MÉDIA ÉS IRODALOM

Lázár Kovács Ákos – Radnóti Katalin

EGY ÉV TIZENÖT MAGYAR JÁTÉKFILMJÉRÕL

Írásunkban a 2004 január-februárjában megrendezett 35. Magyar Filmszemlére benevezett játékfilmekrõl szólunk. Ezen a szemlén jelentették be, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítvány alapítói, a filmszakmai szervezetek és a kormány képviseletében a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma az MMK Alapító Okiratában megfogalmazott célokkal összhangban, a mozgóképszakma kiemelkedõ alkotóinak megbecsülése és teljesítményük elismerése érdekében megalapította a Magyar Mozgókép Mestere elnevezésû mûvészeti díjat. A díjazottak jogosultak a „Magyar Mozgókép Mestere” cím használatára, továbbá havi 500 000 Ft juttatásra. A megalapítás évében a díjban tíz személy részesült, ezt követõen pedig évente egy-egy személy kaphatja meg azok közül, akik már betöltötték a 65. életévüket, és rendelkeznek Kossuth-díjjal. Az elsõ tíz mûvészeti díjat a Közalapítvány Alapítói nevében a Filmszemle hivatalos megnyitóján, 2004. január 27-én, a Budapest Kongresszusi Központban Hiller István kulturális miniszter adta át. A díjazottak: Bacsó Péter, Böszörményi Géza, Gyarmathy Lívia, Jancsó Miklós, Kovács András, Makk Károly és Mészáros Márta rendezõk, valamint Illés György, Szécsényi Ferenc és Tóth János operatõrök. 2004 életmûdíjasai: Dimény Tibor gyártásvezetõ, Gere Mara dramaturg, forgatókönyvíró és Lénárt István gyártásvezetõ, gyártásszervezõ. A filmes közélet különbözõ – egyébként figyelemre méltó – eseményeinek taglalása helyett az elkészült filmekrõl rögzítettük észrevételeinket.

Apám beájulna

Sas Tamás filmjét Ragályi Elemér fotografálta. Érthetetlen szándékból Sas fölvonultatja színészkollégáinak gyermekeit: a 16 éves Gáspár Kata Bánsági Ildikó lánya, a 15 éves Máté Marci Máté Gábornak, Haumann Máté Haumann Péternek a fia. A 19 éves Csõsz Boglárka Erdély szépségkirálynõje volt nemrég. Két különbözõ karakterû diáklány kalandokban bõvelkedõ nyári vakációja. A színhely Siófok, de a lányok Krétát, Barcelonát és Rómát is útba ejtik. Talpraesettek és kiszolgáltatottak, nagylelkûek és önzõk, krakélerek és gyávák. Képtelen helyzeteken, csalódásokon keresztül végül elérik a valódi úti célt: közelebb kerülnek önmagukhoz. Aki sokat akar nevetni,  és elviseli a ma divatos, enyhén szólva szabados stílust, szánhat 96 percet erre a filmre, amely nem több, mint könnyû nyári szórakozás.

Dealer

Fliegauf Benedek filmjét Szatmári Péter fényképezte. (A rendezõ tavalyi, Rengeteg címû alkotása számos díjat nyert, Oscar díjra is jelölték.) A 35. Magyar Filmszemle katalógusában tartalom helyett mindössze két mondat szerepel a Dealer címszó alatt: „Amikor legsötétebb az éjszaka, akkor van legközelebb a hajnal.” Kizárólag erõs idegzetû, felnõtt nézõknek! Nem valami nézõcsalogató konferansz. A film: lezáruló koporsófedél. Segélykiáltás. Az emberi lélek legmélyét tárja elénk. A harmincéves Fliegauf Benedek tud valamit, amit a többiek nem. Úgy üljük végig a 160 percet, hogy a lábunkat sem cseréljük meg közben. Fliegauf nem hagy idõt a kizökkenésre, egyfolytában bámulni, szorongani kényszerít. Megtanít saját ritmusában együtt létezni a cselekménnyel. Ez utóbbi azért is nagy teljesítmény, mert a tv-híradó ritmusához vagyunk szokva: figyelmünk akkor éber, ha minden percben új információkkal bombázzák. A film maratoni hosszúságú snittjei, lassú párbeszédei átszoktatnak minket a kevésbé felszínes részvételre. A képek jó része majdhogynem monokróm, megidézve a fekete-fehér filmet, amely, lévén elvonatkoztatott valóság, sokkal inkább alkalmas mûvészi közlésre, mint a színes film. Persze a nyersanyag színes, ezért nem színkivont, hanem színtelített fekete-fehér élményben van részünk, csupán egy-egy ponton jelenik meg agresszív színû (kék, piros) folt. Ezt a jelenséget a festõmûvészet régen ismeri. Vajon tudatosan használja Fliegauf, vagy ösztönösen? A dealer (Keresztes Felicián) – akinek egy napját mutatja be a film – kábítószer árusításából tartja fenn magát. Keményjellemû fiatalember, õ már régen nem fogyasztó – leszokott. Jóindulata azonban csak abban a közegben nyilvánulhat meg, amelyben él: elveszett, halálra ítélt kliensei között. Amikor rájön, hogy nem maradhat „tiszta”, ha mások megnyomorítása a kenyere, a halálba menekül tehetetlensége elõl. Tiszta tudattal, józanul választja ezt a megoldást, mert nem segíthet sem magán, sem a többieken. Pedig már volna lehetõsége „kiszállni”, választhatná a kondicionáló terembõl származó magas jövedelmet, de képtelen megtenni ezt azok után, amiken keresztülment. Miért nem bízik a megbocsátásban, az újrakezdésben? „Hibája a koré, amely szülte õt.” A film és a kor kiáltó istenhiánya a hallgató Istent szólítja meg. Néhány részlet a rendezõ nyilatkozatából, amelyet a MoziNet-nek adott: „Nem realista, hanem spirituális film.” „Csak akkor tudom egy ember környezetét megteremteni, ha pontosan ismerem az õ társadalmi közegét.” „Szerencsére vannak olyan rendezõk, akik közönségfilmet csinálnak, ezért én alkothatok szûk rétegnek is.” „Érdekel a gyermeki tudatállapot. Közhely, hogy a gyerek bölcsebb, mint a felnõttek.” Az egyetlen gyerekszereplõ Bogi (Balogh Edina), aki kábítószeres anyját ápolja. Nincsenek mellékszereplõk, mindenki saját drámájának fõszerepét játssza. Az „öreg” (Lénárt István) a hegyen jelenik meg, a dealer mellé ül a padra. Itt mondja el, a villanyfényben fürdõ város felett, az ismert tanmesét a sorsszerûségrõl. Pont. A filmet meghívták a Berlini Filmfesztivál fórum szekciójába.

Getno

Salamon András eddigi filmjeinél (Zsötem, Közel a szerelemhez) jóval gyengébb mûvel rukkolt elõ. Ez az „elõrukkolás” jellemzõ a film egészére, a témától a megvalósításig. Egy magyar család Las Vegasban keresi amerikás álmainak beteljesülését. Nem úgy, mint a Montecarlo! szerencsét provokáló tanárai, hanem mint egy olyan család, aki feladva magyarországi életét, az amerikai álom „ahogyan azt Móricka elképzeli” alapképletû meghódítására indul. Az idegenség keresése, megtalálása, birtokbavétele a Közel a szerelemhez esetében hihetõ, itt nem. Melyik család hagyja autóját „közel a reptérhez” úgy, hogy azt csak a bokrok ágaival takargatja le? És ami még hihetetlenebb, visszajövet, menekülve a könyörtelen amerikai biztosítócég elõl, melyik családfõ találná meg hónapokkal azelõtt zöldbe rejtett járgányát? Salamoné! – állítjuk, de nem a válasz megtalálásának örömében. Nincs kiemelkedõ teljesítmény, hacsak az nem, hogy mindvégig sikerül fenntartani a végül is kihunyó reményét annak, hogy egyszer talán beindul a film.

Kontroll

Antal Nimród negyedik filmje, operatõr Pados Gyula. Bravó! A fiatalemberek öntörvényû színteret képesek hitelesen megjeleníteni, amelyben szimbolikus cselekmény játszódik. Ezt a luxust általában csak az animációs film engedheti meg magának. A közeg, amelyben Bulcsú (Badár Sándor), a húszéves fõszereplõ mozog, földalatti, egzotikus, ugyanakkor reménytelenséget sugall: a metró. Mese és valóság speciális keveréke, amely némileg a poklot jelképezi, ahol rendkívüli formában mégis érvényesül az istenadta szabad akarat. A hõsök kitaszítottak, de emberségük érvényes, és annak próbája folyamatosan mûködik. Köztük munkálkodik az „Árnyék”, a gyilkológép, aki a meghasonlott lelkeket a sínekre löki (kiemelkedõ, kétperces színészi teljesítmény Eszenyi Enikõé, aki az egyik áldozat szerepét játssza). A fõhõs ezt a gonosz hatalmat semmisíti meg, hogy mackó jelmezébõl kibújt szerelme angyali hívásának engedve felfelé merjen indulni a napfényre. Sok a piros festék, a vér, a sivárság, a szemét. De megbocsátjuk, mert igaz, valódi, mert déjà vu, amit átélünk. Megszeretjük a játszó személyeket, például Bélát, a sikertelen mozdonyvezetõt, aki bölcs beletörõdéssel viseli sorsát; a metrószerelvény vezetõfülkéjét élõ reménysége giccses szimbólumaival rendezi be, éjjel pedig hagymából, karalábéból, kenyérbõl összeállított lakomára invitálja Bulcsút. A rivális ellenõr brigád tagjait is elénk „meséli” a film, teljes kiszolgáltatottságukban, sors-rendelte útjuk áldozataiként. A „Gyalogkakukk”, az ellenõrök réme elnyeri büntetését. Így igazságos. Drukkolunk a fõhõsnek, hogy a fönti világban megtalálja  a helyét, mert érdemes rá. Az alkotóknak pedig gratulálunk.

József és testvérei

Jeles András filmje kihívja mindannyiunk ízlésítéletét, és nemcsak azért, mert folyamatosan aláznak benne valakit, akinek lassan az arca is eltûnik, és merõ megalázottsággá lesz, vagy mert a pszeudo-parasztbibliákra hajazó vaskos narráció kíséri az árnyjátékkal létrehozott világot, hanem azért, mert Jeles nem engedi meg, hogy ne ütközzünk folyamatosan saját elõítéleteink ízlést alakító elutasításaiba és vonzalmaiba. A film kerettörténete egy elviselhetetlenségében elviselendõ, brutálisan monokróm, mai történet, ahol egy nõi lény módszeres megalázása zajlik, látszólag öncélúan. A kerettörténet azonban illeszkedik, és átértelmezõdik egy széles, teljes képi világot kialakító árnyjátékban, amely aztán Jeles egy korábbi elbeszélése által megidézett parasztbiblia nyelvi világában kap újabb jelentést. Az árnyjáték technikai részét Jeles egy írásvetítõvel és egy operafóliával hozza létre, a szereplõket Nagy József Lyonban mûködõ mozgásszínházi társulata eleveníti meg, akiknek játékát aztán narrátor kommentálja már-már ómagyar nyelven, amelyet Jeles ebbõl a fent említett elbeszélésébõl idéz. A szöveg néha rátelepszik az eszköztelenségükben erõs képekre, és agyonbeszéli, „túlillusztrálja” azok néma jelenlétét. Ráadásul sokszor érthetetlenül torlódnak a szavak, és elvonják a figyelmet a látványtól. A nézõ emiatt sokszor nem jut el a –  valószínûleg a képek erejében bízó rendezõ által is szándékolt – szemlélõdésig. A bibliai történeteket Jeles gyönyörû árnyképekkel jeleníti meg, míg napjaink nõjének, asszonyának megaláztatását egy a hadseregben használatos infrakamera mindent szétforgácsoltan ábrázoló szeme elõtt rendezi meg. A filmet nagyon figyelmesen fényképezte Babos Tamás, éles pontossággal vágta Szalai Károly, és Petrovics Zoltán gyönyörû díszletvilágot teremtett az újszerû technikai megoldásokkal egészen meglepõ szépséget felmutatni képes alkotásnak. Írásvetítõ, operafólia, infrakamera és egy új képi világ, amelyet a film elején és végén is feltûnõ, értelmezhetetlenségében enigmatikus szempár figyel. Egyes kritikusok szerint ez Isten szeme. Az bizonyos, hogy Jeles tekintettel van valakire, aki egyelõre csak távolról, de folyamatosan jelen van életmûvében.

Magyar vándor

Herendi Gábor, a Valami Amerika rendezõje viszont vérbeli szatírát vitt fel a vászonra (operatõr: Pohárnok Gergely). A hét vezér véletlenül elveszíti a magyar népet, pedig nekik kellene új hazába vezetni. A nép azonban – úgy látszik – elõre ment. S hogy felleljék végre, ezer év magyar történelmén keresztül keresik lankadatlan buzgalommal. Korok és „színek” elevenednek meg a nézõ elõtt, mintegy a madáchi gondolat paródiájaként. Az „édes hazát” és benne a „hû népet” meglelni nem is olyan könnyû. A szeretettel, humorral, nem titkolt öniróniával ábrázolt karakterek, történelmi helyzetek a magyar mozikban két hónap alatt több, mint 400 000 nézõt vonzottak. Közönségfilm. Sikerfilm. Kár volna a hiteles filmdráma igényességét számon kérni rajta. A témáról szóló igényes történelmi film (Koltay Gábor Honfoglalás címû alkotása vállalkozott már erre a feladatra, de nem teljesítette) még nem készült el.

Másnap

Nem elõzmények nélküli Janisch Attila filmszemle fõdíjas alkotása. Harmadik felvonása egy gyümölcsözõ együttmûködésnek, amelyet a rendezõ Forgách Gábor író-forgatókönyvíróval folytat. Ennek a közös munkának volt eredménye az Árnyék a havon, a Hosszú alkony, valamint a mostani, Másnap címû filmje. E három alkotás nemcsak Forgách hangsúlyos közremûködése kapcsán, hanem a bennük föltáruló és alakuló képi világ azonosságai, hasonlóságai okán is ugyanazon kísérlet három stációjaként fogható fel. Érdekes érzékelni egy erõs kezdés fokozatos hanyatlását, mert Janisch filmjei egyre kevésbé képesek túlmutatni önmagukon. Nyilván Forgách irodalmi jelenlétének „túlsúlyossága” okozza, hogy mindvégig ugyanabban az írói világban létezünk. Pontosabban, ennek az írói világnak filmes adaptációjában, ami szépen filmre vitt képeivel, ravaszkodó, áttekinthetetlenségének bonyolultságot játszó tanácstalanságával illusztrálja az alapmûveket. Míg azonban Forgáchnál eredeti a kísérlet, Janisch esetében inkább ennek az eredeti kísérletnek az újraélesztését láthatjuk mind nagyobb formai erõvel és mind kevesebb egyéni belátással. A tendencia világos: a nyomott, hiányokkal, szakadásokkal teli forgáchi világ hiteles adaptációi, miközben hozzák a világegész szétesettségének tapasztalatát, nem képesek arra, hogy továbblépjenek saját formai elfogultságaikon. A filmek folyamatosan önmaguk idézetei lesznek, egészen a modorosságig. Ez a modor már-már tökéletes. A zsûri talán ennek, a csigaházszerûen önmagába forduló, egyre üresebbé váló forma vákuumának engedett, amikor a fõdíj odaítélésérõl döntött. Janisch úgy csinál, mintha lenne összefüggés, mintha lenne cselekmény, mintha lennének kapcsolatok. De nincsenek. Számára csak ez a mintha van. Még „tollpihék (se) az üres ólban”. Nagy erénye viszont a filmnek, hogy mert új színészeket találni, akik közül Gáspár Tibor kidolgozott arca a legemlékezetesebb. Medvigy Gábor gyönyörûen fényképezi a semmit ismétlõ kvázilétet, amely tartalom híján önnön formátlanságának mûvészi kifejezõdésében leli kedvét.

Mélyen õrzött titkok

A zsûri a rendezõi díjat – megosztva – Böszörményi Zsuzsának és Fliegauf Benedeknek (Dealer) ítélte oda. A legjobb nõi fõszereplõ díját Bagaméri Eszter vehette át a Böszörményi-filmben nyújtott teljesítményéért. A legjobb férfi epizódszereplõ a zsûri ítélete szerint idén Nagy Ervin, a Mélyen õrzött titkok és a Szezon címû filmekben nyújtott alakításaiért. Ez a három díj is mutatja, hogy Böszörményi Zsuzsa filmje így-úgy értékes alkotása a 2003-as év filmmezõnyének. Annak ellenére is, hogy a film többnyire rossznál rosszabb kritikákat kap. Ezek jó része a forgatókönyv, valamint a színészvezetés hiányosságait rója fel. A forgatókönyvvel kapcsolatban megjegyezhetõ, hogy a film nem szokványos logika mentén szervezõdik: egy intézetis lány „szabadulása”, béranyasága és mindezzel együtt felnõtté válása adja a film hármas problematikáját, amelyek mindegyike külön-külön is elég idegesítõ tud lenni, nemhogy így együtt. Böszörményi „bevállaltatja” mindhármat, és „innentõl” az ember nem tud eltekinteni, elnézni, elpillantani másfelé: mindig a kérdésesség, a felelõsségvállalás és annak elhárítása, a szeretet elvállalása vagy elutasítása mentén tér ki erre-arra a narráció menete és a nézõ tekintete, figyelme is. Szép kísérlet arról, hogy komolyan vegyük a földi életet. Ettõl persze patetikus lesz az alaphang – de a mostani, éves filmkínálatban üdítõ volt látni egy olyan filmet, amelyik nemcsak a „való világot” vállalja.

Mix

Két Észak-Amerikából érkezett, magyar családi gyökerekkel rendelkezõ fiatalember arról készített filmet, hogy milyen lehet egy húszéves amerikai fiúnak hazajönni Magyarországra úgy, hogy magyarhonból (valamiért) elmenekült apja mindeközben hallani sem kíván szülõföldjérõl. Steven és Robert Lovy filmet készített arról, hogy milyen lenne, ha hazajönne valamelyikük – ehhez a család segítséget nyújtott, még játszottak is a filmben. Hazajöttek, sõt újabb filmek elkészítését tervezik. A Mix olyan egyveleg, amiben az észak-amerikai, magyar, budapesti, alvilági történések keverednek, mindaddig, amíg mindegyik elveszíti az õt egyébként megilletõ dramaturgiai súlyt, és ettõl nem a film lesz könnyû, ahogy a rendezõ szerette volna, hanem a történet válik erõtlenné, ami egy könnyûnek szánt film esetében végzetes hiba. Ja, végzet! Idézzük a rendezõt: „Ez a film egy mese, és úgy döntöttünk, hogy a pornó világa legyen az a »gonoszság«, amivel a hõs összeütközésbe kerülhet. Alaposan körülnéztem a szexiparban, és elég színes világnak tûnt ahhoz, hogy beletegyük a filmbe. Ugyanakkor a pornóvilág illusztrálja a három lány különbözõségét is: van a rendes csaj, aki rengeteget dolgozik, és mégsem keres eleget, van a pornós csaj: mindig is úgy gondoltam, hogy ezt a szerepet egy igazi pornószínésznõ fogja játszani, így lett Mandy Brighté. Szerepe szerint teljesen benne van ebben a dologban, de aztán az mégsem úgy alakul, ahogyan õ elgondolta. A harmadik karakter Bea, kettõjük között áll, nagyon vékony határon próbál egyensúlyozni: maradjon modell, vagy csússzon bele a pornózásba. Mindhárom lány hozott egy döntést, amihez aztán próbálja tartani magát.” Hát ennyi.

Montecarlo!

Az iskola teljes anyagi csõdben van. Ahhoz, hogy a tanárok és a kis iskolavilág megmaradhasson, mint mindenütt: pénz kell. Fischer Gábor filmjében az önkormányzat vagy a minisztérium helyébe Montecarlo! lép mint esély, lehetõség, remény. A matematikatanár, aki mindezt összehozza, Mucsi Zoltán. Az iskola igazgatóját Koltai Róbert, a franciatanárnõt Pikali Gerda alakítja. Mindhárman szépen hozzák a figurákat. „A Montecarlo! szórakoztató filmnek készült, de nem csak annak. Az épelméjû embereknek szánjuk ezt a filmet. Azoknak, akikben nincs semmi elõítélet, amikor beül a moziba.” – És tényleg, a film szórakoztató, úgyhogy a kellõ szatirikus elem gondoskodik arról, hogy ez a teoretikus épelméjûség ne csak nevetéssel érhesse be.

Nincs mese

Lóth Balázs elsõ filmjét maga fényképezte és vágta. Tóbiás, a mesebeli legkisebb fiú szerencsét próbálni megy a nagyvárosba, ahol a szintén mesebeli három próba vár rá, hogy elnyerje a király lányát és fele királyságát. A történetben felismerhetõ számos közismert mesemotívum, a cselekmény azonban napjaink tipikus kelet-európai nagyvárosában játszódik. Az ötlet remek! A „Három Próba” bárgyú tv-show, amely behelyettesíthetõ bármelyik hasonlóval, amelyet a televízió nézõi naponta „fogyasztanak”. Tóbiás kalandjait találó és jellemzõ módon „tálalják”, a megtalálhatatlan fõnöktõl az emberhúst forgalmazó kínai konyháig. Még Bánffy Györgyöt is sikerült rávenni, hogy mesemondói nimbuszát olcsó trágárkodással tépázza meg. De a film csupán görbe tükör, nem pedig segélykiáltás. Talán ezért feledhetõ oly könnyen.

Rom-mánia

Nándori József a középkorú alkotók közé tartozik, maga fényképezte és vágta a fenti címû határozottan silány mûvet. A szatíra igen kényes mûfaj, különösen a filmszatíra az. Charlie Chaplin legyen a talpán (Diktátor), aki hozzáfog a mindenkori zsarnokság mechanizmusát, a zsarnokot és a tõle szenvedõket e mûfajban megjeleníteni. Néhány év elõtt az újdonsült Mozgókép Mestere, Bacsó Péter is próbálkozott ezzel (Titánia), és bár filmje nem volt olyan együgyû, mint Nándori Józsefé, rosszra sikeredett, annak ellenére, hogy kiváló színészek szerepeltek benne. Több tehetség, érzékenység, lelki ráhangolódás kellett volna ahhoz, hogy létrejöjjön végre az a magyar film, amelyik a Ceausescu-korszak valóságát ebben a mûfajban képes ábrázolni.

Rózsadomb

Az jó Cantu Mari filmjében, hogy benne 1956 nincs sem bagatellizálva, sem heroizálva. Két-három apparátusbeli családban élõ gyerek játszadozik a Rózsadomb magányos villáiban, buja növényzet, határukat csak nehezen megmutató kertek, ligetek között. Nemigen tudják, hogy mi történik, és a kapunál posztoló kormányõr leginkább arra kell, hogy játsszanak vele, mindaddig, amíg a kormányõrt lecserélik valami süket, beszélni nem tudó gépfegyveresre, aki aztán rá sem hederít a srácokra. Benigni jutalomjátéka, filmje (Szép az élet) bebizonyította, hogy a gyermek, a játék nyelve képes arra, hogy érzékelje a tények komolyságát, ugyanakkor jótékonyan el is tudjon tekinteni attól a kegyetlen meredélytõl, ami akkor keletkezik, ha valamit túl komolyan veszünk. Mondjuk magunkat. Andorai Péter és Marozsán Erika játssza a három gyerekbõl kettõnek a szüleit. Õk is jelen vannak tehát néha – bár játékuk minõsége nem tudja elérni a srácok játékának színvonalát. A szolgálót alakító Lázár Kati tud csak a gyerekekkel lépést tartani, neki elhisszük, hogy nem lehetett túl jó dolog vezetõ kommunistaként a Rózsadombon mûvészlemezeket hallgatni. A film olyan, mint a rózsadombi kommunista. Hiteltelen.

Szezon

A Moszkva tér sikere után csak az elvárásokról esett szó Török Ferenc második munkájával kapcsolatban. Aztán jöttek a hírek, hogy készül a második film: három vendéglátó szakközepet végzett karcagi fiú a balatoni pincérélet kalandjaival tölti a nyarat. Szezon. Korábban készített Török egy dokumentumfilmet a balatonaligai pincérekrõl, így sejthetõ volt, hogy nyomon van. Megcsípett valamit a késõ Kádár-kor keserû, romlásnak indult pocsolyájából, amivé lettünk, amivé tettük magunkat, a vizet, a „Magyar tengert”. Kicsit Wim Wenderses ez a világvégi, lepusztult, vendéglátós univerzum, ahol minden önmagában ténfereg, totyog, züllik. Elmúlt valami, de még nincs helyette semmi, inkább csak a rutin, a kialakult reflexek mentén fõzzük és isszuk a kávékat. Keserû volna a film, ha nem lenne a végén egy messzelátó, amivel áthidalható a következõ néhány kilométer, amely néhány évtizednyi tengerostorozás, meddõ ön- és közveszélyes agresszió lesz még életünkben. Át kell hidalni, túl kell élni azt, ami adatott. Új távlatba helyezõdik minden most, ha kezünkben a messzelátó. Nagy Zsolt, Rezes Juci, Nagy Ervin, Kokics Péter, Géczi Zoltán, Takácsy Péter, Hámori Gabi, Csuja Imre, Szirtes Ági, Kerekes Éva, Sinkó László játéka, valamint a stáb, a zenészektõl az operatõrön át a vágóig értette Török távlatát, és ettõl lett szellõs a film, ettõl nem lettünk végérvényesen letaglózva, eltaposva amiatt, ami még itt a következõ 15–20 évben vár ránk. Török mintha a Moszkva téren jobban kiismerné magát, mint Karcagon vagy a Balatonon, de nagyon jó érzés volt egy olyan filmet látnunk, nekünk, vidékieknek, ahol embereknek arcuk, sorsuk van, és nem valami olyanoknak látszanak, mint amit valakikrõl valaki gondolhatott.

Tamara

Hajdu Szabolcs filmjét Szaladják István fényképezte. Szereplõk: Török-Illyés Orsolya, Kovács Ágnes, Szabó Domokos, Nyitrai Illés. Mindössze 75 perc, amíg gyönyörködhetünk a markánsan keresztény tartalmakat megjelenítõ filmben. Istenrõl és hitrõl szó sem esik, mégis: ha létezne már nálunk is a minden rangos filmfesztiválon odaítélhetõ Ökumenikus díj, bizonnyal ez a film kapta volna. A színhely egy mûvészházaspár tanyasi otthona. Ahol a madár se jár. Azazhogy mégis, ha a világoskék (!) színû tyúk madárnak számít, aki háziállat-társaival (ló, disznó, pulyka stb.) különbözõ nyelveken kommentálja az eseményeket. Szellemes monológjaik magyar fordítása feliratban jelenik meg a vásznon. Játékos Demeter, az elismert fotóriporter elbizonytalanodik saját tehetségét illetõen. Ez megmutatkozik a bankszámláján is, amelyet Bori, mindenkori „adóstársa”, a felesége ellenõriz. Rá, a legközelebbi szeretett lényre zúdul Demeter elégedetlensége, amint ilyenkor lenni szokott. Hiába próbálja meg szelíd türelemmel kezelni férje depresszióját. Ekkor következik be az „esemény”. Krisztián, Demeter velük élõ öccse új barátnõje, Tamara érkezését jelenti be. A házaspár izgatottan várja, sikerül-e Krisztiánnak párra lelnie. Mindent igyekeznek megtenni, hogy Tamara jól érezze magát. A jövevény azonban határozottan „más”, mint õk hárman. Miniszoknyás, kifestett, gyönyörû városi lány. Csizmájának tûsarkai nyomot hagynak a puhafa deszkapadlóban. Önbizalma az egeket verdesi, nevetése közben megmutatja hibátlan fogsorát. „… és egyre több levegõt fogyasztott Tamara mohó kis tüdeje” – így szól az állatok kommentárja. Lehengerlõ lénye megbabonázza mindkét fivért, hódítási mániájában Demeterre is kiveti a hálóját. Bori, az „adóstárs” kétségbe esik. Végül hármuk hûsége, embersége gyõzedelmeskedik: Tamarát domesztikálja a szeretet. Demeter újra közel kerül Borihoz, Krisztián és Tamara pedig õszinte szerelemben találnak egymásra. Akinek ennyi jó kevés. . . A világoskék tyúk és társai meg lehetnek elégedve. És mi is, hiszen a Tamara az egyik azon öt játékfilm közül, amelyek miatt érdemes volt a néha hisztérikus önreprezentációba forduló filmünnepen részt venni.

Czigány György

A 100 ÉVES BERZSENYI TÁRSASÁGRÓL

Itt van egy nagyszerû költõtársunk, kortársunk, itt van roppant erejû versei létében, s az már szinte mellékes körülmény, hogy 168 éve meghalt. Élni akarunk együtt költeményeivel, s éltetni velük új és új nemzedékeket. Ez a makacs szándék, ez a vágy õrizte meg a nevére keresztelt Társaságot száz éven át. Berzsenyi erõt ad, mert az erõ költõje volt. Ahogy Illés Endre írta róla: a halál és az elmúlás szorongatottja. „A magány elítéltje. Õ azt hitte magáról: Horatius tanítványa, az irodalomtörténet úgy emlékezik meg róla, mint a deákos költõi iskola legnagyobb tehetségérõl. Valójában azokat az érzéseket, azt a gyötröttséget szólaltatta meg elõször, amit mi érzünk, a magányt és az elvétett keresztutakat: Berzsenyi modern költõ, a legnemesebben az, örök idõszerûséggel.”

Amikor – 100 éve – megalakul a Berzsenyi Társaság, már minden „modern” volt a világ mûvészetében. Ady versei, Csehov Cseresznyéskertje, Rilke poémája Kristóf szerelmérõl és haláláról, és Janacek Jenufája, Puccini Pillangókisasszonya, vagy Gulácsy Lajos festménye: Dal a rózsatõrõl. E mûvekkel egyazon esztendõben született meg a Berzsenyi Társaság is. Mégis úgy tett, mint (Babits szavával) a humanista: nem azért nyúl vissza a régihez, mert sokallja az újat, hanem mert kevesli. . . Ebben a szellemben él, mûködik ma is ez az irodalmi (a társmûvészetekkel szoros egységre törekvõ) társaság. Amint Kaposvár, Somogy megye annak idején kezdeményezte: hogy „bizalmas közeledést hozzon létre az irodalom munkásai és a szellemi munkát megbecsülni tudó közönség között”. Ady, Reinitz, Márffy, Medgyessy állt elõször pódiumán, s az elsõ elõadásokat Zágrábban is meg lehetett ismételni.

Mint a mûemlék épületeké, olyan a sorsa: bezárják, pusztulás fenyegeti, de feléled, újjá formálják szinte negyedévszázadonként. Mindenesetre 1936-ban a Rádió is sugározza a Berzsenyi Társaság irodalmi estjét: ott van az elõadók közt már a jelenlegi (93 esztendõs) elnök: Takáts Gyula ifjú költõként, s ott van Berzsenyi tudós kutatója, Merényi Oszkár. És vendégeik: Gulácsy Irén, Molter Károly, Nyírõ József, Szemlér Ferenc, Móra Ferenc s nem utolsósorban a népszerû pap költõ: Mécs László.

1946-ban ismét új fejezet kezdõdik a társaság történetében. Már Takáts Gyula az elnök. Sikerül helyreállítani a rogyadozó, niklai lakóházat; a feldúlt kripta alól összegyûjteni a szétszórt csontokat. . . A félig már múzeum lakóházat az unoka, Berzsenyi Mária gondozza. A hajdani méhes ugyan az enyészeté lett, mégis az emlék megelevenedik: ma a társaság költõ tagjai fellépésük jutalmául a Berzsenyi-kertbõl való mézet vihetnek haza.

A társaság 1947. március 30-i ülésén például Szabó Lõrinc szerepelt verseivel és mûfordításaival; egy hónappal késõbb pedig Tersánszky, Csorba Gyõzõ, Áprily Lajos,  s a következõ év tavaszán Tamási Áron, Kassák Lajos, Berda József, Illyés Gyula meg Németh László jelenléte növelte a társaság rangját, hitelét.

Takáts Gyula, Kiss Dénes, Fodor András, Kanyar József érdeme mindenekelõtt, hogy megérhettük a társaság „legutóbbi” feltámadását, 1985 májusában. Ekkor már e sorok írója is jelen lehetett az elnökség tagjai közt Bella István, Bertók László, vagy Simonffy András, Somlyó György, Tolnai József és mások társaságában. Pártoló tag lett Tuomo Lahdelma finn mûfordító, hiszen jól beszél magyarul, s éppígy Jean-Luc Moreau költõ, párizsi egyetemi tanár. A Berzsenyi Társaság célkitûzései nem változtak, azokhoz mindvégig hû volt. Hiszen már régen is szobrot állított névadójának, emléktáblát Vaszary Jánosnak. Képzõmûvészeti kiállításokkal, zenemûvek bemutatásával, ismeretterjesztõ elõadások rendezésével a magyar nemzet szellemi életének fontos mûhelyévé vált. Tagságának zöme Somogyból és Budapestrõl verbuválódott, ma már azonban az egész ország, sõt a határokon túli magyar irodalmi és mûvészeti élet számos kiváló képviselõje, kultúránk hagyományai iránt elkötelezett polgára részt vesz benne. A magyar vidék tájait (és Berzsenyi szellemi égtájait) segít bejárni az ifjabbaknak Papp János színmûvész. A lélek és a test éltetõ mozgásai; Kodály is ezek fontosságát hirdette tanítványainak. S a nyelv szeretetét! Nemcsak megalkotta „megkésett melódiákként” szép dalait, kórusait Berzsenyi gyönyörû verssoraira, hanem tanulmányban is kimondta: semmi sem jellemzõ annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messzirõl – írja Kodály –, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval zenéje.

A Berzsenyi-zene méltán lehet a 21. századi magyar kortárs költészet ihletõ, eleven társa.

A Berzsenyi Társaság évente ünnepélyesen adja át a Berzsenyi-díjat azoknak, akik határainkon túl s innen a veszendõ magyar nyelv, kultúra értékeinek megõrzésében, fölmutatásában jeleskedtek. Csak néhány név azok közül, akik Berzsenyi-díjat vettek át 1988 óta: a csíkszeredai költõ, Ferenczes István, az akkor még Andorrában élõ Csokits János, Tõkés László, Csoóri Sándor; az alsóõri bencés, a burgenlandi magyarság õrzõje: Galambos Iréneusz, Pávai Gyula tanár Aradon, színjátszókörök s magyar irodalmi délutánok szervezõje, vezetõje; Csiky Boldizsár a marosvásárhelyi neves zeneszerzõ, Szõnyi Zsuzsa a római „Triznya-kocsma” éltetõje, az ott élõ, oda látogató magyarok egybegyûjtõje, Czigány Zoltán Erdélyrõl szóló prózáiért és dokumentumfilmjeiért, és még sokan, tanárok, tisztviselõk; kétkezi polgárai a lelkükben õrzött hazának és új Európának.

Idén tavasszal az új Nemzeti Színházban és Kaposváron ünnepelte a társaság centenáriumát. Tari István zentai költõ színmûvész lánya, Tari Teri és Papp János mondta a verseket; a felolvasók közt volt Bella István, Tornai József, Lászlóffy Aladár, Jókai Anna,  Bertók László, e méltatás szerzõje és természetesen egyik legidõsebb élõ költõnk, a társaság elnöke: Takáts Gyula is.

Sok támogató közt mindennapi munkása a társaságnak Varga István, a Somogy fõszerkesztõje és Király Zoltán, aki fájdalmas-korán meghalt felesége, Ági mûködésének folytatója. Kõ Pál szobrászmûvész megható költõversenyre szólított tel néhányunkat: Király Ági sírjába véshetõ versek írására. A magam emlékezõ változata így szól: „Várták tündér változatok / mûhelyébe az angyalok / Király Ági láthatatlan / tudjuk mégis, hogy velünk van.”

KÖSZÖNTJÜK
AZ IDEI STEPHANUS-DÍJASOKAT

A Szent István Társulat és a Stephanus Alapítvány kulturális díját 1993-tól az évente megrendezett Szent István Könyvhét ünnepi megnyitóján adja át a Társulat fõvédnöke és az Alapítvány elnöke irodalmi és teológiai kategóriában. Az idei díjazottak Czigány György író, szerkesztõségi munkatársunk és Kereszty Rókus ciszterci teológus voltak. Május 3-án Erdõ Péter bíboros prímás és Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök nyújtotta át a díjakat. Laudációt mondott Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke és Zakar F. Polikárp zirci fõapát.

Czigány György. 1931-ben született Budapesten. Középiskoláit a gyõri bencéseknél és Budapesten végezte. Konzervatóriumi évek után a Zeneakadémia növendéke lett. Zongoramûvész-tanári diplomahangversenye 1956 tavaszán volt. Ekkor került szerkesztõként a Magyar Rádióba, ahol megkezdte napjainkig eleven mûsorkészítõ tevékenységét. Nevéhez fûzõdik több száz mûsor közt a „Házimuzsika” megindítása, és 1969-tõl a „Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben” élõ adássorozata. A hatvanas évektõl kezdve folytatja írói, költõi tevékenységét. Rendszeresen publikál a Vigiliában, a Jelenkorban, a Kortársban és a Távlatokban. 1976-tól a Magyar Televízió mûvészeti fõszerkesztõjeként készít mûsorokat. Neki köszönhetõ a Vallási szerkesztõség létrehozása is.

Verseskönyvei: Aszfaltfolyók, Hazát, Álmok Ninivébõl, Augusztus tárgyai, Lacrimosa, Három gyertya, Fények a vízen, Ima, Itt van Pompeji, Fél perc nyár volt, Álmot, gyönge leánykát. A keresztény élmény ihlette versei 2002-ben a Szent István Társulat kiadásában jelentek meg Mézet ont az ég címmel. A Teremtõ ministránsai címû prózakötetét is a Szent István Társulat adta ki 2003-ban. Egyéb prózakönyvei: Csak a derû óráit számolom, Mozarttal vacsorázok, Vándorévek. Legújabb kötete az idei Szent István Könyvhétre jelent meg, Tizedek címmel.

Kereszty Rókus OCist 1933-ban született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a Szent Imre Gimnáziumban kezdte meg és a Petõfi Sándor Gimnáziumban fejezte be 1951-ben. Még ez év nyarán belépett az illegalitásba kényszerült Ciszterci Rendbe. A noviciátus mellett az ELTE-re járt, itt szerzett diplomát 1956 tavaszán könyvtár szakon. A forradalom leverése után Rómában, a pápai Szent Anzelm Athenaeumban tanult, ahol 1963-ban doktorált teológiából Die Weisheit in der mystischen Erfahrung beim hl. Bernhard von Clairvaux címû értekezésével. Ettõl kezdve a dallasi ciszterci monostorban él, 1976 óta novíciusmester.

Több mint 30 német, illetve angol nyelvû cikke mellett 36 tanulmányt írt magyar folyóiratok (Mérleg, Szolgálat,  Távlatok, Vigilia, Communio) számára. Publikációinak fõ témakörei a krisztológia, Szent Bernát, a lelkiélet teológiája, az ekkleziológia, az eukarisztia, valamint a katolikus–protestáns, illetve a katolikus és a nem keresztény vallások közötti párbeszéd. Nyolc könyve közül négy magyarul is megjelent: Krisztus (rövid krisztológia) Róma 1977, majd 1983; Jézus Krisztus. Krisztológiai alapvetés, Szent István Társulat, 1995; Bevezetés az Egyház teológiájába, Christianus 1998; Sugárzó lelke tovább világít. (’Sigmond Lóránt írásai), Szent István Társulat, 2000.
 

A Szív  

A magyar katolikus családok, hitoktatók,
nevelõk, lelkipásztorok lapja.

Megjelenik minden elsõ pénteken.

Kiadja a Jézus Társasága
Magyarországi Rendtartománya.

Elõfizetés egy évre 2160 Ft.

Megrendelhetõ: 1026 Budapest, Sodrás u. 13.
Telefon: 200-8054/102, 200-9476/102; Fax: 275-0269

Szabó Ferenc

CSER LÁSZLÓ HALÁLÁRA

(1914–2004)

Kilencvenedik évében hunyt el New Yorkban 2004. április 6-án. 1965-ben P. Õry Miklós kérésére a Magyar Papi Egység számára megírta rövid életrajzát, amelyet most majd itt közlünk. Késõbb „Nekrológ” címmel bõvebben leírta kalandos életútját: „hogy megkönnyítsem azok dolgát, akik esetleg kénytelenek lesznek írni rólam valamit halálom után.” (Ezt a szöveget közzétettem a Magyar jezsuiták vallomásai I c. kötetben (1997), valamint öregkori verseibõl készített válogatásomban: Boldog szívem énekei, 1997.

A „Nekrológ” elején „három fázisban” foglalja össze élete lényegét:

Én az emberi életet – a magamét is – hármas fázisban, hullámzásban látom.

Az elsõ az az idõ, amikor már létezünk Isten gondolatában, és amikor szüleink akaratából, anyánk méhében élünk, fejlõdünk, a világra születünk. Errõl az idõrõl semmit sem tudunk öntudatunk idejéig, pedig mennyi mindent hozunk a világra magunkban! Isten akaratát, életünket, szüleink és õseink rejtett, titkos örökségét – amelyrõl semmit sem tudunk.

A második idõszaka életünknek, a második hullámzás az az idõ, mely „vándorlásunk” ideje, az öntudat elsõ jelentkezésétõl végig az Úton, mely életünk „beteljesedésének” keresése, fûszerezése, vágya, kiharcolása. Ha szerencsések voltunk, kereszténységünk, Krisztusba keresztelõdésünk, az õ Igéje, Teste és Vére, az Egyháza (a hívõk közössége Jézus kiterjesztett misztikus testében) kísérõnk volt ebben a keresésben és harcban. Öntudatos életem leglényegesebb élménye ez a „krisztusi élet” körülöttem, bennem.

A harmadik korszak vagy hullámzás az, amikor véget ér vándorutunk, és szembenézünk a halállal. Meggyõzõdésem, hogy a halálom teológiai pillanata hasonló Krisztus kereszthalálához; el kell fogadnom a halált, és abban a pillanatban, mikor elfogadtam és „meghaltam”, életem szüntelen útitársa, irányítója, üdvözítõje, Krisztus fog elõttem állni, kiben ráismerek életem egész útjára, értelmére, és vele, benne, az õ kíséretében lépek az Örök Szülõ, az Atya színe elé, bizalommal és örömmel, hogy életem harmadik és végsõ áramlását és hullámzását Istenben éljem, örökké.

Ez az én hitem és hitvallásom. Nem tudom, milyen lesz ez a halál utáni élet, de azt tudom, hogy ahogy életem Isten akaratában indult, az õ jelenlétében fejlõdött, esett el, állt talpra, és ért a halálig (kereszthalálig), utána benne talált otthont, támadt fel és él – õ tudja, hogy milyenféle életet. Ez a lényege életemnek.

Itt közölt önéletrajzában említi, hogy nõvére révén rokona volt a költõ Babits Mihálynak. Cser (Stockinger) László Györgyi nõvére ugyanis Babits Mihály István öccsének lett a felesége. A fiatal jezsuita, Kínába indulása elõtt, gyakran felkereste a nagybeteg költõt. (Vö. Belia György bevezetõjét Babits Beszélgetõfüzetek c. feljegyzéseihez, Szépirodalmi 1980.) Cser László visszaemlékezéseirõl lásd: Távlatok 1993/1, 101–114. (Cser László–Bodri Ferenc: „Adalékok Babits életrajzához.”)

Cser László nagyon sok verset írt; ezekbõl több válogatás megjelent. Pl. Két jezsuita költõ, Róma 1992. c. válogatásomban – Morlin Imre válogatott verseivel – Cser Lászlótól is csokorba gyûjtöttem többet, és itt jellemeztem költészetét. Írói alkatnak tartotta magát. Sajnos, nemigen volt olvasóközönsége. Kínából visszatérve is szinte Robinson-életet élt Kanadában és Amerikában. Kétszeresen is átélte a hontalanságot. Fiatalon búcsút intett hazájának, amikor Kínába indult misszionáriusnak, majd a vörös Kína kiûzte a magyar misszionáriusokkal együtt. (A tamingi magyar misszióról lásd Vámos Péter e számunkban ismertetett könyvét.) Idõs korában néhányszor visszalátogatott szülõhazájába, Tamásiba. (A város néhány évvel ezelõtt díszpolgárává választotta.) Sokszor felidézte gyermekkori emlékeit. A szülõföldrõl szóló költõi és prózai vallomásaiból szép kötetet, „breviáriumot” állított össze Csapóné Gyarmati Irén könyvtáros („Az ágról vissza a nagy gyökérbe. . .”, Városi könyvtár, Tamási, 1996.) „Ha tudnák Tamásiban, megyénkben, országunkban, hogy mennyire szerettem hazámat, és mennyire ihletett hosszú, földkerekségre terjedõ életutamon! Ahogy Szüleim és Testvéreim szerettek: Apám, Anyám, Nõvérem és korán elhalt Bátyám – úgy éreztem, hogy annyira szeret engem Szülõhelyem is. Onnan kaptam a kedvet, erõt, bátorságot. . .” (A kötet végén bibliográfia és fényképek Cser László életfordulóiról.) Befejezésül álljon itt egy vers.

         Tamási temetõ

Hûséges maradtam hozzád
tamási temetõ. Hûséges hozzád
vadaskert, szántóföld, erdõ.

Zöld szõlõlevelek a dombon;
Miklósvár; gondom
az elfutó idõ.

Milyen jó lenne itt aludni benned
és föltámadást várni, innen,
tamási temetõ!

Önéletrajz

1914. december 16-án születtem a Tolna megyei Tamási községben. Családunk férfiága Württembergbõl származott át négy évszázada Magyarországra. Tolna megyében családunk több ága reáljogú kéményseprõmester volt, s ez a jog apáról fiúra szállt mint örökség, egészen a második világháború utáni idõkig, amikor ezt a jogot államilag megszüntették.

Édesanyám Tevelrõl, az Apponyi-birtokról származott, ahol anyai nagyapám vadászmestere volt a grófnak.

Apám nyugtalan, kifelé élõ ember volt, aki mindig talpon állt: járási székhelyünk közéletében tevékenyen szerepelt. Otthon szeretett kertészkedni, fúrni-faragni, méhészkedni, pinceszerezni.

Anyám ritkán hagyta el a házat. Zárkózott volt, de ha valaki közelébe jutott, nagyon megszerette. A háztartás gondjával, kézimunkázással és olvasással töltötte az idejét, és nem szerette a „zajos” összejöveteleket.

Legelsõ bátyám – még a születésem elõtt – meghalt valami gyerekjárványban. Különös, hogy engem is László névre kereszteltettek, mint õt. Rezsõ bátyámat ötödik gimnazista korában ragadta el a vörheny Bonyhádon, ahova apám is járt gimnáziumba. Györgyi nõvérem után születtem én. Nõvéremet Pestre küldték az angolkisasszonyokhoz, engem pedig Pécsre a jezsuitákhoz.

Falusi szabad élethez szokott gyerekkorom itt találkozott elõször a szigorú fegyelemmel. Elsõs koromban sokat szenvedtem e fegyelemtõl, de azután megszerettem az intézeti életet. Két pap tanár volt erõs hatással rám: a ragyogó szemû P. Somogyi, aki hittanárom volt a felsõben, és P. Tüll, a magyar irodalom tanára. Az õ hideg fegyelmezettsége nagyon vonzott.

Közepes diáknak ismertek. A felsõben kedvenc tantárgyam az irodalom és történelem volt, és nagy kedvvel dobtam magamat sokféle sportnak. Nyáron balatoni villánkban töltöttünk két hónapot: Füreden, késõbb Siófokon. Sokat úsztam, eveztem – „Cimbora” nevû csónakom volt a legjobb barátom. Sokat kerékpároztam, teniszeztem, majd komolyan a szertornára adtam magamat. A nyújtót és gyûrûhintát kedveltem legjobban.

Érettségi elõtt a húsvéti szünetben engedélyt kértem P. Somogyitól – akkor a gimnázium rektorától –, hogy maradhassak, mert eldöntenivalóm van. Beleegyezett. Egy héten át jártam föl és alá a hársfasorban, és mérlegeltem a jövõm lehetõségeit. Úgy döntöttem, hogy a jezsuita rendbe jelentkezem. Apámnak levelet írtam, és feltártam tervemet. Azt válaszolta, hogy korai ez a döntés, érettségizzem le, kezdjem el az orvosi egyetemet, mint terveztem, és majd akkor döntsek. „Nem ismered még az életet, környezeted befolyásol” – írta. De én már nyugodt voltam. Végigvizsgáltam a „környezet” hatását, és arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy az én életem biztonsága az Isten, a jezsuita renden keresztül.

A noviciátus egyhónapos lelkigyakorlata volt életem legnagyobb élménye. Ma is abból élek. A harminc nap megviselt, nagyon komolyan átadtam magam az Isteni Kegyelem irányításának. Megérte. Azóta sem volt semmi annyira nehéz és annyira szép.

Harmadik rendi évemben meghalt édesapám. Rokonaim rám néztek, és figyelmeztettek: „Tudod ugye a kötelességedet?” Anyámra néztem. „Ott akarlak látni, ahol a boldogságod van” – mondta, s tudtam, hogy meglesz nélkülem is ez az erõs asszony.

Ebben az idõben írtam elsõ kísérleteimet. Torma testvér élete (egy hõsies rendtárs élettörténete), Nikoláj az elsõ (gyerekek hitvalló élete a kommunizmusban), Vér és láng között (a spanyol Alcazár ostroma regényes diákhõsökön át), és elsõ verseskönyvemet, Az út elejént.

Filozófiai tanulmányaim nem sikerültek úgy, mint P. Somogyi jövendölte. „Maga, fiam, amolyan elgondolkozó ember – mondta. Filozófiára született.” Engem azonban jobban érdekelt az irodalom és a Szépmûvészeti Múzeum. Elõször világirodalmat, majd a magyar irodalmat faltam nagy nyelésekkel. Babits Mihállyal is ebben az idõben kerültem közelebbi kapcsolatba. Nõvérem esküvõjén találkoztam vele elõször, ötödikes gimnazista koromban. (Nõvérem Babits Mihály öccséhez, Istvánhoz ment férjhez.)

Babits betegsége idején gyakori vendég voltam vérmezei lakásukban. Megmutattam verseimet. Mosolygott, és azt mondta: „Ha gyerek tudsz maradni, akkor költõ lesz belõled.” Aranyt ajánlotta. Nem követtem, én Adyt szerettem abban az idõben.

A filozófia harmadik évében körlevelet bocsátott ki provinciálisunk, P. Somogyi, és felhívta figyelmünket a magyar jezsuiták által vállalt kínai misszióra. Jelentkeztem. P. Somogyi magához hívott. „Miért jelentkezett?” – kérdezte. „Nekem szükségem van arra a nehéz környezetre – válaszoltam –, hogy ember maradjak.” Bólintott. P. Mócsy tanárom komolyan óvott. Irodalmi jövõt jósolt nekem. Igyekeztem megmagyarázni, hogy én irodalommal úgy, ahogy elképzelem, nem foglalkozhatom. Megértett.

1939 kora õszén utaztam Kínába két rendtársammal együtt. Két évet a pekingi „Chabanel Hall” nyelviskolában töltöttem. Ott kínai nyelv, irodalom, történelem, szokások tanulmányozása közben sokat jártam a városban, és egy könyvre valót írtam össze Pekingi séták címen, amit a Franklin Társulat ki is adott 1942-ben. Sok cikket írtam, a magyar rádió is közvetített elõadásokat írásaimból. Írtam egy kínai irodalomtörténet- és antológiakísérletet is, de a háború megszakított minden kapcsolatot Magyarországgal, és ez is – annyi mással együtt – kéziratban maradt.

Bár sok cikkem jelent meg a Katolikus Missziókban, sok maradt kéziratban. Az írást csak amolyan mellékfoglalkozásnak tekintettem, és minden erõmmel készültem a misszionárius életre. Sanghajban a teológiai évek alatt is tovább írtam: cikkeket, elmélkedéseket. Elmélkedéseim egy része Jelenvalók és Örökkévalók címmel meg is jelent a néplányok Korda Vállalatának kiadásában. A második része csak késõbb, P. Õry Papi Egységének jóvoltából Útközben címen 1962-ben.

A teológia utolsó évét Belsõ-Kínában egy francia misszióban végeztem. Csatazaj közben szentelt pappá 1945-ben Chou kínai püspök. Kijártam a környékre, és naplószerûen, tárcaszerûen ontottam a cikkeket kínai élményeimrõl, amelyek késõbb A Szív, a Katolikus Magyarok Vasárnapja hasábjain jelentek meg 1949 és 1954 között.

A japán fegyverletétel és a kommunizmus hódítása idején írt naplóm jelentõs részét most, 1965-ben hozza a Katolikus Magyarok Vasárnapja.

Zavaros kínai missziós éveink sokfelé vetettek minket, misszionáriusokat. Tamingi magyar missziós állomáshelyemet el kellett hagynom, menekülteket igyekeztem elhelyezni, Pekingbe mentettük szeminaristáinkat, majd Tiencsinben a fõiskolán tanítani kezdtem. Összehasonlító irodalmat és „bevezetést az újságírásba”.

Az összeomlás utolsó pillanatában elöljáróim Kínából Amerikába irányítottak.

1949. nyár végére érkeztem meg Bostonba. Onnan a kanadai Torontóba hívtak, ahol életem elsõ magyar szentbeszédjét mondtam el. Torontóból – a Szent Erzsébet Egyházközségbõl – kijártam a dél-ontariói dohányvidékre, ahol missziókat adtam a kivándorolt magyaroknak. A püspök kérésére odatelepedtem közéjük. Ötévi küzdelmes idõ után készen állt a megépített magyar templom, a megszervezett magyar egyházközség a szívós magyarok, a szociális nõvérek és P. Ugrin hûséges munkája segítségével.

Ebben az idõben tovább cikkeztem, és verseket is írtam. Míg én ott a dél-ontariói Courtland környékén igyekeztem magyar véreim lelki szükségét szolgálni, megszólaltak a Formózába (Tajvan) sodródott misszionáriustestvérek, és segítséget kértek. P. Reisz provinciálisom úgy tartotta jónak, hogy visszajöjjek Amerikába [az Egyesült Államokba], és itt missziózással, papi munkával szerezzem meg a szükséges anyagiakat formózai magyar misszionáriusaink részére. A magyar Szt. László-plébániát P. Ugrin nagyszerûen fogja vezetni – gyõzõdtem meg én is, és visszatértem Amerikába. Állomáshelyem két évig Pittsburgh és környéke volt, majd P. Varga provinciális hívására New Yorkban és környékén telepedtem meg.

Pittsburghi barátaim unszoltak, hogy három példányban cirkuláló verseimet adjam ki. Litografált kiadásban százpéldányonként egymás után jelentek meg a Tárlat – Kínában írt versek –, Tûz és Salak, Hullámverés, Határvonal, Tér és Idõ, Monológ, Belsõ Kaland.

1955-tõl New York környékén élve „Amerikai hétköznapok” címen közölte le vagy nyolcvan cikkemet a Magyar Élet. Ekkor jelent meg A puszta éneke.

Újabb verseket 1964-ben adtam ki Téli Ösvény címmel A Szív kiadásában. Ebben az idõben is, mint az elõbbi években, A Szív jelentette meg írásaimat, majd P. Õry kérésére a Papi Egység is. 1965-ben kiadtam a Hullámokon címû verses füzetet, és a Katolikus Magyarok Vasárnapja a már leközölt Isten Háza cikksorozatomat egységes füzetben tette közzé.

Ha kiadatlan kézirataim halmazán végigtekintek, sajnálom azt, akinek majd egyszer a kezébe kerül. Nem mintha nem feküdnének rendben, de bõséges anyag, különféle tûz és salak. Ki tudja, mit érnek, érnek-e egyáltalán valamit?

Nem tekintem magamat hivatásos írónak. De nem lennék õszinte, ha meg nem vallanám, hogy érzésem szerint írói alkat vagyok. És nem lennék õszinte akkor sem, ha be nem vallanám, hogy az élményért írtam, az élet feszültségébõl, a csodálkozás mámorából, a szeretet súlya alatt, mely felém áradt a világból, melyben Isten élni engedett.

(Magyar Papi Egység, 1965. karácsony)

Szabó Ferenc

DÉKÁNY ENDRE HALÁLÁRA

2004. április 3-án hajnalban elhunyt Dékány Endre író, költõ barátunk, a Távlatok szerkesztõbizottsági tagja.

Dékány Endre 1926. december 6-án született Szegeden. Édesapja, néhai Dékány Sándor számvevõségi fõtanácsos, majd az ÁVH foglya. A Szegedi Piarista Gimnáziumban érettségizett 1945-ben, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán tanult, melyet civilként fejezett be. Késõbb könyvtárosi, bibliográfusi szakképesítést szerzett. A háború után a keresztény magyar értelmiség megszervezésén munkálkodott. Gyári munkásként, majd könyvtárosként dolgozott. 1988-ban egyik alapítója a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének. Tagja volt a Magyar Demokrata Fórumnak, a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaságnak, a Piarista Diákszövetségnek, valamint választmányi tagja a Szent István Társulat Igazgató Tanácsának. A budapesti Szent Anna-plébánia közösségéhez tartozott. Verseskötetei: Változatok az életre, 1993, Pusztaszer alkotmánya 1996; próza: Tükörírás 2001.

Baráti búcsúzás Banditól

Halálhírére írom e búcsúzó sorokat. Közel két héttel ezelõtt felkerestem Mária téri lakásán. Beszélgetésünkbõl arra következtettem, hogy még nem számít közeli végére. „Csak csont, bõr. . .” – jutottak eszembe Radnóti sorai a szenvedõ Babitsról. De a fájdalom azért nemigen érzõdött szavaiból. Azt mondhatnám: valami belsõ derû sugárzott át szemén; megadás, Isten akaratában való megnyugvás. Mondtam neki, hogy megemlékezünk az idén Bálint Sándor születésének 100. évfordulójáról. Elérzékenyült. Nagyon szerette, amint versei is mutatják. Miként Szegedet, szülõvárosát, az „álmodó Tiszapart”-ot.

Élete titkát elrejtette. Legjobb barátai elõtt is rejtett maradt belsõ drámája, bár Változatok az életre c. kis kötete – amint Jelenits István írta az elõszóban – „nem is az életrõl vall, hanem egy életnek, a magáénak titkaiba avat be.” Úgy érzem, mindvégig magányos volt; e magányát néhány versében felpanaszolta (Magányosan, Változatok a magányra).

„Mögöttünk – látod? – éveink áldozati füstje.
Aranyló bíborral búcsúzva napunk most tûnt le.
Gigászi árnyak nyúlnak föl néma csillagokba.

Állunk a hideg mindenség partján lázadozva. . .
Nyomunkban nõ az ûr s az ég lelkünk szomjúhozza.”

                   (Változatok a magányra)

Jeles költõk – mesterek, barátok – emlékének ajánlott verseibõl kitûnik, milyen „társaságban”, szellemvilágban mozgott és tájékozódott. Hívõ keresztényként élt, de hite küzdelmes, megpróbált hit volt, átélte e barbár kor rettenetét; hordozta Mesterével keresztjét, saját gyengesége és bûnei terhét és testvérei szenvedését; de Pilinszkyvel vallotta a harmadnapi feltámadást is:

„A harmadik évezred hajnalán
halld: fölzúgnak a hamuszín egek
és emmauszi lelkünk asztalán
megtörjük az isteni kenyeret.”

           (Húsvéti virradat)

A Fény felé vándorolt, sokszor csillagtalan éjben. Hisszük, hogy eljutott az örök Fény honába. Az örök világosság fényeskedjék neki!

John Powell: A tartós szeretet titka. A szeretetkapcsolatok megerõsítése. Vigilia Kiadó, Budapest 2002. 206 o.

Az alighanem ír származású neves amerikai pszichológusprofesszor e könyvének a szeretet a témája, pontosabban az, hogy az emberek hogyan képesek megélni a szeretetet életükben, kapcsolataikban. Miközben erre a kérdésre keresi a választ a szerzõ, aki a Házas Hétvége-mozgalomban is tevékenyen részt vesz, számtalan definícióját adja a szeretetnek. Ezekbõl ide csak egyet idézek a 72. oldalról, mert szokatlansága ellenére igaz tartalmú, érdekes megfogalmazás:  „A szeretet két magány, amely védi, megérinti, üdvözli egymást.”

Több ízben próbálja értésünkre adni, hogy a szeretet útja olyan, amelyen nagy ívû kanyarok találhatók, így nem lehet õket túl gyorsan „bevenni”. Találó ez az életbõl vett hasonlat, és nagyon igaz. A sokoldalúan bemutatott szeretet elérésére az érzelmeinkrõl folytatott párbeszédet ajánlja. Ne dolgokról, feladatokról beszéljünk, hanem arról, ami bennünk van, s kikívánkozik. Erre vonatkozóan találunk a könyv vége felé párbeszédgyakorlatokat.

Csak felsorolom õket. Beszéljük meg érzelmeinket mással. Írjunk személyes naplót. (A szerzõ ehhez témákat javasol.) Továbbá azt szeretné, ha naponta adott témákról folytatnánk párbeszédet.

Az alcímben foglalt gondolat mindenkire vonatkozóan igaz, mert az emberi szeretetkapcsolat valóban állandó megerõsítésre szorul. Igazából egész életünkben e kapcsolatfajta ápolása a feladatunk szóval, tettekkel, meghallgatással, figyelemmel, szolidaritással. Azért hasznos ez a könyv, mert ennek elmélyítésében segíti az olvasót a szerzõ.       (Gy.M.)