KULTÚRA

Barna Gábor

ÜNNEP ÉS ÜNNEPLÉS

Az ünnep legátfogóbb elméletét egy francia kultúrfilozófus, R. Caillois fejtette ki. (Idézi õt: Nyíri 1975:139) Elfogadja a sokak által képviselt, Platóntól Mircea Eliadéig jelen lévõ álláspontot, miszerint az ünnep „szent idõ” (kronosz hierosz), amely az istenek hatalmas jelenléte által felfüggeszti az emberi idõt. Az ünneplõ ember felülemelkedik a hétköznapokon, kilép a megszokott idõbõl, meghaladja a tér-idõbeli egzisztencia korlátait. Az ünneplés tágabb összefüggéseket nyit meg, relativizálja a munka- és a hétköznapok világát. (Nyíri 1975:140)

Az ünnep olyan kivételes idõ, amikor az egész életnek örülünk azért, mert örülünk egy szakaszának. „Hogy valaminek is örülhessünk, mindent kell helyeselnünk” – mondja Nietzsche.

Az ünnep „jeles idõ”, a megszokottól eltérõ, a mindennapitól különbözõ. Nem az öröm, de az ünnep lényegéhez tartozik, hogy elmúljék. Nem ünnepelhetünk egész évben karácsonyt, farsangot, névnapot stb. Az ünnep csak a hétköznapok függvényében érthetõ meg. Az ünnephez hozzátartozik a bõség, az életigenlés és a kivételesség. „Az ünnep feltétele az, hogy kivételes” – mondja Pieper. (Idézi Nyíri 1975:140)

Ünnep, emlékezet és hatalom

Az ünnepek és a rítusok szabályszerû visszatérése kezeskedik az identitásbiztosító tudás közvetítéséért és továbbörökítéséért, a rituális ismétlés pedig garantálja a csoport tér- és idõbeli összetartozását. Az ünnep – írja Jan Assmann (1999:57) – a kulturális emlékezet elsõdleges szervezõ formája az írástalan társadalmakban, s az idõt köz- és ünnepnapokra tagolja. Persze az írásos kultúrák emlékezete is mindennapi és ünnepi emlékezésre tagolódik. Az ünnep rendet visz a mi életünkbe is. (Vö. Bálint 1943) Az írásos kultúrákban természetesen a kulturális emlékezet erõsen az íráshoz s annak intézményeihez – iskola, írott/nyomtatott szövegek – tapad. Itt a kommunikatív emlékezést a szervezett emlékezés váltja fel.

Az ünnep összekapcsolja a múltat, a jelent és a jövõt, s ezzel értelmet ad az emberi életnek. Az ünnep szükségképpen kapcsolatot teremt a múlttal és a jövõvel. Aki ünnepel, az vállalja a múltat és a jövõt, elfogadja az idõnek azokat a dimenzióit is, amelyek rejtve vannak az ember elõtt. Az ünnep elõsegíti az idõ elfogadását, kiveszi az embert a történelem folyamából, s lehetõséget ad arra, hogy legalább idõlegesen elkülönüljön a múló idõtõl, a lineáris idõtõl. Az ünnep ezáltal felfüggeszti a mindennapok idõstruktúráját: saját idõmértéke van. Megszabadít a mindennapi kötelességek terhétõl, kiragad az itt és most korlátaiból. „Akit magával ragad az ünnep, az nem egy kronológiából egy másikba lép át – mondja Nyíri Tamás –, hanem az idõbõl az örökkévalóságba.” (Nyíri 1975:143) A kronoszból a kairoszba, ahogy már utaltam rá.

Az archaikus vallások szimbólumai az idõtlenhez kötötték az embert. A történelmi vallások, köztük a kereszténység, ugyanakkor megtanítottak a történelmi gondolkodásra és látásmódra. Ez az egyik oka, hogy az európai kultúrkör ünnepei, vallásosak és világiak egyaránt, általában történelmi eseményekre emlékeznek: Jézus születése – karácsony, Jézus kereszthalála – nagypéntek, a chicagói véres munkástüntetés – május 1., a pesti vértelen forradalom napja – március 15., a felszabadulás ünnepe  –  április 4., az 1956-os forradalom napja  –  október 23. Ez a körülmény, azaz a keresztény ünnepeink világa járult hozzá ahhoz, hogy a vallás által megjelenített történelem megnövelte ez utóbbi fontosságát, azaz megteremtette a szekularizáció alapját, amelyben „elveszett a vallás, s megmaradt a történelem”. (Nyíri 1975:145)

A múlt iránti érdeklõdés a legújabb korokig nem valami speciális történeti érdeklõdés volt, hanem a fennálló rendszer, adott viszonyok rögzítésének, legitimálásának, igazolásának, a kiengesztelõdésnek, a változtatásnak az érdekeltsége. (Rüsen 1999:42)

A történelemkezelés Claude Lévi-Strauss által „hidegnek” és „melegnek” említett alternatívái lényegében a történelmi tudatot és a kulturális emlékezést gátló, illetve serkentõ tényezõk. Érvényességük nemcsak az írás nélküli társadalmakra vonatkoztatható. A gátló tényezõk a „hideg” emlékezést szolgálják, a változások befagyasztásának igyekezetét, a serkentõ tényezõk pedig a „forró”, a változást igénylõ törekvéseket. (Idézi Assmann 1999:68–69; lásd még: Lévi-Strauss 2001:261–290) A múltjához ragaszkodó közösség gyakorlati célja az, hogy egyfajta idõbeli keretben szervezze és orientálja magát, és hogy megõrizze identitását a fenyegetõ szétzilálódás ellenében, amelynek minden közösség kitéve érzi magát. Ily módon hagyományokban, legendákban, emlékmûvekben, középületekben, népzenében és néptáncban tartja elevenen a múltat. (Carr 1999:78) A tér és idõ összekapcsolódását az emlékezésben és emlékezetben, valamint az emlékezet és emlékezés rítusait említi J. Candau is. (Candau 1993:107–113; lásd még Barna 2002)

Ünnepeink, az emlékezés világa összetett, rétegzett, az egyes rétegek a társadalom, társadalmi élet más-más szintjéhez kötõdnek erõsebben. Ha bármelyikünket megkérdez valaki, hogy soroljuk fel legnagyobb ünnepeinket az év során, szinte biztos vagyok benne, hogy az elsõk között ott említjük a karácsonyt és a húsvétot. A további sorrend már bizonytalanabb. Valószínûleg elõkelõ helyen említenénk a születés- és névnapunkat, házassági évfordulónkat, kitüntetésünk alkalmát. Ez utóbbiról esetleg eszünkbe juthat még március 15-e vagy augusztus 20-a, mint a kitüntetés alkalma – annak jelzéseként, hogy ünnepstruktúránk összetett, rétegzett, különbözõ eredetû emlékezésalkalmakat rendez és foglal egységbe. Egy ünnepstruktúra nyilván akkor hatékony, ha ezek az összetevõi nagyjából egységes világkép alapján szervezõdnek egységgé, köztük minél kevesebb diszkrepancia van, s a társadalom minél szélesebb rétegei vagy egésze elfogadják, magukénak érzik.

A kereszténység ünnepei

Mindennapjainkban a legrégibb gyökerû szintet – a természet periodikus változásai és az egyéni életfordulók mellett – kétségtelenül a kereszténység ünnepei alkotják. A katolikus egyház legrégibb ünnepe a vasárnap, amikor Krisztus halálát és feltámadását az Eucharisztia megjelenítésében ünnepli meg. (Liturgikus lexikon 260.) Az ember számára az ünnep az elsõ „maradandóságélmény”. (Schütz 1993:406.) Az ünnephez már az Ószövetségben hozzátartozott a zene, a tánc, az összejövetel, az áldozatbemutatás és az ünnepi lakoma. (Vö. Schütz, 405.) Minden ünnepi lakoma azonban a maradandó lakomára utal. Az ünnepek az ígéret és a megjelenítés, a kezdet és a beteljesülés jelképei. (Vö. Schütz 1993: 406.) Tudjuk azonban azt, hogy ez az ünnepi szféra sem statikus, változatlan, hanem történeti koronként változott, alakult: bõvült vagy szûkült kerete. Tudjuk, hogy pl. a Szent László által vezetett 1092-es szabolcsi zsinaton elrendelt keresztény katolikus ünnepi kalendárium az idõk során új ünnepekkel, (pl. úrnapja) kiegészült. Ismert, hogy ezt az ünnepi rendet hogyan alakította át a reformáció, s ismerjük, hogy az ellenreformáció milyen erõsen támaszkodott a katolikus ünnepi rendre s az általa közvetített tanításra – ismét kibõvítve az ünnepek sorát és körét. E mögött a katolikus és a protestáns felfogás versengését láthatjuk.

Az ünnepi rendben, amely az emlékezet idõbeli rögzítése, jól kirajzolódnak a hatalom érdekei, törekvései, megfogható annak jellege. Vagyis az emlékezés egyik serkentõje maga a hatalom. A felvilágosodás idején abszolutista uralkodóink a felvázolt ünnepi struktúrát próbálták a saját céljaik és érdekeik szerint átalakítani, ami akkor redukálást jelentett. Az ezt követõ, nagyjából nyugodtnak tekinthetõ másfél évszázad után újabb drasztikus beavatkozás a kommunista fordulat után következett be Magyarországon. Egy társadalmi csoport saját történelmi emlékezetének alkalmaira próbálta felcserélni a vele szemben álló világnézet ünnepeit. Felcserélni, kicserélni, kiszorítani, tiltani.

Én még halványan emlékszem arra, amikor karácsony, húsvét és pünkösd (ez a közelmúltig) egynapos ünnepek voltak. Arra már többen emlékezhetünk, amikor 1945/1948 után a kommunista/szocialista hatalom egy merõben új ünnepi rendet alakított ki, amelyben egyes korábbi alkalmak tartalma is megváltozott: augusztus 20. egyszerûen és kizárólag az alkotmány és/vagy az új kenyér ünnepe lett. A kommunista/szocialista hatalom végképp nem tolerálta a hétköznapokra esõ egyházi ünnepek megtartását. Ebbõl alakult ki az a máig létezõ gyakorlat Magyarországon – szemben más volt kommunista s nyugati országgal –, hogy a katolikusok úrnapját a rá következõ vasárnap, a keresztények áldozócsütörtököt szintén a rá következõ vasárnap tarthatják meg.

A II. vatikáni zsinat a nyilvános és kötelezõ ünnepek számát nemcsak korlátozta, hanem a püspöki konferenciák döntésére bízta, hogy azokat napjukon vagy a rákövetkezõ vasárnapon üljék meg. (Liturgikus lexikon 262.) E mögött a haszonelvû ipari társadalmakhoz való alkalmazkodás egyházi igénye áll. S emlékezhetünk arra, hogy nemrég, de már az 1990-es rendszerváltás után, parlamenti politikai diskurzus témája volt, hogy mely egyházi ünnepek legyenek munkaszüneti napok, vagyis az állam által is elismert ünnepnapok. Tudjuk, hogy elõbb pünkösdhétfõ, majd a közelmúltban mindenszentek lett az. Napjainkban (újra) felmerült augusztus 15-nek, Nagyboldogasszony napjának és/vagy nagypénteknek államilag elismert ünneppé nyilvánításának gondolata. Ez utóbbi diskurzusban már nemcsak a keresztény és nem keresztény vita nyilvánul meg, hanem a katolikus és protestáns világnézet is ütközik; (egyelõre) a protestáns szemlélet gyõzelmét hozva.

Ezt a gondolatsort lezárva azt mondhatjuk, hogy napjainkban az állam által munkaszüneti nappal elismert egyházi ünnepeink rendjébõl egy protestáns rend, valamint az ünnepek vasárnapra áthelyezése miatt egy keresztényellenes szocialista felfogás képe áll elõttünk. (Ez nagyjából megfeleltethetõ az iskolai oktatás által is közvetített történelemfelfogásnak, a történelmi emlékezet protestáns nézõpontjának.) Másrészt – azzal, hogy ezek az egyházi/vallási ünnepek bekerültek az államilag elismert ünnepek sorába, hogy az állam magának vindikálja a jogot, hogy eldöntse, mely ünnepeket respektál, és melyeket nem – természetesen megjelent, felerõsödhetett szekularizált jellegük, és bizonyos mértékig deszakralizálódhatnak. Ugyanakkor pontosan jelzik azt a körülményt is, hogy Magyarország a keresztény kultúrkörhöz, pontosabban annak is a latin, nyugati jellegû területéhez tartozik.

Az egyéni élet ünnepei

Az emlékezet idõpontjai és alkalmai között természetesen ott találjuk az egyéni élet ünnepeit is. Ezek nyilván addig élnek és léteznek, amíg az egyén él és létezik. Közülük említsük most a név- és születésnapok megünneplését, amelyeknél az egyéni, a kommunikatív emlékezet bizonyos formái lehorgonyozhatók – más egyebek mellett. Ennél azt látjuk, hogy a korábbi felekezeti különbségek (katolikusok – névnap, protestánsok – születésnap ünneplései) elhalványodnak, elmosódnak, s egyaránt megtartják õket. Ez azt jelenti, hogy ezeknek az ünnepeknek vallási/egyházi tartalma és vonatkozása elhalványul, elhalványult (sokkal inkább talán, mint az egyházi/naptári ünnepeké), s egyre inkább szekuláris/deszakralizált ünnepekké válnak, vagy már váltak is. Ebbe a körbe sorolhatók a házassági évfordulók is, amelyeket legtöbb társadalmi csoportban megünnepelnek, valamint ennek mintájára – de kérdés, melyik volt a másik inspirálója – a speciális papi, szerzetesi jubileumok és ünnepek: a felszentelés/elsõ mise/örök fogadalom, illetõleg az ezüst-, arany- stb. misék, papi jubileumok.

Az állami ünnepek

Az ünnepeknek egy harmadik szintjét az állami ünnepek alkotják. Napjainkban ezek fontossága kiemelkedõen nagy, hiszen csoportidentitás hordozói és szimbolikus kifejezõi, s ezeknek megfelelõ emlékezet rögzítõi. Az ünnepek sorában a legújabbak. Megjelenésük és kialakulásuk a XVIII. századtól követhetõ nyomon, s összefügg a polgári nemzetté válás folyamatával. A hazai kutatás viszonylag keveset foglalkozott velük, jóllehet vannak példáink (május 1. kutatása [Munkaközösség 1981], március 15. [Gyarmati:1998; Erdélyi:1999] bizonyos szempontú elemzése), talán csak az utóbbi évtized politikai változásai irányítják figyelmünket erõteljesebben ezen emlékezetréteg vizsgálata felé. (Hobsbawm–Ranger 1983)

Gyökerei természetesen az elõbb említett csoportokhoz, valamint a feudális kor uralkodói, nemesi, egyházi rítusaihoz nyúlnak vissza. Abban az idõben (rendi társadalom kora) az uralkodó, egy-egy egyházi és világi nemesi méltóság koronázásának, beiktatásának a napja és évfordulója, név- és születésnapja szolgáltatott alkalmat a nagyobb közösség emlékezésére és az ünneplésre is. (Hadd utaljak vissza itt pl. az említett japán hagyományra, ahol az uralkodó trónralépése napjának alkalma korszakhatár, s máig az idõszámítás alapja.) E rendi jellegû ünneplés nem tûnt el teljes mértékben a XIX–XX. század társadalmi és politikai változásainak folyományaként, hiszen mögötte/benne más szimbolikus tartalmak is megfogalmazódtak. A két háború közti idõszakban ezért ünnepelhették meg Horthy Miklós neve napját például. De a kommunista hatalomátvétel után is – egy, az elõzõ tagadására épülõ struktúrában – megtaláljuk Rákosi Mátyás ünneplését, köszöntését, az ún. személyi kultusz markáns jeleként.

Az uralkodói ünnepek mellé fokozatosan léptek a XIX. században kialakult állami ünnepeink, amelyek mint a nemzet különbözõ emlékezetrétegeinek idõhöz kötõi és szimbolikus megjelenítõi lettek. Közöttük említhetjük március 15-ét, amely a polgári nemzetté alakulás és a szabadságharc nagy közösségi élményének, egy egész másfél éves folyamatnak szimbolikus megjelenítõjévé vált. (Gyarmati:1998; Erdélyi:1999) A XIX. század utolsó harmadában bukkan fel október 6-a, mint a magyar nemzeti gyászünnep/emlékezés idõpontja és alkalma, mintegy azt is jelezve, hogy a halotti emlékünnepeknek/az õsökre emlékezésnek milyen nagy szerepe volt/lehetett az ünnepek és az emlékezet kialakításában, megszerkesztésében.

Anélkül, hogy minden állami/nemzeti ünnepet végigvennénk kialakulásának történetében, csak röviden utalok arra, hogy az I. világháború után megjelent a Hõsök ünnepe május utolsó vasárnapjára rögzítve – érthetõ a megjelenés idõszaka –, amelyet azután a kommunista/szocialista korszak eltörölt, kicserélt más emlékezési alkalomra. Most újra visszakerült a hivatalos állami/nemzeti megemlékezések sorába.

Sajátos emlékrítusoknak vagyunk tanúi a magyar történelemben; ezek a szimbolikus újratemetések: 1894-ben Kossuth Lajos, 1906-ban Rákóczi Ferenc és társai, 1956-ban Rajk László és 1989-ben Nagy Imre. Ezek ugyan egyszeri alkalmak voltak, de jelentõs mértékben hozzájárultak a történelmi emlékezet átformálásához és rögzítéséhez. Mindre olyan szituációban került sor, amikor az újratemetések során az egyének áldozatát az utókor, a közösség elismerte és megszentelte, s az elismerés mellett a temetéseket a nemzeti kiengesztelõdés és megbékélés szimbolikus jeleinek is szánták. (Huszár 1993; Kilianova 1999)

Annak pedig már mindannyian átélõi, résztvevõi, szemtanúi voltunk, hogy 1948 után, a szocializmusban milyen ünnepek lettek az emlékezet horgonyai, s tudjuk, mire emlékeztettek: március 15., április 4., november 7., hogy mást most ne említsek. E napokhoz kötõdõ történések lettek az emlékezés mítoszai, amellyel a rendszer legitimitását igazolta. Tanulságos, hogy a nemzeti ünnepként mindig megtartott március 15-ének mi volt a sorsa az elmúlt évtizedekben (piros betûs – fekete betûs ünnep, eltérõ értelmezések és ünneplés, a politikai hatalom retorziói stb.). Jól tudjuk, hogy csak az emlékezetben tartott múlt kap fontosságot, jelentõséget. Március 15. mellé emelhetõ október 23., amely évtizedekig tiltott ünnep, ezért az alternatív emlékezet napja volt. Tilalmazásával is jelentõséget nyert. Azaz a hatalom – példánkban a kommunista/szocialista hatalom – az idõben, a történelmi emlékezetben visszamenõleg is igazolta, legitimálta származását, megalkotott vagy újraalkotott ünnepi rendjén keresztül is, elõre, a jövõbe tekintve pedig megörökítette önmagát – amelyhez természetesen a modern társadalom minden más kommunikációs eszközét is igénybe vette (iskola, média). De egy pluralista korban az alternatív emlékezete(ke)t már nem tudta kiirtani vagy teljesen semlegesíteni: 1956 a valós állapotokkal, a „létezõ szocializmussal” szembeni ellentétet, kontrasztot, alternatívát jelentette, amely a fennálló rendet megkérdõjelezte. 1956. október 23. emlékezete a totalitarizmussal szembeni szabadító erejû emlékezetté vált.

Október 23-ának ünneppé alakulása, szimbolikus tartalmakkal töltõdése szemünk láttára szervezõdik abban a politikai rendszerben, amely legitimitását éppen 1956. október 23-ával, a forradalomtól veszi, és a forradalommal erõsíti. 1956 rendszert legitimáló mítosszá vált. Mítosszá abban az értelemben, hogy nemcsak egy magasabb rendû igazságként megfogalmazott történetként jelenik meg, hanem normatív erõvel is rendelkezve alakítja életünket. Az emlékezésnek semmi köze sincs a történettudományhoz – írja Jan Assmann. (Assmann 1999:43–46) Persze az emlékezetalakítás és a történelemkutatás áthatnak egymásba. (Nem tudom elhallgatni e folyamatnak a pikantériáját, miszerint az 1994–1998 között, majd 2002-tõl ismét kormányzó, magát a forradalmat leverõ MSZMP örökösének tartó párt képviselõi október 23-án hivatalból koszorúztak. Ez csak jelzi a folyamatok bonyolultságát, az ünnepek és az emlékezet összetettségét.) Az 1990-ben hatalomra jutott polgári politikai rendszer természetesen ki- és lecserélte a korábbi ünnepi rendet s a történelmi emlékezetet is. Ezzel jelezve, hogy mást tart fontosnak a múltból, mint az elõzõ kommunista/szocialista rendszer.

E példák azt is jelzik, hogy az ünnepek értékkötöttségeik révén megosztják a társadalmat, más és más érdekeket szolgálva. S gyakran ezek az értékek/érdekek másokkal nem összeegyeztethetõek, vagy egymást kizáróak.

Tanulságos egyes, a szocializmusban nagyon is preferált ünnepek sorsa. Ilyen március 8. – nõk napja, május 1., mint a munka ünnepe, az anyák napja, a gyermeknap. Ezek, mivel kevesebb ideologikus tartalommal töltõdtek, túlélhették a szocializmust (anyák napja, gyermeknap, május 1.), illetõleg tartalmukat elfogadhatónak tartja a közmegegyezés. Közöttük van egy-kettõ, amelyet a szocializmus is átvett korábbi ünnepi struktúrákból.

Emlékezési idõpontjaink közé bekerültek olyan alkalmak is, amelyek részben a globalizálódással, részben pedig az ökológiai jellegû szemlélet felerõsödésével függenek össze. Egy olyan sajátos emlékezésrõl és identitás-kialakítási folyamatról van itt szó, amely jelzi mindannyiunknak, hogy a világ, s benne az egyén, a kisebb közösségek élete is összefügg a másikkal. Pl. a víz napja, a madarak és fák napja (ez talán a legrégibb ilyen alkalom) stb.

A kisebb közösségek ünnepei

Újabban e nemzeti/állami és az egyéni ünnepek között megjelentek a lokális ünnepek, azaz egy-egy kisebb közösség (település, városrész vagy réteg, foglalkozási csoport – ezek voltak korábban is) ünnepei. Közöttük nem egy a helyi identitás/emlékezet szimbolikus kifejezõje, vagy annak szánják. Szimbolikus eszközeit ezért a lokális kultúrából veszik, azt emelik más szintre. Ilyenek között emlegethetjük a halászléfõzõ versenyeket és ünnepeket Baján és Szegeden, vagy a csabai kolbász ünnepét Békéscsabán. Az is tanulságos, hogy a kulturális emlékezetbõl/hagyományból mit emelnek ki s tesznek szimbólummá a megszerkesztés során. Ezek a rendezvények persze a demokratizálódás jeleként is értékelhetõk. A társadalmat központilag ellenõrzõ szocializmus ezeket az ünnepeket nem tolerálta, megjelenésük és népszerûvé válásuk a civil társadalom megerõsödésének is jele, s összefügg a hazai politikai fordulattal. Vizsgálatuk számos irányban is tágítható, illetve mutat. (Utóbbi idõben tanszékünk hangsúlyosan foglalkozik kutatásukkal, elemzésükkel: a bajai halászléfõzõ verseny, illetve fesztivál, a pusztamérgesi töltöttkáposzta-fõzõ verseny, a földeáki és szõregi rózsaünnep stb.)

A kommunikációs emlékezettel szemben a kulturális emlékezet nem magától terjed, hanem tervezés és irányítás alatt. Ennek során terjedése ellenõrizhetõ, s a beavatottságnak különbözõ fokai lehetnek. Ez kötelezettségeket jelent, de jogokat is biztosíthat. A kollektív emlékezés a mindennapokon túli emlékezés szerve és kerete. Az idõbeliség tengelyén az ünnepnek, társadalmi téren pedig –  Assmann szavaival élve – a „tudás elitnek” felel meg.

Jegyzetek

¹ A protestantizmus és a nacionalizmus kapcsolatáról tanulságosak Ernest Gellner gondolatai. (Gellner 1998:76–77)

² Ez utóbbiak sajátos réteghagyományok. Azért említem õket, mert kutatásukat teljesen elhanyagoltuk, s mert most éppen egy projekt szervezõdik vizsgálatukra: Vörös Emese (Szeged) kutatásai.

Válogatott irodalom

 Assmann, Jan: 1999 A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest.

Bálint Sándor: 1943 A parasztélet rendje. A magyar nép. Bartucz Lajos szerk. Budapest, 201–248.

Bálint Sándor–Barna Gábor: 1994 Búcsújáró magyarok. Budapest: Szent István Társulat.

Barna Gábor: 1993 Magyar zarándokok Európában. A római szentévi búcsúk és Magyarország. Régi és új peregrináció. Magyarok külföldön – külföldiek Magyarországon II. Békési Imre, Jankovics József, Kósa László, Nyerges Judit szerk.. 667–679. Budapest–Szeged.

2002 Idõ és emlékezet. In Közelítések az idõhöz. Tanulmányok. Szerk. Árvay Judit, Gyarmati János. Néprajzi Múzeum, Budapest, 152–171.

Candau, Joël: 1993 Anthropologie de la mémoire. Presses Universitaires de France. Paris.

Carr, David: 1999 A történelem realitása. Narratívák 3. A kultúra narratívái. Thomka Beáta szerk. h. n. 69–84.

Eliade, Mircea: 1996 A szent és a profán. Európa, Budapest, 61–106.

Erdélyi Mónika: 1999 Az elsõ évforduló: 1849. március 15. – a korabeli sajtó tükrében. Honismeret XXVII/4. 53kk.

Gyarmati György: 1998 Március hatalma, a hatalom márciusa. Paginarium, Budapest.

Hobsbawm, Eric–Ranger, Terence: 1983 The Invention of Tradition. Cambridge University Press, Cambridge.

Huszár Ágnes: 1993 Beisetzung als symbolischer Akt der nationalen Versöhnung. Acta Ethnographica Hungarica 38. évf. 4. szám 407–422.

Kilianová, Gabriela: 1999 Collective Memory and the Construction of Identity. Funeral Rituals in Central Europe between Tradition and Modernity. In: Moritz Csáky–Elena Mannova (eds.) Collectice Identities in Central Europe in Modern times. Bratislava, 65–86.

Lévi-Strauss, Claude: 2001  Faj és történelem. Strukturális antropológia II. Budapest, 261–290.

Liturgikus lexikon. Szerk. Verbényi István – Arató Miklós Orbán. Budapest, Ecclesia, é. n.

Munkaközösség, 1981 Adatok május elseje szemiotikájához. In Kultúra és szemiotika. Tanulmánygyûjtemény. Gráfik Imre–Voigt Vilmos szerk. Akadémiai Kiadó, Budapest, 239–256.

Nyíri Tamás: 1975 Homo festivus. Régi és új a liturgia világából. Prof. Radó Polikárp OSB 1899–1974 emlékének. Szennay András szerk. Budapest, 138–163.

Schütz, Christian (szerk.) 1993 A keresztény szellemiség lexikona. Szent István Társulat, Budapest.

Rüsen, Jörn: 1999 A történelem retorikája. Narratívák 3. A kultúra narratívái. Thomka Beáta szerk. h. n. 39–50.

John Powell: A tartós szeretet titka. A szeretetkapcsolatok megerõsítése. Vigilia Kiadó, Budapest 2002. 206 o.

Az alighanem ír származású neves amerikai pszichológusprofesszor e könyvének a szeretet a témája, pontosabban az, hogy az emberek hogyan képesek megélni a szeretetet életükben, kapcsolataikban.

Miközben erre a kérdésre keresi a választ a szerzõ, aki a Házas Hétvége mozgalomban is tevékenyen részt vesz, számtalan definícióját adja a szeretetnek. Ezekbõl ide csak egyet idézek a 72. oldalról, mert szokatlansága ellenére igaz tartalmú, érdekes megfogalmazás:  „A szeretet két magány, amely védi, megérinti, üdvözli egymást.”

Több ízben próbálja értésünkre adni, hogy a szeretet útja olyan, amelyen nagy ívû kanyarok találhatók, így nem lehet õket túl gyorsan „bevenni”. Találó ez az életbõl vett hasonlat, és nagyon igaz. A sokoldalúan bemutatott szeretet elérésére az érzelmeinkrõl folytatott párbeszédet ajánlja. Ne dolgokról, feladatokról beszéljünk, hanem arról, ami bennünk van, s kikívánkozik. Erre vonatkozóan találunk a könyv vége felé párbeszédgyakorlatokat.

Csak felsorolom õket. Beszéljük meg érzelmeinket mással. Írjunk személyes naplót. (A szerzõ ehhez témákat javasol.) Továbbá azt szeretné, ha naponta adott témákról folytatnánk párbeszédet.

Az alcímben foglalt gondolat mindenkire vonatkozóan igaz, mert az emberi szeretetkapcsolat valóban állandó megerõsítésre szorul. Igazából egész életünkben e kapcsolatfajta ápolása a feladatunk szóval, tettekkel, meghallgatással, figyelemmel, szolidaritással. Azért hasznos ez a könyv, mert ennek elmélyítésében segíti az olvasót a szerzõ.

Gy. M.

   Nemeshegyi Péter

JEZSUITÁK ZENÉJE
A 17–18. SZÁZADBELI KÍNÁBAN

Igen érdekes CD jelent meg nemrégen a francia Auvidis-Astrée, Musique des Lumières sorozatban Messes des Jésuites de Pékin (A pekingi jezsuiták miséi) címmel. A lemez francia és kínai énekesek és kamarazenészek elõadásában azokat a jezsuiták által komponált egyházi zenedarabokat tartalmazza, amelyeket a 17. és 18. században adtak elõ a jezsuiták pekingi katolikus templomában. Mióta Ricci Máténak (1552–1610), a kínai bölcsek ruhájába öltözött olasz jezsuita misszionáriusnak 1598-ban sikerült letelepedési engedélyt szereznie Pekingben, egészen állandó volt a jezsuita jelenlét a pekingi császári udvarban a Jézus Társaságának a pápa által való feloszlatásáig. Riccinek az õt mélyen tisztelõ császár adományozott kiváltságos sírhelyet; az érdemeit felsoroló kínai sírfelirattal ékesített sírkõ átvészelte az évszázadok viharait, és ma is látható Pekingben. A Ricci nyomában Pekingben mûködõ jezsuiták között a német Johann Adam Schall von Bellt (1591–1666) a császár udvari fõcsillagásszá nevezte ki, a zenetudományban és csillagászatban egyaránt járatos belga jezsuita, Ferdinand Verbiest (1623–1688) pedig az udvari zeneigazgató hivatalát nyerte el. A pekingi jezsuiták nagy súlyt helyeztek az egyházi zenére. Schall atya Pekingben közzétett egy zongoraiskolai mûvet, valamint zsoltárdallamokat. A német jezsuita misszionárius, Florian Bahr (1706–1771) és a francia jezsuita Jean Walter (1708–1759) pedig 16 zene- és énekgyûjteményt állított össze a császári udvar használatára. A legtermékenyebb jezsuita zeneszerzõ azonban a francia Jean Joseph-Marie Amiot (1718–93) volt. Az említett CD fõképpen az õ mûveit tartalmazza.

Meg kell még említenünk a kínai Wu Li-t (1632–1718), aki 1672-ben a keresztény hitre tért, 1682-ben belépett Jézus Társaságába, és 1688-ban szentelték pappá. Õ nagy zenei tehetséggel rendelkezett, és kínai citerán egyaránt képes volt nyugati és kínai zenedarabokat elõadni. Amiot atya fiatal kínai munkatársa segítségével rendkívül termékeny irodalmi tevékenységet fejtett ki. Rengeteg levele maradt fenn, Kína történelmérõl, a kínai zenérõl, Konfucius életérõl és a birodalom néprajzáról francia nyelven írt mûveket a párizsi tudományos akadémia számára, és ugyanakkor eredményesen tevékenykedett a kínai császári udvar tudományos és mûvészi szintjének emelésén.

Amiot atya 1779-ben elküldött Pekingbõl Párizsba a francia királyi könyvtárosnak négy kéziratos zenegyûjteményt. A szöveg mellett a füzetek a kottákat is tartalmazzák, mind a kínai, mind az európai kottaírás rendszere szerint. Az elsõ három gyûjtemény világi zenedarabokat tartalmaz, a negyedik viszont 13 egyházi zenedarabot. Amiot atya megjegyzi, hogy ezeket a zenedarabokat éneklik a kínai keresztények a nagy ünnepek miséin és zsolozsmáin. Az említett CD ezeket az egyházi zenedarabokat tartalmazza. A zene teljesen a kínai zenestílust követi, a szólisták és a kórus énekét dobok, gongok, vonós és fúvós hangszerek kísérik. A mise állandó énekeinek szövege (Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Agnus Dei) latin, a többi ének (miatyánk, üdvözlégy, Mária-énekek, oltáriszentségi énekek stb.) szövege viszont kínai. Az énekek és zenedarabok mûvészi elõadására a jezsuiták harminc-egynéhány kínai gyermekbõl és férfibõl álló zenei együttest szerveztek, melynek tagjai között fõrangú hercegeket is találunk.

A pekingi keresztény templomban nem csak ezeket a kínai stílusban szerzett zenemûveket adták elõ. A neves francia jezsuita komponista, Charles d’Ambleville (1590 körül–1637) és a savojai komponista, Simon Boyleau (1544 körül–1586 után) szerzeményeinek kottái is megvoltak a pekingi jezsuitáknál. Ezeket a kottákat valószínûleg Nicolas Trigault atya (1577–1628) juttatta el Pekingbe. Õ 1610-ben érkezett meg Kínába, de elöljárói nemsokára Európába küldték, hogy ott beszámoljon a kínai kereszténység helyzetérõl, és segítséget hozzon. Gyalogszerrel megtett fáradságos vándorlás után szerencsésen megérkezett Rómába, bejárta Európa fõbb városait, és könyvekkel megrakodva érkezett vissza hajón Kínába 1620-ban. Az említett CD d’Ambleville és Boyleau mûveit is tartalmazza, hiszen ezek is elhangzottak a jezsuiták pekingi templomában. Számunkra azonban Amiot atyának kínai stílusban komponált mûvei a legérdekesebbek.

Bámulatos, hogy micsoda ünnepélyességgel ülték meg a jezsuiták Pekingben a nagy keresztény ünnepeket. Egyik beszámolójuk leírja, hogy miként zajlott le ott például Jézus Szíve ünnepe 1772-ben. A fent említett zenei együttes biztosította az énekek mûvészi elõadását. Három énekes nagymisét is végeznek, éneklik a zsolozsmát, szentségi körmenetet tartanak, szentségi áldást osztanak, virágokat szórnak az Oltáriszentség elé, száll a tömjénfüst, peregnek a dobok, szólnak a zeneszerszámok. Megkezdõdött a kereszténység igazi kínai inkulturációja.

Jézus Társaságának pápai feloszlatása vetett véget ennek a nagy ígéretekkel induló misszionárius tevékenységnek. Amiot atya haláláig Pekingben maradt ugyan, és igyekezett munkaterületét átadni a francia lazarista atyáknak, de a kínai rítusok betiltásával már meggyengített kereszténység – ahogy egy a 20. században Kínában mûködõ magyar jezsuita szomorúan megjegyezte – elvesztette kapcsolatát kínai szívével. A 20. század közepéig kellett várni, hogy XI. és XII. Piusz pápák eltöröljék a kínai rítusok (tömjénégetés a halott õsök névtáblái elõtt stb.) tilalmát, és II. János Pál volt az elsõ pápa, aki két külön beszédében minden fenntartás nélkül dicsérte Ricci Máté missziós munkáját. Az erõszakos kínai kommunista elnyomás napjainkban enyhülni látszik, és újra reménykedhetünk, hogy a régi jezsuiták felfogását követve talán nemsokára újra megindulhat a kereszténység virágzása a világnak ebben a legnépesebb birodalmában. A jezsuita rend általános rendfõnöke, Peter-Hans Kolvenbach nemrégen a rend elsõ prioritásaként a Kínában kezdendõ munkát jelölte ki. Adná Isten, hogy a 300 évvel ezelõtt elvetett és igazán „elhalt” mag kikeljen, és százszoros termést hozzon.

Elisabeth Kübler-Ross–David Kessler: Élet leckék. Vigilia Kiadó, Budapest 2002. 238 o.

Az élet titkaira tanít bennünket a halállal és a haldoklással foglalkozó két szakember.

Valójában a szerzõk arra az elhíresült kérdésre keresik a választ, hogy van-e élet a halál elõtt. Arra, hogy valóban éljük-e életünket, vagy csak történik velünk az életünk.

Az élet titkait tizennégy súlyponti kérdés köré sûrítik. Saját élettapasztalataik, a halál közelében élõ emberekkel és környezetükkel lefolytatott beszélgetések alapján, valamint esettanulmányok elbeszélése útján próbálják értésünkre adni, hogy melyek ezek a kérdések, s mit tegyünk, amikor helyes választ kívánunk adni ezekre. A kérdések egyben tanulságos leckék is, egyúttal fejezetcímek is. Melyek ezek? A hitelesség – a szeretet – a kapcsolatok – a veszteségek – az erõ – a bûntudat – az idõ – a félelem – a harag – a játék – a türelem – a megadás – a megbocsátás – és a boldogság. Minden egyes kérdést, fejezetet mindkét szerzõ bemutat, elemez, s keresi rá a választ az olvasókkal együtt.

A felsorolásból kitûnik, hogy a szeretet leckéjével is alaposan foglalkoznak a szerzõk. Eme meglátásaikból kettõt idézek: „Minél több szeretetet adtam, annál többet éreztem belõle. Minden mosolyom, minden nevetésem igazi volt.” (49. o.) És: „A szeretet a bennünket körülvevõ gazdagság. Arra vár, hogy éljünk vele.” (57. o.)                                 Gy. M.