MÉDIA

Horváth Árpád

A MAGYAR KULTÚRA

Egy kis sajtótörténeti vizsgálódás

Kilencven éve indult a jezsuiták társadalmi és tudományos folyóirata, a Magyar Kultúra. 1913 és 1944 között olyan szerzõk írták, akiknek a neve a magyar egyház szempontjából mindenképpen fontos korszakot fémjelez: a 20. század elsõ felének katolikus megújulását. Fõszerkesztõje az a kiváló jezsuita szónok, p. Bangha Béla volt, akinek a nevéhez az 1938-as budapesti eucharisztikus világkongresszus megszervezése is szorosan kapcsolódik. A jezsuitákon kívül a Magyar Kultúra munkatársai között található még Prohászka Ottokár, az úri Magyarország haladó gondolkodású püspöke, gróf Apponyi Albert, a sokat vitatott, mégis széleskörûen megbecsült konzervatív politikus, Schütz Antal, Sík Sándor és Tóth Tihamér, ismert egyházi személyiségek, Nyisztor Zoltán, Herczeg Ferenc és Gárdonyi Géza, a két világháború közötti évek meghatározó publicistái. Cikkeiket olvasva meglepõ élességgel körvonalazódik a 20. század elsõ felének katolikus eszmélõdése.

Amikor a Magyar Kultúra elsõ száma 1913. január 5-én megjelenik, már voltak szép számban katolikus újságok és folyóiratok, ahol az egyház nem csak jámborsági, hanem az egész nemzetet érintõ, társadalmi-szociális, sõt kulturális kérdésekben is szóhoz juthatott. A teljesség igénye nélkül példaként itt most csak a Katolikus Szemlét említjük, amely a 19. század nyolcvanas éveiben néhány év alatt országos szintû folyóirattá nõtte ki magát, és amelyet már nem csak a papság és a szerzetesek olvastak, mint az egyházi szaklapokat általában, hanem a századforduló körüli évek már szépszámú polgári rétege is. A magasabb szakértelmet és „beavatottságot” igénylõ lapok közül talán a Magyar Sion volt a legismertebb. És ekkor már akadtak kimondottan népi jellegû katolikus újságok is, mint például a pozsonyi Magyar Néplap, amelynek még szlovák nyelvû változata (Krestan) is volt. A Magyar Kultúra mégis valami merõben újat hozott a katolikus publicisztikai életbe.

Mivel a jezsuiták szándéka nem csupán egy jámborsági folyóirat elindítása volt, hanem elsõsorban koruk társadalmi és tudományos kérdéseit kívánták szakszerûen, de katolikus szempontból megvitatni, a Magyar Kultúra nem csak egyháztörténeti szempontból ígéretes kordokumentum: a 20. század elsõ felének egész szellemi tárlata lecsapódott benne. Az 1938-as eucharisztikus világkongresszus impozáns rendezvényéhez hasonlóan, amelyben sokan a felvilágosodás óta szinte csak defenzióra kényszerült katolicizmus magyarországi ébredésének legkifejezõbb megmozdulását vélik felismerni, maga a fõ szervezõ és egyben a Magyar Kultúra fõszerkesztõje, p. Bangha Béla egyénisége, fõleg pedig a magyar katolikus sajtó talpra állításáért tett bámulatos erõfeszítései, jól tükrözik a katolicizmus két világháború közötti dinamikus magához térését.

A harcias hangvétel és a liberális sajtó

Bár szándékában a Magyar Kultúra nem szorul igazolásra, nyelvezetét illetõleg azonban – fõleg így, majdnem száz év távlatából – hagyhat hátra az olvasóban némi kívánnivalót. A folyóirat mai böngészõje bizonyára megütközik azon, ahogyan akkoriban a diadalmas világnézet nevében egyes szerzõk a másként gondolkodókat és a más felekezetûeket leszólták, nem is beszélve arról, amit a lépten-nyomon feszegetett zsidókérdéssel kapcsolatban megengedtek maguknak. Nyilvánvaló: ez a heccelõdõ heveskedés ma már aligha lehetne stílusa egy jezsuita lapnak, hiszen sokszor nemhogy az ökumené, de – fõleg mai szemmel nézve – még a jó ízlés határain is alaposan túlléptek. Kár volna azonban nem látni a Magyar Kultúra valódi értékét és súlyát a kor katolikus irodalmában, pusztán az elmúlt évszázad elsõ felének roppant nagy feszültségei és tragédiái közepette rárakódott és részben rákényszerített felsõ máz miatt.

Ahogyan a múlt eseményeinek, illetve hátrahagyott emlékeinek a vizsgálatakor alapvetõ kritérium, hogy ne csak a jelen kor fényében értelmezzünk és mondjunk ítéletet, hanem vizsgáljuk meg a hatások és okozatok mélyebb indítékait is, érdemes föllapozni a 19. század vége és a századforduló egyéb sajtótermékeit is. Feltûnõ, hogy a legtöbb esetben az egyház mennyire rossz fényben szerepel. Ha sikerül megérteni, hogy a békeidõk sajtója miért volt annyira kíméletlen, szarkazmusban és cinizmusban aligha felülmúlható módon ellenséges a kereszténységgel szemben, akkor arra is magyarázatot találunk, hogy az éppen csak ébredezõ katolikus sajtó miért és hogyan engedhetett meg magának egy a nevéhez nem éppen méltó, rendkívül harcias nyelvezetet.

A sajtóorgánumok nagy része már a 20. század elõtt is fõleg a szabadelvûek kezében volt, a magát liberálisnak valló polgári társadalom jelentõs része pedig legkésõbb a francia forradalom óta a kereszténységet – ezen belül pedig fõleg a katolicizmust – alig tartotta többnek a feudalizmus még hátramaradt csökevényénél. Meggyõzõdésük szerint az egyház a történelmi fejlõdés során behozhatatlanul lemaradt és végérvényesen túlhaladottá vált. Hogy a katolikus egyház a felvilágosodás óta szinte csak kullogott a társadalmi és tudományos fejlõdés nyomán, sõt hogy bizonyos szempontból mintegy duzzogva el is zárkózott a kor kihívásai elõl, mint ahogyan azt késõbb a modernizmus körüli vitái is jól bizonyítják¹, annak megvannak a maga történelmi okai, amelyekre itt most részletekbe menõen nem térhetünk ki. Mindenek ellenére azonban mégiscsak feltûnõ, hogy a magát annyira nyitottnak és toleránsnak álcázott új korban, amikor folyton a szabadságra, az egyenlõségre és a testvériségre illett hivatkozni, a kereszténységnek sokszor még a puszta létjogosultságát is elvitatták, intézményeiben pedig nemegyszer korlátozni, sõt egyenesen felszámolni igyekeztek.

A „haladó erõk” lehet nem is csekély meglepetésére – és ez talán némi magyarázatot is adhat a kereszténységgel szembeni rendkívül elmérgesedett hangvételükre – a kiegyezés korától kezdve Közép-Európában is éledezni kezdett egyféle katolikus öntudat, amely egyre jobban letudta a jozefinista, illetve a pietista-individualista bénultságot, és mint közösséget és társadalmat formáló erõ jelentkezett. A századfordulóra a „fáradt, eltespedt, tehetetlennek hitt magyar katolicizmus kilendült nyugalmi állapotából, s nemcsak a jogos önvédelem terére lépett, hanem a belsõ megújhodás csalhatatlan jeleit kezdte mutatni”.² Ez az új katolikus sajtótermékek megjelenésének is az ideje.

A Magyar Kultúra és a korabeli katolicizmus

A 19. század derekán még úgy tûnt, a magyar katolikusok még csak tisztában sem voltak azzal, hogy a nagy léptékkel polgárosodó világban az írott szó milyen jelentõséggel bír. Érdemes megjegyezni, hogy a magyar katolikus sajtó lehetetlen helyzetére elõször a pápa hívta fel a figyelmet. Maga XIII. Leó szól rá Magyarország püspökeire, hogy tegyenek már valamit a katolikus sajtó érdekében: „Lássák be tehát végre a ti embereitek is, hogy itt az ideje valami nagyobbat kezdeni ezen a téren is, minden módon rajta lenni azon, hogy a betûvel szemben betût állítsatok.”³ Amikor késõbb a jezsuita Bangha Béla megszervezi a Központi Sajtóvállalatot, már számíthatott a magyar püspökök széleskörû támogatására. „Nem volt 1919–1944 között talán egyetlen olyan ppki értekezlet sem, amelyen valamilyen formában ne került volna szóba a sajtó ügye. (. . .) Ennek megfelelõen, ha többen nem szívesen is, de jelentõs áldozatokat hoztak a katolikus sajtó fenntartására.”⁴

„A püspökök többsége tisztában volt a tömegkommunikáció akkor legfontosabb eszközének jelentõségével.”⁵ A p. Bangha szervezésében elindított és a püspökök által támogatott Központi Sajtóvállalat támogatásával a két világháború között rendkívül sokféle sajtótermék szolgálta a katolikus közvéleményt. A Magyar Kultúrában a többi katolikus laphoz képest feltûnõen új volt, hogy kezdetektõl fogva – ahogyan az alcíme is jelzi – társadalmi és tudományos szemle akart lenni. „Az új jezsuita folyóirat valami egészen újat hozott a magyar katolikus kulturális életbe: színvonalas, mély tudásra alapozott felsõbb képzést, harcos szellemet (fõleg a jellegzetes Pajzs és kard címû rovatán keresztül) az elbizonytalanodott, defenzív beállítottságú katolicizmusba.”⁶ A jezsuiták olyan lapot kívántak szerkeszteni, ahol a katolikusok mintegy lereagálhatták koruk közéleti eseményeit, ahol már nemcsak soraikat védték, hanem ahol a katolicizmus jövõjérõl, a hazáról, az emberség, a humánum modernkori alakulásának perspektíváiról vitázhattak. „A Magyar Kultúra volt az elsõ jelentkezése a hódító katolicizmusnak, amelyik nemcsak a meglevõ megtartásával és megvédésével törõdik, hanem az egész magyar közélet bevételére és átalakítására törekszik.”⁷ „Attól az idõtõl kezdve, hogy a Magyar Kultúra megszületett, senki sem támadhatta meg többet büntetlenül a magyar katolicizmust vagy egyáltalán a keresztény világnézet szellemi és erkölcsi értékeit.”⁸ „A Magyar Kultúrát nem lehetett tudomásul nem venni, vagy mint több katolikus folyóiratot agyonhallgatni. (. . .) A magyar katolicizmus megkondult lelkiismeretének a hangja volt ez.”⁹

A Magyar Kultúrában talán a legkifejezõbb módon artikulálódott a 20. század elsõ felének katolikus mentalitása, amely már nemcsak hogy túllépett a több évszázadosnak és behozhatatlannak hitt lemaradottságon, hanem felocsúdva az ebbõl származó zavarából mintegy el is indult világhódító útjára. Nemeshegyi Péter a következõképpen ír errõl a korról: „Bangha kora a Pius pápák kora volt. E pápák, kezdve IX. Piustól XII. Piusig, a katolikus egyházat a modern kor viharaival szembenálló hatalmas várként igyekeztek kiépíteni. A reformációt, az újkori filozófiai rendszereket, a liberalizmust, a vallásszabadság elvét, az ökumenikus mozgalmat, a kommunizmust, a nácizmust egyaránt végzetes eltévelyedésnek tekintették, és ezekkel szemben egy öntudatos, hitében sziklaszilárd, hódító lendületû katolikus világot igyekeztek teremteni.”¹⁰ Ennek a harcias hangvételû, az örök igazság abszolút biztos tudatában lévõ világhódító kereszténységnek volt Magyarországon az egyik legsikeresebb orgánuma a Magyar Kultúra.

A folyóirat beosztása és célja

A folyóirat beosztásáról a következõképpen ír Nyisztor Zoltán, a Magyar Kultúra felelõs szerkesztõje: „A lap beosztása kezdettõl fogva egészen eredeti volt, és új csapásokon haladt. Az elsõ lapokon két-három komoly, magvas tanulmányt hozott, amelyek minden tudományosságuk vagy szakszerûségük mellett is egyrészt idõszerû kérdésekkel foglalkoztak, másrészt a magyar átlagintelligencia szellemi színvonalához és megértõképességéhez igazodtak. Elvont vagy halott, csak a szakembereket érdeklõ kérdések nem szerepeltek a Magyar Kultúra hasábjain, de igenis feldolgozásra került minden, ami aktuális volt, mintegy a levegõben lógott, a közvélemény érdeklõdésének a homlokterében állott.”¹¹

Az idõszerû világnézeti kérdések – például a darwinizmus, a monizmus, XI. Pius Quadragesimo anno kezdetû körlevelének elemzése – mellett a jezsuiták szemmel kísérték a világpolitika és a világegyház eseményeit, részletesen tudósítottak például a mexikói, orosz és spanyol keresztényellenes vérengzésekrõl, figyelték a századelõ katolikus irodalmának kibontakozását mind külföldön, elsõsorban Franciaországban, mind pedig hazánkban. A Magyar Kultúra már nevénél fogva is szinte kínálkozott a nagy nyugatos generáció riválisának. Természetesen ismertették Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád mûveit is, azonban a neheztelõ sajnálkozásokon túl, hogy az egyébként katolikus nyugatosok és általában a mûvészvilág vajon miért vonakodott magyar kultúrásan katolikus lenni, sajnos, nem sokat olvashatunk a Magyar Kultúrában.

Hangvételénél fogva ma már talán éppen a folyóirat legjellemzõbb rovatai, a „Pajzs és kard” és a „Tollheggyel” tûnhetnek a leginkább idegennek. A jezsuiták elsõsorban itt védték ki a katolikus hit és az egyház elleni támadásokat, és mindezt a „diadalmas világnézet” szellemében. Itt a szerzõk csöppet sem átallottak visszaszúrni a támadóknak. Ha azonban kézbe vesszük a korábbi korok egyházi jellegû sajtóirodalmát, láthatjuk, hogy a triumfalista és vagdalkozó módszer nem csak a Magyar Kultúra stílusa volt. Ha fellapozzuk a régi katolikus folyóiratokat, csak még szembeötlõbb lesz az a hatalmas változás, amely pár évtizeddel késõbb bontakozott ki a katolikus egyházban: a II. vatikáni zsinat után az egyház már az ökumenikus, a vallásközi és a nem hívõkkel folytatott párbeszéd szellemében keresi a helyét a világban.

Amit Nyisztor Zoltán a Világhódító kereszténységrõl ír, vonatkozik a Magyar Kultúrára is: „Csodálatosan élénk, rábeszélõ, egyenesen magával ragadó fejezetekben fejti ki, hogy (. . .) a kereszténységnek (. . .) miért nem szabad megállnia a templomok falánál vagy az iskola padjainál; (. . .) s hogy kell vagy lehetne abból a mesterséges gettóból, amibe az államhatalom dédelgetése, hol pedig erõszakoskodása, a kereszténységet beborította, kitörnie, és a legmaibb és a legmodernebb eszközökkel újra világhódítóvá válnia.”¹² „Bangha és társainak válasza a liberális közszellemre és az Egyház tagjainak talajvesztett hangulatára egy világos és egyszerû stratégiában áll: az alvókat felébreszteni, a régi és tulajdonképpen kétségbe nem vont igazságokat »szalonképessé«, vonzóvá tenni, az Egyház határain belül rendezett csatasorokat teremteni, aztán harci szellemet kialakítani, s csak így indulni kifelé világhódító útra.”¹³

Múlt és jövõ feszültségében

Maga Bangha Béla a Magyar Kultúra huszonöt éves jubileumán a folyóirat szerepét méltatva és a századelõre visszatekintve a következõket mondta: „Akik arra az idõre már nem emlékeznek, ma szinte el sem tudják igazában képzelni, milyen szörnyû süllyedési mélyponton botorkáltunk akkoriban. Az országban a szabadkõmûves irányítás alatt álló gõgös és önhitt liberalizmus uralkodott, mely vakon hitt a technika és a kapitalista haladás megszakadhatatlan folytonosságában, a tõke és az anyag mindenhatóságában, s magától értetõdõnek tekintette a kereszténység félrelökését, fensõséges megvetését. Az egyház nagyrészt a múltnak presztízsébõl élt, s bizonyos fokig a lelkek birodalmában is uralkodó tehetetlenségi nyomatékból. A magyar mûvelõdés a keresztényellenes szabadgondolat terrorját nyögte. Kicsiny oázisok akadtak csupán a sivatag közepén: némi katolikus egyesületi élet, némi, elég vérszegény irodalom.”¹⁴ A folyóirat felelõs szerkesztõje, Nyisztor Zoltán pedig a következõket írta: „A mai embereknek már fogalmuk sem lehet arról, hogy az elsõ világháborút megelõzõ években milyen volt szinte általánosságban a magyar sajtó, s hogy milyen hangnemet használt nemcsak az Egyházzal, hanem még a hazával és a nemzeti érzésekkel szemben is.”¹⁵

A fenti visszatekintésekbõl kitûnik, hogy a szerkesztõk tisztában voltak tevékenységük fontosságával a századelõ katolikus megújulásában. Mint ahogy az is világos volt számukra, hogy a „katolikus restauráció” nemcsak az õ folyóiratuknak köszönhetõ. Az említett visszaemlékezésben Bangha Béla nem mulasztja el méltatni „ébresztõ és feltámasztó” elõdeik próbálkozásait. A magyar katolikus sajtóért is igen sokat tett püspököt a következõképpen méltatja: „A legszomorúbb lesüllyedettség és álomkórság idején hasogatta végig a sötét magyar eget Prohászka Ottokár lángelméjének és lángszívének meteorszerû tündöklése, s mint egy karácsonyt hirdetõ csodálatos csillag mutatott ösvényt az elfelejtett és megtagadott Ige felé.”¹⁶

Érdekes megjegyezni, hogy a fõszerkesztõ a jubiláló visszatekintés során még az általuk elkövetett hibákat is pedzegeti, amire különben nem sok példa akad a Magyar Kultúrában. Leszögezi, hogy a rájuk háruló felelõsség mintegy lekötelezte õket, hogy olyanok legyenek, mint amilyenre az elmúlt huszonöt évben a folyóirat arculata sikeredett. A katolikus egyház századforduló környéki állapotát figyelembe véve ez a megjegyzése csakugyan korrektnek tûnik. Amikor pedig az elkövetkezendõ huszonöt évre elõre tekint, és megjegyzi, hogy „voltak fiatal hangok, amelyek nagyobb fürgeséget s több támadókedvet sürgettek, de a fejlõdés nem õket igazolta, hanem azt az irányt, amely a publicisztikai elevenséggel és sokoldalúsággal mélyebb katolikus tudást, lehiggadtabb ítéletet, megbízhatóbb vonalvezetést törekedett egyesíteni”¹⁷, csak sajnálhatjuk, hogy a Magyar Kultúrának nem adatott meg az újabb huszonöt év, hogy szerkesztõi ennek a lehiggadtabb vonalvezetésnek valóban érvényt szerezzenek.

Ami túlhaladott és ami idõszerû a Magyar Kultúrában

A Magyar Kultúrába az elmúlt évszázad legvéresebb korszaka beléfojtotta a szót. Utolsó száma 1944. december 5-én jelent meg. Mivel Bangha Béla ekkor már négy éve halott volt, hogy az újság jövõ nélkül maradt, nemcsak a rendkívül leleményes alapító kényszerû hiányában keresendõ. Mivel a kommunizmus hosszú távú berendezkedésével a kereszténység létjogosultsága Magyarországon ismét megkérdõjelezõdött, amikor az egyház helyzete már csak vagonkérdésnek számított, nyilvánvaló, hogy a Magyar Kultúra újraindítására nem kerülhetett sor. Szerzõit hamarosan a „haladó gondolkodás” elsõ számú közellenségeivé nyilvánították. „A századvég katolikus sajtója” c. könyvében a baloldali Dersi Tamás arról ír, hogy Bangha Béla, az óvatosság minden válfaját megvetõ jezsuita, Magyar Kultúrájával annak a jobboldali radikális áramlatnak tört utat, amely végül a katolikus újságírás vezetõ irányzata lett.¹⁸ Prohászka Ottokárhoz hasonlóan hamarosan Bangha Bélát is a jobboldali és ráadásul katolikus radikalizmus legveszedelmesebb képviselõjeként kellett emlegetni, akik a többi elkötelezett keresztényhez hasonlóan nem kevesebbért, mint a kommunizmus beteljesedésének a késéséért voltak felelõsek. Pedig Prohászkát és Banghát már csak azért is ellentmondásos a baloldali értékrend legfõbb ellenségei közé sorolni, mert már jóval a kommunizmus „beteljesedése elõtt” éppen a Magyar Kultúra vált a keresztényszocialista gondolat egyik legfõbb fórumává, és ha a püspökök között volt Magyarországon, akit a munkásság rendkívül nehéz helyzete komolyan foglalkoztatott, akkor az legfõképp a földreformot sürgetõ fõpap, Prohászka Ottokár volt.

Van azonban egy témakör a Magyar Kultúrában, amely valóban nagy, és részben jogos támadói felületet jelent a lap, illetve szerkesztõik, ennek kapcsán pedig az egész katolikus egyház ellen: ez pedig a folyóiratban is állandóan taglalt zsidókérdés¹⁹. Igazából tényleg alig találni olyan számot, amelyikben a zsidósággal kapcsolatos helyzet ilyen vagy olyan formában ne jönne szóba. Anélkül, hogy mentegetném a Magyar Kultúra ma már – meg egyébként is – elfogadhatatlan és már-már émelyítõ zsidózásait, meg kell jegyezni, hogy ebben a kérdéskörben is érvényesülni kell annak az alapvetõ elvnek, amely szerint megérteni és helyesen látni valamit csak az adott kor körülményeit megértve és látva lehet, illetve hogy legalábbis törekedni kell a korabeli körülményekbõl kiindulva értelmezni. Amikor a Magyar Kultúrában a zsidókérdést feszegetik, voltak bizonyos tények, amelyekrõl nem lehetett nem tudniuk a katolikus újságíróknak sem. Ezek közé tartozik például, hogy a keresztények részérõl annyira nehezményezett szabadelvû sajtó kirohanásai a katolicizmus és általában a nemzeti értékek ellen már a századforduló elõtt is fõleg zsidó származású újságírók tollából származtak. Nyilván megvannak annak is a maga történelmi okai, hogy mondjuk az elsõ kommunista terror idején miért éppen a zsidóság köreibõl került ki a legtöbb miniszter, vagy hogy mi vezetett oda, hogy végül Magyarországon is a helyzet egészen a modern évszázad legsötétebb üldöztetéseiig fajulhatott. Ezek felett aligha lehet eleget sajnálkozni. A jezsuiták más fontos közéleti eseményhez hasonlóan folyóiratukban valóban teret engedtek a zsidókérdés tárgyalásának is. Sajnos, tényleg vannak a lapban olyan cikkek, amelyek nemcsak azért elfogadhatatlan hangvételûek, mert ma már tudjuk, hogy Kiss József, Szerb Antal, Radnóti és még több százezer honfitársunk borzalmas sorstalansága micsoda tragédiába torkollott. A kommunisták által is gyakran felhozott és ráadásul még a jezsuita folyóirat által alátámasztottnak is vélt megállapítással kapcsolatban azonban meg kell jegyezni, hogy a Magyar Kultúrát, legfõképpen pedig a kereszténységet en bloc az antiszemitizmus tûzfészkének kikiáltani legalább annyira otromba általánosítás és elfogadhatatlan, mint bárminemû zsidózás, fõleg egy katolikus lapban. Az olyan sommás ítéletek, amelyek szerint a katolikus folyóiratok általában véve zsidóellenes hajszára bátorítottak²⁰ – nem is beszélve arról, hogy ezzel mintegy sugallják, hogy ismét csak milliókat terhel kollektíve a felelõsség –, a háború elõtt, idején és utána is elfogadhatatlanok.

A Magyar Kultúra több mint harminc éves története a magyar társadalom egyik legválságosabb idején íródott, s ez nyilván – és talán éppen ezért érdekes és értékes a mai olvasó számára – érezhetõ is a folyóiratban. Aki elsõ kézbõl szeretne képet alkotni a boldog békeidõket követõ zûrzavaros eseményekrõl, illetve arról, hogy a katolikusok hogyan viszonyultak koruk roppant nagy kihívásaihoz – beleértve az elsõ világháború és az ország széthullásának traumáját, a rövid életû forradalmak viszontagságait, a király nélküli királyi Magyarország elképesztõ ellentmondásait: a feudális maradisággal becsmérelt konzervativizmust, a puszták népének nyomorát, a zsidótörvényeket –, annak a Magyar Kultúra mindenképpen ígéretes forrást jelent. Megsárgult oldalai arról tanúskodnak, hogy a katasztrófába torkolló társadalmi-politikai folyamatokban – még mielõtt a kommunizmus újra letiporta volna – a katolikus egyház mekkora bátorsággal és nagyfokú céltudatossággal igyekezett megtalálni és vállalni a helyét.

Nyilvánvaló, hogy amióta a Magyar Kultúra megszûnt, nagyon sok minden alaposan megváltozott mind az egyházban, mind pedig a katolikusok viszonyulásában a más vallásúakhoz, a szekularizált világ hitetleneihez, vagy általában azokhoz a kérdésekhez, amelyek a globalizáció során hívõknek és nem hívõknek egyaránt  nagy kihívásként jelennek meg. A kommunista elnyomás után induló katolikus lapok már a II. vatikáni zsinat fényében tárgyalják az idõszerû világnézeti, lelkiségi és kulturális kérdéseket. A Magyar Kultúra újságíróinak bár voltak hibáik, folyóiratuk azonban mégsem csak arra való, hogy – fõleg évtizedek távlatából – könnyelmûen kritizáljuk õket. Ügybuzgóságukban és apostoli lendületükben mindenképpen példamutatóak lehetnek a mai katolikus újságírók számára. Azon túl, hogy a kezdeti, leküzdhetetlennek látszó kihívások ellenére talpra állították a katolikus sajtót, keresztény elkötelezettségükrõl még egy egész sor munkával tanúskodtak: katolikus akció, különféle kongregációk, katolikus gimnáziumok, kollégiumok, konferenciák és általában a keresztény kultúra szervezése és támogatása terén, a Katolikus Lexikon és az egyháztörténeti sorozatok elindításával, világnézeti könyvek kiadása, stb. Az 1991-ben indult Távlatok – bár csak negyedévenként jelenik meg – mindenképpen tanulni szeretne abból, ami a zsinat utáni egyház szemszögébõl nézve példás a Magyar Kultúrában.

Elsõdleges irodalom:

Bangha Béla: Világhódító kereszténység, 1940.

Magyar Állam: 1893. szeptember 8.

Magyar Kultúra: 1913. január 5–1944. december 5.

Prohászka Ottokár: Naplójegyzetek I–III., 1997.

Másodlagos irodalom:

Bibó István összegyûjtött munkái 1–4, 1981.

Dersi Tamás: A századvég katolikus sajtója, 1973.

Gergely Jenõ: A püspöki kar tanácskozásai, a magyar katolikus püspökök konferenciáinak jegyzõkönyveibõl, 1919–1944, 1984.

Gergely Jenõ: Prohászka és a Tanácsköztársaság c. tanulmánya, in: Prohászka ébresztése II., 1996.

Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig, 1973.

Morel Gyula: Bangha Béla életmûve, in: Kortárs magyar jezsuiták, 1991.

Nemeshegyi Péter: Megemlékezés Bangha Béláról, in: Vissza a gyökerekhez, 2002.

Nemeskürty István: Mi történt velünk? 2002.

Nyisztor: Bangha Béla élete és mûve, 1941.

Nyisztor Zoltán: Ötven esztendõ, 1962.

Szabó Ferenc és Mózessy Gergely szerkesztésében: Prohászka Ottokár Magyarország apostola és tanítója, Tanulmányok Prohászka eszmevilágáról, 2002.

Jegyzetek

 A modernista viták egyik magyar áldozata volt a Magyar Kultúra közkedvelt írója, Prohászka Ottokár is. Vö. Szabó Ferenc S.J. és Mózessy Gergely szerkesztésében: Prohászka Ottokár, Magyarország apostola és tanítója, Tanulmányok Prohászka eszmevilágáról, 2002, legfõképp pedig: Szabó Ferenc: Prohászka eszmevilágának kialakulása. 7–43, és Horváth Pál: Modern katolicizmus: 43–63.

² Nyisztor Zoltán: Ötven esztendõ, 1962, 19.

³ Magyar Állam, 1893. szeptember 8.

⁴ Gergely Jenõ: A püspöki kar tanácskozásai, a magyar katolikus püspökök konferenciáinak jegyzõkönyveibõl, 1919–1944, 1984, 27.

⁵ Gergely Jenõ, 1984, 27. – ⁶ Morel Gyula, in: Kortárs magyar jezsuiták, 1991, 181. – ⁷Nyisztor, 1962, 63. – ⁸ Nyisztor: Bangha Béla élete és mûve, 1941, 185.

⁹ Nyisztor: 1962, 63. – ¹⁰ Nemeshegyi Péter: Vissza a gyökerekhez, 2002, 275.

¹¹ Nyisztor, 1941, 184. – ¹² Nyisztor, 1941, 326. – ¹³ Morel, 1991, 179.

¹⁴ Magyar Kultúra, 1938 január 5. – ¹⁵ Nyisztor, 1962, 16.

¹⁶ Magyar Kultúra, 1938. január 5., 7. oldal.

¹⁷ Magyar Kultúra, 1938. január 5., 7. oldal.

¹⁸ Vö. Dersi Tamás: A századvég katolikus sajtója, 1973, 43.

¹⁹ E rendkívül terhes kérdéskört kiváló egzaktsággal érinti Gergely Jenõ: Prohászka és a Tanácsköztársaság c. tanulmánya, in: Prohászka ébresztése II., 1996., 127kk. – ²⁰ Vö. Dersi, 1973, 173.

 Szabó Ferenc

FEDERICO FELLINI

Tíz évvel halála után

A divatos mûalkotások gyorsan öregszenek; csak az igazán nagy költõi alkotások nem hervadnak el. . . Még a nagy filmrendezõk egyes mûveit is kikezdi az idõ. Sokszor láttam Bergman A hetedik pecsét címû „tematikus” filmjét; pár évvel ezelõtt már unalmasnak tûnt, míg a költõi Erdei eper mindig friss marad. Soha nem unom meg Huszárik Zoltán Szindbádját, ami persze Latinovits érdeme is. Fellini nagy filmjeit annak idején többször láttam. Mára kissé megfakult a Róma, sõt az Édes élet is, de friss még a Cabiria éjszakái, vagy az önéletrajzi emlékezés, az Amarcord.

F. Fellini nagy filmjeit – halála (1993. okt. 31.) tizedik évfordulója alkalmából – újra játsszák Róma néhány filmszínházában. Persze a nyitva tartott mozik többségében a „divatos” (posztmodern?) Mátrixot vetítik. Nyilván ezekbe özönlik a kíváncsi közönség. . .  Vajon hányan nézik meg Fellini „klasszikus” filmjeit?

Ez a kis emlékezés nem kívánja felmérni az olasz filmrendezõ életmûvét. Ezt nálam erre hivatottabbak elvégzik, vagy már elvégezték. Most Fellini halálának 10. évfordulóján csupán emlékeztetni akarok arra, amit halálakor itt a Távlatokban írtam („Fellini humanizmusa”, T. 14/835–836): „Fellini a »romlás virágait« alkotta meg a film nyelvén. Látta a szépet és a szennyet, fõleg a bûn világát, de végül mindig reménységre hangolt egy-egy mosolygó arccal, egy-egy szeretetgesztussal. Úgy érzem, csodálatos teremtõ zsenijének sikerült megsejtenie, hogy a »Comédie Humaine«, az emberi színjáték színe az embereké, visszája Istené.”

A szekularizált, sõt az „Isten halála” után az ember halálát is megtapasztaló korban megjelenítette az „édes élet” örömeit (amiben fõleg a gazdagoknak van része), de ugyanakkor érzékeltette a „Casanovák” életürességét, a dúsgazdagok élethazugságait, az igazságtalaságok miatt szenvedõk keserves sorsát is. Tipikusan „olasz katolikus” volt (mennyire különbözõ, pl. a svéd protestáns Bergmantól!): bírálta egyházát, antiklerikalizmusa metszõen éles volt, ugyanakkor megõrizte robusztus hitét, ami persze nem jelentette a katolikus hittételek együttesének megvallását! Egyik 1975-ös szép vallomását idézem újra: „Minden filmem kíváncsiságot kelt, és valamiképpen a szeretethez közelít. Szüntelenül azt ismétlem, hogy az emberi teremtmény a legméltatlanabb, és ugyanakkor a legméltóbb szeretetünkre, mert a legnyomorultabb is magában hordoz valami isteni szikrát.”

Fellini vallomása mûvészetérõl

(Részletek egy hosszú interjúból. Lásd V. Fantuzzi: „Fellini”, La Civiltà Cattolica, 1993. dec. 4, 478–479.)

„Semmiféle ideológia – sem vallásos, sem politikai – nem véd, nem támogat; igazában történeteket mesélek el. Történeteket elbeszélve nem egy eszmébõl indulok ki, még kevésbé ideológiából; egy érzésbõl, emlékezésbõl, sugallatokból, olyan személyektõl, akikkel találkoztam, nosztalgiákból vagy sejtésekbõl indulok el, keresve, hogy az a történet hova is lyukad ki, és fõleg, hogy hogyan lehet azt elbeszélni.”

„Elbûvöl az élet sokszínûsége, sokalakúsága. Csodálom Bergmant és Dreyert: e mûvészeknek sikerült meggyõzniük és megindítaniuk engem, de nem tudom megérteni, hogyan is érezhetik védve magukat olyan merev és szigorú eszméktõl, anélkül, hogy ne korlátozná ez õket, fenyegetve a teremtõ életerõt. Az én éretlen, lágy, rebellis természetem kétségtelenül arra sarkall, hogy csodálattal tekintsek az ilyen látomások erõs szempontjára: a szigorúságra, a tudatosságra.

Ugyanakkor észreveszem valami olyasminek a jelenlétét, ami fullasztó lenne számomra. Önmagamra ismerek viszont egy olyan vallásosságban, amely szolidaritásból, a legellentétesebb, legveszélyesebb és a létet fenyegetõ erõkbõl tevõdik össze.”

A kérdezõk itt utaltak az Országúton, a Szélhámosok és a Cabiria éjszakái c. filmekre, amelyeket a „Kegyelem trilógiájának” is szoktak nevezni, és amelyeket egy bizonyos vallásosság ihlet. Fellini válasza:

„Ezek a filmek egy bizonyos kritikus kontextusban jelentek meg, amely csak a neorealizmust látta a szó legszorosabb politikai értelmében, tehát mint »leleplezést«. Akkor olyan kritikákkal illettek, mint a »neorealizmus elárulója«, »a neorealizmus sírásója«, de ez engem egy bizonyos megelégedéssel töltött el. Elszigeteltnek éreztem magam, és ez hízelgett féktelen nárcizmusomnak. De emlékszem, hogy az »elkötelezett« kritika abszolút türelmetlenséggel vett körül.”

Akkor a marxista kritika diktálta a törvényt, ezt kellett Fellininek megtörnie. Késõbb pedig – fõleg az Édes élet megjelenése után – a szûk látókörû katolikusok kritikái halmozták el. Szerencsére a zsinat után más, nyíltabb légkör alakult ki a katolikus világban. Késõbb Fellini egy alkalommal, amikor „megtérésérõl” beszéltek, kijelentette: „Én mindig kereszténynek éreztem magam.”