KERESZTÉNYSÉG ÉS DEMOKRÁCIA




Szabó Ferenc

J. MARITAIN POLITIKAI FILOZÓFIÁJA

Egy római nemzetközi kollokvium tanulságai

A római Francia Kulturális Központ és a Nemzetközi Maritain Intézet 2003. december 5-én és 6-án nemzetközi kollokviummal emlékezett meg Jacques Maritain (1882–1973) halálának 30. évfordulójáról.1 A római Kultúrközpontban megtartott rendezvényen neves szakemberek elemezték Maritain politikai filozófiáját, a demokráciáról és az államról alkotott felfogását, jogfilozófiáját és eszméinek hatástörténetét.

Maritain idõszerûsége

Már az elmúlt években több jelentõs munka és tanulmány ráirányította a figyelmet Maritain életmûvének történelemfilozófiai és -teológiai vonatkozásaira: a sokszor elvont tomistaként emlegetett filozófus élénken figyelte korunk eseményeit, a 30-as és 40-es évek politikai és ideológiai áramlatait, és azokat keresztény világnézete fényében elemezte, értékelte, morális támpontokat adva az eszmei zûrzavarban.

Befejezõdött J. Maritain összes mûveinek 16 kötetes kiadása (1982 és 1999 között készült el az Oeuvres Complètes, amely két kiadónál jelent meg: Editions Universitaires, Fribourg/Suisse és Editions Saint-Paul, Paris); megjelent három vaskos kötetben Ch. Journet és Jacques Maritain levelezése (Ed. Saint Augustin/Parole et Silence, 1999); továbbá egy-egy Maritainrõl szóló munka három szakembertõl (Philippe Chenaux, Vittorio Possenti, Piero Viotto), akik most a kollokviumon is tartottak elõadást. Külön bemutatták Piero Viotto közel 500 oldalas mûvét: Jacques Maritain. Dizionario delle Opere (Città Nuova, Roma, 2003) és Vittorio Possenti könyvét: L’azione umana. Morale, politica e Stato in Jacques Maritain (Città Nuova, Roma, 2003). Itt megjegyzem még, hogy a Notes et Documents c. folyóirat, amelyet a J. Maritain Nemzetközi Intézet ad ki, rendszeresen közöl értékes Maritain-tanulmányokat, beszámol publikációkról.

A tomista filozófus eszmevilágából kétségkívül a leginkább idõszerû politikai filozófiájának az a szempontja, amely a kereszténység és a demokrácia kapcsolatával foglalkozik. Ezt hangsúlyozza Ph. Chenaux, egy jelentõs habilitációs disszertáció szerzõje: Maurras és Maritain között, egy katolikus értelmiségi nemzedék 1920–1930 (Cerf 1999). Chenaux a nagy jubileum alkalmával szervezett római Maritain-kollokviumon is szerepelt; azt hangoztatja, hogy a filozófus demokráciáról vallott nézetei leginkább megõrzik idõszerûségüket. Maritain „egyike annak a kevés katolikus értelmiséginek, akik a demokráciát a kereszténységhez való viszonyában gondolják el a XX. században, . . . mintegy természetes rokonságot látva a kereszténység és a demokrácia között.”

Az „új kereszténység” eszménye tehát visszahajol ugyan a középkori kereszténységhez, de nem az akkori szakrális társadalmat akarja megvalósítani, hanem profán keresztény felfogást vall. A háború utáni katolikus nemzedéknek (Maritain és Mounier köre) vezérkönyve lesz a Teljes humanizmus. Ez a nemzedék új kereszténységet akar építeni a maritaini elvek szerint. Különbözõ nyelvekre lefordítják, de közben – mint említettem – több oldalról támadások érik. Egyesek naturalizmussal, mások szupernaturalizmussal vádolják. Ez a tény is jelzi, hogy Maritain megõrizte az egyensúlyt a természet és a természetfeletti között. „A keresztény kultúra történetének ebben az új idõszakában a teremtmény nem lesz sem félreismert, sem Isten elõtt megsemmisült, s nem is Isten nélkül vagy Isten ellen, hanem Istenben fogják rehabilitálni. A világtörténelemnek – legalábbis, ha keresztény rendszerben gondolkodunk, eltekintve egyéb rendszerektõl – már csak egyetlen kiútja van: övezze a teremtményt Istennel való kapcsolatában tisztelet és megbecsülés, mert mindent Istentõl kapott; ez humanizmus, de teocentrikus humanizmus, onnan nõ ki, ahol az ember gyökerei találhatók, teljes humanizmus, a Megtestesülés humanizmusa.” (HI, 80. = IH 78.)

Maritain humanizmusa tehát Isten-központú, illetve Krisztus-központú, mert végsõ soron az embert a megtestesült Ige, Krisztus vonatkozásában tekinti. Ez keresztény perszonalizmus: a Szentháromság isteni Személyeinek fényében szemléli az embert, annak méltóságát, isteni hivatását, szabadságát és teljes kibontakozását: ez az igazság a keresztény társadalomtan és politika alapja is.

Kereszténység és demokrácia

Az emberközpontú humanizmusban és az egyre fokozódó szekularizációban egyre nõtt a szakadék a modern ember (társadalom) magatartása (berendezkedése) és az erkölcsi/lelki alapelvek között. A francia forradalom óta, a laicizálódás folytán, a szabadság és az igazságosság érzéke/eseménye egyre kevésbé alakította a történelmet. A modern „demokráciák” (ha egyáltalán annak lehet nevezni õket) tragédiája az, hogy nem sikerült megvalósítaniuk az igazi demokráciát. A csõdnek több oka van. A marxista/kommunista ideológia ateizmusa és elvakultsága korlátozta a nép szabadságát, és az igazságosságot elhalasztotta (a megálmodott aranykorig); a nemzetiszocializmus (náci rasszizmus) minden eszközzel a hatalomra tört, embertelen barbárságba züllött. A liberális kapitalizmusban a nyereségre törõ közgazdaság, a gyakorlati materializmus a kiváltságos osztály önzõ érdekét szolgálja. Igazában szellemi-erkölcsi reformra van szükség, az evangéliumi értékek megtestesítésére a profán és pluralista társdalomban. Az Oeuvres XVI. kötetén és a Journet–Maritain levelezésen kívül még Yves Floucat foglalkozik e kérdéssel: Pour une restauration du politique. Maritain l’intrasigeant, de la Contre-Révolution à la démocratie (Téqui, 1999). Philippe Chenaux, akinek elõadását mindjárt ismertetem, bemutatta és bírálta ezt a könyvet (Notes et Documents, 62, 43–48). Y. Floucat mûve „ragyogó és vitatható szintézise” Maritain politikai útjának Maurras Action Française-étõl (1920-as évek) a demokráciáig (40-es évek); Floucat szerint az 1906-ban ateista szocialistából megtért Maritain „királypárti és nacionalista” volt. Igaz, hogy egy ideig a Szentszék által 1926-ban elítélt Action Française „útitársa” volt, de az vitatható, hogy – mint Floucat állítja – meggyõzõdéses híve volt Maurrasnak: ennek szélsõséges nacionalizmusát és antijudaizmusát nem vallhatta magáénak Maritain, akinek felesége orosz zsidó származású volt, és aki késõbb oly hevesen harcolt az antiszemitizmus ellen. (Maritain antiszemitizmusáról Yves Chevalier tartott elõadást a római kollokviumon.)

Újabb kutatások kimutatták, hogy Maritain már megtérése elõtt, Péguy befolyására, szocialista és Dreyfus-párti, antimilitarista volt. 1906-os megtérése után keresztapja, Léon Bloy hatására egyre inkább elhagyja az evilági politikai tevékenységet, forradalmi szocialista meggyõzõdését véka alá rejti. Clérissac domonkos atya hatására elmélyül Aquinói Szent Tamás tanulmányozásában, egyre inkább az „új kereszténység” eszménye foglalkoztatja. Jóllehet az örök élet vertikálisa felé fordul, nem szakít teljesen a horizontálissal sem (legalábbis szándékaiban), kapcsolata megmarad tehát ifjúkori eszményeivel, laikus és forradalmi kezdeteivel.

Az Esprit (E. Mounier lapja) körüli viták a demokráciáról arra késztetik, hogy leszögezze álláspontját: hogy elkerülje a konfúziót, az igazi demokráciának a „teljes humanizmus” nevet adja. Az 1943-ban New Yorkban megjelent Kereszténység és demokrácia c. füzetében írja: „A demokratikus eszme úgy jelent meg az emberi történelemben, mint az evangéliumi reménység evilági megnyilatkozása.”

A XXI. század elején, a globalizációnak meg a demokráciák válságának korszakában ez a maritaini kijelentés vezérlõ csillag lehet az igazságosabb és testvéribb világ építésében.

Most pedig ismertetem a római kollokvium néhány kiemelkedõ elõadását. A kollokviumot a domonkos Georges Cottier, a Pápai Ház teológusa nyitotta meg, akit a pápa nemrég bíborossá nevezett ki: Maritain teológiai (egyháztani) írásaira hívta fel a figyelmet, amelyek politikai filozófiája hátterében jelen vannak.

Teljes humanizmus

Maritain korszakalkotó mûve volt az 1936-ban megjelent Humanisme intégral, Teljes humanizmus2, amelyet Philippe Chenaux, a római Pápai Lateráni Egyetem professzora elemzett, elhelyezve a mûvet a két háború közötti európai eszmeáramlatokban, és megvilágítva a politikai hátteret. Ahogy a könyv alcíme jelezte – „Egy új keresztény társadalom evilági és lelki vonatkozásai” –, Maritain a szekularizált és ateista nyugati társadalom drámáját – a kommunista és nemzetiszocialista totalitárius rendszerek embertelenségét – bemutatva, olyan új társadalom körvonalait vázolja fel, amely nem akar visszatérni a középkori szakrális „chrétienté”-hez, de evangéliumi szellemmel akarja áthatni a pluralista társadalmat. Miként késõbb a zsinat is (Gaudium et spes, 76) elismeri – Szent Tamás szellemét követve – az evilági valóságok, a politika jogos autonómiáját, de azt is hangoztatja, hogy az emberi személynek, Isten képmásának természetfeletti hivatása van, tehát az emberi jogokat és a morális elveket kell érvényre juttatni a közéletben, az államnak a közjót kell szolgálnia. Maritain tehát forradalmi szellemet képvisel, mint baráti köre, Mounier és az Esprit c. folyóirat perszonalista gondolkodói; nemcsak az ateista kommunizmust és a náci fasizmust ítéli el, hanem Franco fasizmusát is. Bizonyos egyházi körök (pl. Latin-Amerikában) ezért elfordultak Maritaintõl, akivel korábban rokonszenveztek. Chenaux megemlítette: a jezsuita Civiltà Cattolicában A. Messineo élesen bírálta a Teljes humanizmust, „teljes naturalizmusnak” bélyegezve meg azt. De Montini milánói érsek, a késõbbi VI. Pál határozottan Maritain oldalán állt; korábban már olaszra fordította Maritain Három reformátor c. könyvét, és azt a maritaini magatartást képviseli, amely szembenéz a modernség kihívásaival, egyengeti az utat a modern szekularizált világ és az egyház párbeszéde felé. VI. Pálnak is köszönhetõ, hogy Maritain eszméi hatottak a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetû konstitúciójára, a kultúráról és a politikai életrõl szóló részre. Ismeretes, hogy VI. Pál Maritaint kérte meg, hogy olvassa fel a zsinat világiaknak szóló üzenetét. (Itt említem meg, hogy Maritain 1945 és 1948 között, Ch. de Gaulle kívánságára, Franciaország szentszéki nagykövete volt.)

Maritain Kereszténység és demokrácia címû kis könyvében (Christianisme et democratie, 1943; magyarul a Vigilia 1947-es évfolyamában), a marxista és liberális demokráciaeszmével szemben éppen az emberi személy transzcendenciáját és az evangéliumi örökség ihletésének szükségességét hirdette, tehát azt, hogy a politika az erkölcstõl függ. „Az evangéliumi ösztönzés rejtelmes munkája révén a profán tudat ráeszmélt arra, hogy az emberi történelem nem meddõ körforgás, hanem célja és iránya van.” A profán tudat az evangéliumi örökség hatására ráismer az emberi személy méltóságára, és megérti, „hogy e személyiség tagja ugyan az államnak, de szellemi szabadságának sérthetetlen misztériuma és abszolút javakra hivatottsága folytán túl is emelkedik az államon. Az állam létének értelme nem egyéb, mint az, hogy segítse az embert e javak megszerzésében, s valóban emberhez méltó életet biztosítson neki.” (Vigilia, 1947, 10–15)

„Az igazi demokrácia paradoxon, kihívás a hálátlan és megsebzett emberi természetnek, de ugyanakkor e természet becsvágyait és nagyságra való képességeit is mozgósítja. A demokratikus eszmény s a »demokratikus lelkiállapot – mint Bergson írja – hatalmas erõfeszítés a természet ellenében«: ami távolról sem azt jelenti, hogy a természettel ellentétesen; erõfeszítés a természet fölemelésére, szoros kapcsolatban az igazságosság és az értelem minél teljesebb kibontakoztatásával, aminek a történelemben az evangélium kovászának hatására kell végbemennie; erõfeszítés, mely arra törekszik, hogy az evilági rend a maga sajátos jellegében, a civilizáció mozgásában emelkedjék magasra.” (Vigilia, 1947, 75–76)

A demokratikus államformát általában így határozzák meg: a nép szuverenitásának uralma. Maritain szerint ez kétértelmû fogalmazás; a demokráciában ugyanis nincs sem föltétlen, sem szuverén úr. Helyesebb meghatározás: a demokrácia olyan rendszer, melyben a nép társadalmi és politikai nagykorúságának jogaival élve önmagát kormányozza; „ez pedig annyit jelent, hogy a népet azok kormányozzák, akiket õ maga jelölt ki meghatározott természetû hivatalok betöltésére és meghatározott idõre, s akiknek tevékenysége fölött jogos ellenõrzést gyakorol, elsõsorban képviselõi s e képviselõk gyülekezete által.” (Uo. 77.) Maritain még többek között megjegyzi, hogy a pluralista demokrácia lényegéhez tartozik a XI. Piusz pápa által hangoztatott szubszidiaritás elve: „Amit a kisebb és alacsonyabb rangú közületek elintézhetnek, azt nagyobb és magasabb közület jogosan nem vonhatja a maga hatáskörébe, mert az nagy kárral jár, és teljesen felbontja a helyes rendet.”

Az emberi jogok és az állam

Láttuk, hogy Maritain politikai filozófiájának egyik központi kérdése a demokrácia és a kereszténység kapcsolata. Ezzel függ össze a filozófusnak az emberi jogokról és az állam szerepérõl alkotott felfogása. A demokrácia szerinte nem csupán egy bizonyos államforma, politikai rendszer vagy kormányzási stílus, hanem mindenekelõtt szellemi állapot, a keresztény emberképbõl és hivatásból eredõ közösségi életforma. A demokratikus kormányzás tiszteletben tartja az emberi jogokat, a politikai (kormányzati) felelõsök a köz javát keresik. Maritain hajdani mesterét, Henri Bergsont idézte kis füzetében: „A demokrácia lényegénél fogva evangéliumi, és motorja a szeretet.”

A fokozatosan kibontakozó maritaini politikai filozófiát több szakember mélyítette el a kollokviumon. Roberto Papini, a Jacques Maritain Nemzetközi Intézet fõtitkára,3 Vittorio Possenti, velencei egyetemi tanár, Michel Fourcade, az Aix-en-Provence-i egyetemrõl, Piero Viotto, a milánói Katolikus Egyetemrõl, Olivier Mongin, az Esprit c. folyóirat fõszerkesztõje, Jean-Yves Calvez jezsuita, a marxizmus kiváló szakértõje és az egyház szociális tanításának ismerõje.

A következõkben P. Calvez elõadását ismertetem részletesebben, mert õ mintegy összegezte a korábban elhangzottakat is. Calvez elõbb Maritain 1942-ben New Yorkban megjelent, Az emberi jogok és a természettörvény c. könyvét elemezte. Ezt egyébként a szerzõ felvette 1951-es Az ember és az állam c. mûvébe (annak IV. fejezetét alkotja). Maritain a demokratikus állam jellemzõjeként a pluralizmust jelöli meg: a társadalomban jelentkezõ különbözõ eszmeáramlatoknak garantálni kell önazonosságukat, jogaikat, úgy, hogy azok is tiszteletben tartsák mások jogait. Az emberi jogok és a természettörvény igen vitatott kérdést tárgyal. Calvez három vonást, mozzanatot emelt ki Maritain jogfilozófiájából, amelyekkel hozzájárult az ENSZ 1948-as Egyetemes Deklarációjának kidolgozásához. Maritain nem vett részt közvetlenül a Nyilatkozat megszövegezésében, hanem korábban az elõkészítést végzõ UNESCO-nak benyújtott egy tanulmányt az emberi jogokról. Lássuk a három szempontot!

1) Maritain elveti az emberi jogok individualista felfogását, tehát azt a nézetet, amely szerint „az ember nincs alávetve semmiféle törvénynek, csupán csak saját akaratának és szabadságának”. Ezzel szemben minden igazi jog a másik emberhez viszonyul. Maritain a perszonalistákkal vallja, hogy a személy mikrokozmosz, valamiképpen „minden” (Arisztotelész), de nem zárt lény, hanem nyitott minden, mindenki felé; tehát nem monád (Leibniz), hanem kommuniót alkot másokkal.

2) A második fontos pont: Maritain meglátása szerint az emberi jogok, a természettörvényben gyökereznek; ez a legelsõ, íratlan törvény, az emberi lelkiismeret („Antigoné törvénye”). Ez az abszolút, el nem évülõ törvény nem az „én törvényem”, hanem lényegénél fogva a „másiké”. A kodifikált, leírt törvények forrása tehát a természettörvény, az isteni törvény: a lelkiismeretnek mindenekelõtt Istennek kell engedelmeskednie. Maritain Szent Tamás nyomán beszél a természetjog, a nemzetek joga és a pozitív jog hármasságáról. A természetjog – követve az alapelvet: „Tedd a jót, kerüld a rosszat!” – a jogokat és kötelességeket tartalmazza; a nemzetek joga a civilizáció közös konkrét törvénye, amely a társadalmi életet szabályozza. A polgári és politikai jogok ezután következnek. A természetjoggal szemben az államhatalomnak és a társadalmi érdeknek nem lehet szava.

3) Maritain harmadszor hangsúlyozza, hogy – jóllehet az emberi jogok a természettörvényben gyökereznek – forrásuk mégis keresztény; ez azonban nem akadálya annak, hogy az emberek egy közös nyilatkozatban találkozhassanak, még ha ennek végsõ igazolásában nem értenek is egyet. Egyesek megütköztek Maritain eme álláspontján. De ez nem volt puszta pragmatizmus, hanem a bölcsesség és a politikai filozófia egyetemesebb szempontja (bár ezt Maritain nem fejtette ki). Ez a következõt jelenti: a politikustól megkövetelik, hogy elismerje az igazságot, elismerjen igazságokat, és ennek megvan az oka; igazában a politikus mint olyan már egy igazságra támaszkodik, még ha ez csak gyakorlati jellegû is, tehát „gyakorolt igazság”: ez nem más, mint minden emberi személy nagyságának és szabadságának kölcsönös elismerése az emberek között.

Globalizáció és demokrácia

Más elõadók (R. Papini, O. Mongin, L. Bonanate) foglalkoztak még az állam szerepével, a nemzetközi tekintély és a globalizáció (mondialisation), a globalizáció és a világbéke kérdéseivel. Maritain küzdött az állam szuverenitása ellen: a pluralista társadalom demokratikus államának fõleg kötelességei vannak, hogy biztosítsa a közjót; szerepet kell hagynia a „politikai testnek”, tehát más politikai intézményeknek is, nem lehet az egyedüli hatalomgyakorló. Különben is meg kell különböztetni a tekintélyt és a hatalmat. Maritain a liberális államfelfogástól eltérõen hangsúlyozta, hogy a közgazdaság és a szabad piac (szabad verseny) nem lehet egyetlen kritérium a társadalom megszervezésében, hiszen (az arisztotelészi-tamási elv szerint) a közjót kell keresni, ezért szükség van a demokratikus államra, amely biztosítja az emberi jogok és kötelességek megtartását, a szolidaritást; mindig az emberi személy méltóságát helyezve a középpontba.

Maritain még nem használta a mondialisation (= globalizáció) kifejezést, de a világháború után egyre többet foglalkozott azzal az égetõ problémával, hogy miként lehet megteremteni egy nemzetközi tekintélyt, megszervezni politikailag a békés világrendet, miközben atomkatasztrófa fenyeget. Jól látta, hogy az anyagi alap, a pénz–piac nemzetközi hatalma, az elrettentés politikája, a fegyveres erõszak nem hozhatnak megoldást, hanem szellemi (lelki) energiára van szükség. Még a javak igazságos elosztása sem megoldás önmagában; nem elégségesek az elvont jogi alapelvek a valóságos lelki békeakarat és közösségi élet nélkül. Nem elégséges tehát a hatalmi politika racionalizálása, hanem autentikus (igazi) nemzetközi szervezésre van szükség, amely szembe tud nézni ezzel az alternatívával: „Tartós béke, avagy a teljes pusztulás kockázata.”

Sajnos, a nemzetközi politikában úgy oldották fel az alternatívát, hogy a fegyverkezési verseny fokozásával az elrettentés egyensúly-politikájára törekedtek a zsarolás perverz módszerét alkalmazva. Maritain megállapította Az ember és az államban: a modern államok a nemzetközi kapcsolatokban egy bizonyos üres térben cselekszenek mint valami végsõ és abszolút valóságok. Maritain, mintegy elõre látva a ma globalizációnak nevezett jelenséget, ezeket írta: „az alapvetõ politikai valóság nem az állam, hanem a »politikai corpus« (»test«) a maga különféle intézményeivel, számos közösséggel, amelyeket összefog, valamint a morális közösség, amelyet létrehoz és kifejleszt.” 1966-os írásában (A haladás és a béke feltételei) azt hangoztatja, hogy a békéhez távoli elõkészületként (nem ringatta magát illúziókba!) új nemzetközi közösség eljövetelén kell munkálkodni, és ebben két szempont alapvetõ: véglegesen lemondani az állami szuverenitás bálványáról, és törekedni az emberiség közjavának elõmozdítására. Helyesen hangoztatta, hogy a háború hasztalan, mert elsöpör ugyan sok holt struktúrát, amelyek akadályozzák a történelem mozgását, de a háború önmagában nem teremtõ. Sajnos, a mai globalizáció sokkal inkább a háborút, semmint a békét hozza magával.

Maritain egész politikai filozófiáját áthatja a lelki, a morális szempont primátusának hangsúlyozása. Az állam abszolút szuverenitásával szemben annak eszközjellegét vallja: célja az emberi személyek jogainak és a közjónak a biztosítása a laikus pluralista társadalomban. A helyesen értelmezett demokrácia az egyetlen út, hogy megvalósítsák a politika morális racionalizálását, és ezt az alapvetõ feladatát a demokrácia az evangéliumi sugallat erejében tudja fokozatosan teljesíteni.

Jegyzetek

1 Maritain halálának 30. évfordulójáról megemlékeztünk itt a Távlatokban (2003/3, 469–471). Jacques és Raïssa 1906-os megtérésének történetét, életútjukat, a meudoni értelmiségi találkozók csodálatos lelki légkörét felidézte Raïssa Maritain Nagy barátságok c. visszaemlékezése (Szent István Társulat, 1986).

2 Magyarra Turgonyi Zoltán 1996-ban fordította, és Az igazi humanizmus címmel jelent meg. (Vö. Távlatok 1997/3–4, 523–524) – Lásd még Szabó F.: „Maritain teljes humanizmusa” in: Ember – társadalom – hit. Jacques Maritain tomista humanizmusa, Nyíregyháza, 1996. Ebben a füzetben még több tanulmány bevezet Maritain eszmevilágába. A füzet azokat az elõadásokat tartalmazza, amelyek a NAGY BARÁTSÁGOK címû, 1993–94 telén hat magyarországi városban bemutatott kiállítás megnyitóján hangzottak el. A kiállítás szervezõje a magyar Jacques Maritain Egyesület volt. Az Egyesület kiadásában 1995-ben megjelent a Demokrácia és a helyi demokráciák c. elõadásgyûjtemény. Ennek elején olvasható Kuklay Antal: „Jacques Maritain a demokráciáról” c. elõadása, a Függelékben pedig részletek Maritain Az ember és az állam, valamint a Teljes humanizmus c. mûveibõl.

3 Roberto Papinitõl egy jelentõs tanulmányt közölt a Távlatok (1992/301–315): „Maritain politikai filozófiája. A Teljes humanizmustól Az ember és az államig.”



mérleg

Megjelenik évente négyszer

Egyes szám ára:
8 euró, 575 forint, 17,75 USD.

Elõfizetési díj: 32 euró, 43 USD,
Magyarországon 2500 forint.

MÉRLEG Szerkesztõség:      
H–1507 Budapest, Pf.: 120.

      T.: (1) 219-0621; fax/ür.: (1) 219-0622.






Bittsánszky Géza

EGYHÁZ ÉS POLITIKA

A politika általános értelemben a közügyekkel foglalkozik, s ilyen értelemben a köz minden tagja és szereplõje szükségszerûen alanya a politikának, legalábbis a politika kihívásaira adott válaszai tekintetében. A továbbiakban azonban a sokkal több kérdést felvetõ pártpolitikával foglalkozom.

Az alábbiakban a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes kezdetû konstitúciójának (továbbiakban GS) néhány gondolatát idézzük. A zsinat óta eltelt mintegy negyven év sok változást hozott a gazdasági-társadalmi életben. Közben a pápai enciklikák (Populorum progressio, Laborem exercens, Centesimus annus) igyekeztek „korszerûsíteni” az egyház szociális tanítását. Felhívom a figyelmet VI. Pál pápa Octogesima adveniens kezdetû apostoli levelére, amely méltatlanul kevés figyelmet kapott.* Utalok még az enciklikákban ismételten visszatérõ fogalomra, illetve annak sokrétû mögöttes tartalmára: ez pedig a „bûn struktúrái”. Továbbá figyelemre méltó a Hittani Kongregációnak 2002-ben kiadott dokumentuma a katolikusok politikai életben való részvételének egyes kérdéseirõl.

Megjegyzésre érdemes, hogy az idézett dokumentumok természetszerûleg az Egyház önértelmezését tükrözik, s korántsem biztos, hogy az ebbõl fakadó illetékességet elismerik a politikai élet szereplõi. Ez a tény önmagában feszültségek forrását jelenti.

Osztály nélküli társadalom felé

Témánk szempontjából fontos az a folyamat, amely a XX. század elsõ harmadát követõen kezdett kibontakozni a világ gazdag országaiban (és – tegyük hozzá – a szegény országok rovására), de valójában a II. vatikáni zsinatot követõen vált következményeiben meghatározóvá. Ezt a folyamatot az ún. jóléti állam vagy fogyasztói társadalom, sõt a jólét növekedése nyomán a posztmateriális fogyasztói magatartás – a nem anyagi javak (pl. a szabadidõ eltöltése) fogyasztásának növekedése – jellemzi. Többé már nem annyira a tágabb értelemben vett létszükségletekhez való hozzájutás, hanem a fölöslegbõl és – egyre inkább – a társadalmi érvényesülés lehetõségeibõl (pl. oktatás) való részesedés vált meghatározóvá. Amennyiben ez a megállapítás helytálló, akkor ennek politikai lenyomata az alábbiak szerint foglalható össze.

A politikai pártok eredetileg a pars, vagyis a társadalom egy részének politikai érdekeit jelenítették meg. Ennek megfelelõen jöttek létre az ún. rétegpártok. Azonban Európában, elsõsorban annak nyugati felén a XX. században olyan társadalmi átalakulások zajlottak le, amelyek során a társadalom jelentõsen homogenizálódott, a rétegek közötti, többé-kevésbé markáns határok elmosódtak. A korábbi – nevezzük így – osztálytagolódás helyett más tagolódás kezdett kialakulni. E folyamat következményeként a hagyományos rétegpártok alól elfogytak, elolvadtak hagyományos támogatóik (parasztság, proletáriátus, polgárság, általában szegények és gazdagok). Úgy tûnik, hogy a rétegpártok kora lejárt, helyükbe a tömegpártok vagy gyûjtõpárt jellegû pártszövetségek léptek. (A tömegpártok értelmezésem szerint nem rétegeket képviselnek a politika szintjén, hanem tömegeket – függetlenül azok korábbi vagy megmaradt rétegszerkezetétõl – igyekeznek megnyerni szavazóbázisuk szélesítése érdekében.) Tipikusnak tekinthetõ a Német Szociáldemokrata Párt (SPD), amely a XX. század közepén az ún. bad-godesbergi fordulatban szakított az osztályharccal, hagyományos osztálypárt mivoltával. Ezzel mintegy levonta az általános jólétet megteremteni hivatott – egyébként keresztény ihletésû – szociális piacgazdaság, a „Wohlstand für alle” tanulságait önmagára nézve. Az Amerikai Egyesült Államokban, a népek nagy homogenizáló kohójában ez a folyamat már nagyon korán végbement, sõt az egyenlõségeszmény és a kizárólagos teljesítményelv talaján a rétegpártok nem is jutottak jelentõs szerephez. A homogenizáló társadalmi-gazdasági átalakulással párhuzamosan értelmét veszítette a hagyományos politikai jobb- és baloldal megkülönböztetés is.

Érdekkülönbség helyett értékrendkülönbség?

A tömegpártok többé már nem képviselhetnek rész-, pláne osztályérdekeket. Ezek a pártok érdekek helyett egyre inkább értékek, értékrendek megjelenítõi, amely értékeket hatalomra kerülve igyekeznek politikai, gazdasági és társadalmi szinten érvényesíteni. Érdekesen alakult a szinte kezdetektõl a liberális értékhierarchia képviseletére vállalkozó liberális pártok sorsa. Ezeket az alapértékeket a XX. század Európájában szinte valamennyi párt elfogadta és zászlajára tûzte, így a liberális pártok ugyancsak elveszítették azt a szavazóbázisukat, amely egyébként sem volt stabil; az mindenkor azokból került ki, akik az éppen aktuális érdekeiket a liberális elvek alapján tartották érvényesíthetõnek.

Fontos megjegyeznünk, hogy a kontinuitás és önazonosságuk jegyében a tömegpártok továbbvitték rétegpárti múltjuk ideológiai örökségét – így például a szociáldemokrata- és munkáspártok a forradalmi-radikális változások, illetve a konzervatív (vagy ahogy ma jellemzõen magukat nevezik: polgári) pártok a hagyományos értékek iránti vonzalmukat.

Egyházunk az eltérõ értékrendek erõterében

Témánk szempontjából gyakran idézett – és alapjában is vitathatatlan – állítás így szól: „Az Egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel, és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez. . . A politikai közösség és az Egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van.” (GS 76.)

A rétegpártok rendszerében, az azt szükségszerûen jellemzõ megosztottságok tükrében szintén vitathatatlan, hogy az Egyház nem állhat egyik réteg mellé sem a másik ellenében, hiszen küldetése mindegyikhez szól: „Az Egyház egyébként küldetésénél fogva nincs hozzákötve semmilyen . . . politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez. Éppen e miatt az egyetemessége miatt lehet a legszorosabb összekötõ kapocs a különbözõ csoportok és nemzetek között, feltéve, hogy . . . elismerik teljes szabadságát e küldetésének teljesítésére.” (GS 42. kiemelés BG)

Azonban a rétegpártok szerepének visszaszorulásával párhuzamosan a politikai mezõ tagoltsága már a különbözõ ideológiák által meghatározott értékválasztások mentén áll elõ. Néhány ilyen, a politikai pártokat jellemzõ és ezért a politikai mezõt megosztó értékválasztás: az Egyház társadalmi szerepe: szekularizáció vagy szekularizmus (vö. fenti kiemelés), az igazság abszolút vagy relatív volta, a szabadság fogalmának eszköz-, illetve céljellege, természetjog vagy a többségi döntéseken alapuló jogalkotás, állami szerepvállalás vagy az állam visszaszorítása, individualizmus és kollektivizmus vagy a személy felelõsségének és szabadságának egysége, az élet feltétlen tisztelete, illetve annak relativizálása, keresztény humanizmus vagy materialista humanizmus stb., valamint ezek kombináció és „struktúrái”.

Az értékválasztás jelentõsége nem csupán a politikában növekedett meg: nap mint nap tapasztalhatjuk, hogy a tudomány is – elsõsorban az ún. társadalomtudományok területén – megosztottá válik az értékválasztástól függõen, mintegy visszaköszönvén a marxizmus tétele a tudomány „pártosságáról”. Sõt a különbözõ szakszervezetek is éppen értékválasztásukban különböznek, pedig eredetileg érdekvédelemre, -képviseletre jöttek létre.

Az említett értékválasztások olyan jelentõségûek, erkölcsi súlyúak, amelyek az ember méltóságát, boldogulását a legalapvetõbben érintik. Ezek ugyan a politika szintjénél mélyebben fekszenek, azonban a politika szintjén manifesztálódnak. Ezért a politikában is különös aktualitást kapott az alábbi állásfoglalás:

„Az Egyház . . . a reábízott evangéliumra hivatkozva erõteljesen hirdeti az ember jogait, és elismeri, nagyra értékeli azokat a törekvéseket, . . . amelyek e jogokat minden irányból sürgetik. Ezt a folyamatot mindenesetre az evangélium szellemével kell átitatni, és meg kell óvni a hamis autonómia minden változatától. Kísért ugyanis az a vélemény, hogy személyünk jogait csak akkor birtokolhatjuk teljes mértékben, ha függetlenítjük magunkat az isteni törvény minden elõírásától. Csakhogy ez az út a személy méltóságának nem a megõrzéséhez: a megsemmisüléséhez vezet.” (GS 41.)

Továbbá, hogy az Egyháznak „mindig és mindenütt legyen meg az a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, elõadhassa szociális tanítását, akadálytalanul teljesíthesse hivatását az emberek között, és hogy erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az ember alapvetõ jogai vagy a lelkek üdvössége.” (GS 76.) (kiemelések tõlem)

A politikai pártok ideológiákból forrásozó értékválasztására vonatkozóan is érvényes VI. Pál pápa határozott állásfoglalása: „Nem tartozik . . . a politikai pártok hatáskörébe, hogy valamiféle ideológiát igyekezzenek erõltetni, olyan eszközök alkalmazásával, amelyek szigorú szellemi zsarnoksággal, minden zsarnokság legrosszabbikával járnak együtt.” (OA 25.)

A kövek szólaljanak meg?

Az Egyház tehát igényli az állásfoglalás szabadságát éppen apostoli küldetésébõl, önértelmezésébõl következõen, mert különben a „kövek fognak megszólalni”. Ez az állásfoglalás egyúttal közvetve azt is megfogalmazza, hogy egyes pártok értékválasztása közelebb, másoké távolabb áll az evangélium szellemétõl, vagy akár ellentétes azzal. Közhelyes, de megkerülhetetlen az a gondolat – ezért itt is érdemes megemlíteni –, hogy nem az Egyház helyezi el magát a pártpolitikai erõtérben, hanem a pártok pozicionálják magukat az Egyházhoz viszonyítva. Az Egyház értékrendje 2000 év óta változatlan**, az idõk során felbukkanó politikai erõk értékrendje eshet közelebb vagy távolabb az Egyház álláspontjához, sõt lehet ellentétes azzal. Ilyenkor az Egyház állásfoglalása – akárhogy is vesszük – szükségszerûen pártpolitikai eligazítást jelenthet, adott esetben kell, hogy jelentsen. Mindez nem jelenti egyik vagy másik párt feltétlen támogatását, már csak azért sem, mert nincs garancia arra, hogy valamelyik politikai párt értékválasztása maradéktalanul tükrözze az Evangélium szellemét: Krisztus az Egyházra, és nem politikai pártra hagyta evangéliumát és annak mindenkori (politikai vetületeit is magában foglaló) magyarázatát, aktualizálását.

A témában szinte minden országgyûlési választás alkalmából fellángolnak a viták, pró és kontra érvek hangzanak el az Egyház politikába való beavatkozását illetõen, egyáltalán arról, hogy közügyekben állást foglalhat-e. (Ha az illetõ párt érdekei úgy kívánják, igen, ha az állásfoglalás kedvezõtlen, akkor vitatják az állásfoglalásnak legalábbis „politikailag korrekt” voltát.)

Nemegyszer mosolyogtató leckéztetésekre is sor kerül, nem mellõzve az európai mintákra való utalást sem. Hadd idézzek ezért az Osztrák Katolikus Püspöki Karnak az ottani 2002. évi választások elõtt kiadott körlevelébõl: „Az egyházi vezetés nem folytat és a jövõben sem folytat pártpolitikát. Azonban a püspökök az ország sok katolikusával együtt elkötelezõdnek Ausztria politikai életében egy olyan értékpolitika érdekében, amelyik a fel nem adható értékek védelmére irányul.” A körlevél a továbbiakban utal az elmúlt éveknek (az Osztrák Néppárt kormányzása által fémjelzett) értékmegvalósító, -támogató vívmányaira. Egy ilyen állásfoglalás hazai viszonyaink között nyilván heves reakciókat váltott volna ki. Csak remélni lehet, hogy az Egyház küldetésének a politika színterein is szükségszerû megjelenése mind szélesebb körben elfogadottá válik. A fentiek is ezt kívánják szolgálni akkor, midõn a választási küzdelmektõl idõben távol lehet mindezt végiggondolni.

Szerkesztõségi jegyzetek

*VI. Pál pápa 1971. máj. 14-én kelt apostoli levele Maurice Le Roy bíboroshoz a Rerum novarum kezdetû enciklika 80. évfordulója alkalmából. Magyar szövege megtalálható Az egyház társadalmi tanítása címû dokumentumgyûjteményben (Szent István Társulat, 1994, 315–347).

Idézünk a fontos 4. pontból: „Ennyire eltérõ adottságok és viszonyok láttán ugyancsak merész dolog lenne olyan egyetemleges állásfoglalást hangoztatnunk, amit az egész világra érvényes megoldásként javasolhatnánk. Ilyen törekvés azonban egyáltalán nem vezet Bennünket – küldetésünk sem ez. Hiszen az egyes keresztény közösségek kötelessége, hogy ezt elvégezzék, vagyis hogy országuk helyzetét a valóságnak megfelelõen elemezzék, az Evangélium változhatatlan szavainak fényénél megvilágítsák, hogy az Egyház társadalmi tanításából merítve határozzák meg az elemzés elveit, a helyzet értékelésének szempontjait és a cselekvés irányait. [. . .] Nos, az ilyen keresztény közösségek feladata, hogy a Szentlélek segítségével, az õket irányító püspökökkel egységben, úgy többi keresztény testvérükkel, mint az összes jóakaratú emberrel párbeszédet folytatva eldöntsék, milyen utat kell választaniuk, milyen feladatokat kell vállalniuk azoknak a társadalmi, politikai és gazdasági változásoknak az elindításához, amelyek szükségesnek tûnnek, sõt gyakran még csak halasztást sem tûrnek tovább.”

** Ez az állítás elsõsorban a nagy alapvetõ értékekrõl szól, tekintettel azok többé vagy kevésbé alapos és pontos felismerésére. Megállja a helyét, ha számba vesszük, hogy pl. a középkorban a mai demokrácia ismeretlen volt, és legjobb államformának lehetett tartani a monarchiát; vagy hogy a vallásszabadság másként megélt és értelmezett valóság volt IX. Pius idejében, mint a II. vatikáni zsinat korában.






Beran Ferenc

ETIKA A POLITIKÁBAN

Bevezetés

Néhány évtizeddel ezelõtt az egyik napilapban megjelent egy ironikus rajz. A rajzon felzaklatott, vitatkozó emberek gyûrûjében egy festékkel befeketített embert lehet látni. Befeketítõje pedig széttárja a karját, és kaján mosollyal mondja: „Oppardon, tévedtem”, majd mintha semmi sem történt volna, távozik a helyszínrõl. Ha valaki az utóbbi idõben a politikai életet figyeli, gyakran tapasztal hasonló jelenséget. Nemesnek nem mondható céloktól vezérelve az egyik vagy másik politikai irányzat képviselõje „befeketíti” a másik párt táborában levõ politikust, és ha annak ártatlansága bebizonyosodik, legjobb esetben a rajzon látható módon kér bocsánatot, rosszabb esetben pedig magyarázkodni kezd úgy, hogy véleményét többé-kevésbé továbbra is fenntartja. Az ilyen és hasonló esetek miatt sokan úgy vélik, hogy a politikának nincs etikája. Nem az igazság gyõz, hanem az, aki hatásosabb eszközöket vet be ellenfelével szemben.

Ez a keserû tapasztalat arra indít minket, hogy kimondjuk: A politikának igenis van etikája, lehet erkölcsösen politizálni. Tanulmányunkban elõször bemutatjuk a politika klasszikus értelmezését, majd rávilágítunk arra, hogy az etikus politizálásnak milyen fontos szempontokat kell figyelembe vennie.

1. A politika fogalmának keresztény értelmezése

A politika eredeti, görög értelmezése szerint a városállamok (polisz) irányítását jelentette, amelybe minden polgárnak joga volt belekapcsolódni. A görögök a közéletben, a polisz ügyeiben aktívan részt vevõ polgárt politésznek, a csak magánügyeivel foglalkozó személyt idiótésznek nevezték. Szolón idejében a passzív, közömbös polgárt megfosztották polgárjogaitól. Látható tehát, hogy a politika szélesebb körben elterjedt nemes tevékenységnek számított. Ezt fejezi ki Arisztotelész klasszikussá vált mondása, miszerint „az ember természeténél fogva állami életre hivatott élõlény (zóon politikón)”, majd így folytatja: „az államon kívül élõ ember a természet szerint, nem pedig véletlen folytán vagy satnyább, vagy erõtlenebb, mint más ember.”1 Ez a felfogás hatott a késõbbi korokban is, azonban a konkrét politikai tevékenységrõl alkotott vélemény koronként változott. A feudális középkorban a politika elsõsorban az uralkodók feladata volt, az egyszerûbb emberek számára a politikai tevékenység a rendszerbe való kapcsolódást jelentette.2 Az újkori gondolkodásmód jobban hangsúlyozza az egyén társadalmi felelõsségét, így a politikát gyakorlók köre kiszélesedik. Jean Jacques Rousseau szerint az egyes döntéseknél a népakaratnak (volonté générale) kell érvényesülnie, vagyis a politikai életbe mindenkit be kell vonni. A kor egyik jellegzetes személyisége, Niccolò Machiavelli új értelmezést ad a politikának, amely hatással van a marxista-leninista tanításra is. E felfogás szerint a politika hatalmi harc, az államhatalom megszerzésére és biztosítására irányuló tevékenység. Ez a meggyõzõdés tükrözõdik Vlagyimir Iljics Lenin felfogásán, aki szerint a politika olyan tevékenység, amelynek középpontjában az államhatalom megszerzése, megtartása és berendezése áll.3

A mai pluralista gondolkodású világban nincs egységes felfogás a politika szerepérõl sem. Általánosan elmondható azonban, hogy nem fogadják el a politikának a leszûkített és szélsõséges értelmezését, és visszatérnek az eredeti arisztotelészi magyarázathoz. Mi az Egyház által adott meghatározást tartjuk mértékadónak, amely az arisztotelészi–Szent Tamás-i hagyományra épül. E szerint a politika: „okos fáradozás a közjó érdekében”4. A közjó pedig a II. vatikáni zsinat teológiája szerint „magában foglalja azokat a társadalmi életfeltételeket, amelyek között az emberek, a családok, a társulások teljesebben és könnyebben elérhetik céljukat”.5 Ez az általános, mégis a lényegre irányuló meghatározás összhangban áll más ismert és elfogadott véleményekkel. Martin Honecker professzor szerint a politika „békében, igazságosságban és szabadságban való együttélés rendjét jelenti”.6 Bernhard Sutor ismert német politikus szerint pedig a politika olyan társadalmi tevékenység, „amely a társadalom egészére vonatkozó rendre irányul”.7 E két meghatározás a közjó fogalom helyett a rend (Ordnung) fogalmat használja, amely a közjó egyik legfontosabb feltétele és megnyilvánulási formája. A politikának a közösség érdekében kifejtett törekvését jelzi Vernon Bogdanor meghatározása is, amely szerint a politika olyan tevékenység, „amely révén a fontos döntéseket egy közösségben és a közösség számára meghozzák, illetve végrehajtják”.8 Láthatjuk, hogy a politikának ez az értelmezése ellentétben áll azzal a marxista felfogással, miszerint a politika elsõsorban társadalmi osztályok saját érdekeik védelmében kifejtett tevékenysége.9

2. Értékek tiszteletben tartása a politikában

Az Egyház társadalmi tanítása leszögezi, hogy nem lehet etikusan politizálni az etikai értékek tiszteletben tartása nélkül. Az etikai értékek tiszteletben tartásának meg kell jelennie a társadalmi célok kitûzésekor, az intézményrendszer kiépítésekor és a hétköznapi „politizáláskor”. Egy ilyen alapvetõ erkölcsi érték például a béke. A közjó érdekében mindent el kell követni azért, hogy a társadalom tagjai törekedjenek a békére. A béke érdekében a nép képviselõinek igazságos törvényeket kell hozniuk, és a bíróságoknak ezek szerint a törvények szerint kell dönteniük. Az ellentéteket pedig – hiszen ezek sok esetben elkerülhetetlenek – békés eszközökkel, vagyis a másik véleményének megismerésével, tiszteletben tartásával, a közös értékek elfogadásával kell feloldaniuk. Ez a béke nem jelentheti az egyéni vélemények feladását, mert az a békétlenség elmélyüléséhez vagy közömbösséghez vezet. A békére törekvés hiányát jelzi, ha az intézményrendszer diktatórikus módon mûködik, vagy amint a kezdeti példánál láttuk, a politikai irányzatok képviselõi egymást „befeketítve” akarják céljaikat megvalósítani.

Az alapvetõ erkölcsi értékek betartására hívja fel a figyelmet a Hittani Kongregáció által kiadott dokumentum is, amelynek címe: „Katolikusok részvétele és magatartása a politikai életben.” A dokumentum, mielõtt a legfontosabb etikai erényeket bemutatja, megerõsíti a II. vatikáni zsinat által is hangsúlyozott hagyományos felfogást, amely szerint a keresztény embernek aktívan részt kell vennie a társadalom életében.10 Ennek következtében a keresztény ember „nem mondhat le a politikai életben való részvételrõl, vagyis arról a sokrétû és szerteágazó gazdasági és társadalmi, törvényhozói, adminisztratív és kulturális munkáról, amelynek célja szervezett és intézményes módon a közjó elõmozdítása”.11 A társadalom életében aktívan részt vevõ embernek azonban a keresztény értékeket tiszteletben tartva kell tevékenységét végeznie. A Hittani Kongregáció dokumentuma leszögezi, hogy társadalomban általánosan elfogadott pluralizmus – vagyis a politikai eszméknek, nézeteknek, pártoknak az egymás mellett élése és egymás kölcsönös tiszteletben tartása – nem jelent erkölcsi pluralizmust.12 Ez az erkölcsi értékek viszonylagosságát jelentené.

Az Egyház hagyományos felfogása szerint a változatlan alapvetõ erkölcsi értékek az istenképiséget hordozó emberi személy méltóságából származnak.13 Emiatt a keresztény ember számára erkölcsileg elfogadhatatlan az abortusz, az eutanázia, a poligám házasság, a szülõk gyermeknevelési jogának csorbítása, a kisebbségek elnyomása, a vallásszabadságnak, a gazdasági növekedés szabadságának megakadályozása.14 Az ember szabadsága elsõsorban nem abban nyilvánul meg, hogy szabadon választ az erkölcsileg jó és rossz között, hanem abban, hogy elkötelezi magát a jó mellett. A szabadság és az erkölcsi értékeket jelentõ igazság elválaszthatatlan egymástól. II. János Pál pápa Fides et ratio kezdetû enciklikája szerint: „Az igazság és a szabadság vagy együtt járnak, vagy mindkettõ nyomtalanul elvész.”15

Ha a hétköznapi politikai életet figyelemmel kísérjük, észrevehetjük, hogy az egyes politikai pártok képviselõi a saját álláspontjukat fogadják el végsõ értéknek, és ehhez képest teszik etikai mérlegre a másik véleményét. Nem törekszenek arra, hogy egymás véleményét tiszteletben tartva egyre jobban megismerjék az emberi személy méltóságának megfelelõ etikai alapelveket. Az ember lényegébõl származó értékrend elvi tagadásának az egyik súlyos következménye, hogy a vitatkozó felek véleményei nem közelednek egymáshoz, sõt, ahogy a vita élesedik, a gondolkodásmódbeli és érzelmi távolság egyre növekszik közöttük.

3. Erények gyakorlása a politikában

Ha a keresztény erkölcstan történetét nézzük, felfedezhetjük, hogy az értékeket védõ törvények tiszteletben tartása mellett nagy hangsúlyt helyezett az erények gyakorlására. Szent Tamás meghatározása szerint az erények „a jóra irányuló készségek”.16 A mai szóhasználat szerint az erények olyan jó tulajdonságoknak tekinthetõk, amelyek gyakorlás, tapasztalatszerzés és az élmények során alakulnak ki az emberben. Így például ha valaki arra törekszik, hogy mindenkinek megadja azt, ami a jog szerint jár, akkor kialakulhat benne az igazságosság erénye. A tapasztalat szerint ez nem megy könnyen. Az értelmével fel kell ismernie, hogy melyek azok a jogok, amelyek a másikat megilletik. Harcolnia kell azért, hogy ezek a jogok érvényesüljenek. Eközben sokféle tapasztalatot élhet át. El kell viselnie a másképp gondolkodók kritikáját, támadását, örülhet annak, hogy véleményét mások is osztják, és hálát kell adnia akkor, ha értékítélete utólag a többség részérõl igazolást nyert.

Az Egyház az évszázadok folyamán sokat foglalkozott azokkal az erényekkel, amelyek legjobban jellemzik az ember magatartását. Kiemelt jelentõséget kapott közülük a vallásosság erénye, az alázat és a négy sarkalatos erény: az okosság, az elõbb röviden bemutatott igazságosság, a mértékletesség és a bátorság (lelki erõ). Ezek az erények mind fontosak lehetnek a politikában is. Értekezésünkben nincs lehetõség arra, hogy ezeket külön tárgyaljuk, ezért csak egyet mutatunk be: az alázat erényét. Azért tesszük, mert a mai világban sokan inkább gyengeségnek tekintik, mint erénynek, és összekeverik a megalázkodással, meghunyászkodással.

Az alázat erénye a politikában

Az alázat erénye általánosan megfogalmazva azt jelenti, hogy az ember elismeri korlátait: a teremtett létébõl fakadó testi és szellemi határait. Társadalmi kapcsolatainkat vagy a politikát mint a közjóra való törekvést tekintve ez azt jelenti, hogy az ember nem abból indul ki, hogy mindenben csak neki van igaza, vagy tudományosabban fogalmazva: õ ismeri egyedül az igazságot. Kiindulási alapjául inkább azt tekinti, hogy a másik embernek is lehetnek valós tapasztalatai, helyes meglátásai, hiszen õ is „istenképiséget” hordoz magában, amely nyitottá teszi a valóság megismerésére.

Az alázatnak ez a rövid leírása kérdéseket vethet fel. Vajon minden ember részleges igazságának az elismerése nem kérdõjelezi-e meg a biztos erkölcsi értékeket, amelyekrõl az elõzõ részben beszéltünk? Vajon az alázat nem vezet-e erkölcsi pluralizmushoz? Vajon a keresztény kinyilatkoztatást ismerõ és elfogadó ember számára az alázat erénye nem jelent-e megalkuvást?

Az alázat erényének gyakorlása nem azt jelenti, hogy az ember feladja elveit, és semmiképpen nem jelenti azt, hogy feladja azokat az alapvetõ erkölcsi értékeket, amelyeket a kinyilatkoztatás megerõsített. Sõt az embernek kötelessége, hogy bátran, ha kell, áldozatokat vállalva is kiálljon ezek mellett az értékek mellett. Azonban nem szabad eltekintenünk attól, hogy ezek az értékek nem mindenki számára ismertek, vagy – korábbi negatív tapasztalatok miatt – érzelmi ellenállás van az értéket közvetítõ személlyel vagy irányzattal szemben. Az alázat azt jelenti, hogy az ember kész a másik véleményének megismerésére, az elszenvedett sérelmek miatti fájdalomban való együttérzés kifejezésére. Az alázatnak ezek a megnyilvánulásai különösen fontosak a politikában, ahol sok esetben – a helyzetek bonyolultsága és az egymással szembeni pártállások miatt – nem jelennek meg a biztos etikai értékek, így az erkölcsi igazság megismeréséhez közös összefogásra és õszinte párbeszédre van szükség. Végül alázat szükséges ahhoz is, hogy valaki beismerje: tévedett, vagy mulasztásokat, bûnöket követett el. Az alázatnak ez a megnyilvánulása nem az erõtlenségnek, hanem az erõnek a jele. Jelzi azt, hogy az ember hisz a céljában, és ez erõt ad számára ahhoz, hogy gyengeségeit is elismerje.

Ennek az emberiség felé megnyilvánuló alázatnak egyik legszebb példája volt II. János Pál pápa A harmadik évezred közeledtével kezdetû dokumentuma, amelyben a pápa kifejezi, hogy az Egyház „nem lépheti át az új évezred küszöbét anélkül, hogy ne sürgetné gyermekeit, tisztuljanak meg a bûnbánatban a tévedésektõl, az állhatatlanságtól és a késedelmesszívûségtõl. A tegnap bukásainak beismerése a hûség és a bátorság tette, amely segít erõsíteni a hitünket, s figyelmesebbé és készségesebbé tesz a ma nehézségeinek és kísértéseinek a leküzdésére.”17 Ezután bûnként ismeri el azokat a tetteket, amelyeket Isten népe egysége ellen követtek el, és amelyekkel az igazságot türelmetlen és erõszakos módon hirdették. Ezek a gyöngeségek „eltorzítva az Egyház arcát megakadályozták, hogy egészen tükrözhesse megfeszített Ura képét”.18

Értékelés

Lehet-e etikusan politizálni? – teszik fel sokan a kérdést. Véleményünk szerint nemcsak lehetséges, hanem égetõen szükséges is. Ennek legfontosabb feltétele a politika lényegének, a közjóra való törekvésnek az elismerése. Ez magában foglalja az istenképiségbõl származó etikai értékek elfogadását és az erények gyakorlását, amelyek közül kiemelt szerepet játszik az alázat, a másik személyének, véleményének tiszteletben tartása.

Reméljük, hogy tanulmányunkkal hozzájárulunk a politika megtisztulásához, megújulásához.

Jegyzetek

1 Arisztotelész, Politika I. 1253a, Gondolat Kiadó, Budapest, 1984. 73. o.

2 Vö. Arno Anzenbacher, Keresztény társadalometika, Szent István Társulat, Budapest, 2001. 42. o.

3 Vö. Lenin összes mûvei 19. kötet, Kossuth Könyvkiadó, 107. o.

4 II. János Pál pápa, Laborem exercens, 20, 5.

5 Gaudium et spes, 74.

6 Martin Honecker, Grundriss der Sozialethik, Berlin, New York, 1995. 279. o.

7 Bernhard Sutor, Politik: Ein Studienbuch zur politischen Bildung, Paderborn, 1994. 32. o.

8 Vernon Bogdanor, Politikatudományi Enciklopédia, Osiris, 2001.

9 Vö. Új Magyar Lexikon, 5. kötet, Budapest, 1961. 455. o.

10 Gaudium et spes, 31.

11 II. János Pál pápa, Christifideles laici apostoli levél, 42.

12 Katolikusok részvétele és magatartása a politikai életben (Hittani Kongregáció) III.6. – 13 Vö. Uo. IV. 8.14 Vö. Uo. II. 4.

15 II. János Pál pápa, Fides et ratio, 90.

16 Aquinói Szent Tamás meghatározása szerint: Az emberi erény a jóra irányuló készség (virtus humana sit habitus bonus) in: Summa Theologiae I-II, q.55, a.3.

17  II. János Pál pápa, „A harmadik évezred közeledtével” kezdetû apostoli levél, 33.18 Uo. 35.






Farkas Péter

 SZEGÉNYSÉG, KIREKESZTETTSÉG
– KERESZTÉNY VÁLASZOK

A gátlástalan gazdasági liberalizmus, a különféle diszkriminációk, a szociális lelkiismeret hiánya vezet oda, hogy az anyagi gyarapodás világméretû tényei, a technikai civilizáció hallatlan eredményei ellenére a gazdagok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek.

Aggasztó tények

    Az emberiség leggazdagabb és legszegényebb országaiban élõ szélsõ ötödök (20-20%) között 1960-ban 30-szoros, 1990-ben 60-szoros, az évezred végén pedig több mint nyolcvanszoros a különbség. Vagy másként: a világnépesség legszegényebb országokban élõ húsz százalékának jutott az évezred végén a világ össztermelésének 1%-a, a leggazdagabbaknak pedig 86%-a1.

    A Föld 6,2 milliárdnyi népességébõl 3,2 milliárd él a 49 legszegényebb országban, 1,9 milliárd lélek az 57 közepes jövedelmû országokban és 1,1 milliárd a 25 leggazdagabban2. A Föld népességének legalább ötöde a mély nyomor szintjén, napi 1 dollár vásárlóértékû jövedelemnél kevesebbõl él. Nem lehet elválasztani a szegénység kérdését az oktatás, a mûveltség kérdéseitõl. Jelenünk nagy szégyene, hogy az új évezred tömegével talál írástudatlan embert a Földön.

    Ma a világ egyenlõtlenül részesedik a fejlõdés által létrehozott javakban. A létfontosságú eszközök egyenlõtlen elosztása nem a hátrányban lévõk mulasztása miatt alakult ki. A Föld javai az egész emberiséget illetik meg, azaz a közjó nagyobb érték, mint a magántulajdon úgynevezett szentsége. Ezért van joga a társadalomnak azokra hárítani a költségek nagyobb részét, akik képesek is a terhek viselésére. A szociális igazságosság érvényesítése nem egyszerûen segélyprogramok megindítását jelenti. A XX. századi jóléti államok kudarcai arra utalnak, hogy a segélyezés hosszú távon nem képes kezelni a szegénység problémáját.

    A szegények és veszélyben lévõk melletti kiállás különösen idõszerû, amikor végleg bebizonyosodott a szegénység orvoslását ígérõ szocializmus csõdje, a fogyasztói társadalom nihilizmusa és magánönzése pedig továbbra is fenyegetõ akadálya az ember rendelkezésére álló javak igazi társadalmi rendeltetésre jutásának.

    Bizonyossá vált, hogy a szabadság és az igazságosság dilemmája hamis szembeállításon alapul: a keresztény hit által kínált morális megújulás és megértés, a szociális piacgazdaság, a társadalmi demokratizmus és a világméretû szolidaritás együtt lehetnek megalapozóivá világunk kiegyensúlyozott, az emberi méltóságot megvalósító fejlõdésének.    

Alaptételek

Négy alaptétele van a kereszténység társadalmi tanításának.

Az egyik az ember megbecsülése. A személy tisztelete, az emberi méltóság kijár minden embernek, aki Isten teremtménye. Minden ember egyforma Isten szemében. Lezüllött, lecsúszott: mind-mind ember, akin segíteni kell. Az emberi méltóság megbecsülése, az ember jogainak elismerése és fejlesztése nagyon fontos tanítása az egyháznak.

    A másik nagyon fontos dolog a szolidaritás, vagyis felelõsségvállalás a többiekért, hogy nem én vagyok egyedül; segíteni az elesetteket a közjó szolgálatát jelenti.

    A keresztény társadalmi tanítás harmadik oszlopa a szubszidiaritás elve: azaz hogy minden döntést azon a lehetõ legalacsonyabb szinten hasznos meghozni, ahol az optimális informáltság, a döntési felelõsség és a döntések hatásainak a következményei a legjobban láthatók és érvényesíthetõk.

Végül: a közjó elve azt jelenti, hogy senki sem sziget, mert személyes kapcsolatokkal van tele az életünk. Ennek természetes alapstruktúrája a család és a nemzet.

    A társadalmi béke alapja a társadalmi igazságosság. Az igazságosság olyan erény, amely arányosan rendezi Isten és ember, továbbá ember és ember között a helyes viszonyt. Add meg Istennek, ami neki jár, és az embernek is biztosítsd jogait, hiszen azt akarod, hogy veled szemben is igazságosságosak legyenek. A társadalomban is az igazságosság erényének kell érvényesülnie.

Szegények, kirekesztettek

A Biblia, amikor a szegénységrõl szól, akkor a kirekesztettségre gondol. Szegények mindig lesznek veletek, mondta Jézus, aki senkit sem zárt ki szeretetébõl, de a szegények különösen is közel álltak hozzá.

    Kik ezek a szegények, akikrõl Jézus szól? Az õ korában is ugyanúgy volt, mint ma: a gazdagok könnyebben érvényesítik igazukat, mint a szegények, akik többnyire nem tudnak segíteni magukon. Nem érvényesíthetik jogaikat, mindig másokra vannak utalva. Ez a tapasztalat nyitotta meg õket Jézus üzenete számára, aki teljesen szolidáris volt velük.

    Jézus idejében a szegények nem annyira az éhezõk és a ruhátlanok voltak, hanem inkább azok, akiket a vezetõk vagy a közfelfogás semmibe vettek, megvetettek: gyerekek voltak, asszonyok, betegek, sõt a vámosok és bûnösök. Õk voltak a kirekesztettek. A magukra hagyottak, a másokra utaltak. (A vámosok mások kiszipolyozásából ugyan meggazdagodtak; más szempontból megvetették és kirekesztették õket.)

    Ma ki számít szegénynek? Ma szélesebbek a határok: hajléktalanok, munkanélküliek, menekültek, szenvedélybetegek, pszichiátriai kezelés alatt állók, a fizikai és szexuális erõszak áldozatai. Az õ gondjaik orvoslásának ereje is a krisztusi áldozatkész szeretetben van.

I. Jövedelemegyenlõtlenségek3

Magyarországon a kilencvenes évek elsõ felében a lakosság jövedelme folyamatosan apadt, ami részben a foglalkoztatottság visszaesésével, részben a foglalkoztatottak reálkeresetének csökkenésével függött össze. Ugyancsak egyre alacsonyabbak lettek a reálnyugdíjak.

    A jövedelmek színvonalában a gazdasági aktivitás meghatározó. A keresõtevékenységet végzõk jövedelmét azonban jelentõsen befolyásolja az iskolai végzettségük és az ezzel összefüggõ pozíciójuk, továbbá lakóhelyük. A fõvárosban voltak a legnagyobbak a lakossági jövedelmek, egyszersmind ezek szóródása is nagyobb.

    1995-ben a gazdagok és a szegények élethelyzete közötti különbség már nagyobb volt, mint a nyugat-európai országok átlagában, közelített a latin-amerikai polarizálódás mértékéhez.

    A legalapvetõbb szükségleteket tekintve a helyzet nem sokkal rosszabb a roma, mint a nem roma háztartásokban. A többi szükségletnél (lakás, lakáshoz vezetõ út, közlekedés) a romák a szegények legszegényebbjei.

    A háztartások jövedelmük legnagyobb hányadát élelmiszerre és lakásfenntartásra fordítják. A legalsó jövedelmi ötödben az élelmiszer-kiadások részesedése 33, a legfelsõbben pedig 23%. A 70 év felettiek kiadásai között kiemelkedõen magas, több mint 10% az egészségügyi és testápolási kiadások nagysága, átlagosan háromszorosát teszik ki a ruházkodásra költött összegeknek.

    A három- és többgyermekes háztartások élelmiszerfogyasztása – különösen az egészségesebb táplálkozást szolgáló termékeket illetõen – messze elmarad a többi háztartástípus fogyasztásától. Az ezredforduló nagy tragédiája, hogy hazánkban a gyerekek a legszegényebbek!

    A családok mai életét, de a gyerekek jövõjét is nagymértékben befolyásolják a lakásviszonyok. A szegényeknél, kivált a romáknál, kevesebb a komfort, zsúfoltabbak a lakások, és egész lakókörnyezetük kevésbé „civilizált”, kevésbé biztonságos. A családok több mint 9, a szegények 22%-ánál nincs belsõ WC.

    A nagyon egyenlõtlenné vált magyar társadalomban elég étel, ruha, bútor kerül a szemétbe ahhoz, hogy a legszegényebbek szükségleteit „fedezze” a kukázás révén.

    A szegények nem képesek alapvetõ szükségleteiket kielégíteni, hogy a méltósággal élhetõ életrõl ne is beszéljünk. A szegények gyermekeinek jövõjét veszélyezteti az, hogy családjuk nem képes megfelelõ létfeltételeket biztosítani számukra, és olyan képzést, amely jövõbeni létfenntartó aktivitásuk alapja lehetne. A szegények körében nagyon erõs a szubjektív szegénység érzése. Folyamatos a küzdelem a túlélésért, és kevés optimizmussal néznek a jövõ elé.

II. Munkanélküliség4

    A gazdaságilag aktív népesség aránya a kilencvenes évek elejétõl folyamatosan csökkent, majd 1997-tõl valamelyest emelkedett. A 15–64 éves népesség aktivitási aránya 60% körüli, amely 10-15%-kal marad el az Európai Unió átlagától.

    A foglalkoztatottság az 1996-os 46,7%-os mélypont után 2001-ben alig haladta meg az 50%-os értéket.

    A munkanélküliségi ráta 1993-ban emelkedett a legmagasabbra, amikor a 12%-ot is megközelítette. Napjainkban 6% körüli. A kilencvenes években a 15–49 éves népesség munkanélküliségi rátája végig messze meghaladta a többi korcsoportét: 1993-ban 33,3% volt, és csak 1998-ban csökkent 25% alá. Így a 20–24 évesek körében a mutató szintén magas.

    A munkanélküliség idõtartam szerinti szerkezete is figyelemre méltó változásokon ment keresztül. A kilencvenes évek elején az érintettek átlagosan 7–11 hónapot töltöttek munka nélkül. Az ezredfordulóra megemelkedett a 25 hónapnál hosszabb ideje munka nélkül lévõk aránya. Az alacsony iskolai végzettségûeket, a romákat és a segédmunkásokat erõteljesebben fenyegeti a nagyon hosszú idõszakra kiterjedõ munkanélküliség. A tartós munkanélküliség sokak lelki egészségét veszélyezteti.

III. Hajléktalanság5

    Becslések szerint a Föld lakosságának mintegy ötöde nem rendelkezik megfelelõ lakással, mintegy 100 millió embernek pedig semmilyen hajléka nincs. A hazai hajléktalanok száma is meghaladja az 50-60 ezer fõt. A legborzasztóbb, hogy a pontos adatot sem tudjuk, tudhatjuk. A hajléktalanok háromnegyede férfi, aki többségében iskolázatlan. Egyre nagyobb a nõi és családos hajléktalanok száma is. A hajléktalanságot megelõzõ állapot legtöbb esetben testet-lelket próbára tevõ, nehéz élethelyzet: romló partnerkapcsolatok, válások. Lakóhely és munkahely területi szétválása, ingázás. Az alkohol, mint ok és mint következmény. Gyakran rejtetten maradó, de szorgalmasan pusztító mentális betegségek. A szegénység a hajléktalanná válás elsõszámú rizikótényezõje.

    Hajléktalanság és szenvedélybetegségek egymáshoz fonódnak. A hazai hajléktalanok életében az alkoholizmus a meghatározó, valamint –  különösen a fiatalok között – a drogfogyasztás.

    Az otthontalan ember a szegénynél is szegényebb. Nem tudja felvenni a harcot az éhség, a hideg ellen, képtelen megfelelõen tisztálkodni és öltözködni, pihenni és nyugodtan aludni.

    A hajléktalanság nem az érintett ember magánügye, hanem a társadalom elégtelenségének tünete. Ezek után feltehetõ a kérdés: a megélhetés és hajlék nélküli emberek tömegében hogyan nem ismerjük fel Lázárt, a példabeszéd éhes koldusát?

IV. Szenvedélybetegségek6

    A szenvedélybetegségek a devianciák válfajaként valamilyen szertõl vagy bizonyos cselekvéssortól való függõséget jelentenek. Megkülönböztetünk klasszikus (alkohol-, drog-, nikotin-, kártya-, gyógyszer-) és modern (édesség-, játékautomata-, tévé-, számítógép-, soványodás-) függõséget.

    A felnõttek kb. 25%-ánál megjelenik a mértéktelen alkoholfogyasztás. A 90-es években nõtt azoknak a fiataloknak a száma, akik már voltak részegek. A lányok aránya 2,4%-ról 23,4%-ra, a fiúké 9,2%-ról 25,6%-ra emelkedett. Az alkoholisták száma meghaladja a háromnegyed milliót. A tiszta szesz fogyasztásának egy fõre jutó mértéke 10-11 liter/év.

    Településtípusonként tekintve a községek adatai a legkedvezõtlenebbek. A városokban harmadával-negyedével kisebb az alkohollal kapcsolatos betegségben elhunytak száma, mint a falvakban.

    A nagyivók között a férfiak ugyan felülreprezentáltak, de a különbség a két nem között csökken. A nõk esetében fõként a diplomások fogyasztanak alkoholt, elsõsorban tömény szesz formájában.

    Az alkohol nagymértékben befolyásolja a társadalmi normák érzékelését, elfogadását.

A bûnelkövetõk 30-32%-ának tettében játszott szerepet az alkohol az elõzõ évtizedben. Napjainkig az arányszám csökkent, de meghaladja a 20%-ot.

    Az elmúlt években a kábítószerveszély globális jelenséggé vált. A hazai adatok szerint 1995-ben 3553, 1999-ben már 12 028 drogfogyasztót tartottak nyilván. 1995-höz képest több mint nyolcszorosára növekedett a kezelésre megjelent gyermek- és fiatalkorúak száma.

    Az összes kezelt kábítószer-fogyasztó kétharmada férfi, egyharmada nõ. Míg a nõk elsõsorban nyugtatókat, altatókat fogyasztanak kábítószerként tömény szesszel, addig a férfiak között hódítanak a kemény drogok. Évente 300-400 fõ hal meg drogtúladagolás miatt.

    A fiatalok manapság növekvõ mértékben ki vannak téve a populáris ifjúsági kultúra és tömegkommunikáció hatásainak; ezek olyan üzeneteket is közvetítenek, amelyek bizonyos illegitim szerek fogyasztásával kapcsolatban toleránsak. Már a „rekreációs” droghasználat elfogadhatóságát is felvetették. Fel kellene ébredniük a drogliberalizációt pártolóknak: az úgynevezett könnyû drogok használata egyenesen a kemény kábítószerektõl való függõség irányába vezet!

    A kábítószerrel kapcsolatos bûncselekmények és bûnelkövetõk száma megsokszorozódott. A bûncselekményt kábítószer hatása alatt elkövetõk száma, valamint aránya is jelentõsen emelkedett a 90-es években.

    Csak a józan belátás és szeretõ szigor lehet az, ami megelõzheti a mára kialakult tragikus helyzet további súlyosbodását.

V. Öngyilkosság7

    Az öngyilkosságok mind az abszolút számok, mind az öngyilkossági ráta szerint csökkentek: 1990-ben 4100, 2001-ben pedig 3000 esetet regisztráltak, míg az öngyilkossági ráta 40-rõl 29-re esett vissza. Ennek ellenére a magyar adatok nemzetközi összehasonlításban még mindig a legmagasabbak.

    Az öngyilkosok között továbbra is meghatározó a férfiak aránya, de a trend esetükben is süllyedõ.

    A korosztályos hatás nemenként eltér: a nõk esetében a legidõsebbek, a férfiak esetében a 40-49 évesek rátái a legmagasabbak. Ez azt a hipotézist látszik bizonyítani, hogy az elmagányosodás és a negyvenes éveikben járó férfiak esetleges egzisztenciális és egészségügyi problémái is lehetséges okai az öngyilkosságnak.

    Az öngyilkossági ráta a két alföldi régióban a legmagasabb, és a nyugat-dunántúliban a legkisebb.

    Prevenciós feladat elsõsorban a családok életvitelének stabilizálása, hogy minél több idõt szentelhessenek gyermekeiknek, egymásnak. Az egyházak különösen hatékonyak a reménytelenség és céltalanság elleni küzdelemben. Minden ember esetében lényeges az élet értékének tudatosítása: az élet csak szeretetben lehet boldog és szép!

VI. Bûncselekmények8

    Magyarországon 1990 és 2001 között harmadával nõtt az ismertté vált közvádas bûncselekmények száma, és emelkedett a bûnözési ráta is. A 90-es évek közepén a bûncselekmények száma meghaladta a 650 ezret, napjainkban 450 ezer körüli. A bûncselekmények 70-75%-a vagyon elleni bûncselekmény, de nõtt a fehérgalléros bûnözés és az erõszakos cselekmények száma is.

    A relatíve legtöbb bûnelkövetõ a fiatal felnõttek (18-24 évesek) közül került ki: átlagosan 3000 fõ. Magas volt a fiatalkorúak (14-17 évesek) bûnelkövetõi rátája is: átlagosan 2000 fõ, a felnõtteké a legalacsonyabbak: átlagosan 1000-1100 fõ. A férfiak egyértelmû dominanciája mellett a nemek közötti különbségek mérséklõdtek: a bûnelkövetõk között az idõszak elején 10-szer, míg 2002-ben hétszer volt több a férfi. A képzettséget tekintve rendre a 8 általános és a szakmunkásvégzettséggel rendelkezõk voltak többségben.

    A felderítési mutató javul, 2001-ben meghaladta az 50%-ot.

    A sértettek száma negyedével emelkedett. Ennek függvényében a sértettségi ráta is magasabb lett: 100 ezer lakosra ötszázzal több sértett jutott. A sértettek között férfiak vannak túlsúlyban, átlagosan négyszer akkora a számuk, mint a nõké. A korosztályok közül a felnõtt generációk a veszélyeztetettebbek. A bûnösök csak akkor elveszettek, ha nem támaszkodhatnak senkire. Jézus mondta: „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bûnösöket!”

VII. Fogyatékosok9

    Magyarországon több mint 80 000 értelmi fogyatékos él, közülük 18 000 különféle intézetekben. A testi fogyatékosok száma ennek legalább a kétszerese.

    A fogyatékosok egyben hátrányos helyzetûek is, ami a közösség életében a másokkal egyenlõ szintû részvétel lehetõségének elvesztését vagy korlátozását jelenti.

    A fogyatékosok száma állandóan növekszik, a szakemberek számának emelkedése jóval lemarad mögötte. 1998-ban 547 logopédus volt 28 600 beszédhibás gyerekre, míg 1998-ban 750 logopédusra 40 500 gyermek jutott, és 21 000 volt várólistán.

    Az államnak, a társadalomnak és az egyéneknek is feladata, hogy minden segítséget megadjon a sérült embereknek ahhoz, hogy problémájuknak megfelelõ szakellátásban, oktatásban, fejlesztésben részesüljenek; hogy kerekesszékkel is tudjanak közlekedni; hogy dolgozhassanak normál munkahelyen; hogy emberhez méltó, teljes életet élhessenek.

    „Ne átkozd a némát, és ne tégy akadályt a vak útjába, hanem féld az Istent” – írja a Biblia (Lev 19,14).

VIII. Család- és gyermekvédelem10

    Egy társadalom fejlõdése, fennmaradása érdekében óvni kell a családokat, a társadalom alapegységét. A közerkölcs nem képzelhetõ el egészséges család nélkül. A család a modern korban is a legbensõségesebb és legmélyebb közösségre nevelõ erõ és lehetõség, ugyanakkor a legjobb és legalkalmasabb közege az egyéniség formálódásának.

    A családokat és ezzel az emberiséget fenyegetõ nagy probléma a házasságok számának csökkenése, és ezzel párhuzamosan a válások magas száma.

    Magyarországon 1941-ben 107 000 házasságból fölbomlott 12 000 (11,2%). 1961-ben 83 000 volt a házasságkötések száma és 17 000 házasság bomlott fel (20,5%). 1980-ban 80 000 házasságkötésbõl 27 000 végzõdött válással. Az ezredfordulóra már több mint a fele bomlik fel a házasságoknak.

    A házasságok sok esetben azért nem bomlanak fel, mert meg sem kötik õket. Terjedõben vannak a rövid ideig tartó kapcsolatok, illetve elkötelezettség nélküli együttélések. Amíg 1949-ben 1000 lakosra 11,7 házasságkötés jutott, 1997-ben csak 4,6. A házas népesség összlakossághoz viszonyított aránya 1980-ban 52%, mely 1999-re 45%-ra esett vissza. Emiatt a házasságon kívül született gyermekek aránya néhány év alatt majdnem megduplázódott.

    A világra hozott gyermekek száma is lehetne jóval magasabb. A családok egyharmadában nem él gyermek, a másik harmadában egy gyermek, 26%-ában két gyermek, 5,6%-ában három gyermek és 1,6%-ában háromnál több gyermek.

    Az elmúlt évtizedekben a volt rendszer elkövette az egyik legnagyobb népességpolitikai hibát: a terhesség-megszakítás liberalizálásával és a fogamzásgátló módszerekrõl való mély hallgatással az abortuszt mint a születésszabályozási módszert vezette be a köztudatba.* A liberális abortusz Heródes-effektusként 5 és fél millió gyermek halálát okozta. Az utóbbi pár évben sajnálatosan megnõtt a 20 éven aluli nõkön elkövetett abortuszok száma.

    A közhiedelemmel ellentétben a család nemcsak szeretõ és védelmet adó közösség, hanem olykor a legbrutálisabb fizikai erõszak színtere is. A bûncselekmények sértettjévé váltak 20%-a, tehát minden ötödik áldozat, még a 14. évét sem töltötte be. Az emberölés sértettjei közül 7–8%, a súlyos testi sértés 7–9%-a gyermekkorú. Az 1990-es években a szexuális bûncselekmények több mint 40%-át gyermek- vagy fiatalkorú sérelmére követték el.

    Magyarországon minden második halállal végzõdõ bûncselekmény „családi ügy”. A brutálisan agyonvert, agyonszúrt, felgyújtott vagy más módon megölt áldozatok fele nem csupán ismerte, hanem egykor szerette is gyilkosát, hiszen szülõje, gyermeke, testvére, házastársa, élettársa volt.

    A társadalom alapja a család, az egészséges társadalom nem létezhet egészséges családok nélkül. Egy társadalom nagyon drágán fizet meg azért, ha a családokat nem támogatja megtartó erejük növelésében. Ha a családok bajait sikerrel orvosoljuk, ezzel segítünk a ma még sok válságjelenséget mutató társadalomnak is.

    A szentatya minderrõl így ír: „A család a szeretet civilizációjának – mely a halál civilizációjának ellenpólusa – központja és szíve.”

Ajánlások egy új szociális gondoskodás számára

    A legjobb megelõzés az egészséges családok létesítése, illetve a családok bensõséges kapcsolatrendszerének megõrzése, sõt erõsítése. Ennek érdekében a köz- és felsõfokú oktatás minden szintjén be kell vezetni a családi életre nevelést. Jogalkotásunk már az alaptörvény szintjén individualista. Az alkotmányban alapjogként kellene megfogalmazni a családhoz való jogot. Erre alapozva fokozatosan lehetõvé kell tenni az édesanyák számára a részmunkaidõs foglalkoztatást. Emellett be kell vezetni a családi típusú adózást, mely az eltartottak között figyelembe veszi a munkanélküli szülõt is.

    A fiatalok és a szegények számára szükséges szociális bérlakások, fecskeházak építése. A lakástámogatásokat átláthatóvá kell tenni, ki kell építeni a családok átmeneti otthonának rendszerét hazánkban. Az iskola tehetetlen a gyerekek halmozódó szociális problémáival, szükséges a szociálpedagógus alkalmazása fõállásban. Nincs elegendõ szociális szakember sem. Fontos volna a szociális munka presztízsének, a munkatársak anyagi elismerésének növelése, mert enélkül a szociális ellátórendszer nem tud hatékonyan mûködni.

    Alapvetõen újfajta közelítést kellene kialakítani az ellátások színvonalának megállapításához és a jogosultságok meghatározásához. A legelsõ követelmény megfelelõ szintû szociális minimum meghatározása, amely elégséges ahhoz, hogy a családokat, bármekkorák legyenek is, a szegénységbõl kiemelje.

    Mindent el kell követni, hogy az erõszakot a médiában a minimumra csökkentsük. Legyen a közszolgálatiság ismérve, hogy ép, boldog és sokgyermekes családokat mutatnak be a filmek, mûsorok. A civil szféra bekapcsolódása a szociális ellátásba megindult, mégis messze elmarad a várttól a finanszírozás lehetõsége miatt. Pedig a szociálisan gondolkodó Magyarországot civil szervezetek nélkül nem lehet megteremteni.

    Az egyház számára a szociális gondolkodás természetes, hiszen a Biblia szerint a legmagasztosabb erény a szeretet. Minden a szeretetért van, mert az teszi az ember életét széppé, tartalmassá.


 

Az eddig felsorolt dolgok szép elvek. Könnyen írott malaszt maradnak. Igazi megoldás csak konkrét kérdések megválaszolásából születik: mit teszek én, mit tegyek? az én szûkebb vagy szélesebb közösségemmel karöltve?

Isten elõbb szeretett, és ezt törlesztenünk kell embertársaink felé. Ahogyan az irgalmas szamaritánus tette. Jézus szava pedig így hangzik: „Menj, és tégy te is hasonlóképpen!”


Jegyzetek

1,2 UN Human Development Report, 2000.

3 Társadalmi riport 2000. és 2002. évi adatai alapján, Tárki

4 Gazdasági aktivitás, munkaerõ-piaci helyzet 2002, KSH

5 Társadalmi helyzetkép 2002, KSH

6 Társadalmi riport 2002, Tárki

7 Rácz József: Devianciák, 2002, Új Mandátum Kiadó

8 Lévai Miklós: Bûnmegelõzési nemzeti program, 2003. Bp.

9 Fogarassy Borbála: Szociális munka fogyatékkal élõk családjával. 2002/2, NCSSZI

10 Farkas Péter in Családi életre nevelés, 2002, NCSSZI

* A fogamzásgátló módszerek használatát az egyházi tanítóhivatal (bölcseleti megalapozással) határozottan elmarasztalja; ezzel természetesen a módszerek propagálásáról is elmarasztaló ítéletet mond; de nem szabad elfelejteni, hogy az abortusz lényegesen nagyobb erkölcsi rossz, mint a fogamzásgátlás. (Szerk.)