmagát. Aki ilyen formában jön az Egyházhoz, nem más, mint „a Bárány, aki áll, mintha leölték volna” (Jel 5,6), vagyis Krisztus, feltámadásának örök, elsõ pillanatában, amely egyben az a pont, amelybe halála torkollik, és amely megörökíti a halálban beteljesedett szeretetet. Így tehát az Egyház eucharisztikus emlékünnepe szentségi (szakramentális) formában hathatós jelek alatt e földi idõnkben valóságosan jelenvalóvá teszi Krisztus egyetlen üdvhozó visszatérését az Atyához. Így jelenné válik közöttünk Krisztus, az Atyától elfogadott áldozatlétet kifejezõ színek alatt: ezért a mise Krisztus látható áldozata, de minthogy ez az áldozat nem egyéb, mint a feltámadás által örökké lett keresztáldozat földi idõnkbe való iktatása, nem egy másik áldozat, hanem az egy keresztáldozat szentségi jelenléte. Ebbe az áldozatba helyezik bele a hívõk a Szentlélek erejébõl saját önátadásukat, Jézussal együtt mondják ki az õ egyetlen igenjét.

A kereszt–feltámadás és a szentmiseáldozat kapcsolatát pontosítja Karl Rahner következõ magyarázata: „A mise nem vált ki Istenben a világ iránti új üdvözítõ akaratot: valami olyan akaratot, amely különböznék attól az üdvakarattól, amely már teljes egészében létezik Krisztus keresztáldozata miatt, éspedig kizárólag e keresztáldozat miatt. A mise csak egyik módja annak, hogy ez az állandóan és végérvényesen létezõ isteni üdvakarat az emberrel, itt és most, konkrét történelmi helyzetében találkozzék, és õt megragadja. Amikor azt mondjuk, hogy a miseáldozat megbocsátásra, megbékélésre, irgalomra, segélynyújtásra indítja Istent, akkor ennek értelme csak a következõ lehet: az isteni üdvakarat, amelynek nincs más alapja, mint a keresztáldozat által megvalósított megbékélés, a misében érzékelhetõ módon megnyilvánul, és a konkrét helyzetben levõ ember felé fordul; az ember pedig, az üdvakarat ilyen megnyilvánulása által, ezt az isteni üdvakaratot befogadja.” (K. Rahner–A. Häussling, Die vielen Messen und das eine Opfer. Freiburg, 1966, 76–77.)

A gyakori szentgyónás szokásának elterjedése óta a katolikusok inkább a kiengesztelõdés szentségével kapcsolják össze a bûnbocsánatot, mint az eucharisztiával. De nem szabad elfelejteni, hogy az Egyház valamennyi szentségének forrása Krisztus üdvözítõ halála és feltámadása, amelynek maradandó hathatós jele éppen az eucharisztikus áldozat. Ennek az állandó bemutatása tárja szemünk elé azt az igazságot, amely az egész krisztusi kinyilatkoztatás lényeges tartalma: velünk az Isten, aki kiment a bûn és a halál sötétségébõl, és feltámaszt a szeretetre és az életre (vö. DV 4). Jézus annak az Istennek a kinyilatkoztatása, aki szereti még a bûnöst is, keresi, magához vonzza, és szívéhez öleli, akárcsak az apa tékozló fiát (Lk 15,20–24).

Az eucharisztia régen és ma

A haláltól és a bûntõl való szabadulás a mai embernek is alapvetõ problémája. Igaz, hogy igyekeznek az emberek elfojtani a halál gondolatát és kiküszöbölni a bûn fogalmát. De nem sikerül. Az újságok és a televízió mást sem tesz, mint halálhíreket közöl, háborúkról, terrortámadásokról, közlekedési balesetekrõl, természeti katasztrófákról számol be. Lehetetlen elmenekülni a halál gondolata elõl, és azt képzelni, hogy csak mások halnak meg, én pedig nem. A megoldás nélküli halál problémájával szembesülve ma is megélik az emberek azt, amit Ágoston megélt megtérése elõtt, amikor hirtelen meghalt egyik hõn szeretett barátja: „Factus sum mihi quaestio magna: Nagy talány lettem önmagamnak. Szörnyû fájdalom sötétsége borult lelkemre. Gyûlölettel fordultam el az élettõl, mert õ nem volt. Halálosan untam az életet, s mégis féltem a haláltól.” (Vallomások, 4,4.)

A bûnös ember lelkiismeretének hangját képes ugyan lármázással, kicsapongással, mások példájára hivatkozó önigazolássokkal elfojtani, de amikor éjszaka hirtelen felriad álmából, felágaskodik benne a legyõzhetetlen önvád.

Ezekre az alapvetõ emberi kérdésekre találtak keresztény õseink megoldást az eucharisztiában, és ez a megoldás határtalan hálával töltötte el õket. Ezért is nevezték el az „úrvacsorát” (1Kor 11,19) eucharisztiának, vagyis hálaadásnak. Ebbõl következett az is, hogy bár akkoriban nem létezett egyházi törvény, amely bûn terhe alatt kötelezte volna a híveket a vasárnapi eucharisztikus istentiszteleten való részvételre, tömegesen vettek részt rajta, még életük veszélyeztetése árán is. Ismeretes egy kis afrikai falu keresztényeinek esete, akik üldöztetés idején halálbüntetés terhe alatt megtiltott eucharisztián vettek részt. Felfedezték, elfogták és bíróság elé állították õket. Amikor a bíró megkérdezte õket, hogy miért vettek részt ezen az összejövetelen, ha tudták, hogy emiatt ki fogják õket végezni, feleletük ez volt: „Nos sine Dominico esse non possumus”: „Mi nem létezhetünk az Úr (vacsorája) nélkül.” Ki is végezték valamennyit.

Fel kell tehát tennünk a kérdést, hogy bár az emberek alapproblémája ma is ugyanaz, és az eucharisztia valósága ma is ugyanaz, miért vesz részt manapság a megkeresztelt katolikus keresztényeknek alig 10–20 %-a a vasárnapi szentmisén. Nem valószínû, hogy kifogyott volna az Isten kegyelme, az se valószínû, hogy a mai emberek általában rosszabbak volnának, mint õseink. Mi tehát ennek az érdektelenségnek az oka?

A korai középkortól kezdve hoztak egyházi törvényeket, amelyek a híveket kötelezték a vasárnapi szentmisén való részvételre. Amíg ezt állami törvények (például Szent István törvényei) elõírták, vagy amíg a szociológiailag keresztény társadalom nyomása hatott, még sokan jártak misére. De miután mindenütt megtörtént az egyház és az állam szétválasztása, a városiasodással felbomlottak a zárt falusi közösségek, a televízió pedig új, sekélyes, profán világot sugároz minden házba, megcsappant a miselátogatók száma.

Az okok bizonyára összetettek. De érdemes azon elgondolkozni, hogy miben különbözik az eucharisztia mai végzésének gyakorlata az elsõ három keresztény század gyakorlatától.

Kezdetben az eucharisztia megtartásának nem volt egységesen meghatározott rendje. Sokféle „liturgia” burjánzott. Volt olyan eucharisztia is, például az õsi szír nyelvû „Addi és Mari” liturgiája, amelyben még az utolsó vacsorán elhangzott jézusi szavakat sem mondták, hanem más szavakkal fejezték ki Krisztus jelenlétébe vetett hitüket. 2001-ben jelentette ki a pápa jóváhagyásával a Keresztények Egységét elõmozdító pápai Tanács ennek az eucharisztiának érvényességét.

Mondani sem kell, hogy amikor a kereszténység új nyelvterületeken terjedt el, azonnal a nép nyelvén mondták a misét. Az új nyelveken tartott eucharisztiák szövegét természetesen nem kellett valami központi egyházi hatósággal jóváhagyatni, hiszen ilyen hatóság még nem is létezett. Jusztinosznak a II. századból származó eucharisztialeírása szerint a misézõ püspök „a mindenség Atyjához áldás- és hálaimát intéz, és hosszan hálát ad Istennek azért, hogy ily ajándékokat kegyeskedett nekünk adni.” (Apologia I 65.) Még a 3. század elején is Hippolytosz „Apostoli Hagyomány” címû mûvében azt írja, hogy a misézõ püspök szabadon fogalmazza az imát. Érdekes megfigyelni, hogy ennek a mûnek késõbbi átdolgozásai során ezt az elõírást megváltoztatták, és elõírták, hogy a misézõ pontosan olvassa föl a leírt ima szavait.

Külön miseruha az elsõ századokban nem létezett. A papság ruházata nem különbözött a többi ember ruházatától Általában a püspökök vezették a misét (papok csak ritka esetben), de az akkori püspök inkább a mai plébánosnak felel meg: minden kis városkának megvolt a maga püspöke. Az áldozás mindig két szín alatt történt, és a hívek a kezükbe fogadták Krisztus testét, és maguk ittak a nekik nyújtott kehelybõl. Minden szentmisén minden jelenlevõ áldozott, mert azok, akik súlyos bûn miatt a bûnbánók csoportjába lettek besorolva, a misén sem vehettek részt. Azoknak, akik nem tudtak részt venni a vasárnapi misén, a diakónusok elvitték az Úr szent testét. Az eucharisztiát végzõ püspök vagy pap gyakran házas ember volt (vö. 1Tim 3,1).

A páli közösségekben a hívek nagyon aktívan vettek részt az istentiszteleteken: prófétáltak, nyelveken szóltak. Az elsõ századokban nem léteztek templomok, tágasabb házakban folytak az istentiszteletek. Az istentisztelet alatt buzgón imádkoztak mindenkiért, még a pogány császárokért is. Folyt a gyûjtés a szegények számára, hiszen az egyház nagy jótékonysági intézménnyé kezdett fejlõdni. Cornelius római püspök írja 250 körül a karthágói Fabius püspöknek: „A (római) katolikus egyházban negyvenhat pap (presbiter), hét diakónus, hét szubdiakónus, negyvenkét akolitus, az ajtónállókkal együtt negyvenkét ördögûzõ és felolvasó, a szûkölködõkkel együtt több mint ezerötszáz özvegy van.” (Euszebiosz, Egyháztörténet, 6,43: DS 109.) Az akkori római keresztények számához (kb. 40 000) viszonyítva, ezek nagy számok, és bizonyítják az egyház életerejét. Nõi püspökök vagy papok sohasem léteztek a katolikus egyházban, de nõi diakónusok (diakonisszák) annál inkább. Fõképpen a konstantinápolyi és a szíriai egyházakban volt fontos szerepük, és örvendtek nagy megbecsülésnek. A temetõkben, a halottak sírjánál történõ misézés is szokásban volt már. Amikor folytak az üldözések, papok egymást váltogatva jártak a börtönökbe egy-egy diakónussal, hogy ott feltûnés nélkül tartsanak eucharisztiát a hitükért börtönbe vetett hívek számára. Kivéve az egészen nagy városokat (Róma, Alexandria, Antiochia stb.), minden városban csak egy eucharisztiát tartottak, amelyen részt vett mindenki, aki csak tudott. Nem kötelességnek, hanem csodálatos kiváltságnak tekintették az akkori keresztények, hogy részt vehettek ezen a családi ünnepen, amelyre maga Jézus hívta meg õket. Meg nem kereszteltek számára ugyanis tilos volt a részvétel. Így különösen nagy élmény volt az emberek számára megkeresztelésük után az elsõ eucharisztián való részvétel és a szentáldozás.

Nem folyatjuk az ókori eucharisztikus gyakorlat leírását. Annyi biztos, hogy az ily módon tartott eucharisztián az akkori hívek nagy buzgósággal és örömmel vettek részt. Ma, amint mindnyájan tudjuk, nagyon másképpen folyik a liturgia. Római utasítások szigorítják a szertartás egyöntetûségét és a részletes szabályok pontos megtartását. Elõ fogja-e ez segíteni az eucharisztián való örömteli részvételt? Megéljük-e az eucharisztiát, nagy csodálkozással és hálával, a köztünk élõ Krisztus legnagyobb ajándékaként? Vágyódunk-e rá? Keresztény életünk központjává tesszük-e?

Az egyházi elõírásokkal szembeni engedetlenkedéssel csak zavart okozunk, de talán remélhetjük, hogy egyházunk vezetõsége abba az irányba halad majd, hogy eucharisztikus gyakorlatunkat közelítse az õsegyház nagyon jól bevált gyakorlatához. Imádkozhatunk is ezért.

Persze, a legfontosabb dolgok nem a külsõségek, hanem a Krisztus legnagyobb ajándéka iránti csodálkozás és vágyakozás.

* * *

Befejezésül hadd mondjam el még egy személyes élményemet. Fiatalkoromban cserkészvezetõ voltam. 12–13 éves fiúkat táboroztattunk. Az erdõben állítottuk fel az oltárt, parancsnokunk, egy regnumi atya, minden reggel misézett, a fiúk szépen vettek részt, és áldoztak is mindnyájan. Egy nap azonban az egyik fiú – Gyurkának hívták – ott volt ugyan a misén, de nem járult szentáldozáshoz. A következõ napokon sem áldozott, és láttam, hogy verekszik, veszekszik a többiekkel, mindennel elégedetlenkedik. Valami baj volt tehát a gyerekkel, és kerestem az alkalmat, hogy lelkére beszéljek. El is jött az alkalom. Parancsnok atyánk kívánságára Mária-szobrot helyeztünk el egy fán, és az egyik éjszakán felváltva jöttek a fiúk elõtte imádkozni. Én hátul odaültem, és vártam a Gyurka jöttére. Jött is éjféltájt. Odasomfordáltam hozzá, és megkérdeztem: „Gyurka, beszélgethetnénk egy kicsikét?” Nem felelt semmit, és ezért elkezdtem beszélni. Már nem emlékszem pontosan mit is mondtam, de olyasvalamit, hogy Jézus mennyire szeret minket, és vár ránk az eucharisztiában. Gyurka végig hallgatott, és aztán ment, hogy felkeltse a következõ imádkozót. Én pedig ott maradtam reggelig, és imádkoztam Gyurkáért.

Másnap reggel a fiúk készültek a szentmisére, én pedig a tábori konyhán kevertem a tûz fölött a tejet, hogy mise után mindjárt legyen meleg reggeli. Egyszer csak ott terem elõttem a Gyurka. Haragos képpel néz rám, és elmordul: „Peti bá! Én éhes vagyok!”

Elfogott a bánat. Kárba veszett hát az éjszakai „lelkére beszélés”? Ez a gyerek már megint elégedetlenkedik, hogy minek is az a szentmise, miért nincs mindjárt reggeli! Ilyeneket gondolva kicsit szomorúan ránéztem a Gyurkára. Erre õ hirtelen huncutul elmosolyogta magát, és kibökte: „Éhes vagyok az Úr Jézusra!” Attól a naptól fogva megint jött szépen áldozni, feloldódott a gubanc.

Gondolom, ez a legfontosabb. Az hogy „éhesek legyünk az Úr Jézusra”! Úgy ahogy õ meg szomjazik mireánk. Adja Isten, hogy ezek az éhezések, szomjazások találkozzanak egymással. Így lesz igazán csodálatos az eucharisztia.