TEOLÓGIA ÉS KULTÚRA




 Karl Lehmann bíboros

KARL RAHNER JELENTÕSÉGE
AZ EGYHÁZ SZÁMÁRA

    Egy századik születésnapnak akkor is van jelentõsége, ha a jubilánsok már nem élnek. Korunkban mindig újra elõfordul, hogy visszapillantunk egy egész évszázadra, onnan pedig ismét elõre tekintünk. Különösen is érezzük ezt akkor, ha ezekhez az emberekhez különbözõ módokon kapcsolódtunk és kapcsolódunk. Akkor – a haláluk óta eltelt nagyobb idõközbõl eredõen lassan kialakult távolságból – újra megéljük õket életük és mûködésük egész teljességében. Ezekben a hónapokban nekem személyesen is több alkalom kínálkozott: pár hónapja lett volna apám százéves; tisztelt elõdöm, Hermann Volk bíboros 2003. december 27-én ünnepelte volna 100. születésnapját; most pedig, 2004. március 5-én Karl Rahnert illetõen ünnepeljük ezt a kerek születési évfordulót.

    Pontosan, ha 100 évre pillantunk vissza, nem mehetünk el csak úgy egy életút mellett. Az a kor, amelyben valaki élt, és életének eseményei is hozzátartoznak egy ember jelentõségéhez, éspedig még a következõ nemzedék számára is. Ez pontosan Karl Rahnerra is áll. Élet és mûködés szorosan összetartoznak, még akkor is, ha a maga szerénységében Karl Rahner az életét szinte csak az ügy szolgálatában akarta tekinteni. Így Karl Rahner jelentõségét az Egyház számára kettõs módon szeretném kifejteni: egyrészt élete maradandó tanúságára való tekintettel, másrészt pedig arra irányuló törekvésként, hogy ránk maradt hagyatékát vázlatosan körvonalazzam.

I. Élet és mû egysége

    Karl Rahner csak nem szívesen és meglehetõs ritkán beszélt magáról. Késõbb inkább hagyott egyet-mást kicsalni magából. Jellegzetesen hangzik egyike kevés rövid önéletrajzi megnyilatkozásainak:

    „Minden visszapillantásban és minden tervezésben mindenki olyan vezetett valaki, aki sose éri utol magát. És ha így azt mondom: 1904. március 5-én születtem Freiburgban, egy gimnáziumi tanár fia voltam, meggyõzõdéses, keresztény, katolikus (szûkölködés nélküli) szülõi házban nõttem fel, amelynek egy hétgyermekes derék anya adta meg jellegét, a szokásos iskolai képzést egészen az 1922-es érettségiig jó, de teljesen normális eredménnyel szereztem meg – tulajdonképpen mit tudok én akkor magukról a »kezdeteimrõl«? Keveset. És az a kevés egyre jobban belevész egy hallgatag múltba, melyet egyre jobban átállít a mindennapok fáradsága. 1922-ben beléptem a jezsuita rendbe. 44 év elteltével errõl a kezdetrõl is már csupán azt tudjuk, hogy jó volt, hogy megmaradt nekem, és hogy megadatott, hogy hû maradjak hozzá.”1

    Karl Rahner bátyja, Hugo, aki már 1968-ban meghalt, mindig újra tudott mély humorral és pompás alapossággal mesélni a Rahner fiúk szívderítõ kóborgásairól. Hugo Rahner, aki már pár évvel korábban (1919-ben) lett jezsuita, késõbb az ókori egyházatyák teológiájának kiváló ismerõje és értelmezõje, Loyolai Ignácnak újrafelfedezõje és finom ízlésû humanista, egész bizonyosan befolyással volt arra, hogy öccse, Karl az érettségi után, 1922-ben belépett a jezsuita rendbe. A két, egymástól alapvetõen különbözõ, de egymáshoz szívélyesen kötõdõ testvér kapcsolatát Karl H. Neufeld SJ nemrég közelebbrõl megvilágította.2

    Az ausztriai Tisis bei Feldkirch-i noviciátusban elõször egy jövõ jezsuita életformájába való kétéves lelki begyakorlásra került sor. Karl Rahnerba egész életére belevésõdtek az ignáci lelkiség alapelemei: minden dologban Istent keresni, az egyre nagyobb Isten („Deus semper maior”) megtapasztalása, a lelkigyakorlatos választások, és egyáltalán Loyolai Ignác Lelkigyakorlatai. 1924-tõl 1927-ig filozófiát tanult (elõször egy évig még Tisisben, majd) a München melleti Pullachban. A rendben szokásos kétéves megszakítás után, amely alatt Karl Rahner latint és görögöt tanított (tanítványai között volt az 1945-ben a náciktól kivégzett rendtársa, Alfred Delp SJ), következett 1929 és 1933 között a teológiatanulás Valkenburg városkában (Hollandiában), ahol olyan tanárai voltak, mint (a késõbbi bíboros) Augustin Bea SJ, Franz Hürth SJ, Hermann Lange SJ és Karl Prümm SJ. 1932. júliusban a müncheni St. Michael-templomban Karl Rahnert pappá szentelte Michael Faulhaber bíboros.

    A „rendben szokásos stúdium” (rövidre fogva szívesen nevezi így ezt az idõt) tizenegy évében fáradhatatlanul foglalkozott a klasszikus filozófia és teológia nagy forrásaival. Elsõsorban meglehetõs alaposan és pontosan, mint kevesen mások, száraz kézikönyveibõl végigtanulmányozta a skolasztikus filozófiát és teológiát. Amikor késõbb ezen gyakran sterillé és ízetlenné vált „iskolás teológia” ellen polemizál, egész magától értetõdõen feltételezi annak pontos ismeretét, ami újra meg újra meglepte nem egy vizsgajelöltjét. Nem utolsósorban az jelenti Karl Rahner életmûvét, hogy felkutatta azt a rejtett dinamikát és belsõ erõt, amely az iskolás teológiában mint eredetileg nagyon is jelentõs részhagyományok mintegy kiszáradt gyûjtõmedencéjében ott lappangott. Ezekben a rejtett években Karl Rahner az atyák és a középkori teológusok, valamint a misztikusok igazán nagy forrásaihoz fordult. Az elsõ publikációk ezt egész világosan mutatják.

Meghiúsult filozófus?

    Már korán arra szánták Karl Rahnert, hogy rendjében bölcselettörténetet tanítson a München melletti Pullachban. Ezért teológiai tanulmányainak befejezése után Johannes B. Lotz SJ-vel együtt szülõvárosába, Freiburg im Breisgauba küldték, ahol az a szerencse érte, hogy szuggesztív tanárként ott találta Martin Heideggert. Döntõ fontosságuk itt kevésbé a megtanulandó résztartalmaknak volt, mint inkább a gondolkodásba való szoros begyakorlásnak, és nem utolsósorban nagy szövegek gondos átgondolásának. Martin Heidegger gondolkodása mellett Rahner számára már elõzõleg fontossá vált Joseph Maréchal belga jezsuita bölcselõ is, aki nagy ötkötetes fõmûvében feltárta Aquinói Tamás bölcseletének mindenekelõtt Kanttal és Fichtével való találkozását. Rahner Maréchal eszméivel való többéves kritikus foglalkozásának gyümölcse lett az 1936-ban lezárt, elõször 1939-ben közzétett és sok nyelvre lefordított mû: Szellem a világban. A véges megismerés metafizikája Aquinói Tamásnál.3

    Manapság az újabb bölcselettörténet csigalassúságának vicceként hangzik, de 1936-ban keserû valóság volt: az akkori (konkordátumra alapozott) bölcseleti tanszék birtokosa, Martin Honecker ezt a munkát nem fogadta el doktori disszertárciónak, nem utolsósorban a Tamás-értelmezésének túlnyomóan rendszerezõ, kevéssé történeti jellege miatt, és esetleg a Heidegger gondolkodásához való feltételezett közelsége miatt. Karl Rahner ténylegesen kevésbé érdeklõdött a tamási gondolat történelmi szempontú egyes elágazódásai iránt, hanem teljesen átengedte magát a tamási alapgondolatok súlyának és dinamikájának; õ e gondolatokat frissen és viszonylag gondtalanul tovább fejlesztette.

    Nem ezen oknál fogva, hanem sokkal inkább személyes nehézségek miatt a rendi elöljárók Karl Rahnert dogmatikus teológiai elõadói feladatokra rendelték. Még abban az évben az innsbrucki egyetemen doktorált az egyházatyák egyháztanáról szóló értekezéssel. A nem nagyon terjedelmes (mindössze 135 oldalas) értekezés Jn 19,34-gyel kapcsolatos exegézistörténeti munka: az Egyháznak mint második Évának eredete Krisztus, a második Ádám oldalából. Korábban a munkát sose nyomtatták ki.4 Egy fél évvel késõbb Karl Rahner egyetemi magántanári képesítést szerzett a patrisztikus teológia, a lelkiség és a középkori misztika történetére, fõleg Bonaventurára irányuló kutatásaival. Az éveken át végzett különtanulmányokat egyetlen egészbe foglalta. Sajnos, az ilyen módon benyújtott habilitációs dolgozatnak nem létezik egyetlen példánya, sem az innsbrucki Karl Rahner Archívumban, sem az ottani teológiai karon.

    1937-tõl kezdve 1964-ig Karl Rahner Hugo fivére mellett dolgozott dogmatikusként az innsbrucki teológiai karon. Folyamatos munka azonban semmi esetre sem adatott meg neki. Az inns- brucki teológiai kart 1938-ban, Ausztria német megszállása után bezárták. 1939-tõl 1944-ig Karl Rahner Bécsben élt a lelkipásztori intézet munkatársaként; ebben a korban szentbeszédeket, elõadásokat, lelkigyakorlatokat tartott, és szakvéleményeket írt. Alsó-Bajorországban, õshonosok és menekültek mellett kapott rövid lelkipásztori bevetés után Karl Rahner a München melletti Pullachban tanított, majd 1948 õszétõl kezdve ismét Innsbruckban (1949. júniustól rendes tanárként). Életének leghosszabb idõszakát itt tanította végig; ismét mindig nekifogott megújult elmélyedõ munkáknak, szemináriumokban hallgatóival új utakat próbált, és a már ismert témákat továbbgondolta. Sokáig az innsbrucki dogmatikai szemináriumok alkották az õ teológiai mûhelyét; nem egy, késõbb közzétett gondolatsort hangosan ott gondolt végig és próbált ki, például a halálról vagy a világtörténelem és az üdvösségtörténelem kapcsolatáról.

Innsbruckból Münchenbe: vallásfilozófus

    1964-ben Karl Rahner, Romano Guardini utódaként, a müncheni egyetemre kerül, átveszi a vallásbölcseleti és keresztény világnézeti tanszéket, és felépít egy újonnan megalapítandó intézetet. Ennek a feladatnak az átvétele – vagyis hogy egy filozófiai kar kereteiben a keresztény hit alapértelmét közvetítse az újkori gondolkodás látóhatárában – megfelelt az õ teológiáról vallott felfogása egyik mély szándékának; õ ugyanis igazában a teológiát sohasem egyedül a teológiai tudás kedvéért akarta mûvelni. Az újrakezdést és az egész müncheni tartózkodást a II. vatikáni zsinatnak nyújtott intenzív közremûködés határozta meg, az erõs igénybevétel némiképpen meg is terhelte.a A fakultás kereteit meghaladó nagy létesítmények kora, valamiféle „studium generale” értelmében, szemmel láthatólag a vége felé tartott. Münchenben Rahner elsõsorban és mindenekelõtt A hit alapjai késõbb könyvben kiadott anyagát tanította.b

    Ebben a feladatkörben, az egyházon belül a zsinat után elõállt helyzetre való tekintettel, Karl Rahner nem igazán találta fel magát. Egyre inkább megérezte, hogy a zsinat befejezése után a teológiai munkának egy új szakasza kezdõdik. Egy teológiai karon belül az õ mûködési lehetõségei sokkal nagyobbak voltak, még ha teljesen eltekintünk is diákok teológiai kiképzésének a lehetõségétõl. Ezért 1967 tavaszán, tehát 63 évesen, elfogadta a münsteri egyetem katolikus teológiai karának szokatlan hívását; ez az egyetem három évvel korábban a díszdoktori címmel tüntette ki. 1971-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig ott dolgozott.

Nyugalom nélküli nyugállomány

    Karl Rahner tíz évig Münchenben lakott, nyugállományban, amelyet azonban éppenséggel véget nem érõen kimerített hatalmas elõadói és fáradhatatlan írói tevékenységben. Közben többé-kevésbé rendszeres elõadásokat és kollokviumokat tartott a jezsuiták müncheni filozófiai fõiskoláján, az innsbrucki teológiai karon, valamint Herbert Vorgrimlernél és Johann Baptist Metznél Münsterben. Nem lehetett azonban nem észrevenni, hogy egyre inkább Innsbruck felé vonzódott, ahol korábban leginkább munkaigényes, legfolyamatosabb és végeredményben legtermékenyebb idejét töltötte. A jezsuiták ellátták egy ma is meglévõ, idõközben tetemesen kiépített Rahner-archívumhoz szükséges helyiségekkel. A „nyugállomány” Münchenben töltött évei után 1981 õszén Innsbruckba költözött. 80. életévének betöltése nagy elismerést hozott Karl Rahnernak. A Freiburgi Katolikus Akadémia 1984. február 11–12-én konferenciát tartott, amelyen Karl Rahner kezdetétõl a végéig elevenen és talpraesetten vett részt. Mint az elõzõ évtizedek oly sok felolvasásán és elõadásán, az Auditorium Maximum zsúfolásig megtelt.5 Magát a 80. születésnapot Innsbruckban ünnepelték. Karl Rahner-díjat is alapítottak a teológiai utánpótlás elõmozdítására.

    A sok utazás és ünneplés nagyon kifárasztotta. Mint már gyakrabban, hamarosan 80. születésnapja után Karl Rahner hosszabb kórházi tartózkodásra vonult vissza; így akarta magát kipihenni és újra munkaképessé tenni. Ezért mindazok, akik jobban ismerték, különösebben nem csodálkoztak ezen az amúgy is tervbe vett kórházi tartózkodáson. Állapota azonban szemmel láthatólag gyorsan rosszabbodott, úgyhogy végül Innsbruckba az egyetemi klinikára kellett szállítani. Végül minden segítség késõn érkezett. Karl Rahner pénteken, 1984. március 30-án röviddel éjfél elõtt meghalt. Március 31-én korán jelentették a hírügynökségek a váratlan elhalálozást. Szelíden aludt el, anélkül, hogy hosszú szenvedés lett volna osztályrésze. Néhány nappal késõbb nagy gyászoló közösség kísérte sírjához az innsbrucki jezsuita templomban; ott nyugszik a kriptában a Jézus Társaságából való számos rendtestvérével együtt. Én magam mondhattam a fõpapi gyászmisét, és végezhettem a temetést.

    Idõközben kiérlelõdött egy roppant mû. Feltehetõleg kevesen vannak azok, akik egész teljességében és minden dimenziójában át tudják tekinteni. Belefoglalva a fordításokat és a részleges kiadásokat eljutunk a négyezret meghaladó kiadványhoz. Rahner teológiájának nagy építõkövei a Schriften zur Theologie 16 kötetében vannak összegyûjtve; az utolsó kötet 1984 márciusában jelent meg. Teológiai elgondolásának bizonyos összefoglalása adva van A hit alapjai kötetben, amely 1976-os elsõ megjelenése óta, a különkiadások mellett, sok kiadásban áll rendelkezésre. A nagy teológiai kézikönyvek, amelyek az egész világon ismertek, nem utolsósorban a tetterõs Karl Rahner szerkesztõnek köszönhetik létüket: Lexikon für Theologie und Kirche, Sacramentum mundi, Herders Theologisches Taschenlexikon, Handbuch der Pastoraltheologie és Christlicher Glaube in moderner Gesellschaft. Az Összes mûvekben csupán az 1956 és 1973 között írt lexikoncikkek két terjedelmes kötetet töltenek meg Enzyklopädische Theologie címen.6 Ehhez jön még a Concilium címû nemzetközi teológiai folyóirat iránymutató társmegalapítása. Nem szabad elfelejtenünk a Heinrich Schlierrel együtt megalapított, Quaestiones disputatae címû sorozatot sem, és a Mysterium salutis is aligha gondolható el Karl Rahner nélkül. Idõközben tizenegy terjedelmes kötet jelent meg az Összes mûvek sorozatban.

    Lehetne hosszabban is beszélni Karl Rahner életérõl, fõleg mivel az egészen a teológiának és az Egyháznak, valamint a rendjének szentelt élet volt. A teológiában az életrajzot és a teológiát kevésbé lehet elválasztani egymástól, mint egyéb tudományokban. Karl Rahnernél feloldhatatlan egység áll fenn élettörténet és teológiai munka között.

II. Karl Rahner teológiájának alapvonásai

    A továbbiakban Karl Rahner teológiájának néhány alapvetõ és jellemzõ vonását emeljük ki, amelyek vörös fonálként húzódnak végig valamennyi mûvén.

    1. Karl Rahner teológiája nem utolsósorban azért talált olyan fogadtatásra és elismerésre, mert gyökeresen és félreismerhetetlenül nagy hitélménybõl él. Ennek a teológiai gondolkodásnak az eredeténél, minden „tudományossága” mellett – amelyre õ maga olykor ironikusan tett lekicsinylõ utalást – és egészen szokatlan bölcseleti adottság mellett, ott áll olyan mély erõs hit, amely együtt jár a felfoghatatlan Isten iránti ritka szenvedéllyel és egy, bár visszafogott, de éppen ezért annál hûségesebb emberi közelséggel és jósággal. A mindig nagyobb Isten megtapasztalásának ebbõl az élõ forrásából meríti folyton újra Rahner teológiája a maga egész dinamikáját, mindig újra széttöri fogalmaink kalitkáit, és ismét visszatalál az õt megfiatalító kimeríthetetlenségébe a gondolkodásnak, az elmélkedésnek és gyakran még a nyelvnek is. Gyümölcsözõen egészül ki a messziségekben hallgató és megközelíthetetlen Isten bölcseleti megtapasztalása az õ misztériuma kimondhatatlan közelségének a Jézus Krisztus megbocsátó és óvó kegyelmében történõ keresztény megtapasztalásával.

    Olyasmi ez, mint Rahner teológiai gondolkodásának rejtett középpontja. Jóllehet ez a teológia legbelül nagyon is tud az emberi végesség végzetérõl, az ebben a világban bekövetkezõ megfeneklésrõl és a kereszt kényszerûségérõl, sohasem vált a világtól való meneküléssé. Mindenütt, az élet minden helyzetében és még a halál órájában is, van olyan hely, ahol az ember Isten rendíthetetlen üdvösségígéretével találkozhat, és azt elfogadhatja. Ennek a teológiának a mélyén az a szinte legyõzhetetlen remény áll, hogy az ember aligha fogja és aligha tudná Isten eme meghívását elutasítani; ezért még nem kell tagadni az üdvösség örök elvesztésének keserû komolyságát: az csupán kiemeli az üdvösség eme reményének sürgõsségét és erejét. Karl Rahner ebbõl az alapból nyert – anélkül, hogy az eltökélt kereszténység gyökeres középpontját valaha félreismerné – az Egyházon kívül álló emberekhez egy új kapcsolatot, sõt ezt azokhoz is kereste, akiket ateistáknak nevezünk. Pontosan a hitben való nyitottsága és õszintesége révén vált Rahner annyira megbízható, testvéri tanúvá, és sokak számára nem tolakodó kísérõvé életük Istenben való értelmének teljesítéséhez. Számtalan ember számára beszél az õ imáiban és elmélkedéseiben olyan valaki, akinek azért kell hinniük, mert azt, amirõl beszél, tényleg megtapasztalta, és saját létezésével szavatolja. Görcsös merevség nélkül és ideológiának legcsekélyebb nyoma nélkül meggyõzõen jut kifejezésre, hogy Istent minden dologban megtalálhatjuk. Ez a hit azért bizonyul a szó legjobb értelmében testvérinek, mert kész az ember valamennyi kérdését bátran felvenni, nyíltan osztja, szószólóként képviseli, türelmesen elviseli, és semmi valóságos szükséget ürügyekkel nem kerül ki.

    2. A hitnek ez a testvérisége nem korlátozódik azok fészekmelegére, akik már amúgy is ismerik egymást. Ellentéte mindenféle befelé forduló vagy kizárólagos jámborságnak, mert ugyanolyan mértékben hozzá tartozik a szenvedélyes kérdezés, ennek a teológiának alapaktusaként. Mivel Isten válasza mindig felülmúlja a mi kérdezni tudásunkat, és a kemény, józan kutakodás sajátja kell legyen a szellemileg éber keresztényeknek és az embernek mint olyannak, azért nincsenek is kérdezési tilalmak, és nem létezik hamis büszkeség a felismerések valamiféle megtámadhatatlan és végérvényes „birtoklására”.

    Persze sosem olyan gondolkodásról van szó, amely a végén pusztán önmagát keresi, vagy önmaga körül forog, üres „rákérdezés” magatartásáról vagy hiú tudálékosságról. Rahner gondolkodása sosem gabalyodik bele önmagába, hanem mindig újból megnyílik a megismerés megtapasztalására és kötelezettségére. Egyetlen kérdés sem túlságosan „ostoba”. Mindent letapogatunk lehetséges szabad kilátások felé. Egyetlen értekezés sem válik el ugyan az olvasótól megnyugtató válaszokkal, viszont nem is ad olyat, amely a végén kimerül üres, unott kérdésekben. Akkor is, ha egy-egy nekifutásnál a teológiának és történetének bányájában sok kavicsot kell mozgásba hozni, mindig lehet találni – gyakran kevés erõteljes mondatban megfogalmazva – néhány aranyszemcsét, maradandó belátás és szellemi erõ hordozóját. Néha egy felismerésnek még fáradságosan át kell szakítania a kemény talajt és utat törnie magának; ami hosszú, bonyolult és mindig újra differenciálódó (szétágazó) mondatokban csapódik le. Csak ennek a lényegre törõ kérdezésnek a szenvedélyével lehet egy ilyen belsõ erõtõl fûtött gondolkodásnál az elhamarkodott rendszerezés veszélyének elejét venni:

    Karl Rahner „merész, amennyiben mindig kimért és óvatos marad. Minden kijelentés védve, árnyékolva, körülhatárolva van: annak megmutatására, hogy az ellenvetést már ismeri, hogy mindent elõre látott; annak megmutatására, ezekben a körülhatárolásokban, hogy milyen sok egyéb dolgot kellene még meggondolni ott, ahol az olvasónak már az, amit most meggondolunk, annyi fáradságot okoz. És így tartósan megcsillan a rejtett humor is: jól ismeri, nem kell neki bemutatni a fajtájabelieket (az iskolás teológia képviselõirõl van szó), lustaságuk felháborítja, de azért elnézõ is tehetetlenségük iránt. Magatartása azonban egy pillanatra sem válik nagyképûvé; sokkal inkább annak csekélységérõl van meggyõzõdve, amit nyújt.”7

    Nem lehet és szabad összehasonlításokat kockáztatni, mint például hogy valaki „egy második Pál”, mondja Szent Ignác; de nem kísért-e mindig újra az emlékeztetés Ágoston, Aquinói Tamás és nem utolsósorban Hegel átfogó és teremtõ közvetítõerejére?

    3. Határok nélküli kérdezésnek ilyen merészségét csak olyan valaki engedheti meg magának, aki egyben azt is tudja, hogy az igazságot nem õ állítja elõ, hanem minden teremtõ keresés mellett is ajándékba kapja. Teológia csak annak a szónak a mindig újra kérdezõ megfontolása lehet, amely hitvallásként és döntésként az Egyházban adva van. Ennyiben az, amit a teológia mindig újra keres, mindig a már megtalált is, mivel az ember igazságának mint egésznek, részkérdésektõl és részleges válaszoktól eltérõen, mindig már adottnak kell lennie. Máskülönben mindig újra megkérdõjeleznénk, és mindig újra meg kellene találnunk. Pontosan ahol az igazság egész és átfogó, ott lehet a legkevésbé pusztán szubjektív. Ezzel a hit ilyenféle igazsága, minden személyi alapszerkezet mellett, végsõ fokon a tisztán magánjellegû és tetszés szerinti tényezõk szférájából ki van vonva, és a közösségi kommunikációt igényli.

    Ezért létfontosságú igénye a párbeszéd. De éppen mivel ilyen értelemben vett igazság, kötve marad olyasvalamihez, mint az intézményesség. Karl Rahner nem fél igazságnak és intézménynek ettõl a szoros egymáshoz tartozásától, mert egyfelõl nem az egyes ember igazi szabadságától riad vissza, ellenben elhatárolódik a szubjektivitás tetszésszerintiségétõl, másfelõl tudomása van a másságnak jótékony és az igazság idegenszerûségének megmentõ jellegérõl; mindenesetre ezeknek nem szabad merõ érthetetlenséggé és tiszta mesterkéltséggé válniuk, amelyekre pusztán tekintélyi szóval hivatkozunk. Ez az igazság és intézmény közötti elkerülhetetlen harc megbabonázta Karl Rahnert, és ez a viaskodás alkotja lelke mélyén a teológus Karl Rahner új egyháziasságát. Itt megõrzésre és tálalásra kerül sok minden, amiben rejlik jövõ.

    4. Egyesek számára Karl Rahner szabadon lebegõ spekulánsnak tûnik, aki könnyen elragadtatja magát olyan reflexiós örvényekre, amelyeket más nem képes utána megjárni. Így azonban csak az ítél, aki nem ismeri Karl Rahner biblikus gyökértalaját, az emberek világához fûzõ maradandó közelségét és történelem telítette tapasztalatát. Végtelenül sokat tud a keresztény hit forrásairól, de öntelt tudálékoskodásban nem kápráztat el a tudományosság állandóan tömött zsákjával. Több mint húsz éven át (és ezt gyakran elfelejtik) fáradhatatlanul idõzött a keresztény hagyomány nagy mesterei között, és azokon dolgozott. A hit nagy hagyományából sok minden vált számára szilárd alapkinccsé és szinte magától értetõdõ teológiai élményanyaggá. Ám ezeket a gyakran mélyen rejtett, ugyanakkor gyorsan elõhívható tapasztalatokat és ismereteket sose  veszi igénybe puszta szemléltetõ bizonyításként. Mindazonáltal mindig világosan jelenvaló marad számára, amit korunk teológiai reflexiója olyan gondolati belátásként már megtalált, amelyen büntetlenül nem lehet túllépni. Nem egy dolog mintegy leülepedik ennek a tudásnak a tengerfenekére, és ott vár, de aztán villámgyorsan kész, ha valamilyen kérdések felébresztik, lehívják, és igazolásra szólítják. Akkor felbukkannak: Iréneusz, Órigenész, a kappadóciaiak, Ágoston, Aquinói Tamás, Bonaventura, Suárez, és nem utolsósorban a nagy misztikusok:

    „Olyan valaki õ, aki történetileg és szisztematikusan nagyon sokat tud, akinek azonban a tudás legfeljebb varázsvesszõként szolgál, hogy a források után nyomozzon. Gyakran hosszú, lassan bekerítõ járás ez, látszólag eredménytelen; de aztán a vesszõ megrándul, és csalhatatlanul rándul. Rahner csak akkor beszél, ha valamit felfedezett.”8

    5. Aki a teológiát a hitben való határtalan testvériségre és a gondolkodás konkrét egyetemességére építi, annak nem is szabad egy igazi meglátást pusztán magának és „tudósok” elit körének megtartania. A lelkipásztori és gyakorlati elem nem tartozik e teológia másodrendû következményeihez vagy „csupán” a rákövetkezõ „alkalmazáshoz”, hanem elemi mozgatóerõihez. Segíteni akarja még a dzsungel szélén található legszerényebb közösséget és a magányos misszionáriust is. Nyilván nem utolsósorban ezért is mondott le Karl Rahner olyan terveirõl és lehetõségeirõl, hogy roppant teremtõerejével megírjon egy nagy szisztematikus teológiai summát – amelyet talán Karl Barth Kirchliche Dogmatik címû munkájával hasonlíthatnánk össze –, hanem arra a szörnyû kubikosmunkára adta magát, hogy a kor teológiai tudását nagyobb nyilvánosságra felkészítse. Ezért Karl Rahner mindig újra mintegy leszáll a teológiai Olimposzról, leveleket ír fiatal embereknek, még ha nem beszéli is a zsargonjukat, és minden kihívással szembenéz. Akkor is, ha egy és más fogalmilag nehéznek tûnik, mégis Isten népének teológiájáról van szó, mely minden elõkelõsködést nélkülöz, ugyanakkor mindenképpen igényes. Teológusként Karl Rahner erõs társadalmi elkötelezettséget érzett arra, hogy másokat hozzásegítsen a hit erejében való részesedésre.

    6. Mint már említettük, Karl Rahner korai idõktõl fogva alapvetõ érdeklõdést mutatott a gyakorlati teológia kérdései iránt. Sarkalatos feltétel minden teológiai erõfeszítés sikeréhez annak a történelmi helyzetnek gondos elemzése, amely Egyháznak és teológiának a jelen társadalmi élet kereteiben elfoglalt helyzetét jellemzi. Így tehát inspirálóan, egymást kölcsönösen megtermékenyítõen és kritikusan kölcsönös kapcsolatba hozott élettapasztalatot és hittartalmat. Isten- és testvérszeretet között megpillantott egy bár megkülönböztethetõ, mégis feloldhatatlan kölcsönös függést. Rahner gondolkodásának középpontjába egyre inkább bekerültek a konkrét emberi szabadságról szóló reflexiók és a védelme e szabadságnak, amelyet õ mindig az egyénileg és kollektívan adott fenyegetettségeivel együtt fogott fel. A társadalmi párbeszéd és a másként gondolkodókkal való együttmûködés egyik fõ céljának egy közös „humanizmus”-ról szóló megegyezésnek kellene lennie. Közben Karl Rahner a kereszténység abszolút és egyedülálló jellegéhez, valamint egyetemes jelentéséhez ragaszkodott, akkor is, ha elõfordulhatnak egyedi félreértések csúcskijelentésekben. Minden fáradozás végsõ célja az egész emberi magatartás gyökeres új orientálódása volt, amelyet kifejezetten vagy bennfoglaltan („anonim módon”) Isten kegyelme ösztönöz, hordoz és teljesít be. Az embernek ez a teljes lényét átfogó irányváltása az embertelen struktúrák minden megváltoztatásához is nélkülözhetetlen forrásnak bizonyul.

III. Politikai dimenziók

    A 60-as évek közepe táján Karl Rahner növekvõ elmélyültséggel fordult a hit politikai és társadalmi bonyodalmai felé. Ez egyfelõl az õ saját gondolatstruktúrájában alapozódik meg, amely már Geist in Welt címû elsõ mûvében számol az ember történelmi-társadalmi összefonódásával, másfelõl pedig ezt elõsegítette a zsinat utáni teológiai elgondolásokkal folyó vita. Áll ez például a felszabadításteológiáról. Münsterben pedig még behatóbban szállt vitába tanítványának és barátjának, Johann Baptist Metznek „politikai teológiájával”. Így került sor – a késõi hatvanas és a korai hetvenes évek evilági (társadalmi/történelmi) eseményeinek ösztönzésére is – többek között a következõ témákkal való elmélyült és ismételt foglalkozásra: párbeszéd és tolerancia a pluralista társadalomban, ideológia és az Egyház társadalomkritikai funkciói, vita az ateizmussal-marxizmussal.

    A politikai kultúra elõmozdítását szolgáló sok kezdeményezés rejlik a késõbbi évek számos cikkében és interjújában. Rahner nem félt attól, hogy kihívóan „beleártsa magát” Egyház és társadalom köztes földjén fekvõ alapvetõ problémákba, mint például egyház–zsidóság–nemzetiszocializmus, „elévülési határidõk”, békefeladat, atomfegyverek vagy a forradalom teológiája. Politika és vallás, minden alapvetõ különbözõségük mellett, Karl Rahner számára egyre inkább a maguk nehezen feloldható egységében és kölcsönös függõségében mutatkoztak. Rahner mindig újra szabad kifutókat igyekezett találni, amelyekben az emberek képessé válnak és képesek maradnak valóságosan szabad döntésre, éspedig nem csupán kiváló és kiváltságos személyek, hanem mindenki számára. E posztulátumok konkrét megfogalmazásával megjelennek egyes alternatív modellek és felhívások is, a „kísérletezéshez való bátorság” értelmében, ahogy ennek az egyházi dimenzió számára formát adott például a Strukturwandel der Kirche als Aufgabe und Chance (Az Egyház strukturális átalakulása mint feladat és esély) címû mûvében.9

    Karl Rahner igen nagy szolgálatokat végzett Egyházának és a teológiának szinte valamennyi területén. Sok területen ezt még nem dolgozták fel elegendõképpen, például ami az ökumenét10, a természettudományokkal folyó párbeszédet11, a nem keresztény vallások teológiáját12 illeti, és sok egyebet. Ezekbõl még sokáig nagy hasznunk lesz.

    A Karl Rahner gondolkodásában jelenlevõ, tágabb értelemben vett „politikai tényezõ” dimenziója, amelyrõl már szóltunk, és amely az idõ múlásával egyre világosabbá válik, karöltve jár egy (olykor gyökeres) bírálatával a „polgári” társadalomnak, igazában pedig egy „elpolgáriasodott” vallásnak, valamint a „berendezkedett pártoknak”. Mindamellett ebben a tekintetben Karl Rahner tudatosan egyetlen politikai csoportosulás mellett sem kötelezte el magát, úgyhogy elhamarkodott dolog az õ gondolatának minden elvi jellegû besorolása a politikai „baloldal” irányába. Emiatt még magától értetõdõen nem lehet kizárni, hogy ebben vagy abban a pontban közelít hozzájuk. E kijelentések kapcsolatainak pontosabb meghatározásához mindmáig nem fogtak hozzá, mint általában még csak el sem kezdõdött Karl Rahner gondolatának, a gondolat szociáletikai, társadalomelméleti és politikai dimenziójának kutatása és értékelése, a forrásaival és hatástörténetével egyetemben. Magától értetõdik, hogy ezek az opciók kissé távolabb esnek a rahneri teológia középpontjától, még ha összekötõ vonalak mindenképpen adva vannak is. Következetességük abban a formában, ahogy elõadja, nem mindig szigorúan meggyõzõ. Karl Rahner mindig is tudta, hogy itt léteznek jogos alternatívák. Egyébként élete utolsó éveiben ilyen megnyilatkozásokkal új, mindenekelõtt ifjú barátokat is szerzett, régieket viszont elveszített.

Mély szeretet az Egyház iránt

    A felvázolt fejlemények ellenére Karl Rahner az Egyház embere volt, és az is marad. Ez számára, úgy is, mint a Jézus Társaságának tagja, sosem volt kérdéses, akkor sem, amikor támadásoknak volt kitéve, és az Egyházban bíráló szó érte. Ezzel kapcsolatban többször állást foglaltam13. Nem kell Karl Rahnernak az Egyház helyzetéhez történõ „közbeszólásaival” mindig egyetérteni; de senki sem vitathat el tõle az Egyház iránti mély szeretetet. Egyáltalán némelykor szégyenletes, hogyan elvitatják alkalomadtán a német nyelvterület egyik legnagyobb 20. századi teológusától már a jó szándékot is. Ilyen minõsíthetetlen megnyilatkozások felett napirendre lehet és kell térni. Ezeket leginkább cáfolja sok embernek, több nemzedéknek tanúbizonysága, akik Karl Rahnernak még ma is szívélyesen odakiáltják: „Isten fizesse meg!”, mindazért, amit alkotott. Csak egy tanúbizonyságot szeretnék idézni, nevezetesen Albert Görresét:

    „Karl Rahner számtalan megfáradt fejnek és sebzett szívnek, az Egyháztól károsodott és Istenben csalódott emberek légióinak megtalálta a segítõ szavakat, amelyek újra megnyitották számukra és megszerettették velük a betemetett bejárást az elveszett Istenhez, szörnyûségekkel teli teremtéséhez, a véres történelemhez és Isten gyötrõ evangéliumához, nyomasztó Egyházához. Rahner szomorúakat megvigasztalt, tudatlanokat tanított, tévelygõket eligazított, és kételkedõknek tanácsot adott. Békétleneket kiengesztelt, és mindebben elérte a legmagasabbat, amit Freud tanítása szerint a pszichoterápia egyáltalán elérhet: megbékélés egy elviselhetetlennek tûnõ valósággal, beleegyezés mindenbe, ami méltó a beleegyezésre; lázadás minden ellen, amit nem lehet elfogadni.”14

    Mélységes titka van egy szellemi-teremtõ ember termékenységének a halála után. Egy ideig úgy tûnhet, mintha a legtöbb az elmúlt idõhöz tartozna. De talán ez a visszahátrálás a pusztán idõszerûtõl (ami Karl Rahnert sohasem tudta foglyul ejteni) egy olyan átalakulás kezdete, amely láthatóvá teszi az igazi jelentõséget, nevezetesen hogy egy férfi mûve a jelenbõl messze kiemelkedve emlékezetes marad, és a végesség kellõs közepében felvillant valamit az igazság ragyogásából. Meg vagyok gyõzõdve arról, hogy Karl Rahner az igazságnak ezt a fényét, amelyet egy életen át mások számára és így a maga számára is keresett, megtalálta Istenben.15

Jegyzetek

    A német eredeti megjelenési helye: Stimmen der Zeit 222 (2004) Spezial 1, 3–15. Magyarra fordította Nagy Ferenc.

    1 Karl Rahner (tanúskodás önmagáról): in Forscher und Gelehrte (kiadta W. E. Böhm), Stuttgart 1966, 21.

    2 Vö. Gemeinsame Arbeit in brüderlicher Liebe: in Hugo und Karl Rahner. Dokumente ihrer Weggemeinschaft (kiadta A. P. Kustermann és K. H. Neufeld), Stuttgart 1993; K. H. Neufeld: Die Brüder Rahner. Eine Biographie, Freiburg 1994.

    3 Innsbruck 1939; a második kiadást (München 1957) a szerzõ megbízásából Johann B. Metz átdolgozta és kiegészítette. Mind a két mû (Geist in Welt és Hörer des Wortes) Albert Raffelt kitûnõ szerkesztésében áll rendelkezésre az összkiadásban: Sämtliche Werke, 2. kötet: Philosophische Schriften, Freiburg 1966: ugyanõ: Sämtliche Werke, 4. kötet: Hörer des Wortes. Schriften zur Religionsphilosophie und zur Grundlegung der Theologie, Freiburg 1997.

    4 Elõször 1999-ben Andreas R. Batlogg adta ki; vö. K. Rahner: E Latere Christi. Der Ursprung der Kirche als zweiter Eva aus der Seite Christi des zweiten Adam. Eine Untersuchung über den typologischen Sinn von Joh 19,34; ugyanõ: Sämtliche Werke, 3. kötet: Spiritualität und Theologie der Kirchenväter. Freiburg 1999, 3–84, 428–435, 449.

    a Franz König bíboros személyes teológiai tanácsadójának hívta meg, XXIII. János pápa pedig kinevezte zsinati szakértõnek.

    b Magyarul 1983-ban a Szent István Társulat adta ki Endreffy Zoltán fordításában. Maga a szerzõ Budapesten dedikálta mûvének példányait, nem sokkal halála elõtt.

    5 Vö. a konferencia dokumentációja: K. Lehmann (kiadó): Vor dem Geheimnis Gottes den Menschen verstehen. Karl Rahner zum 80. Geburtstag, Freiburg 21984. Elsõsorban magának Karl Rahnernak a cikkei: Erfahrungen eines katholischen Theologen, 105–119; Nachwort, 136–137.

    6 Sajtó alá rendezte Herbert Vorgrimler. Vö. K. Rahner: Sämtliche Werke, 17/1. és 17/2. kötet, Freiburg 2002: Enzyklopädische Theologie. Die Lexikonbeiträge der Jahre 1956-1973.

    7 H. U. von Balthasar: Grösse und Last der Theologie heute. Einige grundsätzliche Gedanken zu zwei Aufsatzbänden Karl Rahners: Wort und Wahrheit 10 (1955) 531–533, 533.

    8 Ugyanott.

    9 Freiburg 1972.

    10 Vö. az összegyûjtött szövegek: K. Rahner: Sämtliche Werke, 27. kötet (sajtó alá rendezte K. Lehmann és A. Raffelt): Einheit in Vielfalt. Schriften zur ökumenischen Theologie, Freiburg 2002.

    11 Ehhez a kérdéshez kevésbé ismert tanúságok: K. Rahner: Sämtliche Werke, 15. kötet (sajtó alá rendezte H.-D. Mutschler), Verantwortung der Theologie. Im Dialog mit Naturwissenschaften und Gesellschaftstheorie, Freiburg 2002.

    12 Az egész témakörhöz vö. D. Ziebritzki: „Legitime Heilswege”. Relecture der Religionstheologie Karl Rahners, Innsbruck 2002.

    13 Vö. K. Lehmann: Karl Rahner und die Kirche: Vor dem Geheimnis Gottes (l. fentebb, 5. jegyzet) 120–135; ugyanõ: Das gelebte Zeugnis: Karl Rahner: Dein Reich komme. 89. Deutscher Katholikentag Aachen 10–14. September 1986, Dokumentation Teil I, Paderborn 1987, 832–842.

    14 A. Görres: Wer ist Karl Rahner für mich? Antwort eines Psychoterapeuten; in: P. Imhof és H. Biallowons (kiadók): Karl Rahner. Bilder eines Lebens, Freiburg/Zürich 1985, 70–80, 80.

    15 Újabb bevezetéskísérletek: B. J. Hilberath: Karl Rahner, Gottgeheimnis Mensch, Mainz 1995; A. Raffelt és H. Verweyen: Karl Rahner, München 1997; M. Schulz: Karl Rahner begegnen, Augsburg 1999; R. A. Siebenbrock (kiadó): Karl Rahner in der Diskussion. Erstes und zweites Innsbrucker Karl-Rahner-Symposion: Themen – Referate – Ergebnisse, Innsbruck 2001; H. Vorgrimler: Karl Rahner verstehen. Eine Einführung. Neuausgabe, Mainz 2002; A. R. Batlogg és mások: Der Denkweg Karl Rahners. Quellen – Entwicklungen – Perspektiven, Mainz 2003; H. Vorgrimler: Karl Rahner. Gotteserfahrung in Leben und Denken, Darmstadt 2004.


Loyolai Szent Ignác: Levelek. JTMR–EFO, Budapest 2004. 259 o. (1100 Ft.)

Az „Anima Una”-könyvek 14. köteteként húsvétra megjelent Loyolai Szent Ignác leveleibõl egy jelentõs válogatás. A leveleket válogatta, bevezette és fordította Koronkai Zoltán fiatal jezsuita. A szerkesztõ, Szabó Ferenc bevezetõjében rávilágít a kiadvány fontosságára: „E levelekbõl világosan elõtûnnek Jézus Társasága alapítója lelkiségének fõbb vonásai, amelyeket a Lelkigyakorlatokban és a Rendalkotmányban megismerhetünk.” Az itt adott lelki tanácsok – rendtestvéreknek és különbözõ rendû-rangú világiaknak – jobban megvilágítják az ignáci lelki vezetést, a szellemek megkülönböztetésére vonatkozó gyakorlati irányelveket. A kötet elsõ részében olvashatjuk Hugo Rahner kiváló Szent Ignác-életrajzát, így a leveleket el tudjuk helyezni az életrajzi keretben. A végén található témajegyzék megkönnyíti az egyes gondolatok-tanácsok visszakeresését. (R)


K�PM�S

Keresztény-nemzeti családmagazin!   

Megjelenik minden hónap elsõ péntekén!
Keresse az újságárusoknál!
        Állandó témáink:
  l  Aktualitások  l  Közélet  l  Férfi és Nõi „Képmás”-ok
l  Életmód Család Oktatás-nevelés   l  Portré   l  Kultúra
Havonta 64 színes oldalon
Elõfizetés: 1114 Bp. Villányi út 5-7. Tel/fax: 06/1-365-1414.
Drótposta: [email protected]

www.kepmas.hu


Vass György

EMLÉKEZÉS KARL RAHNERRA

Húsz évvel ezelõtt, 1984. március 30-án halt meg Karl Rahner. Idén március 5-én lett volna százéves. Az ilyen kerek számok az ünnepélyes megemlékezések egész sorozatát váltják ki. Csak a németnyelvû országokban megannyi újságcikk, rádió- és televízióprogram méltatta Rahner szerepét az elmúlt évszázad egyházpolitikai eseményeiben, és próbálta jellemezni teológiai munkásságát. Mindezek azonban csak egy rövidke bepillantást engedtek annak a teológusnak gondolatvilágába, aki több mint 4000 kiadványt hagyott utódaira, valamint számos kiadatlan írása vár feldolgozásra az innsbrucki egyetem Rahner Archívumában.  Talán mélyebbre hatoltak az intézményesen szervezett Rahner-akadémiák és tanulmányi napok, ahol szakmabeliek méltatták, vagy éppen vitatták teológiáját. Ha mást nem, a Rahner-centenárium újfent köztudatba hozta annak a teológusnak nevét, aki nem kis mértékben befolyásolta a második vatikáni zsinat egyes nyilatkozatait, és egy egész teológusgenerációt hagyott maga után, akik az õ szellemében próbálják továbbvinni eredeti szándékát: teológia a mai ember üdvéért. (Theologie um Seelsorge willen)

Életrajzi vázlat

A Távlatok olvasóinak aligha kell bemutatni Karl Rahnert. Született Freiburg im Breisgauban (1904); érettségi után belép bátyja, Hugo után a Jézus Társaságába (1922); München mellett, majd a hollandiai Valkenburgban végzi teológiai tanulmányait, és Münchenben szentelik pappá (1932); filozófiát hallgat szülõvárosában, Freiburgban (1934–36). Teológiai doktorátusát, majd habilitációját az innsbrucki egyetemen szerzi (1936–37); majd ugyancsak ott nevezik ki magántanárnak. E tevékenységét hamarosan megszakítja Ausztria csatlakozása a német birodalomhoz; a jezsuiták vezette teológiai fakultást ugyanis feloszlatják, és Bécsben végez lelkipásztori és tudományos munkát. A háború után 1948-ban Innsbruckban a dogmatika rendes tanárává nevezik ki. A második vatikáni zsinat alatt König bíboros érsek tanácsadója lesz, majd 1964-ben átveszi Münchenben R. Guardini tanszékét. Tanári mûködésének utolsó három évét a vesztfáliai Münsterben tölti. Mint kiérdemesült elõször Münchenben, aztán pedig haláláig Innsbruckban fejti ki fáradatlanul elõadói és írói munkásságát. Rahner életének teljesítménye nincs arányban ezzel a szürke életrajzzal: egy életút minden izgalom nélkül. Az „izgalom” talán csak a szakmabelieknél jelentkezik, akik megküzdöttek Rahner nehézkes németjével, és megkíséreltek behatolni gondolatrendszerébe.

Korai írásai

Rahner valójában nem volt rendszerezõ teológus, bár szakmája, a dogmatika manapság a szisztematikus teológia körébe tartozik. Mégis fiatalkori doktori disszertációja Freiburgban egy olyan filozófiai alapot adott, amely áthatotta egész gondolkozását a kimondottan teológiai tanulmányaiban is. A megismerés metafizikájáról írta dolgozatát, amelyben a maga módján Szent Tamást értelmezi. A disszertációt mentora, aki nem értett egyet Rahner Szent Tamás-értelmezésével, nem fogadta el. Munkája mégis hamarosan könyvalakban is megjelent. Címe Geist in Welt – Szellem a világban. Közben a filozófiatörténésznek készülõ fiatal tudós átváltott a teológiai tudományok munkálására. A háttérben azonban mindig ott maradt a filozófiai érdeklõdés. Késõbb egy magánbeszélgetésben állította, hogy teológiánk nyolcvan százalékban filozófia. Így hamarosan arra kényszerült, hogy hidat verjen a két tudományág között. Ennek a törekvésének eredménye a még ma is jelentõs Hörer des Wortes: a természetes ésszel gondolkodó végül is az isteni Igét váró és keresõ ember, aki meg tudja hallani a történelemben hozzánk szóló Isten üzenetét, vagyis az Isten önkinyilatkoztatását. Íme a filozófus belépõje a teológia rejtelmeibe.

A teológia azonban nemcsak spekulatív, hanem egyszersmind pozitív és praktikus tudomány is. A filozófusból átvedlett fiatal teológus beleveti magát az egyházatyák tanulmányozásába: eddig alig ismert szorgos gyûjteménye ezeknek lelkiségi útmutatásait foglalja össze. Majd számos cikkében a bûnbánat szentségének korai történelmét kutatja. Fiatalkori írásaiból a bibliaelemzés, vagyis az exegézis sem hiányzik. Jóllehet ezen a téren nincs meg a szükséges elõképzése, egy-két tanulmánya, pl. a qeoV fõnév újtestamentumi használatáról, még ma is mérvadó. Késõbb inkább a biblia és a dogmatika kölcsönhatásával foglalkozik, de a szentírás alapos ismerete kiérzõdik minden spekulatív írásából.

A teológus kibontakozása

Ezek a korai tanulmányok azonban késõbb háttérbe szorulnak: Rahner érdeklõdését mindjobban tanári tevékenysége határozza meg. Finom szimattal megérzi az idõk változását: az innsbrucki egyetem teológiai szakának közismerten internacionális légkörében hallgatóit (jóllehet az ötvenes évek elején még legtöbbje papjelölt) mind kevésbé érdeklik a latin nyelven elõadott és a középkor atmoszférájával átitatott traktátusok. Az akadály nem a latin nyelv, hanem a változó mentalitás. A kezdõknél mindig kevésbé lehet feltételezni a keresztény hátteret, a katolikus hit alapfeltételeit, amelyeknek kifejtése aztán az egyetemi szinten a teológia tudományához vezet. Ez a változás mindjobban világos lesz, amikor az ún. „laikusok” is megjelennek a fekete reverendás hallgatók soraiban, és lassacskán megszûnik a bennfentes, gettólégkör. Itt új nyelvezetre, új érvelésre van szükség. Hallgatóinak kiadott jegyzetei ugyan követik a skolasztikus módszer kereteit, de Rahner mindinkább „belecsempészi” (immár német nyelven) saját belátásait. Nem csoda, ha egyes jegyzetei mindig vaskosabbak lesznek: átadják ugyan a tradicionális tanagyag lényegét, de egyéni (néha az elõbbieknek ellentmondó) nézetei új utakon járnak. Ehhez járul aztán Rahner mindig jobban kiterjedt elõadói tevékenysége az egyetemi órákon kívül. A legkülönbözõbb társaságok kérik fel teológiai témák kifejtésére. Itt aztán a hallgatóság mást vár el tõle, mint skolasztikus eszmefuttatásokat. 1954-ben adja ki elõadásainak elsõ kötetét Schriften zur Theologie címen. Akkor még senki sem sejthette, hogy ez a cím kevéssel halála elõtt tizenhat kötetet fog számlálni, valamint hogy még életében számos nyelven megpróbálják (több-kevesebb sikerrel) cikkeit lefordítani.

Mármost, aki megkísérli írásaiból kihámozni a rahneri gondolatrendszert, annak nincs könnyû feladata. A Schriftenben megjelent tanulmányok erre aligha adnak lehetõséget, hiszen ezeknek oroszlánrészét itt-ott elõadott alkalmi témák teszik ki. Ezt valószínûleg Rahner önmaga is érezte. Emiatt szükségesnek látta egy olyan mû megszerkesztését, amelyben egy egységes könyvben foglalja össze az elszórt és önmagunkban nagyon értékes cikkeket. Amint Aquinói Szent Tamás részletes teológiai summáit egy valamivel rövidebb és az akkori emberek számára érthetõbb nyelven a Summa contra Gentilesben foglalta össze, úgy Rahner is hasonló vállalkozásba kezd. Megfogan benne a késõbb kiadott Grundkurs des Glaubens ötlete. Szándéka nem más, mint összefoglalni az egész keresztény hitrendszert lehetõleg olyan nyelven, amely a teológiában nem képzett érdeklõdõk számára is világos lesz. Nyíri Tamás és teamje fordítja majd magyarra a már kiadott munkát A hit alapjai címen. De ezt megelõzõleg Rahner hosszú idõt tölt tervének kidolgozásával. Ez a vajúdási idõ életének épp arra a korszakára esik, amikor zsinati mûködése után elvállalja Münchenben Guardini tanszékét. A müncheni tanszék tulajdonképpen nem a katolikus dogmatikát vagy rendszerezõ teológiát szolgálja. Fõ témája a keresztény világnézet, amit Guardini kezdeményezett, és briliáns elõadói és mûvészi érzékkel megírott könyveivel nemzetközileg híressé tett. Rahner éppen az ellenkezõ típus volt. Mint elõadó fel-alá járva hallgatói elõtt mormolta saját elvont gondolatait, amelyet aztán mérföldes hosszú mondatokban, számos mellékmondattal és precíz árnyalatokkal foglalt össze. Témája a lassan születõ Grundkurs elõkészítõje volt. Müncheni tanárkodása Gauardini örököseként nem járt sikerrel. Mikor aztán a várva várt könyv végre megszületett, sokaknak csalódást jelentett. A „kezdõk” számára túl bonyolult volt, a Rahner-ismerõk számára pedig önismétlés, hiszen új könyvében nem ritkán szó szerint vette át régi tanulmányait. Lehet, hogy valamikor ez volt a sorsa Szent Tamás Suma contra Gentilesének is. Akik továbbra is bepillantást szerettek volna szerezni gondolatrendszerébe, újfent elszórt írásaihoz kellett visszatérniük. Vagy azért, hogy egyes nézeteit kifejtve belevetítsék egész gondolatmenetébe, vagy pedig azért, hogy a mester rendszerét egyszerûbb nyelven és érthetõbb formában összefoglalják.

Erre az utóbbi feladatra eddig még kevesen vállalkoztak sikeresen*; ez különben is azzal a veszéllyel jár, hogy Rahner nagyon is árnyalt elméleteit meghamísítják. Ennek ellenére nem árt, ha ebben a centenáriumi megemlékezésben éppen ennek a veszélynek tesszük ki magunkat. Ez már csak azért is fontos, mert Rahner tanári és írói tevékenysége mellett többször foglalkozott a teológia, de fõképp a dogmatika didaktikájának újraszervezésével. Már a harmincas évek vége felé, akkor még Hans Urs von Balthasarral egyetértésben, új tervet dolgoz ki a dogmatika felsõfokú oktatására. Már ebben a tervben is érezhetõ szigorú kritikája az addigi tanítási módszerrõl és annak tartalmáról. Mind szóban, mind írásaiban többször utal az ún. „Denzinger”-teológiára, amelyben a zsinati határozatok és definíciók tételeit a kontextusukból kiragadott szentírási vagy patrisztikai mondatokkal próbálták igazolni. Ezzel a régi dogmatika redukálódott az egyház hagyományos tanításának ismételgetésére. Nem mintha Rahner ez utóbbit tagadta volna, hiszen késõbb õ maga veszi kezébe ennek az adatgyûjteménynek újraszerkesztését. Megkülönbözteti a tanítás lényegi tartalmát és ennek egzisztenciális jelentõségét, ami aztán alkalmat ad a régi újrafogalmazására vagy éppen fejlesztésére. Ez a korai terv akkor nem valósult meg. Késõbb azonban rahneri inspirációval indult meg a többkötetes dogmatika, amelynek alapja nem a régi dogmák kifejtésén, hanem az üdvtörténet dinamikáján szándékozott felépülni. A Mysterium Salutis számos szerzõi között Rahner neve kimagaslik. Ugyanebben az idõszakban jelentõsen részt vesz a Lexikon für Theologie und Kirche új kiadásában és a Handbuch der Pastoraltheologie alapstruktúrájának kidolgozásában. Neve az egyes részletkérdések megfogalmazásában nem ritkán szerepel. Ugyancsak az ötvenes években szerkesztõdik egy hasonló lexikális kiadvány, a Sacramentum Mundi, amelyben több szerzõ társaságában a már elõbb kiadott kis teológiai lexikon anyagát bõvíti ki. Rahner teológiájának anyaga tehát készen áll, bár a szisztémát teremtõ összefüggések még kidolgozatlanok. Nem valószínû, hogy Rahner a Grundkursban  ezt a gondolatot tûzte maga elé: „A hit alapjait” bevezetésnek szánta.

Rahner teológiájának alapgondolatai

Mi az tehát, ami megadhatná a rahneri szisztéma alapstruktúráját? Itt nem lehet elkerülni a már említett filozófiai alapállást. Ez adja meg ugyanis az elsõ impulzust központi módszerének kialakulásához. Rahner ugyanis feltételezi, hogy az emberi szellem dinamikájában többet ismer meg, mint az a tárgy vagy azok a tárgyak, amelyeket tudatosan felfog. Vagyis az emberi megismerés önmagát felülmúló transzcendens valóság. Itt mind a két szó fontos. Valóság azért, mert az ismeret az emberi lét egyik kifejezése, és transzcendens azért, mert annak a létnek horizontjában mozog, amelynek önmaga a megismerés és az akarat is tagja. Márpedig ez a horizont végtelen, ami éppen abban jut kifejezésre, hogy az ember mindig tovább kérdez, kíváncsiságát soha nem tudja kielégíteni. Ha ezt a tényt adottságnak vesszük, ami az emberi természetet jellemzi, akkor már van egy a priori alapunk, amely szerint az újonnan felfedezett tárgyak ismeretét feldolgozzuk. Eltekintve ennek a rahneri felfogásnak forrásaitól, nevezzük ezt az adottságot a transzcendentális gondolkozás alapjának.

Rahner elsõsorban ezt alkalmazza a kinyilatkoztatott igazságok mélyebb, teológiai megismerésére. Munkáiban ismételten visszatér az ún. transzcendentális teológia szerinte elengedhetetlen módszerére. És itt az elsõ lépést már filozófiai mûveiben is megteszi. Az a végtelen horizont, amelyet minden ismereti vagy akarati aktus, ha nem is tudatosan, feltételez, végeredményben a lét teljességére mutat. A tudós, aki az Isten létét kísérli természetes ésszel megalapozni, már eleve eljutott ehhez a célhoz – ahogy Rahner mondja: még nem tematikusan, vagyis tudatosan kifejezve, már a lét teljességét, az Istent, hordozza ismereti és akarati aktusaiban. Az Isten ugyanis soha nem lesz megismerésünk vagy akaratunk tárgya. Így a tudatos istentagadás önellentmondó, mert az ateista transzcendentális aktusával öntudatlanul az Istent igenli.

Ez a gondolatmenet azonban csak elõjátéka a teológia igazi témájának. Mindenesetre a transzcendentális módszer átvitele a teológia terébe már eleve elõírja, hogy a kinyilatkoztatás igazságait csak a priori az ember szemszögébõl lehet mélyrehatóbban megismerni. Vagyis Rahner késõbb hangsúlyozott „emberi fordulata”, az anthropologische Wende már elõre programozódott. Elõtte azonban Rahnernek még egy fontos, bár nem könnyû lépést kell megtennie. A kinyilatkoztatás igazságai ugyanis nem velünk született adottságok, hanem az üdvtörténet eseményeivel és prófétai szavaival kerülnek az emberi megismerés és akarat terébe. A lét teljességét keresõ embernek mintegy „bele kell hallgatnia” a történelembe, hogy felfoghassa az isteni Igét, amely tartalmat ad annak a léthorizontnak, amelyben az Isten rejtõzik. Rahner korai mûvében, a Hörer des Wortesban építi fel a hidat a transzcendentális istenismeret és az önmagát a történelemben kijelentõ isteni szó között.

A keresés és a „hallgatás” még nem hit. Mind a kettõ kötelezõ természeti adottság. A hit ott kezdõdik, amikor az isteni szó tartalmával szembesülünk. Jóllehet a szellem transzcendentális irányulása még ebben a találkozásban is megmarad, a teológia síkján az ebbõl levezetett módszer kibõvül. Elõször meg kell valamiképpen ismerni, mit mond nekünk ez az isteni szó, hogy ezt aztán valóban hittel el is tudjuk fogadni. Az igehirdetés, a misztagógia ehhez az ismerethez elengedhetetlen. Rahner Grundkursja tulajdonképpen egy ilyen metódust tételez fel: közvetlenül elénk akarja tárni az isteni szó tartalmát. Az ember azonban ezt is transzcendentális elõismeretének szûrõjén fogja fel. Így a találkozás Isten szavával az elõismeret és az elénk tárt tárgyi valóság összjátékából adódik. Rahner sajátos nyelvén ezt az összjátékot transzcendentális és „kategoriális” kinyilatkoztatásnak nevezi. A hit nem más, mint az így elénk tárt igét elfogadni (vagy hitetlenül elutasítani).

Itt azonban jobban meg kell határoznia a transzcendentális és a kategoriális kinyilatkoztatás összjátékát. A hit azért ingyenes isteni adomány, mert az eléje tárt kijelentést fogadja el. Viszont azért az ember sajátja, mert az õ elõismeretének szûrõjén jut el hozzá, és ezt szabadon fogadja el. Önerejébõl erre nem lenne képes, mert amit elfogad, az nem természetes, hanem természetfeletti valóság. Mármost az emberiség jelenlegi szituációjában az isteni kijelentés lényege Jézus Krisztus, akiben megnyilvánult Isten mindenkit üdvözítõ akarata. Mindenki, még aki errõl nem értesült is, a megváltásnak krisztusi terében él. Ez a valóság teszi képessé az embert, hogy Isten hívó szavának igent mondjon: „elfogadom, mert már Õ elfogadott.” Ezt a másodlagos képességet nevezi Rahner természetfeletti egzisztenciálnak. Az új terminust Heideggertõl kölcsönözte, akinek valaha Freiburgban tanítványa volt.

Az eddig kidolgozott gondolatmenet Rahner további teológiája számára igen hasznosnak bizonyul. Elsõsorban a teremtés és a megváltás tanában a maga módján tudja jellemezni a természet és a kegyelem viszonyát. Az isteni szó egyszersmind Isten önkinyilatkoztatása, mind a természet, mind pedig a kegyelem rendjében. A rahneri kifejezés erre Selbstmitteilung, ami nemcsak szóváltás, hanem önátadás is. Ez az isteni önátadás már a teremtésben is megnyilvánul, és beteljesedik az isteni Ige megtestesülésében. Így már a teremtés rendje is inszinuálja Isten létét, sõt bizonyos mértékben az isteni szót önmagát is elõvételezi. Annál inkább érvényes ez a már lényegében megváltott világban, ahol az Isten kegyelme nem más, mint teljes önátadás – Selbstmitteilung. A kegyelem Isten önmaga, aki bennünk lakozik, mégpedig úgy, hogy jelenlétének hatását megtapasztalhatjuk. A kegyelem tapasztalhatósága lesz Rahner egyik kedvenc témája, amelybõl a sokszor idézett rahneri mondás következik: „a jövõ kereszténye vagy misztikus lesz, vagy semmi (oder nichts).”

Az eddig mondottakból könnyû kitalálni, hogyan értelmezi Rahner a Szentháromság tanát. Helyesebben azt a Szentháromságot, aki az üdvtörténet eseményeiben önmagát kijelenti, és az önmagában élõ Háromságot feltételezi. Mindenesetre tartózkodik az isteni hármat személynek nevezni. Rahner három létmódról (Subsistenzweisen) ír, amely szerinte egyértelmû a tradíció három Személyével. Kifejezetten keresztény istenismeret a Szentháromság.

Amit Rahner teológiája az emberrõl és társadalmi helyzetérõl ír, a mai ember számára fontosabb. A hatvanas években többször szerepel a nyugatnémet Paulusgesellschaft gyûlésein, ahol elsõsorban természettudósokkal lép dialógusba. Állásfoglalása a fejlõdéselmélet mellett nyomot hagy eddigi teológiájának alapgondolatában. Krisztus istenemberi mivoltát beleilleszti fejlõdõ univerzumunkba, és ennek szemszögébõl fejti ki az emberi szellem létrejöttét. Tétele a Hominisation címû dolgozatában merészen alkalmazza az emberi szellem transzcendenciáját magára a természetre, amely Istent és Krisztust célzó dinamikájában felülmúlja önmagát. Ezzel a „lélek” és a „szellem” fogalma új perspektívát ölt. Ennek az emberszemléletnek alapján foglal állást az akkor még gyermekcipõben létezõ génmanipuláció ellen.

Érdeklõdése a társadalom akkori problémái iránt mindinkább a konkrét történelmi valóság analízise felé tereli az eddig nagy részben spekulatív gondolkozót. Mint dogmatikus keresi az erkölcsi alapot egy olyan világban, ahol a szervezett ateizmus hidegháborúja mindig inkább teret hódít, vagy éppen az erõsödõ globalizáció vallási pluralizmusa elhomályosítja a kereszténység eddig hitt egyedül üdvözítõ valóságát. Egy ilyen irányban haladó társadalomban jut arra a meggyõzõdésre, hogy a kinyilatkoztatás alapján az emberszeretet azonos az istenszeretettel. Ha valaki képes az elsõre, a második magába foglalja az üdvösség krisztusi útját is.

Ebbõl az is következik, hogy embertársaink millióinak, akik hibájukon kívül sohasem tudtak tudomást szerezni a Krisztusban már megváltott világrendrõl, az üdvösség útja nincs elzárva. Ha igaz, hogy egyrészt az Isten az üdvösséget minden embernek szánta, és másrészt, hogy mindenki (akár tudja, akár nem) a kegyelem rendjében él, akkor a más vallásban istenkeresõ, sõt a becsületes emberségét élõ ateista is anonim keresztény. Rahner természetfeletti egzisztenciálja nem kizárólagosan a tudatos keresztény emberre hat, hanem mindenkire. Merész tétel, amely egyes körökben szlogenná vált, mások pedig vagy a terminust, vagy az ezt alátámasztó érvelést vitatják. Mindenesetre a második Vatikánum nagy vonalaiban átvette Rahner belátását (ha nem is magát a terminust) a mai világról szóló konstitúcióban (GS 22). Itt is Rahner kinyilatkoztatáselméletének transzcendentális tényezõje hat, amennyiben ez nemcsak az Isten létét, hanem a Krisztustól eredõ kegyelmi rend tényét is anonim módon feltételezi.

Része a zsinati megújulásban

Egy külön fejezetet érdemelne Rahner szereplése a II. vatikáni zsinaton. Az egyházról szóló határozat tartalmi megfogalmazásában õ is befolyásolta a zsinati atyákat, és szinte élete végéig ismételten értelmezte ennek a dekrétumnak a jelentõségét. Egyháztana azonban jóval megelõzte a zsinati határozatot. Egy korai, az egyháztagságról szóló cikkében elõvételezi késõbb kidolgozott teológiai elveit. Többek között már megnevezetlenül jelen van az anonim kereszténység gondolata, amikor a tagság fogalmát kibõvíti túl a katolikus vallásban megkereszteltek határain. Hogy ebben mennyire hatott az emberi transzcendencia belátása, világosan kimutatható. A zsinati tevékenysége alatt és utána egyházpolitikai állásfoglalásai összefüggnek ezzel (ha nem is levezethetõk ebbõl a korai cikkbõl). Az állandó diakonátus felélesztése, a keresztények általános papsága, a nõk pappá szentelése éppen úgy foglalkoztatják, mint VI. Pál pápa enciklikája a természetes fogamzásgátlásról. Ennél azonban sokkal fontosabb mindig jobban kialakuló álma a jövõ egyházáról, amelyben a pápa és a püspökök karának viszonya, a jövõ papi egzisztenciájának értelme, az ún. „laikusok részvétele az egyház életében” stb. nem tér vissza ennek régi, anakronisztikus gyakorlatához. Olyan egyházról álmodik, amely képes intézményesen felülmúlni a felekezeti különbségeket, és amelynek hierarchikus felépítését nem a hatalom, hanem a tekintély határozza meg.

Hosszú és fáradhatatlan tudományos tevékenysége, ismételt konfrontációja az emberiség és az egyház akkori helyzetével sok szempontból finomítja, árnyaltabbá teszi egyes fiatalkori ideáit. Visszatérve a fent említett teológiai módszertanra, a kereszténység tanainak közvetlen összefoglalása és részleteinek transzcendentális analízise mellett hangsúlyozza a teológiai metodika harmadik jellegét is. Mindazt, amit a két elsõ módszerrel valahogy megismertünk, végül is át kell engednünk az Isten soha fel nem oldható misztériumába. Ez áll fõképp életünk végsõ beteljesülésében a halál után. Már egy korai mûvében behatóan foglalkozott a halál teológiájával és a halál „aktusában” történõ végleges döntéssel Isten mellett vagy ellen. Akkor még szinte közvetlenül alkalmazta teológiájának alapgondolatát: a halál pillanatában elfogadjuk Istent, aki már elfogadott bennünket. Nagyon valószínû, hogy ez a belátás is befolyásolta gondolkozását, amikor, ismét csak a Paulusgesellschaft körében, találkozik a marxista ideológia prófétai, utópisztikus tételével. Amíg Marx proletárforradalma immanens beteljesülést hirdet a természet és az ember végleges harmóniájában, addig Rahner az emberi fejlõdés célját, saját szavaival, az „abszolút Jövõbe” helyezi, ami maga az Isten misztériuma. A transzcendencia vertikális tengelye átbillen a horizontális, történelmi jövõbe.

Ugyanakkor azonban az abszolút jövõben elrejtezett Isten már nem annyira a teljes lét forrása, hanem a feloldhatatlan Misztérium. Ennek a misztériumnak rejtekébe hatol be az az emberi lét, amely életében tudatosan, vagy éppen nem is sejtve, mindig ezt a titokzatos valóságot kereste. Szabadságunk ugyan elméletben elkerülheti ezt az utat: a pokol pozitív lehetõség; de a végsõ üdvre mindenkinek nagyobb az esélye, mint a kárhozatra.

*

Karl Rahner centenáriumi méltatása végsõ fokon mindig csonka marad. A fentiek csak nagyjából próbáltak behatolni gondolatrendszerébe, és figyelmen kívül hagyták teológiájának sokoldalúságát; nem emlékeztek meg lelkipásztori tevékenységérõl; nem tudták eléggé kihangsúlyozni, milyen mértékben befolyásolta alapmeglátásait saját rendje alapítójának, Szent Ignácnak gondolatvilága; és nem tudták bemutatni annak a rendtársnak és kollégának emberi életét, aki mélyen befolyásolta környezetét. A jelenre csak mûveinek új és teljes feldolgozása maradt, valamint az a kritikus felmérés, amely alapgondolatait tovább viszi egyházunknak abban a korszakában, amit az öregedõ Rahner Winterzeitnek, fagyos téli idõszaknak minõsített.

Húsz éve távozott tõlünk a 80 éves Rahner, hogy találkozzon azzal a Misztériummal, amelynek titkát szeretõ lelkesedéssel kutatta. Nem sokkal halála elõtt vetette papírra ezeket a mondatokat:

Meddig tart ez még, amíg véglegesen este lesz?

Nem tudom.

Így tovább gürcölünk, amíg a nappal tart.

Végül is, tudom, üres kezekkel búcsúzunk.

De így van ez jól.

Egy pillantás a Megfeszítettre, és megyünk.

Ami ránk vár, az az Isten

Felfoghatatlansága.

* Maga Vass György is vállalkozott erre; hat kötetet jelentetett meg (az elsõt 1985-ben) Londonban; a sorozat összefoglaló alcíme: Understanding Karl Rahner. (Szerk.)


mérleg

Megjelenik évente négyszer

Egyes szám ára:
8 euró, 575 forint, 17,75 USD.

Elõfizetési díj: 32 euró, 43 USD,
Magyarországon 2500 forint.

Postacím: MÉRLEG
Szerkesztõség: H–1507 Budapest, Pf. 120.
T.: (1) 219-0621; fax/ür.: (1) 219-0622.


Elfriede Oeggl

KARL RAHNER TITKÁRNÕJE
– KISEGÍTÕ MUNKÁBAN ÉS MINDENNAPI ÉLETBEN

    Az 1939-es születésû szerzõ jelenleg a Zeitschrift für katholische Theologie szerkesztõségi titkára. 1981-tõl 1984-ig õ volt Karl Rahner utolsó titkárnõje.

    Negyvennél több pályázó közül engem kértek utolsónak bemutatkozó beszélgetésre. Feszülten vártam „Rahner professzor úrra”. Aztán megjött: kicsiny öreg ember, bizonytalan, szinte belebotlik kibomlott cipõfûzõjébe, jön a lépcsõn lefelé; önként letérdeltem, és megkötöttem a fûzõt. Nagy volt a kétoldali elképedés, és „Grüss Gott” helyett csak esetlen hebegés jött a számra. Szó sem esett minõsítésrõl; csupán egyetlen kérdésre kellett felelnem: „Tud autót vezetni, és szükség esetére van autója?” Kétszeres „igen” válaszommal megelégedettnek tûnt, és bevezetett apró irodájába.

    Megint semmi érdeklõdés titkárnõi képességeim iránt, hanem: „Üljön le az írógéphez, hogy láthassam, hogy is néz az ki.” Az íráspróba teljesen mellésikerült, mert ezen a múzeumba való szerszámon folyton közbeugrott a dollárjel. Az így megfaragott papírlapot nem is mutattam meg: „Ezt nem kell látnia, én sokkal jobban értek a gépeléshez.” Elképedve szólt P. Rahner: „Jól van, Ön az egyes számú pályázó.”

    Az elsõ diktálások olyan megerõltetõek voltak, amilyet még soha egyetlen munkahelyen nem tapasztaltam. Elõször is az ósdi írógép; aztán a számomra egyelõre teljesen ismeretlen szövegek; ehhez még hozzájött Karl Rahner szokása: diktálás közben fel-alá járkált, egyszer felém fordulva, aztán meg háttal nekem. A téma nehézségének megfelelõen változott a kiejtés: világos érthetõségtõl alig hallható motyogásig. Egy féloldalas mondatszörnyeteg közepén már semmit sem értettem, és kértem, ismételje meg. Végzetes hiba. P. Rahner villámgyorsan megfordult, kulcscsomóját felém hajította: „Ne szakítson félbe!” Az ijedelemtõl könny szökött a szemembe. Másnap reggel az írógép mellett egy óriás tábla csokoládé feküdt.

    Gyorsan fény derült arra, mi az alapja a vezetõi képességeim iránti érdeklõdésnek. Munka után P. Rahnernál mindig bizonyos nyugtalanságot tapasztaltam. Kérdésemre gyorsan megjött a válasz: igazában szép idõ van, és „egy kicsit kikocsikázhatnánk a levegõre”. Jóval az egyeztetett idõpont elõtt már ott várt, beszállt, és megkönnyebbülten mondta: „Akkor hát utazunk!” Mindig a Brenneren át vezetõ irányt választotta. Az autópályán várakozó reménnyel szólt: „Nos, hadd ugorjon meg a lovacska!” (Legalább óránkénti 140 km-es sebességet kívánt; lopva ellenõrizte a sebességmérõt, így vizsgálgatta, megvan-e a sebesség; ha alulmaradtunk, rángatta a sebességváltót, és dörmögött: „Valami talán elromlott?”) Ha minden simán ment, mindig tovább akart hajtani. Egyszer megálltunk Trientben a dómtéren, ahol élvezettel fogyasztott egy eszpresszókávét, és végül úgy találta: „Tudja mit? Most fáradt vagyok, hajtsunk tovább.”

    Háziasszonyi képességeim iránti bizalommal fordult egyszer hozzám P. Rahner: „Az ágy áthúzásánál az a probléma, hogy a lepedõ, ha az ember fent betûri, lent megint kijön, és fordítva.” Kértem, engedje meg, hogy segítsek. Attól kezdve az én háromórás munkaidõm többnyire hét óránál is tovább tartott.

    A három év során sok felejthetetlen élményre került sor. Újra meg újra megragadott, sõt megrendített P. Rahner bizalma, nyíltsága és mély hite. Becsületességet és bizalmat másoknál is feltételezett; ha valaki becsapta, az mélyen megsebezte.


Jakab Gábor: Isten vasár- és ünnepnapi igéinek breviáriuma. Gloria, Kolozsvár 2003. 431 o.

E szép kiállítású, kemény kötésû „breviárium” az „A” liturgikus év vasár- és ünnepnapi olvasmányaihoz fûz rövid homíliákat. (Közli a szentírási szövegeket és a könyörgéseket is; középütt pedig megtalálható a szentmise szövege a II. kánonnal.) Jakab Gábor, a kolozsvári Vasárnap c. katolikus hetilap fõszerkesztõje igyekszik megtartani az Elõszóban megfogalmazott ajánlásait (ezek fõleg papoknak szólnak): „Az Istentõl származó szent szövegeket emberi hiúságból fakadó olcsó népszerûsködésre vagy politikai elképzelések igazolására felhasználni illetlen dolog.” De a homília ne legyen puszta moralizálás se; bûnöket dorgáló dörgedelem, hanem a közvetítõ – szerény háttérben maradásával – hagyja, hogy Isten szóljon az ige hallgatójához. – Szúrópróbám során kicsit meglepõdtem, amikor nagyszombathoz értem. A zsinati liturgikus reform óta ugyanis nagyszombaton nincs szentmise, még ha több helyen elõvételezik is a húsvéti vigíliaszertartást. (Ha elõvételezik – a régebbi múltban nagyszombat délelõttre, most pedig, visszaélésszerûen, nagyszombat délutánra –, a vigíliamise akkor se lesz nagyszombati mise, hanem megmarad húsvéti vigíliamisének. A liturgikus értelemben vett húsvétvasárnap ma a polgári értelemben vett nagyszombat estéjén besötétedéskor kezdõdik.) A Breviáriumban alig van utalás a liturgikus év csúcspontját jelentõ húsvéti vigíliára, a lucernáriumra és az Exsultetre, a keresztség liturgiájára, és az olvasmányokat is jelentõsen lecsökkentette. Minthogy Jakab Gábor tervezi a B és a C év anyagának hasonló feldolgozását, az említett hiányosságot pótolhatja. A „breviáriuma” hasznos „misszálé” világi hívõk számára.                                                                                    (Szabó Ferenc)

 


Nemeshegyi Péter

100 ÉVE SZÜLETETT YVES CONGAR

Éppen száz éve, 1904-ben született a franciaországi Sedan városában Yves Congar, a 20. század egyik legkiválóbb és kétségkívül legrokonszenvesebb teológusa. Életem nagy ajándékának tartom, hogy öt éven át, 1969-tõl 1974-ig, egy-egy hétig éppen mellette ülhettem a Nemzetközi Teológiai Bizottság ülésein. Congar akkor már csak tolószéken tudott közlekedni, keze is gyengén mozgott, de megõrizte teljes szellemi frissességét és bámulatos munkabírását. Hozzászólásai mindig találóak voltak, és nagy örömömre szolgált, hogy olyan nézeteket vallott, amelyekkel én is teljesen egyet tudtam érteni. Ez nem is volt csoda, mert elõzõleg Congarnak szinte valamennyi addig megjelent könyvét elolvastam, és rengeteget tanultam belõlük.

Congar életpályája egyenes ívben haladt Istentõl Istenhez. Már gyermekkorában olyan családban nevelkedett, ahol magától értetõdõ volt a kötelességteljesítés, lojalitás, egyenesség. Édesanyja szent életû asszony, aki agg korában bekövetkezett haláláig Congar lelki támasza maradt. Az elsõ világháborúban német ágyúk szétrombolták a sedani katolikus templomot, és a református lelkész engedélyével az épen maradt helybeli református templomban folyt éveken át a katolikusok szentmiséje. Congar itt szerezte elsõ „ökumenikus” tapasztalatait. Sok református és zsidó barátja is volt, akikkel emberi síkon jól megértették egymást.

Congar 22 éves korában belép a párizsi egyházmegyei papneveldébe, de három évre rá a domonkos rendbe kéri felvételét. Itt ébred rá a János-evangélium 17. fejezetét olvasva és Jézusnak a tanítványai egységéért mondott imáján elmélkedve ökumenikus hivatására. Egész életét e jézusi vágy megvalósulásának szentelte. Domonkos lévén komoly tudományos munkával igyekezett a keresztény egység nagy céljának szolgálni. Megtanul németül, angolul, érintkezésbe lép Németországban az ottani protestánsokkal, Angliában az anglikánokkal, a párizsi ortodox tanulmányi központban pedig az ott mûködõ orosz teológusokkal. Komoly történelmi kutatásokat folytat azzal a céllal, hogy a leghitelesebb régi katolikus hagyomány alapján elõmozdítsa a korabeli katolikus egyház olyan reformját, amely a különvált keresztényekkel való egységet elõsegíti. Meg volt gyõzõdve róla, hogy minden keresztény közös forrásához, a Szentíráshoz és a régi közös hagyományokhoz való mélyebb hûség által fordítani lehet egyet a katolikus egyház saját tengelyén a többi kereszténnyel való konvergencia irányába.

Congarnak az egyház reformjára irányuló igyekezetét azonban akkoriban nem tekintették kívánatosnak sem az egyház római vezetõi, sem pedig a tradicionalista francia teológusok. 1939-tõl kezdve egészen 1956-ig Congar egyik figyelmeztetést és megrovást kapja a másik után. Eltiltják a tanítástól, eltávolítják Franciaországból, beidézik a római Szent Officiumhoz (a mai Hittani Kongregáció elõdjéhez). Az ezekben az években írt naplójegyzetei drámaian számolnak be e szenvedésekrõl, amelyeket Congar lázadozás nélkül viselt el, anélkül azonban, hogy megváltoztatta volna alapvetõ meggyõzõdéseit, amelyeket Isten akaratának tartott.

A gyanú felhõje akkor kezdett elvonulni a feje fölül, amikor XXIII. János pápa meghirdette a II. vatikáni zsinatot, és Congart kinevezte az elõkészítõ teológiai bizottság tanácsosává.

2002-ben jelentek meg Congarnak a zsinat alatt papírra vetett naplójegyzetei. Eleinte még a pápai kúria emberei igyekeznek uralni a zsinatot, de lassacskán fordul a kocka. A zsinat magáévá teszi mindazokat a nagy ügyeket, amelyeket Congar igyekezett szolgálni: az Egyház állandó reformját az evangélium szerint, a Szentírás-központiságot, a püspökök kollegialitását, Isten népének, a laikusoknak a felértékelését, a szentháromságos Isten üdvrendjének megvalósulását szolgáló missziók ügyét, az evangéliumhirdetésnek a katolikus papság fogalmába való beleillesztését, a vallásszabadság jogának elismerését és a mások értékei felé nyitott ökumenikus mozgalomban való teljes elkötelezettséget.

Congar rengeteget dolgozott a zsinat alatt, és – bár alig vonszolta kimerült, beteg testét egyik helyrõl a másikra – a zsinat számos szövegének megfogalmazása tõle származik. Megélte, hogy õt, aki hosszú éveken keresztül gyanúsítások kereszttüzében állt, tisztelik, szeretik, elismerik, dicsérik. Õ maga semmiféle kitüntetésre nem pályázott, megmaradt egyszerû domonkos szerzetesnek, és a zsinat után is fáradhatatlanul dolgozott tovább a zsinat tanításainak hiteles megvalósításáért.

Jó barátja és tanítványa, J.-P. Jossua így írja le egyik látogatását Congar dolgozószobájában: „A székek, az ágy stb. szinte összerogynak a könyvek, iratok, levelek halmaza alatt. Kölcsön akartam kérni egyik iratát. Székén ülve irányítja keresésemet: »Ott kell lennie annak az iratnak a között a két könyv között a szekrény tetején. Mondom, hogy ott van! Mi az? Nem találja? Ja persze, öt évvel ezelõtt átraktam azt az iratcsomót egy másik helyre. Ott van fenn a polcon, pont a fejem fölött!« »Á! Megvan!« – kiáltottam, és próbáltam kihúzni az iratcsomót a könyvek közül. Erre ledõl az egész írás- és könyvhalmaz a padlóra. Hát ilyen környezetben dolgozott Congar mindennap, reggel héttõl este tízig. Nem voltak sem titkárai, sem íródeákjai. Mindent magának kellett csinálnia, de sohasem fejezte ki óhaját, hogy változtassanak ezen a helyzeten.”

A zsinat után Congarnak két fronton kellett küzdenie. Egyfelõl nagyon fájdalmasan érintették a zsinati elõrelépéseket korlátozó római visszakozások, másfelõl pedig az addig a katolicizmusban megélt nagy értékekkel való szakítást bírálta. „Igyekszem nyitott lenni, igyekszem mindent megfontolni, de hûséges akarok maradni az apostolok és a szentek hagyományához” – írja.

A zsinat utáni zavarokat látva azonban Congar nem keseredett meg. 1979-ben adja ki háromkötetes mûvét a Szentlélekrõl, amelyben a Lélek friss fuvallatait örömmel üdvözli. Nem ért egyet sem a panaszkodókkal és a régi rendet visszasírókkal, sem pedig a forradalmárokkal. Megõrzi bizalmát és türelmét. Az éles viták közepette így jellemzi a keresztény ember kívánatos magatartását: „Van valami egyetemesség a béke, a nyitottság és a szeretet attitûdjében, és fordítva, van valami egyetemesség a szembenállás és a harc attitûdjében. Ha az ember megkeményíti magát a harcias szembenállásban, akkor nem maradhat meg nyitottnak, szeretõnek és feszültségmentesnek, vagy legalábbis nagyon nehéz ilyennek megmaradni.”

Congar, bár tudott élesen is nyilatkozni másokról, alapjában véve megmaradt mindent Istenre bízó békés embernek. 1984 óta kórházban kell töltenie napjait. Itt éri a bíborosi kinevezés II. János Pál pápa részérõl. Congar erre sohasem pályázott, de e kitüntetés mégis méltó jele volt az õt megilletõ tiszteletnek. 91 éves korában zárta be életét ez a mindig beteges ember. Bízva remélhetjük, hogy bement „Ura örömébe”, hazatért ahhoz az Úrhoz, akit élete minden pillanatában megalkuvás nélkül, hûségesen szolgált. Bárcsak adna Isten sok olyan hû szolgát keresztény népének, mint amilyennek Yves Congart ismertük.

Y. Congar naplói: Journal d’un théologien 1946–1956. Cerf, Párizs 2001, 462 lap. Mon journal du Concile 1960–1963. I–II. kötet, 595 és 632 lap. Cerf, Párizs 2002.     


Bárdosy Éva

MEGTETTE, AMI TÕLE TELT (Mk 14,8)

Nõk az egyházban

Tavaly õsszel tizenöt-húsz meghívott személy gyûlt össze a dobogókõi Manrézában egy ún. „nõi konferenciára”. Vegyes érzelmekkel, fenntartásokkal is, mégis kíváncsian, ki-ki a drága idejébõl sok szorgalmas munkaórát kiszakítva, komoly anyagi áldozatokat hozva (útiköltség, szállás, ellátás stb.) tette magát szabaddá erre a konferenciára.

Kik voltak ott?

A résztvevõk bemutatása lényegi, hiszen a gondolatok cseréjénél is fontosabb az a munka, amelyet a részvevõk hivatásból mindennapjaik során végeznek.

Debrecenbõl érkezett Keresztesné Várhelyi Ilona, aki a munkát megalapozó elõadást is tartotta. Muzeológusi, egyetemi tanári foglalkozása és családja mellett számolatlan társadalmi munkával vesz részt az egyház feladataiban (világi elnök; városi katolikus újság szerkesztõje; egyházmegyei hitoktatóképzõ tanára; az egyházmegyei zsinat Jelenlétünk a társadalomban témafelelõse, a pasztorális tanács tagja; „egyház közeli” civil szervezetek, pl. Sziklára Épített Ház tagja stb.). Csillag Éva csak elõadásának napján tudott jönni, s mikor végre rá figyeltünk, nem bemutatkozásra vesztegette az idõt. (Általános, hogy ha a konferencia résztvevõinek nevét valamelyik keresõprogramba írom, alig mutatkozik „találat”.) Óvodáshittanjairól híres, hat gyermeke van. Kármelita lelkiségben kötelezõdött el, Kis Szent Teréz életét alaposan megismerte, és lenyûgözõen adta át tudását. Valeria Woods Kanadából érkezett hosszabb idõre, és itt-tartózkodása közben is folytatta pszichológusi munkáját, amelyben a nõk és az egyház kapcsolata sokféle vetületben megjelenik. Avilai Szent Terézrõl elsõsorban lélektani vonatkozásban beszélt. Úgy alakult, hogy a harmadik nõi egyháztanítóról, Sziénai Szent Katalinról Stift Zoltán (nagy áldozatot vállalva, autóját a nyugati határtól hajszolva) tartott elõadást, aki a nagy misztikusról készítette doktori disszertációját. (Szándékunk valójában az volt, hogy kivételesen olyan nõi konferenciát rendezzünk, amelyen nem érvényesül az ilyenkor is „kötelezõ”, a Szentírást félreértõ „elv” [„a nõk hallgassanak az egyházban”], ami viszont azt jelenti, hogy hallgassák szomjas lélekkel – a férfiakat.)

A Milyennek látom az egyházban aktív nõket? kérdésre a házigazdától, Sajgó Szabolcstól kaptunk választ, aki nagy tisztelettel jellemezte munkatársnõit. A konferencia ötlete tõle származott, és neki kellett a fenntartásokkal teli puhatolódzásokra rendre megfelelnie, megnyugtatni a bizonytalankodókat: nem az ördöggel fogunk cimborálni.

A bemutatkozáson és a nyitó szentmisén új apostoli nunciusunk, Juliusz Janusz érsek azzal a gondolattal bátorított minket, hogy a keresztény nõ is legyen igazán Krisztus követõje (ne „csupán” Szûz Máriáé), ez nem férfikiváltság. A zárómisén pedig Beer Miklós váci püspök adta áldását munkánkra, amelyhez ki-ki sietve visszatért.

A szociálterápiás szerepjátékot Eisenbarth Krisztina és Inges Zsófia vezették. Õk is elsõsorban arra összpontosítottak, hogy a játékokra maradjon idõ, hogy azok során oldódjanak kissé lelki gubancaink. Harmadik napunk egyházjogi elõadását Hársfai Katalin, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Posztgraduális Intézetének tanszékvezetõ egyetemi docense tartotta. Abban, hogy a nuncius úr és a konferencia résztvevõi jól megértsék egymást, Tereza Worowska volt segítségünkre, A Szív ifjúsági rovatvezetõje, a Szentjánosbogár gyermekközösség elindítója és lelke, mûfordító, Balassi, Kosztolányi, Krúdy, Márai stb. mûvészetének lengyel interpretálója, Dénes István felesége, négy gyermek anyja.

A „mezei” résztvevõkrõl betûrendben és dióhéjban. Ádám Éva orvostanhallgató, szentjánosbogár-vezetõ, a jövõ egyházának egyik képviselõje. B. Petõfi Ágnes, az IGEN fõszerkesztõje, IGEN újságíró tanfolyam; négy gyermek anyja. Benkõ Ágota agrármérnök és szociális szervezõ, neve összefonódik a Nagycsaládosok Országos Egyesületével, amelynek elnöke volt. Jelenleg az Otthon Segítünk Alapítvány igazgatója. A fõegyházmegyei zsinat után alapított Pasztorális Tanács tagja. A Tömõ utcai lelkészségen egyházközségi elnök is volt. Bittsánszky Jánosné Sarolta kiemelt munkaterülete a nõi személyiségfejlesztés, nõi projektek kidolgozása és vezetése, amelynek során azért is szorgalmazza a nõk öntudatra ébresztését, hogy ne fogadja el senki emberlánya többé önként a nem egyenrangú embertársszerepét Isten családjában. Deák Viktória Hedvig OP a budakeszi domonkos nõvérek házfõnöke. A Sapientia Szerzetesi Hittudományi Fõiskolán egyháztörténelmet, hagiográfiát tanít, vagyis nõ „létére” papok képzésével (is) foglalkozik. Dyekiss (Emilné) Mária neve már nemcsak Káposztásmegyeren fogalom, de ott nagyon az. Fõként azt tanulhatnánk meg tõle, hogyan lehet segíteni azokon az embereken, akiktõl mi többnyire iszonyodunk. Mintegy húszezer „gyermek” anyja, de csak kevés nõnek van ilyen karizmája. Egry Zsuzsa civilben mérnök, de értékrendjében fontos helyen állnak mozgássérült hittanosai. Lelkipásztori kisegítõként jár kórházi betegekhez. Plébániáján a bibliakörben, a plébániai zsinati munkában stb. vannak feladatai. Ékes Ilona tevékenysége is túlnõ szûkebb pátriáján. A Katolikus Nõfórum képviseletére ökumenikus szervezetekben folyó munkában Bíró László püspök úrtól kapott megbízatást. Együtt dolgoznak a MAKACS (Magyar Katolikus Családegyesület) színeiben. Héjja Beatrix Lujza OP Kõszegen a novíciák elöljárója. Komáromi Mária hat gyermek anyja, hivatalos felhatalmazással megpecsételt egyházi munkái: hitoktatás a Pannonia Sacra Katolikus Általános Iskolában és a plébánián; a fõegyházmegyei hitoktatási felügyelõségen a katolikus iskolákban oktatók szaktanácsadója; a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi Fõiskola családpedagógiai Intézetének munkatársa; az osztályfõnöki tantárgy gondozója a KPSZTI-ben; a Ferences Világi Rend örökfogadalmasaként jelenleg az egyik közösség elöljárója. Morvai Krisztina büntetõjogász neve talán nem elsõsorban egyházi körökben ismert: az otthon falain belüli erõszak elleni harca tette híressé, ugyanakkor negyedéves levelezõ hallgató a PPKE Hittudományi Karán. Az ENSZ nõjogi bizottságának (CEDAW) tagja, s hozzávéve ehhez a nuncius úr jelenlétét, nemzetközi rangot adott a tanácskozásnak. Tamás Balázsné Kollár Magdolna is a jövõ egyháza képviselõjének számít. Matematika-fizika szakos tanár, 12 éve fõállású anya. Két éve kapcsolódott be az Otthon Segítünk Szolgálat munkájába. Tegzes Katalin S. A. nõvér most a Manrézában dolgozik. Korábban az aneszteziológiától az egyházközségi munkatárson át a lelki kísérésig mindent csinált, közben sokféle képzésben részesült külföldön és itthon, Romániában rendházakat hozott tetõ alá. Csobánkán, illetve Dobogókõn rendszeresen tart lelki napokat fiatal lányoknak Nõnek születtem címmel. Trenka Magdolna a fõegyházmegyei zsinat ifjúsági bizottsága vezetõjeként bizonyította rátermettségét; a Regnum Marianumból indult; kiscsoport- és rétegvezetõként mûködött, csaknem húsz éven át volt tagja a közösség vezetõségének. Lelkipásztori kisegítõi, lelkivezetõi szolgálatot végez. Alapítója, elsõ vezetõje egy egyházmegyei apostoliskolának. Mérnöki, jogi, teológiai, kánonjogi végzettséggel jogászként dolgozik, egyetemeken óraadóként jogot tanít. Varga Gyöngyi a Magyar Teológusnõk Ökumenikus Egyesületének elnöke, az Evangélikus Hittudományi Akadémia tanára kíváncsian jött a konferenciára, hogy megnézze magának efféle munka közben a katolikus nõket. Zsuppán Monika fiatal biblikus a Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulatnál.

Nem feledkezhetünk el azokról, akiket meghívtunk, de okkal nem jöhettek el. Demény Eszter a Szentjánosbogár közösséghez tartozó fiatalasszony két kisgyermekkel, akik az adott idõre megbetegedtek. Eszter a Hajszoló elvégzése után Kárpátalján két éven át sokféle módon akarta volna önzetlenül kamatoztatni tudását, de sokszor ütközött nemének „korlátjába”. Horváth Annamáriát Szápárról plébánosa ajánlotta: „32 éve hitoktató, kántor, lelkipásztori kisegítõ, plébániai hivatalvezetõ. Mindkét plébánián, mind az öt faluban a hívek által is elfogadott érseki megbízólevéllel mûködik.” Igen sajnálta, hogy munkája miatt nem jöhet: jólesett volna neki a feltöltõdés hasonszõrûek körében. Ugyanígy érzett Marosi Szilvia is, aki a vöröstói plébániát gondozza, és egyes számú segítsége a kilenc falut ellátó Deák Ákosnak, aki nem könnyen tudta elfogadtatni a fiatal teológusok szolgálatait a hívõkkel, pedig egyszerû: senki nem tud egyszerre több helyen lenni. Szilvi „fizetésért” Veszprémben dolgozik. Szerteágazó feladatai miatt még szabadsága terhére sem engedték el. Boldoggá a templomokban végzett szolgálatok teszik: ott érzi elemében magát, hivatástudata lassacskán mindenkit meghódít, azokat is, akik eddig „bojkottálták” az igeliturgiákat. S. Homonnay Márta (Felsõ-Krisztinaváros) sem tudott ránk idõt szakítani, de érzékeny hozzászólásával, gazdag bibliográfia-összeállításával segítette az utómunkálatokat.

Elfogadottság, el nem fogadottság

A nõi témában rendezett eddigi konferenciákról nem sok kritika „szivárgott ki”, és ez azt sugallja, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Pedig nekünk sem árt tudni arról, mi zavarja egyik-másik társunkat; a másik nemhez tartozók pedig szintén hálásak lehetnek a jelzésekért. A kérdésre, milyen nehézségeket, akadályokat tapasztaltak/tapasztalnak munkájuk során, ilyen válaszokat adtak a fent csak röviden bemutatott, eddig is sokat bizonyító nõk.

Az egyházban nagyon nehezen fogadják el általában a laikusokat, de ha még ráadásul nõk is. . . Ugyanakkor a hívek között sok a segítõkész ember. Vágynak arra, hogy segíthessenek. Szívesen veszik, ha értelmes feladatokkal bízzák meg õket. (Ékes Ilona)

Nõként az egyházban nehezebb dolgozni, mint férfiként, fõként fiatalabb korban. Nemcsak felkészültségét, rátermettségét kell sokszorosan bizonyítania a nõnek, hanem azt is, hogy nem „veszélyes” a papra. A család könnyen megsínyli az anya, feleség önkéntes egyházi munkáját. A sokat teljesítõ nõ a nyüzsgés bélyegét kaphatja. A konvencionális általánosítások (fakanál, adminisztráció) és a tisztázatlan motivációk megalázó helyzeteket teremtenek. Nem igazán érvényesül a szolgálatok különbözõségének elve („ha ló nincs”-effektus). Periférikus liturgikus és pasztorális feladatok. Önkéntesség és foglalkoztatás ellentmondása, visszaélés a készséggel. Pozitív jelek: korral növekvõ bizalom, precedensteremtõ elismerés, felismert ránk szorultság. (Keresztesné Várhelyi Ilona)

Természetesen nem jött magától, de hosszú idõ óta teljes bizalmat és néha zavarba ejtõ tiszteletet tapasztalok elöljáróim és a rám bízottak részérõl. Akadályozni most már csak az idõ hiánya akadályoz. (Komáromi Mária)

Remélem, hogy a hierarchia jóérzésû tagjai már egyre kevésbé félnek tõlünk. Ugyan még elõfordul, hogy a hétköznapi beszédben – árulkodó, bár jelentéktelen apróság – a nõk megnevezésével sem tudnak mit kezdeni. Így lesz az asszonyból asszonyka, az akárhány éves leányból leány – miközben ezek a köznyelvben nem hízelgõek. Akinek küldetése van az intézményes egyházban is, annak sokszor feltûnhet a rá osztott „nem egyenrangú” szerep. Akit ez nem izgat, annak az élet más szeletében van hivatása, és ez így jó. (S. Homonnay Márta)

Méltóságon alulinak tartom, hogy olyasmi érvényesüléséért küzdjek, ami teremtettségem jogán és megváltottságom okán egyaránt tulajdonom, vagyis hogy küzdjek nõi egyenjogúságomért ebben a férfiarcú, ugyanakkor sokszor feminin kisugárzású klerikális magyar egyházban. Régóta bánt az egyházban jelenlévõ mennyiségi szemlélet: minél több gyerek, annál keresztényibb az anya, a család. Bemutatkozáskor elég szerény mosollyal kiejteni a sok gyermek számát, máris világos az erkölcsi felsõbbrendûség a gyermektelenekkel, az egygyermekesekkel, az egyedülállókkal stb. szemben, kivéve persze a cölibátusban élõket, mert az õ erkölcsi fölényük behozhatatlan. (N. N.)

Javaslatok, álmok, tervek

Nõiségemet, annak minden szépségét, kalandját, küzdelmét úgy élem meg, hogy nagyon mélyen Istenhez köt. Munkám során elsõsorban felnõtt nõkkel találkozom, fiatal felnõttekkel, de vannak köztük idõsebbek is. Tapasztalom, hogy a nõi gondolatok, érzések, élmények összerendezése, mindennek Istenben való megélése és értelmezése komoly feladat, és vannak egyháziak, akik számára sokszor furcsa, érthetetlen vagy indokolatlan kérdéseket vet fel. Ebben szeretnék dolgozni, mert ebben rengeteg feladatot látok. Nagy szerepünk lenne az értékek felmutatásában: ezt mai nyelven megfogalmazni, és inkább a küzdésrõl beszélni, mint az idillrõl stb. (Tamás Balázsné)

Mivel mindnyájan Krisztus követésére vagyunk hivatottak, férfi és nõi tanítványok egyaránt, ne számítson abszurdnak, ha például egy bibliodrámával foglalkozó csoportban a virágvasárnapi passió liturgikus felolvasásakor nem az egyedüli férfi veszi magára Jézus hangját, hanem egy olyan keresztény, aki nemétõl függetlenül a játék során leginkább azonosult Vele. Nem kellene több a hívek egyetemes papsága méltóságának átéléséhez sem, csak saját katolikus teológiánk komolyan vétele. Én ebben látok nagy lehetõséget, feladatot. (Eisenbarth Krisztina)

Feladatainkat csak úgy tudjuk teljesíteni, ha adottságainkat és lehetõségeinket reálisan felmérjük. Ehhez tájékozódni kell. Ha úgy találjuk, hogy Isten rólunk alkotott szerelmes vágyait, elképzelését, amiért örömmel megteremtett minket, valami ok miatt nem tudjuk teljesíteni, akkor szerintem két lehetõségünk van: megpróbáljuk kiiktatni az akadályozó tényezõt, vagy beletörõdünk a mostani adottságokba, és hálával elfogadjuk azokat. (S. H. M.)

A katolikus egyház óriási tartalékát jelentik azok a nõk, akiket hivatás sürget arra, hogy képességeiket valamilyen formában a lelkipásztori szolgálatban vessék be. S ha ennek a módját, a meglévõ minták alapján, a szükséget szenvedõ papok és a hívek közösen alakítják ki, sok megoldhatatlannak látszó probléma is megnyugtatóbb szintre kerülhet. (Bárdosy Éva)

Szinte állandóan el kell vonatkoztatnunk a patriarchális környezetben született szövegek hallgatásakor. Fontos volna, hogy a szentírásfordítások és kommentárok ne kenjék el, vagy ne mellõzzék mint lényegtelent a nõk egyházi (õsegyházi) szerepét, hivatalát, és annak érdekében, hogy az egyházban használt liturgikus szövegek egyértelmûen vonatkozzanak nõkre is, sokkal több nõi munkatársra lenne szükség már az ilyen szövegek vagy fordítások elkészítésekor is. (S. H. M. és B. É.)

A nõi géniusz sokféle megnyilvánulására nagy szükség van, mert a mai ember értékét a teljesítmény, a mérhetõség, a diplomák száma, a mit változtattál meg, milyen pozícióba jutottál és a mennyit keresek szemlélete határozza meg, mintha elfelejtettük volna, hogy az embernevelés érték, hogy nem munkább munka a kollégiumi nevelõé, mint az édesanyáé, nagymamáé, hogy a házasság mûalkotás, és mûvésze elsõsorban a nõ. Van miért küzdenünk: hogy a nõiesség fogalma ne legyen azonos a szexszimbólum fogalmával; hogy az élet kultúrája gyõzzön a halálé fölött; a nevelés területén, a közélet, a politika színterén; a családi életre nevelés programját ne fogamzásgátlók ingyenes osztogatásával tudják le, hanem erkölcsi alapot kapjanak a fiatalok, felelõsségre nevelve fiúkat, lányokat egyaránt; tevékenyebben részt venni a papok képzésében, illetve általában a szentségek vételére való felkészítésben azoknak a nõknek, akiknek erre van karizmájuk; föllépni az emberi, a nõi méltóságot sértõ médiumok ellen, s valami jobbat, értékesebbet kitalálni; érvelni, kifejteni, miért nem érték a „másság”, miért és mennyiben torzult el Isten-képünk és emberképünk is; és hogy ki-ki azzá válhasson, amire karizmája van. (K. M.)

Sokat gondolkodom a Világiak Pápai Tanácsában is emlegetett ún. új feminizmusról. Egy ilyen olvasmány J. H. Matlary: A felvirágzás kora c. könyve. Nagy élmény volt H.  Boulad: A nõk szenvedése és küldetése címen megjelent könyve is. Foglalkoztat a nõk helyzete, de mindenekelõtt a teremtésben rájuk bízott kivételes, egyedülálló szerepe. Munkám a család értékének felmutatása, megélése körül forog. (Benkõ Ágota)

Fontos lenne, hogy egy ilyen konferencia tanulságai eljussanak a férfiakhoz! Hogy ne harcos feminizmusnak látsszék együttgondolkodásunk, eljöhetnének közénk a papnevelés felelõsei, a nõkkel normális kapcsolatban álló püspökök, plébánosok, az egyházi foglalkoztatásról döntõ személyek, de az elõítéletes, „nõgyûlölõ” papok is. Vagy eljuttatnunk hozzájuk szerény véleményünket. A nõk többségi jelenléte az egyházban adottság, amit nem hagyhatnak figyelmen kívül az egyház férfi vezetõi. A közösség legalizálása mégsem elegendõ, csak a pap bizalma hitelesítheti a nõi munkatársat. A nõi lelkiség nem feltétlenül „csak” máriás, mivel a nõi szerepek is összetettek. Értékeljük lelkileg is a sokoldalúságot! A téma közös feldolgozása gyümölcsözõ lehetne, például egy januári Teológiai (lelkipásztori) Napokon.  (K.V. I.)

A valós helyzetbõl kiindulva azon igyekezzünk jobbítani, ami van. Onnan próbáljunk meg ellépni, továbblépni, ami most történik. A szerves fejlõdés nagyon fontos, különben az az érzésem, hogy valami ideált kergetünk, ami szükségszerûen nem ad választ az itt és most tevékenykedõ nõk problémáira. (Bittsánszky Sarolta)

Ilyen kicsi faluban sokkal nehezebb hasonló gondolkodásúakra lelni. A korán kelés, sok felesleges idõrabló ingázás, a véresen kemény munkahely, újra az utazás, aztán a falvakban az igeliturgiák (amik persze lelkesítenek, erõt adnak), aztán haza, és a négy fal között teljesen egyedül. Jó lenne valamiféle elkötelezõdés, mert akkor legalább érzi az ember, hogy valahová tartozik. A pap is egyedül van, de legalább van mögötte egy közösség. Hiányzik valamiféle távlat az életembõl. (Marosi Szilvia)

Minden nyilvános kritikától visszatartott eddig az, ami a magyar egyházzal 40 év alatt történt. Ez a meggyötört és materiálisan kifosztott egyház, a világba szétüldözött papság és szerzetesség többsége nagy áldozatot hozott a hivatásáért. Ugyanakkor egyre inkább arra a következtetésre jutok, hogy távolba nézni és jövõt építeni csak egy a fiatalok számára is vonzó, az emberi értékeket is tiszteletben tartó egyházban lehet. Ebbõl a munkából szeretném a magam részét is kivenni. (Hársfai Katalin)

Mi vonható le mindebbõl?

A konferencia végeztével úgy váltunk el – jó barátságban, vidáman –, hogy egyelõre semmiféle közös nyilatkozatot nem tudunk megfogalmazni. A hónapok teltek, néhányan elszántan teljesítették a „házi feladatot”, vagyis megírták utólagos reflexióikat is a konferenciáról, de ahogy egyikük megjegyezte, verbálisan nagyon nehéz volna bármi olyat kiötlenünk, amit valamennyien elég fontosnak tartunk ahhoz, hogy egy szívvel-lélekkel mellé állva juttassuk el valami hivatalos fórumra. Ez így van most is. Újra átélve a konferencia emlékezetes pillanatait rájöttem, hogy valójában nem is kell nekünk verbálisan közös nevezõre jutnunk. A nõi géniusz nem írható le egyértelmûen, de nem is kell, hogy így leírható legyen; a konferencia résztvevõi között pedig leginkább egyszerûen a tetteink teremtenek egységet. Az, amit az egyházért tettünk és teszünk, ami szebbé, jobbá, igazabbá teszi a Teremtõ számunkra alkotott világát, és az Isten Országát építi folyamatosan. Tetteinkbõl bontakozik ki a pápa emlegette „nõi géniusz” is. Nincs más hátra, mint folytatni mindazt, amivel a tarsolyunkban tavaly õsszel Dobogókõre jöttünk. Szeretettel és tisztelettel gondolni egymásra, mint akik már legalább valamelyest megismerték egymást. A munka során, amelyre egyébként is a jó Isten hívott meg minket, szükségünk van egymásra, és mindazok segítségére is, akik erre – „onnan felülrõl” – hatalmat kaptak. Aki tehát megteheti, tegye szívügyévé, és segítse elõ, hogy a címben felidézett, Jézus korabeli betániai asszonyhoz hasonlóan mi is megtehessük érte mindazt, ami csak tõlünk telik.