SZEMLE

Szabó Ferenc: Keresztény gondolkodók a XX. században. Agapé, Szeged–Budapest 2004, 539 o., 2400 Ft.

A 2004. évi keresztény könyvnapra Szabó Ferenc jezsuita ezzel a kötettel örvendeztette meg a magyar olvasóközönséget; benne húsz, múlt századbeli keresztény gondolkodót mutat be, közismert széleskörû és szakszerû tudásával, mély beleérzéssel és szokott élvezetes stílusában. Elvonulnak elõttünk a magyar és francia katolikus költõk (Babits, Pilinszky, Rónay, Claudel, Pierre Emmanuel, Mauriac), a francia keresztény filozófusok (Blondel, Maritain, Marcel, Mounier, Ricoeur), akikhez méltóképpen csatlakozik a mi Dienes Valériánk, utánuk pedig a múlt század nagy teológusai: von Balthasar, Bultmann, Congar, de Lubac, Prohászka, Rahner, Teilhard és Varillon.

 A válogatás találó. A XX. század sok eredeti keresztény költõt produkált, akik minden jámbor klisétõl mentesen a kereszténység legmélyebb kérdéseivel szembesültek. A katolikus filozófia is levetette az újskolasztika ósdi páncélzatát, és mert új utakat nyitni. A cselekvés filozófiája (Blondel), az egzisztencializmus (Marcel), a perszonalizmus (Mounier), a hemeneutikai megértés (Ricoeur) friss hajtások a keresztény gondolkodás õsi fáján.

 A nagy teológusok közül Szabó Ferenc fõképpen franciákat mutat be. Személyes barátság fûzte Henri de Lubachoz, hosszú ideig behatóan tanulmányozta Teilhard és Varillon mûveit, remekül ismerteti Congar életmûvét. A XX. században csak egy magyar teológus állítható melléjük: Prohászka, akinek „ébresztésével” Szabó Ferenc hosszú éveken át foglalkozott, és most is foglalkozik. A sokat bírált Bultmannról is szimpátiával tud írni, Rahner gondolatai pedig lelkében mély visszhangra leltek. A kötet hátlapján levõ fényképen láthatjuk a fiatal Szabó Ferencet, amint tudományos vitát folytat a kérdéseire feszülten figyelõ Karl Rahnerrel. Kicsit elmosolyogtam azon, hogy Rahnernek a nyakkendõje – mint mindig – ezen a fényképen is ferdén áll.

 A könyvben összegyûjtött tanulmányok Szabó Ferenc több évtizedes munkásságának gyümölcsét képezik, és nagyrészük már régebben megjelent. Mégis nagyon hasznos volt ezeket így egy kötetben összegyûjteni. A kötet forgatását az is élvezetessé teszi, hogy minden tanulmány elején ott láthatjuk az illetõ gondolkodó fényképét.

 Különösen ki szeretném emelni Szabó Ferenc írásainak azt az érdemét, hogy érthetõ, szép magyar nyelven ír, nem tûzdeli meg tanulmányait idegen szavakkal, nem akar fennkölt homályba burkolózni. „Minden, ami isteni, az egyszerû” – mondta valaki. Ezért is tartom az egyszerûen írni merõ Szabó Ferenc mûveit igen értékes alkotásoknak.

 A kötet címlapját a római Szent Pál-bazilika õsi apszismozaikja díszíti. Szabó Ferenc sokszor elmondta nekem, hogy miért szereti annyira ezt a gyönyörû festményt. Az utolsó ítélet Krisztusa ül ott királyi trónján, a kezében levõ könyvben latinul olvashatók szavai: „Jöjjetek, Atyám áldottjai, vegyétek birtokba az országot.” Jézus alakja békés, de hatalmas. Jobbján, balján, kezét felé nyújtva, áll a két fõapostol, Péter és Pál szintén nagyra festett alakja. Csak a figyelmes nézõ veszi viszont észre azt az ici-pici alakot, aki Jézus jobb lába elé borul, hogy azt megcsókolja. Ez az alak nem más, mint III. Honóriusz pápa, e mozaik készíttetõje. Nagyon találó ez az ábrázolás. A nagy Krisztus-misztérium elõtt mi mindnyájan csak törpék vagyunk. Honóriusz pápa helyére behelyettesíthetjük önmagunkat. „Õ (Krisztus) növekedjék, mi kisebbedjünk.” A XX. század keresztény gondolkodói is ezt akarták. Õszinték voltak és elkötelezettek. Nem a maguk dicsõségét keresték. Szabó Ferenc méltó tolmácsuk.

Nemeshegyi Péter

Sajgó Szabolcs: Talált sorok. Új versek. Korda Kiadó 2004. Kákonyi Júlia illusztrációival. A kötésterv és a tipográfia Hajdú Gábortól.

Mindez a felsorolás azt célozza, hogy elismerésünket az illetõ személyeknek külön-külön is kifejezzük a pazar kiállítású kis kötetért. Természetesen elsõsorban jezsuita költõ barátunkat és Kákonyi Júlia mûvészi „illusztrációit” kell dicsérnünk. Sajgó Szabolcsnak ez a harmadik verseskötete. Sokat fejlõdött az elmúlt években mûvészi kifejezõereje. Az elvont, filozófiai és teológiai eszmélõdések (kezdet és vég, élet-halál, az üdvösség drámája az édentõl a végítéletig), tehát az egzisztenciális kérdések feszegetésének meg-megszakadó fonalára fûzi fel a mindennapi és maga alkotta szavak, képek sorát. Szürrealista, néhol posztmodern, de nem az abszurdba hajló automatikus írás jellemzi. A test-ruha, felöltözés-vetkõzés vissza-visszatérõ témája egyszerre emlékeztet Szent Pálra és Babitsra, sõt bizonyos platonikus dualizmusra. Néha Pilinszkyt is idézik szó-kép társításai. De nem plagizál. Sajátos, egyéni formanyelvet sikerült kialakítania. Igazában a költõ önmagához szól: önmagával (és Istennel, Krisztussal) folytat párbeszédet. Széttört világunk sötétségét, nihilizmusát sikerül érzékeltetnie, de a sötéten mindig áttör, felragyog a fény, hirdetve az elrontott, de Isten által újraváltott világ végsõ reménységét. A vándor – a tékozló fiú – végre hazatér

milyen lesz majd akkor mondd
átjár-e akkor az öröm
táguló mindenmagadban
mikor sebeidbõl fény tör elõ
süket füledbõl pedig már tisztán
a hang

(mondhatsz akármit)Tökéletes alkotás a következõ ötsoros:

mesterséges fények idebenn
odakünn sötétben a sötét
a hold kopasz fák ketrecében
fogadja fagyba ájult föld fölött
az izzó nap hevét

(Luca napján)

Szavakból készül a költemény, mondta Mallarmé. Sajgó hosszabb verseiben meglepõen követik egymást a szavak és képek, váratlan paradoxonok hökkentenek meg. Az a benyomásom, hogy a költõ maga sem tudja, hova fog kilyukadni, keresi a szavakat, a legjobb kifejezést a gondolathoz, amely akkor születik; a születés, a költõi teremtés tanúi lehetünk.

A második, az új teremtés, a vajúdás után megszületõ új emberiség reményét fejezi ki egyik legszebb költeménye:

mondd azt hogy reggel
mondd virágzó almafa
mondd dagasztott kenyered megkel
mondd hazamegy minden katona
mondd holnapba nézõ szemmel
a láncok lehullnak mind
mondd visszaad halottat temetõ tenger
s fénylenek feledett szeretteink

mondd az örök nap ragyog
ami eltörött mind egész
mondd
hátra elõre nincs semmi
csak a ma van
csak az itt
s az óceán nyugalma

                                              (mondd azt)

Szabó Ferenc

Morus Tamás: Erõsítõ párbeszéd balsors idején, Szent István Társulat – A Dunánál Könyvkiadó. 2004. 462 o. 3200 Ft.

Morus Szent Tamás ünnepén írom recenziómat a mintegy ötszáz évvel ezelõtt keletkezett könyvérõl. Morusról a magyar embernek elõször talán az A Man for All Season címû, nagysikerû film jut az eszébe, melyet nálunk Egy ember az örökkévalóságnak címmel vetítettek. A filmbõl és a szentek életérõl szóló könyvekbõl eszünkbe juthat Morus végtelenül bölcs humora. Ha pedig könyvekben gondolkozunk, akkor –  méltán – az Utópia jut eszünkbe. Nem is lehet ez másként, hiszen mind a mai napig nem volt hozzáférhetõ magyarul  a címbeli Morus-mû.

Miért olyan páratlanul érdekes csemege ez a könyv a magyar olvasónak? Talán azért, mert magyar vonatkozású. Talán azért, mert kiderül belõle, mekkora formátumú személyiség is volt Morus Szent Tamás, milyen is volt az õ szellemessége. A sorsnak milyen kihívásával kellett neki napról napra szembenéznie. Tudjuk, hogy a hírhedt Towerben várta sorsának beteljesülését egyházhûsége miatt VIII. Henrik lordkancellárja.

Morus képzelt párbeszéd formáját adja mûvének, s hogy a börtönben primitív körülmények között keletkezett anyag elkobzásának elejét vegye, úgy fogalmaz, mintha nem saját gondolatait vetné papírra, hanem egy német szöveget fordítana, mely a korabeli magyar állapotokról és a várható magyar közeljövõrõl szólna. A beszélgetõtársak, két magyar nemes, azon töprengenek a mohácsi csatavesztés után, hogy milyen sors vár Magyarországra. Valójában azt teszi Morus, mint századokkal késõbb oly sok író: kivetíti magából saját sorsát. Tehát csak látszólag elemzi a magyarországi állapotokat, ténylegesen saját balsorsa a téma, melynek minden vonatkozására kitér: „kiírja” magából. Ez a mû kulcsa. A történések benne zajlanak, a tõle megszokott humorral saját lelkiállapotát elemzi, s a magyar keret csupán ürügy. Ez a kettõsség  végigvonul a teljes mûvön, s megbonthatatlanul, szövetként fonódik össze. Olyan, mint egy több száz oldalas allegória, amelyben a kép a török veszedelem Magyarországon, a valóság pedig saját fenyegetettsége és megkísértettsége.

Morus egyre inkább érzi sorsának beteljesedését, s keresztényi vigasztalást nyújt saját maga s mindazok számára, akik hasonló szenvedések elé kényszerülnek nézni. E mûve mestermunka, afféle  „szellemi végrendelet”, melynek magyarra való átültetése kívánatos, hasznos és értékteremtõ cselekedet volt.

Dicséretet érdemelnek hát mindazok, akik a mû életre hívásán fáradoztak, a fiatal, egyetemet éppen elvégzett fordító, Gergely Zsuzsa, a kötet szerkesztõje, Szõts Géza, a könyvajánlást készítõ Tempfli József püspök, és a hazai kiadást gondozó Szent István Társulat.

Gyorgyovich Miklós