BÁLINT SÁNDOR CENTENÁRIUMA




Barna Gábor

BÁLINT SÁNDOR (1904–1980)

Tûnõdések egy hitvalló tudós és pedagógus
születési centenáriumán

Feljõ a hold. Érzed-e, mily szabad
a tér s az út fölfelé?
Egyszerre két világ is hívogat
Minden tiéd és te az Istené!

(Csanád Béla: Szeged, Dóm-tér, részlet)



Az elmúlt évben rövid beszámolót írtam egyik országos folyóiratunkba arról, hogy a szegedi egyetem kettõs évfordulóra készül 2004-ben: a néprajzi tanszék megalapításának 75. évfordulójára és egykori neves professzorának, Bálint Sándornak születési centenáriumára. Nem sokkal az írás megjelenése után levelet kaptam Bálint Sándor egyik volt tanítványától, akit 1932 és 1937 között tanított Szegeden a tanítóképzõben. „Elgondolkodtam: tíz évvel már túléltem Õt. Számomra (és még sokunk számára) a legszeretettebb tanárunk volt Sanyika. Magunk között így hívtuk. Akkor is vele volt a legbensõségesebb kapcsolatom. Többször voltam lakásán, és ez a kapcsolat csak a háborús idõkben szûnt meg ideiglenesen. A szokásos osztálytalálkozókon mindig felkerestem lakásán, késõbb a temetõben, az alsóvárosi templomnál és a Panteonban lévõ szobránál.”

Megható volt olvasni e sorokat. S eszembe jutott: vajon melyik fõiskolai, egyetemi tanár mondhatja el magáról, hogy hetven évvel késõbb is így emlékezzenek rá volt tanítványai, ahogy levélírónk tette? A Sanyika megszólítás pedig nem a lenézés, hanem a nyílt, barátságos, õszinte személyiség jelzõje, a becézés pedig a tanítványi szeretet jele volt. S a tanítványi tisztelet vezette és vezeti egykori diákjait lakására Õt meglátogatni, halála után pedig sírjához a temetõbe, vagy Szegeden álló egyik vagy másik szobrához.

Mert akire most, 2004-ben születése százados évfordulóján emlékezünk, sokak számára példakép, követendõ minta a tanári, a tudósi pályán, de emberségében is. Ki volt ez a Bálint Sándor, akire ilyen bensõségesen emlékezik egykori tanítványa, s akinek szobrai állnak szülõvárosában, intézmények és utca viselik nevét, születése centenáriumára pedig nemcsak volt tanítványai, s nem is csak a szülõváros, Szeged, hanem szerte az országban az általa mûvelt tudomány, a néprajz képviselõi emlékeznek? Sõt, a Szeged-csanádi Egyházmegye, talán az egész magyar katolikus egyház s más keresztény, protestáns egyházak is.

Élete

Bálint Sándor, a paraszti származású értelmiségi, egész életét Szegeden, szülõvárosában élte le, s a szeretett város kutatásának szentelte munkássága nagy részét. Viszonzásképpen azonban sem a szülõváros, sem az élet nem kényeztette el. Leginkább az fájt neki, hogy a második világháborút követõ kommunista hatalomátvétel után teljes mellõztetésben volt része. Élete vége felé már a Szegedrõl való elköltözésre is gondolt (tudjuk: nemo propheta in patria sua, senki sem próféta a saját hazájában). Nem kapta meg a kellõ elismerést, segítséget szaktudományától és egyetemi munkahelyétõl sem. Keresztény emberszeretetét pedig naivitásként kezelték. Megélhetési gondjai munkát gátló, embert és lelket próbáló terhek voltak. Hûsége hitéhez, politikai meggyõzõdéséhez, magyarságához és népéhez kirekesztetté tette egy sötét politikai idõszak kontraszelektált helyi és országos társadalmában. Barátok mellett besúgók hada vette körül. (Sõt, barátainak tartott emberek is írtak róla rendõrségi jelentéseket.)

    1904. augusztus 1-én született Szeged-Alsóvároson, egyszerû paprikatermelõ parasztcsaládban. Édesapja korai halála után édesanyja egyedül nevelte és taníttatta. Rokonságán keresztül belülrõl ismerte meg az alsóvárosi paraszti társadalmat és azt a hagyományos életmódot, benne a vallásos életet is, amelynek késõbb kutatója lett. Az elemi és a polgári iskola elvégzése után a piarista atyáknál érettségizett. A piarista gyökerek nagyon fontosak voltak néprajzi érdeklõdésének kialakulásában is. Késõbb õ írta meg a kegyes oskola szerepét a szegedi népélet kutatásában. Dugonics András, Kálmány Lajos, Bálint Sándor (és mások) szinte kézrõl kézre adták egymásnak a paraszti kultúra kutatását. Szegeden végezte az egyetemet, amely a románok megszállta Kolozsvárról menekült s költözött a Tisza-parti városba. Kiváló professzoroktól: Dézsi Lajostól, Mészöly Gedeontól tanult. Hallgathatta az idõs Herrmann Antal néprajzi elõadásait is. 1926-ban doktorált. A felsõoktatás decentralizációs programjának keretében 1929-ben nyílt meg a szegedi egyetemen az ország elsõ néprajzi tanszéke, Solymossy Sándor vezetésével. Díjtalan gyakornoka, majd tanársegéde egykori tanítványa, Bálint Sándor lett. A kormányzat a professzorátust 1934-ben a budapesti egyetemre tette át, ekkor Solymossy Sándor Cs. Sebestyén Károlyt a tárgyi néprajz, Bálint Sándort pedig a szellemi néprajz tárgykörébõl magántanárrá habilitálta.

    Bálint Sándor 1931 és 1945 között a szegedi katolikus tanítóképzõben tanított. Nagyhatású pedagógus volt. Tanítványai – ahogy láttuk az imént – máig a legnagyobb szeretettel, tisztelettel és elismeréssel szólnak róla. Györffy István halála után folklórt adott elõ a budapesti egyetemen. 1944-ben a nyilvános rendkívüli tanári címmel tüntették ki. Nyilvános rendes egyetemi tanárrá 1947-ben nevezték ki a néprajzi tanszékre. 1945 és 1948 között a közéletbe is bekapcsolódott: a Demokrata Néppárt országgyûlési képviselõje volt. Ennek visszahatását egész további életében, a szocializmus évtizedei alatt, szenvedte. 1948-ban még Bálint Sándornál habilitált K. Kovács László etnográfus és Scheiber Sándor, a zsidó folklór kiváló kutatója, de egyetemi magántanári címüket a kultuszminisztérium a közben megváltoztatott körülmények miatt már nem hagyta jóvá. 1951 és 1956 között eltiltották a tanítástól. Csak 1957 januárjától vehetett ismét részt az egyetemi oktatásban. Hosszú rendõrségi megfigyelés után azonban koholt vádak alapján felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték, s 1966-ban kényszernyugdíjazták. Kahler Frigyes összegyûjtötte és közzétette rendõrségi megfigyelésének III/III-as aktáit. Szomorúan tanulságos olvasmányok.

Bálint Sándor 1980. május 10-én autóbaleset következtében Budapesten hunyt el. Ennyi életének a vázlata.

A tudós

Bálint Sándor nagy mûveltségû: irodalomtörténetben, zenetörténetben, történelemben, földrajzban, egyháztörténetben, liturgiatörténetben, építészetben, néprajzban és folklorisztikában járatos pedagógus volt. Tárgyait ezzel a komplex szemlélettel – Õ úgy fogalmazott: „honismereti szemlélettel” – oktatta mind a fõiskolán, mind az egyetemen, s kutatásait is ebben a szellemben végezte. Hasonló szemlélettel írta meg elemi iskolai földrajztankönyveit is. Elsõk között írt elemzést már 1927-ben az erdélyi magyar irodalomról. Nem hiányzott mûveltségébõl a zene, a zenei irodalom, a zenetörténet ismerete sem. Hatott rá Bartók zenéje, de legjobban Mozartot szerette. Egyetemi tanár lett, de magát elsõsorban pedagógusnak tartotta. Nemcsak tanított a tanórákon vagy tankönyvein keresztül, hanem élete példájával nevelt is. Mindenkit megfogott nagy mûveltsége, mély vallásossága és tiszta embersége. Munkássága az 1990-es évek közepétõl a magyar örökség része.

    Szakmai életfilozófiája talán úgy fogalmazható meg, hogy törekedett a paraszti mûveltséget a nemzeti kultúra részévé tenni. Hasonlóan Bartók Béla munkásságához. Szemléletének megerõsödéséhez Bartók Béla egyik szegedi koncertje is hozzájárult.

Munkássága elsõsorban Szegedhez és a Dél-Alföldhöz kötötte, annak történetét és kultúráját mindig belsõ összefüggéseiben szemlélte. Szeged múltja, kultúrája, népélete iránti érdeklõdését Bálint Sándor „apai örökségnek” mondja. A szülõváros történetének, kultúrtörténetének, népéletének s a szegedi kirajzások életének kutatása munkásságának egyik nagy területe. Ezt a nagytájat, az egész Csongrád megyét, s az azon kívüli településeket is – a temesközi, a homokhátsági szegedi kirajzásokat – vizsgálta, s adatait magyar, Kárpát-medencei és európai összefüggésekbe helyezte. Bálint Sándor kutatásai mind földrajzi, mind tematikus, mind pedig szemléleti és módszertani tekintetben jelentõsek. Eredményükként Szeged és a szegedi nagytáj paraszti múltja és kultúrája tekintetében egyik legjobban ismert tájegységünkké vált, szaktudományunkat pedig önfejlõdésében továbbvitte. Bálint Sándor nemcsak egy társadalmi réteg, a parasztság mûveltségét kutatta. Õ a kultúrát egységben, társadalmi, történeti és európai összefüggéseiben látta, tudományközi szemlélettel vizsgálta és értelmezte. Ebben mindenképpen példamutató máig számunkra.

    Szegedrõl és környékérõl szóló kutatásainak summázata a Móra Ferenc Múzeum Évkönyvében megjelent, A szögedi nemzet címû három vaskos, valamint egy negyedik, a mutatókat tartalmazó kötete. Az egyéniségkutató iskola módszerét követve kötetbe gyûjtötte Tombácz János meséit. Az elõdökhöz képest megújult szemléletû és módszertanilag is kifinomultabb folytatásnak számít Bálint Sándor népballada és monda iránti érdeklõdése, történeti hagyomány-gyûjtése. Nem kis büszkeséggel említi meg, hogy a szegedi nagytáj Erdély és Moldva mellett a legjelentõsebb balladaõrzõ tájunk. Ebben Kálmány úttörõ munkássága mellett neki is nagy része volt. Nagy és mély vallási mûveltsége, sokirányú érdeklõdése segítette pl. a legszebb legendaballadánk, a Júlia szép leány értelmezésében. Meggyõzõen mutatta ki benne a középkori látomások, a Bárányszimbolika világát, a halálról alkotott korabeli nézeteket. A Szegedi szótár 1–2. kötete máig legjobb tájnyelvi szótárunk; Szeged valóságos mûvelõdéstörténete, az 1950-es években született meg.

    1974-ben 70. születésnapjára Péter László professzor összeállította mûvei bibliográfiáját, amit késõbb Gyuris György teljessé tett. A hatalmas életmûbõl csak három munkában kibontakozó tudományos szemléletre és módszerre kívánok még röviden utalni: a Szeged városa (1959), a Szeged reneszánszkori mûveltsége (1975), végül pedig a Szeged-Alsóváros. Templom és társadalom (1981) címû könyv kapcsán.

    A Szeged városa a település ezeréves mûvelõdéstörténeti vázlata, leírása – ma talán úgy mondanánk – erõs antropológiai szemlélettel. A szerzõ mindent tud errõl a magyar városról. „Mennyire egy vagytok: Te és a Város …” írhatta joggal 75. születésnapján köszöntve Õt Dékány Endre. Szeged reneszánszkori mûveltsége a Bálint Sándor-i életmû méltatásakor általában háttérbe szorul. Pedig egyik legfontosabb munkája. Bálint Sándor sem ebben a munkában, sem másutt nem írt elméleti és módszertani bevezetõket, szemléletét magából a mûbõl az olvasónak kell kibontania. E könyv nagy tanulsága például, ahogyan megrajzolta a 15–16. századi Szeged gazdaságtörténeti és társadalomtörténeti képét, a történet kulturális vetületét, s ennek tükrében szemléletesen ábrázolta a helyi kolostori mûveltséget, a külföldön tanuló szegedi diákok révén meghonosodó egyetemi és literátus mûveltséget, majd pedig a reformáció, a hódoltság és a hatására bekövetkezõ szegedi diaszpórák szerepét. Az elhíresedett szegedi boszorkányperekre utalva nemcsak folklorisztikai jelentõségükre utalt, hanem észrevette, hogy társadalmi és magánéleti konfliktusok kifejezõi és levezetõi. Elsõnek elemezte, még ha válogatva is, a nándorfehérvári diadal után meghalt Kapisztrán Szent János újlaki sírjánál lejegyzett mirákulumtörténetek szegedi vonatkozásait. S mindezt lenyûgözõen hatalmas szakirodalmi háttérismerettel végzi. Ezt az interdiszciplináris, egyes tudományterületek határait átszelõ, holisztikus szemléletet nagyon modernnek, példamutatónak és követendõnek tartom. Ugyanez mondható el a Szeged-Alsóváros címû könyvrõl, amely elsõ kegyhely-monográfiánknak tekinthetõ. A városrész történetét és életének mindennapjait, vallásos kultúráját a ferences kolostorral és templommal való szoros összefüggésben s nagy távlatban elemzi.

    Bálint Sándor a mindennapok keresztény vallásosságának kutatását tartotta fontosnak, s nemcsak magyar, hanem európai összefüggéseket feltáró értelmezésüket. A népi vallásosság vizsgálatában úttörõ volt Magyarországon. E tárgykörnek európai összehasonlításban is egyik legkiválóbb kutatója, szakértõje lett. Azt vizsgálta, hogy a keresztény liturgia hogyan hatotta át a mûveltség egészét. Nagy kára a magyar tudományosságnak, hogy a népi vallásossággal foglalkozó munkái csak magyarul jelentek meg, egyetemi és akadémiai intézményi támogatás nélkül készültek, s láttak napvilágot, így azokat a világ nem ismerheti. Ebbõl törleszt valamit most az Akadémiai Kiadó, amikor a jubileumi évben németül megjelenteti a Karácsony, húsvét, pünkösd címû könyvét.

    Ez volt az „édesanyai jussa”, öröksége, írja életrajzában. Valóban, az özvegy édesanyjával élõ gyermek Bálint Sándor még láthatta, élhette, tapasztalhatta az Alsóváros paraszti közösségében egy gyökereiben a 17–18. századra visszanyúló, sajátos törvényû, önálló és önellátó, templomon kívüli vallásgyakorlás utolsó lobbanását. Fontos szerepe volt ebben a közösségi vallásgyakorlásnak, a búcsújárásnak, a szóbeliségnek, egy másfajta, egy – sokáig középkoriasnak nevezett, de igényként ma ismét visszatérõ – egységes világlátásnak. Ennek vezetõi a „szentemberek”, laikus énekvezetõk, énekszerzõk, elõimádkozók, társulati szervezõk voltak.

    A vallásos népélet tanulmányozása Bálint Sándort számos új felismerésre vezette, amellyel nemcsak a magyar, hanem az európai tudományosságban is a korszerû gondolkodásra mutatott példát. Ilyen volt a néprajztudomány egyik legvitatottabb elméleti kiinduló kérdése, a nép fogalmának meghatározása. A népen Bálint Sándor már az 1930–1940-es években sem csak a parasztságot értette, hanem tágabban definiálta, s minden társadalmi réteget és csoportot ide sorolt, amennyiben azok egy közösségi jellegû kultúrával rendelkeztek. S bár Bálint Sándor mindvégig hangsúlyozta a „népi kultúra”, a „népi vallásosság” közösségi jellegét, éppen õ volt az, aki e vallásosság egyéni ihletéseit, e vallásosság szervezõ egyéniségeit, a „szentembereket” elsõként vizsgálta, sajátos világukat és személyiségüket bemutatta. Az Egy magyar szentember, Orosz István önéletrajza címû könyve nemcsak a vallási néprajzban számít úttörõnek és alapvetõnek, hanem pl. az élettörténetek, életrajzok kutatásában is fontos. Nagy történeti távlatú bevezetõ írásában mutatja meg e vallásos embertípus középkori s a koraújkori licenciátusi hagyományig visszanyúló gyökereit.

    Neki köszönhetjük az imádságainkat elemzõ elsõ szaktanulmányt is még 1937-bõl. A népi vallásosság paraliturgikus világának, a szenttiszteletnek, a búcsújárásnak vizsgálatával pedig Bálint Sándor kitágította a kutatás tematikai határait. Módszertanilag is példát adva a tudományközi megközelítésre, az élet és a kultúra egységes szemléletére s megértõ elemzésére. A több kiadást is megért nagy összefoglalója, talán élete fõ mûve, a Karácsony, húsvét, pünkösd és az Ünnepi kalendárium (újabban csak Ünnepi kalendárium címmel) nemcsak a magyarországi könyvtárak egyik legkeresettebb könyve, hanem fontos oktatási kézikönyv, segédkönyv is. Felvonultatása Bálint Sándor hatalmas néprajzi, folklorisztikai, mûvelõdéstörténeti, egyháztörténeti, irodalomtörténeti, teológiai, liturgiatörténeti, zenetörténeti és nyelvészeti ismereteinek. S mindezt közép-európai összefüggésekben, kitekintéssel a román, szerb, horvát, szlovén, szlovák, cseh és osztrák anyag ismeretére. Az összefoglaló munka éppen summázó, áttekintõ jellegénél fogva alkalmas kijelölni a további kutatások útját, az elvégzendõ feladatok körét is. Ezzel összefüggésben egyik korai munkájára, a Népünk ünnepeire (1938) szeretnék még röviden utalni. Ennek elsõ nagyobb fejezete szinte máig folytatás és folytató nélkül áll, ahogy a vallásos közösséget, a kultuszt, a megszentelt idõt és a teret bemutatja. Szemléletét itt fenomenológiainak is nevezhetnénk. (Ezen a szemléleten alapszik a szegedi Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszéken 1999-tõl elindított, s Bálint Sándor törekvéseit talán legközvetlenebbül folytató vallási néprajzi specializáció oktatási rendje.)

A hitvalló ember

Születésének századik évfordulóján sokan átgondolják Bálint Sándorral való kapcsolatukat, felelevenítik emlékeiket. Ezt teszem én is elég gyakran, kicsit hivatalból is, hiszen éppen tíz éve egykori tanszékén dolgozom, egy-két éve pedig szervezem, szervezzük a centenáris megemlékezéseket.

Úgy hiszem, Bálint Sándor példakép sokunk, sokak számára. Példakép, mert egyik vagy másik tulajdonságát követendõnek ítéljük, mert olyan életet élt elénk, amilyennek lennünk kellene nekünk is tanárként, kutatóként, pedagógusként, emberként. Egész élete azt példázza, hogy minden nehézség ellenére hogyan kell és lehet embernek maradni. Hogy ehhez mekkora lelkierõ s hit kellett, azt csak sejthetjük. Mindenkinek jót tett, mégis bántották. Nem engedték külföldre, mégis idehozta az európai szellemet és kultúrát. Nem engedték tanítani, akkor kettõzött erõkifejtéssel végezte kutatói munkáját. Elítélték igaztalan váddal, rossz sorsa okozóinak mégis megbocsátott. Hát ez a normális, a megszokott, amivel magunk körül találkozunk? Nem. A világban a dolgok egészen másképp történnek. S mégis – érezzük: valahogy úgy kellene mûködnie, ahogy Bálint Sándor élete mutatja.

Születésnapján, augusztus 1-én, Vasas Szent Péter napján Szeged a börtönbõl szabadult Szent Péter apostol tiszteletére fogadalmi ünnepet ült, hogy Isten szabadítsa meg a várost és népét minden csapástól. Jelképes a születésnap tehát. Mert ahogy Isten Szeged városát a történelem folyamán sokszor, úgy Bálint Sándort is megpróbálta. De mindannyiszor megszabadította. Hûségéért. Naplójába (Breviárium) írta: [Istenem] „Köszönöm, hogy nem kényeztettél, és mégis kegyelemmel vigyáztál rám, törõdtél velem. Megengedted, hogy annyiszor megalázzon a világ, de vigasztalásod nem késett. Idehaza nagy kereszteket raktál rám, de nem engedted, hogy összeroskadjam alattuk. Te jobban ismersz engemet, mint én magamat.”

Az évforduló találkozás is Bálint Sándorral, emberi megpróbáltatásokkal teli életével, de helytállásaival is. Könyveit, tanulmányait kézbe véve találkozunk munkásságával, azzal, ami Õt tudóssá tette: Szeged városának és környékének s a vallásos népéletnek kutatásával, amely Õt a hazai tudományos életben kimagaslóan fontossá tette. S persze, akik ismertük Õt, találkozunk a személyes emlékekkel: felidézzük az együtt töltött perceket, órákat, találkozásokat, beszélgetéseket. S ahogy a város találkozott a fogadalmi ünnepen Istennel, Bálint Sándor egész életében Isten közelében élt, a születésnapján mi is részesei lehetünk egy hasonló találkozásnak.

Bálint Sándor életét, emberi nagyságát végigelmélkedve, minduntalan egy gondolat, egy kifejezés: a hûség, s a mögötte álló emberi magatartás jutott eszembe. Életét és munkásságát áttekintve úgy látom most, hogy a hûség az egyik kulcsfogalom, amelynek tükrében megérthetjük döntéseit, tetteit. Tudta, hogy az élet nemcsak kötelesség és feladat, de ajándék is. Ajándék Istentõl. Ám ez nem menti fel az embert a feladatok vállalásától, nem mentesíti a kötelességtudattól, a felelõsségvállalástól.

Bálint Sándor hûséges volt minden téren. Hûséges volt Isten-hitében, kereszténységében és római katolikus vallásában. Ez tette õt toleránssá a más felekezetû embertársaihoz. Hûséges volt munkájához. Tudományterületét nagy alázattal mûvelte. Pedagógus volt, nagy hatású, aki szerette tanítványait. Hûséges volt szûkebb és tágabb szülõföldjéhez is, Szegedhez és Magyarországhoz. Hûsége ragaszkodás és kötelességvállalás is volt egyúttal: kutatta múltját, vizsgálta jelenét és esendõségeivel együtt szerette. Felelõsséget érzett közösségéért. Még akkor is, amikor a nagyobb és kisebb haza hûtlen lett emberi értékekhez, azokat megtagadta, s éppen legjobb fiait elûzte, megpróbálta. Tudta, hogy ez csak a pelyvakönnyû, hatalommal visszaélõ és hatalomnak élõ percemberkék világa, s nem a Haza, nem a szerette Város. Õ a megpróbáltatások idején is értük dolgozott. S bár nem érte meg, a történelem – mi már tudjuk – Õt igazolta.

Hûséges volt anyanyelvéhez. Nagyon szépen beszélt és írt magyarul. Hûsége azonban nemcsak az irodalmi nyelv használatában mutatkozott meg. Õrizte szó szerinti anyanyelvét, szegedi ö-zõ tájszólását is. S ez éppen napjainkban lehetne követendõ erény. A parasztcsaládból jött Bálint Sándor ezzel is hû volt származásához. Hûséges volt feleségéhez még akkor is, amikor az Õt megtagadta. Visszafogadta, súlyos betegségében aggódással ápolta.

S végsõ soron hûséges volt Istenéhez. A rábízott talentumokkal jól gazdálkodott, magát és életét állandóan az Üdvösséghez mérte. A Naplójából összeállított Breviárium pontos tükrözõje ennek. Életének, munkájának minden percét, minden tettét Istenhez mérte.

„Mit hoz a jövõ – írja egy helyütt Naplójába –, amely Isten kegyelmébõl ura életnek és halálnak? Megadja-e szándékaimhoz és reménységeimhez az erõt és alkalmat, megadja-e magamnak földi teljességét is, az emanáció sugárzó kényszerûségét, amikor még élek ugyan, de már nem én élek? Sok próba vár reám. Úgy érzem, a végsõ jutalomért, talán a mennyei koronáért indul meg a versenyfutás az új esztendõben: Isten irgalmába ajánlom magamat.” Az eltelt esztendõ végén pedig hálát ad: „Istenem, köszönöm ezt az esztendõt is. Tudom, hogy sokkal tartozom Neked érette, Te azonban nagylelkû vagy.” S szinte élete summájaként vetette papírra azokat a gondolatait, amelyeket tavaly a szeged-alsóvárosi ferences templom Fekete Mária-oltára mellett márvány emléktáblájára felírtak: „Istenem, legyõztél, hogy magadhoz magasztalj. Mindent elvettél, hogy megajándékozhass magaddal.”

S mindennek a gondolkodásnak az alapja a szeretet volt. Naplójában (Breviáriumában) így ír errõl: „Mindenkinek igaza van. Bizonyára igazuk van a protestánsoknak és humanistáknak, igazuk van a demokratáknak és bolsevistáknak. Ha azonban a ti igazságotok nem lesz több a farizeusokénál és írástudókénál, ugyan mit nyertek vele? Az igazság nem más, mint a szeretet, az a szeretet, amely meggyalázva, halálra vérezve is több a világ fiainak minden igazságánál.” Akik ezért az õszinte szeretetért Õt naivnak, nem e világból valónak titulálták, és kicsit lesajnálták, maguk is e szeretetért sóvárogtak. A 60–70-es években sikk volt Õt kicsit lesajnálni. Bálint Sándor pedig mindezt õszintén, természetesen, mesterkéletlenül élte. Tiszta személyisége valami nagy belsõ nyugalmat és derût árasztott. A bizonyosság nyugalmát és derûjét, ami a megváltottság tudatán és reményén alapult. Önmaga, nemzete, a szomszéd népek, az emberiség sorsát mindig transzcendens távlatban látta és szemlélte. Ez tehette õt derûssé, õszintévé és nyitottá. Segítõkész nyitottsága fogott meg sokakat, közöttük engem is 1979-ben. Életem nagy ajándéka, hogy – bár felületesen már korábbról is ismertem – élete utolsó egy-két évében közel engedett magához. S innen fakad, hogy ma Szegeden dolgozom, volt tanszékén tanítok. Õ kötött Szegedhez engem. Azt szeretném folytatni a magam szerény képességeivel és a ma eszközeivel, munkatársaim segítségével és közremûködésével, fõleg a vallásos élet kutatása és az oktatás terén, amit Õ elkezdett.

Meggyõzõdésem, hogy váratlan halálakor – egy autóbalesetben kómába esett 1980. május 2-án, s abból már nem tért vissza, május 10-én meghalt – érvényes volt rá Jézus tanítása, ahogy azt a Máté-evangéliumban olvassuk: „Örülj, jó és hív szolgám! Mivelhogy a kevésben hû voltál, sokat bízok rád; menj be Urad örömébe.” (Mt 25,21) Egyszerre két világban élt, ahogyan ezt Csanád Béla mottóul választott s Bálint Sándornak ajánlott versrészlete szépen kifejezi. S ezt a földi, szegedi világot halála után sem hagyta el. Azóta odaföntrõl segíti egykori tanítványait, tanszékének munkatársait és hallgatóit s a közbenjárását kérõket.




A Szolgálat repertóriuma

A Távlatokat a Szolgálat elõzte meg. Ausztriában (elõbb Klagenfurtban, majd Bécsben) került kiadásra; elsõ száma 1969 elején, utolsó (88.) száma pedig 1990 végén jelent meg.

Dr. Véber Gyula (Hollandia) 2000-ben kimerítõ repertóriumot készített, amely átfogja mind a 88 számot. Elsõ elgondolásunk szerint könyv alakjában jelentettük volna meg; hosszas huzavona után az idén az internetes kiadás mellett döntöttünk.

A repertórium tehát 2004 júniusa óta megtalálható a Távlatok honlapján (l. egyes számaink impresszumát). A honlap megkeresésének legegyszerûbb kiindulópontja: www.katolikus.lap.hu (Katolikus sajtó és kiadók)

Dr. Véber Gyulának minden használó nevében köszönetet mondunk áldozatos munkájáért.

mérleg

Megjelenik évente négyszer

Egyes szám ára:
8 euró, 575 forint, 17,75 USD.

Elõfizetési díj: 32 euró, 43 USD,
Magyarországon 2500 forint.

Postacím: MÉRLEG
Szerkesztõség: H–1507 Budapest, Pf. 120.
T.: (1) 219-0621; fax/ür.: (1) 219-0622.






Hetény János

„A KERESZTÉNYSÉG CSODÁLATOS TELJESÍTMÉNYE
A VALLÁSOS NÉPÉLETBEN”

Bálint Sándornak a Sacra Hungaria tanulmánykötetéhez (Kassa, 1943) 60 éve írt elõszavából formáltam a címet. Születésének centenáriumán érdemes idézni a teljes szövegösszefüggést: „A kereszténység . . . nem lehetett idegen a magyar néplélektõl, hiszen a népkultúra legvégsõ határozmányaiban mindig vallásos jellegû, kultikus jelenség. De maga az egyházi tudományosság és papképzés is alig ismerte föl a kérdés történeti jelentõségét, gyakorlati tanulságait, a vallásos népéletben nemigen méltányolja a kereszténység csodálatos teljesítményét, sõt még mindig könnyen hajlandó nemcsak részleteiben, hanem nagy egészében is elfajzásnak minõsíteni. Ezt a szemléletet egyébként a népi pasztoráció már régóta sínyli: ez a meghitt, patriarkális kapcsolat, amely a magyar lelkipásztort és a paraszti hívek közösségét annyi idõn át jellemezte, éppen a vallásos néplélek félreértése következtében, tünõfélben van.” Úgy gondolom, hogy ezt a véleményét szerzõje a túlvilági látás tökéletesebb fényében sem vonná vissza.*

Pedig az Apostoli Szentszék az új, „barbár” népek jelentkezése óta figyel az etnikai sajátosságokra, és kész elismerni azokat. Ezt érvényesítette az újkori missziókban, és fájdalmas tanulságot kellett levonnia abból, ha ettõl eltértek (az ún. akkomodációs vita a kínai és indiai misszióknál a XVII. században). Korunkban XII. Piusz pápa mindjárt a Summi Pontificatus elsõ enciklikájában (1939. okt. 20.) tanította, hogy „Jézus Krisztus egyháza, mint az isteni nevelõ bölcsességnek hû õrzõje, nem gondolhat és nem is gondol arra, hogy hozzányúljon vagy lebecsülje bármely nemzet sajátságos és jellegzetes tulajdonságait, melyeket minden nép joggal és méltán õriz”. Õ figyelmeztetett arra is, hogy nem valami „absztrakt” emberiséghez fordulunk, hanem az adott körülmények közt élõkhöz. (C’est avec un vif sentiment allokúció, 1939. ápr. 14.). A növendékpapság alaposan ismerje meg a nép gondolatvilágát. (Menti Nostrae adhortáció, 87. pont, 1950. szept. 23.) Az 1947. nov. 20-i Mediator Dei nagy liturgikus enciklika 179. pontja pedig helyteleníti azok túlbuzgóságát, akik a szent liturgián kívüli más vallásos megnyilatkozásokat ki akarják szorítani. Az 1953. júl. 19-i C’est avec un intérêt allokúciója szerint a vallásos hit és a népélet olyan egységet képez, amelyet a test és a lélek egységéhez lehet hasonlítani. Stb.

A II. vatikáni zsinat több alkalommal nyilatkozott a népi vallásosságot érintõ kérdésekben. Így az 1963. dec. 4-én kelt Sacrosanctum Concilium konstitúció 13. pontja nyomatékozza a liturgia elsõrendûségét, de figyelmeztet, hogy „nem szabad elhanyagolni a keresztény nép egyéb áhítatgyakorlatait sem”; továbbá a 37. pontban kiemeli: „Az egyház a hitet és a közjót nem érintõ dolgokban nem kívánja kötelezõvé tenni a formák merev egységét, még a liturgiában sem. Sõt ápolja és fejleszti a különbözõ népek és nemzetek jellegzetes adottságait és örökségét. Ami tehát a népek szokásaiban nincs elválaszthatatlanul egybekapcsolva babonákkal és tévedésekkel, azt jóakaratúlag mérlegeli, és ha lehetséges, teljesen és érintetlenül megõrzi, sõt olykor magába a liturgiába is beépíti, amennyiben a liturgia igazi és hiteles szellemével összeegyeztethetõ.”

Nagyon fontos az 1964. nov. 21-én kihirdetett Lumen gentium dogmatikai határozat az egyházról, melynek 12. pontjában olvassuk: „A hívek összessége a Szentlélek kenetét kapta, és így nem tévedhet meg hitében.” A szent tanítóhivatal vezetése alatt az igazság Lelke „hitérzéket hoz létre és tart ébren benne”. A következõben pedig arról tettek hitet a zsinati atyák, hogy a földi egyház „semmit sem vesz el egy-egy népnek ideigvaló értékeibõl, sõt ellenkezõleg: felkarolja és átveszi a népek tehetségeit, szellemi kincseit, szokásait, amennyiben jók”, nem feledi ugyanis, hogy annak a Krisztusnak takarítja be a népek terméseit, akinek az Isten örökségül adta a nemzeteket (Zsolt 2,8). Ennek jegyében „minden egyes rész átadja sajátos ajándékait a többi résznek és az egész egyháznak”.

Várható volt, hogy az egyházról a mai világban szóló lelkipásztori konstitúcióból (Gaudium et spes, 1965. dec. 7.) szintén nem hiányzik a mi kérdésünk. És csakugyan, a 44. pont elismeri: „Az egyháznak is javára válik a múló századok sok tapasztalata . . .  és a kultúra különféle formáiban rejlõ gazdagság; ezek által jobban feltárul maga az emberi természet, és új utak nyílnak az igazság felé. Hiszen az egyház történetének kezdetétõl fogva megtanulta, hogy minden nép számára annak fogalmával és nyelvezetével kell kifejeznie Krisztus üzenetét, . . . egyszersmind így indulhat meg egy élénk eszmecsere az egyház és a népek kultúrái között is, . . . így lesz a kinyilatkoztatott igazság egyre teljesebben felfoghatóvá, egyre érthetõbbé, és egyre alkalmasabb módon lehet majd azt elõadni.” Az 58. pont megemlékezett arról, hogy az üdvösség isteni üzenete a különbözõ korok sajátos kultúrájához igazodva szólott; hasonlóképpen kell tennie az egyháznak is, hogy minden nép körében terjessze Krisztus üzenetét.

A zsinat után VI. Pál pápa a mai világ evangelizálásáról 1975. dec. 8-án kiadott Evangelii nuntiandi kezdetû, nagyjelentõségûvé vált apostoli buzdításában a 48. szakaszt így vezette be: „Oly ponthoz értünk az evangélizáció tárgyalásában, amely figyelmet érdemel. Arról a jelenségrõl akarunk szólni, amelyet »népi jámborságnak« neveznek . . .  Kétségtelen: a népi jámborságnak megvannak a maga határai . . .  Mégis, ha okosan, az evangélium szellemében irányítják, sok értéket rejthetnek magukban. Kifejezhetik az Isten utáni szomjúságot, ahogyan azt csak az egyszerû emberek és szegények tudják átélni. Hõsiességig menõ nagylelkûséget és önfeláldozást szülhetnek; elmélyíthetik Isten egyes tulajdonságainak megértését: atyaságát, gondviselését, szeretetét, mindenütt jelenvalóságát. Olyan erényeket hozhatnak felszínre, amelyek másként talán nem is nyilatkoztak volna meg: türelmet, a mindennapi élet keresztjének elfogadását, lemondást, embertársi szeretetet, a vallási kötelességekben való nagyobb hûséget . . .  A lelkipásztori buzgóság fogja megmutatni mindazoknak, akiket az Úr az egyházi közösségek élére helyezett, milyen magatartást tanúsítsanak a népi jámborság különbözõ megnyilatkozásaival szemben; ezek lehetnek értékesek is, gyatrák is. Mindenesetre kell, hogy legyen érzékünk hozzájuk, igyekezzünk lemérni bensõ indítékaikat, és fölmérni értékeiket; irányítsuk szívesen, hogy tévútra ne jussanak. Helyes vezetés mellett a népi jámborság elvezetheti a tömegeket az Istennel való igazi találkozásra Jézus Krisztusban.”

Ezek bátorították fel Andreas Heinz trieri teológust, hogy a Herder kiadásában Freiburgban 1988-ban Christian Schütz szerkesztésében megjelent Praktisches Lexikon der Spiritualität számára (magyarul Búzás József fordításában a Szent István Társulatnál [é. n.] A keresztény szellemiség lexikona) a „népi vallásosság” címszóban értekezzék. Szabatos fogalmazásában megmagyarázza a hivatalos istentiszteleten kívüli kultusz jogosultságát: „Az ember veleszületett vallásos természetébõl fakad”, mert ebben az „alulról jövõ” vallásosságban elevenen élnek léthelyzetünk alapvetõ felismerései és magatartásformái. A liturgián kívüli népi vallásosság kiváltó okaiként mutat rá a latin szertartásnyelvre, a klérushoz való erõsödõ kötõdésére, valamint a római liturgia alkalmazkodóképességének hiányára. Szemléjét végigvezeti a Karolingok korától a II. vatikáni zsinatig és VI. Pál pápáig. Végül megállapítja, hogy a népi vallásosságnak fontos, liturgiát kiegészítõ funkciója van, amennyiben kiviszi az istentiszteletet a hétköznapokba, és a mindennapos életet összekapcsolja Istennel. Kötetlen formában személyesebben és érzelmesebben fejezõdhet ki a hit, mint a liturgia kötött formáiban és igényes szövegeiben. El kell azonban kerülnie a kilengéseket, be kell fogadnia a liturgia inspirációit: „bizonyos mértékig a liturgiából kell táplálkoznia, és oda kell visszatérnie” (vö. Sacrosanctum Concilium 13).

II. János Pál pápának ismételten hangsúlyozott figyelmeztetése az inkulturáció, vagyis az egyház beilleszkedése a népek kultúrájába. Ez nem külsõ alkalmazkodás, hanem begyökereztetés, miközben a kereszténység átadja saját értékeit, és átveszi amazok értékeit, és meg is újítja azokat. (Redemptoris missio enciklika 1990. dec. 7. 52–53. pont.)

A népi vallásosság kérdése végül bekerült a Katolikus Egyház Katekizmusába is (a vatikáni editio typica 1997; magyar javított kiadás 2002-ben, Szent István Társulat). „A szentségek és szentelmények liturgiáján kívül a katekézisnek figyelemmel kell lennie a hívõk és a népi vallásosság jámborsági gyakorlataira is.” (1674) „Ezek a kifejezési formák folytatják az Egyház liturgikus életét, de nem helyettesítik.” (1675) „Lelkipásztori megfontoltság kell ahhoz, hogy a népi vallásosságot támogassák és ápolják, s ha kell . . . megtisztítsák.” (1676) Összefoglalás: „a keresztény élet a liturgián kívül a különbözõ kultúrákból fakadó népi jámborsági formákkal is táplálkozik. Az Egyház támogatja a népi vallásosság megnyilatkozásait, melyek evangéliumi ösztönt és emberi bölcsességet fejeznek ki, és gazdagítják a keresztény életet, ugyanakkor törekszik arra, hogy a hit világosságával megvilágosítsa ezeket.” (1679)

Nem volt tehát elõzmények nélkül, hogy a vatikáni Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció a szentatya jóváhagyásával 2001. december 17-én kibocsátotta A népi ájtatosságról és a liturgiáról szóló Direktóriumát. (Ennek francia nyelvû változatát a Vatikán internetes honlapjáról levéve ismerem, és az idézeteket a magam fordításában adom.) Saját dokumentumuk elõtt közlik II. János Pál pápának a kongregációhoz küldött üzenetét, mely szerint a liturgia és az élet felbonthatatlan kapcsolatban állnak egymással. Ezért egy olyan liturgia, amely nem reflektál az életre, bizonyára nem tetszõ Isten elõtt. A 288 pontba foglalt terjedelmes irat nem önálló munka, ami természetes: könnyû felismerni benne a korábban közzétett szentszéki megnyilatkozásokat, sõt – sejtésem szerint – Andreas Heinz idézett szócikkének ihletését is. De – mindezeket magáévá téve – elõször kezeli a Tanítóhivatal önálló megnyilatkozásban ezt a kérdést, és ezzel világszerte felhívja rá a figyelmet. Szándéka (2. pont) csatlakozik II. János Pál pápa figyelmeztetéséhez: „A népi jámborságot sem nem ismerni, sem közömbösen venni vagy lekicsinyelni nem szabad, hiszen értékeiben nagyon gazdag, és mert általa az embernek vallási alapmélysége fejezõdik ki Isten iránt.” (Vicesimus quintus annus apostoli levél.) A Direktórium a latin egyházat és a római rítust tekinti, címzettjei elsõsorban a püspökök, õrájuk tartozik ugyanis egyházmegyéjük kultuszéletét figyelni és egyeztetni a liturgikus élettel. (1. 5. 21. pont)

A Bevezetõ „terminológiát” is ad; ebben a népi vallásosságot „Isten népe igazi kincstárának” nevezi, és az Evangelii nuntiandi már idézett méltatását ismétli róla.

A Direktórium elsõ fejezete: A liturgia és a népi vallásosság a történelem megvilágításában (22–60.) az elsõ keresztény századoktól napjainkig tekinti át nagyon tanulságosan – alkalmilag becsületes önkritikával is – a viszonyt. A liturgia és a népi jámborság közti egyensúlyvesztésnek múltbeli okait is taglalja. (48) Jól irányzott hitoktatói és lelkipásztori gyakorlatra van szükség, a húsvéti misztérium és a hívek általános papságának értékelésére. A megújult liturgia új viszonylatban helyt tud adni a népi jámborságnak. Egyesek keresik a „tiszta liturgia” csalóka ábrándját. A történelem azonban tanúsítja, hogy ez illúzió. (50.)

A Kongregáció ismeri a népi vallásosság elõnyös tulajdonságaira történõ hivatkozásokat, ti. hogy különösen alkalmas egyszerre szabad, spontán és sokféle megnyilatkozásra (a liturgia pedig tiltja ezeket, ezért azt mondják, hogy formalista); a népi vallásosság az egész embert szólítja meg (míg a liturgia nem jut el oda, hogy a hívõt léte teljességében magába foglalja); a népi jámborság teljesen érthetõen saját szavaival beszél (a liturgia nem az õ kultúrkörébõl való szavakat mondat vele); a népi jámborság szokásformái saját kultúrájából valók (a liturgia rítusai egy tõle különbözõ világból származnak). A Direktórium szerint ezek az ellenvetések annak a jelei, hogy egyes vidékeken megromlott, sõt kiüresedett a liturgia. Vele szemben tudatosítja a liturgikus konstitúció 7. pontját: „minden liturgikus ünneplés egyedülállóan szent cselekmény, . . .  hatékonyságát nem is éri el az egyháznak semmi más cselekedete”, vele megváltásunk mûvét gyakoroljuk, bár ez nem rekeszti ki a jámborság más formáinak fontosságát. (52. 54. 55.)

Idáig érve szükséges, hogy a II. fejezetben (60–75.) a Direktórium tanbéli tájékoztatást adjon a népi vallásosságról a liturgiát illetõen. „A Tanítóhivatal szerint a népi jámborság az egyházba beilleszkedõ élõ valóság. Egészében elválaszthatatlan az egyháztól. Forrása a Szentlélek folyamatos és aktív jelenléte, aki élteti egyházát a maga egészében, vonatkozásban az üdvözítõ Krisztus-misztériummal, végcélja Isten dicsõsége és az emberek üdvössége. Alkatát megszabja az Evangélium mûvének termékeny találkozása a kultúrával. Az egyházi Tanítóhivatal nem is mulasztotta el, hogy ismételten kifejezze megbecsülését a népi jámborság és különféle megnyilvánulásai iránt. Nem késlelkedett kinyilvánítani rosszallását sem azok felé, akik ezt nem ismerték el, elhanyagolták vagy lekicsinyelték, és sokkal pozitívabb magatartást parancsolt ezekre, hogy számoljanak értékeivel. Végül is tehát az egyházi Magisztérium nem habozott úgy bemutatni a népi jámborságot, mint Isten népének valódi kincstárát.” Ezután megismétli VI. Pál pápa már idézett értékeléseit. (61.) Az egyházi Tanítóhivatal figyelmét különösen felkelti az a jelenség, hogy Krisztus üzenete és valamely nép kultúrája mennyire harmonikusan képesek egybeolvadni. Gyakran olyannyira, hogy ez a nép mûveltségi önazonosságává válik. (63.) A népi vallásosság gondviselésszerû eszköz a hit megõrzésére kritikus helyzetekben. (64.) Ahol azonban hiányos a hitelesen keresztény hit, ott eltévelyedhet a népi vallásosság. Ennek gyógyítása lelkipásztori bölcsességgel végzett evangelizációval történjék. (65–66.)

A III. fejezet teológiai alapelveket sorol fel a népi ájtatosságok értékelésére és megújítására. (76–92.) Ezek: A kultuszélet lényege közösség a szentháromságos Istennel, a Krisztus-misztérium, mint a teljes és végleges kinyilatkoztatás. A népi jámborság, mivel az Egyház áhítatának kifejezõdése, alá van vetve a keresztény kultusz általános törvényeinek és lelkipásztori tekintélyének. A hívek általános papsága a népi jámborság megnyilvánulásaiban is megnyilatkozik: „Azáltal, hogy egy részkultúra összefüggésében sajátos elemeket õriz, a népi vallásosság – különbözõ módon és fokon – olyan egyházias értékeket fejez ki, amelyek Krisztus Titokzatos Testének bensõjébõl születtek és fejlõdnek.” (85–86.) A keresztény népnek meghitt viszonyban kell élnie a Szentírással is; imádságai is ezzel haladjanak párban. A népi vallásosság érdeklõdéssel fordul a magánkinyilatkoztatások felé. A Tanítóhivatalra figyelve válasszák ki a hiteles üzeneteket. A népi vallásosság a hit „inkulturációjának” elsõ és alapvetõ formája. (91.)

A Direktórium második nagy része (93–288.) tájékoztatás a népi vallásosságnak a liturgiával való egybehangolásáról.

IV. fejezet: Az egyházi évrõl, hogy ennek ünneplése jobban összhangba kerüljön a népi jámborság megnyilatkozásaival. Jelentõs terjedelemben (94–182.) foglalkozik ezzel, s bár ismételten elismeri a népi vallásosság szerepét és ihletõ, máskor pedig megõrzõ jelentõségét, mégis túlteng a Kongregáció oktató jellegû értekezése. Látszik, hogy nincs elegendõ tárgyi ismerete. Ez különben az egész dokumentumra – az itt következõkre különösen – jellemzõ.

V. fejezet: Szûz Mária tiszteletérõl (183–207.), hiszen mind a liturgiában, mind a népi vallásosságban kiváltságos szerepe van, s nem egy máriás áhítat a népi jámborság gyümölcse.

VI. fejezet hasonló okból a szentek és boldogok tiszteletérõl. (208–246.)

VII. fejezet az elhunytakért való könyörgésekrõl (248–260.).

VIII. fejezet végül a kegyhelyekrõl és a zarándoklatokról (261–287.), hiszen ezeknél találkozik leggyakrabban – mindmáig – a liturgia és a népi vallásosság.

A Direktórium következetesen képviselt fontosabb alábbi megállapításait vessük össze Bálint Sándor írásaival.

Az egyház istentiszteletében a liturgiának kétségbevonhatatlan primátusa van (11. 73. stb.). De a népi vallásosság és a liturgia a hívõ élet gyakorlatában összetartoznak. (11. 12. 46. 50. 72. 74.) Fontos e téren az inkulturáció. (91. 92.) – Bálint Sándor: „Liturgia és néphit” In: Eckhardt Sándor szerk. Úr és paraszt a magyar élet egységében, 1941. 106–134. Uõ: „A magyar vallásos népélet kutatása” 1948. In: Dankó Imre–Küllõs Imola szerk. Vallási néprajz 3. 1987. 8–66.

A római dokumentum mindvégig kiáll a népi vallásosság megnyilatkozásainak értékelése mellett: Isten népének valódi kincstára (9.), nehéz idõkben fenntartja a nép hitét, véd a tévtanításoktól (46. 64.), egyházi jelenség, a Szentlélek mûve, az Õ aktív jelenléte (50. 61. 83.), spontán és az egész embert szólítja, hiteles, a nemzeti önazonosság tükrözõdése (52.58.63.), értékelni kell a népi jámborság vezetõinek jelentõségét (82.).  – Bálint Sándor: „Katolicizmus és magyar népiség” Vigilia 1935. 117–123. Uõ: „A magyar vallásos néprajz problémái” Vigilia 1936. 52–57. Uõ: „Népünk imádságai” Regnum Évkönyv 1937. 19–47. Uõ: Népünk ünnepei, 1938. 17–27. Uõ. Egy magyar szentember, 1942. Uõ: Sacra Hungaria 1944.

A helyi fõpásztorok, a Direktórium címzettei (3. 5.), figyeljék, gondozzák, evangelizálják a népi kultuszt (21. 84. 92. 288.). – Bálint Sándor: „A magyar katolikus tudományosságnak és pasztorációnak ezen a téren gyökeres átértékelésre, új szemléletre kell rászánnia magát: az Igazság Lelke parancsolja ezt.” (Vigilia 1935.122). Uõ: „De maga az egyházi tudományosság és papképzés is alig ismerte föl a kérdés történeti jelentõségét, gyakorlati tanulságait, a vallásos népéletben nemigen méltányolja a kereszténység csodálatos teljesítményét, sõt még mindig könnyen hajlandó nemcsak részleteiben, hanem nagy egészében is elfajzásnak minõsíteni. Ezt a szemléletet egyébként a népi pasztoráció már régóta sínyli.” (Sacra Hungaria 1944. 5–6.)

A Kongregáció nagy gonddal mutatja be az egyház tanítását a népi vallásosság dolgairól. Jól sikerült és a gyakorlatban is felhasználható rövid katekézisek ezek a hiteles tan, az elvárások és a lelkipásztori tájékoztatás érdekében. Ez a dokumentum minden egyes (94–287.) pontjára áll.

Sajnálatos azonban, hogy a Direktóriumnak csak gyér és hiányos konkrét tárgyi ismeretei vannak a népi jámborság fentebb dicsért „kincstáráról”. Pedig ezekrõl szólna a dokumentum, és – mintegy sajátmaga figyelmeztetésére – idézi is a Vicesimus quintus annus pápai levélbõl, hogy a „népi jámborságot sem nem ismerni, sem közömbösnek venni vagy lekicsinyelni nem szabad” (2.). Igaz, nem volt könnyû dolga a Kongregációnak a csak néhány száz éve megkeresztelt népek még hathatós pogány törzsi szokásait a már ezer esztendõnél is régebben belépett népi kultúrákkal együtt tekinteni. (De semmi jele a megkülönböztetõ szemléletnek!) Az is érthetõ, hogy a különféle népi jámborságok konkrét ismeretét „nagyvonalúan” a helyi ordináriusoktól és lelkipásztoroktól várja. (288.) Viszont az is kiolvasható, hogy amikor és ahol tud egyedi jelenségekrõl, azokat nem hárítja a helyiekre, hanem beilleszti tanításának illusztrálására: pl. Mária reménykedése a feltámadásban és elsõ találkozása Fiával (147. 149.), a húsvéti virágáldás és a „világosság útja” (151. 153.), Krisztus drága vérének olvasója és vérének 7 kiömlése, a „vér-útja-járás” új afrikai szokása (178.), a fatimai megemlékezések (188.), a rózsafüzérek használata (197–201.), stb. Gondolom, helyénvaló a következtetés, hogy amikor ilyeneket nem ad elõ, azokról nincs is ismerete! A mennybe felvett Szûz Mária népi tiszteletébõl pl. csak a virágszentelés szokását ismeri, de azt is félremagyarázza (180.) – szinte hihetetlen –, nem tudván (?) a másfélezer éves keresztény hagyományról, hogy az üres sírban visszamaradt virágokra emlékezik ezzel a népszokás, stb. Mennyire jót tett volna Bálint Sándornak a Karácsony, Húsvét, Pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából (1973), valamint az Ünnepi kalendárium I–II. A Mária-ünnepek és jelesebb napok hazai és közép-európai hagyományvilágából (1977) c. monográfiáinak ismerete! Egyházi/nemzeti érdekünk volna a szerzõnek e legjelentõsebb mûveit nyugati nyelv(ek)en is kiadni: hálás lenne érte az ismeretszegény Kongregáció, hazánk egyház- és kultúrimázsa is tekintélyesen növekednék!

Nagyobb hibája azonban a vatikáni dokumentumnak, hogy nincsen beleélõ szemlélete a népi vallásosság világképérõl és ennek az életben való jelenlétérõl. Ez persze nem könnyû feladat, mivel a Tanítóhivatal teológiája a kinyilatkoztatás normatívája felõl közelít. (Ezt a kérdést taglalja Tüskés Gábornak Rómában több mint két évtizede megjelent értekezése: „Népi vallásosság, társadalomtudományok és teológia” Katolikus Szemle, 1981/2. 114–125; valamint „Néprajz és liturgia” Vigilia, 1981/5. 304–309.) Így a két valóságról, liturgia és népi áhítat koegzisztenciájáról úgy beszél a vatikáni dokumentum, hogy ismételten sajátos hitoktatói, pedagógiai hangvételével figyelmeztet az elõbbi primátusára. Ez a felfogás – itt követjük Tüskés Gábor gondolatait – a szellemi-lelki dolgok abszolút irányíthatóságába vetett téves nézetbõl fakad, noha a népi vallásosság világában jól látható, hogy ezek a dolgok nem mindig irányíthatók, s gyakran mintegy „maguktól” jönnek létre. Benne az ember szellemi-lelki lehetõségei közvetlenebbül jutnak szóhoz, mint a teológia rendszerén átszûrve a liturgiában. Ezt észreveszi a dokumentum az 52. pontban (amaz spontánabb, emez tiltja a szabad megnyilvánulást; a liturgia nem jut el oda, hogy az egész embert a léte teljességében magába foglalja, a népi vallásosság a teljes embert szólítja meg saját szokásaival és nyelvezetével; stb.), de nem eléggé alkalmazza ezt a felismerést. A liturgia a népi jámborsággal szemben nem lehet pusztán normatív, hanem legyen az számára megismerési forrás is. Eközben aztán a teológia legyen a népi vallásosság alakítója. A Direktórium címzettjei elsõsorban a fõpásztorok. Nekik kell ápolni, bátorítani, szükség esetén „evangelizálni” a népi jámborságot, és tanítani errõl a klérust (3., 5., 21., 59., 288. pont). Hazai viszonylatban az Apostoli Szentszék felszólítását kellene benne felismernünk a vallási néprajz oktatására a hittudományi fõiskolákon, a katolikus egyetemen és a hitoktatói képzésben. Erre az egyházi Tanítóhivatal és a vallásos népélet hazai kutatása – legelsõsorban Bálint Sándor úttörõ és szinte hihetetlen feltáró munkái, majd pedig követõi révén – egyaránt felkészült. (A hazai protestáns felsõoktatás már jóval korábban felismerte ennek lehetõségeit és jelentõségét.)

Nekünk „gyökeres átértékelésre, új szemléletre” van szükségünk – ahogy Bálint Sándor hét évtized óta üzeni. Õ, aki földi életében úgy vallott, hogy „a néprajz az én ujjongásom” (egykori tanítványa, Pálos Margit Paschális szerzetesnõ emlékezése. Szegedi Mûhely 1990/1–4. 12.), hitem szerint – mely magától értetõdõen csak emberi vélekedés – miért is nem õ könyöröghette ki már odaát ezt a hiányaiban is korszakalkotó vatikáni Direktóriumot? Hiszen ilyenért küzdött hitvalló életében!

Akkor pedig üzenetet kap Gyulay Endre szeged-csanádi püspök atya is, aki a Kossuth Rádió 2000. húsvétján Ördögh Csilla összeállításában sugárzott kérdésre válaszolva (Mi kellene Bálint Sándor boldoggá avatásának megindításához?) – így felelt: „ . . . hogy bizonyítani lehetne, hogy odaát van szava az Úrnál!” – Talán már meg is érkezett a válasz?


* Amikor e tanulmány témájával foglalkozunk, nem szabad szem elõl tévesztenünk, hogy a népi vallásosság és általában a vallásos élet, a vallásgyakorlás több rétegbõl tevõdik össze, és ezek különbözõségével számolnunk kell: 1) szoros értelemben vett liturgikus cselekmények (Eucharisztia, szentségek, zsolozsma); 2) tágabb értelemben vett liturgikus cselekmények (szentelmények, áldások, körmenetek, temetés); 3) liturgián kívüli (paraliturgikus) gyakorlatok (litániák, énekek, imák; ezeket hivatalos egyházi jóváhagyással megjelent kiadványok tartalmazzák); 4) vallásos népszokások (adventi koszorú, lourdes-i kilenced, „szállást keres a Szentcsalád”, karácsonyfa, betlehemezés, archaikus imák); 5) az egyházi évvel, szentek ünnepeivel kapcsolatos népszokások (János-napi boráldás, húsvéthétfõi locsolás, gyümölcsfaoltás; fõleg ezekkel kapcsolatban kell óvakodnunk tévedésektõl, babonáktól). Hevenesi János SJ cenzor megjegyzése.






Szabó Ferenc

KIEGÉSZÍTÕ MEGJEGYZÉS A NÉPI VALLÁSOSSÁGRÓL

Hálásaknak kell lennünk Bálint Sándornak és Erdélyi Zsuzsannának – meg munkatársainak és tanítványaiknak – azért, hogy évtizedek szorgalmas gyûjtése révén megmentették, továbbadták az utókornak a magyar nép vallásos hagyományát, a népi szokások és imák számos kincsét. Hetény János tanulmánya felsorakoztatta a pápai megnyilatkozásokat és zsinati dokumentumokat, amelyek a népi vallásossággal kapcsolatosak: általában a pozitív ajánlásokat emelte ki: „Ami a népek szokásaiban nincs elválaszthatatlanul egybekapcsolva babonákkal és tévedésekkel, azt az Egyház jóakaratúlag mérlegeli, s ha lehetséges, teljesen érintetlenül megõrzi, sõt olykor magába a liturgiába is beépíti, amennyiben a liturgia igazi és hiteles szellemével összeegyeztethetõ.” (Sacrosanctum Concilium, 37) De az idézett mondat is jelzi azt, hogy bizony vannak babonás és téves áhítatgyakorlatok a népi vallásosságban, különösen is Szûz Mária és a szentek tiszteletében.

Elsõsorban a II. vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetû konstitúciója utolsó, VIII. fejezetére hivatkozunk: „Isten Anyja, a Boldogságos Szûz Mária, Krisztus és az egyház misztériumában.” Már az a tény is, hogy a zsinat az egyházról szóló konstitúcióba építette be a Szûz Máriáról szóló tanítást (egyesek külön dokumentumot, sõt dogmát akartak Mária „társmegváltói” szerepérõl!), sokatmondó, de maga a fejezetcím is. Mária szerepe az üdvösségtörténetben teljesen alá van rendelve az egyetlen Üdvözítõ és Közvetítõ Krisztusnak. (Vö. LG 60–62) Ez a tény természetesen semmit sem vesz el Mária méltóságából, de a helyes Mária-tisztelet normája, amire a lelkipásztorkodásban is ügyelni kell. (LG 66–67)

E zsinati tanítás fényében (amelyet a liturgikus reform is alkalmazott) VI. Pál pápa 1974-ben kiadta Marialis cultus kezdetû apostoli buzdítását. Ez a dokumentum – visszautalva a zsinati tanításra és tekintettel a protestáns testvérekre – bõvebben kifejti az igazi Mária-tisztelet ismérveit, amelyek egyben óvnak a szentimentalizmustól, a felületes csodahittõl (bizonyos Mária-jelenések), a babonától és a teológiai tévedésektõl, fõleg bizonyos legendás hiedelmektõl. Mindig követni kell az egyház útmutatását, a helyi fõpásztorok rendelkezéseit (LG 67, SC 13). De a pápa azt is hangsúlyozza, hogy a revízióban mindig tisztelettel kell tekinteni a népi hagyományokra, amikor figyelembe veszik korunk embereinek kívánalmait.

Szeretnénk itt még idézni Alszeghy Zoltán szép tanulmányát a magyar népi vallásosságról (Szolgálat 58/5–13). A Gergely Egyetem híres magyar professzora (1915–1991) Erdélyi Zsuzsanna munkásságát méltatva néhány figyelemre méltó teológiai megjegyzést tesz általában a népi vallásosságról. Elismerve és csodálva a népi (archaikus) imádságok szövegeinek szépségét, Alszeghy hangsúlyozza, hogy ezek költõi, metaforákkal gazdagon teletûzdelt nyelve mély vallásos élményt fejez ki, a hit, remény és szeretet belsõ élményét, tehát nem az elvont igazságokat közlõ racionális teológia szemléletével kell közelednünk hozzájuk. Ma már nemigen kell félnünk e költõi nyelv veszélyétõl. „Nem valószínû, hogy valaki a ráolvasásnak gyógyító erõt tulajdonítana, eltekintve talán a kuruzsló szuggesztív befolyásától és az áldás, illetve az ima természetfeletti hatásától. Ma nem a sámánok révülése veszélyes a hitélet tisztaságára. A transzcendens világ felé való fordulás archaikusan eltorzult formái elvesztették jelentõségüket; számunkra aligha lehetséges más vallásos élmény, mint a Krisztushoz fordulás. A kifejezetten babonás, illetõleg mágikus szövegek igen ritkák; az emberfölötti erõkhöz való fordulás mindig ízelítõ a vallásos élménybõl, tehát valamiképpen Krisztus felé vezet.” (I. h. 6)

Alszeghy még szól arról, hogy manapság a hívõk, de még inkább a lelkipásztorok „némileg idegenül állnak a metaforákban bõvelkedõ, költõi nyelven kifejezett vallási élmény elõtt”. Ha az egyháziak fogalmilag pontos, mondhatnánk „steril” nyelvet alkalmaznak, és „megtisztítják” a népi vallásosság formanyelvét a szabadon burjánzó képektõl, „ez a hidegen szabatos formanyelv nem kedvez a vallásos élet fejlõdésének”. Nemcsak az észhez, hanem a szívhez is szólni kell. Igaz az – folytatja Alszeghy –, hogy néha az archaikus imádságok pogány gondolkodásra utalnak: pl. azt ígérik, hogy annak, aki egy imádságot elmond, hét halálos bûnét megbocsátja az Isten. De hát az archaikus imádságok nem szakteológiai szövegek. Ha azt éneklik Máriáról: „minden reményünk csak te vagy”, senki sem gondolja, hogy elég Mária segítsége, nincs tovább szükségünk sem a Szentháromságra, sem Krisztus Urunk emberségére. . . Persze meg kell magyarázni a szép költõi imák, énekek igazi jelentését. Továbbá, a teljes Krisztus-misztériumot, Jézus kereszthalálát és feltámadását kell mindig a középpontba állítani. Tény az, hogy az archaikus imák fõleg a szenvedésmisztériumot idézik, alig a feltámadás örömét. Ugyanakkor igaz, amit Alszeghy hangsúlyoz: „Hamis minden próbálkozás, amely a kereszt mellett, a kereszt elkerülésével akar derût lopni az életünkbe.”


40 éve jelent meg VI. Pál elsõ, Ecclesiam suam kezdetû körlevele

1964. augusztus 6-án tette közzé VI. Pál pápa elsõ körlevelét. Egy nappal korábban így jelentette be: „Ebben az enciklikában elmondjuk, hogy hitünk szerint mit kell ma tennie az egyháznak, hogy hûséges maradjon hivatásához, hogy alkalmas legyen küldetése teljesítésére. Arról a módszerrõl beszélünk, amelyet az egyháznak követnie kell, hogy az Úr Krisztus akarata szerint járja útját. Három utat jelölünk meg: Az elsõ lelki: az egyház öntudatára vonatkozik, vagyis arról szól, hogy mit kell önmagáról tudatosítania. A második erkölcsi: az aszketikus, gyakorlati, kánoni megújulásra vonatkozik, amelyre az egyháznak szüksége van, hogy az említett önértelmezéssel összhangban legyen, hogy tiszta, szent és hiteles legyen. A harmadik út apostoli: ezt a párbeszéd fogalommal jelöltük: az a mód, mûvészet, stílus, amelynek az egyház apostoli szolgálatát vezérelnie kell.”

Az Ecclesiam suam mint a párbeszéd körlevele ment át a köztudatba. Ismeretes, hogy jelentõs befolyást gyakorolt a zsinati munkákra, dokumentumokra. A pápa körkörösen fejti ki az egyház és partnerei párbeszédének lehetõségeit, feladatait. A legszélsõ kör: párbeszéd a nem hívõkkel, minden jóakaratú emberrel. VI. Pál, miként elõdei, elítéli az istentagadó ideológiai rendszereket, amelyek elnyomják az egyházat. Ezek között van az ateista kommunizmus, amely valójában önmagát ítéli el. Ezzel a rendszerrel nehéz, sokszor lehetetlen a párbeszéd. – A második, belsõbb kör: az istenhívõkkel, a nem keresztény vallások híveivel folytatott párbeszéd. A pápa hangsúlyozza, hogy nincs szó vallási relativizmusról, szinkretizmusról, hanem e vallásokban rejlõ értékek, igazságtöredékek elismerésérõl. – A harmadik, még belsõbb kör: a keresztények párbeszéde, az ökumenizmus. Az elszakadt keresztény testvérekkel folytatandó párbeszédben arra kell helyezni a hangsúlyt, ami egyesít, ami közös a tanításban. VI. Pál létrehozta a különféle bizottságokat (ma Pápai Tanácsok) e párbeszéd kibontakoztatására.