SZEMLE




Gyorgyovich Miklós

FELELÕSSÉG, NEM KARRIER

Erdõ Péter Csak a kegyelem. Válasz Könyvkiadó  Bp., 2003. 173 o.

Az esztergom-budapesti fõegyházmegye teljes népessége: 2 094 000 fõ, ebbõl a katolikusok száma: 1 258 000. Elsõsorban az õ fõpásztoruk Erdõ Péter. A fenti címû könyv a bíboros prímás érsek világról, életrõl, szûkebb magyar valóságunkról vallott nézeteivel ismerteti meg az olvasót.

Soha jobbkor nem készülhetett volna el ez az interjúkötet, mint idén. Ahhoz ugyanis, hogy fõpásztorunkkal képzelt vagy valós párbeszédet folytathasson bárki, igen hasznos, ha megismeri õt a saját magáról szóló közlésein keresztül. A kérdezõk, Bartha Szabó József és Jezsó Ákos alapos munkát végeztek. Segítségükkel csakugyan megtudjuk, hogy Erdõ Péter milyen ember, és hogyan néz Isten teremtett világára.

A portré

Fõpapunk hús-vér ember. Megtudjuk róla, hogy sokat olvas, és csak ritkán ül a tévé elé, akkor is nagyon igényesen válogat. Kedveli a történelmet. Szereti a népek zenéjét és a klasszikusokat. Ha teheti, úszik, sétál. Bibliabeli legkedvesebb helye: 1Kor 13, a szeretethimnusz.  (63–67.)

A 2000-ben püspökké szentelt Erdõ Pétert 2003-ban II. János Pál pápa bíborossá kreálta. Fõpapunk e gyors történésekkel kapcsolatban megjegyzi, hogy ez számára nem karrier, hanem felelõsség – Krisztus, az Egyház és  mások iránti felelõsség, valamint a szolgáló szereteté is. (37.) Éppen ezért keresi hát a személyes  találkozás alkalmait a budapesti plébánosokkal, lelkészekkel és hívekkel éppúgy, mint a Dunakanyar és természetesen Esztergom és környéke katolikusaival is. (158.) Érdekességként hadd említsem: kérdésre válaszolva megemlíti, hogy személyi javadalma püspökként a korábbinak ötödére csappant. (66.)

Magyarországi helyzet

Erdõ Péter alaposan ismeri, és higgadtan, objektíven értékeli a magyar valóságot, benne az egyház helyzetét. Beiktatási beszédében széles horizontot rajzol meg: Szent Istvántól Pázmány Péteren keresztül napjainkig ível történelmi áttekintése. Kiemeli Mindszenty József szenvedést is vállaló tanúságtételét, beszédében kitér minden hitéért börtönt, üldöztetést szenvedett paptestvér és világi hívõ helytállására. (157.) De nyitott az ország jelenlegi vezetõire is. Mint mondja: „azt a szolidaritást, melyet hazám vezetõi részérõl tapasztaltam beiktatásom alkalmából, nem kis részben a magyar katolikus közösség iránti tisztelet jelének tartom.” (111.)

Együttgondolkodva II. János Pál pápával tisztán látja fõbb problémáinkat. Aggasztja, hogy hazánkban a születések száma alacsony, és súlyosbodik a paphiány. Az elõbbit a családok számára nyújtandó személyes segítséggel reméli megoldani, utóbbival kapcsolatban megjegyzi, hogy átmenetileg világi hívõket kell bevonni igeliturgia tartására, hitoktatásra; illetve a lelkipásztori munkába külföldi papok bevonását szorgalmazza. (52–54.)

Mélységében ismeri vallásosságunk jellemzõit: hogy kedvetlen a magyar társadalom, hogy az elvilágiasodás nálunk is erõsödik, hogy a hívõk 12%-a jár szentmisére, hogy visszaszorulnak a plébániai ifjúsági közösségek létszámban (mintegy egynegyedére), hogy a papi létszám a jelenleginél is alacsonyabb szinten fog stabilizálódni, hogy kb. 50 külföldi pap teljesít szolgálatot jelenleg hazánkban. S miközben sokasodnak a lelkipásztori tennivalók, fokozatosan a közszolgálati élet tevékenységeire helyezõdik a hangsúly, ugyanis a rendszerváltás elõtt 8, ma pedig 300 egyházi iskola mûködik hazánkban. (41.)

A szerzetesrendekkel kapcsolatban számos érdekes észrevételt tesz. Felveti, hogy az újjászervezõdött szerzetesrendeknek egyelõre kevés munkavégzésre alkalmas tagjuk van. A fiatalok többnyire rendjük képzési központjaiban tanulnak. (56.) A hazai szerzetesek többsége idõs, és a világegyház reformját csak hézagosan ismerik. Az újonnan jelentkezõ fiatalok és az idõsek között számos konfliktus keletkezett. (58.) Az emigrációból érkezett sok idõs szerzetes által sok érték is hazakerült – állapítja meg Erdõ Péter.

Az egyháznak intézményként számolnia kell az anyagiakkal, mert nagyon sok kiadása van. Az államtól kapott  évi 18 milliárd forint bevétel vajmi kevés, s kijelenthetõ, hogy az egyház a hívek adományaiból él. Valaha az anyagiakat kegyúri jogviszony biztosította, mely az 1950-es évek elejére megszûnt. A rendszerváltáskor a kiadások 1/3-át külföldi segélyek fedezték. Ez a támogatás rohamosan csökken. Az államtól kapott egyéb jövedelem pedig célzott, és elõre le van kötve. (68–69.)

Feladatok, tervek

Az Egyház hierarchikus felépítése az egyházi rend szentségén és Szent Péter meg a többi apostol küldetésén alapul – mondja Erdõ Péter. – Krisztus hármas küldetését, vagyis a tanítói, a megszentelõi és a pásztori küldetést az egész Egyháznak – a világi hívõknek is – folytatniuk kell, mégpedig cselekvõ, aktív módon. (76.) Felelõsséggel tartozunk a világ felé. (144.) A legfontosabb dolog, amit a pap tehet, hogy imádkozik és a szentmise áldozatát mutatja be a közösségért, s a szentségek kiszolgáltatásával kéri Isten átformáló kegyelmi erejét. A hit igazságainak tanítása vagy egyértelmû hirdetése a másik legfontosabb dolog, amit egy pap vagy püspök tehet – hangsúlyozza. (115–116.)

Fõpásztorunk fontosnak tartja a népmissziók felújítását. Régen – mondja – három napon át szerzetesek járták a plébániát, gyóntattak, prédikáltak, ünnepélyes liturgiát végeztek, s így próbálták felélénkíteni a közösség lelki életét. (141.) (Ennek a gyakorlatnak az  újraindítása elkezdõdött. A jezsuita rend képviselõi Budapest egyik plébániáján idén õsszel már egyhetes népmissziót tartottak.) Figyelemre méltónak ítéli azt a gyakorlatot, mely Nyugat-Európában indult a közelmúltban. Bécs, Lisszabon, Párizs és Brüsszel közös módszer szerint végzi városi misszióját. Így pl. a fõpásztor megjelenik egy-egy bevásárlóközpontban, és ott elõadást tart, a plébánia aktívabb tagjai utcai igehirdetésbe bocsátkoznak. Megjegyzi ezzel kapcsolatban, hogy Budapest sajátos nagyvárosi missziója a távolabbi tervei között szerepel. (2007-ben kerül rá sor.) (142.)

A világiak szerepérõl szólva a Gaudium et spes k. lelkipásztori rendelkezés nyomán hangsúlyozza, hogy õk azok, akik a politika, a gazdaság, a kultúra, a mûvészetek vagy a tudományok terén az Evangélium szellemében formálják a világot. (87., 143.) Vannak ugyanis a papok számára nem engedélyezett feladatok: Így pl. a CIC tiltja, hogy katolikus pap országgyûlési képviselõ, államtitkár, miniszter, bíró, önkormányzati képviselõ legyen. Tehát az e világi dolgok rendjét a világi hívõknek kell ellátni. (114.) Sõt! Még a nem hívõknek is feladataik vannak. Szent Pálra hivatkozik, aki szerint nem mentesek a felelõsség alól a pogányok sem, hiszen szívükbe írva hordozzák Isten törvényeit. Ezért fontosnak tartja Erdõ Péter, hogy a legigazibb emberi értékek tekintetében olyan társadalmi konszenzus legyen, amelyet az állam is képvisel. (93.) Kiemeli még: vannak az életnek olyan kérdései, amelyek nem tartoznak a hitletéteményhez, vagyis Krisztus üzenetének lényegéhez. Ezekrõl nem beszélhet az ember másként, mint saját ismeretei és tapasztalatai alapján. (85.)


Kitekintés

Fõpásztorunk a globalizációt adottságként kezeli. Okaként részben a mûszaki fejlõdést, részben a tömegtájékoztatási eszközök fejlõdését, valamint a gazdaság átalakulását jelöli meg. Olyan folyamatok ezek – mondja –, amelyeket az egyes ember aligha tud érdemben befolyásolni. Erre nekünk nem félelemmel, hanem a helyzetet értõ keresztény felelettel kell válaszolnunk, így próbáljuk megélni. (144.)

Európát a posztmodern jellemzi. Ma már a tudásban, az emberi megismerõképességben is lényegesen kisebb a bizalom, mint korábban. A szubjektivizmus idejét éljük, amikor az emberek alapjaiban kérdõjelezik meg a történelmi igazságokat, azt, hogy egyáltalán lehet-e objektív igazságról beszélni. II. János Pál pápa a Fides et ratio k. híres körlevelében a hit és ész viszonyát úgy mutatja be, hogy az emberi értelem megismerõképességébe vetett bizalmat kívánja a hit alapján megerõsíteni. (99.) Ám az európai folyamatok nem a katolicitás felé mennek. Bár az is igaz, hogy az igazi kulturális egység Európa, és nem az EU. Számunkra rendkívül fontos, hogy az Unió értékközösség legyen – hangsúlyozza a bíboros érsek. (136.)

Erdõ Péter figyelemreméltónak tartja, hogy Nyugaton az állami címerekben a kereszt mint jelkép alig maradt fenn, viszont a posztkommunista országokéban – a  mi régóinkban – újra feltûnt a kereszt jele. Talán, mert közös kulturális örökségünk egyik meghatározó része. (45.) A régió országai közül megemlíti, hogy Csehországban a lakosság többsége nincs megkeresztelve, Németországban a katolikusok között a rendszeres vasárnapi templombajárók aránya nagyobb, mint nálunk. Itáliában – Róma környékén – hasonló a helyzet, mint Magyarországon. Az olaszok viszont jobban tolerálják az iszlámot, mint mi.

A Mária országa kifejezésre örömmel reagál, de azonnal hozzáteszi: Európa katolikus hagyományú népei majdnem mindnyájan a saját patrónájuknak, Nagyasszonyuknak, védelmezõjüknek, saját nemzeti védõszentjüknek tekintik a Szûzanyát.  (Spanyolok, osztrákok, szlovákok, lengyelek, franciák stb.)

Megemlíti, hogy  Szlovákia kiemelkedõen vallásos, katolikus ország, és bizonyos tekintetben Románia is az (ortodoxokra céloz), ahol állami költségen ezer templomot építenek.

Megfigyelhetõ tendencia több posztkommunista országban (lengyelek, szlovákok, csehek, litvánok, magyarok), hogy fiatal teológusokat küldenek nyugat-európai egyetemekre, így segítve a teológus- és hittanárképzést. Ezek a vallásos életet fogják erõsíteni.

A magyar katolikus egyháznak egyik feladata a jószolgálati missziónak a képviselete, hogy javuljon a határon túli magyar és nem magyar ajkú katolikusok közötti kapcsolat, s erõsödjön a párbeszéd. Sajnos, a sérelmek miatt utóbbi nehezen jön létre. „Magam egyébként – fûzi hozzá ehhez a gondolathoz – számos meghívásnak teszek eleget a szomszédos országokban.” (141., 145., 146.)

A több mint félmilliós cigányságra is kitér interjúkötetében. Az Egyháznak világviszonylatban is kiváló módszere és programja van a migráns életet élõk lelkipásztori megszólítására. Fejlõdésnek lehetünk tanúi a cigánypasztorációs területen. Idén nálunk tartották világkongresszusukat. Marchetto érsek, az Elvándorlók és Úton lévõk Pápai Tanácsának titkára kifejtette: azért választották Magyarországot a kongresszus helyszínéül, mert itt tiszteletreméltó eredmények születtek a cigányok lelkipásztori gondozásának területén. (125–126.) (A kérdéssel a Távlatok és a MPE ismételten foglalkozott. 58., MPE 2003/3. sz.)

Az ökumené területén igényesebb párbeszéd van kialakulóban – nyilatkozza Erdõ Péter.  Éppen a különféle népek és kultúrák találkozása mutatja meg, milyen sokféle módon lehet hitüket elfogadni és megélni, keresztényként szembenézni korunk problémáival.

„Küldetést  érzek arra, hogy a keleti kereszténységgel különleges megértésen alapuló, értõ párbeszédet folytassunk. Szívfájdítóan nagy a hasonlóság a katolikus és az ortodox hit között: sürgetõ szükség lenne a teljes közösségre is” – hangsúlyozza a bíboros. „Remélem, hogy nemcsak a végsõ idõkben, hanem esetleg már a végsõ idõk elõtt is újra egymásra találnak a keresztény közösségek” – teszi hozzá. (147.)

Erkölcsi kérdések

– Meglehetõsen bõ teret kap az interjúkötetben a bûn, bûnbánat és bûnbocsánat mint téma. Korunkban sokan fogalmilag sem ismerik a bûnt, pedig létezõ valóság. Erdõ Péter kifejti, hogy ki-ki csak a saját bûnét bánhatja meg, az erkölcsi felelõsség nem kollektív. Kitér arra is, hogy a bûnben van objektív és szubjektív elem. Az objektív hatások néha nagyon súlyosak tudnak lenni. II. János Pál pápa is régi korok objektíve hibás cselekedeteinek a fennmaradó hatásáról beszél. Emiatt indokolt a bocsánatkérés. Kötelezõ is, hogy megbánjuk bûneinket. Aki tõlem bocsánatot kér, köteles vagyok neki megbocsátani, de nem az én bocsánatomtól függ, hogy megtisztul-e az illetõ bûnétõl, hanem Istentõl. (104–107.)

– Napjaink szorító etikai kérdéseit öleli egybe a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a legjobb magyar szaktudósok közremûködésével készülõ körlevél, mely a bioetikai kérdéseket járja körül, mert egyes alkalmazott megoldások (klónozás, mesterséges megtermékenyítés, eutanázia stb.) számos vonatkozásban veszélyeztetik az emberi méltóságot, az élet szentségét. (A Távlatok e számában találunk részleteket a körlevélbõl.)

– Erdõ Péter egyházjogász. Talán ezért tér ki olyan részletesen az elváltak problémáira. Okfejtése dióhéjban ez: Az érvényes házasság létrejöttének három fõ feltétele van: jogképes feleknek – törvényes formában – kinyilvánított beleegyezése. Bármelyik elem hiányzik, a házasság érvénytelen. Az érvénytelenséget az egyházi bíróság mondja ki. (129–130.)

– Utolsóként a toleranciáról kifejtett gondolatait szeretném megosztani olvasóinkkal.  Erdõ Péter a II. vatikáni zsinat Dignitatis humanae k. dokumentuma nyomán az emberi méltóságra alapozza a vallásszabadság kérdését. „Ha Isten az embert tudatosnak, értelmesnek és szabadnak teremtette, akkor azt akarja, hogy saját életérõl, a világról, az élet céljáról szóló igazságot is szabadon kereshesse, ebben a tekintetben senki ne kényszeríthesse. . . Ez a tolerancia korszerû értelme.” . . . „Vannak olyan magatartásformák, amelyeket a társadalom nem akar elviselni, és ha létezni akar, nem is viselhet el. . .  Szeretni természetesen kell mindenkit, de nem kell minden magatartást eltûrni. Pl. nem fogadható el a diszkriminatív, a közösségellenes magatartás. A társadalomnak védenie kell ártatlan tagjai életét. A tiltásokkal, megszorításokkal azonban a közhatalomnak mértékkel kell élnie, s a szükséges mértéken felül nem szabad korlátoznia az ember szabadságát.” (122–123.)

* * *

E részletezõ szemle végén utalásszerûen említem csak meg, hogy mi mindent tartalmaz még ez a szép kiállítású könyv. Leközli a pápától érkezett kinevezõ bulla szövegét; Erdõ Péter bíboros életrajzi adatait, publikációit; az összes (82) eddigi esztergomi érsek nevét, és olasz nyelvû összefoglalót is tartalmaz. Számos színes és fekete-fehér fotót találunk a könyvben a leglényegesebb mondandók vizuális kiegészítéseként.






Keresztesné Várhelyi Ilona

MEGKÉSETT KÖSZÖNTÉS

Újabb kötet Erdélyi Zsuzsanna tiszteletére

Gondos elõkészítés után – Czövek Judit szerkesztésében – adta ki az Európai Folklór Intézet az Imádságos asszony címû tisztelgõ kötetét Erdélyi Zsuzsanna 80. születésnapja alkalmából. A jó kétévi késéssel, 2003 tavaszán megjelent, igényes kiállítású és gazdag tartalmú kötet egyrészt közelebbi vagy távolabbi kollégák tanulmányait, másrészt azokat a köszöntéseket és elõadásokat tartalmazza, amelyek még 2000. január 15-én, az intézet nagyszabású ünnepségén hangzottak el.

Mint az a Távlatok olvasói elõtt ismeretes, a születésnap alkalmából Barna Gábor is szerkesztett egy kiváló kötetet Nyisd meg, Uram, szent ajtódat címmel, amely a Szent István Társulat kiadásában az évfordulóra meg is jelent. Ez – a szakma méltó tisztelgésén túl – egy áttekintõ interjú és a tabula gratulatoria révén, valamint egy-egy költõi megnyilvánulás által jelenítette meg Erdélyi Zsuzsanna személyiségének és egyre kiteljesedõ életmûvének egyediségét és hatását. A jeles születésnapra a pozsonyi Kalligram kiadta a kibõvített Hegyet hágék. . . minden eddiginél teljesebb kötetét, a kiadó folyóirata, a Kalligram pedig összevont folyóiratszámmal lepte meg az ünnepeltet. Mindezeket a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának dísztermében rendezett, emlékezetes szakmai-baráti találkozó keretében adták át, még 2000 elején. Hasonló ünnepséget rendezett akkoriban a Folklór Intézet is. Késve megjelent könyvük lehetõséget ad az ünnepi pillanatok felidézéséhez, és tudatosítja az olvasóban Erdélyi Zsuzsanna munkásságának kigyûrûzõ, egyre növekvõ hatását.

Az ünnepelt kutatásainak jelentõségét fényesen bizonyítja, hogy a korábban megjelent, említett és ismertetett kiadványokban nem szereplõ kiváló tudósoknak, kutatóknak is volt bõven mondanivalója a jeles alkalom kapcsán. Kósa László, Pócs Éva, Voigt Vilmos és Alario Leonardo köszöntése után Fried István, Görömbei András, Andrásfalvy Bertalan, Voigt Vilmos, Szacsvay Éva, Ujváry Zoltán, Jung Károly, Kilián István, Küllõs Imola, Bitskey István, Pócs Éva, Szabó Ferenc S.J., Szörényi László, Keszeg Vilmos, Mohay Tamás, Szigeti Jenõ, Paál Zsuzsanna, Kupó Jenõ, Orosz György, Paksa Katalin, Kisbán Eszter, Görög-Karády Veronika, Gazda Klára, Szabó Piroska, Szilágyi Miklós, Veres Péter, Klaniczay Gábor írásai következnek. A szerkesztõ mellõzött mindenféle tematikai csoportosítást, bár az anyag erre lehetõséget adott volna. A tisztelgõ tanulmányok többsége mégis kötõdik azokhoz a tudományos kérdésekhez, amelyek Erdélyi Zsuzsannát foglalkoztatják. A néprajzi és irodalmi tanulmányok széles tematikai változatosságuk ellenére szellemi rokonságot mutatnak Erdélyi Zsuzsanna kutatásainak tárgyával vagy módszerével. Némelyik közlemény írója saját új gyûjtését adja ajándékul, jelezve, hogy a forrás még ma is bõvizû.

A kiadvány késésének nyilvánvaló anyagi okai voltak. Dicséret illeti a kötet készítõit, kiadóit hogy az idõ szorításában sem engedtek tartalmi és formai igényességükbõl. Talán csak – az ünnepelttel együtt – a könyv címét illethetjük némi kritikával. Az „imádságos asszony” cím egy rózsafüzér-morzsolgató öregasszony képét idézi fel tudatunkban, akire Erdélyi Zsuzsanna nemigen hasonlít. Nem mintha távol állna tõle az ima, a vallásgyakorlat, vagy korát akarná titkolni, hanem egyszerûen azért, mert a cím hallatán nem õrá, inkább adatközlõire asszociálunk. Igaz ugyan, hogy õ belsõ, emberi azonosulással, tiszteletteljes alázattal viszonyult fejkendõs adatközlõihez, ugyanakkor azonban mindmáig objektív, külsõ szemlélõje, tudományos vizsgálója tudott maradni annak az imádságkincsnek, amelynek feltárulását nevéhez köthetjük.

A tanulmányok és személyes visszaemlékezések megannyi szakmai kuriózumot adnak közre, ezért a könyv tudományos értéke is kiemelkedõ. A kötet elsõdleges jelentését azonban mégsem a tanulmányírók mondanivalója hordozza, hanem sokkal inkább az a szeretetgesztus, amellyel a szerzõk és a szerkesztõ elkészítik ajándékukat Erdélyi Zsuzsanna számára. Azt hiszem, ez az ajándékkönyv nemcsak az ünnepeltnek szerez örömet, hanem mindenkinek, aki most vagy évtizedek múlva fellapozza. Mert valójában ez a mû is az archaikus népi imádságok fogadtatástörténetének része. Azt bizonyítja, hogy Erdélyi Zsuzsanna kincse bõségesen kamatozik a magyar szellemi életben. Adja Isten, hogy az ünnepelttel együtt érezhessük a Lélek mûvének nemzeti, emberi és transzcendens közösségben tartó erejét!







Dékány Endre

ERÕ AZ ERÕTLENSÉGBEN


Nemeskürty István: Magyarnak számkivetve. Szabad Tér K., 2003.

Az oly fájdalmasan nélkülözött magyar politikai realizmus szomorú idézése, a keserû igazság és a mélységekbõl feltörõ kiáltás ez a következetes, tényekbõl fölépített, vallomásos mû. „Változik a világ, gyengül, ami erõs / És erõs lesz, ami gyenge volt azelõtt” – idézi Arany Jánost írása elején, mintegy figyelmeztetve, hogy ami keserû igazság az idézendõ folyamatban, az fölvillantja a jóra válás reményét. Az a realizmus, amely erkölcsben, politikában, a magyar társadalom építésében a végzet sugallatától kísérve követeli az egyéni és a közösségi gondolkodás és cselekvés nélkülözhetetlenségét, lehet a jövõnk reménye, de lehet elítéltetésünk egyik legfõbb érve is.

Lelkiismeretünkhöz fordul Bod Péternek Forgács Ferencet idézõ gondolatával a Tanár Úr: „Minthogy maga a dolgokban benne forgott, méltán helyesnek és hitelesnek tartatik az írása . . . nem kedvez senkinek, kit-kit a maga színével fest le, és a magától készített köntösbe öltöztet.” Bizony, föllapozhatjuk történelemkönyveinket, s láthatjuk, mily sok azokban a kellõképpen ki nem derített tény. Egyik oldalon „szép színt oszt festett szóknak pompája”, s ennek következtében „Nem tudod, kit kell félned, kire kell bízni szabadságadat. Árulódat hizlaltad károdra.”

Igen, 500 évig, a kezdetektõl 1541-ig áll szemünk elõtt a Regnum, fényben és árnyban, de mégis a nemzet, az Archiregnum Hungarorum élt, és alkotta maga is Európát.

A „Mi végre vagyunk a világon?” kérdést föltéve így felel a szerzõ: „Feladatunk az, hogy az Isten iránymutatásával megszerzett földet betöltsük, megmûveljük, másoktól különbözõ gondolat- és érzelemvilágunkkal a világot gazdagítsuk. Az ellenséget, ha mutatkozik, tartsuk távol. Ha pedig az örökségünknek tekintett, megszerzett országnak a környezõ népek segíteni akarnak, olyasmihez is értve, amihez mi nem: fogadjuk be õket szívesen.” Ez a fajta toleranciafelfogás áll egyedül és reálisan szilárd alapokon. Nem menthetünk föl senkit – mint pl. Thököly szerencsétlen vállalkozását Bécs ostromakor a törökkel szövetkezve –, amikor a buzgalom fölébe kerekedik az erkölcsi hûségnek és a politikai bölcsességnek. Így aztán megindul a nagy gyarmatosítás.” Az ûr mindig vonzza a befelé törekedõt: „A dinasztia és vele az egész dicsõült Európa úgy tekintette a török hatalom kiûzését, mint egy új gyarmat fegyveres meghódítását. Udvaroncok tucatjai készítették beadványaikat, tervezeteiket Magyarország minél sikeresebb gyarmatosítására.” Manapság is elgondolkozásra intõ példa ez.

Egy német hadbíró írja:A német katona a töröknél is kegyetlenebb, a legkisebb rangú parancsnok is aranybányának képzeli beosztását, mérhetetlen fényûzésben él az alattvalók véres verejtékébõl.” Tapasztalatokban bõvelkedõ történelmünkben kell-e ennél meggyõzõbb tanulság? „Mindezeket tudva csudálnivaló, hogy a nemzet fél évszázad alatt mégis talpra állt. . . Elevenül tehát a nemzeti önérzet, Faludi Ferenc jezsuita költõ, Rómában a Szent Péter-templom magyar nyelvû gyóntatója azért kezd íráshoz, »hogy ki nem kopnék élõ nyelvünkbõl«. Nem koptunk ki.” Íme, a magyar nyelv csodája mentette és menti ma is nemzeti létünket! „A költészet, nyelvünk . . .  változatlanul õrizte az odaveszett állam helyett nemzetfenntartó szerepét.” Tanulságként s a mai idõk keserûségei közepette is példaként áll elõttünk: „A nemzet, bárki bármiképp vélekedett is a jövõrõl, fokozatosan, könyörtelen céltudatossággal haladt a Mohács után megszûnt regnum, a Szent István-i független állam újraalkotása felé, s ebben Világos és az önkényuralom se tudta megakadályozni.”

Méltó lenne még idézni Nemeskürty István számtalan érvényes gondolatát, de az Õ hûségét bizonyítandó, álljon itt e gondolatsor befejezéséül: „Amilyen mértékben kezdett fogyatkozni bennünk a hit a XIX–XX. század fordulóján, úgy hanyatlott fokozatosan az ország állapota. Pedig nyelvünket, nemzettudatunkat a magyar állam megszûnte után a keresztény hit tartotta meg.” S ez, gondolom, elég hitvallásnak. Ez a magyar realizmus szilárd alapja.



Studia patrum. A Magyar Patrisztikai Társaság I. konferenciája az ókori kereszténységrõl, szerkesztette Nemeshegyi Péter–Rihmer Zoltán, Szent István Társulat, Budapest, 2002.

Az ókori kereszténységgel foglalkozó fiatal tudósok és kutatók kezdeményezésére alakult meg 2001-ben a Magyar Patrisztikai Társaság. A nagy Nemzetközi Patrisztikai Társaság mellett már több országban alakultak helyi patrisztikakutató társaságok, ezért igen örvendetes, hogy Magyarországon is megalakult egy ilyen kutató közösség, és a nyilvánosság elé is lépett 2001 júniusában a kecskeméti Piarista Gimnázium dísztermében tartott háromnapos konferenciájával, amelyen két párhuzamos szekcióban 57 elõadás hangzott el görög és latin egyházatyákról, a keleti kereszténységrõl, a szentek tiszteletérõl, az ókeresztény gondolkodók mûveinek hatástörténetérõl és egyéb rokon témákról. Az elõadók között voltak katolikusok, protestánsok, ortodoxok – egyháziak és világiak egyaránt. A közös gyökerek tisztelete és a krisztusi szeretet szelleme hangolta össze ezt a lelkes társaságot.

  Konferencián elhangzott elõadásokat illik nyomtatásban is közzétenni, de köztudomású dolog, hogy ez mennyi idõbe és fáradságba kerül. Végül is 32 elõadó adta le elõadásának szövegét, és Rihmer Zoltán vállalta a kéziratok sajtó alá rendezésének fáradságos munkáját. Szaktudásának és pontosságának köszönhetõen a gyûjtõkötet formailag is elsõrangú mûnek sikerült.

 A kötet tartalma rendkívül sokszínû. Szerepelnek benne a nagy ókori egyházi írókról – Iusztinoszról, Alexandriai Kelemenrõl, Órigenészrõl, Epiphanioszról, Nüsszai Gergelyrõl, Khrüszosztomoszról, Evagrioszról, Hitvalló Maximoszról, Minucius Felixrõl, Tertullianusról, Lactantiusról, Jeromosról, Ágostonról, Boethiusról – szóló részletes szaktanulmányok, de olvashatunk benne az egyházatyák késõi hatását bemutató érdekes tanulmányokat is, ahol nyomon követhetjük eszméiket Anselmusnál, a mi Gellértünknél, Clairvaux-i Bernátnál, a Victorinusoknál, Marsilio Ficinónál és másoknál. Ha a szerkesztõk költõi címet akartak volna adni e gyûjtõkötetnek, „Séta az egyházatyák erdejében” címet adhatták volna, hiszen – olvasgatva az egyes tanulmányokat – az embernek az a benyomása, hogy ezerféle zöldellõ fából álló erdõben sétálgat, ahol innen is, onnan is a legkülönbözõbb énekesmadarak melódiái csendülnek fel a lombok között. Nem a késõbbi korok teológiai tankönyveinek száraz egyhangúsága uralkodik itt, hanem a nemrég született kereszténység üde, burjánzó fiatalsága.

 A Patrisztikai Társaság azóta megtartotta 2002-ben második, 2003-ban pedig harmadik konferenciáját, ugyancsak a kecskeméti piaristáknál. Nagyon várjuk, hogy az ezeken a konferenciákon elhangzott értékes tanulmányok is mihamarább megjelenjenek könyv formájában.

 (S.J.)



Szilas László: Alfonso Carillo jezsuita Erdélyben (1591–1599). Budapest, 2001. (METEM Könyvek 34.) 159 o.

Régi adósságot törlesztett a hazai egyháztörténeti könyvkiadás, amikor magyar nyelven megjelentette Szilas László eredetileg németül írott és kiadott doktori értekezését. A szerzõ Rómában élõ jezsuita szerzetes, a rend történeti intézetének nyugalmazott munkatársa és igazgatója. Disszertációját 1965-ben készítette el, és a következõ évben jelent meg Rómában, a történeti intézet monográfiasorozatában. A munkát nehéz hozzáférhetõsége miatt csupán a szakemberek szûk köre ismerte és használta, a nagyközönség számára teljesen ismeretlen volt.

    A szerzõ Erdély történelmének egy igen válságos idõszakát: a hosszú török háború elsõ évtizedét mutatja be egy nagy formátumú jezsuita diplomata és misszionárius, Alfonso Carillo mûködésén keresztül. A jezsuitákat Báthory István hívta be Erdélybe 1579-ben; ettõl kezdve egészen 1588-ban történt kitiltásukig a fejedelemség vallási és kulturális életének egyik leginkább meghatározó tényezõi lettek. A Báthory Zsigmond mellett dolgozó Carillónak kettõs – diplomáciai és egyházi – feladata volt: egyrészt segített Erdélyt beilleszteni a törökellenes európai szövetségi rendszerbe, másrészt pedig elõ kellett mozdítania a jezsuiták visszahívását a fejedelemségbe. A pápai diplomácia Erdélynek a törökellenes harcban XIII. Gergely pápa óta kiemelt szerepet szánt, ezzel magyarázható, hogy a Szentszék diplomatái, köztük Carillo is, mindent megtettek, hogy a fejedelmet megtartsák a keresztény táborban, ami – tekintve Erdély és az Oszmán Birodalom viszonyát, illetve a Habsburgokkal való évtizedes rossz viszonyt – egyáltalán nem volt egyszerû feladat.

A szerzõ széles körû kutatómunkára alapozva, a kiadott források mellett elsõsorban a rend római levéltárának dokumentumai alapján mutatja be a jezsuita szerzetes ez irányú erõfeszítéseit. Szilas László a korábban ismeretlen források alapján sokkal árnyaltabb képet festett a jezsuita szerzetes erdélyi tevékenységérõl; egyrészt igazolta az egyházi tevékenység elsõbbségét a politikaival szemben: ennek eredménye lett a jezsuiták 1595. évi visszahívása; másrészt pedig tisztázta Carillót a kortársak és a korábbi történetírók vádjai alól, miszerint a fejedelem az õ ösztönzésére játszotta át Erdélyt a császárnak. Ezzel szemben nemcsak Carillo, de maga VIII. Kelemen pápa is a fejedelem lemondása ellen volt, hiszen ezzel Erdély háborús részvétele igen kérdésessé vált. Carillo elsõsorban jezsuita szerzetes volt, akit diplomáciai tárgyalásai során is döntõen egyházi szempontok vezéreltek, Báthory Zsigmond lemondása után a katolikus egyház megerõsödése érdekében támogatta a Habsburgok erdélyi uralmát.

    A kötet végén a szerzõ 21 kiadatlan dokumentumot tesz közzé, amelynek magyar nyelvû regesztáit Tusor Péter készítette. A kötetet bibliográfia, az elmúlt évtizedekben a témakörbõl megjelent fontosabb mûvek jegyzéke és névmutató zárja. Köszönet a Magyar Egyháztörténeti Vázlatoknak, jelesül Zombori István fõszerkesztõnek, hogy felvállalta ennek a kötetnek a megjelentetését, amely hosszú „lappangás” után immár az érdeklõdõ közönség és különösen az egyetemi hallgatók számára is hozzáférhetõ lett.

Molnár Antal



Rózsa Huba (szerk.): Az Ige szolgálatában. A 60 éves Tarjányi Béla köszöntése. Szent István Társulat, Budapest 2003, 410 o.

Huszonöt szakember köszönti a 60 éves Tarjányi Béla szentírástudóst, a PPKE hittudományi karán az újszövetségi tanszék professzorát. Mint tanár és mint a bibliaapostolság buzgó népszerûsítõje – az általa létrehozott Szent Jeromos Bibliatársulat révén – kiváló munkát végez: a társulat többek között elõkészítette és 1997-ben kiadta az Ó- és Újszövetségi Szentírás új fordítását a Neovulgata alapján. Ez a könnyen kezelhetõ, középnagyságú, lapalji jegyzetekkel ellátott Szentírás sok tekintetben pontosabb (hûségesebb a görög szöveghez is), mint a Szent István Társulat új Bibliája.

Az emlékkönyv jórészt a hittudományi kar professzorainak és a magyar katolikus felsõoktatás biblikus tanárainak tanulmányait gyûjtötte össze. Ó- és újszövetségi elemzések mellett filozófiai és szellemtörténeti írásokat is olvashatunk, amelyek a Szentírás jobb megértéséhez segítenek. Megemlítek néhány tanulmányt. Különleges alapossággal kidolgozott Takács Gyula elemzése: „A Szent Márk-evangélium irodalomszerkezete”, függelékeivel. (281–338) Ilyen részletkérdésekrõl is írtak: „Nevetés a Bibliában” (Benyik György), „A vihar lecsendesítése” (Gánicz Endre), „Mit is jelent az, hogy „Isten megbánta?” (Kocsi György) Átfogóbb biblikus teológiai tanulmányok: „A Szentháromság titka mint a valóság értelmezésének kulcsa” (Puskás Attila), „A Biblia erkölcsi üzenete” (Tarjányi Zoltán), végül az augusztusban elhunyt neves patrológus, Vanyó László tanulmánya: „Az ókeresztény exegézis zsidó gyökerei és kapcsolata a görög allegorikus exegézissel.”

Ahogy Bábel Balázs érsek írja a kötet köszöntõjében: „Egy emberi élet útja igazán csak akkor értékelhetõ, ha tudjuk, honnét indult el, amíg fölért az általa elért magaslatra. Hatalmas szellemi utat tett meg az ünnepelt, aki a bócsai tanyai iskolától a Római Pápai Biblikus Intézeten át az egyetemi katedráig jutott. . .”

Isten segítse Tarjányi Béla professzort további áldásos mûködésében!         
                                                                                                                                      (R)


Gaizler Gyula–Nyéky Kálmán: Bioetika. Gondolat Kiadói Kör, Budapest, 2003.

Van Rensselaer Potter 1971-ben megjelent Bioethics. Bridge to the Future címû alapmûvében olvashatunk arról a fölismerésrõl, hogy a technikai fejlõdés és az etika kettéváltak, és ez az egész emberiség, a teljes élõvilág kipusztulásához vezethet; ha meg akarjuk menteni önmagunkat és a világot, akkor korlátoznunk, megfelelõen irányítanunk kell a technikai fejlõdést (vö. Gaudium et spes 37).

A bioetika az eltelt három évtized során az emberi jogok kérdésében a legfontosabb interdiszciplináris területté nõtte ki magát. Szempontjai nemcsak az egyes országok közéletében és törvényhozásában jelennek meg, hanem a legtekintélyesebb nemzetközi szervezetek döntéseit is befolyásolják. E tudomány magyarországi kiemelkedõ alakja Gaizler Gyula professzor (1922–1998), a Magyar Bioetikai Társaság és a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság alapító elnöke, a Pápai Életvédõ Akadémia tagja. Bioetikai munkásságát számos mûve fémjelzi, melyek közül kiemelendõk a Mint orvos és mint teológus (1989), a Felelõs döntés vagy ítéletvégrehajtás? Orvosetika változó világunkban (1992) és A bioetika alapkérdései (1997) címû könyvei. A mindig igaz szeretetet árasztó, nemzetközileg elismert tudós a halála elõtt nem sokkal – az Ökumené címû folyóirat 1996/2. számában – ezt írta: „Ki-ki a maga területén, hozzáértésének megfelelõen tegye azt, . . . amit tehet, akkor is, ha úgy látja, hogy minden hiába”; „Saját magunk helyett is mielõbb kell jöjjön más, aki fiatalabb, aki bírja hittel, erõvel, energiával.”

Gaizler Gyula végrendeletként ható szavainak gyümölcse unokájának, Nyéky Kálmánnak a munkája, aki jelenleg Rómában a Lateráni Egyetem doktori hallgatója a témában. Ez tette lehetõvé, hogy 2003 júniusában megjelenjék közös szerzeményük, a Bioetika. Nyéky Kálmán e munkájával hûen bizonyítja, hogy a nagy Példakép szavai mindennapi valóságunk részei.

A Bioetika címû könyv a „Válaszd ezért az életet. . .” bibliai idézettel (MTörv 30,19c) kezdõdik. Ezzel a szerzõk már a mû elején jelzik életvédõ álláspontjukat, hitvallásukat, amely szerint az életet az ember fogamzásának idõpontjától – s hogy egyértelmû legyen, mondjuk ki: pillanatától – a természetes végéig teljes mértékben, feltétlen tisztelettel védeni kell!

A Bioetika, amely nélkülözhetetlen „tudománya” az orvosnak, a jogásznak és a pedagógusnak egyaránt, s amely mindenki javát szolgálja, hasznos olvasmányként nyújt betekintést az élettel kapcsolatos sarkalatos kérdések világába.

A könyv bemutatja a bioetika alapjait, történetét, és részletesen tárgyalja alapvetõ területeit (témaköreit): az emberi élet sérthetetlenségét és minõségét, az emberi személy élete kezdetének és végének meghatározását, az asszisztált humán reprodukció (mesterséges megtermékenyítés), a genetikai tanácsadás, a génkutatás, az emberi klónozás, az abortusz, a tájékoztatás – tájékozott beleegyezés, a szervátültetés, az eutanázia, az orvosi kísérletek, valamint a személyi és anyagi elosztás etikai kérdéseit.

Gazdag forrásanyaga és irodalma olyan alapmûvé emeli, amely által – állásponttól függetlenül – minden olvasó részérõl érdeklõdésre tarthat számot.

A szerzõk olyan könyvet alkottak, amelybõl mindenkinek, nem csupán orvosoknak és jogászoknak, naponta kellene olvasnia, hogy soha ne felejtkezzünk el azokról az értékekrõl, amelyek a legfontosabbak: az életrõl, és arról, aminek ebben mindig a legfõbb törvénynek kell lennie (salus animarum).

Szeretettel ajánlom e szigorúan tudományos igényû és krisztusi hitbõl fakadó könyvet mindenkinek.

Hámori Antal




Bioetika, szerkesztette dr. Makó János; Ökumené, szerkesztette Ullrich Zoltán. Válogatott tanulmányok a Magyar Bioetikai Társaság és a KÖT két évtizedes munkásságából. Széphalom Könyvmûhely Bp. 330 o.

Egy ismert lelkipásztor szerint a folyóiratokban, újságokban megjelent cikkek sorsa megpecsételõdik, mert a könyvekkel ellentétben ezeket kevéssé õrzik meg az olvasók, de a könyvtárak is. Igaza van. Ezért születnek napjainkban azok a cikk- és beszédgyûjtemények, amelyek egyes szaktudományok mûvelõinek a mûhelyébõl kikerült magvas gondolatokat fejtenek ki. A könyvvé avanzsált szakantológia már helyet követelhet magának – és joggal – a könyvtárak polcán való elhelyezésre.

Ilyen kötet e kettõs címû gyûjtemény is, melyet a szerkesztõk Gaizler Gyula emlékének szentelnek, s melynek szerzõi közül számos tudós, publicista és lelkipásztor a Távlatok hasábjain is szerepelt már egyszer vagy többször szakcikkével az elmúlt évek során.

Értelemszerû, hogy a kötetben megjelent anyagok a bioetika, illetve az ökumenizmus területérõl szóló írások. Általában olyan pragmatikus és elgondolkoztató felvetések, melyek máig sincsenek megoldva, s melyek tettekre késztetik az olvasót.

A könyv sorai közé van írva, hogy nem hagyhatunk fel egy percre sem a különbözõ vallások képviselõivel folytatott párbeszéddel, hanem meg kell hogy érintse a társadalom tagjait mindaz az érték, melyet a keresztény vallások egyike-másika különbözõ hangsúlyokkal felmutat – elsõsorban az élet és az élõk tisztelete vonatkozásában.

A recenzens hadd jegyezze meg: értékesebbé teszi az antológiákat, ha szerepel bennük az egyes írások végén forrásuk, keletkezési évszámmal.

 Gyorgyovich Miklós