RÓMA ÉS A VILÁGEGYHÁZ

Gyorgyovich Miklós

TISZTELGÉS TERÉZ ANYA ELÕTT
boldoggá avatása kapcsán

2003. október 19-én, a missziós világnapon II. János Pál pápa a vatikáni Szent Péter téren összegyûlt mintegy 200 000 zarándok jelenlétében boldoggá avatta Kalkuttai Teréz anyát, a Szeretet Misszionáriusai rend alapítóját. A szentatya megválasztásának 25. évfordulójára rendezett ünnepségsorozat része volt ez a szentmise, melyre 27 országból érkeztek diplomaták. De a sokaságban megtalálhatók voltak ortodoxok, muzulmánok, misszionáriusok és szegények képviselõi is. A boldoggá avatás alkalmával – szokás szerint – felolvasták Isten szolgálója életrajzát. Mivel magyarul is több könyv jelent meg Teréz anyáról, itt csak néhány dátumra emlékeztetünk.

Agnes Gonxha Bojaxhiu, a késõbbi Teréz anya, 1910. augusztus 27-én született albán szülõktõl. Két testvérével együtt katolikus nevelésben részesült. Ágnes az Indiában mûködõ jugoszláviai misszionárius jezsuiták hívására jelentkezett a bengáliai misszióba. Felvételét kérte az írországi Loreto-nõvérek közösségébe, akik noviciátusa elvégzésére Indiába küldték. 1931-ben tette le szerzetesi fogadalmát; Lisieux-i Kis Szent Teréz tiszteletére a Teréz szerzetesi nevet vette fel. 1929–1948 között földrajzot tanított Kalkuttában. Egy 1946-os lelkigyakorlatos elhatározás után 1948-ban levetette a Loreto-nõvérek ruháját, és felöltötte a kék szegélyû szárit; ez lett az általa alapított és 1955-ben Róma által is jóváhagyott Szeretet Misszionáriusai egyenruhája. Kalkuttai Teréz anya szegénygondozó tevékenysége ezentúl már ismert; nõvérei elterjedtek az egész világon. Teréz anya 1997. szeptember 15-én halt meg szentség hírében. Boldoggáavatási eljárása rendkívül rövid ideig tartott.

II. János Pál pápa boldoggáavatási homíliájában (amelyet olasz és angol nyelven egy-egy olasz és indiai fõpásztor olvasott fel) többek között a következõket mondotta:

„Mit gondoltok, nincs abban valami különleges üzenet, hogy éppen akkor van az õ boldoggá avatása, amikor az egyház a világmissziók napját tartja?

Teréz anya élete tanúságtételével mindnyájunkat emlékeztet arra, hogy az Egyház evangelizáló missziója a szeretet gyakorlásán keresztül valósul meg, amelyet az imádság és Isten igéjének hallgatása táplálnak. Példás módon jelzi ezt a misszionáló stílust az új boldogról készült kép, amint az egyik kezébe szorít egy gyermeket, a másikkal pedig a rózsafüzér szemeit morzsolja.

Szemlélés és cselekedet, evangelizáció és emberi fejlõdés: Teréz anya így hirdette az evangéliumot, miközben egész életét a szegényeknek ajándékozta, ugyanakkor önmagát az imádságnak szentelte.

»Aki nagyobb akar lenni köztetek, legyen a többi szolgája.« (Mk 10,43) Különös meghatottsággal emlékezünk ma Teréz anyára, a szegények, az Egyház és az egész világ kiemelkedõ szolgálójára. Élete az alázatos szolgálat fenségességének és kitüntetett voltának tanúságtétele. Nem csupán azt választotta, hogy utolsó legyen, hanem hogy az utolsók szolgálója. Mint a szegények igazi anyja hajolt le azokhoz, akik a szegénység legkülönbözõbb formáitól szenvedtek. Nagysága abban az adakozásban áll, mely sose nézi, mennyit kell adni, mely addig ad, amíg »szükség van«. Élete az Evangélium felhívásának radikális megélése volt.

Krisztus kiáltása a kereszten – »Szomjazom« (Jn 19,28) –, amely kifejezi az Isten ember utáni vágyakozásának, sóvárgásának mélységét, mélyen átjárta Teréz anya lelkét, és termékeny talajra talál benne.”

 Alábbi írásunkkal kívánunk fejet hajtani a sokféle kitüntetésben – többek között Nobel-békedíjban – részesült szerzetesnõ elõtt, akinek a rendje ma már négyezer apácát, négyszáz férfi szerzetest és hárommillió önkéntest számlál, és akit egyháza immár boldogként tisztel.

„Egyszer sikerült kezet csókolnom . . . Teréz anyának” – említi egyik legfrissebb írásában Balás Béla kaposvári megyéspüspök.

E sorok írójának ez nem sikerült; de ha a kezét nem ragadhattam is meg, magragadott engem ennek a szerzetesnõnek a szabadsága, mely két forrásból táplálkozott: mély, Krisztus-követõ hitébõl és önként vállalt totális szegénységébõl. Ha valakirõl, róla elmondhatjuk, hogy tanúságtevõje volt, hitelesítõje volt Krisztus tanításának. Ezért maradt olyan szép, ezért olyan mélyek a kijelentései, meggondolásai, ezért olyan fontosak cselekedetei, ezért olyan magával ragadóak hangosan kimondott imái.

Teréz anya, a XX. század egyik, ha nem a legnagyobb szentje, mondhatni „jó sajtót” kapott. Bár talán nem vágyott rá, mégis életének számos eseménye kapott nyilvánosságot. Így világszerte megismerhették gondolatait, Istenhez fûzõdõ kapcsolatát; véleményét a világról, a társadalmi jelenségekrõl, politikáról. . . Õ az a boldog, akit közfelkiáltással szentté lehetne avatni, mert annyira közöttünk élt. Boldoggá avatása kapcsán, elõtte tisztelegve, azokból az olvasmányélményekbõl mutatok fel néhányat, melyek bennem évek óta élnek.

Amikor hozzákezdtem megírni Boldog Teréz anyáról megemlékezésemet, négy-öt könyvet olvastam újra. Az életét elemzõ mûvekben azt a kapaszkodót kerestem mondásai között kutakodva, ahonnan kiindulva valóban hiteles sorokat fogalmazhatok meg méltatásaképpen. Nos, kínálkoztak egymondatos maximái – több száz ilyennel találkoztam a fejezetekben –, s ezek között valóban ráakadtam arra  az egyre, amely igazzá teheti a Rá való emlékezésemet. Így szól:

„Halálra dolgozhatjátok magatokat, ha nem szeretetbõl történik, semmit sem ér; Istennek nincs szüksége a mi munkánkra; nem azt fogja kérdezni a nõvértõl, hány könyvet olvasott, hány csodát mûvelt, hanem hogy legjobb tudása szerint, az iránta való szeretetbõl végezte-e.”

Ez hát az a kulcsmondat, amelyre fûzhetõ ez az írás, minden írás, minden munka – és erre a mondatra fûzhetõ fel Kalkuttai Teréz anya egész életmûve, aki egységben látta Istent és világát, akinek egyik-másik kijelentését Krisztus is vállalhatta volna, akinek tettei a szeretet tettei, a szeretet érintései voltak, olyan emberé, aki maga is megérintetett Krisztusa által. E megérintettség által nézett tiszta szeretettel a legelesettebbekre.

Az õ életében annyi szép példája volt a szeretetnek, hogy a páli szeretethimnusz minden verséhez sok-sok élménye kínálkozik említésre. A fenti idézet pl. az elsõ versre rímel: „. . . ha szeretet nincs bennem, csak zengõ érc vagyok vagy pengõ cimbalom. . .”

Teréz anya megélte a Páltól megmutatott „legmagasztosabb utat”. Szinte fáradhatatlan volt: találékony a szeretetben. Hány intuitív ötlete vált javára szegényeinek! Szegényeinek, akik anyagi értelemben voltak szegények, lelkiekben voltak azok, magányuk miatt vagy betegségek miatt szenvedtek. Mindenkinek mindene volt. Tudta, hogy az amerikai gazdagnak mit kell mondania; tudta, hogy az angol polgárt magányosság sújtja, hogy a közel-keleti lányok sorsán halászháló készítésével lehet segíteni, hogy az indiai szegények pénzhez juthatnak, ha feldolgozzák az eldobált kókuszdió háncsát. Teréz anya Isten országát élte, méghozzá olyan leleményességgel, olyan okossággal, mint a „világ fiai”, de tekintetét mindig Krisztuson nyugtatva.

Engem a legjobban mégis esendõsége érintett meg. Amikor kijelenti: Magát úgy tekinti, mint Jézus kezében a ceruzavéget, amivel azt ír, amit akar. Vagy másutt: amikor egy nagy házat kiszemel mûvéhez, és hogy sikerüljön megszerezniük a tulajdonjogát, a rend tagjaitól rózsafüzérek sokaságának elmondását kéri. Majd, amikor ráébred, hogy mások Isten tervei, leállítja az „imahadjáratot”, beismerve tévedését.

A leghangsúlyosabb mondata saját esendõségérõl talán ez: „Vannak idõk, amikor teljesen üresnek érzem magam; üres héjnak; valósággal szétesem, semmi sincs bennem, hogy fenntartson; olyan magányosnak és nyomorultnak érzem magam.” Csak az tud a vigasztalanságáról ilyen reálisan és kendõzetlenül szólni, aki életében oly állapotszerûen tapasztalja meg az Isten-közelséget.

Sok mindent lehetne felidézni rá emlékezve és elõtte tisztelegve, mégis inkább saját fényképeinek jellegzetességét hadd emeljem ki, azokból is két részletet: azt a ragyogó szempárt, mely Krisztus szeretetével mosolygott mindenkire, valamint az a dolgos két kezet, mely oly gyakran ölelt magához abortusztól menekült csecsemõt, tanításra váró gyermeket, éhezõ hajléktalant, vigasztalan beteget, magányos gazdagot, ideológiai ínségeset – mindnyájuknak elõlegezve az Isten országát.

—————————

Teréz anya egyedülállóságát az adja, hogy a humanitárius munkát nem a humanitárius munkáért végezte, mint ahogy a jótékonyságot sem a jótékonyságért. Nem kizárólag a fizikai szenvedés, a lepra, az AIDS, az éhség stb. ellen küzdött. De minden erejével harcolt a lelki lepra ellen, amelyben az emberiség jó része szenved. Célja nem egyszerûen a gyógyítás volt, hanem és fõként az üdvösség és a megváltás. Ennek a legértékesebb dolognak a mércéjével mérve kell õt megítélni és megérteni.

 (Jean-Michel di Falco, Teréz anya, a hit csodái, II. kiadás 231–232. o.)

VATIKÁNI DOKUMENTUM
A HOMOSZEXUALITÁSRÓL*

A Hittani Kongregáció 2003. július 31-én tette közzé új dokumentumát: „Megfontolások az azonos nemû személyek együttélésének törvényes elismertetésére irányuló törekvéseikrõl.” A dokumentum június 3-án kelt; a pápa március 28-án hagyta jóvá. (Az alábbi ismertetést Szabó Ferenc készítette.)

A bevezetõ megjegyzi, hogy most nincs szó tanbeli megfontolásokról, hiszen a Szentszék illetékes hivatalai az utóbbi évtizedekben több alkalommal tárgyaltak a keresztény házasságról, a szexualitásról, a homoszexuális hajlamok és cselekedetek erkölcsi megítélésérõl, illetve a velük kapcsolatos lelkipásztori irányelvekrõl.

A dokumentum I. része röviden összefoglalja a keresztény házasság természetére és feltétlen tulajdonságaira vonatkozó katolikus tanítást, a jegyzetekben utalva a kérdéses dokumentumokra. Említsük meg a legfontosabbakat:

– A Persona humana kezdetû nyilatkozat (1975).

– Levél a homoszexuális személyek lelkipásztori gondozásáról (1986), (Fõbb szakaszait lásd alább.)

– Megfontolások a homoszexuális személyekre vonatkozó törvénytervezetrõl (1992). – Levél a püspökkari konferenciák elnökeihez: az Európai Parlament határozata a homoszexuális személyek párkapcsolatáról (1994).

Mindezt tömören összefoglalja a Katolikus Egyház Katekizmusa: 2357–2359, 2396.

II. rész: A homoszexuális párkapcsolatokkal szemben az egyes államok különbözõképpen foglalnak állást. Néha a toleranciára korlátozódik ez az állásfoglalás; máskor igyekeznek törvényileg elismerni azzal az ürüggyel, hogy a hátrányos megkülönböztetést elkerüljék; ismét máskor törvényesen a szó igazi értemében vett házasságokkal egyenlõ jogokat biztosítanak a homoszexuális kapcsolatoknak. Az erkölcsi lelkiismeret követelménye, hogy minden esetben tanúskodjanak a teljes erkölcsi igazságról. Le kell leplezni a tolerancia ürügyén hangoztatott ideológiát, és határozottan állítani kell a homoszexuális „házasságok” erkölcstelen jellegét; felhívni az államok figyelmét arra, hogy korlátok között kell tartani a jelenséget, amely veszélyezteti a közerkölcsöket, és az ifjúságot félrevezeti a szexualitás és a házasság igazi természetét illetõen. Arra is emlékeztetni kell, hogy a rossz eltûrése lényegesen különbözik annak jóváhagyásától és törvényesítésétõl.

Újabban a homoszexuális párkapcsolatok törvényes elismerésére törekszenek, tehát olyan jogokat akarnak biztosítani nekik, mint a férfi és a nõ házasságának. Az ilyen igazságtalan törvényhozásban minden együttmûködéstõl tartózkodni kell, mindenki élhet a lelkiismereti ellenvetés jogával.

III. rész: Érvek a homoszexuális párkapcsolatok törvényes elismerése ellen.

Az érvek különbözõ szempontok szerintiek.

– A józan észbõl:

A polgári törvényhozás korlátozottabb, mint az erkölcsi törvény, de a polgári törvény nem kerülhet ellentmondásba a józan ésszel (recta ratio), mert különben elveszíti a lelkiismeretbeni kötelezettséget. Minden emberi törvény annyiban kötelezi az embereket, amennyiben összhangban van a természetes erkölcsi törvénnyel, amelyet elismer a józan ész. (Vö. Evangelium vitae 71–72; Summa Theol. I–II, q. 95, a.2.) A homoszexuális párkapcsolatok törvényes elismerése ellenkezik a józan ésszel, mivel két azonos nemû kapcsolatának ugyanolyan jogi biztosítékot nyújt, mint a férfi és nõ házassági intézményének, és ezzel a közjó és a házasság védelmét kikezdi. Meg kell különböztetni a homoszexuális magatartást mint privát jelenséget és mint törvényileg elismert társadalmi kapcsolatot: a második eset súlyosabb, mivel módosítja a társadalmi szervezetet, és ellene van a közjónak, minthogy elhomályosítanak bizonyos alapvetõ erkölcsi értékeket, és leértékelik a normális házasság intézményét.

– Biológiai és antropológiai ellenérvek:

A homoszexuális személyek párkapcsolatában hiányoznak a házasság alapvetõ összetevõi. A házasság lényege a férfi és a nõ olyan szerelmi kapcsolata, ahol egymást kölcsönösen kiegészítik, és szexuális kapcsolatuk nyitott az élet továbbadására, a gyermeknemzésre. Ez hiányzik a homoszexuálisoknál; a tapasztalat azt mutatja, hogy a gyermekek normális neveléséhez is szükség van az anyára és az apára. (Mindezen nem változtat az esetleges mesterséges megtermékenyítés vagy örökbefogadás.)

– Társadalmi szempont:

A társadalom életének alapja a házasságból származó család, amely a férfi és a nõ szexuális kapcsolatán, gyermekek nemzésén és nevelésén alapul. A homoszexuálisok „házassága” gyökeresen módosítja a társadalmi együttélést, és súlyosan árt a közjónak. A homoszexuális párkapcsolatok törvényesítése érdekében nem lehet hivatkozni a személyek jogaira és a hátrányos megkülönböztetés kiküszöbölésére, mivel itt nincs szó igazságtalanságról, hanem inkább az igazságosság követeli meg, hogy ne kapjanak ugyanolyan jogi (törvényes) elismerést, mint a különbözõ nemûek.

– Jogi szempont:

Mivel a különbözõ nemûek házassága biztosítja a gyermeknemzést, jogos és a közjónak érdeke, hogy törvényes elismerést kapjanak. Ez az eset nem áll fenn a homoszexuálisok esetében.

IV. rész: A katolikus politikusok magatartása a homoszexuálisok „házasságának” kedvezõ törvényhozással szemben.

Minden hívõnek kötelessége ellenezni a homoszexuális személyek kapcsolatának törvényesítését, de különösen is a katolikus politikusoknak, sajátos felelõsségüknek megfelelõen. Az ezzel kapcsolatos törvénytervezetekkel szemben a következõ etikai irányelveket tartsák szem elõtt:

Ha elsõ alkalommal terjesztik a törvényhozó ülés elé a homoszexuális párkapcsolat törvényesítésének javaslatát, a katolikus képviselõnek erkölcsi kötelessége, hogy világosan és nyilvánosan kifejezze annak ellenzését, és a törvénytervezet ellen kell szavaznia. Megszavazni hagyni a közjó szempontjából ilyen ártalmas törvényt súlyosan erkölcstelen.

Ha a katolikus képviselõ homoszexuálisok együttélésének kedvezõ, már érvényben levõ törvényt talál, a számára lehetséges módon elleneznie kell azt, és nyilvánossá kell tennie ellenkezését: ez az igazság melletti kötelezõ tanúságtétel. Ha nem lehetséges teljesen visszavonni, eltörölni az ilyen törvényt, támogathat olyan javaslatot, amely korlátozza a törvény által okozott károkat, és csökkenti annak negatív hatását a kultúra és a közerkölcsök területén, éspedig úgy, hogy mindenki elõtt világos saját személyes ellenzése, elkerülve a botrány veszélyét. Mindez tehát nem jelenti azt, hogy a megszorító törvény igazságos vagy legalábbis elfogadható, hanem inkább törvényes és köteles kísérletrõl van szó, hogy legalább részlegesen eltöröljék az igazságtalan törvényt, amikor pillanatnyilag nem lehetséges annak teljes visszavonása.

Végkövetkeztetés

„Az Egyház azt tanítja, hogy a homoszexuális személyek iránti tisztelet semmiképpen sem vezethet a homoszexuális magatartás jóváhagyásához vagy a homoszexuális párkapcsolat törvényes elismeréséhez. A közjó megköveteli, hogy a törvények elismerjék, támogassák és védelmezzék a házasságot mint a család alapját, a társadalom alapsejtjét. Törvényesen elismerni (legalizálni) a homoszexuális párkapcsolatokat vagy azok egyenjogúságát a házassággal nemcsak egy deviáns – rendezetlen – magatartás jóváhagyását jelentené, a jelenlegi társadalom elé példaként állítva azokat, hanem azt is, hogy elködösítjük azokat az alapvetõ értékeket, amelyek az emberiség közös örökségét alkotják. Az Egyház nem tudja nem megvédeni ezeket az értékeket az emberek és az egész társadalom javáért.”

* * *

A Hittani Kongregáció levele a püspökökhöz
a homoszexuális személyek lelkipásztori gondozásáról (1986)

(Részletek)

(2) „. . .A katolikus erkölcstan álláspontja a hittõl megvilágított emberi észen alapul, és az a belsõ meggyõzõdés vezérli, hogy Isten, Atyánk akaratát teljesítjük. Ily módon az Egyház nemcsak tanulni tud a tudományos felfedezésektõl, hanem túl tud lendülni azok horizontján; biztos abban, hogy teljesebb látásmódja tiszteletben tartja az emberi személy bonyolult valóságát, amelyet Isten teremtett lelki és testi dimenziójában, és az õ kegyelmébõl arra hivatott, hogy az örök élet örököse legyen.”

(3) „. . . A Hittani Kongregáció már 1975. dec. 29-i nyilatkozatában (a szexuális etika néhány kérdésérõl) kifejezetten tárgyalta ezt a problémát. Ebben a nyilatkozatában kiemelte azt a kötelességet, hogy keresni kell a homoszexuális állapot (hajlam) megértését, és megjegyezte: a homoszexuális aktusok bûnös voltának megítélésében okosan kell eljárni. Ugyanakkor a Kongregáció számolt az általában alkalmazott megkülönböztetéssel: más a homoszexuális hajlam vagy orientáció, és mások a homoszexuális aktusok. Ez utóbbiakat úgy írta le, hogy meg vannak fosztva lényegi és feltétlenül szükséges célirányosságuktól, és ezért »bensõleg rendezetlenek« olyannyira, hogy semmilyen esetben nem lehet õket igazolni (n. 8, par. 4).**

Mégis a nyilatkozat közzététele után a homoszexuális hajlam (orientáció) olyan túlzottan jóindulatú értelmezései jelentek meg, hogy egyesek közömbösnek, sõt egyenesen jónak ítélték. Pontosítani kell tehát a következõt: a homoszexuális személy különleges hajlama, jóllehet az önmagában nem bûn, mégis többé-kevésbé erõs tendenciát képvisel az erkölcsi szempontból bensõleg rossz magatartás felé. Ilyen indítóokból magát a hajlamot is objektíve (tárgyilag) rendezetlennek kell tekinteni.”

(4) „Az igazi lelkipásztori gondoskodás egyik lényeges dimenziója: azonosítani kell az okokat, amelyek az egyházi tanítás összezavarásához vezettek. Ezek közé tartozik a Szentírás új exegézise (magyarázata), amely szerint a Biblia vagy nem mond semmit a homoszexualitás problémájáról, vagy egyenesen hallgatólagos jóváhagyást adna, illetve végül olyan kulturálisan és történelmileg kondicionált erkölcsi elõírásokat nyújtana, amelyeket nem lehetne alkalmazni már a mai életre. Ezek a nézetek súlyos tévedések és félrevezetõk, ezért különleges éberségre van szükség e téren.”

(A nyilatkozat a 6. pontban szentírási szövegekre hivatkozik: Ter 3; Ter 19,1–11; Lev 18, 20, 22 és 13; 1Kor 6,9; Róm 1,18–32; 1Tim 1,10)

(7) „Az Egyház, engedelmeskedve Urának, aki alapította, és megadta neki a szentségi élet ajándékát, a házasság szentségében az isteni szándékot ünnepli: a férfi és a nõ szerelmi és életfakasztó egységét. Csakis a házassági egyesülésben lehet erkölcsileg helyes a szexuális képesség használata. Ezért az olyan személy, aki homoszexuális módon cselekszik, erkölcstelen tettet követ el.

Ha valaki azonos nemûvel hajt végre szexuális tettet, megsemmisíti a Teremtõ szexualitásra vonatkozó tervének gazdag szimbolizmusát és jelentését, hogy céljáról ne is beszéljünk. A homoszexuális tevékenység nem fejezi ki az egymást kiegészítõ egyesülést, amely képes az életet továbbadni, és ezért ellentmond annak a hivatásnak, amely az önátadásban fejezõdik ki, hiszen ez a kölcsönös önátadás az Evangélium szerint a keresztény élet lényege. Ez nem zárja ki azt, hogy a homoszexuális személyek gyakran nagylelkûek és önajándékozók lehetnek, de amikor homoszexuális tevékenységnek adják magukat, megerõsítik magukban a rendezetlen szexuális hajlamot, amelyet önmagában az önzõ élvezet jellemez.

Amint ez minden erkölcsi rendezetlenségnél történik, a homoszexuális tevékenység (cselekedet) megakadályozza a személy önmegvalósulását és boldogulását, mert ellentétes Isten teremtõ bölcsességével. Amikor az Egyház visszautasítja a homoszexualitással kapcsolatos téves tanokat, nem korlátozza, hanem inkább megvédi az emberi személy szabadságát és méltóságát, valós és igazi értelmében.”

* Megjelent a Szent István Társulat gondozásában: Megfontolások az azonos nemû személyek együttéléseinek törvényes elismertetésére irányuló törekvéseikrõl (Római dokumentumok XXIV. Hittani Kongregáció)

**A homoszexuális orientáció és a homoszexuális cselekedetek megkülönböztetésérõl, azok biológiai (genetikai) és pszichoszociális okairól, valamint erkölcsi megítélésérõl lásd Somfai Béla S.J.: Szexuáletikai jegyzetek, Új Ember, Bp. 2003. A megkülönböztetéshez 104. o.: „Homoszexuális orientáción – a jelenség bizonyos mértékû leszûkítésével – az azonos nemû személyek felé irányuló tartós erotikus és érzelmi vonzalmat értjük; a homoszexuális cselekedet olyan szexuális kielégüléshez (orgazmushoz) vezetõ cselekményt jelent, amelyet azonos nemû személyek végeznek egymással. Ismert az a tény, hogy az ember képes homoszexuális cselekedet végrehajtására anélkül, hogy ilyen beállítottsággal rendelkezne, és a beállítottsággal sem jár együtt szükségszerûen annak erotikus cselekedetekben kifejezett megnyilvánulása.”

KÉPMÁS

Keresztény-nemzeti családmagazin!

Megjelenik minden hónap elsõ péntekén!

Keresse az újságárusoknál!

        Állandó témáink:

aktualitások-közélet

Férfi és Nõi „Képmás”-ok

Életmód

Család

Oktatás-nevelés

Portré

Kultúra

Havonta 64 színes oldalon

Elõfizetés: 1114 Bp. Villányi út 5-7. Tel/fax: 06/1-365-1414.
Drótposta: [email protected]

www.kepmas.hu

 Biacsi Dávid

JEZSUITÁK IRAKBAN

1. Iraki helyzetkép

A hagyomány szerint Krisztus örömhírét még Júdás Tádé, Bertalan és Simon apostolok vitték a mai Észak-Irak területére. Tamás apostolról is úgy tartják, hogy útban India felé megállt Mezopotámiában. Az általában asszírnak, néha kaldeusnak nevezett, szír nyelvû keresztények a 300-as években alakították ki egyházi szervezetüket, és – a Bizánccal szemben álló Perzsa Birodalom alattvalóiként – közösségük fokozatosan elszakadt Konstantinápolytól. Hitvallásukat, amelyben Jézus isteni és emberi természetének különbözõségére szír (és nem görög) szakkifejezéseket alkalmaztak, a 431-es efezusi zsinat a nesztoriánus eretnekséggel azonosította és elítélte.

Az asszír keleti egyház, bár mindig kisebbségben maradt a zoroaszteri vallású, majd muzulmán Perzsiában, fénykorában tizenhárommillió hívõt számlált. 1318-ban harminc érsekségbõl és kétszáz püspökségbõl állt, és hithirdetõi India, Tibet, Kína és Mongólia vidékeit járták. A közösség túlélte a török betörések okozta üldözést, de áldozatául esett Timur Lenk mongol hódítóinak. Így történt, hogy a tizenhatodik századra az egyházi közösség létszáma töredékére csökkent, és a mai Kelet-Törökország területére szorult vissza.

Már a tizenharmadik századtól domonkos és ferences hithirdetõk részvételével megkezdõdik a római egyház tevékenysége az asszír keleti egyházban. Ez azzal az eredménnyel járt, hogy idõrõl idõre egy-egy püspök helyreállította az egységet Rómával (pl. 1445-ben a ciprusi püspökség), de tartós közösség nem jött létre.

A tizenötödik század közepén a pátriárkai méltóság örökletessé vált: nagybácsiról unokaöccsre szállt. Következésképpen egyetlen család uralma érvényesült az egyházban, és többnyire kisfiúkat ültettek a pátriárkai székbe. Amikor 1552-ben szintén hasonló módon „választottak” pátriárkát, az asszír püspökök egy csoportja megtagadta neki az engedelmességet, kapcsolatot keresve Rómával. Az elégedetlenkedõ püspökök által megválasztott és Róma által jóváhagyott új pátriárkát a helyi pasa 1555-ben kínzások után kivégeztette, és híveinek nagyobb része visszatért az asszír keleti egyházba, kisebb részük azonban nem. Visszavonhatatlanul létrejött az egység: megalakult a Rómához hû káld katolikus egyház, élén a „kaldeusok” pátriárkájával.

Az elkövetkezõ majd háromszáz évet fõként a latinizálásra törekvõ katolikus és a hagyományaikhoz ragaszkodó katolikusellenes pártok harcai jellemezték. A helyzet csak 1830-ban csillapodott, amikor Róma hosszú idõ után ismét megerõsítette székében a vele egységben levõ kaldeus pátriárkát. Az elsõ világháborúban mind az asszír keleti, mind a káld katolikus egyház (az örményekhez hasonlóan) hatalmas vérveszteséget szenvedett a törökök részérõl, mert mind a két közösséghez tartozó asszírok a központi hatalmak ellenében a briteket támogatták. A szörnyûségeket túlélõk többsége Irakba vándorolt, ám itt 1933-ban ismét vérontásra került sor az asszír menekültek és az iraki csapatok között, aminek következtében sokan ismét hazát kényszerültek váltani, és a Közel-Kelet más országaiban vagy az Újvilágban telepedtek meg.

A káld katolikus egyházat 1989 óta a Bagdadban székelõ I. Rafael Bidavid pátriárka kormányozta 2003. július 7-én Bejrútban bekövetkezett haláláig. Az augusztus 19. és szeptember 2. között ülésezõ püspöki szinódusnak senkit sem sikerült abszolút többséggel megválasztania száztizedik kaldeus pátriárkának. A püspökök egy része az asszír keleti egyház iránti szorosabb kötõdés felé hajlik, a másik része Rómával való egységet és külön kaldeus nemzeti identitást hangsúlyoz. Számos püspök diaszpórában élõ híveket kormányoz – mások népükkel együtt szenvedték Szaddám Huszein diktatúráját. A zsinat résztvevõi közül sokan felszabadulásként élték meg az amerikai–angol koalíció gyõzelmét, de azok is hangot adnak véleményüknek, akik inkább a szentatya háborúellenes nézeteit osztják. II. János Pál pápa, a zsinat sikertelensége ellenére, nem tartotta fenn magának a pátriárka kinevezését; úgy döntött, hogy december 2-ára és 3-ára ismét összehívja a püspököket – ám ezúttal a Vatikánba.

Az asszír keleti egyházat a 12 éves korában megválasztott, 1933-ban Amerikába költözött XXIII. Simon pátriárka személye osztotta meg újra. A pátriárka 1964-ben úgy döntött, hogy az asszír keleti egyházban is a Gergely-naptárt vezeti be. Ez a döntés az asszír püspökök körében okot adott arra, hogy kétségbe vonják a gyermekkorban történõ pátriárkaválasztás addigi módját, illetve az egyházfõ székhelyét. Az elégedetlenkedõ püspökök (az ó naptárt követõk) egy indiai, majd ennek halála után a bagdadi püspököt, Addait választották meg pátriárkának. Jelenleg Addainak öt püspök fogad engedelmességet.

Ami Simon pátriárkát (és az új naptárt követõ tizenegy püspököt) illeti, õ 1973-ban otthagyta a pátriárkai méltóságot, és megnõsült. Püspökei azt szerették volna, ha házassága ellenére folytatja hivatalát, de két évre rá San Joséban meggyilkolták, így lehetõvé vált, hogy új, felnõtt pátriárkát válasszanak a teheráni püspök személyében, aki a IV. Dinkha nevet vette fel.

Iraknak ma több mint 23 millió lakosa van. Nemzetiségi megoszlásuk: arab 75%, kurd 20%, a maradék öt százalékon fõleg az asszírok és a türkmének osztoznak. A társadalom összképét a vallási hovatartozás tovább tarkítja: a lakosság 95%-át alkotó muzulmánok kb. 60%-ra rúgó többsége arab és síita (õk alkotják a többséget egyébként Iránban, Bahreinben és Azerbajdzsánban), míg a 40%-os kisebbség (arabok, kurdok) szunnita. Irak területén találhatók a síiták Mekka után legszentebb helyei: a tavasszal a híradókban is szerepelt Karbala és Nadzsaf. Fontos még megjegyezni, hogy az iraki síiták többsége – iráni hittestvéreivel ellentétben, ahol az uszuli teológiai iskola az évszázadok alatt eljutott az iszlám állam szükségességéig – az akhbari iskolát követi, amely a muzulmán hittudósokat és jogászokat csak konzultatív szerephez juttatja a politikai hatalom gyakorlásában.

Az irak–iráni háború (1980) óta 300 000 keresztény hagyhatta el Irakot. A keresztények számát a Szaddám utáni Irakban 500 000 és 1 000 000 közé teszik – pontos statisztikai adatok valójában nincsenek. A káld katolikus egyháznak mintegy 350–400 000, az asszír keleti egyháznak mintegy 100–120 000 híve van. A többi katolikus keresztény – szír katolikus, örmény katolikus, melkita (görög katolikus) és latin (római katolikus) – talán összesen 50 000 fõvel, a többi nem egyesült keresztény (fõleg koptok, kisebb számban az antiochiai szír ortodox egyházhoz, az örmény apostoli egyházhoz és az antiochiai ortodox patriarkátushoz tartozók) legfeljebb néhány tízezer fõvel egészíti ki Irak vallási térképét. Az anglikánok és más protestáns közösségek összesen néhány ezer fõt számlálnak.

2. Érkeznek a jezsuiták

Az elsõ jezsuiták még Szent Ignác életében megjelentek Bagdadban, útban Kína felé. Gaspar Berze (1515–1553) 1549-ben, Nicolas Trigault (1577–1628) 1613–14 között utazott erre. XIII. Gergely pápának szívügye volt az egység megteremtése az asszír keleti egyházzal. Giovanni Battista Elianót (1530–1589) küldte az asszír egyházhoz, de a részegyházak kiengesztelõdésére tett kísérlete – a maronita egység megerõsítésével ellentétben –, sajnos, nem járt sikerrel. A tizenhetedik században Alexandre de Rhodes (1583–1660), a vietnami latin betûs írás megalkotója, fordult meg Bagdadban. Bernard Sales (sz. 1620) 1661-ben, Georges Berthe (sz. 1622) 1664-ben (mindkettõ jezsuita testvér) Bagdadban haltak meg.

1837-ben Paolo-Maria Riccadonna (1799–1863), a szíriai jezsuita misszió elöljárója Maksymilian Ry³³oval (1802–1848) útnak indul Bejrútból Bagdadba, hogy felmérje, megérett-e a helyzet egy mezopotámiai jezsuita közösség megalapítása számára. Mivel a karavánt nyolchónapos útjuk során oda- és visszaúton is kirabolták, a jezsuiták az idõt nem látták elérkezettnek a letelepedésre. Ez azonban Riccadonnát nem gátolta meg abban, hogy az elkövetkezõ években még kétszer ellátogasson a mai Irakba – harmadik útján nyolc hónapot töltött Moszulban az ottani keresztények között.

1929-ben, Irak függetlenségének elõestéjén, mind a kaldeus pátriárka, mind más iraki katolikusok arra kérték a szentatyát, hogy küldjön jezsuitákat Bagdadba. XI. Piusz pápa a jezsuita generálishoz, õ pedig a nem sokkal azelõtt alakult New England-i rendtartomány fõnökéhez fordult. Így 1932-ben megérkezett az elsõ négy amerikai jezsuita Bagdadba, vettek két házat, és elkezdõdött a Baghdad College története 120 beiratkozott tanulóval.

Az elsõ jezsuiták elöljárója, William A. Rice (1891–1946) belizei missziós tapasztalatokkal rendelkezik. A Baghdad College algebratanára, Joseph P. Merrick (1895–1989) Irakba érkezése elõtt a világsajtóban szerepelt, mert úgy tûnt, hogy sikerült bebizonyítania a nagy Fermat-sejtést*, amiért a Göttingeni Egyetem százezer birodalmi márkás díjat tûzött ki. (Persze az elsõ világháború elõtti százezer márkát 1933-ra teljesen megette az infláció, a sejtés minden újabb bizonyítóját pedig 1993-ig folyamatosan megcáfolták.) John J. Scanlon (1897–1970) a keleti rítusok szakértõje, és (nem számítva a modern nyelveket) mestere az arab, szír, orosz, örmény, grúz, kopt, héber és görög nyelveknek. Augustine C. Wand (1883–1974) filozófiaprofesszor, régész és könyvtáros Irak elõtt Rómában dolgozott. Edward F. Madarasnak (1897–1967), Ohióba elszármazott kivándorlók gyermekének sem kellett ötletért a szomszédba mennie. Az Al Baghdadi címû, az Ezeregyéjszaka meséinek terjengõs stílusában írt, saját kezûleg illusztrált hírlevelében a következõket írja:

„Íme a tervünk: Beszereztük számos piacvezetõ amerikai gyártó katalógusát, például a Monel Metal, a General Electric, a Truscon Steel és a Frigidaire Air Conditioning ismertetõit, és még egy sereg más cégéit, amit lehetetlen felsorolni. Arra gondoltunk, hogy mihelyt kezünkben lesz, hogy pontosan mire van szükségünk, írunk ezeknek a cégeknek, és azt sugalljuk nekik, hogy nemcsak egyszerû, de nagyszerû gesztus lenne részükrõl, ha nekünk adományoznák azt, amire nekünk szükségünk van. Így hozzájárulhatnának a nevelés értékes céljaihoz, és ugyanakkor egyfajta mûködõ kiállítótermet rendezhetnének be termékeik iraki reklámozására. Nem hisszük, hogy túlzunk, amikor azt mondjuk, hogy Irak számos jövõbeli vezetõje a Baghdad College-ból fog kikerülni, és már csak természetes, hogy képeseknek kell lenniük valamilyen hatást gyakorolni az építkezési irányvonalra, valamint arra, hogy milyen szerelvények és anyagok épüljenek be a jövõbeli iraki létesítményekbe.”

Madaras jóslata bevált: 1967-ben a tíz legkiválóbb iraki egyetemi hallgató közül hét a Baghdad College-ben érettségizett.

3. Két jezsuita iskola a Tigris partján

Az 1931-ben alapított Baghdad College ötéves képzést biztosított 12–17 éves fiúk számára. A nevelõtestületet 10 iraki világi tanár, 33 jezsuita tanár és 9 önkéntes alkotta. A diákok fele muzulmán, 35%-uk katolikus, 15%-uk pedig más keresztény egyházak tagja volt, szinte mindegyik részegyházból. Az oktatás nagyobb részben angolul, kisebb részben arabul folyt. Mintegy ötezren végeztek az iskolában, annak 37 éves fennállása alatt. A zöldellõ iskolai campus, mely magában foglalt kilenc nagyobb épületet, egy diákotthont, egy kisszemináriumot, a könyvtárat, különféle laboratóriumokat, kerteket, sportpályákat és gyümölcsösöket, a Tigris partján terült el, több mint tíz hektáron.

Az Al-Hikma Egyetem 1956-ban alakult Bagdad déli részén, 45 hallgatóval. 36 iraki világi professzor, 28 jezsuita és 6 önkéntes összesen mintegy 1900 hallgatót oktatott, akik 40%-a muzulmán, 32%-a katolikus, 21%-a más keresztény és 7%-a zsidó volt. Az egyetem közgazdaság-tudományi, mérnöki és bölcsészettudományi karral rendelkezett, hat nagyobb épületben; az oktatás fõként angolul folyt.

A 145 jezsuita közül, aki a két intézményben megfordult, öten Bagdadban alusszák örök álmukat. Az öregdiákok egybehangzó véleménye szerint a jezsuiták érzékenyek voltak az iraki egyházak szükségletei iránt, és hatalmas lelkipásztori segítséget nyújtottak a tantermen kívül is. Elsõdleges feladatuk a helyi egyházak megfiatalítása volt. Egyetlen muzulmánt sem kereszteltek meg – a keresztényeket szerették volna megerõsíteni hitükben az õket körülvevõ muzulmán világban. Ebben a légkörben a muzulmánoknak lehetõségük nyílt arra, hogy jobban megismerjék keresztény honfitársaikat, a keresztények pedig büszkén vallották meg hitüket, és vállaltak vezetõ szerepet a társadalomban. A jezsuitákra kezdetben gyanúsan tekintõ muzulmán többséget lenyûgözte a jezsuiták elkötelezettsége és állhatatossága, különösen az 1942-es náci megszállás és az 1967-es arab–izraeli háború idején. Bizalmatlanságuk lelkesedéssé vált, amikor látták, hogy a jezsuiták nem megtérõkre vadásznak, hanem egész egyszerûen kiváló nevelést kínálnak fel. A miniszterelnök két unokaöccsét, az amerikai káld vikárius négy testvérét, más miniszterek, kormányzók és sejkek a fiaikat küldték a jezsuitákhoz. Az atyák létrehoztak egy közösségi házat Bagdad központjában a keresztény fiatalok számára; nem messze ettõl helyezkedett el a tanulmányi ház, ahol jezsuiták ismerkedtek az arab nyelvvel és kultúrával. A kaldeus pátriárka kis- és nagyszemináriumát bízta a jezsuitákra; 1966-ban megalakult az Al-Hikma Egyetem Keleti Intézete, ahova az egész világról érkeztek tudósok és kutatók, hogy az egyedülálló keresztény és muzulmán forrásokat tanulmányozzák. 1968-ban még jezsuita noviciátus is nyílt a városban: a jezsuita öregdiákok közül öten léptek a Társaságba.

A bagdadi jezsuiták diákjaik életének részévé váltak. Az atyák gyakran látogatták a hallgatók családjait egy-egy muzulmán vagy keresztény ünnep alkalmával. A jezsuiták legalább annyira részt vettek a szabadidõs tevékenységekben (sport, játékok, vitaestek, színdarabok, versenyek), mint a diákok. Az iraki egyetemistákban melegszívû, humoros, nagy képzelõerõvel rendelkezõ, elfogadó, szorgalmas és a lehetõségekkel élni tudó fiatalembereket ismertek meg a jezsuiták, míg iraki diákjaik a jezsuitákra intelligens, vidám, jókedvû és elkötelezett szerzetesekként emlékeznek.

4. Szétszóratásban

Az 1968. júliusi puccsot követõen hatalomra került Baath párt egyik elsõ célja a nem állami iskolák betiltása volt. Ez elsõsorban a síita iskolák ellen irányult, de a többi felekezeti iskola is áldozatául esett. 1968. november 25-én kiutasították az Al-Hikma Egyetem 28 jezsuitáját, öt napot adva nekik. A többi tanár taníthatta még a végzõsöket, de a három alsó évfolyam hallgatóinak át kellett menniük a Bagdadi Egyetemre.

A fenyegetések ellenére több száz egyetemista kísérte tanárait a reptérre. Ekkor már látható volt, hogy a középiskola is hasonló sorsra fog jutni. 1969 tavaszán egy iraki származású jezsuita lett a Baghdad College igazgatója, de ez a gesztus sem mentette meg az intézményt 1969 augusztusában a bezárástól és a hozzá tartozó 33 jezsuita kiutasításától. Mivel a Baghdad College biztosította a Bagdadi Egyetem hallgatóinak színe-javát, a félelmetes légkör ellenére a Bagdadi Egyetem muzulmán professzorai levelet írtak az új iraki elnöknek, amelyben emlékeztették õt arra, hogy az iraki jezsuiták számos újítást vezettek be az iraki oktatásba, és jelenlétükkel gazdagították Irakot, de tiltakozásuk hiábavaló volt. Ma az Al-Hikma Egyetem campusán a Mûszaki Intézet helyezkedik el, ami kétéves fõiskolai képzést biztosít; a Baghdad College mintagimnáziumnak számít.

A két iskola legtöbb diákja Irakban maradt, de az idõk során többen kivándoroltak Amerikába, fõként Chicago és Detroit környékére. 1977-ben szervezték meg az elsõ öregdiák-találkozót, amelyen 360 iraki és jezsuita vett részt, és amelyet azóta kétévenként négynapos találkozók követnek, egyre több jelenlevõvel és egyre nagyobb lelkesedéssel. Az 1996. júliusi torontói találkozón 1400 iraki öregdiák jelent meg, annak ellenére, hogy alma matereik harminc évvel ezelõtt elvesztették jezsuita identitásukat.

5. Az egység útján

1994 júliusában az asszír keleti egyház szent szinódusa elkötelezte magát a más egyházakkal folytatandó teológiai párbeszéd mellett. Ennek következménye volt az 1994. november 11-én a Vatikánban IV. Dinkha pátriárka és II. János Pál pápa által aláírt közös krisztológiai nyilatkozat, amely mérföldkõt jelentett a katolikus egyházzal fennálló kapcsolatokban. Az 1996-os torontói öregdiák-találkozón sor került egy szemináriumra a káld katolikus és az asszír keleti egyház újraegyesítésérõl, amelyen mintegy kétszáz alumnus vett részt. A beszélgetéseket egy kaldeus és egy asszír püspök moderálta (maguk és testvéreik is a Baghdad College öregdiákjai). A torontói találkozó annyira meggyorsította az újraegyesítés folyamatát, hogy 444 esztendõnyi megosztottság után még ugyanazon év novemberében hivatalosan találkozott egymással a két pátriárka, IV. Dinkha és I. Rafael Bidavid. Közös pátriárkai állásfoglalást adtak ki, amelyben imádkoznak a két egyház közötti kapcsolatok normalizálásáért, és javaslatokat terjesztenek elõ, amelyek egyházaikat a teljes egységre vezetik: ezek közös katekizmus megírására, közös papnevelõ intézmények felállítására, az anyanyelv jelentõségének megõrzésére és a világon szétszórt egyházközségekben közös lelkipásztori programok kidolgozására irányulnak. 1997-ben az asszír egyház törli liturgiájából a mások ellen intézett anatémákat.

2001. július 20-i dátummal megjelenik az interkommunióról szóló megállapodás: „ha a szükség követeli, az asszír hívek részt vehetnek a Szent Eukarisztia kaldeus ünneplésén, és szentáldozáshoz járulhatnak.” Habár az eljárásmód „nem azonos a teljes eukarisztikus közösséggel”, mégis igazi elõrehaladást jelent „az áldott nap felé, amikor majd lehetõvé válik a Szent Eukarisztia békés ünneplése”. A dokumentum azért is jelentõs, mert a Keleti Egyház által leggyakrabban használt anafora, amely Addai és Mari apostoltanítványok nevéhez fûzõdik, nem tartalmazza az alapítás elbeszélését („ez az én testem”, „ez az én vérem”), és ezért nyugaton többször megkérdõjelezték az asszír eukarisztia érvényességét. A közös deklaráció megjelenésével, amely kimondta az asszír egyház szentségeinek érvényességét és papjainak apostoli folytonosságát, ez a vita lezárult. Az asszír egyház megengedi papjainak, hogy a szent liturgia végzésekor recitálják az alapítás szavait, a vatikáni határozat pedig kaldeus hívõk jelenlétében kifejezetten ajánlja ezt.

2002. július 18-a ismét egy jelentõs lépés az egység útján: Szerhad Dzsammót közös kézfeltétellel és felszentelõ imádsággal szenteli fel a kaldeus egyház püspökévé IV. Dinkha asszír keleti és I. Rafael Bidavid káld katolikus pátriárka. Rajtuk kívül még egy pátriárka, két bíboros és mintegy tíz, különbözõ katolikus és nem egyesült egyházakhoz tartozó püspök, továbbá mintegy száz pap öltözött be és vett részt aktívan a szertartáson.

Ami a Bagdadból kiûzött jezsuitákat illeti, Clarence Burby (1935–  ), aki iraki állampolgársággal is rendelkezik, került abba a helyzetbe, hogy az iraki keresztényeknek továbbra is segítségére legyen. 1994 óta Ammanban él, és így lehetõsége volt találkozni az Irakból menekültekkel. Clarence atya a kilencvenes évek második felétõl általában évenként kétszer egy hónapot töltött Irakban. Konferenciákat tartott, lelkigyakorlatokat kísért, rászorulókon segített, fiatal nõk számára szervezett számítógép-kezelõi tanfolyamot. Valójában a szegény, jövõkép nélküli, eladósorba került keresztény lányok számára keresett alternatívát és önbizalmat; olyanok számára, akik egyébként esetleg muzulmánokhoz mennének férjhez, vagy akár a prostitúciót választanák. A jubileumi év egyben szabadév is volt számára, így 2000-ben egy félévig tanított a kaldeus papnevelõ intézetben, a Pápai Orbán Egyetemhez csatlakozott Babel College-ban. Munkája eredményeinek nagy részét az a jó hírnév elõlegezte meg, ami még ma is él a jezsuitákról az emberek körében. A háború végén többen keresték Clarence atyát, hogy – az iraki helyzet egyik legjobb ismerõjeként – mondjon véleményt. A következõket nyilatkozta:

„Ami a keresztényeket és az egyházat illeti, Szaddám politikája tekintetében béke volt. Nem volt vallásüldözés; tolerancia uralkodott. Szaddám Huszein rendszerének baráti kapcsolata volt az egyházi vezetõkkel. Általában véve a keresztények és a muzulmánok között a kapcsolat rendezett. De különösen északon, Moszul környékén, hagyományosan rossz a viszony a keresztények és a muzulmánok között. Egyfajta fanatizmus ez. Általában azonban nincs gond. Szaddám különleges bánásmódban részesítette a keresztényeket, az egyházak iránti nagylelkû kezdeményezéseivel. Nem tudjuk egészen, hogy miért tartotta meg ezt a toleráns eljárásmódot a keresztények felé. Talán, mert ez segíthetett neki megszerezni a keresztények támogatását és hûségét, akik eredetileg az ország északi részérõl, a kurd területekrõl jöttek. Mindig voltak konfliktusok a kurdok és az iraki kormány között, még Szaddám elõtt is. A kurd helyzetet figyelembe véve, és mert a keresztények és kolostoraik északon vannak, azt feltételezem, a rendszer biztosra akart menni, hogy a keresztények Szaddám Huszein mellett legyenek.”

Az iraki háborúnak vége. Az iraki nép hosszú szenvedés után saját kezébe kívánja venni a sorsát. A síita és szunnita arabok, a kurdok és a türkmének mellett az egyre elkötelezettebben az egység útján járó keleti keresztények – asszírok és kaldeusok, de a többi görög, örmény, szír és latin keresztény is – részt kérnek maguknak annak az országnak a vezetésébõl, amelynek szeretetére és szolgálatára a jezsuiták tanították õket. Vajon visszatérnek-e Irakba a Szaddám rezsimje alatt elmenekült keresztények, esetleg velük a jezsuiták? „A megnyesett fa kizöldül” – így szól az örök bölcsesség.

*A nagy Fermat-sejtés (angolszász nyelvterületen Fermat utolsó tétele) szerint az xⁿ + yⁿ = zⁿ egyenletnek nincs pozitív egészekbõl álló megoldása, ha n 2-nél nagyobb természetes szám. Pierre de Fermat (1601–1665) toulouse-i ügyvéd, mûkedvelõ matematikus 1637-ben a következõket írta Diophantosz Aritmetikájának margójára: „Igazán csodálatos bizonyítást találtam erre a tételre, de ez a margó túlságosan keskeny, semhogy ideírhatnám.” A bizonyítással a világ legnagyobb matematikusai 350 éven át sikertelenül próbálkoztak; közülük Évariste Galois 21 évesen párbaj, Yutaka Taniyama 31 évesen öngyilkosság áldozata lett. A sejtést végül Andrew Wiles princetoni egyetemi tanár hétéves titkos kutatómunka után 1993-ban bebizonyította; Simon Singh a sejtés bizonyításának több évszázados kalandos történetébõl sikerkönyvet írt.

Louis Sako (Szákó)

FÉNY AZ ALAGÚT VÉGÉN

    A kaldeus egyház püspökeinek szinódusa 2002. augusztus második felében Bagdadban tartott ülésén Kerkúk érsekének megválasztotta Louis Sako mosszuli plébánost. A szentatya 2003. szeptember 29-én pápai hozzájárulását adta a választáshoz.

    Az új érsek 1948-ban Zákhóban született, késõbb Mosszulba került. Ott végezte tanulmányait, beleértve a szemináriumot is. Pappá szentelése 1974-ben volt. Ötéves papi szolgálat után hét éven át Rómában és Párizsban tanult, és doktorátust szerzett patrológiából meg történelembõl. 1986 óta volt plébános Mosszulban, közben öt évig a bagdadi szemináriumot vezette. A nehéz években orvosok és gyógyszerészek segítségével rendelõt szervezett a szegények orvosi ellátására. Néhány könyvet és több tanulmányt tett közzé az egyházatyákról. Beszél arabul, kaldeusul, franciául, angolul, olaszul, és ért németül.

    2003 novemberében a Mondo e Missione (Világ és Misszió) címû olasz folyóirat közölt egy vele készített interjút. A Gerolamo Fazzini által vezetett beszélgetést magyarra fordította Nagy Ferenc.

    A hírek szerint a háború utáni idõszak csak nem akar véget érni. Hogyan élnek ma Irakban?

    Mint olyan országban, amely 35 év diktatúrából kerül ki. Ez idõ alatt az emberek mindentõl meg voltak fosztva: a kõolajtól, de a légzéshez szükséges levegõtõl is. Szaddám Huszein Irakot egyetlen roppant kaszárnyává tette. Két háború – elõször Iránnal, majd az öbölháború – és tizenkét év embargó irakiak tömeges kivándorlását idézte elõ és egymillió halottat. Nos, ilyen csapásokkal teli helyzettel szemben ma az emberek örülnek a változásnak, a szabadság újraéledt lehetõségének. Pár hónap alatt nyolcvan új párt támadt, közülük öt keresztény; a sajtószabadság nyomán tízesével virágoztak új címoldalak, és ezek közül hat a keresztény. Keresztény még néhány tévéállomás is, amely Mosszul körül keletkezett. Mindez Szaddám idejében nem volt. Gazdasági szempontból szintén minden megváltozott: régebben semmit sem lehetett tervezni, most lehet a jövõbe nyitó terveket készíteni, még ha kicsiket is. Csak egy példa: az állami alkalmazottak havi 150-200 dollárt kapnak, azelõtt csak három-négyet.

    Mindezt azonban háborúval fizették meg.

    Igen, de a háború nem a polgárokat vette célba. Az amerikaiak a bombázással, fõleg Bagdadban, a kormányépületekre csaptak le, és a bombák általában pontosan találtak.

    Tehát védi az amerikaiak tevékenységét?

    Nem akarom azt mondani, hogy angyalok. Megvannak az érdekeik, ez hozta õket Irakba, nem pedig hogy az irakiakat felszabadítsák. De a gyümölcs ténylegesen a szabadság. Hibákat követtek el, például hogy lesöpörték a színrõl a Baath párt egész régi gárdáját, és hogy leszerelték a hadsereget; ebben voltak derék emberek is.

    Félnek Szaddám embereitõl, akik még forgalomban vannak?

    A diktátorhoz kötõdõ személyek nem maradtak fenn. Inkább Irakba jött olyan arab harcosok vannak, akiket szomszédos országok integralista mozgalmai vagy éppenséggel kormányai fizetnek meg. Van, aki nem akar egy nyílt és szabad Irakot. Az állandóan ismétlõdõ összecsapások felelõsei õrült partizánkodók, minden népi támogatottság nélkül.

    Meg van elégedve a folyamatban lévõ demokratikus kísérletekkel, például Mosszulban és Kerkúkban?

    Igen. Az emberek értékelik a szabadságot. Olykor bírálják az amerikaiak választásait, de a folyamat maga hatékony. Engem magamat a lakosság megválasztott a mosszuli ideiglenes tanács elnökhelyettesének. Ezt a tisztséget elhagytam, de benne maradtam a tanácsban. Május óta együtt dolgozunk az amerikaiakkal, és optimista vagyok. Lassan-lassan megvalósulnak utak és kórházak; azt kérdem magamtól: miért kellene ellenállást tanúsítanunk? Semmi haszna nem lenne. Nyilván az Egyesült Államok követett el hibákat.

    Tudna példát mondani?

    Lassúak a cselekvésre, fõleg pedig nem értették meg az iraki mentalitást és szokásokat, az ország történelmét. De kétségtelenül jó dolgokat is csináltak. A baj az, hogy mivel nem tudják, kiben bízhatnak, örökös bizalmatlanság állapotában élnek; a katonák hajlamosak valamely veszély elsõ jelére azonnal lõni.

    Miért gondolja, hogy az amerikaiak nem értik az irakiakat?

    Mi természetünknél fogva mérsékeltek vagyunk; a folyamatban lévõ szélsõségeket külföldrõl táplálják. Magától értetõdik: ha Irakban demokrácia születik, a környezõ országok gondban vannak.

    Számít valami „dominó”-hatásra? Vagyis gondol arra, hogy egy Irakban megvalósuló demokratikus megoldás pozitív következményekkel lesz az egész térségre?

    Nem tudnám megmondani. Az iraki nép egyike a térség legmûveltebb népeinek; az embargó súlyosan érintette az oktatást is, de az iraki kulturális és akadémiai hagyomány  magas színvonalú, ezt elismerték az amerikaiak is. Nem mindenütt található az oktatásnak ugyanaz a foka. Bizonyára ez az a pillanat, amikor leginkább szükségünk van önökre, európaiakra: Európának nyomást kell gyakorolnia az Irakkal határos országokra. És szükségünk van arra, hogy tanuljunk; az egyesült államokbeli demokrácia nem az egyetlen modell, Európának értékes öröksége van e téren. Ma az a lényeg, hogy iraki jellegû demokráciát valósítsunk meg.

    Hogyan halad az új alkotmány szerkesztése?

    Az országos bizottság végzi a munkáját; 200 tagja között ott van öt keresztény [egyikük maga Sako: szerk.]. De idõre van szükség. A jövõ kis lépésekben készül, az embereket új mentalitásra kell nevelni.

    Milyen szerepet lát a keresztények számára?

    Nagy szerep vár a keresztényekre, bár viszonylag kevesen vannak. A mi erõnk azonban nem a számok ereje, hanem a mûveltség, az értékek, a nyitottság, a testvériség ereje, a baráti bírálat lehetõségének ereje.

    Milyen befolyást gyakorolt a pápa annak elkerülésére, hogy a konfliktust vallásháborúként értelmezzék?

    Nagy befolyást. A muzulmánok megkísérelték a háborút úgy beállítani, mint az iszlám elleni keresztes háborút; de elég hamar észrevették, hogy a bombázások mindenkit sújtottak, beleértve a keresztényeket, és hogy az Egyesült Államok Irakban gazdasági és politikai, nem pedig vallási indítékoktól vezetve lépett közbe. Részünkrõl vegyes csoportokat alakítottunk, együtt keresztényekbõl és muzulmánokból, hogy megvédjük a templomokat és a mecseteket a háború elõtt és alatt. Azonkívül konferenciákat szerveztünk, hogy megismertessük a kereszténységet és az iszlámot. Sok barátság született így, és néhány muzulmán elfogadta a nemzeti egységre szóló felhívásunkat. Végül pedig: a segélyek, amelyeket szétosztottunk a muzulmánoknak is, a szeretet melletti olyan tanúságtételnek bizonyultak, amelyek nem keltették a prozelitizmus vádját.

    Itt van tehát, jobban, mint valaha, a párbeszéd órája?

    A mosszuli városi tanácsban, melynek tagja voltam, papként sokat tehettem azért, hogy hozzásegítsem a muzulmánokat: fáradozzanak a békéért és a párbeszédért, elutasítva az erõszakosság fegyvereit. Mindig kiengesztelõdésrõl és megbocsátásról beszélek, a televízióban is. Megtörtént velem, hogy ezt egy imámmal az oldalamon tettem.

    Mit kér a nemzetközi közösségtõl és a nyugati egyházaktól?

    Ne feledkezzetek el rólunk! Irakban mintegy hétszázezer keresztény van; és egy éven belül, amikor alábbhagy az Irakkal kapcsolatos lelkesedés, ki gondol majd ránk? Megtörtént már az öbölháborúval és az embargóval kapcsolatban. Felhívást intézek valamennyi szerzetesi közösséghez: jöjjetek Irakba, nyújtsatok segítõ kezet, különösen a képzéshez, és nem csupán a keresztényekéhez! Újra meg kell teremtenünk az iraki embert, magunktól erre nem vagyunk képesek. Irak gazdag gazdasági tartalékokban, de kellenek a szellemi-lelki tartalékok is.

    Milyen jövõt lát Irak számára? És milyen szerepet lát az ENSZ-nek?

    Az ENSZ a végét járja, valami más szervre kell gondolni. Európának súlyponti szerepet kell játszania. A háború elõtt erõs támogatást nyújtott, most hiányoljuk politikai gyámolítását. Fennáll egy tévedés: Európa ne hagyja magukra az amerikaiakat az ország újjáépítésében.

    Hogyan értelmezzük püspöki kinevezését?

    A folyamatban lévõ kényes átmeneti idõszakban a katolikusoknak – fõleg azoknak, akikre felelõsség hárul – kockáztatniuk kell. Több bátorsággal és megfelelõ kulturális képzettséggel rendelkeznek: az Egyház átfogó tekintetének birtokában hozzájárulhatnak a horizontok nyitogatásához.

A Szív  

A magyar katolikus családok, hitoktatók,
nevelõk, lelkipásztorok lapja.

Megjelenik minden elsõ pénteken.

Kiadja a Jézus Társasága
Magyarországi Rendtartománya.

Elõfizetés egy évre 2160 Ft.

Megrendelhetõ: 1026 Budapest, Sodrás u. 13.
Telefon: 200-8054/102, 200-9476/102; Fax: 275-0269

Nagy Ferenc

EUCHARISZTIKUS ÖKUMENIZMUS
KRISZTUS EGYHÁZÁBAN

    (1) Rövid írásom sokkal kevesebbet tartalmaz, mint amire a cím alapján gondolni lehetne. Tulajdonképpen csupán két jellemzõ, korunkban (újra) felvetõdött és nem jelentéktelen konkrét részletet vázolok fel, amelyek a témában két egymással szembenálló pólust képviselnek, és éppen ezzel élesen megvilágítják a teljes ökumenikus problémát.

    (2) Nagycsütörtökön bocsátotta ki a pápa Ecclesia de Eucharistia kezdetû enciklikáját: „Az Egyház az Eucharisztiából él.” Az enciklika javarészben átfogó és mély teológiai elmélkedést tartalmaz. (Vö. Távlatok 2003, 229–238.)

    A IV. fejezetben szól az ökumenikus kérdésrõl is; összefoglalja a zsinat után kiérlelõdött katolikus álláspontot. E szerint teljes egyházi közösség nélkül soha sem jogos a koncelebrálás; az áldozást viszont – lelki szükségben és helyes hittel és szándékkal – más keresztények kérhetik katolikus paptól, illetve katolikusok kérhetik keleti paptól; katolikus hívõ azonban sohasem áldozhat olyan egyházban, amelynek nincs érvényesen szentelt papsága.

    Ez a tiltó és kizáró álláspont meg nem értést, mélységes csalódást és szomorúságot vált ki sok mélyen hívõ protestánsban, és ugyancsak katolikusokban is; gyakori a kontesztálás, nevezetesen teológusok és lelkészek részérõl; elõfordul a szembeszegülõ eljárásmód is, vagyis az interkommunió és a koncelebrálás gyakorlata.

    Néhány összefoglaló fejtegetéssel szeretnénk megvilágítani a kérdés lényeges elemeit.

    – 1500 éven keresztül Krisztus Egyházának egésze (bár egymással szembenálló részekre szakadt egésze) azt vallotta, hogy (mai teológiai kifejezésekkel szólva) az Eucharisztia Krisztus egyetemes megváltó húsvéti misztériumának szentségi megjelenítése, amelynek szerzõje az apostoli folytonosságba tartozó püspök vagy (áldozó)pap. Az ilyen értelemben létezõ papság és Eucharisztia az Egyház létének és tevékenységének egyik nagyon lényeges eleme; így annak megléte és a róla vallott hit az Egyházat éltetõ Szentlélek egyik legfõbb üdvözítõ mûve.

    – A reformáció nagy vezéralakjai (Luther, Kálvin, VIII. Henrik és mások) az Úrvacsorára és a szolgálatra vonatkozó tanítást és gyakorlatot azzal a szándékkal, olyan értelemben és olyan mélyrehatóan változtatták meg, hogy az jelentõsen más legyen, mint a római egyházban. (Gondoljunk csupán ilyen szópárok teológiai és gyakorlati értelmére: átlényegülés–companatio, episzkoposz–superintendens, preszbüterosz–protestáns presbiter.) Következésképpen a XVI. században a reformáció egyházaiban megszakadt az apostoli folytonosság, vagyis a hagyományos értelemben vett püspökség és papság, az Úrvacsora pedig lényegesen kevesebbet jelent, mint az Eucharisztia.

    – Évszázadok során a kezdeti szembenállás és ellenségeskedés sokat enyhült. A legutóbbi évtizedek egyházközi teológiai megbeszélései és megállapodásai nagy mértékben közelítették egymáshoz az Eucharisztiára és a szolgálatra vonatkozó hitvallást, teológiai magyarázatot, liturgikus gyakorlatot. Ezzel azonban semmi változás nem történt az apostoli folytonosságnak a reformáció korában beállt megszakadását illetõen.

    – [Van legalább két ellenpélda: 1) a 20. század során számos anglikán püspök szentelésében részt vettek ortodox és ókatolikus püspökök, és ennek következtében a mai anglikán püspökök kisebb-nagyobb része minden bizonnyal érvényesen fel van szentelve; 2) lehetséges, hogy a svéd lutheránus egyház püspökei, egyházuk 16. századi történetének sajátos alakulása folytán, mindmáig érvényesen felszentelt püspökök. Ilyenformán tehát lehetséges, hogy ennek a két egyháznak a mienkkel és az ortodoxokéval azonos Eucharisztiája van.]

    – Végkövetkeztetés: egyfelõl a katolikusok és a keleti ortodoxok Eucharisztiája, másfelõl a reformáció egyházainak Úrvacsorája között lényeges teológiai különbség volt, van és lesz ezután is, amellyel komolyan számolni kell, amikor a koncelebrálás és az interkommunió gyakorlati szabályait meg akarjuk határozni.

    – Összehasonlításul idézhetjük a keresztelést. Az apostolok korától fogva Krisztus Egyháza azt a hitet vallja, és gyakorlatában is azt követi, hogy a kereszténnyé és az Egyház tagjává válás szentsége a szentháromságos vízkeresztség, amelyet (mint kezdeti viták és bizonytalankodás után tisztázódott) bárki kiszolgáltathat, ha szándéka és szentségi gesztusa az Egyház felfogásához és eljárásához igazodik. Minden érvényesen megkeresztelt ember pedig tagja Krisztus egyetlen Egyházának. – Eucharisztia és papság dolgában viszont Krisztus Egyháza nem ugyanannyira egységes, hanem részekre szakadt; az egyes részek eucharisztikus hite és Eucharisztia-valósága eltér egymástól.

    (3) Két egymással rokon, kis lélekszámú egyházközösségrõl szól eszmélõdésünk második része.

    Eredetük nagyon messzire nyúlik vissza; az ortodox ág apostoli és katolikus egyháznak is nevezi magát (egyéb nevei: keleti szírek, keresztény asszírok, nesztoriánusok); a katolikus ág a kaldeus egyház, mintegy hatszázezer hívõvel. IV. Dinkha keleti szír pátriárka 1994-ben a pápával közös krisztológiai nyilatkozatot írt alá; ezzel a hitbeli problémák lényegében tisztázódtak. Mindkét egyháznak sok tagja szóródott szét a diaszpórába (Közel-Kelet, Skandinávia, Nyugat-Európa, Ausztrália, Észek-Amerika); ez a helyzet nagyon megnehezíti a lelkipásztori ellátást. A két pátriárka (II. Dávid és IV. Dinkha) 1996-ban a teljes egység helyreállítására egy javaslatjegyzéket írt alá; ezt a programot 1997-ben közös szinódus hagyta jóvá. A két pátriárka tovább folytatta a fokozatos egyesülés terveinek kidolgozását.

    A diaszpórában nagy elõrelépés lenne az, hogy a hívek kölcsönös lelkipásztori, nevezetesen szentségi ellátásban részesülhessenek mindkét egyházban. Ezen a ponton merült fel egy sajátos ökumenikus probléma, amelynek megoldását a Szentszék (nevezetesen a Keleti Egyházak Kongregációja, a Keresztények Egységének Tanácsa, a Hittani Kongregáció és végül maga a pápa) jóváhagyta. A jóváhagyásról az egységtanács 2001. július 21-én jegyzéket adott ki. Egy szakember (az amerikai Robert F. Taft SJ) azt a kijelentést kockáztatta meg, hogy a zsinat óta ez a Szentszék legnagyobb horderejû liturgikus dokumentuma. Valószínûleg igaza van.

    A probléma a következõ. A keleti szírek emberemlékezet óta használnak egy eucharisztikus imát, Addai és Mari anaforáját, amelyben nem szerepel az Eucharisztia szerzésének más anaforákból ismert tételes, összefüggõ elbeszélése. (Addait és Marit a hagyomány az evangéliumi 72 tanítvány körébõl származónak tudja.) A keleti szírek használta két másik anaforában benne van az utolsó vacsora elbeszélése, Jézus átváltoztató szavaival. Ez tehát a nagy kérdés: Addai és Mari imája igazi eucharisztikus ima-e?! Van-e, lehet-e átváltoztatás azon központi jelentõségû szavak nélkül, amelyeket jelenlegi hitérzékünk szerint a pap úgy mond ki, hogy ajkát és szavait (elsõ személyben beszélve!) a Fõpap Krisztusnak mintegy kölcsönzi?

    Mind a közös szinódus, mind pedig a Szentszék erre a kérdésre határozott igennel válaszol. A római jegyzék három fõ argumentumot fejt ki.

    – Addai és Mari anaforája az egyetemes Egyház egyik legrégibb eucharisztikus imája, a kezdeti korokból származik. Azzal a szándékkal állították össze és használták, hogy vele az Eucharisztiát ünnepeljék, az utolsó vacsorához kapcsoló folytonosságban és az Egyház szándékainak megfelelõen. Érvényességét hivatalosan soha nem vonták kétségbe, sem Keleten, sem a keresztény Nyugaton. [Megjegyezhetjük, hogy még pár évtizede is számos tudós azt tartotta, hogy a ránk maradt szövegbõl valamilyen oknál fogva kimaradt az utolsó vacsora elbeszélése, amely eredetileg benne volt; ezt a véleményt azonban a szakemberek ma már nem vallják.]

    – A katolikus Egyház a keleti asszír egyházat hiteles részegyháznak ismeri el, amely az ortodox hitre és az apostoli folytonosságra épül. Ugyancsak megõrizte a keleti asszír egyház az eucharisztikus hit teljességét Urunk kenyér és bor színe alatti jelenlétét, valamint az Eucharisztia áldozati jellegét illetõen. Ezért a keleti asszír egyházban, jóllehet nem él teljes közösségben a katolikus Egyházzal, igazi szentségek találhatók, fõleg pedig megvan az apostoli folytonosság erejében a papság és az Eucharisztia.

    – Végül pedig az Eucharisztia szerzésének szavai ténylegesen jelen vannak Addai és Mari anaforájában, nem egy összefüggõ és betû szerinti elbeszélés formájában, hanem imádságba foglaltan és elhintve, vagyis egységbe rendezve a megelõzõ és következõ hálaadó, dicsérõ és kérõ imádságokkal.

    [Az elõzõ bekezdés tartalmát így is megfogalmazhatjuk: Addai és Mari anaforája betû szerint, papi imádságként nem tartalmazza a szerzés szavait; de virtuálisan tartalmazza, kifejezett utalással az Eucharisztia szerzésére, az utolsó vacsorára, Krisztus testére és vérére és áldozatára, az egyház felajánló magatartására.]

    A római jegyzék megfogalmaz még néhány gyakorlati irányelvet a kaldeus katolikusok és a keleti asszírok interkommunióját illetõen.

    Érdekes kérdés, amelyre találgathatjuk a választ: vajon a legelsõ két-három keresztény század eucharisztikus imái tartalmazták-e az utolsó vacsorának a maihoz hasonló, összefüggõ  elbeszélését? Néhány adalék a kérdés megválaszolásához: a) Szent Pál egy fontos szövege (1Kor 11,23–25) talán az igenlõ válasz mellett szól; b) az eredetileg görög nyelvû, római szerkesztésû Apostoli hagyomány (II–III. század) különbözõ átdolgozásai között a 400 körül keletkezett veronai kézirat a szerzés elbeszélését tartalmazó latin nyelvû eucharisztikus imát hoz, amely a szaktudósok feltételezése szerint része volt a 200 évvel korábbi eredeti mûnek [mint tudjuk, a zsinat utáni II. kánon ennek a veronai szövegnek modern módosítása]; c) az elsõ évszázadok egyes szerzõi – Jusztin (150 körül), Ireneusz (185 körül), Jeruzsálemi János (380 után), Ambrus (390 táján), Krizosztom (390 körül – elbeszélik ugyan az Eucharisztia lefolyását, és benne a szerzés szavait, de nem úgy mutatják be, mint egy papi imaformulát; a hangsúly Krisztus mindenható szaván van, amelynek átváltoztató ereje minden Eucharisztiában hatékony marad a világ végéig.

    Végeredményben tehát valószínûsíthetõ, hogy az utolsó vacsora összefüggõ elbeszélése, beékelve központi részként egy hálaadó és kérõ imádságszövegbe, nem a legõsibb felfogása és konkrét megvalósítása a kenyér és a bor átváltoztatásának. A 325-ös niceai zsinatot megelõzõ egyetlen anaforáról sem lehet bizonyítani, hogy tartalmazta volna a szerzés szavait, mint a késõbbi anaforák. A veronai latin szöveg lehet lényegesen nem régebbi a 400 körül keletkezett kéziratánál.

    A legõsibb ránk maradt anafora talán az Addai és Mari nevét viselõ kaldeus imádság. Az anafora a maga egészében az átváltoztatás formulája. Az utolsó vacsorára utaló kifejezéseinek igazi értelmét és hangsúlyát Damaszkuszi Szent János magyarázatában kell keresnünk: „Isten azt mondta: »Ez az én testem«, »Ez az én vérem«, és »Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre«. És az õ mindenható parancsára ez megtörténik, mindaddig, amíg el nem jön.”

    Utalhatunk még a mai római egyház két szövegére. A Katolikus Egyház Katekizmusának 1352. pontjában olvassuk az anaforáról: „az euchatisztikus imádsággal, amely tudnillik hálaadó s konszekráló imádság, az ünneplés szívéhez és csúcsához érkeztünk.” Hasonlóan szól a misekönyv általános rendelkezéseinek 54. pontja.

    (4) Az ismertetett két kérdésmegoldás megérezteti és megláttatja velünk az eucharisztikus ökumenizmus igazi mivoltát és hiteles megvalósítását, két különbözõ kiindulópontból egyazon irányba vivõ dinamikáját.

    Az Egyháznak, az Eucharisztiának, a liturgikus szolgálatnak lényeges pontokban Isten teremtõ és üdvözítõ Igéje ad értelmet, tartalmat, tartást, belsõ szabályozást. A három kaldeus anafora különbözései elsõ látásra talán meghökkentenek; valójában közös hagyományon nyugszanak, és a szentségi misztérium közös isteni lényegét egyenlõképpen kibontakoztatják. A reformáció viszont súlyos és magától nem gyógyuló sérülést okozott a szentségi rendben.

    Emberi vágyainkból, sérelmeinkbõl, szomorúságunkból, elégedetlenkedésünkbõl kiindulva mi nem szabhatunk meg olyan (koncelebrációs, interkommuniós) normákat és magatartásmódokat, amelyek nem számolnak azzal, hogy történelmi vétségeinkkel törést, szakadást idéztünk elõ Krisztus papi és eucharisztikus alkotásában. Elõbb helyre kell állítanunk azt, amit összetörtünk.